Оглавление
H. Ari. Marczibányi indiánok
Impresszum
ISBN Könyv: 978-3-99107-279-9. ISBN e-book: 978-3-99107-280-5. Lektor: Sósné Karácsonyi Mária. Borítókép: Michelle Milliman | Dreamstime.com. Borítóterv, layout & szedés: novum publishing. Illusztráció: Hausmann Aurél
H. ARI. 2020
Budapesten születtem. Anyukám nagyon szép volt, hosszú hajú. Édesapám mindig hátrafésülte a haját, és állandóan öltönyt hordott, és persze nyakkendőt. Apám minden reggel megborotválkozott (még vasárnap is), és hiába kértem, sem szakállt, sem bajuszt, de még pajeszt sem hagyott magán. Nagyon szerettem volna egy autót, kértem is apámat, hogy vegyen egyet, de csak mosolygott, hogy „minek az, fiam?”. Pedig milyen jó lett volna nekem meg a barátomnak, Ilosnak az az autó a vacak sátrunk helyett, melyet faágakból és lapulevelekből építettünk a kertünk sarkában. De hát ezek a felnőttek ezt nem érthetik
1
Ilos ötödikes, én hatodikos voltam, a „hegyen” laktunk. Igaz, ez nem volt igazi hegy (ezt még talán mi is tudtuk, vagy legalábbis sejtettük), de ahhoz képest, hogy mondjuk a kövér Ódor, aki lent lakott a Marczibányi téren, a mi Felvinci utunk, az igenis hegy volt. A kövér Ódor mindenesetre alig kapott levegőt, mire felért hozzánk, tehát hegy volt az, ez már biztos. A ház, amiben laktunk, kétemeletes volt. Persze volt neki földszintje is, ami egyben pince is volt. Nem tudom, hogyan, de az volt, mert ott volt a szén, és volt neki padlása is, ami aztán egy igazi porfészek volt, teli galambokkal. Az Ilosék laktak a földszinten (a mázlis Ilosnak nem kellett lépcsőznie), mi pedig a másodikon, a részeges Lukácsék felett. Persze ha az Ilos akart valamit, akkor esze ágában sem volt fellépcsőznie, az udvarról kiabálta, hogy „Hau”, olyan hangosan, hogy többnyire a részeges Lukács jött ki előbb az erkélyre, hogy megtudakolja, mi a fenét akar. Megjegyzem, a Lukács nemcsak részeges volt, hanem szerintem ütődött is, hiszen az Ilos azt kiabálta, hogy „Hau”, nem pedig „Lukács” Persze az is lehet, hogy kissé süket volt… Ilosnak volt egy húga, a Babi, aki csak negyedikes volt, szóval egy igazi kis pisis, akivel aztán mindent lehetett, de játszani nem, mert hát ugye egy lány volt. A lányokat amúgy sem becsültük az Ilossal; mondhatnám, a Babin és az én Elza nővéremen kívül nem is álltunk szóba velük. Persze megvolt rá az okunk, és még örülhettek, hogy azért – tekintettel női mivoltukra – nem bántottuk őket. Akkor egyszer, amikor bevettünk két szomszédos lányt focizni (a Zoli meg a Géza, a két alvincis srác nyaralni voltak), hát bizony nagy hibát követtünk el. Az mindjárt kiderült, hogy ezek aztán egyáltalán nem tudnak focizni; az ellenfelük jobban járt velük, mint a saját csapatuk. Az igazi szégyen mégis az volt, amikor az Ilos berúgta a labdával a János bácsiék konyhaablakát, és hát János bácsi üvöltözve lerohant az elsőről hozzánk, akkor – miután az Ilossal egyből tagadtuk, hogy mi voltunk – ezek a gerinctelenek egyből megmondták, hogy az Ilos volt. Ez igazi aljasság volt, még akkor is, ha igaz. Igazából a foci miatt haragudtam meg az Ilosra. Lent fociztunk a Marczin a kézilabdapályán és csapatot választottunk, ami azt jelentette, hogy az Ilos az egyik, a Feri a másik csapatkapitány, és ezek választottak felváltva egy-egy focistát a csapatukba, amíg meg nem lett a csapat. És Ilos képes volt kihagyni engem a csapatából, és persze a Ferinek sem kellettem. Persze tudom, hát igen, nem vagyok egy labdazsonglőr, meg hát a labdaszedőkre is nagy szükség van, Ilos azonban mégiscsak az én legjobb barátom, igazán beválaszthatott volna. Amikor utána számonkértem, képes volt azt mondani, hogy most muszáj volt győznie, mert Feri azt ígérte, hogy fizet neki egy háromgombócos fagyit, ha az Ilosék győznek, és hát ennyiért nem mert már kockáztatni velem. Természetesen elsőként arra gondoltam, hogy kihívom egy kis baráti birkózásra az Ilost és jól elkalapálom, mondjuk kissé megtérdezem gyomortájékon (ez ugyan nem sportszerű, de hát istenem), esetleg a fülét is megmunkálom, hogy szép piros legyen; a lényeg, hogy fájjon neki. Minél jobban üvölt, annál nagyobb a siker. Sajnos az Ilos erősebb nálam, úgyhogy ez a birok nem biztos, hogy a legtutibb megoldás, valami máson is gondolkodni kell – többet ésszel, mint erővel. Ott van aztán a csapda, az már könnyebben megvalósítható. Amikor este megyünk vacsorázni (anyám szokott lekiabálni az udvarra, hogy „Vacsora!”), én lemaradok, majd azt mondom, hogy mindjárt megyek. Napközben előkészítem a már jó ideje nem használt kis ásót, és a ház János bácsiék felőli oldalán ások a sötétben egy kis buktatógödröt a fal mellett, ahol közlekedni szoktunk, amit aztán eltakarok kis ágakkal, fűvel. Másnap aztán lehülyézem az Ilost, aki ahogyan majd rohan utánam, hogy elverjen, biztosan belelép majd a buktatógödörbe, és szépen orra esik. (Remélhetőleg vérzik is majd egy kicsit az orra.) Aztán ott van még a csúsztatás. Ez is hasonló, mint a buktatógödrös, de itt válogatott, minél kerekebb kavicsokat kell elhelyezni lehetőleg a ház sarkánál, hogy amikor kerget az Ilos és rájuk lép, akkor garantáltan elcsússzon rajtuk. Ennél az a siker, mikor lejön a bőr a lábáról vagy esetleg a könyökéről, mindegy, anyukája úgyis bejódozza, az meg kegyetlenül szokott csípni, és ez a lényeg. Természetesen nem lehet kihagyni a sorból a labdalyukasztást sem. Ilosnak mindene a foci, ő meg a labdája szinte elválaszthatatlanok, mindenki más csak a focilabda után következik (ennyit az irántam érzett óriási barátságról). Szóval a szükség néha nagy úr, időnként az Ilosnak is be kellett menni a lakásukba a WC-re. Oda meg nem mindig vitte magával a labdáját. Kitűnő lehetőség egy jól felkészült „igaz barátnak”, hogy – kihasználva a helyzet adta előnyt – egy nagyon vékony varrótűvel kis lyukat szúrjon a labdába. Ha nem is azonnal, de egy idő után egyszer csak azt veszi észre az Ilos, hogy nem pattog a labdája, jöhet a fejvakarás. Persze én nem tudom, nem értem, hogy mik vannak, sóhajtozom együtt az Ilossal (magamban meg jót nevetek). Végül alaposan átgondoltam és úgy döntöttem, hogy a felsoroltak helyett inkább valami ütősebb jár ennek az árulónak. Betegnek tettettem magam, és hiába jött fel hozzánk és unszolt, hogy menjünk fára mászni, én keményen megmondtam neki, hogy szó sem lehet semmiféle fára mászásról, másszon egyedül, ha akar, mert én most súlyos beteg vagyok, tüsszögési ingerem van. Azzal meg ugye mégsem lehet csak úgy fára mászni. Szinte megsajnáltam, mikor dolgavégezetlenül elkullogott. Reméltem, hogy tanult belőle
Azért nem kellett bennünket félteni, mi egy percet sem unatkoztunk. Sőt, többnyire rövid volt a nap ahhoz, hogy a kitűzött terveinket mind megvalósítsuk. Amire nem volt a szüleinknek pénze, azt megcsináltuk házilag és ingyen. Itt van például a Csaszi, a fürdő, ahová drága volt a belépő. Sebaj, csináltunk egy kis saját uszodát az udvaron. Találtunk a padláson egy régi fateknőt, tán még valamelyik nagyszülőnké volt valamikor. Na, azt lehoztuk onnan, és kineveztük saját házi tengernek. Kicsit megpucolgattuk, aztán mehetett bele a csapvíz meg egy kis konyhasó (az Ilos olvasta valahol, hogy a tengerek vize sós). Nagyon stabil tengerünk volt, mert a pincéből felhoztunk négy db téglát, és alul oldalvást azokkal kitámasztottuk a teknőt, nehogy elbillenjen. Nekem eszembe jutott, hogy a tenger az kék színű, már mentem is haza, hoztam egy kis kék vízfestéket. Ilos pedig úgy emlékezett, hogy a tengerben mindenütt ott vannak a kagylók, de az nekünk nem volt, viszont nekem eszembe jutott a Nagyi, aki a kedvenc levesembe mindig kagylótésztát főzött. Rohantam haza, és micsoda szerencse, volt otthon a spájzban kagylótészta, már hoztam is, ment a teknőbe. Hogy teljes legyen a hatás, válogattunk pár tucat kavicsot az udvarról, azt is betettük a szép kék tengerbe. Alakult a hangulat. Még rátettünk egy lapáttal: rábeszéltük a Babit, hogy napozzon a homokos tengerparton, mint ahogyan azt a filmekben látni, háttérben pálmafákkal. Homokunk nemigen volt, de megoldottuk: elsőként kitépdestük a füvet a teknő körül – mondjuk kivételesen besegíthettek volna az Ilosék tyúkjai, de azok csak kotkodáltak egymással, mit sem törődtek velünk. Szóval megpucoltuk a teknő melletti részt, hoztunk egy kis búzalisztet Ilosék spájzából, azzal megszórtuk a területet, de az Ilosnak mégsem tetszett valamiért, olyan hiányosnak érezte. Igazság szerint én sem voltam teljesen elégedett, jött viszont egy mentőötletem: lehoztam otthonról egy zacskó búzadarát, és máris jobb lett az összkép. Pálmafa ugyan nem volt, de kivittük Ilosék nappalijából a nagy filodendront, elhelyeztük a teknő mellett. Javult a helyzet, de még így sem volt az igazi. Sejtettem én, mi itt a baj, jött is egy újabb ötlet, nem is egy, hanem kettő. Elsőként előhalásztam otthonról a kis hurkapálcikára ragasztott magyar piros-fehér-zöld papírzászlót, és a papírra ráírtam filccel, hogy PÁLMA. Ezt leszúrtam a filodendron mellé, és máris jobb lett minden. A másik meg, hogy Ilossal felhoztuk a pincéjükből a nagyi régi kiselejtezett ágyát (jó nehéz volt), letettük a homokra a kád mellé, végül letakartuk egy szép fehér lepedővel, és arra fektettük a Babit napozni a szép napozóágyra. Babinak sajna nem volt bikinije, márpedig mi a filmekben azt láttuk, hogy a tengerparton, ott bikiniben napoznak a nők. Ezt is megoldottuk. Volt az Ilosnak egy széles drapp sálja, amiben szánkózni szokott télen. Na, azt elővettük, rákötöttük a Babi dereka tájékára, és máris bikini lett az egyrészes fürdőruhából. Ilosnak ráadásul volt – tavaly kapta, amikor úttörőtáborba ment – egy klassz búvárszemüvege is, és ezzel már megvolt minden. Fel a szemüveg, nagy levegő, és már merülhettünk is a kék tengerbe kagylót halászni. Mint általában semmi, ez sem sikerült tökéletesre… az Ilos búvárszemüvege eresztett (mondhatta volna előre) és belement a sós víz, ami azonnal csípni kezdte a szemünket. Pirosak lettek a szemeink. Azzal vigasztalódtunk, hogy tekintsük ezt „tengerparti leégésnek”. A bőrünk már eléggé lebarnult előtte, de a tengerparti erős napfényt nem szokta még meg a szemünk, attól lett piros. Annyira nem volt vészes, viszonylag hamar felépültünk a tengerparti nyaralásból. Ilosnak egy testvére volt, Babi, a húga, a tengerparti napozós. Nagyon mázlista volt ez az Ilos, mert ezzel a Babival, nyugodtan mondhatni, hogy nem sok gond volt. Elüldögélt, elhomokozgatott, babázgatott, szóval békén hagyott bennünket, és ez egy lánytól bizony nagy dolog. Bezzeg nekem volt öcsém is, és nővérem is. A nővérem jóval idősebb volt nálam, élte a saját világát, divatozott (szoknya, ruha), szép időben napozott az erkélyen (tudnám miért, mikor az egy teljesen felesleges időtöltés), meg fogadta az udvarlókat. Azok bizony megdolgoztak egy-egy láthatásért, merthogy autóbusz mifelénk nem járt, kénytelenek voltak gyalog felkaptatni a házunkig, utána meg jöhetett a két emelet. Na, de az én nővérem egy nagyon csinos lány volt, ha akart tőle valaki valamit, hát az a kis gyaloglás a legkevesebb volt egy ilyen lányért. Aztán ha célba ért a hősszerelmes, akkor előbb anyukám keresztkérdéseit kellett megválaszolnia – hogy hol dolgozik, kik a szülei, hol lakik, meg még sok ilyen értelmetlenség –, utána jöhetett csak a nővérkém
Az öcsém jóval fiatalabb volt nálam, egy más világ, még kézen fogva kellett vezetni, mikor én már javában fociztam a Marczin. A közös játék többnyire abból állt, hogy leültettük Ilossal az öcsémet a pálya szélére valami nagy, stabil kőre, aztán onnan nézhette a meccset, ha akarta. Ott legalább nem nagyon zavart, de azért szem előtt volt; vigyáztam rá, mert megígértem anyámnak. Egyszer nagyon megjártuk vele… Akkor is rám bízta anyám a vigyázását, és nekünk aznap az Ilossal halaszthatatlan dolgunk volt a szemközi óvoda kertjében. Érett a kajszibarack, és az egyetlen fa a környéken pont ott volt. Nem volt mit tenni, vittük magunkkal az öcsémet. Az úttesten valahogy még csak átmentünk, utána aztán jöttek a bajok. Át kellett mászni a kerítésen. Ez nekem meg az Ilosnak nem jelentett semmiféle problémát, de az öcsém az nem tudott kerítést mászni. A legfőbb bibi ott volt, hogy a kerítés tetején hegyes vasnyilak voltak az illetéktelenek bejutása ellen. Ezen az Ilossal mi persze csak mosolyogtunk, egy-két nyíl nekünk nem jelentett akadályt, csak leülni nem volt szabad rá. Végül azt ötöltük ki, hogy alsógatyára vetkőztettük az öcsémet, a ruháit mind feltettük a nyílhegyekre, majd én az utca felől nyomtam fel a kerítés tetejére, az Ilos meg belülről várta, hogy lesegítse. Nyomtam, nyomtam az öcsémet, de végül fennakadt a nyílhegyek tetején. Persze a kis finnyás egyből üvöltözni kezdett, hogy vegyem vissza, mert szúrja a nyílhegy. Ugyan már, hogy szúrta volna, hiszen azon ott volt a trikója, a nadrágja zoknistól, sőt, még a napellenzős sapkája is. Mondtam is neki, hogy ne üvöltözzön, mást is megszúrt már az a nyílhegy, mégsem kiabált ennyire. Átkiabáltam az Ilosnak, hogy emeljük egyszerre és háromra, na, akkor sikerült leemelni a nyílhegyről. Igen ám, de sajnos az Ilos kissé megbillent a nagy emelésben és kifordult az öcsém alól, aki fejjel lefelé átesett a kerítésen. Szerencse a bajban, hogy fejecskéje nem a betonszegélyen landolt, hanem a sima földön, és hát nem tört ki a nyaka. Vigasztaltuk is a nagy sírásában, mondtuk, hogy örüljön, hogy ilyen jól megúszta, ez egy igazi mázli, nem mindenki büszkélkedhet ilyesmivel. Nem mondanám, hogy könnyű volt megvigasztalni, de végül az érett, finom kajszibarack megtette a hatását: miközben evett, szépen elhallgatott. Visszafelé taktikát változtattunk. Elsőként én vettem a nyakamba, majd felmásztam egy kicsit a kerítés oldalán, onnan mászott át az Ilos nyakára a túloldalra, aki ott várta, végül lemászott vele. Volt ugyan ebben egy piciny kis rizikó, de szerencsére sikerült átmásznia a kerítés felett, és nem esett rá a nyílhegyekre. Szabályosan megkönnyebbültünk az Ilossal, mikor végre az öcsém ismét talpon volt, és azonnal megbeszéltük, hogy legközelebb inkább Kormira, a macskára bízzuk az öcsémet, mert vele talán nagyobb biztonságban lesz. Igazából Ilos nemcsak a barátom, hanem a vértestvérem is. Még a Nagyinál találtam egy igazi indiános könyvet, abban benne volt, hogy az indián harcosok (legalábbis az apacsok) egymással vérszerződést kötöttek, amikor egy nehéz próbatétel során ünnepélyesen férfiakká avatták őket. Még az is benne volt a könyvben, hogy ezek az indiánok az őseiktől öröklik a harcos tulajdonságokat, ezt hívják atavizmusnak, ami azt jelenti, hogy visszaütés az ősökre. Mi Ilossal szentül hittük, hogy bennünk az apacs harcosok nemes vére folyik és elhatároztuk, hogy mi is letesszük a próbát. Sajnos azt nem írta meg a könyv, hogy mi is az a próbatétel, de úgy gondoltuk, ez nem lehet akadály, majd mi kitaláljuk mind a hetet. Az fel sem merült, hogy például öt próba legyen, mert az igazi próba az a hét próba, ezt mindenki tudja. Nevet is adtunk magunknak, hiszen az apacsok az őshazában – Amerikában – élnek, mi pedig itt Budapesten, a kedvenc terünk, a Marczibányi tér közelében, tehát mi leszünk a Marczibányi indiánok. Ilossal mindent részletesen átbeszéltünk. Elsősorban azt, ha mi vértestvérek leszünk, akkor nem lesz olyan, hogy bátyó, meg öcsém, hanem csak egyszerűen testvér, semmi pejoratív megkülönböztetés. A másik meg, hogy mi, testvérek soha, semmilyen körülmények között nem áruljuk el egymást, legyen bármilyen nehéz próbatétel az életünkben, ezt minden körülmények között betartjuk. Ilos próbált már akkor cselezni (nyilván azt hitte, a focipályán van), hogy ez azért nem vonatkozik mindenre, például az nem számít árulásnak, ha birkózás közben szánt szándékkal bokán rúg. Azt meg sem kellett beszélni, mert annyira magától értetődő volt, hogy ha a sors úgy hozza, akkor mi gondolkodás nélkül akár az életünket is adjuk a testvérünkért. Azt is leszögeztük, hogy attól még, hogy testvérek leszünk, maradunk azért barátok is. A hetedik próbát már egyből kitaláltuk, vagyis hogy az apám által a borotválkozáshoz használt Wilkinson borotvapengék közül eggyel (amit én emelek ki észrevétlenül otthon a fürdőszobából) megvágjuk egymás csuklóját, és egy (vízzel telt) vizespohárba csepegtetjük a vérünket, aztán ezt az utolsó cseppig, egymást váltva megisszuk. Az Ilos kicsit húzta a száját, hogy az indiánok biztosan vörösborral vérszerződtek, de aztán belenyugodott, mikor mondtam neki, hogy azt viszont akkor neki kell elhoznia otthonról, mivel én hozom a pengét. A többi próbatétel nagy része magától értetődő volt, pl. a késdobálás – itt az okozott némi gondot, hogy amikor úgy szépen megpörgettük a levegőben az Ilosék kenyérvágó kését, az úgy 5-ből 4-szer a nyelével koppant a kerti nagy fa törzsén, nem pedig a hegyével állt bele, mint ahogy azt az indiános filmekben láttuk. Nyilván a sok kenyérvágás rontotta el ennyire, mert amúgy ránézésre irtó jó kinézetű volt, és hát éles is. Megbeszéltük, hogy addig dobáljuk, míg legalább egyszer bele nem áll az a nyavalyás kés a fába, végül is nem a mennyiség a fontos, hanem a teljesítés. Aztán persze a következő próbatétel, vagyis az íjazás, az elmaradhatatlan volt. Akkoriban mindkettőnknek volt egy-egy íja, amit mi magunk csináltunk. Először is kinéztünk egy megfelelően, pont enyhén görbülő faágat a már említett kerti nagy fán, aztán azt a kinézett ágat az Ilosék klassz, éles kenyérvágó késével a kellő helyen levágtuk, majd a földön méretre rövidítettük. Voltaképpen ezzel már túl is voltunk a nehezén, mert ezután már csak az ág két végén kellett lehántani a fakérget úgy, hogy az Ilosék befőzéshez használt spárgáját (amit az Ilos még előző este a spájzukban a kenyérvágó kés segítségével a gombolyagról levágott, persze ráhagyással) előbb a nyíl egyik végére, majd rátérdelve és jól megfeszítve az íjat a másik végére is rácsomóztuk. Ez aztán igazi indián íj vol! Kihúzni ugyan alig-alig bírtuk, de ereje, az volt. A nyílvessző is fontos volt. Mi kitapasztaltuk az Ilossal, hogy a legtutibbak a 20 filléres hurkapálcikából készített nyílvesszők voltak. Nem mondom, a 10 filléres is jól repült, de hát az igen vékonyka volt, már a feszítésnél is összevissza hajlongott, márpedig egy indián harcos nyílvesszője az nem hajlong, mint egy tavaszi fűszál. Minden vesszőre madártollat kötöztünk. Az egyik alvincis barátunk szülei tyúkokat tartottak a kertjükben, ott mindig találtunk szép egyenes tollakat (nem igaz, hogy mi tépdestük ki ezeket a tollakat, ezek már nagyon is lazák voltak, mi csak megvizsgáltuk, melyik van már a kiesés határán). Nem is tudom, miért kotkodáltak ezek a tyúkok olyan veszettül egy kis egyszerű vizsgálat miatt. Aztán ezeket a tollakat szépen cérnával rákötöztük a nyílvesszőre a vastag száránál meg a vékonyka csúcsánál úgy, hogy az a vesszőre simuljon. A legnagyobb feladatot a nyílhegy jelentette. Próbáltunk mi például 100-as szöget cérnával rákötni a vessző végére, vagy meghegyeztük a vesszőt és drótot csavartunk a hegyes rész mögé. Ezek sajna maximum 2–3 lövést bírtak ki, azt sem valami fényesen. Vagy a süteményes villát (ezt Ilos emelte ki még előző este a konyhaszekrényükből, volt ott még úgyis bőven) drótoztuk a vessző végéhez. Ez a villa, meg kell hogy mondjam őszintén, tévedés volt: a nyílvessző nem repült, sokkal inkább zuhant, és 1–2 m után már landolt is a földön. A legcsodálatosabb az volt, amikor Elza nővéremnek egy esztergályos kezdett udvarolni – a Béla –, és mi az Ilossal rávettük ezt a Bélát, hogy esztergáljon nekünk igazi fém nyílhegyeket (adtunk is neki egy 20 filléres vesszőt mintaként), és ez az arany ember, a Béla, esztergált nekünk valódi réz nyílhegyeket, amik pontosan passzoltak a vesszőinkre. Az volt az igazi. Azonnal megszerettük a Bélát. Próbaképpen Ilossal elbújtunk a szemben lévő óvoda kerítésénél, ami a kerítés mögött merő bozót volt, csak nekünk voltak igazi titkos járataink benne, szóval lesben álltunk, és amikor egy autó jött felfelé az utcánkban, akkor én egy nagyon jól célzott lövéssel (amit utána az Ilos még hónapok múltán is mély, irigykedő sóhajtással emlegetett) megnyilaztam a kocsi jobb első kerekét. A tollas nyílvessző csodálatosan rezgett, rézhegye beleállt a gumiba. A kocsi vezetője azonnal megállt, kipattant a kocsiból, „ebadta kölykei”, meg még ilyesmiket mondott, szerintem az anyukánkat is emlegette, aztán megpróbált átmászni a kerítésen utánunk, de hát ez komolytalan volt. Mi Ilossal villámgyorsan elhúztuk a csíkot, és persze jó nagy kerülővel mentünk haza. Az igazán fájó az volt, hogy a megnyilazott elvitte magával a réz nyílhegyünket és nem adta vissza, pedig az a miénk volt. Átlag feletti reflexeink próbatétele nem jelentett akadályt. Ehhez bevontuk a Babit, neki kellett megkísérelni egy-egy pofont adni nekünk, de mi még a levegőben elkaptuk a csuklóját és hátracsavartuk a karját, persze csak érzéssel, és amikor roppant neki a vállánál, már nem húztuk tovább, elvégre mi is érző emberek vagyunk. Gyorsaságunk a környéken közismert volt. Amikor az Ilossal bemásztunk a szomszédba, Károly bácsiékhoz egy kis cseresznyét kóstolgatni az ottani fáról (gyönyörű nagy szemű májusi cseresznye érett rajta), éppen csak kezdtünk megtelni, mikor Károly bácsi középiskolás fia, a fiatal Karcsi észrevett minket és megpróbált elkapni. Csak próbált, mert hiába volt a fiatal Karcsi iskolanyertes 100 m-es futásban, bennünket nem tudott utolérni. Igaz, mikor már elmúlt a veszély, Ilossal egy ideig egymásnak csak kézzel mutogattunk, mert a tüdőnk az kikészült, de minket nem kapott el. A gyors futás, az komoly próba volt (mi is tudtuk, hogy időnként szégyen ugyan a futás, de hasznos) Aztán ott van a távol- és magasugrás: az nekünk a vérünkben volt. Magasugrásnál kifeszítettünk egy spárgát (ezt a már ismert módon Ilos szerezte be a spájzukból) két fiatalabb fa között az udvaron úgy vállmagasságban, ezt aztán simán átugrottuk. Talán még ollózva is ment volna, de mi igazi tigrisugrással vettük az akadályt. A távolugrás még egyszerűbb volt: egy vonal a porban az ugróvonal, úgy 3 méterrel arrébb egy másik vonal a célvonal. Nem éppen elsőre, de azért ment ez nekünk. Hétfői napra tettük a próbát. Szombat-vasárnap a feladatok napjai voltak: mivelhogy a szülők otthon voltak, mint valami hadseregparancsnokok, a hétvégeken elláttak bennünket mindenféle feladattal: takarítás, rendrakás, kötelező olvasmány olvasása (ezt az Ilossal simán megoldottuk: az osztályelső Zolinak azzal a feltétellel adtuk kölcsön az indiános könyvünket, hogy a kötelező olvasmányt helyettünk elolvassa, és a tartalmát röviden összefoglalva nekünk elmondja) Szóval eljött a nagy nap. Beöltöztünk harci ruhába: fürdőnadrág, a nesztelen járáshoz tornacipő, befőzőgumi a karjainkra, az arcunkat szénporral (a szenet az osztályelső Zoli hozta, mert ezt is feltételként kötöttünk ki neki, nemcsak a kötelező olvasmány elolvasását) kentük be. A kezünket igazi étkezési zsírral (ezt viszont én hoztam, mint elvi kitalálója a harcosi próbának) síkosítottuk, majd a kerti homokkal kezet mostunk, ahogy azt a súlyemelőktől láttuk az olimpiai közvetítéseken. Minden úgy sikerült, ahogyan azt megterveztük. Igaz, becsúszott néhány apróság, de hát istenem, attól még a próbát letettük. Ilos a klassz, éles konyhakésükkel a próbán első dobásra ugyan nem találta el a kerti nagy fa törzsét, hanem a tőle kissé arrébb lévő (cca. 4–5 m) ház bejárati ajtó mintás üvegét repesztette szét. Egyből megbeszéltük, hogy ezt is elfogadjuk, hiszen olyan különleges dobás volt, és mert heggyel érkezett, ami, mint már említettem, csak ritkán sikerült. Aztán az íjazásnál nekem sikerült eltalálnom a Babi bokáját, pedig mondtuk neki, hogy nincs szükségünk nézőkre a próbatételhez. Egyből bezöldült neki, ezért aztán megeskettük, hogy rákeni az egészet a szomszédban lakó Évire (barátnője), hogy verekedtek és bokán rugdosták egymást, attól lett ilyen kék-zöld. Tekintettel Babi fájdalmaira, könnyített reflexvizsgát csináltunk: mi az Ilossal adtunk neki egy-egy pofont, ez mégsem fájt neki annyira, mint amikor hátracsavartuk a karját. Futásnál úgy beszéltük meg, hogy háromszor körbefutjuk a házat. Arról igazán nem tehetett az Ilos, hogy a Márti néni éppen akkor jött haza a piacról, amikor az Ilos az első kört futotta, és megkérte, hogy segítsen neki a két nehéz szatyrot felvinni a másodikra. Elvégre egy igazi apacs harcos nemcsak gyors, hanem nemes lelkű is, persze hogy segített a Márti néninek. A magasugrásnál is becsúszott némi apróság; ahogyan tigrisként átrepültem a kifeszített spárga fölött, a bal lábam kissé lemaradt és beleakadt a spárgába. A lendület egyből kitörte a kis fát, amit még a Lukács ültetett (voltak józan pillanatai is). A fát celluxszal megrenováltuk, az ugrást elfogadtuk, végül is átmentem a spárga fölött – az nem az én hibám volt, hogy nem bírta a kis fa. A távolugrás biztos simán ment volna, ha az Ilos a magasugrásnál nem ficamítja ki a bokáját, de azért megoldottuk: a távolságot redukáltuk úgy 70 cm-re, Ilos meg a vállamra támaszkodva ugrott, elvégre harcostársak voltunk. A végén ott volt az igazi, valódi férfiasságot jelentő próba: a csuklóvágás borotvapengével. Ilosnak, amikor már a kezemben volt a penge, eszébe jutott, hogy nekik van otthon málnaszörp a spájzban, és annak szerinte sokkal jobb íze van, mint a mi satnya vérünknek, úgyhogy kért a nagymamájától egy-egy pohár málnaszörpöt, amiket aztán félig kiittunk, aztán az egyik pohárból a másikba öntögetve jól összekevertünk, végül megittunk. Így lettünk az Ilossal vértestvérek, a Marczibányi indiánok
2
3
4
