Оглавление
Kiss Tamás. A kollázsember
Impresszum. Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás
nELLIS és egykori kezelője, Steve – Ez őrület, nem? – szólt nELLIS – Nem, ez tényleg így van. Itt vagyunk – válaszolt Steve, és a térkép fölé hajoltak – Egy térkép, egy kis kenyér és víz. Ez mindig kell – mondta Steve – Más úgyse maradt – felelt nELLIS – Nem – És most keletnek? – kérdezte nELLIS – Igen – Fura az élet – Az – válaszolt Steve –, mert nagyapám meg anno elszökött hazulról, és nyugatnak indult Friscóba, hippi volt. Aztán behívták, jött Vietnam, szerencsére hazajött, de megőrült. Ismered: On The Road Again (Canned Heat). Nagy sláger volt – Igen, ismerem – felelte nELLIS – Mi is úton vagyunk – Igen, a semmi felé. Ez egy exodus? – kérdezte fura hangon nELLIS – Lehet. Bár ebből a barom Kánaánból nem nagyon mennek el, inkább a határokon át is ide szöknek – mondta Steve – Szegények – válaszolta nELLIS – Azért is, de hülyék is. Na, mindegy – morogta Steve. Steve ment elöl, kezében a térképpel, nELLIS meg utána, mintha hűséges ebe lenne – Stoppolni fogunk, nemsokára egy országúthoz érünk – jelentette ki Steve – Annak örülök – felelte nELLIS, és gondolatban nagyon hálás volt kétszeres megmentőjének. A kórházban segített megmenekülnie a haláltól, és most is azt teszi. Bár ő nem akart visszajönni odaátról. Már nem morfondírozott semmin sem, lényegében még mindig sokkos állapotban volt a városban átéltek miatt. De itt nem volt gyanúsan kavargó köd. Itt illata volt a levegőnek, és valami romantikus érzés lebegett szanaszét a légben. Talán egykori vándorok hagyták maguk után ezt a furcsa, kissé mámoros hangulatot, amiben sok minden volt, de boldogság, az nem. Vándoroltak, majd nELLIS szólt: – Nekem senkim. Apámat nem ismertem, anyám egy szerencsétlen nő volt, szerény, esendő, olyan szolga-féle, házaknál dolgozgatott. Aztán egy gazdagabb pasija segítségével bedugott egy egyetemre. Amúgy rendesen iskoláztatott, de ha találkoztunk, mintha mindig félt volna tőlem. Igazából szeretett, nem voltam útban neki. Mégis, alig vártam, hogy elküldjön. A sírás fojtogatta. Nem is akart többet mondani – Nekem mindenkim odaveszett a városban. Ennyi. Nem tudom, és nem is akarom, úgymond feldolgozni. Csak el innen! – és kifejezéstelen lett az arca. Majd előtűnt az országút. Nagy csend volt a környéken és pusztaság, távolabbra hegyek. Már nem volt mit mondani az eseményekről. Csendben álltak egymás mellett, mint két ágrólszakadt koldus. Mert lényegében azzá lettek – Van még elég a kártyámon, ne izgulj! – szólalt meg Steve – Én nem félek, engem vár Isten – felelte nELLIS. Steve, aki mellesleg aneszteziológus is volt, nem kicsit irigyelte hirtelen jött társát. Aztán jött egy hatalmas Ford, de tovasuhant, majd egy Merci, az is tovasuhant. Vártak tovább. Aztán jött pár teherautó, néhány kamion, semmi több. Kellemesen hűvös volt. Aztán egyszer csak egy régebbi, rozogább Ford megállt. Kedves, idősebb arc és barnás szemek néztek rájuk a lehúzott ablakból –Jöjjenek! – ennyi volt a megszólítás. Ők mentek. Beszálltak. A kocsiban minden rendezett volt, de olyan „retrós”, és ezért is szelíd. A rádióból halk zene szólt. Úristen! Mi lesz, ha beszélgetni kezd ez az ember? – mormolta magában Sreve. De csak utaztak tovább hármasban. A motor volt csak beszédes. Aztán megszólalt a sofőr: – Maguk bizonyára idegenek errefelé. Messziről jöhettek. Hamiskás mosoly, deres borotválatlanság, őszes, fekete, ritkás haj, és jókedv, vagy valami efféle sugárzott belőle. Mint aki mindent tud a beszállókról. Kábé hatvan lehetett. Bárki esküdött volna rá, hogy egy farmon dolgozik, vagy farmtulajdonos, sokféle állattal, nagy mezőkkel, földekkel. A beszállók nem válaszoltak. A sofőr folytatta: – Ne is titkolják, fogadok, hogy onnan jöttek. Onnan, ahol – úgy mondják – mindent behintettek sóval. Se csomag, se semmi, csak elcsigázottság, fáradtság. Csoda, hogy túlélték. Ne izguljanak, nem beszélek róla másoknak. Amúgy se tud róla sokat senki, elhallgatják. Nagy disznóság lehetett ott. Néha hablatyol valamit a rádió, de azt zengik, hogy már mindent eltakarítottak, kitisztult az ég is. A beszállók most sem válaszoltak, a csend egyre merevebb lett – Mindjárt dél lesz errefelé. Bekapcsolom a híreket, jó? – Igen, köszönjük – mondták szinte egyszerre – Na, itt van, hallgassák! – és alaposan ráadta a kakaót a rádióra „Oroszország provokatív hadgyakorlatokba kezdett, sohasem látott létszámmal. Portugáliában egy terrorista becsöngetett a rendőrségre, majd nekirontott néhány egyenruhásnak. Lelőtték. Németországban folytatódnak az általános zavargások. Neonácik, szocialista érzelműek és bevándorlók csaptak össze a véres küzdelemben. Több mint kétszázan megsebesültek, öt halottról van tudomásunk. Egy transzvesztita politikus(nő) lemondott mandátumáról, mert kiderült, hogy apja pedofil. Dél-Afrika fővárosában 15 fehér embert lőttek agyon a nyílt utcán. Kopt keresztényeket végeztek ki nyilvánosan az Iszlám Állam katonái. Svédországban több százan vonultak utcára, hogy a melegek és a transzvesztiták jogaiért tüntessenek. A tömegbe egy furgon hajtott bele. Az eddigi jelentések szerint kétszázan meghaltak. A rendőrség fasiszta terrorcselekményről beszél. Közép-Európában és Japánban folytatódott az ítéletidő. Havazások, zivatarok nehezítik az életet, több száz fát tövestül csavart ki az orkánerejű szél. Kormányunk és az elnök is, értetlenül áll az XY-Y kisvárost és környékét ért megsemmisítő katasztrófa előtt. Az aljas találgatásokat, hogy ufótámadás volt, vagy vegyifegyver-kísérlet, vagy egy félresikerült hadgyakorlat, vagy orosz diverzánstámadás, vagy chemtrail akció, a kormány határozottan elutasítja. Legnagyobb valószínűséggel terrortámadásról van szó, bár rejtély, hogy miért pont ott, egy hadászati tekintetben is teljesen jelentéktelen térségben történt meg a tragédia. A tegnapi napon helikopteres deszantalakulatok szállták meg a várost és térségét, gázmaszkokkal, kézifegyverekkel hatoltak be a városba és a közvetlen közelében fekvő településre. Életjeleket nem találtak, az utcákon és a lakásokban fehéres porral befedett holttesteket találtak. Életnek nyoma sem volt. Egyelőre ennyit tudunk.” Az autóban megfagyott a levegő – Nekem mindenkim odaveszett – szólalt meg Steve. nELLIS sírt. A sofőr mereven bámulta az utat és arra gondolt, hogy vajon melyik lehetett életének az a pillanata, amikor megérezte, hogy elkezd fogyni az élet értelme. A motor egyhangúan zakatolt tovább, mintha tempomatra működött volna. Vajon mi lett az egyetemi campus sorsa, és a diákok vajon hová széledtek, hogyan halhattak meg? Ezen kezdett morfondírozni nELLIS. De persze hiába – Itt egy benzinkút, meg egy kis étterem. Bemegyünk, jó? Egyenek, igyanak valamit, én fizetek. Nagyon odalehetnek, megértem magukat. Na, jöjjenek! Kedves volt az öregúr. Láthatóan ismerték a fazont a kúton, mert „Helló, Tata!” kiáltásokkal köszöntötték, láthatóan sok szeretettel – Én vagyok errefelé a Tata, szép farmom van innen nem messze, majd megmutatom, ha ráérnek. Most igyanak és egyenek. Ettek, ittak és féltek. Omega: „Live As Long As” You have dreamed of so many things. Ever your eyes are hazy. Yet you dream everything over, over nicer. Loot at the road; forget about your dreams. Go as long as to go you can. Live as long as to live you can. On a long road you go further. Your hair is already nappy. You get tired but start over again, every day. Loot at the road; forget about your dreams. Go as long as to go you can. Live as long as to live you can. If you will get to know the money. And you’ll get see the misery. Tell us that kind of feeling there were. Loot at the road; forget about your dreams. Go as long as to go you can. Live as long as to live you can. Schulz úr éppen hazafelé tartott kis Mercijén a hivatalból. Tudjuk, nem volt nagy ember, inkább csak emberke, de tősgyökeres kispolgár a maga gazdagságában, és amit elért, azt elegendőnek is tartotta. Hatvanéves volt, sok volt neki néha a meló, de szerették, így maradt is még. Nem volt akkora a cég, hogy nagy baj lett volna egy csaknem „túlkoros.” Egy kisebb park közelében lakott, afféle ma divatos „lakóparkban”, ott volt neki és nejének egy háromszobás lakása. Lányai már rég kirepültek. Férjhez mentek, és két unokája is volt. Ez a kisváros még az egykori keleti országrészben volt, nem is oly mesze az Északi-tengertől. Az autóban halkan duruzsolt egy dalocska, afféle mai „szamizdat”, mert szentség, hogy börtön járna érte. „STASI-baby please now go away” – ez volt a refrén, olyan Canned Heat-stílusban, néha be is jött tőlük az „On The Road Again” daluk egypár sora, de leginkább az, hogy „I can’t carry you baby, gonna carry somebody else” – Na ja! – mormolta elégedetten. És csak ment az autó. Pendrive-okon osztogatták nagy merészen, egyre terjedt, akárcsak a nácik elleni röpcédulák egykoron. Addig ment az autó, míg kisebb, majd duzzadó tömeg közelébe jutott, ahol sok volt a rendőr, és az esti sötétséget harsány, sárgás lángnyelvek tarkították úgy a közeli távolban – Te jó ég! – kiáltott fel. – Ez a mi lakóparkunk! Csak nem ég? Lehúzta az ablakot, majd kiordított: – Mi történt! – Azt mondják, hogy kisebb tűz ütött ki, lehet, hogy gyújtogatás vagy robbantás, de nem olyan vészes – közölte egy „járókelő”, majd elrohant a fények felé – Lehet, hogy megőrültem, de nem is vagyok ideges. Mert nem mondtam ki ugyan, de tudtam, hogy ez lesz itt is, hogy ide is elér ez a borzalom. Hát igen: „Go as long as to go you can, live as long as to live you can.” De jó is volt az az Omega-koncert, még tavaly. Most itt az ideje, hogy ezt énekeljem. Most? Mikor máskor? Itt ülök a szarban az autómban, a nejem lehet, hogy már nem él, pokoli zaj van, dudálnak az autók, ordítanak a szirénák, és semmit se tehetek. Kiugorjak esetleg meghalni? Lehet, jobb lenne. Persze a hírekben egy szó sincs róla. Éljen a demokrácia! Így telt el egy óra. A mentők keményen dolgoztak. Schultz úr csak ült, és csak ült. Kicsit elgondolkodott magáról és felmenői életéről, ami telis-tele volt tragédiákkal, de ki törődik ma már azzal? Königsberg. De messze vagy már! És a ruszki dúlás 1945-ben! Nagyszüleimet 1945-ben, Metgethenben, egy kis faluban gyilkolták meg a hős szovjet katonák. Elképzelni se tudom, hogy nagyanyám hogyan menekült meg onnan, mint gyerek, és hogyan jutott fel a Gustloffra. De feljutott, mert akkor én nem lennék, és nem rettegnék attól, hogy hála karitatív politikánknak, most a behívottak ölik meg a nejemet. De talán ez is törvényszerű lenne már ebben a borzalmas történelmünkben. Azért se izgulok, elvégre nem holmi szarból vagyok! És kihúzta magát az ülésem, valami rettenthetetlen dac dolgozott feldúlt, megnyugvásra már sohasem képes lelkében. Persze az a mocskos náci Gustloff is megérdemelte, hogy egy szerencsétlen kis zsidó egyetemista agyonlőtte. Ez is igaz. Édes Istenem, hol vannak a normális emberek? Sohasem voltak? Nem volt mit tenni, imádkozott „Gegrüsset seist du, Maria, Voll der Gnade, Der Herr ist mit dir. Du bist gebenedeit unter den Frauen, Und gebenedeit ist die Fruht deines Leibes, Jesus. Heilige Maria, Mutter Gottes, Bitte für uns Sünder. Jetzt und in der Stunde unsers Todes. Amen.” És mondta csak újra és újra, mígnem eltűntek a lángok a láthatárról. Lassan beindult a döcögő forgalom. Pokoli izgalomban, kétszázas pulzussal hajtott hazafelé. Csatatérre emlékeztetett az utca, még volt néhány halott fekete ponyvával letakarva, de a felesége a másodikról zokogva integetett felé! – Kurt, Kurt! Ich bin am leben! És Schulz urat elöntötte a boldogság egykori szerelmes szelének érzése. Most már kissé könnyebben dúdolta azt, hogy „STASI-baby please now go away.” Éjszakára kibontottak egy Tokajit „Abai Imre, aki most a reálban Süle Ferenc utóda, temette a lezuhant angol pilótákat. Hármat. Igen forró állapotban kaparták össze az égett testrészeket, s ezért hihetetlen bűzt árasztottak. Egyiknél szentolvasó, másiknál Szent Antal kép maradt épségben. Egyiknek keresztneve volt megállapítható, másikban a sírásó a láb után (felsőtest már nem volt) nőt vélt felfedezni. Állítólag egy negyedik holttest még égett, s azért benn hagyták a gépben. Az elégett gumicsónak szagát sokan a városban is érezték. Mikor az ún. Sztálin-gyertyák égtek, úgy látták sokan, hogy itt a végítélet. Zokogva, egymás nevét kiáltozva, ájuldozva rohantak a hegyekbe.” (Kőszeg, 1944. augusztus 9., Székely László apátplébános feljegyzéseiből, p. 256.) A férfi és a nő: – Hallottad? – szólt a nő – Mit? – Létrehozták a Nyugati Egyesült Vezető Hatalmak nevű szappanegyletet – Mi a franc az? – Hát Közép- és Kelet-Európa újféle gyarmatosítására tett kísérlet. Ki vagyunk rúgva – Nem baj az! – felelt a férfi. – Úgyse megyünk többé haza, meg aztán nincs már haza sehol a világon – Tudom – tette hozzá a nő – Különben is, ki a francnak van kedve áttérni az iszlámra? Hát nekem nem! – kiabálta a férfi – Eurázsia amúgy is jobb lehet majd, mert ott még a bennszülöttek az urak, így az identitástudatuk, vallásuk is érintetlen, noha persze ott is a muszlimok vannak többségben, de azért Kína nem semmi! – Hát nem, lehet kicsit reménykedni. Én egyébként mostanában már inkább keleti irodalmakat, szent könyveket olvasgatok, például az Upanisádokat, vagy éppen Konfuciuszt, de igen jó Lin Yutang könyve is a kínaiakról. Igaz, 1935-ben írta – hadarta a férfi, és jóízűt mosolygott, nem kis gúnyos hunyorgatással szemeiben. Már egy ideje Tokióban voltak egy apartmanban, körülbelül három kilométerre a Shibuya Center Town-tól. Mert úgy döntöttek, hogy megnézik a hűség emlékművét, ami nem más, mint egy kutya, az egykoron „Hacsiko” névre hallgató, akita fajtájú eb, „aki” arról lett híres, hogy minden este kizarándokolt az állomásra és várta gazdáját, aki nem jöhetett, mert elhunyt. A fáma szerint 1923 és 1935 között minden este várta. Film is készült belőle. Heves, jeges szél fújt, enyhén havazott, amikor a kutyus szobránál álltak. Olyan volt, mintha egy sír előtt állnának, a nő majdnem keresztet vetett meghatottságában. Aztán észhez tért. Persze nem ők viselkedtek egyedül így. Valami fura, hideg meghatottság vibrált a zajos, jeges légben. Vajon mivel és hogyan lehetett volna megtörni ennek a kutyának a hűségét? – morfondírozott magában a férfi. Hűséges volt, és ebben a tekintetben hősies is, pedig semmiféle ideológiát sem kapott hozzá. Tán éppen azért volt ilyen, egyszerűen természetes. Mert a szeretetből fakadó hűség természetes. A kutyánál biztosan az, ők nem gondolnak előnyökre, talán még a kajára se, ami otthon várja, ha hazamegy a gazdival. Pedig ez a gazdi egyszer csak nem ment haza, és mégis. És mégis. Majd sóhajtott, és majdnem sírni kezdett. Legalább negyedórát álltak a kutya szobránál, nem szóltak, és nem néztek egymásra. Majd váratlanuk megszólalt a nő: – Menjünk be itt valahová egy szakéra. Kifagytam – Jó, én is – felelt a férfi. És bementek – Azért mi már a bátrabbak közé tartozunk – szólalt meg váratlanul a nő – Hogy érted? – Hát, mi el mertünk mozdulni, és ezzel a mozdulattal igazoltuk, hogy valamit kellene végre cselekedni. Másoknak is persze. A barangolásainkkal pedig beigazoltuk, hogy képtelenek vagyunk bármiben is döntésre jutni, hogy nem találtuk és nem fogjuk meglelni otthonunkat, a hazánkat sem, lényegében döntésképtelené lett, jól képzett értelmiségiek vagyunk, némi szentimentalizmussal és azzal a félelemmel, hogy egyszer valamiben majd képesek leszünk hinni. Így aztán vándorolunk, mint azt a fél világ teszi, mindenféle ürüggyel, elaltatott lelkiismerettel – és így tovább. Nem gondolod, hogy ez van? – fejezte be eszmefuttatását. A férfi közönyösen hajolt szakéja fölé, és csak biccentett, majd kibökte: – Telitalálat – És ez világjelenség, mely mögött üzletinek és egyéb baromságoknak nevezett ürügyek lappanganak – Igaz – szólt hozzá halkan a férfi, majd váratlanul monológba kezdett: – Anyám nagybátyja kimenekült a fasiszták elől, de nem tudott soha hazajönni, mert a komcsik nem engedték vissza. Kint rekedt. Pedig állítólag az angoloknak kémkedett. Furcsa, de egy dal jutott most eszembe, éppen itt, amit könnyes szemekkel hallgattak öreg rokonaim. Állítólag Weder Laci bácsi küldte az NSZK-ból a Szabad Európa Rádión keresztül nekik, persze álnéven, vagy ki tudja hogyan. De ők állítólag tudták, hogy nekik szólt. Tudom a szövegét és a dallamát, és alaposan elkeserít – Dúdold el, énekeld el! – Itt? – Igen, csak halkan, a szövege érdekel, hátha én is ismehetem „Oly távol, messze van hazám. Csak még, még egyszer láthatnám, Az égbolt, felhők, vén hold, szellők, Mind róla mond mesét csupán. A sorsom jó vagy rossz nekem, Itt minden, minden idegen, Más föld, más ég, más táj, más nép, Oh, bárcsak otthon lehetnék. Holdfényes májusok, muskátlis ablakok, Hozzátok száll minden álmom, Ott, ahol él anyám, ott van az én hazám, S ott lennék boldog csupán.” – Valahogy így van – Nagyon szép, megható – Igen, az. És van még benne valami háttérdünnyögés is, hogy „oly szép, boldog idők, oly szép, boldog idők”, és több versszak is volt, de azokat nem tudom rendesen. És a nőnek először jutott igazán eszébe, hogy vajon nem szerethette igazán senki ezt a romantikus lelkületű embert? És vajon miért nem? Talán engemet sem szerettek igazán? – Tényleg! Nem akartalak zavarni vele, de mi volt múltkor az a fura viselkedésed, a dal, meg az az álom, vagy micsoda? – Én sem tudom, de azóta valami nyomja a szívemet – válaszot a férfi, és szemeiből eltűnt a jelenre figyelő pillantás. Vannak Dolgok, amikről nem beszélünk, vagy… Igen, Vannak Dolgok. Vannak dolgok, melyek valahogyan elrejtőznek bennünk. És Vannak Dolgok, amik oly mértékben napvilágon vannak a tudatban, hogy nem is vesszük őket észre. És Vannak Dolgok, amiket megcselekszünk, de nem tudni, hogy miért. Mert nem tudjuk igazán azt sem, hogy Kinek, Kiknek a Dolgaival foglalkozunk, vagy Kinek, Kiknek a Dolgait gondoljuk el, mert egyszerűen oly mélyen alszunk, hogy nem is tudjuk, hogy azok nem a Mi Dolgaink. Ilyenkor a Mások Dolgai vagyunk. Sokszor? Igen, csaknem mindig. Erre a válasz sokszor az a szörny-bölcsesség, hogy Ez Egy Dolog. Az Egy Dolog, hogy álmodozom, és vannak elvi céljaim, de. Az is Egy Dolog, hogy el is érhetném azokat, csakhogy akkor Olyan Dolgokat kell, kellene megtennem, amit nem tudok, mert mondjuk nincs hozzá tehetségem, vagy „nincs hozzá pofám”. Így aztán ebben a morál-amorál kavalkádban gyakorlatilag Eldönthetetlen, hogy mit tegyek, hogy mit teszek, mit kell, vagy mit kellene tennem, és, hogy miért is éppen azt, vagy azokat. Így aztán a legjobb, legbiztosabb, ha nem teszek semmit, és ha megkérdezik, miért?, hát majd azt felelem, hogy „az az én Dolgom” Ily módon aztán egész Jó Dolgok lettek az egyes emberből, aki persze maga is Egy Dolog, főleg azok számára, akik használják is Ezt a Dolgot. De akár egész embertömegek is válhatnak Dologgá, hogy bizonyos „Nagy Dolgot” szolgáljanak. Például legyenek hősök, gyilkosok, vagy hazaszeretők, vagy besúgók, például elvtársak, és, mint azt a történelemből is tudhatjuk, ezek mind-mind úgynevezett „Magasröptű Dolgok”, sőt „Elvi Ideológiai Dolgok”, melyek aztán „Kifizetődő Dolgokká” válnak azok számára, akik a megbízásokat adják, vagy éppen a parancsokat osztogatják a végrehajtóknak, akik nem tehetnek mást, mint végrehajtanak, és nem értékelhetik másképpen cselekedeteiket, mint, „parancsba kaptam, teljesítettem, ami Egy Dolog.” És akkor a Dolog, ami maga az ember, akár meg is nyugodhat. Az ember, mint Egy Dolog, egy Értelmében irányított Cselekvő Dolog. Így aztán nem csoda, hogy „nem találom a helyem”, de lényegében ezért sem érdemes a falnak menni, mert „Ez is Egy Dolog” Ilyen az élet, és volt ez sokkal rosszabb is, meg lesz is, így aztán legjobb, ha csendben vagyunk, főleg, ha nem is olyan rossz az a hely, ahol még jól meg is fizetnek érte. És innen nincs tovább. Ez az a bizonyos Dolog, ami nem más, mint egy Fal, vagy A Fal. De az is „Csak Egy Dolog”. Kérdés: mit lehet egy efféle hétköznapi bumerángszerű ciklus-létben tenni? Hát például módszeresen inni, aztán wellnessellni, utazgatni, játszani, nőzni, kurválkodni, drogozni, folyvást bulizni, szóval szórni a pénzt, de öngyilkosságot is el lehet követni. Kinek-kinek a pénztárcája szerint, mert ugye a kereset, avagy az összeherdált money és annak minősége (pl. euro, vagy dollár, vagy forint) alapjaiban meghatározza, hogy mik lesznek Azok a Dolgok, melyek általuk nyélbe üthetők. Persze nem ily’ rettenetes a helyzet, mert például vannak, akik a kultúrában élik ki magukat. Hogy mifélében? „Az Egy Dolog”, kérem. Azt mindenesetre nem szükséges definiálni, hogy mit is értünk a kultúra, ne adj’ Isten a művészet fogalmán, mert azt úgyis kapjuk, kapják az emberek, azok a Dolgok, akiknek nem feltétlenül kell tisztában lenniük bizonyos fogalmakkal. Sőt! Nem is tartozik rájuk a meggondoltabb gondolás képessége. Mert akkor hová is lenne az ember, mint Dolog? Lehet, hogy akkor bekövetkezhetne egy olyan tudati metamorfózis, aminek következtében megszületne az értelmes lényben a felismerés képessége, és ráébredne arra, hogy Én nem is Csak Egy Dolog vagyok. De erre – hála Istennek – nincs már esély. És ez utóbbi tényleg Nagy Dolog. Mellesleg Nagy Dolognak szokás bizonyos szitukban és körökben nevezni azt is, amit a legbüdösebb helyen követ el az ember. Bizony! Na persze már azokban a helyiségekben is – tisztelet a kivételnek – illatfelhők burkolják be az igazságot, azt a terméket, ami tényleg nem is más, mint „Egy Dolog”. És aztán egyszer csak Minden Dolog automatikusan távozik, mert elveszti funkcióját. Na és akkor mi van? – kérdezheti bárki „Az Egy Dolog!” Ennyi! „Kedves Uram! Hát újra tanár lett. A Társadalomnak kell szentelnünk magunkat, mondta egyszer nekem; s most, lám, tagja lett a tantestületnek. Ön jó úton van. Én is követem ezt az elvet: cinikusan eltartatom magam. Ön mindig elégedett lesz, mint az olyanok, akik ugyan nem csináltak semmit, de hát nem is akartak. A lehető legnagyobb züllésnek indultam. Hogy miért? Költő akarok lenni, és azon dolgozom, hogy látnokká tegyem magam; ezt bizonnyal egyáltalán nem érti, és nem is igen tudom jobban megmagyarázni. Arról van szó, hogy az összes érzékek összezavarásával eljussunk az ismeretlenhez. Irdatlan szenvedés, de erősnek kell lenni, született költőnek, és én magamban felismertem a költőt. Nem az én hibám. Nem helyes azt mondani: én gondolom. Úgy kell mondani: engem gondolnak. Elnézést a szójátékért. Az ÉN – az mindig valaki más. Hát tehet róla a fa, hogy hegedű lett belőle, és fene essék az öntudatlanokba, akik olyasmin rágódnak, amiről sejtelmük sincsen!” (Rimbaud: A látnok levelei – részlet.) – Miféle szöveg ez? – kérdezte egykoron apám – Semmi különös, mindig szerettem Rimbaud-ot – feleltem. Aztán furán ingatta fejét – Tudod – mondtam lemondóan –, ez is a Devil’s Masquerade egy része. Fogalma sem volt, hogy miket írok össze. Kiment a szobából, mintha elmenekülne egy világból. Nekünk meg még fogalmunk sem volt arról, hogy lassan, de biztosan közeledünk de Chirico városaihoz, egy olyan Madách-féle falansztervilághoz és a benne élő árnyakhoz, vagy Dolog-Emberkékhez. Őrült sebességgel haladt az „Omnibusz”, mi meg mint „utasok”, ott ültünk rajta. Azóta sem felejtettem el gimnazista korom egyik leggyakoribb álmát. Az egész famíliát bepakoltam egy otromba, páncélozott autóbuszszerűségbe, melynek még a lámpáiból is puskacsövek meredtek a külvilágba. Ott volt mindenki: a Zoli bácsi, a Pista bácsi, apám és anyám, az Aji, a Böbi – meg a jó ég tudja, hogy ki. Jobbára kanyargós, poros utakon tekeregtem a kocsival. Folyton menekültünk valami vagy valakik elől. Volt olyan kutyaszorító is, amikor kénytelenek voltunk a levegőbe emelkedni az ellenség elől. Hogy mi, ki volt az ellenség? Azt sohasem lehetett teljesen kivenni vagy látni. Jobbára csak valami rettenetnek a jelenlétét lehetett sejteni. Misztikus, földöntúli erő lehetett, roppant félelmet ültetve a lelkekbe. Sohasem sikerült szemtől-szembe megütközni vele. Pedig a család férfitagjai puskát is kaptak a kezükbe és kitartóan csücsültek az ablakok mellett, melyek természetesen golyóálló üveggel voltak ellátva. Lőniük azonban sohasem kellett. Azt hiszem, hogy a világban megingott bizalmam miatt költöztettem szeretteimet egy attól teljesen függetlenül is létezni képes szerkezetbe. Oda, ahol senkit sem érhet baj, ahol nem kell félni rendőröktől, besúgóktól és egyéb „rossz emberektől.” Ágyam lassan teljesen azonosult ezzel a fura gépezettel. Mikor este beszálltam, már csaknem biztos voltam abban, hogy sem engem, sem mást már nem érhet baj. Álmomban szedtem össze a többieket. Pedig a „többiek” túlnyomó többségével is hadilábon álltam a nappali életben. De a vér kötése minden heveskedésnél, gyűlölködésnél, röpke nézeteltérésnél erősebbnek bizonyult. De persze csak álmomban. Amúgy a rokonságban állók kapcsolata legalább annyira laza és széthúzó volt, mint amilyenek az efféle kötelékek szoktak lenni – mifelénk. Biztos voltam abban, hogy mindannyiuk számára védelem, nyugalom valamiféle rejtekhely kellene, ahol felszabadulhatnak, ahol boldogok lehetnének. Röviden: ahol nem kellene a napi hazugságpenzumukat leperkálni megélhetésük miatt. Egy dologban ugyanis már biztos voltam: így vagy úgy, de mindenki mindenkinek, mindenkor hazudik. Politikában, szerelemben, pénzügyekben, és minden elképzelhető másban is. Akkor terveztem el, hogy megírom első regényemet, melynek az lett volna a címe, hogy „Éjféltől mindenki szabad, éjféltől mindent szabad.” Röviden elmondom itt, hogy mit is képzeltem akkor erről a valamiről, a nagy szabadságról. Bár az egész anarchiának fog kinézni, de lehetne efféle rend is akár, avagy egy ilyen típusú zűrzavart is lehetne normálisnak nevezni. Miért is ne? A lényeg: mit is tenne az emberek többsége, amennyiben semmire sem lennének rákényszerítve, ha nem működnének a kötelező morálok, moralitások, mondjuk a sok „elfogadott” alakoskodás, mellébeszélés, hazudozás – és így tovább. Mi lenne, ha egyszerűen csak biológiai lények lennénk, na nem feltétlenül csak ösztöneinkben, de azokban is? Valami mások, mint eddig, ami nem nagyon mondható sikeresnek. Itt most először az elvtársi korról lesz szó, merthogy lényegében még abban élünk. Mondjuk, hogy XY „izgazgató elvtárs”, megérezve a lehetőséget, rögtön éjfél után kivágódik az ágyából, végiglátogatja utált ismerőseit, becsönget, bezörög, beordít hozzájuk, és fenyegetőzve ordibálni kezd velük, majd csak úgy lepuffantja őket. Aztán elégedetten eltekereg utolsó tetthelyéről, bedob valahol két felest, elugrik egyik kis kurvincájához és félholtra kamatyolja magát. Annyit bagózik végre, amennyit akar, és nem lesz többé szégyen, ha az íróasztalán található nagyméretű Lenin-szobor kopasz fején nyomja el a csikkeket. Leszek én még nagyobb ember is, basszátok meg! És kurjongat örömében. Persze a mámor sem tarthat örökké, így aztán egy félreeső utcasarkon többször is jól kiokádja magát, majd elájul. Az igazi Nagy Ember, mondjuk egy tanácselnök elvtárs előtt bizony sokféle lehetőség nyílik meg. Ő feltérképezi a helyzetet és tervet kovácsol, kivel, mikor és hogyan végez. Persze nem lehet tudni, hogy ez a fura mindent lehet-érzés meddig tarthat, és mennyiben szolgálja a proletár internacionalizmus magasztos eszméjét. Mindenesetre elindul, kilép a kapun, és mire észrevenné, meglincseli a tömeg. Így járt. Mindeközben „szegény orosz kiskatonák” – mert a jóságos nép jobbára már így is beszélt róluk, hiszen ők nem erőszakoltak meg a nőket, mert már más nemzedék. Szóval ezek a szerencsétlenek irdatlan őrjöngésben törnek ki, és mint összehangolt gépezet lövik szitává tisztjeiket. Bizonyára volt pár okuk rá. Tankokkal, gépkocsikkal, páncélautókkal, dzsipekkel, motorbiciklikkel és gyalogosan rajzanak ki a laktanyákból, és elindulnak valamerre, de leginkább haza szeretnének menni, csakhogy sejtik, hogy „otthon” kivégeznék őket. Így ostrom alá veszik a civileket, mindenfélét ígérnek – még Sokol rádiót is! –, csak adjanak nekik végre civil ruhát, hogy elmehessenek. Hová? Hát Nyugatra, mert ott bizonyára nem ölnék meg őket. A kórházban fekvők most sajnálhatták igazán, hogy kárt tettek magukban, és így juthattak csak ki a laktanyákból, de már késő volt. Legtöbben mindenfélét lenyeltek és a gégészetre kerültek. Csakhogy nem lehet tudni, hogy mindeközben mi történik Nyugaton. Lehet, hogy ott rend van még? Mindenesetre egyre szaporodnak az utcákon a félmeztelenül rohangáló férfiak – és nők is. De az emlegetett, rettegett nyugati határon is történhetett valami, mert irtózatos lövöldözés hallatszott, a kiskatonák az ég felé küldték töltényeiket, s közben átrohantak Burgenlandba, de onnan meg furgonokkal szállították a nyugati szeszeket és a kábítószert. Kitörőben volt a bódulat-kánaán. Micsoda határmenti találkozások történhettek! Európa egyszer csak tényleg egyesülni fog! Na és mit csinálnának ilyen esetben a miniszter elvtársak? Persze ez attól is függ, hogy miféle miniszter, mert nem mindegy, hogy hadügy-, oktatásügy-, vagy egészségügy- Hát a Madár miniszter úr leginkább saját magát állítaná csatarendbe, felszállna helikopterére, és végre szitává lőhetne mindenféle vadat, és még akik arra járnak. Így jártatok! Parancsolni ugyanis nem tudna már kinek, hiszen a hadseregnek nevezett betanított alakulatok mámoros utakon felszívódtak a semmibe. Ne adj Isten szervezetten elindultak Nyugat felé. Útjukon fegyverek, tankok és mindenféle hadi szerszám tömkelege hevert szanaszét a földeken, városokban, falvakban. Honát sohasem védő miniszterünk repcsijéből előbb-utóbb kifogy a benzin. Nem biztos, hogy megússza élve, de ha túléli a kalandot, akkor biztos lehet abban, hogy majd valahogyan rehabilitálják. Mindenesetre a kórházi műtők ajtajára kiírták, hogy se prosztata-, se egyéb műtétek nem lesznek többé, így mindenki abba hal bele, amilyen baja van. Elvégre kitört a szabadság! Az oktatási miniszternek halvány ötlete sincs arról, hogy most éppen mit kellene csinálni. Kellene könyveket égetni, esetleg, vagy nem? De ez volt utolsó gondolata, mert felkapott egy üveg pálinkát, meglóbálta a feje fölött, felugrott egy éppen arra járó asztal tetejére, és elkezdett „kakalinozni”, míg egyszer csak be nem kakilt és le nem zuhant a földre, ahonnan oly magasságokba volt képes repülni egykoron. A „békepapok” iszonyatos hentergésekbe kezdtek, mert szembe jött velük az Evangélium. Rettegve rohangáltak lelkiismeretük labirintusaiban, mert attól tartottak, hogy besúgott társaik még élnek, netán kiszabadultak, és elégtételt próbálnak rajtuk venni. Néhányan az utcákon elhajigált fegyverekből vettek magukhoz párat, és így surrantak kis utcákon át a megbolondulásba. Valahogyan nem akart rajtuk segíteni a „Miatyánk”, amit amúgy se nagyon szoktak mormolni magukban, maguknak. Többen szőlőültetvényekben rejtőztek el, de a lekiismeretesebbek, félőrült állapotaikban, miután alaposan benőztek végre, végeztek magukkal. A börtönökből kiszabadult, nem „béke” papok nem értettek semmit. Lehet, hogy ők másféle szabadságban éltek. De azt egy percig sem hitték, hogy valami is megváltozott. Kirajzottak a városokból, mert ott csak félni lehetett, és ellepték a mezőket, erdőket. Lefeküdtek aludni végre. Na és még egy igen fontos „Dolog”: végre normálisan működhettek a kuplerájok. Kitört a szexőrület, és már többé nem voltak bérelt kurváik a „nagyoknak”, „elvtárskáknak” és egyebeknek. Végre mindenki mindenkié lehetett. Legalizálódott a világ, ami valahol „kurva jó dolog” lehet. Aztán, mintha a növény- és állatvilág is megszédült volna, de lehet, hogy csak mindenki mindent másképpen látott. Egyes „megbízható” híresztelések szerint (bár ki volt akkor józan?) újra hatalmas bagolycsapatok jelentek meg az égbolton, és köpeteiket „illusztris” épületekre hányták. Egyes fafajok lábra keltek, elindultak, mondván: nem itt vagyunk őshonosak, nekünk innen mennünk kell. Ebben a talajban mi nem tudunk tovább élni, elég volt a sínylődésből, elárasztásból, szárazságból, vagdalkozásokból, meg a vadgazdálkodásból. Meg akarjuk lelni igazi talajunkat, hogy ott verjünk gyökeret, ahol otthon vagyunk. De állítólag olyan fák is voltak, akik úgy tűnik, hogy öngyilkosok lettek, mert kifordultak talajukból, összetörték törzseiket, és gyökereikkel az égnek meredve leltek végső nyugodalmat. Aztán bizonyos fák egyszerűen kidőltek. Mintha tövüknél elrothadtak vagy kiszáradtak volna, és eldőltek, mint a kuglibabák. Vajon ők sem akartak már élni? A dologban az volt aggasztó, hogy mindez fajoktól függetlenül történt. Természetesen az emberek közül is voltak nagy tömegben olyanok, akik meghirdették a Vissza a fára-mozgalmat. Ők – elmondásaik szerint – végre állatokká szerettek volna válni, és össze akartak költözni a majmokkal. Csakhogy mifelénk az állatkerteken kívül nem élnek majmok. De ez sem volt akadály, mert amúgy is ellepték a jóemberek az állatkerteket, kiszabadították az állatokat, és jó páran gügyögve vesztették életüket óvatlanságuk miatt. Nem kis csordák lepték el a városokat. Újra kifejlődőben voltak az emberi hordák és az állati csordák csatái – „is” Kezdett totálissá válni a szabadságban fogant anarchia-rend „A Dolog” természetéből adódóan merültek fel újabb igények, így például kupit követeltek maguknak a homoszexuálisok, és mindenféle nemi irányultságúak is. De aztán rájöttek, hogy már nem kell mozgalmakat indítani ezekért sem, hiszen nincs már kiktől követelni, hanem egyszerűen, csak úgy szabadon meg kell csinálni, mert meg lehet csinálni! És ez jó! Végre feltámadhattak és előbuggyanhattak a nekrománok vágyai is. Ennek következtében sorra robbantották fel a temetőket, elfoglalták a hullaházakat, és a tetemek különféle testrészei szabadon röpködhettek a troposzférában. Néhány magát már akkoron „posztkommunista felvilágosult politológusnak” nevező alak arra próbált figyelmeztetni a józanság ritka pillanataiban, hogy, idézve egy szedett-vedett tömeg előtt elordított mondatot: „Elvtárs-urak, vagy kik is vagytok! Attól tartok, hogy kezdünk belecsúszni a szennyes Nyugat kanálisába! Ez már tényleg az ördög elvtárs világa! Vigyázzatok, legyetek éberek!” Aztán kiröhögték, majd elagyabugyálták. Te jó ég! Mi lesz, ha a kapitalizmus is tényleg már rothad? – gondoltam magamban. De erről később (Egy posztkamasz feljegyzéseiből, avagy az „Ördög Álarcosbálja”) Jeges hózivatarokban. Karjaimba rohantál, Forró tornádó-csókjaiddal áztattál, Te voltál az élet és a halál. Köszönöm neked, „M”! Mert „Mit már nekünk, szívem, ha vér- és lángözön hull, Mit ér nekünk ezer gyilkosság, dühzsivaj, Minden poklok jaja, mely minden rendet földúl, Mit ér a romokon az északi vihar.” (Rimbaud) Metro: Ha Júliát kérdeznék meg. Ha Júliát kérdeznék meg, Mit csináljon a sok tengeralattjáró? Azt mondaná, hogy merüljön le, És figyelje, hogyan szeretkeznek a rákok! Ha Júliát kérdeznék meg, Mire használná ő a sok harci gépet? Azt mondaná, hogy akármire, csak arra nem, Amire készítették őket. Ha Júliát kérdeznék meg, Mivel törődne akkor egy katona mától? Azt mondaná, ezt nem mondom el, Kit érdekel, hát kérdezze meg Júliától! Jól tudom én, Az ilyen bonyolult dolgokhoz. Júlia nem túlzottan ért. Ha tehetném, Mégis valóra váltanám. Minden ötletét! Ha Júliát kérdeznék meg, Mit csinálna ő a sok óvóhelyből? Azt mondaná, hogy beat-klubokat, A vasbeton nem dől össze a nagy hangerőtől. Ha Júliát kérdeznék meg, Mit kérne ő a Biztonsági Tanácstól? Azt mondaná, hogy mutassa meg, Illik-e utcán randevút kérni egy lánytól! Ha Júliát kérdeznék meg, Mi legyen akkor a „forródrótból”? Azt mondaná ő, hogy azt nem tudja mi, De ha már forró, például hősugárzó! Jól tudom én, Az ilyen bonyolult dolgokhoz. Júlia nem túlzottan ért. Ha tehetném, Mégis valóra váltanám. Minden ötletét!” Igen, a gyermekek a legfontosabbak. Jó nézni estefelé az anyákat a parton sétálgatni gyerekeikkel. Sokszor 4-5 gyerek is szaladgál a kocsiban alvó legkisebb lurkó körül. A bágyadozó alkonyi fények aranycseppekben törnek meg a tekinteteken, de leginkább a Barna Szemeken. És közben csak zúg a tenger, a jégkék Égei csoda. A napfényben fürdő homok színe alkonyatra barnássá lesz, és a dúsuló hullámok egyre mélyebb hangszínekben sodródnak egymásra, hogy végképp elmossák az aznapi emberi lábnyomokat. A sós, hűvösödő szél fura szóáradatban szórja szét a sokszor heves rigmusok gyanánt hangzó emberi szavakat, mondatokat, amint kisebb-nagyobb csoportokban ácsorogva pletykálgatnak magukról és másokról. Béke van. Csodálatos béke. Majd hirtelen, mintha egy éhes cethal hatalmas szájában tűnne el a lenyugvó Nap, pedig csak becsúszik ott messze, a tenger már feketén kékes éjszakát hozó világába. De a létezésnek sohasem lehet vége, hiszen éppen egy hajó tűnik fel fekete habokon lovagolva, s a parthoz közeledve már sejthetővé válik a sirtaki lüktető, izgató dallama. Zenezajok, kacajok, beszédfoszlányok interferálnak egyre nagyobb dobbanásokban, és mégis úgy érzi az ember, hogy csend van. Igen, valahol a lélek mélyén igazi, szerelmes, de megnyugodni is képes, meditatív csend honol. Ilyenkor kezd el az ember megfogalmazni egy költeményt. Mindeközben a gyerkőcök felszabadult kacajokkal táncolják, ugrálják körbe a sétálókat, álldogálókat, hallgatagokat, kiabálókat, éneklőket. Olyanok ők, mint az élet gyűrűi, körbefonják jövővel a jelent. O iszonyatos dühvel verte Zárójel ajtaját, közben úgy nyomta a csengőgombot, hogy majd’ kitörött az ujja. Úgy érezte, hogy meggyulladt az agya, mintha mérget ivott volna, tombolt, de üvölteni nem mert. Ez utóbbi volt önkontrolljának maradványa. Átkozódott, anyázott, istenezett, szentségelt magában és néha szaggatott üvöltésfoszlányokat hallatott [] meghőkölt, amikor meglátta – Füvet akarok! – ordította. – Tudom, hogy te, meg az a buzeráns, perverz szent faszkalap füveztek! Nekem is kell! Olyan bamba és barom akarok lenni, mint ti! Ha nem adsz, megöllek, és esküszöm a fos istenedre, hogy visszajövök a palástosodért, és őt is kinyírom! Különben is, államtitkár-helyettes lettem! Most aztán igazi gazember lehetek ám! Mi? – majd megragadta vállait, és a kanapéra lökte. – És most adj inni, de valami szörnyűséges mérget, amitől akár meg is dögölhetek! Elegem van, kész, vége! Nem látjátok, hogy ez itt a pokol? Barmok! – Nálam csak tej van és zöld tea – felelt remegő hangon [] – Akkor azonnal rohanj, és hozz nekem valamit, ha jót akarsz! – üvöltötte [] felkelt, majd szó nélkül távozott az előszobába, felvette kabátját, és bevágta maga mögött a bejárati ajtót. HARUaKI feltette a divatossá vált szájmaszkot, rádobta magára a kabátot, és dühödten lerohant a lépcsőn. Tök mindegy – gondolta –, lassan már fogalmam sincs, milyen napszak van, aludni úgysem tudok, de amúgy kurva művelt vagyok. Így aztán itt dagonyázok a semmiben, mert döntésképtelen is vagyok. Majd határozottan, szinte katonai díszlépésben vágta lábait a földhöz. Látszat vagyok, emberi látszat, látszattá tettek, és én hagytam magamat. De legalább kezdem tudni, hogy hol is élek, vagy éltem. Mindegy. De ezzel semmit sem érek, mert nincs már motivációm, hacsak nem annak megmutatása, hogy az eldönthetetlenség ténye viszi az embert e kipusztulásba, melynek táptalaja a kapitalizmus efféle pokolszakasza. Milyen szép és harmonikus volt a keringő, vagy a tangó. Persze európai táncok voltak, és én már csaknem az vagyok. De azóta csak rángatódzások vannak, azokat hívják táncnak. Pedig a rock az isteni, és az is nyugati. De mégsem egészen nyugati, csak ott született, és zajában, fura, groteszk mozdulataiban mégis egy tükörkép. Mert igen, táncolni kell, éjjel és nappal. Hirtelen megállt, és eltűnődve makogta: – Tulajdonképpen én abbahagytam a táncot, ezért maradtam magamra. És ha abbahagytam, akkor az azt jelentheti, hogy felébredtem és bölcsebb lettem, hiszen nem ropom tovább a barmokkal, akik nem is tudják, hogy miféle lépéseket tesznek, merre szédülnek, kikhez verődnek. Megpróbált visszaemlékezni arra a pillanatra, órára, vagy legalább a hétre, hónapra, amikor lényegében kiszállt a robogó monotonitásból, de egyelőre hiába kotorászott emlékei között. Pedig alig egy éve történhetett. És összefüggésben lehet a lánnyal, aki miatta halhatott meg. Aztán felkiáltott: – Igen, már tudom! Az nem is oly régen volt. És egy álom volt, amiben a fák kifordultak a földből, és megmutatták gyökereiket! Gyökérágak meredtek az égre! Ez volt a mélyből feltörő válasz! És azóta a valóságban is történtek efféle dolgok! Például itt, ahol lakom, a parkban. Mintha lecsendesedett volna a lelke, lassan, gondolkodva lépdelt tovább. A fák eldöntötték. Legalábbis nekem elmondták az igazat. Közben a „szájkosáron” tűnődött, mert most tűnt fel neki igazán, hogy csaknem mindenki abban szaladgál. Na nem volt valami nagy a forgalom. A szájkosár vagy szájmaszk elfedte az orrot és a szájat, mert a bűz, a pára, és ki tudja miféle vírusok még, meglehetősen irritálták volna a nózit, amit így nem lehetett szaglásra használni. Aztán a száj, az ajkak játékai, a mosoly vagy a düh kifejeződései sem voltak érdekesek, mert ebben a maszkban nem lehetett használni efféle emberi kommunikációt – sem. A szemek inkább pánikszerűen működtek, ide-oda villantak, mintha keresnének valamit, de leginkább egy látható-belátható megoldást arra, ami van, hogy mitől és miért van, és meddig lehet még. Lépteit megsokszorozva sietett a park felé, hogy lássa a kifordult fát, de csak egy laposodó gödröt fedezhetett fel – A gyökereket már elvitték – mormolta. – A lényeg tehát odavan. Hazasietett az éppen aktuális idegenségbe, becsukta maga mögött az ajtót, és úgy érezte, hogy most már ugyan kezd valamit érteni, csakhogy ésszel felfogni még nem tudja. Talán nem is lehet „Egy angol házaspár úgy döntött, hogy a férfi nővé, a nő férfivá operáltatja át magát. Gyermeküket nem nélkül nevelik, és már rászoktatták arra, hogy édesanyját apunak, édesapját anyunak szólítja. Szerintük így hamarabb megszokja majd a rövidesen bekövetkező nemváltást. A férfi kopaszra nyíratta magát és nagy fekete fülbevalót visel, az anyuka még nem egészen férfi, de reméli, hogy a hat éve folyó metamorfózis meghozza gyümölcsét. A lányuk pedig majd olyan neművé válhat, amilyenné akar.” (És ez nem vicc 2018-ból, hanem valóság.) Kérdés: a Természetes Szelekció tényleg képes szuicid génműködések generálására? Ez a kérdés már lassan nem lesz kérdés, csak a biológiai értelemben normális agy nem bírja felfogni. És ha egyszer ez az aberráció (vagy mi?) „természetes” lesz, akkor az emberi faj két különböző regnumra fog tagolódni; lesz a biológiai értelemben vett természetes sapiens, és egy tőle idegen „műember”, akinek léte maga az értelmetlenség, hiszen elméletben nem képes szaporodni, hacsak nem fogja magát tenyésztetni, és akár túlszaporodni az eredeti evolúciós, vagy teremtett fajt. Például úgy, hogy az egykori férfi, aki nővé operáltatta magát, beültettet magának egy embriót – de vajon hová, ha nincs méhe? –, vagy a férfivé vált nő netán nemz egy utódot, de vajon kinek, ha valaha képes lehet rá. Netán egy férfiből átoperált nőnek. Vannak Dolgok. Valami morált eldobó, gyilkos-öngyilkos rettenetet érzek. Nincs mese, át kell írni egy híres Omega-szám szövegét, mert mi tagadás, meghaladta az idő. A mai, szuperintelligens poszt-poszt ember már nem élhet avítt etikai normák szerint, hiszen a végletekig szabad, akár egy kávéautomata. Őt már nem lehet csak úgy bezárni holmi demagóg gondolatketrecekbe, hiszen ott ül szobájában a képernyő előtt és nem gondolkodik. Steril világban él, nem állhatja a szaros pelenkák szagát, a folytonos robotot, az ordibálásokat, sírásokat, ő felül van emelkedve önmagán, akárcsak cicája, „aki” fel van mászva virtuális falaira. Ő, mint automata, saját maga alkotott virtuális világával szexel. Biztonságos, hiszen fogantatás kizárva, de talán más is. Lehet, hogy ez a szupernormalitás is „egy napon” keletkezett, hiszen napok azok még vannak, és általában egyesével esnek neki a halandóknak. Íme az új szöveg, aminek bizonyára nagyon fog örülni a „Poszt-poszt Modern Világintelligencia Klub” is. Egy napon komoly tudós fejek. Rájöttek, tovább ez nem mehet, Az élet még nem elég szervezett, Kijött hát egy új rendelet. Anyáknak hozták a levelet. Benne állt, sohase szüljetek, Nyomorult, halandó gyermeket, Hogy legyen majd, aki eltemet. Minden rendben ment, igen egyszerű eset, Senki sem szenvedett. Csak ó, az emberből közben műember lett, És nem szülhetett többé gyermeket. Műember, imádd a gépedet! Akartad, s ez lett a végzeted. Szerelem és szeretet helyett. Már gép sem lesz, aki eltemet. Hát jó, nem? √ – Azután a finom átsuhanás után másnap reggel telefont kapott. Rettenetes hír volt, amit testvére közölt vele: Édesanyánk elhunyt az éjjel. Három szép gyermek anyukája volt, három igazi tehetségé. Gyárvárosi lakásban, munkások között felnőni nem könnyű. Csodás anya volt, felejthetetlen. Mesék, énekek, simogatások. Nem is érdemes róla beszélni, hisz’ minden olyan természetes volt – Apámmal együtt vannak, és csak én tudom, hogy örökké élnek. Legalább most ő is eljöhet hozzám. De egy város, egy lakhely, emlékek tömege, ami eddig éltetett, most mintha értelmetlenné vált volna – mondta, mormolta félig hangosan, és mintha a lelke mélyén hűvös borzongás futott volna át, kriptai fehér-fekete színek látomásai robbantak be az egykori virágos mezők helyébe. Bezárult egy ajtó, amit már csak egy szellem nyithat ki újra „Itt, e földön soha többé nincs visszatérés.” Csendes imák hasítják lágyan. A végtelen sötétet. Mintha érett, piros almák gurulnának. Egy különös éjszakában. Messze néző, lágy szemekből. Az elillanó élet színei szállnak. Egy ismeretlen örökkévaló felé „Üdvözlégy Mária, Malaszttal teljes. Az Úr van Teveled, Áldott vagy a Te az asszonyok között, És áldott a Te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek Szent Anyja! Imádkozzál érettünk, bűnösökért, Most és halálunk óráján – ámen.” És mi emberek csak sírunk, sírunk és sírunk – Mindeközben ne feledjük el – szólalt meg újra a férfi –, hogy ténylegesen mi is a helyzet, mivel kell együtt élnünk. Murakami kimondta: „Önbizalomvesztetten itt beszélgetek magammal a fejlett kapitalizmus elméletének sírhantján. Vajon azon rohadok el majd magányosan?” – Ez több, mint átérezhetően igaz – felelt a nő – Így van, és nem menekülhetsz sehová, mint ahogyan egykoron sem tudtál elfutni a sorsod elől, bármikor, bárhol is élhettél – vágta rá a férfi. – De talán ez minden eddiginél rosszabb, mert rettenetesen gyors – Igen, és teljesen gátlástalanok azok, akik formálgatják – Tudjuk, hiába minden szó. Ennyiben maradtak. Ismét a szokásos kis kávézóban ültek, a hűséges kutya közelében. Fizettek, felkeltek, kimentek a fagyos ködbe maszk nélkül, majd ki tudja miért, de igen halkan csukták be a „kávézó” ajtaját. Szótlanul bandukoltak egymás mellett a csikorgó-nyálkás aszfalton. A zajtól úgysem lehetett volna beszélni, de mit is kellett volna mondani még, vagy már? „Az emberek úgy politizálnak, szervezkednek, mozgolódnak, agitálnak, nyugtalankodnak, mintha minden az ő közreműködésükön múlna, pedig ma ugyancsak a nagyok csinálják a politikát: az állam és a még fölötte levő hatalmasságok. A volksbundisták buzgalmát nem lohasztja a németországi egyházüldözés sem, mert inkább nem hiszik el. Olykor mosdatlan szájjal szidják a papokat – die Pfaffen – főleg a zárdaigazgatót és engem. – Alamizsnát osztanak, s két kiló liszt fejében elvárják, hogy nyalják a papok se…” Egy protestáns, hajdan kommunista és nyilas, most Volksbund-tag kérdezte egy buzgó katolikustól: – Miért nem pofoztad meg azt a papot? Bizonyos, hogy ellensége vagyok a Volksbundnak. Kétes és zavaros elemeket egyesít olyan vezérek alatt, akikről nem tudni, hová vezetik a mögéjük sorakozók seregét.” (Kőszegi krónika. Székely János apátplébános feljegyzéseiből, 1941, pp. 98-99.) És már 2019 is elmúlik. A tudatlansági aberrált agykáosz mindent learatni látszik. Megtörténhet, hogy például egy egykori katolikus, aki iszlám hitre tért át és úgymond „radikalizálódott”, a zsidók kiirtására esküszik fel. Nem lehetetlen. De az sem, hogy hívő keresztények áldozzák fel életüket zsidók megmentése érdekében. Persze ez szép dolog lenne. És fordítva is. Reménytelen? Vagy megtörténhet az is, hogy egy radikális iszlamistából katolikus lesz, és töredelmesen besétál mondjuk Párizsban az éppen égő Notre-Dame-ba, hogy meggyónjon? Lehet még efféle alak is, hiszen mindenféle eszmei zűrzavaros tudat kitenyészthető. Egyszer egy konkrét Igen-embert azon kapta egy ismerőse, hogy egy kisváros templomában térdre rogy, keresztet vet, és elkezd imádkozni. Hogy kerülhetett oda egy efféle kommunista vezető, ráadásul még anno abban a rendszerben? Később – ahogyan a fáma szól róla – rendszeres templomjáró lett, főleg a nagymiséken, de ekkor már elméletileg vége lett a kommunizmusnak. Megható. Csak az biztos, hogy nem biztos semmi. És ez az út nemigen vezethet másba, csak abba a valamibe, ahol már nem lehet találni semmit és senkit. „Az Egy Dolog!” – válaszolják rá a bölcsek „Olyan dolgok fognak bekövetkezni, melyeket csak kiváló minőségben előállított álarcokkal és szájmaszkokkal lehet átvészelni.” – hirdették a világ minden zugában. A világnyelveken megjelenő röpcédulákat egyre több otthon levelesládájában lehetett fellelni, de a Facebook is tele volt ezzel a szlogennel. Magyarázat nem volt hozzá. Az emberkék zöme pedig, ahogyan az várható volt, rémült megjegyzésekkel osztotta, vagy éppen elszórakozott vele. Ebben a témában is egyre népszerűbb lett a „baszd meg!” Π – Valami hónapok óta borzalmasan idegesít. Mintha itt lenne az orrom előtt, és mégsem érezhető. Valami lappangó, rejtett, mesteri mellébeszélés-félreértetés esetről lehet szó. Szolzsenyicin ültette el bennem a gyanút, amikor Buharin kihallgatásával kapcsolatban tett néhány – szerintem halhatatlan érvényű – megjegyzést. A jelenség ősszülője nem is lehetett más, mint a körmönfont, gyilkos lelkű diktátor, maga Sztálin. Buharin a bőrét szerette volna menteni – holott nem volt bűntelen, hiszen éppen eleget bűnözött népe ellen, de bűnösnek tartották Sztálinék is, holott – beszariságában – teljes egészében helyeselte az 1937-es eseményeket is, de ezt már nem hitték el neki –, és a Visinszkijjel folytatott párbeszéde során fogalmazódott meg az az elv, mely szerint „Megtörténtnek kell minősíteni azt, ami elméletileg megtörténhetett volna”. (p. 189.) Az csak természetes, hogy a sztálinizmusban nem volt szükség bizonyítékokra – nálunk sem –, hogy valakit elítéljenek, kivégezzenek, bebörtönözzenek. Minden lehetőséget, még a valószínűséget is meg kellett ragadni annak érdekében, hogy el lehessen ítélni embereket, azokat is, akik egykori pártmunkások voltak, és persze mindenki mást. Ebben az esetben abból indultak ki, hogy a párttal szembeni mindenféle oppozíció a párt elleni küzdelmet jelenti, ami azonban átmehet „a párt elleni háborúba” is. Így aztán „az ellenzék meggyőződése végső soron a párt elleni bármiféle gazsághoz (gyilkosságok, kémkedés, hazaárulás) elvezethetett volna” – mondogatta Visinszkij, és szegény Buharin hiába állította az, hogy „ilyenekre nem került sor”. A végső csapást az a kérdés jelentette, mely úgy hangzott; „De sor kerülhetett volna?” – és itt vége a dalnak, mert „elméletileg” igen, hiszen fennállhat ma is annak valószínűsége. És ez elég egy halálos ítélethez. Lényeg: megtörténtnek nyilváníttatik minden olyan el nem követett cselekmény, mely a párttal (mint legfőbb szentséggel) szembeni ellenállás legkisebb lehetőségét, vagy annak csíráját (valószínűségét) hordozza magában. Bizonyítani tehát semmit sem kell. Nos, ez volt az egyik legsötétebb, legaljasabb sztálinista diktátorlogika, melynek utóélete még a hetvenes-nyolcvanas években is fellelhető volt. Szép napnak indult. Sétáltam a koranyárban a botanikus kertben, amikor egy hang szólt felém a szuterénből: – Maga XY? – Igen – feleltem – Akkor délután fél háromra menjen be a tanulmányira, mert fegyelmi tárgyalása lesz – Nekem? – Igen. Csak álltam, mint a hülye. Aztán évismétlésre ítéltek, mert állítólag nem látogattam eleget bizonyos órákat. Természetesen nem volt igaz, de ez volt a legkönnyebb érv, hiszen igazolni nekik nem kellett semmit, én meg nem tudtam bizonyítani az ellenkezőjét. Tudtam azonban, hogy a kommunisták potenciális ellenségüknek tartanak. Főleg sunyi, aljas vezérkéjük, a törpe-púpos alakocska, aki mások létezésére is féltékeny volt. De egy Omega-trikó, farmer, szakáll, hosszú haj már elég volt bőven a gyanúsításhoz. Én meg így jártam, és azért is így jártam. 1975-öt írtunk. (És akkor még hátra volt a „jelenléti ív-ügy” is, amit már olvashattak.) Na és mi ebben az egészben az a bizonyos „mesteri mellébeszélés”? Hát a sztálinista diktatúra-logika – mondhatni – reciproka, ami most a nyugati világot uralja. Ott ugyanis az a titkos, rejtett, de mégis, lassan napnál világosabban elő bukkanó „logika”, hogy „bizonyos megtörtént eseményeket pusztán lehetőségeknek kell tekintenünk”. Sőt! Súlyosabb esetek, események esetén még a lehetőséget is tagadni kell! Idézőjeles a dolog, mert a passzust valakinek ki kellett mondania valahol. És ebben a finom elhallgatás-mellébeszélés „morálban” bármiféle gyilkosság, terrorista tett, korrupció és egyebek elkenhetőek, hiszen „korunk bizonyos jelenségeivel együtt kell élnünk” – mondták páran. Csak nekik nem. („Stasi baby please now go away!”) Mert mi itt nyugaton „mindent meg tudunk oldani”. Azt is, hogy letagadjuk a csillagot az égről, hogy beszüntetjük a szólásszabadságot, letiltunk bizonyos bejegyzéseket, elítélünk embereket, mert valamit, amit nem lett volna szabad, észre próbáltak venni. (Utalnék a „legista demokrácia” fogalmára is.) Világos, hogy nem létezik bevándorló-bűnözés, és nem lehet összefüggés a behívott tömegek és a terrorizmus elharapódzása között, hiszen rendes, szerencsétlen embereket hívtunk meg, akiket kötelező szeretni. Mert mi „jók” vagyunk. Mi nekünk az a néhány robbanás, meg a hullák? Honfitársaink halála? „Megoldjuk!” De tartok tőle, hogy azokat is „megoldják”, akiket befogadtak, csak ők ezt még nem sejtik. Várhatják „boldogságukat” A jólét idiotikus burkából kábán felébredő nyárspolgártömegeket elég sokáig és hatékonyan lehet etetni azzal, hogy lényegében meg sem történtek bizonyos dolgok, és ha meg is történtek, akkor azok korántsem olyan súlyosak, mint amilyennek kinéznek. Istenem, legfeljebb néhány száz ember meghalt. Na és? Hogy terrortámadások vannak? Dehogyis vannak, csak annak néznek ki, és a halottak egy része sem az, aminek látszik, és különben is, ilyen a világ, lényegében Egy Dolog az egész. Attól még mindennap szélhámoskodhatsz, leihatod magadat, őrjönghetsz, dolgoznod sem kell, gondolkodnod is fölösleges, be is téphetsz. Hiszen boldog vagy, „baszd meg” – nem? Ez a reciprok sztálinista diktatúra igenis analógiába állítható az egykori „original” szovjet típussal, csupán még finomabb, még aljasabb a retorikája, mert mélyálomba kergeti a polgárokat, és életfilozófiájával, mely gyökereiben életellenes, elhiteti az emberekkel, hogy szabadok és boldogok. Mindenféle emberinek tekinthető morál feloldódik a mellébeszélésekben és elhallgatásokban. (Lásd például Douglas Murray könyvét!) Létezik ennek az egész nyugati demokrácia-elmebajnak egy autentikus, szinte rémképi megjelenítése, méghozzá nem is éppen napjainkból. Íme: DEMOKRÁCIA. Írta: Arthur Rimbaud „Szennyes táj felé indul a lobogó, tájszólásunk elnyomja a dobszót. A központokban a legcinikusabb prostitúciót fogjuk táplálni. Lemészároljuk a logikus lázadozásokat. A borstáblákra és a felázott földekre! – A legszörnyűbb ipari vagy katonai kizsákmányolások szolgálatában. Viszontlátásra itt, akárhol. Jóakaratú újoncoknak szilaj lesz a filozófiánk; tudatlanok vagyunk a tudomány, minden hájjal megkentek a kényelem számára; pukkadjon meg a világ. Ez az igazi induló. Előre, rajta!” (Kardos László fordítása.) „Az elviselhetetlenségig fokozni a vágyakat, lehetetlenné téve a beteljesülésüket – erre az egyetlen alapelvre épültek a nyugati társadalmak.” (Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége, 2005. p. 80.) Merthogy Rimbaud állítólag „egzaltált” volt és „kölyök”? Lehet egy káoszhegyet, egy tudati félrevezetettség-halmazt, egy hazugság-Himaláját, egy skizofréniában szenvedő mellébeszéléstömeget, és annak milliónyi sárkányfejét, úgymond „ép ésszel” megragadni és kifejezni? Hát nemigen. Ehhez kamasznak, vagy posztkamasznak kell lenni! Úgy benne lenni a moráltrutymóban, hogy onnan még a tiszta, naiv ész és gondolkodás szükségszerű elpusztításának tudatában létezve, néhány elordított metaforával az ingovány minden bűzét és rothadását felmutatva csapjon oda a láthatatlansággá fajult mellébeszélés-elhallgatás-megvezetés szentháromságába. Úgy is lehetne ezt olvasni, mint egyfajta segélykiáltást, melyben a könyörgő egyben üt is, mert tisztában van vele, hogy fizikai-lelki érzékenységében halálra van ítélve. És ezt az ítéletet, akarva-akaratlanul, de végre is hajtja magán, mint ahogyan kései utódai közül, mondjuk Jim Morrison is megtette, már egy egészen más műfajban, de egy sokkal mélyebben bebetonozott, és a tömegekre nézve még aljasabb, gyorsabb mechanizmusokkal ölő „demokráciában” Ennyi, akár tetszik, akár nem. A következő dal is „örökérvényűnek” bizonyult, amit a mi nemzedékünk is ordítva énekelt, és tartok tőle, hogy még egy darabig így is lesz, vagy lenne, ha az álzene-szenny, mint a rothadó reciprok sztálinista diktatúra egyik alapvető gondolatelnémító eszköze nem telepedne rá mindenestül az evolúciós értelemben vett értelmesnek vélt emberkékre. Íme: A Bűvész megjelenik! Omega: A Bűvész. Jól figyelj, a Bűvész megjelent, Hogy elkezdje műsorát! Meghajol, s a négy égtáj felé. Villantja fogsorát. Szó szerint a lábánál haver, Figyel a nagyvilág. Nem csoda, ha a Bűvész kedveli. Az élet színpadát. Ő az, aki elintézte. Bármennyit csal mégse, de mégse, de mégse. Haragszol meg érte. Mindenki a kezem nézze! Ezt mondja, mert tudja a lényeget. Ettől úgysem veszed észre. Tapsolunk a régi trükkökön, Mindenki jót nevet. Tapsolunk, hogy annyi már a nyúl, Hogy mozdulni nem lehet. Alternatív sor: hogy eltűnnek az emberek (1994-es koncerten például) Ha nem figyelsz, még azt is megteszi, Kilopja fél szemed. A másikat csak azért hagyja meg, Hogy láthasd és ünnepeld! Ő az, aki elintézte. Bármennyit csal mégse, de mégse, de mégse. Haragszol meg érte. Mindenki a kezem nézze! Ezt mondja, mert tudja a lényeget. Ettől úgysem veszed észre. Alternatív refrén: Ő az, aki elintézte. Bármennyit csal mégse, de mégse, de mégse. Haragszol meg érte. Egy ember, ki azt elérte, Szemtől szembe mondja, hogy csalni fog, És te megtapsolod érte!” Az alternatív szövegrészek és bevethetőségük a diktatúra keménységi fokától függtek. Nem volt az annyira „puha”. És az sem kizárt, hogy ez a mai, észrevehetetlenségben rejtőző globál-kapitalista diktatúra még a komcsiknál is rosszabb. Talán van közük hozzá? Mellesleg elképesztő az a politikai bűvészmutatvány-tömeg, melyet egyes vezetők, karrieristák, vagy csupán szegény halandó megvezetettek produkáltak a történelem viharaiban. Még szerencse, hogy például a „rendszerváltás” kezdeti szakaszában nem nyitottak „Pártkönyvcsere Irodákat”, ahol mondjuk egy MSZMP tagkönyvet egy MDF-re lehetett volna lecserélni, és azt mutogatni. Lelki-tudati, vagy éppen tudatlan lelki csapongások rúgkapáltak az anarchikus gondolkodásfolyamokban, melyek mögött a félelem és a hisztéria tombolt, az agyak kattogtak, de nem gondolkodtak – arról már leszoktatták őket. Vlagyimir Szorokin éles szemmel vette észre ezt a jelenséget is, és nem kis része van abban, hogy a variációk sokasága bukkant elő, mintegy komikummá vagy tragikomikummá téve magát az embert és elhülyült társadalmi rendszereit. Mert ki hitte volna, hogy létezett és bizonyára ma is van „pravoszláv kommunista”, de akkor lennie kell „katolikus kommunistának”, ad abszurdum „református kommunistának” is, aki mondjuk a „hívő katolikus – katolikus kommunista – kommunista – katolikus” utat járta be – lelkileg (?). Egyszerű rendszerváltási átmenet-tükör az egész. Persze van „hívő zsidó” is, aki egyszer csak „ateista-materialista zsidóvá” vedlik, majd „liberális zsidó” lesz, és lehet, hogy innen nem megy tovább. De tarthatja magát valaki például liberál-kommunistának is, akár felekezeti megnevezésekkel is, mert az illető lehet keresztény, vagy éppen zsidó, netán muszlim is, aki aztán radikalizálódni is fog. Határtalan az ember értelme. Bizonyára léteznek „iszlamista kommunisták” is, bár lehet, hogy nem tudnak róla. Ki tudja? „Ortodox keresztény kommunisták” tuti, hogy vannak. Voltak, és bizonyára vannak még „szovjet kommunisták”, akárcsak „posztszovjet kommunisták”, avagy „posztszovjet liberálisok”, illetve „posztszovjet liberál-kommunisták.” De egész sor „hívőtípus” kerekíthető ki abból is, ha a kommunista szót a szocialistára cseréljük. (Ők arra cserélték.) Ez errefelé bevett gyakoriság volt, és ma is az. Így aztán létrejöttek a „szocialista-liberális” emberkék, vagy „szociál-liberálisok”,vagy csak nagyon puritán módon a „szocialisták”. Érdekes, hogy „szociál-kommunistákról” nem tudunk. Izgalmas lehet – nekik. Legjobb ezeket egyszerűen filmszakadás-metamorfózisoknak nevezni, hiszen akik ezeken a „borzalmakon” átmentek, sohasem tudták igazán, hogy hol születtek, hol éltek-élnek, milyen műsorban szerepelnek vagy szerepeltek, miféle álarcokat viseltek, viselnek, és mik is azok az eszmék, elvek, hitek, és egyéb elavult „agyrémek”. Persze nem egyszer, sőt többnyire „tették a dolgukat” „Hál’ istennek, a gyerekek nem értették meg, hol végződött a komédia és hol kezdődött a szerencsétlenség, és abban a boldog hitben maradtak, hogy minden csak játék volt.” (Thomas Mann: Mario és a varázsló – részlet) Félelmetes, ha ez emberi fajjal is bűvészkednek, és valami összemosott „szuperhibrid rasszról” álmodoznak, mintha a világ élő emberisége egy kísérleti laboratórium állománya lenne. Szuperhibrid rassz = szuperhibrid szolga. Ez a cél. Régóta. Ölni és kiirtani pedig néha igenis kötelező! Humanizmus mindenek fölött! THE „HOOTON PLAN” „Breed War Strain Out of Germans.” – New York, PM. 1943
