Egy férfi az esőben

Оглавление

Lajos Torma. Egy férfi az esőben

Impresszum. Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás

Három hónappal korábban

Robert hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, és a kezében tartott, szépen becsomagolt dobozkát a szekrénybe rejtette. Végre. Jane itthon van, és együtt töltenek egy kellemes estét. Több mint két hónapja először fordult elő, hogy a felesége időben hazaérkezett. A sütőben már készült a vacsora – paradicsomos rakott tészta, sok sajttal a tetején –, a kedvenc étele. Örömmel sietett elé, lesegítette a kabátját és megcsókolta – Szervusz, drágám, a vacsora mindjárt kész – súgta a fülébe. Bekísérte a nappaliba. – Kérsz valamit inni? – Nem kérek, és vacsorázni sem fogok, csak azért jöttem haza, hogy átöltözzek. Vissza kell mennem – Hosszú ideje ez az első alkalom, amikor korábban jössz haza, és te vissza akarsz menni? Mi olyan rettentő fontos? – Robert nagyon ideges lett – Mert én készítettem elő az új terveket és Edward ragaszkodik hozzá, hogy ott legyek. Ez egyfajta elismerése a munkámnak! – Jane lesütötte a szemét – Edward? Ki a fene az az Edward? – rökönyödött meg – Edward Campbell, a főnököm – felelte az asszony – Mióta „Edward” ő neked? – háborodott fel Robert – Csak pár hete. Azt mondta, ha tegeződünk, sokkal közvetlenebb, de már tényleg mennem kell készülődni! – szabadkozott a nő, és még mindig nem nézett a szemébe. Robert állt, és letörten bámult utána. Az a fajta férfi volt, aki mindig egy kicsit idősebbnek nézett ki. Arányos testalkatával, barna hajával és kék szemével nem számított túlzottan jóképűnek, ám volt valami kisugárzása, amitől mindig érdekesnek találták a nők. Az ilyen emberek harmincévesen harmincötnek néznek ki, de markáns arcán megmutatkozott, hogy az idő múlásával öregedése lelassul, és egy idő után szinte megáll. Az a bizonyos kortalan pasi, aki idősebb korában is felveszi a versenyt a fiatalokkal. Odasétált a kanapéhoz és leült. Újabb magányos este – gondolta –, immár a sokadik. Felidézte házasságuk öt évét. Milyen boldogok voltak! Ő dolgozott az üzletben, míg Jane tanult. Imádta a feleségét, tudta, ő élete szerelme. Színházba, moziba jártak, rendszeresen találkoztak a barátaikkal, és rengeteget nevettek. A barátaik két házaspár – Daniel és a felesége, Emily, valamint Mason és Charlotte – voltak. A három fiút gyerekkori barátság kötötte össze, természetes volt, hogy amikor megnősültek, a lányok is csatlakoztak a társasághoz. Később velük is mély kötődés alakult ki, már majdnem testvérként tekintettek egymásra. Gyakran Sarah, a nővére is csatlakozott hozzájuk. Robert időnként elvitte a feleségét egy romantikus gyertyafényes vacsorára valami kellemes kisvendéglőbe. Jane nagyon élvezte ezeket az estéket – főleg a többi nő irigykedő pillantásait. Ha tudta, hogy otthon van, mindig vett neki egy szál vörös rózsát; ez volt a kedvenc virága. Minden este elalvás előtt a fülébe súgta: szeretlek. Minden reggel gyönyörűnek látta, és nem tudott úgy elmenni mellette, hogy ne simogatta volna meg a haját, az arcát vagy a karját. Dudálás hangzott az utca felől, Jane kijött a szobából abban a vörös ruhában, amit ő vett neki a negyedik házassági évfordulójukra. Szőke haja a vállára omlott, szolid sminket viselt, ami kiemelte csodálatos barna szemeit. Karcsú termetére rásimult a térdig érő vörös szoknya, kiemelve magassarkú cipőbe bújtatott hosszú lábait. Egyszóval, gyönyörű volt. Beléhasított a gondolat, hogy a felesége nem az ő kedvéért csinosította ki magát. Mélységes szomorúság lett úrrá rajta, és nehéz szívvel sóhajtotta: – Így akarsz bemenni az irodába? Ebben a ruhában? – Tulajdonképpen nem az irodába megyünk, hanem vacsorázni! – felelte az asszony. – Munkavacsora lesz – Te a munkavacsorát választod ahelyett, hogy itthon töltenéd az estét? – emelte fel a hangját. – Velem, a férjeddel? – Ne haragudj, drágám, ha megjövök, kárpótollak érte, de már tényleg mennem kell, Edward türelmetlen! – Nem érdekel a türelmetlensége! Mit gondolsz, meddig csinálhatod ezt velem? Ki a franc vagyok én neked tulajdonképpen? Az asszony nagyon megijedt Robert dühe láttán, noha a férfi soha nem bántotta őt – Mi az, hogy ki vagy? A férjem! – Most először nézett a szemébe – A férjed? Tudod, te ki vagy nekem? A szerelmem! Elsősorban a szerelmem! Érted a különbséget? Vacsorát készítettem neked, a kedvencedet, te meg inkább elmész a főnököddel! Mégis, hogy képzeled ezt? – hangja remegett a visszafojtott indulattól – Ne haragudj, már megígértem, hogy megyek! – Jane suttogását alig lehetett érteni – S a nekem tett ígéreted? Azzal mi van? Azt nem kell betartani? Persze hogy nem, hisz’ „csak” a férjed vagyok! – Kérlek, Robert, a munkám múlik ezen, muszáj mennem! – kérlelte – A munkád fontosabb, mint a házasságod? – Nem! Nem fontosabb, de ezen most rengeteg minden múlik! – Tudod milyen nap lesz holnap? Emlékszel még rá? – kérdezte Robert némileg lehiggadva – Nem tudom. Milyen? – A házassági évfordulónk, és te elfelejtetted! – A férfi dühe ismét tetőfokára hágott – Este jövök és megbeszéljük! – Szóval mégis elmész. – Nem kérdés volt, inkább beletörődés. Újabb dudaszó hallatszott az utca felől, Jane felvette a kabátját és ment. Még csak meg sem csókolt – gondolta Robert. Sokáig, nagyon sokáig ült mozdulatlanul. Holnap lesz az ötödik házassági évfordulójuk és már mindent eltervezett. Megvette az ajándékot a feleségének, egy gyönyörű aranymedált, melybe két kis miniatűr tűzzománc festményt készíttetett kettőjükről. Megrendelte a vacsorát egy hangulatos kis étteremben, csodás csokrot rendelt vörös rózsából. Hetek óta járta a várost, benézett minden ékszerüzletbe, régiségboltba, mire megtalálta az ékszert. Azonnal megtetszett neki, annyira különleges volt. A nővére egyik barátja, egy fiatal festő, bélyegképeket festett, ő csinálta a két kis képet. Csak ketten voltak a nővérével, a szüleik már rég meghaltak. Tulajdonképpen ő nevelte fel. Sarah minden szeretetet megadott neki, gondoskodott róla, amíg tanult. Érettségi után Robert egy kicsi, régi bútorokat felújító üzemben kezdett dolgozni. Két évig minden pénzét félretette, és mivel az öreg tulajdonos el akart menni nyugdíjba, a nővérével közösen megvették az üzemet, amit később kibővítettek egy bútorüzlettel is. Akkor vette feleségül Jane-t, aki még főiskolára járt. Nem voltak gazdagok, de szűkölködniük sem kellett. Megvolt mindenük: ház, autó mindkettejüknek, és ki tudta fizetni Jane tanulmányait is. Amikor Jane megkapta a diplomáját, hatalmas ünnepséget rendeztek a tiszteletére, ott volt az összes barátjuk, a nővére, és Jane anyja is. Robert nagyon kedvelte őt, és ő is Robertet. Bár Jane nem tudott róla, még anyagilag is támogatta, mióta a férje meghalt. A felesége sokáig nem talált munkát, végül sikerült elhelyezkednie egy reklámcégnél asszisztensként. Egy ideig nem is volt semmi baj, aztán két hónapja elment egy üzleti útra néhány napra, és onnantól kezdett el későn hazajárni. Ez alatt a két hónap alatt többször volt távol. Azóta megváltozott a viselkedése. Nem simult Roberthez, mint azelőtt, sőt! Gyakran hivatkozott fáradtságra, reggel korán ment, este későn ért haza. Ezért szervezte olyan gondosan a másnapi meglepetést és a hétvégét, mert úgy gondolta, néhány együtt töltött nap pihenéssel, vidámsággal talán rendbe hozná a házasságukat. Csörgött a telefon. Bágyadtan rápillantott az órára – majdnem éjfél volt. Atyaisten, ennyire eljárt az idő? Felvette, Jane volt a vonal túlsó végén – Szervusz, drágám, én vagyok – Már rég itthon kéne lenned, miért nem értél még haza? – szólt mérgesen a telefonba – Bocsáss meg, drágám, nem tudok hazamenni, el kell utaznunk Edwarddal és az üzletfeleivel New Yorkba, mert ott kell bemutatnunk a terveket. Csak holnapután érek haza – Mi az, hogy nem jössz? Tudod, milyen nap lesz holnap, már mondtam! – Igen, tudom, de kényszerhelyzetben vagyok! – esdekelt Jane. – Kérlek, értsd meg! – Nem értem meg, ezt nem lehet megérteni! A házassági évfordulónkon te inkább holmi üzleti útra mész a főnököddel! Akármilyen fontos, ezt nem teheted! – Ha akarnék, sem tudnék már hazamenni, a repülőtérről hívlak! – Világos, már világos számomra a fontossági sorrended! – Ne haragudj, drágám, majd a jövő hétvégén bepótoljuk! – A jövő hétvégén már nem lesz évfordulónk – mondta csendesen a férfi, és letette a kagylót. Újra megszólalt a telefon, de már nem vette fel: nem akart még több kifogást hallani. Bekapcsolt az üzenetrögzítő – A Plaza Hotelben foglaltunk szállást, ha beszélni szeretnél velem – hallotta Jane hangját

Nem aludt egész éjszaka. Reggel fáradtan, mint egy alvajáró, kitántorgott a konyhába, készített magának reggelit. Már az első falat kifordult a szájából, ezért inkább felöltözött, elindult az üzletbe. Bement az irodába és csak üldögélt az asztala mögött, nem volt kedve semmihez. Dél körül érkezett meg a nővére. Sarah hét évvel volt idősebb nála, ugyanolyan barna hajjal és kék szemmel, mint az övé. A nővére nagyon dekoratív szépség volt, s bár nagyon nem hasonlítottak egymáshoz – a hajukon és a szemükön kívül –, nem tudták volna letagadni, hogy testvérek. Ráadásul volt köztük valami megfoghatatlan kötődés, a szeretet egy olyan fajtája, amit testvérek között is ritkán látni. Bárki, aki rájuk nézett, azonnal észrevette. Amikor Sarah meglátta, milyen állapotban van, nagyon megijedt: azt hitte, beteg – Mi történt, Robert? Beteg vagy? – kérdezte ijedten – Nincs semmi bajom, csak haza akarok menni pihenni! – válaszolt a férfi fásultan – Ne szórakozz velem, Robert, látom rajtad, hogy valami bajod van. Soha nem tudott eltitkolni semmit a nővére elől – igaz, nem is akart. Elmondott neki mindent. A veszekedést is és azt, hogy úgy érzi, egyre kevésbé számít az asszonynak. Sarah leült és hallgatott, közben őt nézte. Egy ideig csendben ültek – Menj utána! – szólt határozottan – Mi a fenének menjek? Attól jobb lesz szerinted? – Meg kell beszélnetek! Ha mindig magadba fojtod, soha nem változik semmi! – mondta a nővére emelt hangon – Mégis mit mondjak neki, állítsak be csak úgy? Nem biztos, hogy szerencsés ötlet – védekezett – Mi az, hogy nem szerencsés? Több jogod van vele lenni, mint a főnökének vagy bárkinek! Az isten szerelmére, te vagy a férje! Felhívom a repteret, és foglalok helyet neked. Felvette a telefont és tárcsázott. Megkérdezte, mikor indul gép New Yorkba, majd Roberthez fordult: – Este hatkor, azt még bőven eléred. Tudod, melyik szállodában vannak? – A Plaza Hotelben – Az igen! Az egy luxushotel! Foglalok neked egy helyet a pittsburghi reptéren, kocsival egy óra alatt odaérsz. Legkésőbb nyolc óra körül ott vagy a szállodában, menj fel hozzá és vidd le vacsorázni! Beszéljétek meg ezt a dolgot őszintén, mert ha nem teszed, bele fogsz rokkanni velem együtt! Maradj ott vele, mégiscsak ma van a házassági évfordulótok! Indulj már, mert lekésed a gépet! – Köszönöm. Annyira nem tudok gondolkodni, hogy eszembe sem jutott semmi – felelte hálásan Robert, és megcsókolta a nővérét. Kocsiba vágta magát, hazament, elővette az ajándéknak szánt kis csomagot és azonnal indult. Amíg a reptér felé autózott, bekapcsolta a rádiót, nézte az elsuhanó tájat – minden helyről valami emlék jutott eszébe, amit Jane-nel éltek át. Ott egy öreg rom, ami mellett együtt uzsonnáztak; egy régi temető, ahol kézen fogva sétáltak azt találgatva, kik lehettek a rég meghalt emberek. Hatalmas rét mellett haladt el, a közepén szelídgesztenyefával, ott csókolta meg először. Milyen édes volt a csókja, de még milyen édes! A rádióban felcsendült Frank Sinatra hangja, a My Way-t énekelte. Vajon az én utam hova vezet? – gondolta. Hallgatta a gyönyörű dalt, és kibuggyant egy könnycsepp a szeméből. Letörölte, aztán csak vezetett. Két óra múlva már a New York-i gépen ült. Leszállás után fogott egy taxit és a szállodába vitette magát. Útközben megállt egy virágboltnál, és egy hatalmas csokor vörös rózsát vett. Tudta, nem akarják majd felengedni a szobába, ezért előre megtervezte, mit fog mondani a portásnak. Végre odaért a recepcióhoz – Helló, virágot hoztam Jane Andersonnak – Hagyja itt a csokrot, majd a londiner felviszi! – válaszolta a portás, miután megnézte a vendégkönyvet – Csomagot is hoztam – válaszolta – Egy pillanat, felszólok neki! A portás tárcsázta a szobaszámot – Asszonyom, egy csomagot hoztak önnek – Azt mondta, hagyja itt a portán, majd később lejön érte – fordult oda a férfihoz – Fel kell vinnem – mondta Robert –, alá kell írnia az átvételi elismervényt – Egy pillanat, azt mondja a futár, hogy alá kell írnia… Igen, felküldöm – 412-es szoba, menjen fel! Robert elindult a lift felé, beszállt, és egyre izgatottabb lett. Az emeletre érve már a torkában dobogott a szíve. Bekopogott – Ki az? – szólt ki egy női hang – A futár, asszonyom! Az arca elé emelte a csokrot, a másik kezébe vette a csomagot. Nyílt az ajtó, Jane ott állt fürdőköpenyben – Hol kell aláírnom? – kérdezte – Sehol – mondta Robert –, személyesen hoztam el! Leeresztette az arca elől a csokrot és rámosolygott. A nő elsápadt, és alig tudott megszólalni – Te… te mit keresel itt? – dadogta – Képtelen voltam elviselni, hogy külön töltsük az évfordulónkat, foglaltam egy asztalt az étteremben, öltözz fel és menjünk le vacsorázni! – Most éppen zuhanyozni készültem. Figyelj, drágám, menj le az étterembe és várj meg ott, jó? – állta el az útját – Itt is megvárhatlak, a szobában – Ne, kérlek, csak menj le és várj meg, addig legalább ihatsz valamit! – Továbbra sem engedte be – Jó, megyek! – Odahajolt az asszonyhoz, hogy megcsókolja, amikor egy férfihang zendült a szobában – Jane, drágám! Küldd már el azt a futárt és bújj vissza az ágyba! Az asszony falfehér lett, megroggyantak a lábai. Még jobban elsápadt és remegett, mint a nyárfalevél. Robert félretolta és berohant a szobába. Az ágyon egy meztelen, ötven körüli férfit talált, aki éppen az italát kortyolgatta. Visszafordult az asszony felé, jéghideg tekintettel nézett rá és hörögve, szinte fuldokolva nyögte: – Mit tettél? Mondd! Mit… Már nem tudta befejezni a mondatot; eltorzult az arca, fennakadtak a szemei, elszédült és elvesztette az eszméletét. Estében kiesett a csokor a kezéből és mozdulatlanul feküdt a földön. Az asszony odaszaladt, megfogta a fejét, s iszonyodva látta, hogy dől belőle a vér. Felkapott egy törölközőt, rászorította a sebre és rákiabált a férfira: – Mozdulj már meg, azonnal hívd a mentőket! Sírva fakadt. Míg a nő magához szorította Robertet, Edward tárcsázott. Aztán a férfi összeszedte a ruháit, felöltözött, és egy szó nélkül kiment a szobából

Julie az ölében tartotta Lizát, a kislányát. Ott ültek a balesetin, az orvosra vártak. Az iskolában történt. Liza elesett, és nagyon fájlalta a karját. Az udvaron, rohangálás közben megbotlott egy kiálló buckában és a kezére esett. A tanárok először úgy gondolták, nincs semmi baj, mert nem fájt és mozgatni is tudta. Késő délutánra már megdagadt a csuklója, akkor hívták fel őt. Azonnal abbahagyta a munkáját, bement a főnökéhez és elmondta, mi történt. A főnökasszony rögtön elengedte – neki is volt két gyereke, így tisztában volt vele, mit érezhet Julie. Sőt, elküldte pár napra, maradjon otthon Lizával. Az iskolában már vártak rá. Felnyalábolta a kislányt, hívott egy taxit, és a kórház baleseti osztályára vitte. Bejelentkezett a recepción, aztán csak várni kellett. Rengetegen voltak. A mosdóban bebugyolálta Liza karját vizes ruhával, az egy kicsit megnyugtatta. Kimentek a váróba, az ölébe ültette a kislányt és halk szavakkal nyugtatgatta. Úgy látszik, a borogatás használt valamennyit: Liza abbahagyta a pityergést, odabújt Julie-hoz és türelmesen várta, hogy sorra kerüljenek. Már nyolc óra is elmúlt, mire bejutottak az orvoshoz. A doki megvizsgálta Liza karját és elküldte röntgenre. Oda természetesen nem mehetett be vele, kint várta meg a folyosón. Röviddel később megkapták a felvételt, amit visszavittek az orvoshoz. A doki tüzetesen szemügyre vette, aztán mosolyogva megnyugtatta őket: – Semmi baj, egyáltalán nem vészes a dolog. Törés nincsen, csak egy kis repedés. Teszünk rá egy rögzítősínt, pár hétig nem használhatja a kezét. Jobb- vagy balkezes a lánya? – Jobbkezes – válaszolt Julie – Akkor jó, hisz’ a bal keze sérült, így tud írni. Két napig maradjon otthon, az alatt elmúlik a fájdalom. Aztán nyugodtan mehet iskolába – Akkor nem marad vissza semmi? – aggodalmaskodott a nő – Semmi a világon! – nevetett a doki. – Egy-két hét, és meggyógyul! Adok önnek fájdalomcsillapítót, ha szükséges, egyet adhat neki. Az asszisztens felrakta Liza karjára a sínt, addig Julie átvette a papírokat a recepción. Hirtelen kivágódott az ajtó, s a mentősök betoltak egy hordágyat, rajta fiatal, vérző fejű férfival. Egy csapat már várta őket, átvették a beteget és a műtőbe siettek vele. A mentősök még maradtak egy ideig, a recepciós nővérekkel beszélgetve – Hol szedtétek össze? – érdeklődött egyikük. – Az utcán? – Nem, egy szállodai szobából szállítottuk be. A felesége hívott bennünket. Nem tudjuk, mi történt, szerintünk „in flagranti” érte az asszonyt. Legalábbis nagyon úgy tűnt. Volt egy virágcsokor a szőnyegre dobva, abból gondoljuk – Szegény – sajnálkozott az egyik nő –, remélem, nincs igazatok. A mentősök elköszöntek. Julie elgondolkodott rajta, hogy nemcsak az ő házasságában vannak bajok, bár az övé teljesen más természetű volt. Később Liza kijött a kezelőből és hozzásietett. Már majdnem jókedve volt – Anya, azt mondta a néni, hogy mehetünk haza – Fáj még a kezed, kicsikém? – aggódott Julie – Kaptam egy tablettát a doktor bácsitól, azt mondta, attól elmúlik. De még fáj egy kicsit – Menjünk, drágám, már nagyon késő van. Még el sem indultak, amikor egy nagyon szép szőke nő érdeklődött a férje után. Kisírt szeme láttán Julie-nek eszébe jutott: biztosan az a férfi a férje, akit behoztak. Hívattak egy taxit a nővérrel és hazaindultak. A kocsiban Liza befészkelte magát az anyja ölébe és hamarosan elaludt. Julie a kocsi ablakából bámulta New York esti fényeit, és nem akart a hazaérkezésre gondolni, de óhatatlanul az járt a fejében. A férje… a férje, akit egykor annyira szeretett, és aki mostanra meggyűlöltette magát. A kapcsolatuk elején olyan kedvesnek és megbízhatónak mutatkozott, aztán kiderült, hogy színjáték volt az egész. Julie nagyon gyorsan teherbe esett, és onnantól kezdve megváltozott minden. Férje erőszakos és követelőző lett. Ráadásul rászokott az italra. Először csak egyszer-kétszer egy héten, később már mindennap részeg volt. Rendszeresek voltak a veszekedések, és ha másképp nem ért célt, akkor bizony eljárt a keze is. Julie félt tőle, sőt rettegett. Megfenyegette, ha megpróbálja elhagyni, megkeresi, bárhova bújjon előle, és akkor az Isten irgalmazzon neki!

Jane nem tudta, mitévő legyen. Ült a véres szőnyegen és arra gondolt, mi lesz ezután, mit csináljon. Nem volt egyetlen épkézláb gondolata sem, nem jutott eszébe semmi, csak az égett bele az agyába, ahogy Robert vérző fejjel feküdt a szőnyegen mozdulatlanul. Az, hogy vele mi lesz, a legkevésbé sem érdekelte, most csak a férfiért aggódott. Amikor elvágódott, akkor tudatosult benne igazán, mit tett. Akkor értette meg, mennyire szereti a férjét, akkor jött rá, mekkora bűnt követett el ellene. Marcangolta az önvád. Ha vissza tudta volna forgatni az időt… ó, Istenem! Akkor nem fogadja olyan szívesen a főnöke udvarlását, elutasítja a közeledését, de meg volt bolondulva. Tetszett, hogy egy jólszituált vagyonos férfi teszi neki a szépet. Úgy viselkedett, mint egy tizenhat éves kamaszlány. Megszédítette a sportkocsi, a luxus, az éttermi vacsorák, a legjobb helyek a színházban, az ajándékok. Nem gondolt rá, hogy a férfi majdnem harminc évvel idősebb nála, nem érdekelte, hogy csak lefektetni akarta őt. Pedig valahol mélyen tudta, de akkor nem számított. Persze Edwardnak tetszett, hogy egy gyönyörű, dekoratív nővel mutatkozott, legyezgette a hiúságát. De ugyanakkor Jane azt is érezte, hogy csak kihasználja. Most teljesen kétségbe volt esve. Egy szajhát csinált önmagából, megalázta, nevetség tárgyává tette a férjét, rátette a szarvakat a fejére, és azok már örökre ott is maradnak. Megvetette saját magát, nem tudott olyan büntetést kitalálni, amitől feloldozást kaphatna. Hogy tehetné ezt jóvá? Összeszedte magát és megmozdult. A véres törölköző még mindig a kezében volt, azt szorította Robert fejéhez. Meglátta az elejtett csokrot a szőnyegen, mellette egy kis csomagot. Felvette, kibontotta. Pici, szív alakú medál esett ki belőle, vékony aranyláncon. Kinyitotta, s a csodálatosan szép tűzzománc képek láttán zokogásban tört ki. Csak nézte-nézte, bár alig látott a könnyeitől. A szívéhez szorította, és újra kitört belőle a sírás. Sokáig ült így. Remegő kézzel a nyakába akasztotta a láncot. Valahol mélyen megszólalt egy hang a fejében: nem szabad, nem szabadna ezt viselni! Már nincs hozzá semmilyen joga, ám úgy gondolta, azzal, hogy felveszi, új fejezet kezdődhet az életében. Minden erejével megpróbálja jóvátenni a bűnét. Eléri, hogy Robert megbocsásson, hogy ne emlékezzen rá, mit tett, és boldoggá fogja őt tenni. Igen. Akkor talán saját magának is meg tud bocsátani és megkapja végre a feloldozást, amire oly nagyon vágyott. Felkelt, felöltözött, lement a szálloda elé és fogott egy taxit. A kórházba vitette magát, bement a recepcióra, megkérdezte, ki Robert kezelőorvosa, majd megkereste Mason doktort. Alacsony, kissé pocakos, ősz hajú férfi volt – Robert Andersonról szeretnék érdeklődni, doktor úr – Ön hozzátartozója? – Igen, a felesége vagyok – válaszolt halkan a nő. A doki felvonta a szemöldökét, belelapozott a papírjaiba és azt mondta: – Nos, asszonyom, nincsenek túl jó híreim, bár nem is igazán rosszak. A férje fejsérülése szerencsére nem túl mély, elláttuk a sebet, viszont súlyos agyrázkódása van. CT-vizsgálatot végeztünk rajta, agyvérzése szerencsére nincs, a koponyája nem sérült, meg kell várni, amíg magához tér, aztán többet tudok majd mondani. Teljes nyugalomra van szüksége, és főleg pihennie kell – Értem, és nagyon köszönöm, doktor úr! – Jane megkönnyebbült – Egészséges ember, és nagyon erős a szervezete. Türelmesnek kell lenni, és várni. Minden esélye megvan a teljes gyógyulásra – az orvos biztatóan rámosolygott – Bemehetek hozzá? – Nyugodtan, bár még eszméletlen. A hatos szobában van. Jane elindult, megkereste a szobát és benyitott. Az ágyon fekvő férfit alig ismerte meg. A feje be volt kötve, az arca halottsápadt, szürke, élettelen kezei a takaró felett nyugodtak. Odament az ágyhoz és megfogta a kezét. Hideg volt, teljesen hideg, olyan, mintha halott lett volna. Ha nem emelkedett volna a mellkasa le-fel, annak hitte volna. Leült mellé és rátörtek az emlékek: a megismerkedésük, a találkozásuk, az udvarlása, mely mindig egy kicsit visszafogott volt, szinte szemérmes. Kedves mosolya, szavai, mozdulatai, ahogy mindig, szinte az első pillanattól tudtára adta, mennyire szereti. Azok a kék szemek, melyek olyan melegen és szerelmesen tudtak ránézni. Pedig azt mondják, a kék szemű emberek pillantása hideg, de nála ez pont fordítva volt. Atyám, hogy el tudott ő veszni azokban a szemekben! Most már azt is tapasztalta, milyen, amikor más. Tegnap este, ahogy ránézett azzal a jéghideg tekintettel és meglátta benne a fájdalmat, akkor, és csak akkor értette meg, mennyire megbántotta. Lehajtotta a fejét és újra kibuggyantak a könnyei. Ráhajolt Robert kezére és azt suttogta: – Bocsáss meg! Kiment a recepcióra a telefonhoz, felemelte a kagylót és tárcsázott. Még egy nehéz feladat várt rá: értesítenie kellett Saraht – Ki az? – szólt a kagylóba álmos hangon Robert nővére – Jane vagyok, baleset történt – lehelte a kagylóba félénken – Milyen balesetről beszélsz, Jane? Mondd már! – sürgette Sarah türelmetlenül – Robert elesett és beverte a fejét. Most bent van a kórházban, egyelőre eszméletlen, itt vagyok vele. Már stabil az állapota, csak még nem tért magához. – Újra a sírás fojtogatta – Azonnal indulok. Mégis mi történt? – Ha ideérsz, elmondom személyesen. Helló – azzal letette a telefont. Visszament a szállodába és felment a szobájába. Ott találta Edwardot – Te mit keresel itt? – kérdezte ingerülten a férfit – Itt maradt az órám, azt keresem! Hol voltál? – Na mit gondolsz, hol? Robert után mentem a kórházba. – Mérges volt, iszonyúan mérges – És? – Mi az, hogy és? Tegnap este pillanatok alatt leléptél, most meg érdeklődsz? Ne játszd meg, hogy érdekel, mi történt, amúgy szerintem nincs is hozzá közöd! – kiabálta – Bocsáss meg, drágám, meg kell értened, az én pozíciómban nem engedhetek meg magamnak egy botrányt! Tönkretenné a jó híremet, és a cégemnek is ártana! – védekezett Edward – Robert majdnem meghalt, és te a pozíciódat félted? Nem gondoltam, hogy ilyen szemét vagy! – Nem vagyok szemét, de engem teljesen tönkretenne egy ilyen eset. Most visszautazom, majd felhívlak, hogy mikor találkozzunk – Ne hívj, soha többé nem fogok találkozni veled! Látni sem akarlak! – mondta Jane eltökélten – Mi lesz a munkáddal? Így nem tudunk együtt dolgozni! – Nem is akarok! Most azonnal felmondok – Biztos vagy benne? Gondold át még egyszer, mit veszítesz! – Soha semmiben sem voltam még ennyire biztos, és legfeljebb az önbecsülésemet, bár azt már elvesztettem. Semmilyen kapcsolatot nem akarok sem veled, sem a cégeddel. Szeretném elfelejteni ezt az egészet! – rázta a vállát a visszafojtott zokogás – Sajnálom. – Meg akarta ölelni, de a nő ellépett tőle – Menj el, és ne keress többé! Soha többé, megértetted? Egyedül maradva összecsomagolta a holmiját és kijelentkezett a szállodából. Keresett egy jóval egyszerűbb – és főleg olcsóbb – szállodát és kivett egy szobát. Kipakolt, aztán kiment a reptérre Sarah elé. Amíg várakozott, azon tűnődött, mit csináljon. Ha rögtön elmondja az igazat, abból nagy baj lehet. Úgy gondolta, még vár vele, majd alkalmasabb pillanatban megteszi. Nagyon félt, hiszen Sarah annyira szerette a testvérét, hogy bármit megtett volna érte. Beengedte kettőjük közé Jane-t, és ugyanúgy szerette őt is. Rettegett, hogy mit fog szólni, ha megtudja az igazat. Márpedig sokáig nem titkolhatja el – nem is akarta –, elmondja, de csak akkor, ha már megnyugodott. Előbb Robert legyen jobban, és majd utána. Leszállt a gép. A kapunál hamarosan megjelent Sarah és Jane-hez ment – Először szeretném látni az öcsémet. A reptér előtt fogtak egy taxit. Egész úton nem szóltak egy szót sem, mindketten a gondolataikba merültek. A kórházhoz érve felmentek a hatosba. Robert még mindig eszméletlen volt, Sarah leült az ágy szélére és nézte őt. Lassan felemelte a kezét, megsimogatta a férfi arcát, odahajolt hozzá és azt suttogta: – Gyógyulj meg, kedvesem, gyógyulj meg! – Egy könnycsepp hullott a férfi lecsukott szemére. Sarah gyengéden letörölte. Odahajtotta a fejét az arcához, hallgatta, ahogy egyenletesen lélegzik. Visszafojtotta a könnyeit, megcsókolta a homlokát és elindult kifelé. Mikor meglátta az ajtónál álldogáló Jane-t, elsötétült a tekintete. Szó nélkül elment mellette és a kint várakozó taxihoz indult. Megvárta, míg ő is beszáll, és a szállodába hajtottak. A szobában levette vékony kabátját, leült az ágy szélére és hosszan, kérdő tekintettel nézte, majd megszólalt – Most mondd el, mi történt! Veszekedtetek? – kérdezte – Nem, szó sincs róla! Bejött a szobába, megbotlott, elesett és beütötte a fejét! – mondta Jane, szemét a padlóra szegezve – Tudod jól, hogy szeretlek, de ha bármilyen részed van benne, nagyon megbánod! – Soha nem bántanám, hidd el! Nagyon szeretem őt és mindent el fogok követni, hogy felépüljön! – Nem nézett Sarahra, hisz’ nagyon jól tudta, hogy miatta történt az egész – Remélem, így van! Lemegyek, kiveszek egy szobát és lefekszem. Nagyon fáradt vagyok, majd holnap újra beszélünk. Te is pihenj, nagyon rosszul nézel ki. Jane a szobában maradt és azon gondolkodott, hogy fog ebből kimászni. A múltat eltörölni nem tudja, a jövője teljesen bizonytalan. Pedig nagyon szeretné jóvátenni a hibáját és újra rendbe hozni az életét, ám fogalma sem volt, hogyan csinálja. Furdalta a lelkiismeret, amiért hazudott mindenkinek, aki fontos volt számára. Főleg Robertnek, de az is bántotta, hogy Saraht becsapta. Most azonnal megkeresi és elmond neki őszintén mindent, bevallja neki, mit tett és megkéri, hogy segítsen visszaszerezni Robert bizalmát. Tudta, nem lesz egyszerű, biztosan számíthat a haragjára, de talán sikerülhet meggyőzni arról, hogy megbánta a tettét. Nagyon félt, sőt rettegett. Összeszedte az erejét és elindult a szálloda portájára, megkérdezte, melyik szobában van Sarah. Az ajtaja előtt megtorpant, egész testében remegni kezdett, majd felemelte a kezét, hogy kopogjon. Nem merte megtenni. Újra és újra megpróbálta. Ott álldogált az ajtó előtt egy ideig, aztán elfulladó lélegzettel visszarohant a szobájába, levetette magát az ágyra és kitört belőle a zokogás. Siratta a szerelmét, elrontott életét. Megint az a kép ugrott be neki, ahogy Robert vérző fejjel feküdt a szőnyegen. Nem akarta azt látni, nem, nem és nem. Lassan álomba sírta magát. Arra ébredt, hogy fázik, bár lehet, csak félelmében reszketett. Újra aludni akart, de csak forgolódott egész éjszaka. Lázasan gondolkodott, mit is tehetne, hogyan fogjon hozzá, de egyáltalán nem jutott eszébe semmi épkézláb dolog. Csak a múlton töprengett; lejátszódott előtte minden, ami történt. Teljesen világos volt, hogy egyes-egyedül ő tehet mindenről, és rettentő dühös volt magára. Gyötörte a bűntudat, elviselhetetlen volt a gondolat, hogy tönkretette azt az embert, aki szívből szerette, aki mindent megtett az ő boldogságáért. Megcsalta, összetörte a szívét – azt a szívet, amely mióta csak ismerte, érte dobogott. Csak érte. Nem létezett számára más nő, soha senkit nem vett észre, lehetett bármilyen szép. Robertnek mindenki más levegő volt. Sokszor elmondta, mennyire szereti, minden tette, minden mosolya neki szólt. Odaadóan ápolta, ha beteg volt… tisztán emlékezett rá, amikor influenzás volt és bedagadt szemekkel, vörös orral, lázasan feküdt, ő képes volt azt mondani: – Gyönyörű vagy, kedvesem, szeretlek! Újra eleredtek a könnyei. Már nem gondolkodott, nem jutott eszébe semmi, csak nézte a szoba falait és várta, hogy reggel legyen

Eltelt másfél hónap Robert balesete óta, de az állapotában semmilyen változás nem történt. Az orvosok teljesen értetlenül álltak, semmivel nem tudták magyarázni, miért nem tért még magához. Fizikailag teljesen egészséges volt. Senki nem értette, miért nem jött rendbe. Mesterségesen táplálták, naponta tornáztatták az izmait, bíztak benne, hogy eszméletére tér. Sarah és Jane felváltva látogatták, segítettek a nővéreknek mosdatni, tornáztatni, rengeteget beszéltek hozzá, vittek be könyveket és felolvastak neki. Közben átszállították abba a városi kórházba, ahol laktak, ám az ottani orvosok is értetlenül álltak az eset felett. Azt mondták, valami olyannak kellett történnie, ami nem engedi az agynak, hogy magához térjen. Valami olyan trauma érte, ami leblokkolta az agyát és lehetetlenné teszi, hogy eszméletre térjen. Ez lehetett az esés következménye, de olyan dolog is, ami nagy megrázkódtatást okozott. A teste előbb-utóbb kényszeríteni fogja, hisz’ a fizikai állapota teljesen rendben volt. Biztosan fel fog ébredni, ám ez eltarthat akár néhány hónapig is. Senki nem jósolhatta meg előre. Biztatták őket, járjanak be hozzá, beszéljenek, olvassanak neki, mert ha tudat alatt hallja, talán az is segíthet. Jane beállt dolgozni az üzletbe Sarah mellé, így mindig ott tudott lenni valamelyikük a kórházban, míg a másik dolgozott. Mindkét nő számára az éjszakák voltak a legrosszabbak, sokszor álmatlanul forgolódtak – persze mindketten más-más okból. Amikor találkoztak, mindig Robert állapota volt a téma. Sarah sokszor megpróbálta kiszedni Jane-ből, mi történt pontosan, de semmi többet nem tudott meg. Jane még mindig titkolózott; abban bízott, ha Robert felébred, akkor rögtön beszél vele és bocsánatot kér mindenért. Minden nap minden percében lelkiismeret-furdalást érzett. Edwardról az óta az este óta nem hallott, illetve csak annyit, hogy új barátnője van, megint jóval fiatalabb, és ugyanúgy a beosztottja, mint ő volt. Nagyon szégyellte magát, amiért bedőlt neki annak idején, de már nem haragudott rá, hiszen ő volt agyatlan, buta liba. A férfi csak visszaélt a hatalmával, és a gazdagságával levette a lábáról. Ezen már nem akart gondolkodni, túltette magát rajta és úgy érezte, nem kell ezzel foglalkoznia. Csak a férjére, a felgyógyulására és arra gondolt, hogy a szerelmük újra a régi legyen. Nagyon bízott benne, talán túlságosan is, hisz’ nem volt biztos, ha egyszer a férfi felébred – remélte, minél hamarabb –, mit fog szólni. Meg tud-e bocsátani neki, egyáltalán fogja-e úgy szeretni őt, mint régen. Ahányszor bement hozzá, mindig elmondta neki, milyen nagyon szereti, mennyire sajnálja a történteket, és minden alkalommal kérte a bocsánatát. Ahogy múltak a napok, már-már napi rutinná lett a kórházba járás a két nő számára. Nem adták fel a reményt – korántsem –, azonban mindketten beletörődtek, hogy rengeteg türelemre van szükségük, mert csak a várakozás maradt nekik. Lelkiismeretesen mentek mindennap Roberthez, úgy beszélgettek vele mintha hallaná, amit mondanak neki; úgy gondolták, talán hallja is. A barátaik is rendszeresen bementek hozzá, biztatták a lányokat, tartsanak ki, de hát ezt nem kellett mondani. A férfi nagyon lefogyott, mert bár mesterségesen táplálták, a rendes ételt nem pótolhatta. A lányokat a sírás kerülgette, ahányszor ránéztek beesett arcára, lesoványodott testére. A bordái szinte kiszúrták a bőrét, keze-lába csontsovány volt, az arcán összeaszott a bőr; az életerős férfi teljesen eltűnt, árnyéka volt régi önmagának. Az orvosok és ápolók nagy gonddal és odafigyeléssel végezték a dolgukat, mindannyian bíztak benne, hogy előbb-utóbb felébred bódult álmából. Lassan múltak a napok, már november végén jártak

Susan örömmel vegyes izgatottsággal készülődött a vacsorához. Most, első alkalommal hívta meg estére a barátja. Nem ismerte régóta Philipet, de nagyon tetszett neki. Magas, izmos, jóképű férfi volt. Elbűvölte és elkápráztatta. Rengeteget jártak bárokba, házibuliba. Ittak, táncoltak, szórakoztak, ebből állt az életük. Igaz, alig szeretkeztek, azt is majdnem mindig részegen – de hát szinte állandóan részegek voltak. Ebbe most nem akart belegondolni, inkább az este járt a fejében. Arra gondolt, talán most színt vall a férfi, és felveti, hogy költözzenek össze. Felvette a kabátját, kiszaladt a ház elé és a várakozó taxiba ült. Kiszállt Philip lakásánál, felszaladt a lépcsőn és becsengetett. Egy ismeretlen férfi nyitott ajtót: – Helló, te biztos Susan vagy! Engem Briannek hívnak, gyere be – Hol van Philip? – csodálkozott. A férfi vacsorára hívta a lakására, és ott van egy idegen. Mit keres itt? Ő egy romantikus estét akart a barátjával – Bent van a konyhában, már vár rád! – Brian félreállt az ajtóból. Susan az előszobában felakasztotta a kabátját és beljebb lépett. A konyhában nem látott senkit, így továbbment a nappaliba. Ott találta Philipet, aki épp megterítette az asztalt. A férfi sugárzó mosollyal fogadta és egyből hellyel kínálta, de Susan nem ült le, odalépett hozzá: – Most mi van? Mit keres itt ez a pasas? – Nyugi, szivi! Ő csak Brian, az egyik barátom, és nem marad sokáig – Akkor miért terítettél három személyre, ha nem marad? Hülyének nézel? – Ugyan, szivi! Gyere, igyál egyet, aztán majd megbeszéljük, hogyan lesz később! – nyújtotta felé a teletöltött whiskys poharat – Mi a fenét akarsz, leitatni? Mi folyik itt? – Na… ne kéresd magad! Belevaló csaj vagy, megesszük a vacsorát, iszogatunk kicsit, aztán bevonulunk a hálóba és jól érezzük magunkat! Más lánnyal is voltunk már édeshármasban! – Mi! Édeshármas? Rohadt, mocskos állatok! – üvöltötte Susan, felugrott és a kabátját is otthagyva elrohant

Ébredezett. Mint tejfehér ködből lassan előbukkanó tengeri hajó, úgy érzékelte ő is a tudatát. Nem tudta hol van, szemhéja ólomsúllyal nehezedett a szemére. A keze nem engedelmeskedett az akaratának. Megrémült, azt hitte, megbénult, a lábát sem tudta mozgatni. Kereste az emlékeit, de zavaros volt minden. Annyit tudott, hogy valami történt – valami rossz, nagyon rossz. Kétségbeesetten erőlködött, hogy rendszerezze a fejében fel-felvillanó képeket. Zsibbadást érzett a lábában, ami lassan átalakult fájdalommá, aztán a keze is zsibbadni kezdett – talán nem bénult meg. Mintha ezer tűvel szurkálták volna, lassan, nagyon lassan múlt el, és újra érezte az ujjait, bár még mindig nem tudott mozogni. Érezte, hogy valaki fogja a kezét, ki akarta nyitni a szemét, látni akarta ki ő. Összeszedte minden erejét és résnyire felhúzta a szemhéját. Egy csodás fiatal nő nézett szembe vele könnyben úszó szemekkel és félénk mosollyal. Körbenézett. Egy fehér falú kórterem tárult a szeme elé sivár berendezéssel: az ágyán kívül mindössze egy szék és egy éjjeliszekrény volt a szobában. Az éjjeliszekrényen egy csokor vörös rózsa állt, vérszínű szirmaiból néhány lepottyant, kellemes illatát még érezni lehetett a szobában. Pillantása visszatért a nőre és alaposan szemügyre vette. Vállig érő selymes szőke haja mintegy keretbe foglalta enyhén ovális arcát, szép vonalú szája, enyhén fitos orra, és melegbarna szeme volt. Egy földre szállt angyal – gondolta. Ahogy lejjebb siklott a tekintete, a nyakában egy gyönyörű, szív alakú antik medált látott vékony aranyláncon. Ismerősnek rémlett. A gyönyörű, hófehér nyakból lelógó szív mágnesként vonzotta magához. Az agyában gomolygó ködben különböző képek, képsorok jelentek meg, lassan minden a helyére került: emlékezett az egész addigi életére és arra gondolt, nem kellett volna felébrednie. Vissza akart menni a jótékony homályba, ahonnan pár perccel ezelőtt eszméletre tért. Visszatért az emlékezete – bár ne tette volna! Nem érzett mást, csak dühöt, szomorúságot és végtelen fájdalmat. Nem fizikait, hanem olyat, ami a szívéből indult ki és belehasított az agyába. Összeszorította a fogát, ránézett a nő arcára – már nem angyalnak látta, hanem valami egészen másnak –, majd a kezére, amivel még mindig az övét fogta. Elhúzta, és cserepes ajkával nehezen formálva a szavakat csak annyit mondott: – Menj el innen! Nem akarom, hogy itt legyél, nem akarlak látni! – Robert, kedvesem, kérlek – mondta a nő, és újra megfogta a kezét –, hallgass meg! Nem akarok elmenni, itt akarok lenni veled, mert szeretlek… nagyon szeretlek. Bocsáss meg nekem! Óriási hibát követtem el, de hidd el, nagyon megbántam! Ne taszíts el magadtól, nem akarlak elveszíteni! – zokogta, miközben könnyeivel áztatta a férfi kézfejét. A férfi nézte az egykor annyira szeretett nőt – a fene egye meg, hisz’ még most is szereti –, de pillantása nem enyhült meg, és megint elhúzta a kezét. Elfordította a fejét, sokáig hallgatott, aztán csak annyit mondott: – Most menj el, egyedül szeretnék lenni. Jane ült az ágy mellett egy ideig, nem szólt egy szót sem, aztán görnyedten, összetörten az ajtó felé indult. Kilépett a folyosóra, elment a telefonhoz, felvette és tárcsázott – Sarah? Robert magához tért – mondta elcsukló hangon, és kiejtette a kezéből a kagylót. Állt egy ideig, várt – maga sem tudta, mire –, kibotorkált a kórház elé, beszállt egy taxiba, bemondta a címet és hazament. Végigjárta az összes szobát, lepergette magában közös életük emlékeit, minden tárgynál, minden fényképnél elidőzött, mindegyikről eszébe jutott valamilyen kellemes vagy kedves történet. Elhatározta, nem adja fel, bármi történjen, ő nem. Elküldheti, elzavarhatja a férfi, ahányszor csak akarja, ő vállal mindent. Gyűlölheti, megalázhatja – hisz’ megérdemli –, akkor sem adja fel. Ott lesz mellette, segíteni fog, ha az kell, és tűrni, ha az. Felment a hálószobába, levetkőzött, bebújt az ágyba és álomtalan, mély alvásba merült

Sarah, amint meghallotta a jó hírt, azonnal rohant a kórházba. A kórterembe ment, de nem talált ott senkit. Lélekszakadva rohant a portára, ahol az ismerős nővérek mosolyogva várták – Ne aggódjon, kedves, a testvére jól van, átvittük egy sokkal kellemesebb szobába – Hála Istennek, annyira megijedtem! Jane telefonált, de csak annyit mondott, hogy Robert felébredt. Tényleg, ő hol van, bent van nála? – Nincs itt, rögtön utána, hogy magát hívta, beszállt egy taxiba és hazament. Furcsa – gondolta, aztán azt mondta: – Kérem, vigyenek az öcsémhez, nagyon szeretném látni! – Természetesen, máris indulhatunk! – mondta az egyik nővér. Bevezették egy szobába, ami sokkal barátságosabb volt, mint a régi kórterem. Robert kényelmes ágyon feküdt, az egyik sarokban egy TV, a másikban kis asztalka két fotellel, az ágy mellett éjjeliszekrény. A hatalmas ablakon beáradt a késő őszi nap lenyugvó fénye, vöröses, sárgás fénnyel megvilágítva az egész szobát. Egy másik nővér ült az ágy szélén, éppen teát itatott a férfival, szépen lassan adagolva, mindig csak egy kortyot. Amint beléptek az ajtón, a nővér hátrafordult, boldogan rámosolygott Sarahra – Felébredt a kedvenc betegünk – nevetett rá –, már régóta vártunk erre a pillanatra mindannyian! Már evett is egy keveset – súgta oda –, most magukra hagyom önöket, itasson vele minél több teát! Kiment. A nő leült az ágy szélére, lassan odahajolt, magához ölelte a férfit és némán simogatta az arcát. Nem tudott megszólalni a boldogságtól – Végre visszakaptalak! – suttogta elfúló hangon – Szeretlek, nővérkém, de ha továbbra is így szorítasz, megfulladok! – Csak a szemével mosolygott a nőre – Bocsáss meg! Olyan boldog vagyok, életemben nem örültem még ennyire semminek. Kérsz egy kis teát? A nővér azt mondta, igyál minél többet! – Összevissza beszélt, csacsogott, mint egy hároméves kislány, hisz’ végre felébredt az ő imádott öccse – Most nem kérek – válaszolta Robert –, még gyenge vagyok, azt mondták, majdnem három hónapig aludtam, de nem mondták, mi a bajom. Te tudod? – Senki sem tudta. Elestél, volt egy seb a fejeden, teljesen érthetetlen volt mindenki számára, miért nem térsz magadhoz. Azt sem tudom pontosan, hogy történt a baleset. Jane annyit mondott, beütötted a fejed – Igen, végül is így volt, majd máskor elmesélem! – terelte el a szót. – Egyelőre erőt gyűjtök, hisz’ még felülni is csak segítséggel tudok – mondta gyengén, alig érthetően – Mit mond az orvos? – kérdezte a nő – Még nem beszéltem vele, csak a nővérek voltak itt, azt mondták, nemsokára meglátogat és megbeszélünk mindent. Szinte végszóra lépett be Watson doki, odasietett az ágyhoz, alaposan szemügyre vette Robertet, aztán megnézte a pulzusát – Azt hiszem, rendben lesz minden – mondta. – Kissé le van gyengülve a szervezete, ez pár hét alatt rendbe hozható, azon kívül minden értéke teljesen normális, persze ez eddig is így volt. Erősödnie kell, semmi más feladata nincs. Holnap már jön a gyógytornász, egyelőre csak itt, a szobában foglalkozik önnel. Addig is egyen és igyon minél többször naponta, de mindig keveset, ne terheljük túl a szervezetét! Ha minden jól megy, karácsonyra akár otthon is lehet! – Köszönjük, doktor úr – válaszolt Sarah –, nagyon köszönjük! – Nincs mit, asszonyom, a testvére felépülését mindannyian szívügyünknek tekintjük, az egész kórház örül, hogy végre eszméletre tért – Még egyszer köszönöm! – felelt Sarah könnyes szemmel. Visszafordult Roberthez – Hozzak be neked valamit, drágám? Bármit, csak mondd, mit szeretnél! – Nem köszönöm… De mégis, valami olvasnivalót, egy jó könyvet, azt hozhatnál, eléggé unalmas lesz itt nekem a következő időszakban – Jane mikor jön újra? – kérdezte a nő. – Mit mondott neked? – Nem tudom – felelte a férfi és elfordította a tekintetét, majd mikor újra a szemébe nézett, megint másról kezdett beszélni – Mesélj el mindent, mi történt, amíg eszméletlen voltam. Minden rendben van az üzlettel, bírod egyedül a sok munkát? – Hála az égnek az üzlet nagyon jól megy, az üzemben is van egy csomó új megrendelésünk, de nem vagyok egyedül: a baleset után Jane rögtön felmondott a munkahelyén és azóta nekem segít. A felesége említésére Robert újra elfordította a szemét és kibámult az ablakon. Sarah érezte, itt valami nincs rendben. Máskor, ha szóba került a neje, testvére mindig ragyogó szemmel mesélt róla, most meg úgy tesz, mintha nem is létezne, rögtön eltereli a szót. Nem akarta faggatni, hisz’ csak most tért magához, de eltökélte, hogy előbb-utóbb kiszedi belőle, mi a baj. Soha nem titkoltak el egymás elől semmit, rossz érzés volt, amiért öccse most mégis ezt teszi. Vagy lehet, hogy valami nagy fájdalmat okoz neki, ezért nem tud még beszélni róla? Igen, ez lehetséges. Elhatározta, nem kérdezősködik feleslegesen, idővel úgyis elmondja neki, addig türelmesen vár, nem erőlteti a dolgot. Bejött a nővér, ennivalót hozott a férfinak és hozzálátott, hogy megetesse, de Robert kivette a kezéből a kanalat és ha lassan, kicsit nehézkesen is, de nekiállt enni – Erősnek kell lennem! – mondta a nővérének mosolyogva, de nagyon kétértelműen hangzott, és a mosolya sem volt teljesen őszinte. Sarah elköszönt tőle, elindult a kijárat felé, közben azon morfondírozott, mit kéne tennie. Megkeresi Jane-t és kiszedi belőle az igazságot, nem fogja addig békén hagyni, amíg el nem mondja neki, mi történt. Gyanította, hogy veszekedtek valamin, de min? Mi az, ami idáig fajult, mi a fene történhetett? Mi vezetett a férfi sérüléséhez, miért nem ébredt fel három hónapig, minden ok nélkül? Nem hagyhatta annyiban, mert ha nem tudja a teljes igazságot, segíteni sem tud. Kilépett a kórház ajtaján a késő őszi napsütésbe. Idén nagyon kellemes idő volt Hálaadáskor, így pedig, hogy Robert felébredt, még nagyobb jelentőséget tulajdonított neki. A parkban álló hatalmas, ősöreg fák leveleinek nagy része már lehullott, és megszáradva hevert a földön. Ahogy lépkedett, élvezte, ahogy a talpa alatt zizegtek és boldogan tartott a kapu felé. Kint hívott egy taxit, beszállt és bemondta a testvére címét. Beárnyékolta boldogságát a tudat, hogy nem ismerte a baleset körülményeit, és szorongva várta a találkozást Jane-nel. Tudni akarta az igazat, ezért eltökélte, hogy kiszedi belőle az igazságot. Ha a városban utazott, mindig kedvtelve nézegette az ódon házakat, ám most ügyet sem vetett rájuk, elmerült a gondolataiban. A háznál felszaladt a lépcsőn és becsengetett. Várt, de nem történt semmi, senki nem nyitott ajtót. Újra megnyomta a csengőt, körbejárta az épületet, nem tapasztalt semmilyen mozgást, sehol nem lebbent meg a függöny. Talán nincs is itthon – gondolta. Kiment a ház elé, elővette a mobilját és újra hívott egy taxit. Hazavitette magát, bement, lefürdött, felvett egy pólót, aztán befeküdt az ágyba

Robert feküdt az ágyban, a tévében valami buta showműsor ment, azt nézte. Bejött a nővér, reggelit hozott neki, letette az asztalra és segített felülni. Valami furcsa ürességet érzett, gépiesen evett, bár fogalma sem volt róla, mit adtak neki. Megette az egészet – Csak tegnap ébredt fel, és már most sokkal jobban néz ki – mondta a nővér – Köszönöm – válaszolt kényszeredett mosollyal – Nagyon szurkoltunk magának, Robert, az egész kórház, mindenki azért imádkozott, hogy gyógyuljon meg. Aki mellett két ilyen nő van, mint a felesége és a nővére, az megérdemli a boldogságot. Minden áldott nap itt voltak magánál, beszéltek magához, mosdatták, tornáztatták, főleg nekik köszönheti, hogy ilyen jó állapotban vannak az izmai. Na persze a körülményekhez képest. Nemsokára itt lesz a gyógytornász, az ő segítségével hamar megerősödik, meglátja – Köszönöm – felelt újra. Nem nagyon szeretett volna beszélgetni, de nem akarta a nővért megbántani, hisz’ olyan kedves volt hozzá. Igazából olyan sok minden volt, amit helyre kellett tennie magában a múltban, a jelenben, és főleg a jövőben. Semmit nem tudott biztosan. Amikor felébredt, olyan hevesen törtek rá az emlékei, ráadásul teljes összevisszaságban, olyan erővel ütötte fejbe a múlt, hogy még most is zavarodottságot érzett. Egyetlen dolog volt biztos: a szívét összetörték, az egész eddigi élete romba dőlt, minden álma, minden bizalma elveszett. Nem bízott többé a szeretett nőben, úgy gondolta, az egész élete kártyavárként dőlt össze. Az a kép, az az utolsó emlékkép, ahogy Edward az ágyon fekszik önelégülten és türelmetlenül várja a feleségét – az ő feleségét! –, kitörölhetetlenül beleégett az agyába. Nem tudott tőle szabadulni, folyton maga előtt látta. Megérkezett a gyógytornász, elkezdték az erősítő gyakorlatokat. Gépiesen, de lelkiismeretesen tette a dolgát, minden mozdulatot szó nélkül teljesített, addig sem gondolt semmi másra. Amikor végeztek, átizzadtan, kimerülve hanyatlott vissza az ágyra és hálásan fogadta a csésze teát, amit a nő nyújtott felé. Annyira elfáradt, hogy szinte rögtön elaludt. Álmában egy virágos réten találta magát, meleg nyári napsütésben. Körülnézett, nem látott senkit. Néhány ló harapdálta békésen a füvet, a távolban egy templomtorony sziluettjét vélte felfedezni. Lefeküdt a fűbe, élvezte a meleget a bőrén, hallgatta a méhek dongását, ahogy virágról virágra szállnak, mindegyikről maradéktalanul begyűjtve a nektárt. Béke és nyugalom szállta meg, nem gondolt semmire, olyan boldog volt… ott akart maradni örökre. Valaki a nevét kiáltotta. Felült, körülnézett, nem látott senkit. Megint hallotta a kiáltást, arra fordult, amerről jött a hang, és a távolban meglátott egy alakot. Nem ismerte meg, felállt és elindult felé, ahogy közelebb ért, felismerte – Jane, drága Jane! – kiáltotta és rohant felé. A karjába akarta venni, hogy csókokkal halmozza el, hogy elmondja neki, mennyire szereti, ám mire odaért… a nő eltűnt, mintha a szél fújta volna el. Felriadt. Nem tudta mire vélni az álmát, azt gondolta, az érzelmei játszanak vele. Még mindig szereti a feleségét, ez teljesen világos volt, de megbocsátani nem tudott, hisz’ hogy lehet megbocsátani akkora bűnt, amit elkövetett? Soha többé nem bízna benne, nem bírná kiverni a fejéből, vagy ha igen, tudat alatt mindig ott lapulna. Szenvedés lenne és fájdalom, ez várna rá egész életében. Inkább vessen véget a házasságuknak, még az is jobb, mint amit Jane mellett élne át. Nagyon megszenvedné, ebben biztos volt, de talán idővel megnyugodna, és csillapodna az a kín, amit most is érez. Elképzelhetetlen volt számára az élet a nő nélkül, ám azt sem tudta elképzelni, hogy vele éljen. Furcsa volt ez a kettősség: viszolygott tőle, hogy hozzáérjen, ugyanakkor minden vágya volt a karjába zárni. Elterelte a gondolatait és úgy döntött, mindent elmond Sarahnak, amint bejön hozzá; ő mindig tudta, mit kell tenni. A nővére szeretete volt az egyetlen biztos pont az életében, az egyetlen, amiben soha nem csalódott

Jane felébredt. Végre hosszú idő után végigaludta az éjszakát, teljesen kipihentnek érezte magát. A fürdőben belenézett a tükörbe – bedagadt arccal és karikás szemmel bámult vissza önmagára. Az elmúlt három hónap megviselte testileg-lelkileg egyaránt. Felsóhajtott: még most jön a neheze. Lement a konyhába, főzött egy kávét, eszébe jutott, hogy régen mindig Robert készítette. Gyakran még az ágyba is felvitte és mindig simogatással, puszival ébresztette fel. Istenem, de jó volt, vajon lesz még része benne? Elgondolkodva kortyolgatta a kávéját, azon tűnődve, mikor menjen be a kórházba. Legszívesebben azonnal indult volna, de félt, szinte rettegett az újabb találkozástól. Nagyon bízott benne, hogy megbocsát neki, és újrakezdhetnek mindent. Az is megfordult a fejében, mi lesz, ha nem? Akkor mit fog csinálni? Elhessegette a gondolatot. Ha újra kitárja a szívét, ha újra megmutatja, milyen nagyon szereti őt, nem lehet, hogy ne bocsásson meg. Csengettek, kiment ajtót nyitni. Edward volt. Jane elfintorodott és mérgesen rászólt: – Mi a fenét keresel itt? Megmondtam, nem akarlak többé látni, hagyj engem békén! – Beszélnünk kell, nagyon fontos mondanivalóm van, bemehetek? – kérdezte a férfi – Nem, nem jöhetsz, mondd gyorsan, amit akarsz, aztán tűnj el! – Vissza kell jönnöd hozzánk dolgozni, nagyon hiányzik a rátermettséged, semmi nem úgy megy, ahogy kéne. Dilettánsokkal vagyok körülvéve, egyre-másra veszítjük el a megrendeléseket. Ha így megy tovább, tönkre fogok menni. Kérlek, nagyon kérlek, vissza kell jönnöd! – Nem megyek, felejtsd el! Megmondtam, soha többé nem dolgozom nálad! – Jane, nagyon kérlek, nekem is nagyon hiányzol! – A férfi már esdekelt – Nem, soha, érted? Takarodj innen és ne keress, verd ki a fejedből, hogy köztünk bármilyen kapcsolat lehetséges! Most menj, és ne lássalak itt még egyszer! Becsapta az ajtót. Dühös volt. Hogy a fenébe volt képes ideállítani? Fel tudott volna robbanni a dühtől és az idegességtől. Újra megszólalt a csengő. Felugrott, az ajtóhoz rohant, szinte kirántotta a helyéből és azt üvöltötte: – Megmondtam, hagyj békén! – Bennakadt a szó: az ajtóban Sarah állt meglepődve – Mi folyik itt, Jane? Az előbb a volt főnöködet láttam elmenni, mit akart tőled? – Semmit – válaszolt –, nem érdekes – Nem érdekes? Szerintem nagyon is az. Van valami, amiről nem tudok? Valami nincs rendben, érzem. Nem akarod elmondani? Egyáltalán miért az ajtóban beszélgetünk, beengednél? – kérdezte emelt hangon – Persze – mondta Jane, és lesütötte a szemét. Bementek a konyhába – Kérsz egy kávét? – Nem, nem kérek. Beszélni akarok veled. Tudni akarom, mi történt köztetek, biztos vagyok benne, hogy nem voltál őszinte velem! Eddig csak sejtettem, de már biztosan tudom. Addig nem vagyok hajlandó elmenni, amíg nem tudom az igazat! Nos? Jane hallgatott, lesütötte a szemét, lehajtotta a fejét és hallgatott. Nem mert megszólalni, meg nem is tudta, mit mondjon. Remegő kézzel markolta a csészéjét. Nem szólt egy szót sem – Nos, mondasz végre valamit, vagy továbbra is titkolózol? – kérdezte Sarah. – Nagyon megkönnyítenéd, ha elmondanád végre az igazat! Várok! – mondta, és látszott rajta, hogy eltökélte magát. Az asszony lesütött szemmel bámulta a csészéjét, aztán nagy sokára, alig hallhatóan megszólalt: – Volt nálam valaki a szállodában. Sarah megdöbbent. Sok mindenre gondolt, de erre nem – Ki volt… ki volt az? – préselte ki a szavakat – Edward, a volt főnököm – válaszolt suttogva Jane. Sarah tágra nyitott szemmel nézett rá, a meglepetéstől megszólalni sem bírt. Aztán kitört belőle az indulat – Te rohadt kurva! Tudod te, mit műveltél? Mindenkit tönkretettél, aki szeretett téged, érted? Mindenkit! – Könnyes szemmel, a felháborodástól és a dühtől fuldokolva köpte ki a szavakat. Jane nem merte felemelni a fejét, eleredtek a könnyei és zokogásban tört ki. Szégyenkezett, de megkönnyebbült, hogy végre kimondta az igazat. Sarah felállt, odament az ablakhoz, aztán visszaült. Nem szólt semmit, döbbenten nézte a másik nőt. Képtelen volt bármit mondani, rettentően fel volt dúlva, olyan indulatok kerítették hatalmukba, melyekről ő maga sem tudott. Legszívesebben jól megtépte volna. Kétségbeesett. A testvére, az ő imádott testvére ebbe bele fog rokkanni, és nem tudta, hogyan segíthetne rajta. Tehetetlenül nézte asztalon nyugvó kezét, ráhajtotta a fejét és keservesen sírni kezdett. Jane ránézett, felállt és odament hozzá, letérdelt, mindkét karjával átölelte a derekát, az ölébe hajtotta a fejét – Ne haragudj! Nagyon kérlek, bocsáss meg nekem! – hüppögte. Sarah felemelte a fejét, ránézett – Ne az én bocsánatomat kérd, hanem Robertét! – törölte le a könnyeket az arcáról. Jane újra zokogásban tört ki, olyan szívszorítóan, olyan esdeklőn, hogy megsajnálta és megsimogatta a fejét – Mondd el – mondta neki suttogva –, megkönnyebbülsz tőle! Ő továbbra is hallgatott, aztán nagy sokára, még mindig küszködve a sírással, megszólalt: – Amikor odamentem hozzá dolgozni, azonnal megtett asszisztensnek. A… a többiek furcsán néztek rám emiatt, hisz’ voltak, akik sokkal régebben dolgoztak ott. Mindig kitüntetett a figyelmével, hol kávét hozott, hol süteményt. Nem foglalkoztam vele, azt hittem, ilyen jó a munkahelyi légkör. Néha… megsimogatta a karomat vagy a hátamat, de soha nem tolakodóan. Egy-egy sikeres üzletet követően meghívott egy italra. A második, harmadik jó üzlet után nagyon megdicsért és azt mondta, ezt nagyon meg kell ünnepelni. Munka után behívott az irodájába, leültetett, aztán felbontott egy üveg pezsgőt. Megittuk, majd a második üveggel is. Egyre közelebb húzódott hozzám, míg végül már teljesen mellettem volt. Átkarolt, mindenfélét suttogott a fülembe, elkezdett csókolgatni és… nekem nem volt erőm ellenállni. Akkor… akkor feküdtem le vele előszőr. Utána nagyon rosszul voltam, gyötört a bűntudat. Onnantól minden este benntartott, vacsorázni jártunk, színházba mentünk, vagy éppen… szeretkeztünk. Lesütött szemmel, akadozva beszélt – Hol a francban találkozgattatok? – vágott közbe Sarah. – Bujkáltatok? – Igen, a hétvégi üzleti utakat is azért szervezte, hogy zavartalanul együtt lehessünk. Egyébként meg, ha színházba mentünk vagy vacsorázni, mindig Pittsburghben voltunk, ott nem kellett félni a lebukástól. Ha együtt akart lenni velem, kivett egy motelszobát, ahol senki nem ismert bennünket. Iszonyat, mennyire szégyelltem magam. Az összes portás úgy nézett rám, mint egy szajhára… aki csak arra jó, hogy egy félreeső helyen… megdugják – Csodálkoztál rajta? Ócska motelekben keféltél egy élvhajhász öregemberrel! Szerinted minek kellett volna nézniük? Szűzlánynak? – Sarah hangja remegett a visszafojtott felháborodástól. Jane felemelte a fejét és végre a szemébe nézett. Könnyes szemmel és remegő szájjal mondta: – Igazad van. Egyre inkább mocskosnak éreztem magam. Alig tudtam Robert szemébe nézni. Elhidegültem tőle, nem vágytam úgy az érintését, mint azelőtt. Mindennap nagyon későn értem haza, így nyugodtan hivatkozhattam fáradtságra… ha közeledni akart hozzám. Amikor rajtakapott minket a szállodában, elvesztette az eszméletét és beverte a fejét. Ahogy ott feküdt a szőnyegen vérző fejjel, mozdulatlanul, nagyon megrémültem, azt hittem, meghal. Elfogott a kétségbeesés arra a gondolatra, hogy elveszíthetem, akkor már tudtam, biztosan tudtam, számomra ő az igazi szerelem, akármit is műveltem az előző két hónapban. Annyira aggódtam… ha meghal… nem lesz esélyem, hogy helyrehozzam, amit elkövettem ellene. Mert szeretném, ha megbocsátana. Bármilyen büntetést vállalnék, ha újra olyan lenne a házasságunk és a szerelmünk, mint régen. Meg-megakadva, sírással küszködve mesélte el. Sarah elgondolkodott, mit is mondhatna erre. Nem akarta megvigasztalni Jane-t – nem érdemli meg –, még mindig rettentően haragudott rá. Nagyot csalódott benne, őt tartotta az ideális nőnek Robert számára, felállította egy piedesztálra, szinte istenítette. Most pedig lezuhant onnan, nem is a földre, hanem a föld alá. Hogy lehet ekkorát csalódni valakiben? Eszébe jutott, milyen odaadással és szeretettel ápolta a férjét, amíg eszméletlen volt. Fáradtságot nem ismerve, végig bűntudattól gyötörve, rettegve attól, mi lesz majd, amikor felébred. Ha erre gondolt, már-már sajnálatot érzett a nő iránt, aztán eszébe jutott, mit tett, és újra eluralkodott rajta a düh. Nem, ilyen galád dolgot nagyon nehéz megbocsátani, elfelejteni pedig még nehezebb. Szegény Robert, hogy szenvedhet most – Meg tudod mondani, miért tetted, Jane? Mert valami oka biztos volt! Talán nem szeretett eléggé? Nem úgy szeretett, ahogy elvártad tőle, vagy nem volt jó vele az ágyban? Mondd, miért? – Nem tudom, megszédültem, megbolondultam, elvakított a pénz, a csillogás, a sportkocsi… Egy hülye liba voltam, aki bedőlt egy gazdag pasinak. Roberttel minden olyan gyönyörű volt, egyetlen nő sem kívánhatna jobb férjet és jobb férfit nála. Ezért még jobban fáj, hogy megcsaltam. Ha elhanyagolt volna, ha nem törődött volna velem, talán még mentséget is találnék magamnak… De így? Gyötör a lelkiismeretem, meg tudnék bolondulni, annyira szeretném elfelejteni. De sajnos megtörtént, és a múltat már nem tudom megváltoztatni – Azt valóban nem lehet, bár lehetne! – sóhajtotta Sarah – Kérlek, drágám! – Jane hangjában kétségbeesés bujkált. – Kérlek, segíts nekem! – Nem tudom, én nem fogom rábeszélni őt, hogy bocsásson meg neked, ez egyedül az ő döntése kell legyen. Az biztos, én mindenben támogatom, akárhogy határoz! – mondta a nő mélyen elszomorodva – Fogalmam sincs, mit tegyek! Olyan szívesen lennék mellette, ápolnám és gondoskodnék róla, de félek, nem enged közel magához! – suttogta szinte önmagának az asszony – Ismerem őt, Jane, jól ismerem. Robert nagyon lágyszívű és nagyon megbocsátó tud lenni, de azt is tudom, hogy végtelenül becsületes, tisztességes férfi. Mindennél többre tartja ezeket a tulajdonságokat. Nagyon kitartónak és türelmesnek kell lenned, ha azt akarod, hogy megbocsásson! – Sarah ennyit mondott, semmi többet – Mindenre kész vagyok, mindent megteszek, hogy visszakapjam őt! – A nő hangja elcsuklott, a sógornője szemébe nézett, aztán így folytatta: – Hidd el, mindenre! Akármeddig tart – Öltözz fel, bemegyünk hozzá! Megvárlak, míg elkészülsz! – Odasétált a konyhapulthoz és öntött egy kávét magának – Még nem, még kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam. – Jane belefújta az orrát egy zsebkendőbe, majd szipogva folytatta: – Délután én is meglátogatom, akkor már biztos nem kap semmilyen kezelést, nyugodtan tudunk beszélgetni – Jó, te tudod, de én most megyek hozzá. Felvette a kabátját, az ajtóhoz ment, onnan szólt vissza: – Talán jobb is, ha nem együtt megyünk! A kapu előtt hívott egy taxit, bemondta a kórház címét. Útközben az járt a fejében, amit megtudott. Úristen, soha nem gondolta volna, hogy ide jutnak. Nagyon-nagyon nehéz időszak elé néznek, nem volt túlságosan derűlátó. Nem elég a testvére betegsége – bár nem beteg, csak gyenge –, el kell viselnie a lelki fájdalmat is, amit a felesége okozott. Hogy fogja ezt Robert feldolgozni, egyáltalán túlélni? Újra a sírás kerülgette, mire a kórházhoz ért. Kiszállt, visszafojtotta a könnyeit – nem mutatja Robertnek, mennyire zaklatott –, elindult a kapu felé és bement

Susan kilépett az impozáns irodaépület ajtaján, ahol dolgozott, és rögtön Maryt hívta, a lakótársát – Szia, otthon vagy már? Vigyek valamit vacsorára? – Dehogy! Elfelejtetted? Este buliba megyünk, megbeszéltük, nem? – Csak te mondtad, én nem! Elegem van a bulikból egy életre! – Susan, ne csináld már! Megígértem, hogy te is ott leszel! Különben sem hagyhatod ki, lesz ott néhány nagyon jó pasi. Ideje, hogy újra ismerkedj! Bízz bennem! Tuti jól fogod érezni magad! – Oké, majd megbeszéljük, ha hazaértem! – Kinyomta a mobilt és zsebre vágta. Mióta Philip olyan csúnyán rászedte, nem mozdult ki sehova. Rettentően szégyellte magát, hogy ilyen helyzetbe került. Édeshármas! Úristen! Mit képzelt az az ember tulajdonképpen? Két nappal később Philip becsengetett hozzájuk. Visszahozta a kabátját és bocsánatot kért. Olyan dühös volt rá, hogy azonnal el akarta zavarni, de annyira könyörgött, hogy végül beengedte – Susan, kérlek, ne haragudj! Teljesen félreismertelek! Azt hittem, olyan csaj vagy, aki minden jóban benne van! Újra felizzott benne a düh: – Mégis… mi a francból gondoltad, hogy belemennék egy ilyenbe? Úgy ismertél engem? – Őszinte legyek? – A férfi nagyon merev lett, és kimérten felelt: – Úgy! A te előéleteddel azt gondoltam, bármibe beleegyezel! – Milyen előéletemmel? – kérdezte Susan haragosan. – Mit tudsz te az én előéletemről? – Mindent! A kábszeres pasidat, aki mellett te is majdnem rászoktál! Lezüllöttél mellette, ne is tagadd! És utána? Jöttek a férfiak sorban – ami nem nagy baj, nem ítélem el –, de egyik rosszabb volt, mint a másik! Én csak beálltam a sorba! Mi rossz van abban? Vagy hirtelen szende szűz lettél? Susan még jobban felhúzta magát – Te nyomoztál utánam? Azt hiszed, mert néhányszor tévedtem életemben, máris mindent meg lehet tenni velem? Igen… sötét a múltam, és nem vagyok rá büszke! De ezen változtatni akartam! Veled! Most pedig takarodj innen! Pont az ilyen szemétládák miatt süllyedtem olyan mélyre! Philip távozása után sírógörcsöt kapott. Végigvágódott az ágyon, és megállíthatatlanul zokogott. Nehezen csillapodott le. Felült az ágyon, magára húzta a takarót. Könnyes szemmel meredt a semmibe. Most mi legyen? Elege volt, nagyon elege! Nem folytathatja úgy az életét, ahogy eddig. A bulik, az éjszakai bárok és a diszkók világa csak arra jó, hogy egyéjszakás kalandokkal, vagy ilyen idiótákkal még jobban tönkretegye az életét. Ezen változtatni fog, nem mehet így tovább! Azóta eltelt két hónap, és egy kortyot sem ivott. A kezdeti sokk után nagyon jól érezte magát a bőrében. Néha még eszébe jutottak a régi dolgai, de már nem rágódott rajtuk. Egyetlen férfira emlékezett jó szívvel, arra az egyre, aki tényleg szerette, aki nem csak kihasználni akarta. Ő mindent megtett, hogy boldoggá tegye. Akkor nem ismerte fel, mekkora ajándék hullott az ölébe. Ezt az ajándékot a sárba taposta, pedig ha időben felismeri, másként alakul az élete. Még most is furdalta a lelkét az akkori viselkedése. Mindegy, ezen már nem tud változtatni. Időközben hazaért, belépett a lakásba és lerakta a táskáját. A konyhában öntött egy kávét, átsétált vele a nappaliba. Mary akkor jött ki a fürdőből egy törölközőbe csavarva – Nemsokára indulni kell – mondta Susannak –, készülődj te is! – Nem akarok sehova menni! Fáradt vagyok, különben is holnap haza utazom a szüleimhez – Ne csináld már! Két hónapja nem mozdultál ki! Ideje lenne végre emberek közé menned, nem gondolod? – A hátam közepére nem kívánom! Tudod jól, nincsenek jó élményeim a bulikról, már amire emlékszem! – húzta félre a száját – Susan, kérlek! Nem hagyom, hogy besavanyodj! Vettem neked egy új ruhát ajándékba! Legalább annak örülj! Gyerünk, vedd fel és induljunk! – Jó, elmegyek, de azt kikötöm, ha nem érzem jól magam, otthagyom az egészet! Lezuhanyozott, kisminkelte magát és felvette a ruhát, amit Mary előkészített. Belelépett egy magassarkú cipőbe. Elégedetten szemlélte magát a tükörben. Hosszú, gesztenyebarna haja a vállára omlott, bronzbarna bőre és enyhén ferde vágású szeme keleties vonást kölcsönöztek neki. Az a fekete ruha, amit viselt, kiemelte karcsú alakját. Igazi egzotikus szépség volt, de a szomorúság nem tűnt el a szeméből. Manhattan felé tartottak. Egy toronyház előtt szálltak ki a taxiból, bementek, és a lifttel a huszadik emeletre indultak. Becsengettek a lakásba, ahonnan hangos zene hangjai szűrődtek ki. Az ajtót magas, hosszú fekete hajú, szabályos vonású férfi nyitotta ki – Helló, lányok, Greg vagyok, gyertek beljebb! – Szia, Greg! Én Mary vagyok, ő a barátnőm, Susan! A férfi egyre Susant fürkészte. Olyan volt, mint a zsákmányra éhes oroszlán. Szinte felfalta a tekintetével. Bekísérte őket a lakásba, ahol már jó néhányan beszélgettek és táncoltak. A pasas szolgálatkészen fordult hozzájuk: – Hozok valamit inni. Mit kértek, lányok? – Whiskyt kérünk mind a ketten – vágta rá Mary. Susan azonnal tiltakozott: – Nekem nem kell, én vizet iszom! – Ne kéresd magad – nógatta Greg –, nem apácazárdába jöttél, hanem bulizni! Neked is azt hozok. Választ sem várva elindult a bárpult felé, teletöltött két poharat és a kezükbe nyomta. Susan undorodva nézte az italt, aztán a barátnője unszolására nagy nehezen belekóstolt. Jólesett, iszonyatosan jólesett. Lehajtotta az italt, és rögtön kért még egyet. Aztán már nem volt megállás. Folyamatosan ivott és táncolt. Reggel arra ébredt, hogy rettenetesen hasogat a feje. Körülnézett – egy hatalmas franciaágyon hevert anyaszült meztelenül. Mellette Greg hanyatt fekve, szétvetett végtagokkal, szintén pucéran horkolt. Úristen – gondolta Susan –, lefeküdtem vele? Minden bizonnyal, hisz’ a használt óvszer még mindig rajta volt – A rohadt életbe! – nyögött fel. – Hát ennyit a nagy fogadkozásról! Összekapkodta a ruháit, felöltözött, és támolyogva, émelygő gyomorral távozott. Maryt sehol nem látta; ezek szerint magára hagyta. Mindentől és mindenkitől undorodott, főleg saját magától

A gyógytornász jó munkát végzett. Már ha kis segítséggel is, de fel tudott ülni, persze járásról még szó sem lehetett. Ma is megette a reggelit az utolsó falatig, annak ellenére, hogy még mindig nem kívánta az ételt. Meg kell erősödnie, elsősorban fizikailag, aztán lelkileg, másképp nem fogja bírni az előtte álló feladatokat. Márpedig bírnia kell. Bejött a gyógytornász – Na, Robert, készen áll az újabb kínzásra? – kérdezte – Egyáltalán nem kínzás – felelte –, csak nagyon fárasztó. Minél hamarabb fel akarok épülni – Ez nagyon jó hozzáállás, akkor kezdjük is el! Jött a gyakorlatok végtelen sora, minden testrészét átmozgatta. Mire végeztek, teljesen elfáradt, átizzadtan hanyatlott vissza a párnára, de nagyon jólesett neki a mozgás. Az egyik nővér hozott vizet és lemosdatta, míg a másik kicserélte az ágyneműt. Visszafeküdt a frissen áthúzott ágyba, nagyon kellemes érzés volt. Kinyílt az ajtó, a nővére jött meg. Felragyogott a szeme, arcán boldog mosollyal fogadta, átölelte és megcsókolta – Szia, nővérkém! – Mindig így becézte, ha kedveskedni akart neki – Szervusz, drágám, egyre jobban nézel ki! – mondta örömmel Sarah – Köszönöm. Hoztál valami olvasnivalót? – Igen, egy regényt. Történelmi, azokat nagyon szereted. – Kivette a táskájából és az éjjeliszekrényre tette. – Ugye tudod, hogy beszélnünk kell? Arról, miért viselkedsz ilyen furcsán… Nyílt az ajtó, belépett Daniel, az egyik barátjuk – Édes öregem, azt hallottam, valaki visszatért a túlvilágról – mondta vigyorogva – Hát, ha nem is a túlvilágról, de valami olyasmi! – Robert is nevetett – Nemsokára befutnak a többiek is, én előrejöttem! – Alig mondta ki, máris érkezett Emily, Charlotte és Mason. Sorban megölelték, körbeülték az ágyat és kérdezgették a hogylétéről. Nagyon megkönnyebbültek, hogy ébren láthatták őt. Nem is maradtak sokáig, nehogy kifárasszák, kis idő múlva elköszöntek. Az ajtóból még visszafordult Daniel – A hazatérésed után szervezünk egy kis bulit a tiszteletedre, majd még jövünk! Miután kimentek, Sarah Roberthez fordult, aki szomorkás mosollyal nézett rá – Nos? – kérdezte – Azt hiszem, valamit el kell mondanom. Sokat törtem a fejem, hogy fogjak hozzá, mert sajnos nem éppen jó hírek. – Akadozva jöttek elő a szavak, aztán elhallgatott, majd kis idő múlva folytatta. – A szállodában egy férfit találtam az ágyban Jane-nel. A főnökét – mondta szégyenkezve, és a szeme sarkából egy könnycsepp gördült végig az arcán. Sarah megölelte, a fejét simogatva suttogta a fülébe: – Tudom, kedvesem, már tudok róla. Jane mindent elmondott – Elmondta? Mikor? – Ma. Kiszedtem belőle, tudod, milyen makacs tudok lenni, ha akarok – válaszolt a szája sarkában kényszeredett mosollyal a nő – Három hónapig titkolta – inkább megállapítás volt, mint kérdés –, legalább annyi becsület lehetett volna benne, hogy előbb elmondja neked! – Robert hangja nagyon keserűen csengett – Teljesen maga alatt van, gyötri a lelkiismerete – Engem is gyötörne, ha ilyet tettem volna, sőt elsüllyednék szégyenemben! – Most mi lesz, mit akarsz csinálni? – Fogalmam sincs, össze vagyok zavarodva, még annyira friss. Most csak fájdalmat érzek, a szívem darabokban, az agyam állandóan zsong, a testem gyenge. Nem tudom, mi lesz. – A férfi mély sóhajjal fejezte be: – Nem tudom – Szereted őt? – Szerelem és gyűlölet van bennem, imádom és megvetem egyszerre, és szégyenkezem helyette is. Hogy fogom ezt túlélni? Amikor felébredtem, pár percig nem emlékeztem semmire, aztán tiszta lett minden és azt kívántam, bárcsak visszamehetnék a homályba… Nagyon fáj, Sarah, szinte elviselhetetlen. Meg tudnék bolondulni, annyira… Tartom magam a nővérek előtt, de nagyon nehezen megy! – Halkan beszélt, mintha attól tartana, hogy valaki meghallja – Megértelek drágám, de előbb-utóbb döntésre kell jutnod. Nem most, és azt hiszem, nem is a közeljövőben. Életed legnehezebb időszaka előtt állsz, ebben senki nem tud neked segíteni, még én sem. Bár tudnék – felsóhajtott –, de ez nem azt jelenti, hogy magadra hagylak, korántsem. Ígérd meg, ha valamilyen döntésre jutsz, mindig megbeszéled velem! – Mindenképpen – válaszolt Robert –, hisz’ eddig is így volt. Te vagy az egyetlen, akiben teljes mértékben megbízom. Eddig azt hittem, Jane is olyan, mint te – mekkorát csalódtam –, és most nem tudom, helyre lehet-e hozni. Elveszett a bizalom; még ha megbocsátanék, akkor sem tudnék bízni benne – Emlékszel a régi középiskolai barátnődre? Ha jól emlékszem, Susan volt a neve. Otthagyott téged egy másik férfiért, mert úgy gondolta, gyenge és erőtlen vagy. Unalmasnak tartott téged – Emlékszem – mondta keserűen Robert –, azt mondta rám, nyámnyila. Összeszűrte a levet egy kábítószeres alkoholistával, mert vele folyton buliztak, aki aztán rászoktatta a piára. Egyszer még meg is verte, amikor Susan rajtakapta egy másik lánnyal – a fickó akkor is be volt tépve. – Ha jól tudom, kórházba került miatta. Aztán lelépett a városból, nem is hallottam róla azóta – Én sem, bár valaki említette, hogy New Yorkban dolgozik, valami építési cégnél – Ezt most miért mondtad? – Robert felvonta a szemöldökét. – Ugye nem gondolod, hogy újrakezdeném vele? – Nem, eszem ágában sincs, csak az jutott eszembe, azóta biztosan rájött, mekkorát hibázott veled kapcsolatban. Akárcsak Jane – Lehet, nem tudom. Igazából az foglalkoztat a legjobban, mi rosszat tettem. Csak szerettem őt, úgy, ahogy szerintem egy férfinak szeretni kell. Vagy túlzásba vittem, és ez volt a baj? Furdal a lelkiismeretem – Semmi rosszat nem tettél, ezt verd ki a fejedből! Szerencsés az a nő, akit megáldott az ég egy olyan férfival, mint te. Kár, hogy erre Jane, későn jött rá, de legalább rájött – Na igen, csakhogy közben sok mindent tett, hogy rájöhessen. Nem tudom, úgy érzem, egy kissé elkésett. – Robert most megint halkan beszélt, indulat nélkül. – Nem vagyok biztos semmiben vele kapcsolatban. Ha ilyen könnyen elcsábult, szeretett engem egyáltalán? Alig ment el dolgozni, máris félrelépett – Na ez az, amit mindenképpen tisztáznod kell, elsősorban önmagaddal. Aztán ha sikerül, utána már sokkal könnyebb! De ez nem lesz egyszerű, olyan bonyolult az egész! – Nem volt biztató, amit Sarah mondott – Nem tudok semmit, egy óriási szemétdomb van a fejemben. Úgy érzem, folyamatosan turkálok benne, és nem találok semmit, ami értékes. – Sütött róla a kétségbeesés. – Pedig szeretnék – Nagyon nehéz lehet most neked. – Sarah megfogta a kezét és biztatóan megszorította. – Nagyon nehéz. Megcsókolta a testvérét, gyorsan kiment, végigrohant a folyosón, ki a szabadba. A parkban leült egy padra, és ott szabad folyást engedett a könnyeinek. Siratta Robertet, Jane-t, meg önmagát is. Mindannyian megszenvedjük – gondolta. Sokáig üldögélt még, aztán felállt, és gondolataiba merülve elsétált

Délután Jane elindult a kórházba. Félt, sőt rettegett a találkozástól Roberttel. Vajon hogyan fogadja majd? Ha nem dobja ki rögtön, már az is jó. Gyakorolgatta, mit fog mondani, de olyan hamisnak érzett mindent, hogy elvetette az ötletet. Inkább csak bemegy, aztán majd meglátja. Nem fog elhallgatni semmit, mindent elmond a férjének, bármire legyen kíváncsi. A kórház felé közeledve egyre inkább eluralkodott rajta a félsz. Le kellett lassítania a kocsival, annyira remegett a lába. A parkolóban leállította az autót és elindult befelé. A szobaajtónál megállt, lecsillapította torkában dobogó szívét, bekopogott, majd lassan benyitott. Robert az ágyban feküdt és olvasott, láthatóan észre sem vette, hogy valaki bejött. Jane odament, megállt mellette, és nem mert megszólalni. A férfi felnézett a könyvből, felvonta a szemöldökét, a tekintetébe beköltözött az a nő által már ismert, mindent lefagyasztó hidegség – Mit keresel itt? Megmondtam, nem akarlak látni! – Olyan ridegen szólt hozzá, hogy Jane egy pillanatra megmerevedett. Gombóccal a torkában szólalt meg: – Drágám, beszélnünk kell! Kérlek! – Drágád? – A férfi hangja teli volt keserűséggel. – Én már nem vagyok az. A nő, nyelt egy nagyot és halkan, majdnem suttogva, a férje szemébe nézett – De igen, az vagy, és örökre az is maradsz! – tolultak könnyek a szemébe. Robert elfordította a fejét és szó nélkül kibámult az ablakon. Jane leült az ágy szélére, megfogta a kezét, a férfi azonban elhúzta, nem engedte – Nagyon kérlek… Kérlek, bocsáss meg! Szeretlek és hiszem, hogy együtt rendbe tudjuk hozni! – kérlelte – Hogy mennyire szeretsz, azt már láttam… nem hiszek neked! – suttogta – Kérlek, drágám! Óriási hibát követtem el, és nagyon-nagyon szeretném jóvátenni! A férfi ránézett – még mindig azokkal a kemény, hideg szemekkel – Hibát? Nem, nem hibát, bűnt követtél el! Olyan bűnt, amit megbocsátani talán nem is lehet! Egyáltalán el tudod képzelni, mit érzek? Összetörted a szívem, kővé változtattad! Hogy akarod ezt rendbehozni? – Már majdnem kiabált. Jane válla remegett a visszafojtott zokogástól. Lehajtotta a fejét és ahogy előrehajolt, a blúza kivágásából kibukkant a medál. Aztán nem bírta tovább, sírt. A könnyei végigfolytak az arcán, nem merte felemelni a fejét, csak szipogott – Nem tudom. Bármit megteszek, amit csak akarsz! – Nem akarok tőled semmit, amit meg kellett volna tenned, annak épp az ellenkezőjét művelted. Amikor rám kellett volna mosolyognod… akkor egy másik férfira mosolyogtál, amikor meg kellett volna ölelned… őt ölelted, ha vágytam a csókodra… őt csókoltad meg, és mikor velem kellett volna maradnod… inkább elmentél vele! Ezek után mit akarhatnék tőled… mit? Robert szenvedett, hogy így beszél azzal a nővel, akit mindennek ellenére még mindig szeretett – a szerelem nem múlik el csak úgy –, de az arca kőkemény maradt. Meglátta a medált az asszony nyakában, megfogta, és egy mozdulattal leszakította – Ha jól emlékszem – mondta ridegen –, ezt nem adtam neked. Nem érdemled meg – Miért nem tudsz nekem megbocsátani? – Jane fájdalom, keserűség és könyörgés volt. – Hisz’ már oly régen történt, hónapokkal ezelőtt! – Nekem csak három napja – válaszolt Robert –, és most menj el! Az asszony hatalmasat sóhajtott, felállt, és lehajtott fejjel elindult az ajtó felé. Mielőtt odaért, még visszafordult – Legalább annyit mondj, bejöhetek-e még hozzád? – kérdezte még mindig sírva – Ha akarsz – mondta a férfi alig hallhatóan. Jane elment. Robert elfordult az ablak felé, és a szeme sarkából legördült egy könnycsepp. Sírt, előbb csak halkan, aztán egyre erősebben, végül egész testében rázkódott. A kezében szorongatta a medált. Kinyitotta, meglátta a gyönyörű képet a feleségéről, megcsókolta és a könnyeivel öntözte. Rettenetesen szenvedett. Létezik ennél nagyobb fájdalom?

Amint kiért a parkolóba, még mindig szipogva letörölte a könnyeit és megpróbálta eltüntetni arcáról a sírás nyomait. Nehéz volt, nagyon megviseltnek látszott. Úgy néz ki, ahogy érzi magát – gondolta. Beindította az autót és elindult haza. Nem volt kedve vacsorakészítéssel foglalkozni, bekanyarodott az egyik nagyáruház parkolójába, az üzletben vett magának fagyasztott ételt. Bár nem szerette, most ez is jó lesz. Oly mindegy volt, mit eszik – már hónapok óta mindennek egyforma íze volt. Milyen finomakat ettek együtt, amikor még Robert főzött neki, vagy éppen közösen csináltak valamit. Jó hangulatú, kellemes, romantikus esték voltak – gondolta szomorkás mosollyal –, ez volt az egyik, ami mindig jólesett, a másik pedig az a szerelem, szeretet és megbecsülés, ami a férfi egész lényéből sugárzott felé. S amit ő oly felelőtlenül kockára tett. Természetesnek vette, hogy mindent megkap tőle, sőt egy idő után már elvárta. Viszonzásra nem is gondolt… Persze, szerette Robertet, de így, visszanézve a múltba, el kellett ismernie, hogy mindig a férje volt, aki többet tett érte. Azóta megtanulta, sokkal jobb annak, akit nagyon szeretnek, mint aki nagyon szeret. Feltette magának a kérdést: képes-e fordítva csinálni? Igen, képes rá – képes, mert most már ugyanúgy szeret, ahogy őt szerették. Bízott benne, vissza tudja hódítani a férfit. Közben odaért a pénztárhoz, fizetett, a kocsihoz ment és bepakolt a csomagtartóba. Egy autó fékezett mögötte. Gyönyörű, kétüléses, hófehér Mercedes, Edwarddal a volánnál. Vigyorogva pattant ki belőle – Hogy tetszik az új autóm, Jane? A nő elhúzta a száját és kelletlenül válaszolt: – Nem érdekel az autód, és te sem! – Pedig miattad vettem, mindig mondtad, hogy ez a kedvenced! – A férfi várakozóan nézett rá. Jane nagyon mérges lett, felemelte a hangját – Az nagyon régen volt, azóta megváltozott a véleményem! Nekem egy, egyetlenegy férfi számít: a férjem, és senki más! Semmilyen kapcsolatot nem akarok veled, hagyj engem békén! – A férfi leforrázva visszaült és elhajtott. Jane dühösen, zihálva nézett utána. Már épp menni készült, mikor egy kocsi parkolt le mellette, Emily szállt ki belőle – Nem a volt főnöködet láttam elmenni? Mit akart tőled? – kérdezte a barátnője. A nő nem tudta palástolni izgatottságát – Semmi, semmi, csak vissza akar hívni dolgozni – remegett a hangja. Emily merőn nézett rá, furcsának találta a viselkedését – Az nem zaklatott volna fel ennyire – átölelte –, menjünk, igyunk egy kávét valahol! Az üzletház kávézójában egy sarokasztalnál foglaltak helyet, távol mindenkitől – Mondd, mi a baj? Mert látom, hogy valami van, csak nem tudom, mi az. – Emily le sem vette róla a szemét. Jane nem szólt semmit, lehajtotta a fejét, a padlót nézte. Hozzá sem nyúlt a kávéhoz, aztán mégis ivott egy kortyot, hallgatott. Nagysokára mély sóhajjal, akadozva, majdhogynem dadogva megszólalt: – Nagyon… Nagyon nehéz erről beszélni… Nem tudom, hogyan kezdjem. De… a fene egye meg, előbb-utóbb úgyis megtudjátok. Nekem… nekem volt valakim – mondta szemlesütve, nem mert a barátnőjére nézni – Úristen! – nyögte Emily. – Te nem vagy normális! Ki… ki volt az? – Edward – még mindig a padlót nézte –, a volt főnököm – Te tényleg nem vagy normális! A jó büdös francba, nézz már rám! Hogy tehettél ilyet, elment a józan eszed? Vagy azt hitted, bármit megtehetsz Roberttel? – Meg tudta volna ölni a tekintetével – Nem hiszem el – folytatta –, nem térek magamhoz! Soha a büdös életben nem gondoltam, el sem tudtam képzelni, hogy te, pont te, ilyet teszel! Elhallgatott, megvetően nézte a barátnőjét, annyira megdöbbent, szinte elakadt a szava – Megbántam, nagyon megbántam, és nagyon szeretném rendbehozni! – Jane nagyokat nyelt a visszafojtott sírástól. – Mindennél jobban szeretem Robertet! Tudom, megérdemlek minden büntetést, de hidd el, az a szenvedés, amit azóta érzek, mióta beteg, na, azt nem kívánom senkinek – Te szenvedsz? Te? Akkor képzeld magad az ő helyébe! – Teljesen kiszáradt a szája, ivott egy kortyot és felháborodva folytatta: – Szerinted mit érezhet most? Lehet, egy életre tönkretetted! – Nem azért mondtam, hogy sajnálj – Jane felemelte a fejét és Emily szemébe nézett –, csak tudd, hogy nekem sem könnyű – Nem könnyű? Félrekefélni könnyű volt? Vagy azért is kéne, hogy sajnáljalak? – A nő hangjából sütött a megvetés. – Daniel nagyon jó ember és nagyon jó férj, de nemcsak én, hanem minden nő, aki ismert benneteket, irigyelt téged Robert miatt. Te pedig eldobtad, mint egy lyukas cipőt. Úgyhogy ne várd tőlem, hogy megértselek, pláne sajnáljalak! Csak megvetést és dühöt érzek, iszonyú dühöt, érted? – Megértem, hidd el, én is megvetem saját magam. Ha el tudnám törölni, ha semmissé tudnám tenni, boldogan megtenném! Bármit megtennék érte, bármit, hogy Robert újra szeressen! – szipogott Jane – Biztos lehetsz benne, még mindig szeret téged – Emily nem vigasztalásnak szánta, a foga között szűrte a szavakat –, azért szenved ennyire. Láttam, hogy valami nincs rendben, nem igazán volt őszinte a mosolya, amikor nála jártunk. Vidámnak akart látszani, de nem nagyon sikerült neki. Már tudom, miért – Velem nagyon elutasító – mondta Jane magába roskadva –, pedig elmondtam neki, mennyire sajnálom, és mennyire megbántam – Mégis mi a fenét vártál? A nyakadba ugrik, mert azt mondtad, sajnálom? – Szinte sütött a hangja. – Azt hiszem, ennél több kell, sokkal több, hogy kiérdemeld a bocsánatát. Ha egyáltalán megkapod. Emily nem tudta palástolni az érzelmeit. Szíven ütötte, amit hallott, magánkívül volt a felháborodástól, könnyes szemmel, remegő kézzel ült az asztalnál. Fel tudta volna pofozni ezt a hülye libát. Talán az sem fájt volna ennyire, ha őt csalják meg – Kérlek – Jane könnyes arccal, könyörgőn nézett rá –, kérlek, segítsetek! Csak ő kell nekem, nagyon szeretem, hidd el! – Te azt kéred, hogy segítsek? – Emily hangjába belesűrűsödött minden dühe és megvetése. – Te nemcsak őt csaltad meg, hanem Sarah-t, engem, és az összes barátunkat is! Mit vársz tőlünk, vonszoljuk oda hozzád, kényszerítsük, hogy bocsásson meg neked? Vagy mi? Előrehajolt, a foga közt sziszegte: – Egy rohadt, szemét ribanc vagy, Jane! Felugrott és köszönés nélkül otthagyta, úgy viharzott ki az üzletből, mint egy fúria. Jane kitántorgott az autóhoz, beszállt, ráborult a kormányra és szabad folyást engedett a könnyeinek. Sokáig zokogott, nem érzékelte az időt, csak sírt

Reggel van, csörömpölt az ébresztő, Sarah álomittasan elhallgattatta, kimászott az ágyból és leballagott a konyhába kávét főzni. Szerette a frissen főtt kávé illatát, jólesett belélegezni kellemes aromáját. Rákönyökölt a pultra, s az álmossággal küzdve élvezettel kortyolgatta. Mióta Robert elköltözött, egyedül élt a nagy házban. Eszébe jutott, hogy el kéne adnia, de annyi emlék kötötte ide – a gyermekkora, a szülei, Roberttel közös életük –, hogy nem volt szíve hozzá. Amíg együtt laktak, több élet volt a házban: mindent közösen csináltak, takarítást, főzést, tanulást vagy éppen szórakozást. Később a munkát is. Aztán Robert megismerkedett Jane-nel, feleségül vette és elköltöztek. Nem szomorkodott miatta, inkább örült a fiatalok boldogságának. A testvére mondogatta neki, jó lenne, ha megismerkedne valakivel. Ne zárkózzon be, inkább járjon többet társaságba, ismerkedjen, randizzon, hisz’ még alig múlt harminc éves. Sarah elhatározta, csak olyannal köti össze az életét, akit őszintén, szívből szeret. Érdekből, vagy azért, hogy ne legyen egyedül, soha. Voltak néhányan, akik legyeskedtek körülötte, azonban egyiküknél sem érzett semmit. Jólesett neki az udvarlás, de hamar lezárta mindegyiket; nem akarta, hogy hiú reményeket tápláljanak. Nem volt kacér, mindig természetesen viselkedett. Határozott, életvidám nő, aki még nem találta meg élete párját. Habár most mindennek érezte magát, csak éppen határozottnak és életvidámnak nem. A közelmúlt eseményei teljesen felforgatták az életét. Nem volt elég Robert balesete, hozzájött Jane hűtlensége is. Még most sem értette – pedig már eltelt jó pár nap, mióta megtudta –, egyszerűen nem fogta fel ép ésszel, mi történhetett velük. Robertet nemsokára hazaengedik – vajon hova haza? –, meglepően gyorsan javult az állapota. Már önállóan tudott járni, kisebb sétákat minden gond nélkül megtett, rövid időre a parkba is kiment. Ha így folytatja, pár nap, és vége a kórházi életnek. Mindennap meglátogatta, akárcsak Jane. Neki mindig örült, a feleségével viszont teljesen közömbösen viselkedett. Nem veszekedett, nem zúdította rá szemrehányásait, ha a nő kérdezett tőle valamit, kurtán válaszolt, de amúgy nem állt szóba vele. Sarah már-már sajnálta, aztán eszébe jutott, hogy mit tett. Néha összefutottak Daniellel és a többiekkel – ők mindig együtt mentek Roberthez, vidámabb volt a hangulat, ha ott voltak. Emily nagyon haragudott Jane-re, köszönésen kívül figyelemre sem méltatta, a többiek – Daniel, Charlotte és Mason – beszélgettek vele. Valahol sajnálták őt, mert látták, mennyire igyekszik. Mindketten mindig vittek valamit – gyümölcsöt, sütit, vagy egy szál virágot –, de amit ő vitt, azt jó étvággyal elfogyasztotta, a feleségéé vagy a szemétben landolt, vagy odaadta a nővéreknek. Robert nem akarta bántani az asszonyt, ezért akkor szabadult meg tőlük, amikor már nem volt ott. Sarah ezért még jobban becsülte őt. Nagyon szenvedett miatta – hiába akarta titkolni, sokkal jobban ismerte, mintsem hogy előtte palástolni tudta volna. Mosolygott, olykor még nevetett is, igyekezett természetesen viselkedni, de a testtartása, a szeme elárulta. Ez a helyzet, amibe önhibáján kívül belekerült, dermesztő és sokkoló volt. Sarah attól tartott, nehogy valami baja legyen mentálisan. A legrosszabb az, hogy gőze sem volt, hogyan könnyíthetné meg, vagy hogyan segíthetne. Rengeteget gondolkozott ezen, valójában állandóan e körül forogtak a gondolatai. Annyit tehetett, hogy elhalmozta a szeretetével, és legalább arra a rövid időre, amíg bent volt nála, feledtette vele a gondjait. Ez sem volt egyszerű. Megitta a kávéját, elhessegette a gondolatait, megmosakodott, felöltözött és bement dolgozni. Útközben megszólalt a mobilja, Daniel hívta – Szia, Sarah. Tudod már, mikor mehet haza Robert? – Még nem, bár ha így javul, szerintem pár napon belül. Miért? – Arra gondoltunk, hogy szervezünk egy kis ünnepséget a tiszteletére. Jó, tudom, nem igazán alkalmas az idő rá, de nagyon szeretnénk néhány kellemes órát eltölteni veletek valami jó helyen. Ő is örülne ennek, nem gondolod? – Jó ötlet, majd megbeszélem vele és értesítelek benneteket. Legalább eltereljük a gondolatait – válaszolt a nő. Jólesett, hogy ennyire törődnek Roberttel, végül is nagyon régi barátság fűzte őket egymáshoz. Úgy gondolta, ha összefognak, sokkal több eséllyel fognak megoldást találni. Ettől kicsit felderült, máris jobban érezte magát, és talán még a jövőt is kedvezőbbnek látta. Beért az üzletbe, Jane már ott volt. Megbeszélték a rendeléseket, elindították a kiszállítást, átvették a napi teendőket és belemerültek a munkájukba. A nap végén Sarah elzárta az iratokat, épp indulni készült, amikor belépett a sógornője – Én végeztem mára, megyek a kórházba, nem jössz velem? – Most még nem – válaszolta Jane –, előbb elintézek néhány dolgot, majd este én is benézek. Vásárolnom kell, a mosodába is megyek, és még takarítok otthon. Elhanyagoltam a teendőimet az utóbbi időben. – A nő most is szomorú volt, mint mindig, de egy halvány félmosoly megjelent a szája szegletében. Ugyanúgy szenved, mint mi, vagy talán még jobban – gondolta Sarah – Rendben, majd megemlítem Robertnek, hogy te is jössz. Azért, bárhogy viselkedik veled, tudom, hogy hiányzol neki. Nagyon szeret téged, ugye tisztában vagy vele? Csak idő kell neki, igaz, lehet, sok idő. Légy vele türelmes, hadd tompuljon a fájdalma, meglátod, megváltozik veled szemben is. Csak az eltelt idő hozhat enyhülést számára, ne feledd, három hónapig eszméletlen volt, neki az az időszak kiesett az életéből – Igen, tudom – Jane szeme elfátyolosodott a könnyektől. – A legjobban az bánt, hogy miattam szenved és bármit teszek, nem tudom feledtetni. Legszívesebben felpofoznám magam! Egy hülye liba voltam, de most már késő, megtörtént, és nem lehet visszacsinálni – Azt valóban nem, de az idő neked is segít, majd meglátod! – Sarah szánakozva nézte. Odahajolt hozzá, megsimogatta az arcát és adott neki egy puszit. A nő szeme felragyogott, rámosolygott, átölelte, majd hálásan rebegte: – Köszönöm, drágám, nagyon köszönöm!

Robert végezte a napi rutint: evett, ivott, tornázott, sokat sétált a kórházban, vagy kint a parkban, ha az idő megengedte. Napról napra erősebb lett, minden gond nélkül vette a lépcsőket, sőt tudatosan használta, az is egyfajta edzés volt. Járta a kórtermeket, beszélgetett a betegekkel, de főleg a nővérekkel. Még be is segített nekik, apróbb feladatokat elvégzett. Épp az előcsarnokban volt, amikor megérkezett a nővére. Kitörő örömmel fogadta, mint mindig – Van egy remek hírem – mondta mosolyogva. – Holnap már hazamehetek. Menjünk fel a szobába, majd ott beszélgetünk! Sarah elindult a lift felé, ám Robert nevetve belekarolt – A lépcsőn megyünk, csak két emelet, nem nagyon megterhelő. Fent a nővére kezdte összeszedni a dolgait, belerakta egy táskába a ruháit, csak azt hagyta elöl, amit majd másnap felvesz. Kipakolta a fiókját is – könyvek, tisztálkodószerek, egy kis édesség. Kezébe akadt a medál, látta, elszakadt a lánca. Ismerős volt neki, aztán hirtelen eszébe jutott: ezt Jane nyakában látta – Ez a feleséged nyaklánca, hogy kerül ide? Egyáltalán mi ez, még nem is láttam – kérdezte – Nem az övé, illetve neki vettem a házassági évfordulónkra, de már nem adtam át, csak kiesett a kezemből, amikor összeestem. Ő megtalálta és viselte, nem tudom miért, nem volt joga hozzá, ezért visszavettem. Ezt ő nem hordhatja! Sarah kinyitotta, és az egyik oldalon Robert képét látta tűzzománccal festve. A készítője kitett magáért, teljesen élethű volt a kép. A másik oldalon nem volt semmi, míg jobban szemügyre nem vette. Éles karcolásnyomokat fedezett fel rajta: onnan kikapartak valamit – Ezen az oldalon Jane képe volt? – kérdezte nagyon halkan. A testvére csak bólintani tudott, elfordult és nagyokat nyelt. Istenem, ez a nő, ez a buta kurva! – gondolta felháborodva. Ilyen gyönyörűt nem látott soha életében. Lassan összecsukta a medált és letette az éjjeliszekrényre. Átölelte a testvérét és a fülébe súgta: – Mi lesz velünk… veled? – Nem tudom, drágám… nem tudom, azt hiszem, időre van szükségem – Én is így gondolom. – Sarah kibontakozott az ölelésből. – Bejöjjek érted holnap, hazavigyelek? – Örülnék neki! – derengett halvány mosoly az arcán. Elköszönt tőle, kisétált az ajtón, bólintott a nővéreknek a recepción és hazaindult. A férfi egyedül maradt, jó darabig üldögélt az ágy szélén, felsóhajtott, majd levetkőzött. Bebújt az ágyba, de nem tudott elaludni. A gondolatai folyton Jane körül jártak, az imádott nő körül, akitől most mégis el akar válni. Ez az egyetlen megoldás. Nem képes együtt élni vele, nem tudja ugyanúgy szeretni, mint azelőtt. Már nem! Valahogy majd túllesz rajta, el fogja felejteni, talán idővel megnyugszik, és csillapodik az a borzasztó érzés, ami a szívét szorongatja. Soha nem hitte, hogy idáig jutnak. Mindig úgy gondolta, ők ketten elválaszthatatlanok, semmi nem állhat közéjük. Erre jött egy férfi, egy másik férfi, aki miatt a neje könnyedén odadobott mindent. Nagyon sajnálta, hogy így alakult, de változtatni nem tudott rajta. Mint ahogy az érzésein sem; hiába szerette a feleségét talán még jobban, mint azelőtt, akkor sem képes elviselni a megaláztatást. Ha együtt maradna vele, még rosszabb lenne: nem hinne neki és nem bízna benne. Ugyanakkor nagyon szeretett volna megbocsátani és elfelejteni az egészet. A két véglet közt őrlődött: szerelem vagy szakítás, és neki kellett meghoznia ezt a rettenetesen nehéz döntést. Egy ilyen helyzetben nem lehet hideg fejjel dönteni, nem is tudott úgy gondolkodni. Mindent az érzelmei határoztak meg. Ez a furcsa kettősség dúlt benne folyamatosan, ez nem hagyta békén egy pillanatra sem. Kiverte a fejéből az egészet, oldalra fordult és lassan elszenderedett. Már késő este volt, amikor Jane megérkezett a kórházba. Felment az emeletre, óvatosan benyitott a szobába, félve az esetleges rossz fogadtatástól. Robert háttal az ajtónak mélyen aludt. Halkan odasettenkedett hozzá, leült az ágy szélére, de nem mert hozzáérni, nehogy felébressze. Úgy odabújna hozzá, megcirógatná az arcát, kedves szavakat suttogva a fülébe, ahogy a férfi tette régen vele! Belesajdult a szíve, annyira vágyott rá. Nesztelenül végigfeküdt a férfi mellett, elhelyezkedett háttal neki, épp csak egy kicsit hozzásimulva. Nagyon jó érzés volt. Robert megmozdult, megfordult az ágyon, átkarolta a mellette fekvő nőt, végigsimította a hasát, és a keze elpihent a mellén. Azelőtt is így aludtak el – Szeretlek, kedvesem! – suttogta és aludt tovább. Földöntúli boldogság lett úrrá Jane-en. Szeret engem, még mindig engem szeret! – ujjongott magában. Akkor van remény, talán van remény, hogy megbocsát nekem! Moccanni sem mert, lehunyta a szemét és szép lassan elaludt. Éjszaka az egyik nővér benézett, meglátta az asszonyt az ágyon. Esze ágában sem volt felébreszteni; mosolygott, és elégedetten visszafordult az ajtóból

Julie pizsamába bújtatta Lizát és lefektette. A kislány kérésére ő is mellébújt, de előbb előkereste a kedvenc mesekönyvét. Szinte minden este ez volt a programjuk. Soha nem unta egyikük sem. Kívülről fújta az összes mesét, de a világ minden kincséért sem mondott volna le róla. Sőt! Az a csillogó tekintet, a feszült figyelem, az édesanyja iránti imádat, ami visszatükröződött róla, leírhatatlan érzést keltett benne. Már csak az volt a célja, hogy valahogy megtarthassa a lányát abban a boldog tudatlanságban, amiben évek óta élt. Hosszú ideig úgysem lehet eltitkolni az apja iszákosságát és durvaságát. Liza most még elég kicsi volt, így bármit el tudott hitetni vele. A kék-zöld foltok, véraláfutások, sebek mind-mind abból eredtek, hogy állandóan elesett és beütötte valamijét. Soha nem árulta el, hogy George verte meg. Előre rettegett attól a pillanattól, amikor Liza felismeri az apja valódi természetét. Három hónapja, amikor a lánya karját sínbe rakták, a férjét egy pillanatig sem érdekelte, mi történt. Csak azzal foglalkozott, miért nem volt vacsora aznap este. Sokáig veszekedett vele, szerencsére nem volt annyira részeg, hogy bántalmazza, de Julie-nak rettentő rosszulesett, amiért tudomást sem vett a lányáról. Másnap – amíg még józan volt – elbeszélgetett George-dzsal és a férfi nem győzött fogadkozni, hogy mennyire megbánta és meg fog változni. Néhány hétig tartotta is magát, aztán kezdődött elölről. Újra elkezdett inni – igaz, többé nem verte meg. Szerencsére – hál’ Istennek, már nagyon régóta – külön szobában aludtak. A férje meg sem próbált szexuálisan közeledni felé, talán az állandó részegségnek köszönhetően. Ha józan volt, nem mert, ha be volt rúgva, nem tudott csinálni semmit. Julie annyira undorodott tőle, hogy már nagyon rég eldöntötte, nem fog engedni neki. Inkább eltűri a verést, de nem fekszik le vele többé. A válás lett volna a legjobb megoldás, de ekkora törést nem akart a lánya életében okozni

Robert kinyitotta a szemét. Ott feküdt a kórházi ágyon, mellette a felesége, és ő átölelte. Nem tudta mire vélni. Egyedül aludt el, hogy került oda az asszony? Kibújt mellőle, az ablakhoz sétált. Világosodott, hamarosan reggel lesz – gondolta. Visszanézett a feleségére, aki még édesdeden aludt. Milyen szép, milyen csodaszép, és mennyire aljas – komorodott el. Keserűen elhúzta a szája szélét. Megint a két véglet. Soha nem tud már ettől szabadulni? Az asszony mocorogni kezdett, megfordult, meglátta a férfit az ablaknál, rámosolygott és azt suttogta; – Jó reggelt, kedvesem! Robert szó nélkül az ablak felé fordult. Jane kikászálódott az ágyból, a férje mögé ment, átölelte, és az arcát a hátához simította. A férfi eltolta magától a kezét, majd anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá, kiment a folyosóra. Könnyes lett a szeme, egyáltalán nem akarta, hogy a nő észrevegye, mennyire jólesett neki az érintése. Elsétált a folyosó végére, és leült az egyik székre. Jane egyedül maradt, körülnézett a szobában. A sarokban egy táska hevert – megnézte, a férje ruhái voltak belehajtogatva. Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, semmi nem volt benne. A tetején ott hevert a medál. Felvette, kinyitotta, egy pillanatra elszédült és lehanyatlott az ágyra. Döbbenten nézte a kikapart részt. Ahol az ő arcképének kellett volna lennie, azt most durva karcolások csúfították el. Hát ennyire fáj neki? Ennyire szenved, hogy még ezt is megtette? – gondolta elkeseredve. Visszatette, könnyes szemmel, szomorúan nézte egy ideig, mélyet sóhajtott, és Robert után ment a folyosóra. Kint találta Sarah-t, amint az öccsével beszélgetett, aztán elindultak a szoba felé. A nő kerek, csodálkozó szemekkel nézett rá – Mit keresel itt korán reggel? – kérdezte – Itt töltöttem az éjszakát, elaludtam. – Halvány mosoly derengett az ajkán. – És te miért jöttél? Haza akarod vinni? Láttam, össze van pakolva a holmija – Hazamegyünk, végre! Robert felkapta a táskát, a zsebébe süllyesztette a medált, karon fogta a nővérét, és a feleségéről tudomást sem véve elindult kifelé. Jane, mint a kivert kutya, ballagott utánuk. A parkolóban a férfi Sarah mellé ült, Jane a másik kocsival követte őket – Hova megyünk? – fordult hozzá a nővére – Először hozzám, összeszedem néhány holmimat, aztán hozzád megyünk. Egyelőre nálad szeretnék lakni, ha megengeded – Addig maradsz, ameddig csak akarsz. Az a ház a tiéd is, nemcsak az enyém. A másik autóban Jane elgondolkozva követte őket. Ha otthon lesz a férje, sokkal jobb lesz. Mindennap együtt lesznek, gondoskodni fog róla, elhalmozza őt mindennel; most rajta a sor, hogy megmutassa, mennyire szereti. Megérkeztek. Robert elindult a házba. Jane furcsállotta, hogy Sarah a kocsiban maradt, aztán bement a férfi után, aki egyenesen az emeletre tartott. Fogott egy táskát, és belerakta a szekrényből előszedett ruháit – Mit csinálsz? – kérdezte ijedten – Elviszem a holmimat, a nővéremnél fogok lakni – válaszolt Robert rá sem nézve – De… hát ez az otthonod, nem mehetsz el csak úgy! – Ez a ház nekem már nem otthonom többé – És velem, velem mi lesz? A feleséged vagyok! – Már csak névleg, el akarok válni tőled. – A férfi felemelte a fejét – Robert… drágám, ne hagyj el, kérlek, én szeretlek. Nagyon szeretlek! – Jane szája sírásra görbült. Férje beledobta az utolsó inget a táskába – Akkor is szerettél, amikor szétraktad a lábad egy másik férfinak? – Hidegen ránézett a nőre, felvette a táskát és köszönés nélkül elment. Mint akibe villám csapott, az asszony úgy állt ott, nem bírt moccanni sem. Aztán eleredtek a könnyei, végigfolytak az arcán. Levetette magát az ágyra, egész testében rázkódott a görcsös, szűnni nem akaró zokogástól. Teljesen eláztatta a párnát, de nem törődött vele. Semmi nem érdekelte. Nagy sokára csillapodott a sírása, elapadtak a könnyei, ám csak tehetetlenül feküdt az ágyon. Eszébe jutott romba dőlt élete. Hát ez a vége? A válás? Nem, nem lehet, ő nem akar elválni és Robert sem akarhatja, hiszen szereti. Az éjszaka a fülébe súgta, még ha csak álmában is. Harcolni fog a férfiért, minden erejével! Megszólalt a csengő. Istenem, visszajött! Felugrott, és boldogan rohant ajtót nyitni. Felrántotta, az öröme azonnal lelohadt. Az ajtóban Edward állt – Jane, hallgass meg, kérlek, nem megyek el addig, míg meg nem hallgatsz! – Megmondtam, nem akarok veled beszélni, és meghallgatni sem akarlak. Te az én számomra senki sem vagy, azt kívánom, bárcsak ne is léteznél! Most menj el, hagyj engem békén! – Rendben, elmegyek, de tudnod kell, keresni foglak! Addig nem nyugszom, míg meg nem hallgatsz! – Megfordult és kisétált a kapun. Még ez is! Miért nem érti meg, hogy vége? – gondolta. Nem baj, előbb-utóbb rájön, ő nem fog vele szóba állni, az biztos. Bezárta az ajtót, lefürdött, átöltözött. Bemegy dolgozni, mintha mi sem történt volna, erős lesz, nem fogja feladni

Karácsony előtt néhány nappal Julie és Liza a piacra mentek fenyőfát venni. Nem akartak túl nagyot, mert nem fért volna be a lakásukba. A bejárat előtt várakoztak Sandrára, már vagy negyedórája. Végre megérkezett – Ne haragudj, drágám, alig tudtam elszabadulni a szerkesztőségből. Még be kellett fejeznem egy cikket holnapra – Semmi baj, ilyenkor karácsony előtt amúgy is bolondokháza van mindenhol. Mi is folyamatosan túlórázunk, hogy szilveszterig ne kelljen dolgoznunk. Menjünk, válasszunk fát – előre mondom, az idén Liza dönti el, melyik legyen –, és megnézném a díszeket is, kéne néhány új – Anya – örvendezett a kislány –, tényleg én választhatok? – Igen, bogaram, szaladj előre és nézz körül! Mi is megyünk utánad. Liza boldogan eliramodott a fenyőfák felé, a két nő mosolyogva követte – Julie, jól vagy? Nagyon fáradtnak látszol! George-dzsal van baj? – Nem-nem! Igaz, mindennap részegen jön haza, de már három hónapja nem ütött meg – Remélem, nem is fog, mert ha te nem jelented fel, akkor én fogom. Nem tűrhetsz tovább! Gyakorlatilag te tartod el, amit ő keres, azt elissza. Tönkreteszed magad miatta, és annak a lányod issza meg a levét – Hagyjuk – sóhajtott fel Julie –, egyelőre annak is örülök, hogy békén hagy. Na, keressük meg Lizát! Még ki sem mondta, a lánya már szaladt vissza hozzájuk – Anya, találtam egy nagyon szépet, gyere, nézd meg te is! Odamentek és rögtön megvették, annyira tetszett nekik is. Az eladó elkérte a címüket azzal, hogy hamarosan odaszállítja. Átmentek a másik oldalra nézelődni. Sandra felfigyelt egy hosszú, fekete hajú nőre – Uramisten, Susan! Évek óta nem láttam. Menjünk oda hozzá! A nő háttal állt nekik, ahogy mellé értek, Sandra megfogta a vállát – Susan, tényleg te vagy az? Mi van veled, olyan rég nem láttalak. A nő megfordult, s Julie egy kissé keleties vonású arcot látott. Amaz megismerte Sandrát, mosolyogva átölelte – Nahát, hogy kerülsz te ide? Mióta nem találkoztunk? Van már vagy három éve! – Amióta eljöttél a suliból, azóta nem láttalak. Mi van veled? – örvendett a viszontlátásnak Sandra. – Bocs, bemutatom a barátnőmet, Julie-t! Julie, ő a volt évfolyamtársam, Susan. Beszélgettek még néhány szót; kiderült, hogy ugyanabban az irodaépületben dolgozik, mint Julie. Susan egy építészeti cégnél volt titkárnő, Julie egy emelettel feljebb, egy reklámügynökségnél asszisztens. Elidőztek még egy kis ideig, aztán azzal váltak el, hogy valamikor majd összejönnek – Szimpatikus csaj – jegyezte meg Julie –, bár egy kissé nyúzottnak tűnik. Vagy inkább szomorúnak? – Nem tudom – válaszolt Sandra tűnődve –, nem volt egyszerű eset a főiskolán sem. Az utolsó évben abbahagyta a tanulást, bár igaz, előtte sem nagyon érdekelte. Illetve tanult ő, de mindig csak annyit, hogy valahogy átbukdácsoljon a vizsgákon. Azt mondta, gyerekkori álma az újságírás. Állandóan bulizott, ivott, és egymás után fogyasztotta a pasikat. Senki mellett nem vert gyökeret, egyetlen komolyabb kapcsolata sem volt. Bár akikkel hosszabb-rövidebb ideig járt, hát… szót sem érdemelnek. Sőt, volt köztük néhány kifejezetten gennyes alak! Csendben válogattak, néhányat félretettek a szebbnél szebb karácsonyfadíszek közül. Kifizették a pénztárnál, és lassan a kijárat felé ballagtak. Liza előreszaladt néhány métert, gyermeki kíváncsisággal nézelődött – Aztán mi történt? – kérdezte Julie, még az előbb elhangzottakon töprengve – Nem is nagyon tudom – próbált visszaemlékezni homlokráncolva Sandra. – Mi lányok néhányszor le akartuk beszélni erről az önpusztító életmódról, sikertelenül. Mindig azzal védekezett, hogy semmit nem tudunk az életéről, hagyjuk békén. De beszélni nem volt hajlandó róla. Bár egyszer megemlített egy pasast, aki még a főiskola előtt összetörte a szívét – Na ja! – gondolt bele a saját helyzetébe Julie. – A férfiak nagyon érzéketlenek tudnak lenni néha! – Nemcsak a férfiak! – válaszolt Sandra. – Emlékszem, volt egy srác, aki nagyon beleesett Susanba. Egy évfolyammal felettünk járt, és egyszer elhívta randira. Peter, igen, Peter Morrisnak hívták. Csendes, visszahúzódó, szerény, ugyanakkor egész jóképű pasas volt. Sportolt, sokat olvasott, fellépett az irodalomszakkör előadásain. Nagyon tehetséges színész lehetett volna, ha azt választja. Na! Az első randi után Susan nem találkozott vele többé; azt mondta, emlékezteti valakire, akire igazából nem akart emlékezni. A fiú viszont nagyon beleesett, de soha többé nem közeledett hozzá. Ja, a szerelem kiszámíthatatlan! Susan ezután minden szülinapon, névnapon, Valentin-napkor, karácsonykor kapott valami kedves ajándékot névtelenül. Amikor végzett, nekünk még volt egy évünk. Érdekes mód utána megszűntek a küldemények, nem hallottunk róla semmit. Az első félévet még befejezte Susan, aztán ő is eltűnt – Pedig a fiatalkori traumák, botlások elkísérik az embert egész életében – jegyezte meg Julie. – Azoktól nagyon nehéz szabadulni, néha hosszú évekbe telik. Hiába menekülünk előle – Ez igaz – Sandra hirtelen türelmetlen lett –, de most már siessünk, mert a fa hamarabb hazaér, mint mi! Leintettek agy taxit, berakták a csomagokat és hazaindultak. Otthon szétrakodtak, beállították a fenyőfát – Liza legnagyobb örömére. Azonnal fel akarta díszíteni, és sajnálkozott, hogy várnia kell néhány napot. Kitették a fát a balkonra, aztán Sandra is elköszönt. Julie kivonult a konyhába vacsorát főzni, míg Liza rajzolgatott a füzetébe. Elkészült az étel, jóízűen ettek, Julie a többi részét félretette George-nak. Bár nem szívesen főzött neki, de nem akarta felbőszíteni. Rendbe tette a konyhát, fürdés után becipelte a lányát a hálóba és lefektette. Liza az egész napi futkosás után annyira fáradt volt, hogy még mesét sem kért, rögtön elaludt. Julie is törődötten rogyott le a kanapéra. Az elmúlt hetek túlórái, az ünnepek előtti készülődés, az otthoni munka felőrölték az erejét. A szakadatlan harc George-dzsal, a sok rettegés, a félelemben töltött évek megviselték a szervezetét. Fásultan meredt maga elé, nem gondolt semmire, csak ült magába roskadva. Magatehetetlenül eldőlt a kanapén és mély, álomtalan alvásba merült. Arra sem ébredt fel, amikor néhány órával később nyílt az ajtó. A férje tántorgott be a lakásba, szokása szerint tajtrészegen. Nem vette észre az alvó asszonyt, kidülöngélt a konyhába. Lehuppant az asztal mellett, rátámaszkodott, és nehézkesen forgó nyelvvel követelte a vacsorát. Annyira részeg volt, hogy csak motyogni tudott. A feje egyre lejjebb bicsaklott, mígnem hangos koppanással landolt az asztalon. Szinte még le sem ért, már aludt. Szája sarkából egy nyálcsepp csurrant végig az állán. Alig félóra múlva iszonyatos fejfájásra ébredt. Üveges szemekkel nézett körbe, egyik kezével zsibbadó tarkóját masszírozta. Őt nem várja itt senki, nincs vacsora, pedig az neki jár! Azért van felesége, hogy kiszolgálja. Elöntötte a düh, vörös köd ereszkedett az agyára. Kitámolygott a konyhából az asszony szobájába, de nem találta az ágyban. Ha lehet, még mérgesebb lett. Visszalépett a nappaliba, és meglátta a kanapén alvó Julie-t. Megragadta a haját – Te itt alszol, rohadt kurva, amikor én éhes vagyok? – Lehúzta az asszonyt a földre. – Indulj a konyhába, adj enni! Felrángatta a földről a még álomittas Julie-t, és hatalmas pofont kent le neki. A nő az ütés hatására szédülő fejjel kibotorkált a konyhába, ott azonban összeszedte magát és szembefordult a férjével. Égő arcára szorított kézzel keményen a szemébe nézett – Soha többé nem leszek a rabszolgád! – Halkan beszélt, nem akarta felébreszteni Lizát. – Ha enni akarsz, vegyél vagy készíts magadnak! El fogok válni tőled, elegem van! A férfi meghökkent, nem hallotta így beszélni a feleségét soha. Döbbenten meredt rá, aztán elöntötte a düh. Mit merészel ez a nő? Felkapta a kezét és ököllel irtózatos erővel az arcába sújtott. Julie-t váratlanul érte az ütés, esélye sem volt védekezni. Azonnal elvesztette az eszméletét és összecsuklott. George ott állt fölötte, elborult agyában fel sem merült sajnálat vagy megbánás – Most majd megtanulod! – motyogta, megfordult, betámolygott a szobájába és ruhástól az ágyra dőlt. Azonnal elaludt. Julie jó tíz percig feküdt öntudatlanul a konyhakövön. Rebbenő pillákkal nyitotta ki a szemét. Égő fájdalmat érzett a szemében, lassan megtapogatta. Fájdalmas fintorral, nyögve felállt és elvonszolta magát a fürdőszobába. Belenézett a tükörbe, s megijedt attól, amit látott. Egyik szeme majdnem teljesen eltűnt, csak egy kis résen keresztül látta magát. Körülötte kék és lila véraláfutás. Hideg vízzel lemosta, a hűtőből kivette a jeget, belerakta egy zacskóba és óvatosan az arcára szorította. Addig ült így, magába roskadva, amíg csillapodott a fájdalom. Ez így nem mehet tovább – gondolta –, valamit tennem kell! Felállt, a fiókhoz lépett és kivette a legnagyobb kést, amit talált. George szobája előtt megtorpant, vett egy hatalmas lélegzetet és benyitott. Belépett az ajtón és bezárta maga után. Néhány perc múlva a férfi lépett ki a szobából egy nagy táskát cipelve. Rémült arccal a bejárat felé tartott, mögötte Julie, késsel a kezében. Mielőtt kiléphetett volna, a nő utánaszólt: – Ha még egyszer beteszed ide a lábad, megöllek! George szó nélkül elment, ő pedig hatalmas megkönnyebbüléssel leroskadt a földre

Karácsony estéjén Sarah és Robert a nappaliban a fenyőfa mellett forró csokit iszogattak. Nem beszélgettek, mindketten a gondolataikba merültek. Délután feldíszítették a fát, utána összeállították a vacsorát és most arra vártak, hogy elkészüljön. Békésen, összhangban dolgoztak – igazából egyiküknek sem volt ünnepi hangulata. Sarah az öccse miatt aggódott, Robertnek a felesége járt az eszében. Öt napja jött ki a kórházból, azóta csak az üzletben találkoztak, akkor is rövid időre. Bár Jane kereste a találkozást, ő, ha tehette, inkább elkerülte. Nem akart vele beszélgetni, főleg úgy nem, hogy mások is hallhatták. A pletyka már amúgy is megindult – nem lehetett kivédeni –, szinte mindenki észrevette a feszültséget közöttük. Végezte a munkáját, semmi mást nem csinált. Nem beszélgetett a dolgozókkal, mint azelőtt, nem viccelődött, kedves volt és udvarias az emberekkel, de semmi több. Kikászálódott a fotelból, kiment a konyhába és vetett egy pillantást a sütőre. A vacsorának még kellett egy kis idő, addig megterítette az asztalt, majd szólt Sarahnak, hogy kész a kaja. Kitálalta és nekiláttak. Mióta otthon volt, egyre jobb lett az étvágya, az erejét már teljesen visszanyerte. Szótlanul ettek, amikor megszólalt a csengő. Robert felugrott és ment ajtót nyitni. Elképzelni sem tudta, ki lehet ilyenkor. Jane állt az ajtóban szótlanul, a férfit nézte reményteli tekintettel – Bemehetek, Robert? Képtelen vagyok otthon ülni ma este, kérlek, engedj be, itt szeretnék maradni veletek! – Mi a fenét keresel itt? Miért nem hagysz engem békén? – A férfi nagyon dühösen válaszolt. – Nem kéne itt lenned! Egyáltalán nem akarok veled lenni, főleg nem karácsonykor! – Kérlek, drágám – esdekelt Jane –, hadd maradjak, nekem ti vagytok a családom, beleőrülök az egyedüllétbe! – Én hónapokat töltöttem egyedül minden este, miközben te mással hetyegtél! Menj innen, és ne gyere vissza – újra azzal a hideg tekintettel nézett a nőre –, már nem vagyunk egy család! Jane lehajtotta a fejét, egy ideig állt szótlanul, majd megfordult és görnyedt tartással elindult. A férfi látta, ahogy az asszony összetörten vánszorog kifelé és hirtelen eszébe jutott, hogy ő nem ilyen, ő nem lehet ennyire kegyetlen. Utánarohant, magához ölelte és azt mondta: – Ne haragudj, nem akartalak megbántani, gyere vissza és vacsorázz velünk! Sajnálom, amit mondtam! Jane felemelte a fejét, hálatelten, könnyben úszó szemmel rebegte: – Köszönöm. Bekísérte a házba, és Sarah csodálkozásától kísérve feltett még egy terítéket – Itt marad ma este, jó? – kérte a nővérét – Persze, drágám, addig marad, ameddig akar – válaszolt az asszony –, örülök neki. Szótlanul, csendben vacsoráztak, bár Jane nem sokat evett. Sarah hol az egyikre, hol a másikra nézett. Két bolond szerelmes – gondolta –, miért nem tudnak végre túllépni ezen az egészen? Borzasztó, de talán megtették az első lépést a kibékülés felé. Sok mindennek kell még történni addig, tisztázni kell – elsősorban az öccsének, hogy mit akar –, ha rendbe akarják hozni az életüket. Vacsora után a nappaliban ültek, csendes beszélgetéssel töltve az időt. Gyerekkoruk karácsonyairól beszélgettek, azokról a régi, kellemes emlékekről, amikor még éltek a szüleik. Kerülték az olyan témákat, amik a közelmúlt eseményeivel voltak összefüggésben, nem akartak még több fájdalmas eseményt felidézni. Eljárt az idő, közeledett a lefekvés ideje. Robert felajánlotta a szobáját Jane-nek, ő majd a nappaliban megágyaz magának. Az asszony nagyon hálás volt, hogy nem küldték el, jó éjt kívánt és felment lefeküdni. Sarah hozott egy takarót az öccsének, adott egy puszit, megsimogatta az arcát, aztán ő is elment aludni. Szétbontogatta a takarót, levetkőzött és lefeküdt a kanapéra. Nézte a mennyezeten villódzó színes fényeket. A karácsonyfa izzói verődtek vissza onnan, és arra gondolt, mennyire szerette nézni gyerekkorában. Halványan elmosolyodott, lehunyta a szemét, aztán szép lassan álomba merült

Másnap reggel Robert a frissen lefőzött kávé finom illatára ébredt. Kiballagott a konyhába, a nővére a pult mellett kortyolgatta, észre sem vette, hogy ő is ott van. Mögé surrant, átölelte, és adott egy puszit a hajára – Megijesztettél, te bolond! – nevetett rá a nő – Csak megleptelek, nem akartalak megijeszteni. Én is kérek egy kávét! Sarah töltött neki is. Csendesen iszogattak, amikor Jane lejött az emeletről. Nem sokat alhatott, karikás szemei árulkodtak. Rosszkedvűen öntött egy kávét ő is, és Robert mellé ült – Jól aludtál? – kérdezte Sarah teljesen feleslegesen, hisz’ ő is látta, hogyan néz ki – Alhattam volna jobban is – nézett jelentőség teljesen Robertre, a férfi azonban úgy tett, mintha észre sem venné – Kimegyek a fürdőbe, ti csak beszélgessetek! – Sarah letette az üres bögrét és kiment – Azt reméltem, feljössz hozzám éjszaka, vártalak – mondta a nő – Mi a francnak kellett volna felmennem? Eszembe sem jutott – Azért, mert tudom, hogy szeretsz engem, és én is szeretlek! A kórházban elárultad magad, amikor a fülembe súgtad. Bocsáss meg, és kezdjük újra az életünket! – Miről beszélsz? Milyen új életünk lehetne nekünk? Folytassuk, mintha semmi nem történt volna? – Minden fájdalma és keserűsége kitört belőle. – Azt hiszed, olyan könnyű elfelejteni, és csak úgy hipp-hopp megbocsátani? Fogalmad sem lehet róla! – Tudom, milyen nehéz lehet neked. Állandóan gyötör a lelkiismeretem – könyörgött Jane. – Nem múlik el perc, hogy ne bánnám, és egyedül a remény éltet, hogy megbocsátasz nekem! – Nem tudhatod. Mint ahogy azt sem, milyen érzés volt hónapokig egyedül tölteni minden estét, miközben te vígan szórakoztál és keféltél egy másik férfival! Nem tudhatod, milyen volt érezni, ahogy elhidegültél tőlem, és én csak reménykedtem a visszatérésedben. – Robert nem kiabált, sőt nagyon halkan, visszafogottan beszélt. – Nem tudhatod, mit éreztem, amikor láttam azt a pojácát az ágyon feküdni, azt várva, hogy visszabújj hozzá! El akartál küldeni onnan, hogy ne vegyek észre semmit és vissza akartál menni hozzá, miközben én lent várok rád! – Nem igaz, elküldtem volna, nem mentem volna vissza, csak nem akartam, hogy megtudd! Kérlek, Robert, higgy nekem, én soha többé nem hazudok neked, ezt megígérem! – Mikor megesküdtünk, hűséget fogadtál nekem. Megtartottad? Hogy bízhatnék bármilyen ígéretedben, ha ilyen könnyen megszegted a legfontosabbat? – Lehajtotta a fejét és egy könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában – Igazad van, de megbántam! Örökké bánni fogom, amit tettem, csak bocsáss meg nekem! Válaszolj, légy szíves! Szeretsz még engem? – Jane várakozóan nézte a férjét. Robert hosszan hallgatott. Nem tudta, mit válaszoljon, aztán kibökte az igazat – Igen, szeretlek, teljes szívemből! De az igaz szerelemhez, három dolog kell. Őszinteség, bizalom és hűség. Benned melyik volt meg az elmúlt időszakban, Jane? Nem kell válaszolnod. Egyik sem. Mindhármat eljátszottad. Az asszony meg sem tudott szólalni, annyira szíven ütötte, amit hallott. Hisz’ igaza volt a férfinak, tényleg eljátszotta. De még mindig nem gondolta, hogy lemond róla, semmiképpen nem akarta elveszíteni. Szerette őt minden idegszálával – Hűséges leszek hozzád, soha nem fogok hazudni, nem foglak becsapni többé és elérem, hogy újra megbízz bennem. – Robert szemébe nézett őszintén, határozottan. – Ezt megígérem neked! Soha többé nem teszek olyat, amivel ártanék! Soha többé! A férfi nem mondott semmit, a feleségét nézte és nem tudta, mire gondoljon. A szíve mélyén vágyott rá, hogy higgyen neki. Szerette őt, az életénél is jobban, de megbocsátani nem tudott. Legalábbis még nem. Talán majd idővel, ha csillapodik a fájdalma és megnyugszik az a bolond szíve – Nem tudom, Jane, semmit nem tudok – végül ennyit mondott, semmi többet. Robert átment a nappaliba, előszedte a ruháit és felöltözött. Jane egyedül maradt a konyhában, amikor Sarah visszajött – Na mi van, kibékültetek? – kérdezte reménykedőn – Nem. Nem akar megbocsátani nekem, már nem tudom, mit csináljak – válaszolt a nő sírással küszködve – Adj neki időt, Jane, arra van szüksége, én tudom! Bízz benne, és ne add fel! Nagyon szeretném, ha minden rendben lenne köztetek, csak ne add fel! – Nem fogom, soha nem adom fel! – suttogta

Susan hazautazott a szüleihez karácsonyra. Hatalmas meglepetést okozott vele, hisz’ évek óta tudomást sem vett róluk. Nem, ez így nem igaz: inkább nem mert a szemük elé kerülni. Amióta meglépett a főiskoláról. Éveken át a szülei fizették a tanulmányait, hatalmas csalódás volt nekik, hogy nem fejezte be. Az anyja majomszeretettel csüngött rajta, mindent megbocsátott Susannak: a léha, kicsapongó életét, a hazugságait. Apja megpróbált mindent, hogy visszavezesse lányát a helyes útra, de nem járt sikerrel. Egyrészt Susan makacssága, másrészt a felesége miatt, aki nem látta be, hogy engedékenységével csak olajat önt a tűzre. Éveken át veszekedtek emiatt, aztán a férfi belefáradt az állandó szélmalomharcba és lemondott róla. Onnantól egyfajta passzív ellenállásba ment át: nem foglalkozott a lányával. Borzasztóan szenvedett miatta, de egy szóval, egy mozdulattal sem mutatta fájdalmát. A főiskolai évek alatt, amikor még úgy-ahogy hazajárt, egyetlen rossz szava sem volt hozzá. Ha Susan beszélt hozzá, válaszolt, ha megölelte, nem húzódott el, ha megcsókolta, ő is adott neki puszit, de ezen kívül, ha tehette, inkább a háttérbe vonult. Nem haragudott rá szikrányit sem, egyszerűen mélységes szomorúságot érzett a lánya miatt, és mi tagadás, bizony néha még szégyent is. Évek óta nem látta Susant és szenvedett a hiányától. Hiába csalódott benne oly sokszor, hiába tört darabokra a szíve, mélységesen szerette a lányát. Most, amikor hosszú idő után betoppant, némán, görcsösen átölelte, mintha soha nem akarná elengedni. Kibontakozott az ölelésből, vette a kabátját és kiment a kertbe, mielőtt elérzékenyült volna. Susan az anyja nyakába borult – Anya! Annyira sajnálom, hogy nem voltam itthon! – Semmi baj, kicsikém! Most itt vagy, ez a lényeg! – Nagyon hiányoztatok nekem! Sokáig fel sem fogtam, mennyire! Talán még nem késő, hogy rendbehozzuk, amit éveken át elszúrtam. Főleg apával – Meddig maradsz? – kérdezte az anyja – Újév után megyek vissza, addig szabin vagyok. Anya! Nem lenne baj, ha szilveszterre meghívnám a barátomat? Nem igazán komoly, de nem szeretnék egyedül menni sehova – Hívd meg nyugodtan, szívesen látjuk őt is. Milyen a fiú, jóképű? – Az, de nem hiszem, hogy ő lenne az igazi, csak szilveszterkor a Tavernába szeretnék menni, és egyedül, tudod, mindenki előtt leégnék – Akkor ez nem igazi szerelem? Susan, huszonnyolc éves vagy, nem gondolod, hogy meg kéne állapodnod? Még mindig iszol? – Nagyon ritkán, és akkor sem sokat – válaszolt zavartan, és nem nézett az anyja szemébe – Sokszor eszembe jutottál – leült az egyik kényelmes fotelba –, amíg távol voltál. Mit rontottunk el, amiért ennyire eltávolodtál tőlünk? – Nem ti… én voltam. Az életem egy hatalmas katyvasz volt az elmúlt tíz évben, és egyesegyedül én tehetek róla! Próbálok változtatni rajta, de nagyon nehéz. Összecsaptak a hullámok a fejem felett, és sejtelmem sincs, hogyan ússzak ki a partra – A legelső, amit meg kell tenned, hogy nézz szembe önmagaddal! Őszintén! Amíg magadnak is hazudsz, addig nem lábalsz ki belőle. Gondold át, mit akarsz, és ha már tudod, ahhoz ragaszkodj! – Azt hiszem, igazad van, anya. Lesz időm átgondolni, de főleg átértékelni sok mindent – Ha segítség kell, szólj nekem vagy apádnak! Sokat beszélgettünk rólad, és tisztáztunk minden nézeteltérést, ami felmerült köztünk miattad. Ő nagyon szeret téged, még annál is jobban, mint azt valaha gondoltam – Tudom, hogy szeret. Sokáig azt gondoltam, pokollá teszi az életemet, és ezért rettentő dühös voltam rá. Ma már tudom, neki volt igaza. Néha még kiütközik a régi énem, olyankor nem vagyok rá büszke. Igazából semmire nem vagyok büszke a múltból! A legjobban egy régi, nagyon régi dolog bánt. Emlékszel még az első fiúmra, anya? – Nagyon jól, és nagyon sokszor eszembe jut. Ha szeretted volna, ha… jobban szeretted volna, nem hagyod el. Másképp alakult volna a te életed is, meg az övé is! – sóhajtott – Ezt hogy érted? – Nem állnak túl jól a dolgai, sajnos – Tönkrement? Vagy mi? Mondd már, mi történt vele? Én csak annyit tudok róla, hogy megnősült, és nagyon jól menő vállalkozása van – mondta Susan izgatottan – Három hónapig kómában volt, alig egy hónapja ébredt fel. Azt beszélik a városban, a felesége miatt – Elhagyta az asszony? – Állítólag szeretőt tartott, és amikor lelepleződött, akkor történt valami. Senki nem tudja, mi. Nemrég kijött a kórházból, de nem a feleségével, hanem a nővérével lakik – Az asszony meg, gondolom a szeretőjével – Nem, ő most azon fáradozik, hogy visszaszerezze Robertet. Mert rá gondoltál, ugye? – Igen, anya, remélem, találkozom vele! Valamit el kell mondanom neki – Én is azt hiszem, meg azt, hogy már rég meg kellett volna tenned! – Nehézkesen feltápászkodott a fotelból. – Ne haragudj, megöregedtem, elfáradtam, muszáj lepihennem egy kicsit. Még valamit! Az új barátod mikor jön, mire számítsunk, egyáltalán milyen ember? – Greg? Vele nem kell törődnöd, szilveszterkor jön, és másnap már megy is vissza. Remélem, nem lesz vele gond, elég féltékeny természet… Na menj, feküdj le, anya! Susan kisétált az apja után a kertbe. Az öreg a kerítés mellett állt mozdulatlanul. Észlelte, hogy nincs egyedül, de nem fordult hátra. Odalépett mögé, átkarolta, az arcát a hátához simította – Apa – suttogta –, menjünk vissza a házba, nagyon hideg van! Apja moccanatlanul tűrte, hogy a lánya átölelje – Kérlek, apa! Ne haragudj rám! Lassan, végtelen lassúsággal megfordult, átölelte Susant, magához húzta – Menjünk be, tényleg hideg van – mondta száraz, rekedt hangon, kisimította a lány haját a homlokából, rámosolygott és megcsókolta. Összeölelkezve ballagtak vissza a házba

Karácsony után az üzletben Daniel és Mason kereste fel őket. Mióta kijött a kórházból, nem találkoztak, ezért kitörő örömmel üdvözölték egymást – Robert, öregem, de jól nézel ki! – mondta Mason – Hála az égnek visszanyertem az erőmet, teljesen egészséges vagyok. Már újra járok edzésre is. Nem akarom elhanyagolni. De mi van veletek, miért jöttetek? – kérdezte Robert. Daniel vette át a szót – Szeretnénk meghívni benneteket szilveszterre, egyúttal rendezünk egy kis ünnepséget a tiszteletedre. Foglaltunk helyet a kedvenc helyünkre, a Tavernába. Lesz ott egy csomó ismerős és barát. Nagyon örülnénk, ha el tudnátok jönni. Tudod, kaja, pia, táncolhatunk is, mint régen. Sok emlékezetes estét töltöttünk ott. Robert elkomorodott: – Nem tudom, srácok, nincs nagy kedvem ünnepelni. Mulatozni meg végképp nem. Sarah odament az öccséhez – Menjünk el, drágám, nagyon jó lesz, majd meglátod! Szükséged van rá, hogy kimozdulj otthonról! Nem temetheted el magad, és nem a mulatozásról szól, hanem arról, hogy szeretünk és örülünk neked. Mondj igent! Sokan szeretnének újra látni, rengetegen érdeklődnek felőled, ne okozz nekik csalódást! – Jó, rendben. De csak a ti kedvetekért! A fiúk elköszöntek, Daniel még visszafordult az ajtóból – A lányok is üdvözölnek, alig várják a találkozást. Ha el szeretnéd hívni Jane-t, nincs ellene kifogásunk, egyikünknek sem. Sarah ránézett Robertre és megkérdezte: – Meghívod? – Nem, nem hívom meg! Egyáltalán miért kéne? Hogy tovább fájdítsa a szívemet? Örülök, ha nem látom – Te is tudod, ez nem igaz. Mindig rá gondolsz és mindig őt nézed, ha senki sem veszi észre. Engem nem tudsz becsapni. Nagyon szereted őt, igaz? – Igen, igaz. De ha lehet, akkor is elkerülöm. Jobb nekem, amikor nem látom – Pedig csak akkor tudod meg igazán, mi lakik a szíved mélyén, ha többször találkoztok. Mindig menekülni, az nem megoldás – Egyelőre erre tudok gondolni, semmi másra. Ha nincs mellettem, hiányzik, mikor ott van, folyton az jut eszembe, mit tett velem. Ettől tudnék végre szabadulni, ettől a kettősségtől! – sóhajtott hatalmasat Robert – Ha teljesen kizárod az életedből, tönkreteszed magad, mert olyan dolgokon rágódsz, amik megtörténtek, és már nem tudsz rajtuk változtatni. Azon gondolkodj, mi legyen ezután! Ha a szerelmed kibírja, bocsáss meg neki és kezdjétek újra, ha nem, zárd le végleg! – Igyekszem. Nem fogom sokáig húzni az időt. Sarah lemondóan legyintett – Te is látod, mennyire igyekszik Jane, mindent megpróbál, hogy elnyerje a bocsánatodat. Szerintem ez becsületére válik – A becsületét az én szememben elvesztette, és még nem szerezte vissza. Mellesleg arra is kíváncsi vagyok, vajon van-e elég kitartása, mert eddig nem bizonyította. Alig kezdett dolgozni, máris félrelépett – Robertet fűtötte az indulat. – Mit gondolsz, ha most ripsz-ropsz kibékülök vele, és esetleg újra megtenné, mi lenne? Tudná, hogy csak egy kicsit siránkoznia kéne, és én megint megbocsátanék neki. Hát nem, ez nálam nem így megy! – Van kifogásod, ha én hívom meg? Ennyit talán megérdemel, nem gondolod? – Jó, hívd meg, de nem ígérek semmit – Majd beszélek vele, szerintem örülni fog, ha ott lehet veled – Sarah megsimogatta az öccse arcát –, és szerintem te is. Ne tagadd, én tudom! Sarah kiment az irodából, hogy megkeresse Jane-t

Munka után Jane beszállt az autójába és elindult haza. A bevásárlóközpontban összefutott, Emilyvel és Charlotte-tal. Hűvösen üdvözölte őket. Nem felejtette el, hogyan beszélt vele Emily, bár tudta, hogy igaza volt, de akkor is rosszulesett neki, amit mondott. Nem állt meg beszélgetni velük, gyorsan megvette a vacsorának valót és ment is tovább. Otthon kibontotta a csomagolást, betette az ételt a mikróba. Mióta egyedül volt, nem főzött magának semmit, bár azelőtt is inkább Robert volt többet a konyhában. Nagyon hiányzott neki a férfi, iszonyúan magányosnak érezte magát nélküle. Vágyott rá, vele szeretett volna lenni. Olyan jó volt karácsonykor ott lenni Sarahval és Roberttel. Csengettek. Kinyitotta az ajtót, Emily és Charlotte állt a küszöbön – Helló, Jane, beszélni szeretnénk veled – mondta Charlotte. – Meghívtunk volna egy kávéra, de nagyon siettél, ezért úgy gondoltuk, idejövünk – Gyertek be. Kértek valamit inni? – Jane elhúzta a száját, újabb letolásra számítva – Valami gyümölcslevet, ha van – vette át a szót Emily. Narancsot töltött nekik, aztán várakozva leült. Vajon mit akarnak mondani? Barátságosan viselkedtek, ezért egy kicsit felengedett – Biztos hallottál a szilveszteri buliról, szeretnénk téged is meghívni – mondta Charlotte – Nem voltunk biztosak, hogy Robert neked is szólt, de úgy gondoljuk, ott a helyed! – tette hozzá Emily kissé kelletlenül – Köszönöm, Sarah már meghívott engem is, azt mondta, Robertet nem zavarja, ha elmegyek. Ott leszek én is, már eldöntöttem. Minden alkalmat kihasználok, hogy vele lehessek. Emily nem hagyta szó nélkül – Kár, hogy régebben nem erre törekedtél – Igazad van, de az az idő már elmúlt, és nem jön vissza többé! Csak Robert számít nekem, senki más – Remélem, így van. nem szeretnék újra csalódni benned! – Emily még mindig éreztette vele, hogy nem igazán bocsátott meg neki – Lányok… Jane őszintén a szemükbe nézett és határozottan azt mondta: – Amíg tudom, hogy Robert szeret engem – még ha nem is tud megbocsátani nekem –, addig minden erőmmel harcolni fogok érte. Tettem, amit tettem, megbántam, megszenvedtem. Szeretem őt és nem akarom elveszíteni, bár hamarabb jöttem volna rá erre! Nektek köszönöm a meghívást, nem fogtok csalódni bennem. A lányok elköszöntek, Charlotte meg is ölelte búcsúzóul, Emily csak biccentett. Elgondolkodva befejezte a vacsorát. Nem evett jó étvággyal, de hát az étel hagyott némi kívánnivalót maga után. Mit nem adott volna egy Robert-féle rakott tésztáért, és nem csak azért, hanem a meghitt hangulatért, ami körülvette azokat az estéket. Végzett az evéssel, elpakolt, elmosogatott, amikor újra megszólalt a csengő. Edward állt az ajtóban. Jane rettentően dühös lett – Miért nem tudsz végre békén hagyni, mit keresel itt már megint? Megmondtam, köztünk mindennek vége! Olyan nehéz felfogni, hogy nem akarlak többé látni? – Figyelj rám, drágám, beszélnünk kell! – kérlelte a férfi – Ne hívj drágámnak, nem vagyok az, és nem leszek soha többé! – Kérlek, Jane, mondanom kell valamit, beengedsz? A nőből újra kitört a düh – Ebbe a házba te nem teszed be a lábad! Az egész életemet meggyaláznám, ha megtenném! Felejtsd el és menj innen! – Jó, megyek, de meg kell ígérned, hogy beszélsz velem valamikor. Üljünk be egy kávéra, vagy gyere el vacsorázni! Ennyivel tartozol nekem – Mivel tartozom én neked, te rohadék, a tönkretett házasságommal? Az elrontott életemmel? Azzal, hogy a szerelmem nem tud megvetés nélkül rám nézni? Még jobban tönkre akarsz tenni? – Nem így van, segíteni akarok neked, nem bántani! – kérlelte a férfi – Már éppen eleget segítettél, köszönöm, nincs rá szükségem – mondta Jane epésen. – A te segítségeddel sikerült mindent szétbarmolnom, ami fontos volt nekem! – Elfecsérled a tehetségedet, a legjobb reklámszakember vagy, akit ismerek. Nem dolgozhatsz ott tovább, az nem neked való – Lehet, de inkább dolgozom ott életem végéig, mint a te cégedben. Ha valaha visszamegyek, az vagy a saját cégem lesz, vagy egy másik, semmiképpen sem a tiéd! – Pontosan erről akarok veled beszélni, hallgasd meg az ajánlatomat! – Nem érdekel, tűnj innen a francba! – és rácsapta az ajtót a férfira. Feldúltan, remegve ment vissza a lakásba. Leroskadt a fotelbe, és a dühtől majd’ szétrobbant. Hogy merészeli, hogy idejön és zaklat? Nem volt elég, amit tett? A fene egy meg, hogy nem tudok tőle szabadulni. Remélhetőleg most megértette végre – gondolta. Megnyugodott, kiment a fürdőbe, lezuhanyozott és bebújt az ágyba. Sokáig forgolódott, hiányzott a férje. Nem volt mellette, hogy átölelje, és ez végtelen fájdalommal töltötte el. Alig várta a pillanatot, amikor újra érezheti, ahogy erős karjával átöleli, ahogy hozzásimul. Hallgatni a lélegzését éjszaka, érezni teste melegét, tudni, hogy még álmában is őt szereti. Kívánta őt, annyira kívánta, szinte már fájt. Egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy a férje ne vele törődött volna, számára ő volt az első. Vágyakozva gondolt vissza arra az időre. Nagy nehezen elaludt, de egész éjszaka forgolódott

Jane izgatottan készülődött egész délután a szilveszter estére. Felforgatta az egész ruhatárát, nem tudott dönteni, melyiket vegye fel. Robert kedvence az a piros ruha volt, amit ő vett neki, de azt nem vehette fel, azt bemocskolta, az volt rajta, amikor otthagyta magába roskadtan és elment Edwarddal. Fájó emlékeket ébresztett volna a férfiban. Elsüllyesztette a szekrény mélyére; nem valószínű, hogy valaha felveszi. Csak azért nem dobta ki, mert Robert vette. Végül kiválasztott egy fehér, hátul kicsit mélyebben kivágott, elöl szolid dekoltázzsal bíró, majdnem térdig érő ruhát. Felvette, teljesen rásimult a testére, annyira jól állt neki, még saját magának is tetszett. Kiválasztott hozzá egy fehér, magassarkú cipőt, felhúzta, megnézte magát a tükörben. Elégedett volt, ez jó lesz. Sokat, nagyon sokat várt a mai estétől. Szolidan kifestette magát – soha nem vitte túlzásba –, még egyszer ellenőrizte magát a tükörben. Leballagott az emeletről és azon gondolkodott, mivel menjen. Bár nem szokott inni, úgy döntött, inkább taxival megy. Rögtön hívott is egy kocsit, beszállt, és az étteremhez vitette magát. Bent megkereste Sarah-t és a többieket. Az egyik sarokasztalnál ültek a lányok, a fiúk a bárpultnál beszélgettek. Sorban megölelte őket és leült melléjük. A teremben szólt a zene, elég emelkedett volt a hangulat, többen már táncoltak. Jane körülnézett, rengeteg ismerőst látott – a fél város ott volt –, de látott néhány ismeretlen arcot is. Felfigyelt egy fiatal, csinos nőre, aki feltűnően bámulta Robertet. Kissé furcsának tartotta, még soha nem látta őt. Megkérdezte a sógornőjét: – Ki az a nő, aki olyan feltűnően nézi Robertet? Sarah eddig nem figyelt fel rá, most megnézte – Ó, az ott Susan, még a középiskolában volt Robert barátnője, több mint egy évig jártak együtt – Vajon miért bámulja annyira? Ha jól látom, ott ül mellette a barátja. Szerinted nem furcsa? – De igen, én is annak tartom – húzta el a száját Sarah –, főleg azért, mert nagyon elbánt vele akkoriban – Hogy érted ezt, mi történt? – kérdezte Jane. – Elmeséled? – Már nincs jelentősége, rég volt, felesleges szóba hozni! – válaszolt zavartan a nő. – Egyébként inkább beszéljünk másról, most nem éppen ezt kéne feszegetni! – Én nagyon kíváncsi vagyok rá, mondd el! Vagy nem akarod? – Nem szívesen beszélek róla, legyen elég annyi, hogy Robert nagyot csalódott benne. Sokáig tartott, mire kiheverte. Biztosan beszélni akar vele, azért figyeli. Azóta nem láttam, mióta elment a városból. A három fiú a bárpultnál üldögélt, egy-egy sört szorongatva. A vendégek közül sokan üdvözölték Robertet, örültek neki, hogy meggyógyult. Mindenki tisztában volt a történetével, de nem mutatták, inkább viccelődni próbáltak. Sokan szerették volna meghívni egy italra, ezt udvariasan elhárította. Soha nem volt nagyivó, alkalmanként fogyasztott csak alkoholt, akkor is keveset. Hirtelen Daniel fordult hozzá; – Láttad, ki van itt, Robert? – Mi történt, megjött Jane? Észrevettem, amikor belépett – Nem ő, bár őt is láttam bejönni, Susan ül az egyik asztalnál. Most tért vissza először a városba, mióta elment – mondta Daniel izgatottan – Hát, különösebben nem érdekel, évek óta eszembe sem jutott. Ő a múltam egy fejezete; igaz, elég keserű fejezete – Pedig folyamatosan téged néz. Már a pasijának is feltűnt, most éppen mond neki valamit a férfi. Ahogy látom, elég dühösnek tűnik, de Susan csak a vállát vonogatja – Akkor sem foglalkozom vele, van nekem épp elég bajom nélküle is. – Robert rá sem nézett a nőre, tényleg nem számított neki. – Menjünk vissza az asztalhoz, nemsokára hozzák a vacsorát! Odasétáltak és leültek. Jane reménykedett benne, hogy a férje a mellette lévő széken foglal helyet, s nem is csalódott. Megkezdték az ételek felszolgálását, elcsendesült az étterem, a halk zenén kívül csak az evőeszközök csörgése hallatszott. Mindenki jó étvággyal falatozott. Amíg ettek, Robert és Jane keze néha összeért az asztal felett. Zavarban voltak, nem igazán tudták, hogyan kéne viselkedniük. Vacsora után kávét hoztak, a zenekar újra játszani kezdett, lassan benépesült a táncparkett. Daniel felkérte Jane-t, Emily Robertet vitte táncba. Kicsit kedvetlenül forgolódtak, gépiesen lépdeltek a zene ütemére. Lassú szám következett, Jane halkan odasúgta Danielnek: – Táncolj a feleségeddel, én szeretném lekérni tőle Robertet! – azzal odasétált hozzájuk és halkan, félénken kérdezte: – Táncolsz velem? – Ott állt lesütött szemmel, rettegve a visszautasítástól. Robert meglepődött, ránézett a feleségére. Látta, hogy mennyire fél, és nagyon megsajnálta. Megfogta az asszony kezét és magához húzta. Ahogy a karjában tartotta, érezte a nő remegését, átkarolta a derekát és táncolni kezdtek. Jane a férje vállára hajtotta a fejét, lassan megnyugodott. Biztonságban érezte magát, mint mindig, ha Robert a karjában tartotta. Már attól boldog volt, hogy a derekán érezte a kezét, közelebb húzódott, és egész testében hozzásimult. A férfiban felemás érzések kavarogtak. Egyrészt nagyon jólesett neki az asszony közelsége, másrészt még mindig kínozta a gondolat, hogy nem is olyan rég egy másik férfihoz dörgölőzött ugyanígy. Úgy hitte, akkor lesz kész az újrakezdésre, ha ki tudja verni a fejéből, és nem ez jut eszébe, ahogy meglátja az asszonyt. Bízott benne, ez minél hamarabb bekövetkezik, hisz’ ő szeretett volna megbocsátani neki. Most még nagy a fájdalom benne, még nem áll készen rá. Vége lett a dalnak, lihegve kérte – bár nem a fáradtságtól, inkább az izgalomtól –, hogy üljenek le egy kicsit – Jó, úgyis ki kell mennem a mosdóba, mindjárt jövök. – Jane rámosolygott a férjére és megsimogatta az arcát. Végzett a mosdóban, épp a kezét mosta, amikor nyílt az ajtó. Az a nő lépett be, aki annyira figyelte Robertet. Egyenesen Jane-hez ment és megszólította: – Helló! Te vagy Robert felesége, ugye? Én valamikor a barátnője voltam. Susan vagyok – Jane-nek hívnak, mit akarsz tőlem? A nő gúnyosan mosolygott; – Hallom, te is félredugtál mellette. Nem csodálkozom rajta. Egy olyan nő, mint te, ugyan már… nem olyan pasival kéne lenned, mint ő! – Mi a fene bajod van neked Roberttel? – Nekem aztán semmi! Örültem, hogy annak idején megszabadultam tőle. Gyenge és megbízhatatlan. Nem is értem, hogy lehettem vele. Jane-ből kitört a sértett büszkeség, kihúzta magát, a másik nő szemébe nézett – Nem ismerek nála megbízhatóbb embert, és ő nem gyenge, számtalanszor bizonyította nekem! Életem legnagyobb bűne, hogy megcsaltam, és legnagyobb vágya, hogy visszafogadjon engem! Szerintem inkább az a bajod, hogy későn jöttél rá, milyen remek ember! Olyan későn, hogy el is veszítetted őt. Ez a te bajod, különben nem figyelted volna annyira feltűnően. Azt hiszed, nem láttam, milyen vágyakozva néztél rá? Le sem tudnád tagadni! Jane hidegen nézte egy ideig Susant, megfordult, és otthagyta megsemmisülten. Visszasétált az asztalhoz és leült Sarah mellé. Robert a bárpultnál beszélgetett a barátaival. Jane elmesélte Sarahnak, mi történt a mosdóban, aztán megkérdezte tőle: – Még mindig nem akarod elmondani, mi történt köztük? Nagyon kíváncsi vagyok – Röviden annyi – válaszolt a nő –, hogy egy éve voltak együtt, amikor Susan megcsalta őt egy férfival. Túlságosan unalmasnak tartotta Robertet, ezért összeszűrte a levet egy drogossal, akivel állandóan buliztak. Rengeteget ivott abban az időben, óriási szerencséje, hogy a kábítószerre nem szokott rá, bár szerintem csak idő kérdése lett volna. A pasas egy bulin lefeküdt egy másik nővel, és Susan rajtakapta őket. Óriási botrányt csapott, erre a fickó nagyon megverte, kórházba is került miatta. Utána megpróbálta visszaszerezni Robertet, de annyira megbántotta őt, hogy mereven elzárkózott előle, szóba sem állt vele többé. Aztán hamarosan elköltözött a városból, azóta nem láttam. Jane elgondolkodott a hallottakon. Párhuzamot vélt felfedezni a két eset között, bár azért mégsem volt teljesen ugyanaz. Sarah-hoz fordult – Szerintem a nő még most sem heverte ki, azért viselkedik így. Hagyjuk a fenébe az egészet! Éjfélkor hatalmas ovációval köszöntötték az új évet, mindenki mindenkivel puszilkodott. Jane először a férjét köszöntötte, meg akarta csókolni, de Robert csak egy puszit adott az arcára. Csalódottan köszöntötte a többieket, boldog Újévet kívánva. A zenekar szinte megállás nélkül játszott, a legtöbb vendég táncolt, nagyon jól érezték magukat. Roberték csapata is a táncparketten forgolódott. A férfi felkérte Emilyt, Charlotte-ot és a nővérét is, de Jane-t kerülte. Vele csak akkor táncolt, ha már végképp nem tudott kitérni. Hajnal felé megfogyatkozott a vendégek száma, már csak néhányan maradtak, ők is inkább beszélgetéssel töltötték az időt. Robert és a fiúk a bárpultnál iszogattak, a lányok az asztalnál maradtak. Susan, aki egész éjjel figyelte őket – eléggé feldühítve a pasiját – felállt az asztaltól és Roberthez ment – Beszélhetnék veled néhány percet? Nagyon régen találkoztunk utoljára – Helló, Susan. Tényleg nagyon régen volt, mit akarsz tőlem? Bár jobb lenne, ha visszamennél, a barátod nagyon mérges, látom rajta. Amúgy is, mi már mindent megbeszéltünk rég, felesleges újra előhozni, nem gondolod? – Csak azt szeretném tudni, megbocsátottál-e nekem? Akkoriban nagyon haragudtál rám és nem tudom, az azóta eltelt időben mi változott? Jó lenne, ha esetleg barátok lehetnénk a jövőben – Én már elfelejtettem, ami történt – válaszolt Robert –, nem haragszom, de nem is kedvellek. Te a múltam egy része vagy, egy egészen kis része. Ami pedig a barátságot illeti, megválogatom a barátaimat – Sajnálom, hogy így gondolod, én megbántam mindent, amit tettem, szerettem volna bocsánatot kérni, mert úgy mentem el, hogy azt elmulasztottam. Akartam, de nagyon szégyelltem magam. Az asztal felől – ahonnan a nő barátja sötét tekintettel figyelte őket – felharsant a férfi hangja – Susan! Azonnal gyere ide! – Jó, megyek! – válaszolt a nő dacosan. Roberthez fordult, mondani akart valamit, de a pasija hirtelen ott termett és lekevert egy hatalmas pofont – Ezt most miért kaptam? – kérdezte a nő sírásra görbült szájjal – Ha azt mondom, gyere, akkor te azonnal jössz, késlekedés nélkül, megértetted? – sziszegte a férfi fojtott hangon – Már indultam volna, csak mondani akartam még valamit – hüppögte Susan – Amikor szólok, te ugrasz érted? Nem feleselsz! Vagy akarsz még egyet? – ütésre lendítette a kezét. Ebben a pillanatban Robert elkapta a csuklóját és olyan erővel szorította meg, hogy a fickó elfehéredett kínjában – Ha még egyszer megütöd, eltöröm! – Jeges pillantásától a férfi visszahőkölt – Ki a fene vagy te, hogy beleszólsz a kettőnk dolgába? – dörzsölgette fájdalmas képpel a kezét – Senki nem vagyok, de nem viselem el, ha egy nőt megütnek! Jegyezd meg jól, az a férfi, aki nőket ver, szar ember! Nem szeretném megtudni, hogy még egyszer kezet emelsz rá, mert nagyon megbánod! Odafordult Susanhez – Látom, nem változott semmi, még mindig a bunkókat szereted – Ne haragudj, Robert! – A nő szeme könnyben úszott a fájdalomtól és a szégyentől. – Te pedig takarodj az életemből, egyszer s mindenkorra! – fordult oda a pasijához. Eloldalgott mellőlük és ahogy Jane-hez ért, annyit mondott neki: – Neked volt igazad… mindenben! – felvette a kabátját és kiment a teremből. A lányok visszafojtott lélegzettel figyelték a közjátékot. Megkönnyebbültek, hogy nem lett verekedés a vége. Jane még soha nem látta ilyennek a férjét, nagyot nőtt a szemében. Odament hozzá – Nagyon-nagyon büszke vagyok rád, Robert, ezt az oldaladat még nem ismertem, örülök, hogy láttam – Csak azt tettem, ami helyes, semmi mást – Csak? Megvédtél egy nőt, akit ráadásul gyűlölnöd kéne, mégis kiálltál mellette! Nagyon kevés ember képes erre. Az egész házasságunk alatt mindig minden rólam szólt, kicsit későn jöttem rá, de rájöttem. Bármeddig várok rád, nem számít, mennyi ideig tart, kivárom, nem sürgetlek! Átölelte a férjét, visszament az asztalhoz a többiekhez. Berakta a telefonját a táskájába és távozni készült. Sarah kíváncsian érdeklődött – Menni akarsz? Nem várod meg Robertet? – Nem, nem várok. A mai este megerősített abban, hogy nem szabad türelmetlennek lennem, meg fog bocsátani nekem, érzem. Ha eljön az ideje, visszajön hozzám. Kibírom és kivárom, akármeddig tart, mert rá… érdemes várni – Örülök, hogy ezt mondod, remélem nem sokáig tart! Én melletted leszek, és szerintem Robert is ezt szeretné. Nincs könnyű dolga, tudod? Egyáltalán nincs – Tisztában vagyok vele, nem akarom megnehezíteni még jobban – elővette a telefonját. – Hívok egy taxit és hazamegyek. Ne aggódj miattam, kicsit már jobban érzem magam, mint azelőtt. Jane felvette a kabátját, kisétált az épület elé, majd amikor megjött a kocsi, beszállt és bediktálta a címet. Susan kilépett az étteremből és gyalog hazaindult. Úgy érezte, gondolkodnia kell. Van min gondolkodni – húzta el a szája szélét kesernyésen. Elérte célját, bár csak félig. Legalább Robert már nem haragszik rá. Igaz, nem lettek barátok, de utólag visszagondolva lehet, hogy túl sokat remélt. Végül is megvédte őt, és ilyet barátok tesznek, nem? Nem – válaszolt magának rögtön –, nem barátságból tette, emberségből! Sokan tanulhatnának tőle, még ő is. Igen, tanul is! Ezentúl úgy él, hogy senkire ne hozzon szégyent. Visszamegy New Yorkba, befejezi a főiskolát és közben dolgozik, ahogy eddig. Végleg leszámol az ilyen Greg-félékkel. Megkönnyebbülten sóhajtott, kihúzta magát és határozott léptekkel haladt tovább. Egy taxi húzott el mellette, a hátsó ülésen felismerte Robert feleségét – Kívánom, hogy sikerüljön… mindkettőtöknek!

Néhány nappal Újév után Jane sétára indult a városban, és azon gondolkodott, mit csináljon. A munkának vége, jön a nap legrosszabb része. Egyedül érezte magát esténként, tévét nézett, filmezett, amíg elálmosodott, aztán lefeküdt aludni. Épp egy kis cukrászda mellé ért, úgy gondolta bemegy és iszik egy kávét. Leült az egyik sarokasztalhoz, rendelt magának. Elgondolkodva kavargatta a kávéját, amikor egy férfi állt meg mellette. Felnézett – Edward volt az – Te mit keresel itt? Követsz engem? – Nem, dehogy, csak megláttalak amint bejöttél, gondoltam beszélhetnénk – Már megmondtam neked, hogy nincs semmi megbeszélnivalónk! Miért nem érted meg? Jane nagyon felhúzta magát a férfi értetlenségén. Igazán eltűnhetne már az életéből! De Edward továbbra sem ment el, kihúzta az egyik széket és ő is kért magának egy kávét. Megvárta, míg kihozták, aztán elkezdte – Nézd, Jane! Nem akarlak zaklatni, de muszáj beszélnünk. Hiába zárkózol el, megmondtam, addig nem hagylak békén, amíg meg nem hallgatsz – Jó, itt az alkalom, mondd el, amit akarsz, aztán tűnj a francba! Nem szeretném, ha bárki meglátna veled, épp elég bajt okoztál már, nem gondolod? – Bajt? – vigyorgott a férfi. – Akkoriban nem úgy gondoltad, sőt nagyon jól érezted magad velem. Úgyhogy ne mondd nekem, hogy én tettelek tönkre! Te ugyanúgy ott voltál. Jane-nek elborult az arca a ki nem mondott sértéstől. Hirtelen meg sem tudott szólalni a meglepetéstől. Vett egy mély levegőt, kissé lehiggadt, de nem tudta palástolni, hogy milyen érzések kavarognak benne. Szégyellte magát, hiszen jól tudta, a férfinak igaza van, ő ugyanúgy részt vett az egészben. Nincs miért szemrehányást tenni neki. De akkor is, ami elmúlt, az elmúlt – Töröld le a vigyort a képedről és mondd el, amit akarsz! De nagyon gyorsan, mert nem akarok hosszabb időt eltölteni veled, mint amennyit muszáj. Edward elkomolyodott. Kis ideig hallgatott, aztán elkezdte – Jane, látom, mit művelsz. Teljesen tönkreteszed magad, sutba dobod a karrieredet, pedig te voltál az egyik legjobb reklámszakember, akivel valaha találkoztam. Nem fecsérelheted el a tehetségedet! Vissza kell jönnöd dolgozni! Egy egész birodalmat építhetnénk fel együtt. Olyan tervet dolgoztam ki, amivel tökéletesen elégedett lennél – Én akkor leszek elégedett, ha rendbe jön a házasságom, pillanatnyilag csak ez érdekel, semmi más. Szeretem a férjemet, és rendbe akarom hozni a kapcsolatunkat. Ebbe pedig te nem férsz bele sehogy! Érted? – Figyelj rám, Jane! Vacsorázz velem egyszer, nem azt mondom, hogy már holnap, valamikor később! Tudok várni, és ha eljössz, akkor ott elmondom, mi az, amit kitaláltam. De meg kell ígérned, hogy ott leszel! – könyörgött a férfi, épp csak térdre nem hullott. Jane továbbra is el akarta zavarni, de rájött, annak semmi értelme nincs. Ugyanúgy nem fogja békén hagyni, mint eddig. Hirtelen mentőötlete támadt – Rendben. Tíz nap múlva lesz Robert nővérének a születésnapja. Ha addig nem történik semmi – ezt úgy értem, hogy nem keresel engem és nem zaklatsz –, akkor azon a héten szombaton találkozom veled. Meghallgatlak, de nem ígérek semmit! Viszont ha nemet mondok az ajánlatodra, akkor kilépsz az életemből, végleg! Ezt viszont neked kell megígérned. Ha nem teszed, és nem állod a szavad, akkor felejts el örökre! Ez így jó? – Oké, akkor két hét múlva, szombaton várlak az étteremben, ahova szoktunk járni. Este hétkor ott leszek, jó? – Helyes, én is ott leszek, de ne várj tőlem semmit, érted? – Jól van, akkor én megyek is. Felállt az asztaltól, a pultnál kifizette mindkét kávét, és ahogy elindult kifelé – ahol Jane már nem látta – újra elterült a vigyor az arcán. Olyan képet vágott, mint egy fiatal suhanc, aki épp most cserkészte be az első barátnőjét. Az ajtónál három nő készült bejönni, szélesre tárta előttük, és még mindig vigyorogva, sőt enyhén meghajolva mondta: – Hölgyeim, parancsoljanak! A nők leültek és rendeltek maguknak. Jane rájuk nézett, és megfagyott a vér az ereiben. Úristen – gondolta –, Emily, Charlotte, és egy harmadik nő. Biztosan felismerték Edwardot. Ha őt is észreveszik, abból baj lehet. Olyan kicsire zsugorodott össze, amennyire csak tudott, de már késő volt, Emily észrevette. Ahogy meglátta Jane-t, felvonta a szemöldökét. Akkor esett le neki, kit látott az imént elmenni. Elsötétült a tekintete, otthagyta a másik kettőt és átült Jane-hez – Nem Edwardot láttam elmenni az imént? – kérdezte fojtott hangon – De igen. – Nagyon zavarban volt és lesütött szemmel válaszolt neki. – Véletlenül meglátott és bejött utánam, de elzavartam – Elzavartad? Úgy vigyorgott, mint egy hadvezér a győztes csata után. Nem úgy nézett ki, mint akit elzavartak. Vajon Robert tudja, hogy találkozgattok a háta mögött? Nem hiszem! Ez az a fene nagy őszinteség, amiről beszéltél? – Nem találkozgatunk, már mondtam, véletlenül látott meg! – védekezett Jane – Mit ígértél neki? Mitől volt olyan fene nagy jókedve? – Semmit. Csak leráztam – Leráztad, mi? Nem hiszek neked! Jól figyelj rám! Ahogy észrevettem, Robert egyre közelebb kerül hozzád, ha újra becsapod, nem fog megbocsátani, ebben biztos vagyok. Nem hülye, bár sokáig vezetted az orránál fogva, előbb-utóbb rá fog jönni! Elmondod neki? – Igen, el fogom mondani. Semmit nem akarok eltitkolni előle – Meglátjuk! – Emily kissé elrévedt, mint aki a múlton mereng, aztán Jane-hez fordult. – Nem tudom, mit tervezel, vagy mit akarsz, de… jól gondold meg! Az viszont teljesen biztos, hogy ez az ember Robert lába nyomába sem érhet. Jusson eszedbe, mert ha elszúrod, nem lesz több lehetőséged! – Nem teszem kockára a házasságomat még egyszer, és nem szúrom el! Most mennem kell. Jane fizetni akart, ám a pincérnő közölte, hogy az úr már kifizette a kávét. Emily nem állta meg – Nahát, meghívott egy kávéra. Micsoda gáláns úriember! – mondta gúnyosan. – Megjegyezted, amit mondtam? Ja… és még valami! Ha te nem szólsz Robertnek erről, akkor én teszem meg – Ne fenyegess engem, nincs rá semmi okod! Sőt jogod sincs hozzá. Emily szembefordult vele és felháborodva sziszegte: – Nincs hozzá jogom? Vedd tudomásul… én… úgy szeretem Robertet, mint a testvéremet! Soha, de soha nem tudnám becsapni és átverni, mint ahogy a férjemet sem! Veled ellentétben! Most pedig tűnj el innen, úgyis annyira sietsz valahova! Hátat fordított Jane-nek, visszament a barátnőihez, többé tudomást sem véve róla

Mi a fene ütött ebbe a nőbe, hogy így beszélt vele? – gondolta Jane felháborodva. – Egyáltalán, mit képzel magáról? Felkapta a telefonját, táskáját, és köszönés nélkül kiviharzott. Elindult haza – jó hosszú gyaloglás várt rá, de nem akart taxit hívni; míg hazaér, addig kiszellőzteti a fejét. Úgyis van miről gondolkodnia. Mi a francnak kellett elfogadni Edward ajánlatát? Ha nem megy el, akkor a férfi újra zaklatni fogja, ha elmegy és Robert megtudja, végérvényesen csalódni fog benne. Ez a gondolat rettegéssel töltötte el: semmiképpen nem akarta elveszíteni. Mindegy, ezzel ráér majd akkor foglalkozni, ha eljön az ideje. Újból eszébe jutott Emily, és ismét elöntötte a méreg. Miért kellett ilyeneket mondania, mikor ő annyira igyekszik? Nem érezte magát bűnösnek a dologban, persze, ha jól belegondolt, a látszat ellene szólt. Sőt, nagyon is ellene! Már nem tudott annyira haragudni a nőre, igazából csak Robert érdekeit védte – ahogy az elvárható egy baráttól –, és ráadásul Jane-t is óva intette egy óriási hiba elkövetésétől. Sokkal sürgetőbb és főleg veszélyesebb, hogy hogyan adja be a férjének az Edwarddal való találkozást. Legszívesebben nem mondott volna semmit, de azt nem tehette meg vele. Muszáj elmondania. Holnap, ha bemegy dolgozni, felkeresi az irodában és kitálal mindent – illetve nem mindent, a vacsorameghívásról nem szól. Egy forgalmas útkereszteződéshez ért. Megállás nélkül elindult a túloldalra, amikor hatalmas fékcsikorgást hallott, valami nekivágódott, és azonnal elsötétült előtte minden. Az autóból, ami elütötte, egy férfi ugrott ki, odarohant hozzá, előkapta a mobilját és hívta a mentőket. Utána megvizsgálta a pulzusát a nyaki verőéren. Érezte a szívdobogást, látta, hogy lélegzik, csak eszméletlen volt. Vérző sebet nem látott rajta, az arca és a keze tele volt horzsolással. Hamarosan megérkezett a mentő. Feltették Jane-t a hordágyra, és azonnal elindultak vele a kórházba. A rendőrök is megjöttek, felvették a férfi vallomását, aki elmondta, hogy neki zöld volt a lámpa, a nő pedig egyszerűen lelépett elé a járdáról. Néhányan látták a balesetet, ők megerősítették, amit a férfi mondott. Közben a rendőrök végezték a helyszínelést, még felvették az autó vezetőjének adatait, aztán elengedték. Két rendőr elindult a kórházba, Jane-t is ki akarták kérdezni, de ott azt mondták, még mindig eszméletlen, jöjjenek vissza másnap. Az igazolványa alapján felírták az adatait, és elindultak értesíteni a hozzátartozókat. A címen nem jártak sikerrel, hisz’ Robert még mindig a nővérénél lakott. Rövid telefonálgatás után kiderítették Sarah lakcímét és odamentek. Mivel csak őt találták otthon – az öccse még dolgozott –, ezért neki mondták el, mi történt. Sarah azonnal autóba ült, az üzlethez hajtott, megkereste Robertet, közölte vele a rossz hírt, és azonnal a kórházba indultak. Leparkoltak az épület előtt. Bent a recepciónál találták Watson doktort, aki annak idején Robertet is kezelte. A doki egyből hozzájuk fordult: – Nyugalom, Jane jól van. Horzsolásai vannak és rengeteg zúzódása, de csontja nem tört. Azt még nem tudjuk, hogy van-e agyrázkódása, mert még eszméletlen, viszont az agyában nincs nyoma vérzésnek. Tehát nyugodjanak meg! Valószínűleg minden rendben lesz vele, nincs ok aggodalomra. Sarah vette át a szót – Azt tudja, hogy történt a baleset? – A rendőrök azt mondták, figyelmetlen volt és egy autó elé lépett. Mást nem tudok. Ha akarják, menjenek be – Köszönjük szépen, benézünk hozzá. Az egyik nővér megmutatta a kórtermet, ahova Jane-t vitték. Ott feküdt az ágyon eszméletlenül, a feje bekötve, a kezén lévő horzsolásokat is kötés takarta. Ahol látszott a bőre, mindenhol véraláfutások voltak. Robert leült az ágy szélére, megfogta a felesége kezét. Olyan aggódással nézett az asszonyra, hogy Sarah szemét elfutotta a könny. Talán ez kell hozzá, hogy rendbe jöjjön közöttük minden – gondolta. Halkan kiment a szobából. Bent a férfi suttogva beszélt az asszonyhoz – Kedvesem! Miért történt ez veled? Annyira sajnálom, remélem, nem én voltam az oka. Nagyon szeretlek, nem tehetek róla, hogy nem tudlak nem szeretni. Gyógyulj meg, és remélem, megint olyan lesz minden, mint régen. Simogatta a felesége kezét, és a történtek óta most először nem jutott eszébe Edward

Sarah és Robert sokáig bent maradtak Jane-nél. Beszélgettek a nővérekkel, hisz’ mindannyian jól emlékeztek rájuk. Már jócskán éjszaka volt, amikor hazaindultak. Az éjszakás nővér megígérte, hogy azonnal telefonál, ha az asszony magához tér. Otthon gyorsan lezuhanyoztak, majd lefeküdtek aludni, mert reggel korán akartak kelni. Megegyeztek, hogy valamelyikük mindig bent lesz Jane-nél, majd felváltva dolgoznak. Másnap Robert akart először bemenni. A férfi nem tudta végigaludni az éjszakát, néhány óra alvás után felébredt. Gyorsan felöltözött, beszállt a kocsijába és elindult a kórház felé. Ott azonnal a kórterembe ment, ahol a felesége feküdt. Odahúzott egy széket az ágyhoz, helyet foglalt, azután csendben nézte Jane-t. Megviselt arcát – amelyen jól látszottak a baleset nyomai – kék-zöld foltok tarkították, akárcsak a kezét és a vállát. Biztosan a testén és a lábain is ugyanaz a helyzet. De még így is, hogy ilyen összetörten látta, összeszorult a szíve a szerelemtől. Nem számított – már nem –, mit követett el, ő imádta, csak érte akart élni. Azt kívánta, bárcsak minél hamarabb felébredne, hogy meg tudja mondani neki. Győzött a fáradtság, lassan előrebicsaklott a feje, s ott, ültő helyében elaludt. Egyszer felriadt – borzasztóan sajgott mindene a kényelmetlen széken –, kicsit közelebb húzta az ágyhoz, ráhajtotta a fejét a takaróra és újra elaludt. Reggel felé bejött az egyik nővér. Amikor meglátta Robertet, elmosolyodott, ránézett Jane-re és halkan kiment a szobából. A férfi arra ébredt, hogy valaki simogatja a fejét. Felnézett, a felesége volt. Nyitott szemmel, fájdalmas arccal bámulta a kórtermet – Felébredtél? Hála istennek! Rögtön szólok az orvosnak, addig maradj fekve! – Mi történt velem? Nem emlékszem rá. Miért vagyok kórházban? – Baleseted volt, de majd mindent elmondok később, most megyek a dokihoz – Jó – sóhajtotta az asszony –, hívd ide! Indult volna az ajtó felé, amikor az kinyílt és belépett dr. Watson – Nahát, magához tért végre? Már kezdtem azt hinni, hogy komolyabb a baj. Rögtön megvizsgálom. Nem érez szédülést, hányingert vagy fejfájást? – A fejem egy kicsit fáj, de nem nagyon – válaszolt Jane. Az orvos belevilágított a szemébe; – Pupillareflex jó, valószínű, nincs agyrázkódása. Tud mozogni? – Igen, de nagyon fájdalmas minden mozdulat – Hát, ez még így lesz jónéhány napig, amíg a zúzódásai meggyógyulnak. Délelőtt még vár magára néhány vizsgálat, ha azok is jó eredménnyel zárulnak, akkor holnap reggel hazamehet, de azért a biztonság kedvéért ma még itt tartjuk megfigyelésre. Most egyen valami reggelit, aztán először csinálunk egy CT-t és majd meglátjuk. A nővér – aki hajnalban benézett hozzájuk – egy tálcán meghozta Jane reggelijét – Magának is hoztam a büféből néhány szendvicset, Robert. Biztosan éhes. Jó étvágyat – mondta kedvesen mosolyogva. Amint kiment a nővér, az asszony a férjéhez fordult: – Nagyon megszerettek itt téged… ők is! Nem hallottam olyat, hogy egy látogatónak enni hoztak volna – Nem tudom… lehet – válaszolt a férfi. – Edd meg a reggelidet! Nekiláttak az ételnek, Jane-nek nagyon fájdalmas volt minden mozdulat. Robert kivette a kezéből a villát és lassan, türelmesen megetette – Köszönöm – sóhajtotta a nő hálásan –, nem hiszem, hogy egyedül sikerült volna – Ezért vagyok itt – mondta a férfi gyengéden. Jane szeme bepárásodott, végtelen szerelemmel nézte a férjét és újra az jutott eszébe, hogy megint milyen önzetlenül viselkedik. Megjöttek érte és elvitték vizsgálatra. Addig Robert a folyosón üldögélt, néha a recepción beszélgetett a dolgozókkal. Majdnem az egész délelőtt eltelt, mire visszahozták az asszonyt. Az orvos félrehívta – Nos, jó híreim vannak! Minden rendben van. A biztonság kedvéért ma még bent tartjuk megfigyelésre, de holnap reggel hazamehet. Jó néhány napig erős fájdalmai lesznek a zúzódások miatt, adok önnek fájdalomcsillapítót és hűsítő krémet, ami jót fog tenni, azzal kenegessék! Nagyon nehezen tud majd mozogni. Azt kérem, hogy állandóan legyen vele valaki, mert egyedül még mosdóba sem tud menni. Meg tudják oldani? – Természetesen, semmi akadálya nincs – Rendben van, akkor reggel jöjjön be érte és hazaviheti. Robert visszament Jane-hez, elmondta neki a jó hírt – Holnap jövök érted és hazamegyünk Sarah-hoz, így egyikünk mindig veled tud lenni, amíg meggyógyulsz – Köszönöm, drágám – válaszolta a nő –, de előtte még van valami, amit szeretnék elmondani – Ha nem nagyon sürgős, akkor ráérsz majd, amikor otthon leszünk, most pihenj! Én visszamegyek dolgozni, Sarah egy óra múlva itt lesz és veled marad. Reggel jövök érted, jó? – Jó, akkor majd otthon! – mondta Jane kicsit csalódottan, mert el akarta mondani a találkozását Edwarddal. Robert adott egy csókot a nő homlokára, megsimította az arcát, aztán elköszönt tőle. Ahogy kiért a parkolóba és beszállt a kocsiba, nem vette észre, hogy az épület sarka mögül valaki figyeli. Elindult dolgozni. Alighogy kikanyarodott az útra, a sarok mögül előlépett Edward, kezében egy csokor virággal és bement a kórházba. A portán megérdeklődte, melyik szobában van Jane. Mikor belépett, a nővér meglátta. Nagyon elcsodálkozott; tudta, ki ez az ember – Szegény Robert – sóhajtotta –, úgy látszik, még nincs vége a kálváriájának. Jane csodálkozva bámulta a férfit, mérgesen felvonta a szemöldökét – Mit keresel itt? Azt mondtad, nyugton maradsz és nem keresel! Mi a fenének jöttél ide? – Tudom, drágám, de mikor meghallottam, hogy jártál, nem bírtam ki és azonnal idesiettem! Hoztam neked egy csokor virágot, hova tegyem? – Vidd magaddal és takarodj, de azonnal! – Üvölteni szeretett volna dühében. – Mit gondolsz mi lesz, ha a férjem megtudja, hogy itt jártál? Nekem végem van! – Nyugi, nem fogja megtudni – vigyorgott. – Megvártam amíg elmegy, csak utána jöttem be. Látom, ő nem hozott neked semmit! – Valóban nem, de itt volt velem egész éjjel, és az után, ahogy bántam vele, ez mindennél többet ér! Sokkal többet kaptam tőle, mint amennyit én adtam neki. Most pedig fogd a virágodat és dugd fel magadnak! – Fogsz te még másképp is beszélni velem, Jane! Majd akkor, amikor nem lesz más lehetőséged, csak én. Odalépett az asztalhoz, felvette a vázát, vizet töltött bele és beletette a csokrot – Ezt pedig itt hagyom, dobd ki te, ha akarod! – Sértődötten távozott a szobából, az ajtót is nyitva hagyva. Jane csengetett a nővérnek; – Legyen szíves, ott az a csokor virág, magának adom, nekem nem kell! – mondta neki – Attól a férfitól nekem nem kell semmilyen csokor – mondta a nő felháborodva –, de ha gondolja, kidobom a szemétbe – Akkor dobja, itt nem maradhat, az biztos! – Majd’ szétrobbant a méregtől. A nővér kivette a vázából és elindult vele kifelé. A folyosón összetalálkozott az éppen megérkező Sarah-val – Milyen szép csokrot kapott, kedvesem – mondta mosolyogva a nőnek – Nem én kaptam, hanem a sógornője. Azt mondta, nem kell neki, dobjam ki! – Furcsa – mondta Sarah, aztán bement Jane-hez. Leült az ágya szélére, de nem szólt a csokorról – kíváncsi volt, vajon elmondja-e neki, kitől kapta – Az a rohadék képes volt idejönni! Pedig megmondtam neki, hogy nem akarom látni! Egyáltalán mit képzel magáról! Azt hiszi, neki mindent szabad? – Jane majdnem fuldoklott dühében – Kiről beszélsz? – kérdezte Sarah – Arról a szemét Edwardról! Idetolta a képét, és képes volt virágot hozni nekem! – Hirtelen elsírta magát. – Miért nem képes felfogni, hogy vége, befejeztem vele? – Ne sírj, drágám, erről nem te tehetsz. Vannak emberek, akik nem tudnak belenyugodni, ha vesztettek. Arról beszélj, mi van veled. Mikor jöhetsz haza? – A doki azt mondta, reggel mehetek. Robert bejön értem – Ez nagyon jó hír, örülök neki. Azzal a mocsokkal pedig ne foglalkozz, holnaptól úgyis nálunk leszel, ott nem mer keresni – Remélem! A balesetem is miatta volt – Mit csinált? Zaklatott? – Hazafelé mentem és beültem egy kávét meginni, ő meg véletlenül meglátott. Bejött utánam, és mindenáron beszélni akart velem. Alig tudtam lerázni valahogy. Mire nagy nehezen elment, Emily meg a barátnői érkeztek, persze meglátták. Emily meg rögtön megvádolt, hogy ígértem neki valamit. Elindultam haza és annyira elgondolkodtam, egyszerűen nem figyeltem és átmentem a piroson – Most ne törődj vele! Ahogy látom, jó irányba mennek a dolgok! – Sarah biztatóan megszorította a kezét

Másnap Robert már korán odaért a kórházhoz. Vitt magával ruhát Jane-nek – egy kényelmes nadrágot és pulóvert, amit könnyen viselhetett a sérülései miatt – és besietett hozzá. Segített felöltözni neki, nagyon óvatosan és finoman. Még így is látta, milyen erős fájdalmai vannak. Megpróbált felállni, de azonnal visszahanyatlott az ágyra – Várj, ne erőlködj, majd én segítek! – ugrott oda Robert. Óvatosan felemelte és elindult kifelé. Nagyon lassan ment, minden pillanatban arra figyelve, hogy ne okozzon fájdalmat az asszonynak. Kivitte a parkolóba és beültette a kocsiba. Vezetés közben kikerülte az úthibákat, hogy még véletlenül se zökkenjen az autó. Otthon ugyanúgy ölbe vette és felvitte a hálószobába. Gyorsan leszaladt a konyhába, egy tálcára rakott némi felvágottat, kenyeret meg narancslevet. Felvitte az asszonynak, aztán megetette őt. Mikor végzett az evéssel, Jane fáradtan hanyatlott vissza az ágyra. Robert összepakolta a maradékot és levitte a konyhába. Amint végzett, felment hozzá – Szükséged van még valamire, vagy szeretnél inkább pihenni? – kérdezte – Nem, inkább beszélni szeretnék veled valamiről! – pillantott félénken a férjére – Én is szeretnék valamit mondani neked, de előbb mondd te! – Találkoztam Edwarddal – bökte ki Jane. Felnézett Robertre és amikor látta, megint milyen hidegen néz rá, gyorsan hozzátette: – Nem akartam, véletlenül látott meg és odajött hozzám. Elmondta azt, amit Sarahnak is – de arról, hogy megígérte Edwardnak a vacsorát, egy szót sem szólt. A férfi gondolkodott néhány pillanati – Azt gondolom, egyáltalán nem tehetsz erről, én meg örülök, hogy lekoptattad. Emiatt ne aggódj! – Köszönöm – sóhajtott megkönnyebbülten Jane –, reménykedtem benne, hogy így gondolod – Persze, minden normális ember így tenne. Most elmegyek bevásárolni, aztán készítek valami ebédet, addig pihenj nyugodtan, sietek vissza – Robert! Te is akartál mondani valamit – Nem sürgős, neked pihenni és gyógyulni kell, minden más várhat. Magára hagyta az asszonyt és elment. Nem árulta el Jane-nek, hogy mit akart. Nem árulta el, hogy ki szeretett volna békülni vele, megmondani neki, mennyire szereti őt, és hogy vele szeretné leélni az életét. Nem azért, mert már nem úgy gondolta, hanem mert Edward felbukkanása kissé összekuszálta a szálakat. Arról nem tudott, hogy a férfi már többször kereste az asszonyt, azt Jane nem árulta el neki. Gyorsan bevásárolt és sietett haza. Ahogy megérkezett, felsietett a hálószobába, óvatosan benyitott. A felesége aludt. Halkan az ágyhoz ment és megigazította a takaróját. Pár pillanatig szeretettel nézte, aztán megsimogatta az arcát. Lement a konyhába, előszedte az edényeket és nekiállt az ebédnek. Mire végzett, már délután egy óra volt. Hamarosan Sarah is megérkezett az üzletből, ő pedig elindult dolgozni. A nő egy tálcára rakta az ételt és felvitte Jane-nek, aki már ébren volt. Kissé csalódottan vette tudomásul, hogy nem Robert hozta fel neki. Nagyon gyötrelmes volt az evés, bár Sarah is segített. Mire végzett, el is fáradt rendesen. Kapott fájdalomcsillapítót, ami hamarosan nemcsak a fájdalmát csökkentette, hanem el is nyomta egy kissé. Elálmosodott, és hamarosan elaludt volna, de a sógornője nem hagyta. Nem akarta, hogy éjszaka álmatlanul forgolódjon, ezért inkább szóval tartotta. Beszélgettek, de most kivételesen kerülték a kényes témákat. Jane szeretett volna megfürödni, mert a kórházban csak lemosdatták, és azért az nem ugyanaz. Sarah kivitte volna a fürdőbe, de nem bírta felemelni. Néhány kísérlet után feladták; majd Robert hazajön és segít. Aztán csak nevetgéltek saját magukon, hogy mennyit szerencsétlenkedtek. Kora este hazaért Robert. Jane megkérte, hogy vigye ki a fürdőbe, mert koszosnak érzi magát. A férfi felnyalábolta és vigyázva kivitte. Megeresztette a vizet a kádba, levetkőztette az asszonyt, majd beültette a finom meleg vízbe. Előkereste a legpuhább szivacsot, aztán lassú, óvatos mozdulatokkal lemosta az egész testét. Jane-nek borzasztóan jólesett a kellemes meleg víz, de főleg az, ahogy a férje odaadó gondoskodással bánt vele. Annyira vigyázott rá, semmiképpen nem akart fájdalmat okozni. Amikor végzett, puha törölközővel végigsimogatta az egész testét, így törölte szárazra. Behozta a hűsítő krémet, és bekente vele az asszony sérüléseit. Segített neki felvenni a pizsamát, és visszavitte a hálóba. Ezalatt Sarah összekészítette a vacsorát mindhármuknak. Tálcán felvitte, odahúzott egy kis asztalt az ágy mellé. Lehet, hogy a krém hatására, de már Jane-nek is sikerült valamennyire önállóan vacsorázni, bár Robert még sokat segített neki. Evés után megnéztek egy filmet a TV-ben, végül lefeküdtek aludni

Reggel Robertnek – aki a szomszéd szobában aludt – első dolga volt megnézni a feleségét. Jane még aludt, így főzött a konyhában kávét, töltött a nővérének is, aki időközben megjelent. Csendben megitták, aztán a férfi fogott egy csészét, teletöltötte, és elindult a háló felé. Benyitott, a neje már ébren volt. Letette a bögrét, és segített neki felülni – Meg tudod fogni a kávédat? – kérdezte – Azt hiszem, igen – és mutatta, hogy fel tudja emelni a kezét. Robert odaadta a csészét – Jól aludtál? Nem fájtak a sebeid éjszaka? – Igen, jól, úgy érzem, teljesen kipihentem magam. Megpróbálok kimenni WC-re. Feltápászkodott, lassan az ágy szélére húzódott, letette a lábát a földre és felállt – illetve csak állt volna, de egyből megbillent. A férfi odaugrott, ő pedig átkarolta a nyakát és belekapaszkodott – Hát, talán egyedül még nem megy. Segítesz? De azt hiszem, menni már tudok. Elindultak, lassan, nagyon lassan. Kint segített neki leülni, a nő ránézett – Most már kimehetsz, egyedül is tudok – Ugyan már – mosolygott a férfi –, máskor is láttalak már pisilni. Akkor sem zavart, most sem fog. Vagy téged igen? – Nem… nem – válaszolt sietve Jane –, illetve akkor még nem voltam ilyen állapotban – Ugyan már, több mint öt éve házasok vagyunk, voltál már beteg néhányszor, semmi baj – Tényleg? Még házasok vagyunk? – nézett reménykedve a férjére – Igen… még azok… majd szólj, ha végeztél! – Robert csendesen betette maga után az ajtót. A férfi már majdnem kibökte, hogy béküljenek ki, de mióta az asszony eszébe juttatta Edwardot, valami furcsát érzett a viselkedésében. Igazából semmi alapja nem volt, azonban mintha nem lett volna teljesen őszinte vele. Nagyon jól ismerte a feleségét. Az biztos, hogy valami nem volt rendben. Rossz érzése támadt, mert azt hitte, ezen már túl vannak. Amikor megígérte neki az asszony, hogy többé nem fog hazudni, ő elhitte – mert el akarta hinni –, de most valami nem volt tiszta. Ebben biztos volt. Még mindig ki akart békülni, de amíg a nő nem bízik benne, addig neki is fenntartásai vannak. Márpedig ha eltitkol valamit, az azt jelenti – Végeztem, Robert, gyere, segíts! – hallatszott Jane hangja a fürdőből. Visszatámogatta a hálóba – Ma én maradok itthon egész nap. Délután átjönnek Danielék. Jövő pénteken lesz Sarah születésnapja, meg kell beszélnünk, hogyan köszöntsük meg, és azt is el kell döntenünk, hova menjünk vacsorázni – Miért? Nem a Tavernába akartok menni? Mindig ott szoktatok ünnepelni – Most valami exkluzív helyre mennénk, szeretnénk meglepni. Addig még egy hét, ennyi idő alatt te is erőre kaphatsz, és el tudsz jönni velünk. Jövő hét péntek. Jane-nek eszébe jutott, hogy szombatra meg Edwardnak ígérte meg a vacsorát. Nagyon rossz érzése támadt. Talán el kéne mondania Robertnek, talán az lenne helyes, ha a férjével jelenne meg, így tudatosítva Edwardban, hogy ő végleg lezárta a kettejük kapcsolatát. Mekkora meglepetés lenne! De nem, nem meri megmondani, majd lezárja a dolgot egyedül, és végre vége lesz az egésznek. Délután megjöttek Danielék, mind a négyen. Felmentek a hálóba Jane-hez, megnézték, milyen állapotban van; a baleset óta ők nem találkoztak vele. Örültek, hogy viszonylag könnyedén megúszta, sokkal rosszabbul is járhatott volna. Megbeszélték a teendőket. Emily javaslatára az Oázis étterembe mennek majd, ez a város legpatinásabb helye. Charlotték még ma odamennek és lefoglalnak egy asztalt, hogy biztosan legyen helyük, mert az üzlet – főleg hétvégén – mindig tele volt. Jane-nek ki kellett menni a fürdőbe, szólt Robertnek, segítsen neki. Emily felugrott – Várj, majd én segítek! – átkarolta a nő derekát, és kivitte. Jane elhúzta a szája szélét; tudta, miért ajánlkozott olyan szívesen a nő. Kérdőre fogja vonni – Nos… elmondtad neki? Remélem, igen! – Amint hazaértünk, elmondtam, és Robert megértette – Mindent? Nem titkoltál el semmit? – Nem – Jane a padlót nézte, majd felemelte a fejét –, de mi lenne, ha békén hagynál? Elütött egy autó, minden tagom fáj, te meg folyamatosan nyaggatsz. Meg fogom oldani, nyugodj meg! – Majd akkor leszek nyugodt, ha biztos leszek benned, és most nem vagyok az. Vannak furcsa dolgok, valami nem tiszta számomra. Szerintem te titkolózol – Nem titkolok semmit – mondta neki Jane, közben meg mardosta a lelkét a bűntudat, hisz’ tisztában volt vele, hogy nem mond igazat. – Most pedig segíts visszamenni! Emily elgondolkodott – Ha újra becsapod Robertet, ha újból hazudsz neki, akkor nem ezt a fájdalmat érdemled, amit most érzel, hanem a pokol legsötétebb bugyrait! – Nem kiabált, sőt halkan, szinte suttogva beszélt. Talán éppen ezért, Jane hátán végigfutott a hideg és megborzongott. Emily visszakísérte a többiekhez. Megbeszélték a részleteket: mikor találkozzanak, hogy adják át az ajándékokat, meg az összes többit, ami ezzel jár. A barátaik hamarosan elköszöntek. Robert lement a konyhába megteríteni, Sarah nemsokára megjön, biztos éhes lesz. Jane szólt neki, hogy ő is lent szeretne vacsorázni velük, így három terítéket rakott az asztalra. Megérkezett a nővére, a férfi feltette a tűzhelyre melegedni az ételt, és felment az emeletre a feleségéért. A szobából kikísérte, a lépcső tetején már ölbe vette. Nem kockáztatta meg, hogy esetleg elessen, és még jobban összetörje magát. Jó étvággyal falatoztak mindhárman, különösen Jane. Bár gyötörték gondok, de nagyon meghatotta a férje gondoskodása, az pedig különösen jólesett, hogy nem mirelit ételt kellett ennie. Vacsora után, míg Sarah elpakolt, Robert felvette és az emeletre ment vele. Segített levetkőzni, megfürdette, visszavitte a hálóba, előszedte a krémet. Finoman bekente vele az egész testét, vigyázva, ne okozzon fájdalmat. Betakargatta, aztán ő is elment fürödni. Hallgatta a férfi szöszmötölését, aztán a víz zubogását, ahogy zuhanyozott. Olyan jó lenne, ha visszajönne, és mellette aludna éjszaka! Csak érezni a közelségét, a teste melegét, semmi mást. Hallgatni éjszaka nyugodt, mély lélegzését, érezni azt a biztonságot, amit mindig sugárzott felé. De ha ma még nem jön be hozzá, előbb-utóbb annak is eljön az ideje. Lassan elálmosodott, lehunyta a szemét és mély alvásba merült

Reggel hat órakor észvesztő hangon csörömpölt az ébresztő. Julie-nak felpattant a szeme, ránézett az ablakra – odakint még sötét volt. Nem csoda, tél közepén. Kikászálódott az ágyból, lefőzte a kávét és előkészítette a reggelit Lizának. Becsomagolta az uzsonnáját. Halkan beosont a kislány szobájába, odabújt hozzá, megsimogatta az arcát. Rálehelt egy finom puszit és belesúgta a fülébe: – Jó reggelt, kicsikém! Ébresztő! Liza csukott szemmel elmosolyodott – Éhes vagyok! – kiáltott fel. – Van kaja? – Te kis piszok! – nevetett Julie. – Mi lenne, ha egyszer nem így ébrednél? Mit szeretnél enni? – Kaphatok csokis gabonapelyhet? – Miért nem lepődöm meg rajta, nem is értem. Az asztalon van, egyél, és irány a fürdőszoba! Már-már rituálissá vált az ébresztésnek ez a módja, de hosszú évek után is borzasztóan élvezték mindketten. Ezek a kis évődések bearanyozták Julie egész napját. Mióta George eltűnt az életükből, azóta meg különösen. Most már – hál’ Istennek, hetek óta – nem kellett rettegnie tőle. Úgy látszik, sikerült nagyon ráijeszteni. Soha életében nem félt annyira, mint akkor. Nem is ismert önmagára, honnan volt bátorsága. Talán a kétségbeesés, vagy a düh, vagy mindkettő. Újév után rögtön keresett egy ügyvédet és elindította a válópert. Ha minden jól megy – ha megtalálják George-ot, aláiratják vele a papírokat –, akkor néhány hónap alatt lezajlik az egész. Ha nem, akkor is legfeljebb egy évig tart. Bekísérte Lizát az iskolába, aztán rögtön az irodába hajtott. Alig ért be, máris csörgött a telefon – Szia, Sandra vagyok. Jól vagy? Mióta kitette a férje szűrét, a barátnője minden reggel felhívta. Julie-nek jólesett, hogy ennyire törődik vele – Persze, jól vagyok, minden rendben. – válaszolt. – Ne aggódj! – Hogy a fenébe ne aggódnék! Az a rohadék bármikor felbukkanhat újra. Ígérd meg, ha csak meglátod, azonnal hívsz! A legjobb barátnőm vagy – Te is nekem, de néha már túlzásba viszed. Nem fog felbukkanni – úgy gondolom, nagyon beijedt –, ám ha mégis, rögtön hívlak, ígérem – Oké-oké! Nemcsak ezért akartam veled beszélni. Emlékszel Susanra? Tudod, karácsony előtt találkoztunk vele – Emlékszem, ugyanabban az épületben dolgozik, ahol én. Pár napja összefutottam vele, megittunk egy kávét – Na, jól van. Megismerkedtetek egy kicsit? Tegnap felhívott, azt mondta, szeretne velem találkozni, mert beszélgetni akar. Nem tudom, mi ütött belé, hogy így hirtelen rám csörgött. Lehet, gondjai vannak, bár fogalmam sincs miért engem keresett meg. Este találkozunk és szeretném, ha eljönnél – Nem hagyhatom magára Lizát. Ilyen gyorsan nem találok bébiszittert sem – Kár… Akkor egyedül kell mennem, de jó lett volna, ha te is ott vagy. Neked mindig támad valami jó ötleted… lehet, hogy segítségre van szüksége – Szívesen mennék. Várj! Mi lenne, ha hozzám jönnétek, úgyis ketten leszünk Lizával. Összedobok valami vacsit, lefektetem a lányomat, és utána nyugodtan beszélgethetünk – Jó, megbeszélem vele és visszaszólok. Szia! Susan – gondolta – kissé fura a nő. Ahányszor találkoztak, azt érezte, hogy valami nem stimmel vele. Na mindegy, majd kiderül. Belefeledkezett a munkájába, így telt el a délelőtt. Ebéd után megbeszélés volt, ahol sorravették az összes megbízást, amivel foglalkoztak. Nem volt nagy reklámcég az övék, de nagyon jól működtek. A megbeszélés rövidebb volt a szokásosnál, mert a főnöknek találkozója volt valakivel. Belefeledkezett a munkájába, csak arra figyelt fel, hogy valaki a cég vezetőjét keresi. Ötven év körüli, rövid hajú, sportos férfi volt az illető. Az egész alkatából sugárzott valami megmagyarázhatatlan. Önteltség, gőg és nagyképűség keveréke. Olyan ember, aki mindenen és mindenkin keresztülgázol a céljai érdekében, a következményektől függetlenül. Első látásra ellenszenvesnek találta a férfit. Magának sem tudta megmagyarázni, miért, de rossz érzés fogta el a láttára. Kihessegette a fejéből a pasit, és újra a munkájára koncentrált. Már készülődött Lizáért, amikor megcsördült a mobilja – Helló, Sandra, mi van? – Szia, Julie! Beszéltem Susannal, elfogadta az ajánlatot. Nagyon szimpatikus vagy neki, azt mondta, örömmel megy hozzátok. Sőt, jobb is, ha többen leszünk – Oké! Akkor várlak benneteket este, majd összedobok valamit – Megyünk. Összeszedte Lizát az iskolánál, elhajtottak a bevásárlóközpontba. Megvettek mindent, ami a vacsorához kell, aztán elindultak haza. Julie nekiugrott a főzésnek, közben Liza az iskolai élményeiről mesélt. Minden délután beszámolt az anyjának. Imádta az iskolát, a barátait, Emma nénit, a tanítónőjét. Elkészült a vacsora, végszóra megjött Sandra és Susan. A kislány azonnal Sandra nyakába ugrott, és összevissza puszilgatta. Rápillantott a félszegen álldogáló másik nőre és megkérdezte: – Szia, te ki vagy? Engem Lizának hívnak – Szia, Susan vagyok – mosolygott rá a kislányra – Sandra barátnője vagy? – kérdezte – Még nem, de szeretnék az lenni. Liza lekászálódott a földre, megrángatta Susan ruháját, ő leguggolt hozzá. A kislány odalépett, átkarolta a nyakát és a fülébe súgta: – Sandra anya legjobb barátnője, ezért az enyém is. Ha te is az akarsz lenni, akkor már négyen leszünk! – és adott egy puszit. Susan elérzékenyült. Nagyokat nyeldesve visszafojtotta a könnyeit – Gyere, édesem, terítsük meg az asztalt, hadd pakoljanak le a lányok! Máris eszünk, farkaséhes vagyok. Nekiláttak a vacsorának. Alig maradt valami, olyan jó étvággyal ettek. Susan felsóhajtott – Nemrég otthon voltam a szüleimnél, akkor ettem ilyen finomat, de előtte évekig nem. Nagyon jó volt, köszönöm. Közösen elmosogatták az edényeket, aztán Julie le akarta fektetni Lizát. A kislány ragaszkodott hozzá, hogy Sandrával menjen aludni, és ő olvassa fel a szokásos esti mesét is – Ilyenkor szinte kiközösítettnek érzem magam – mosolygott Julie –, persze nem komolyan. Sandra nekem olyan, mintha a testvérem lenne. Már évek óta – Mi együtt jártunk főiskolára – merengett egy kicsit Susan –, de aztán én abbahagytam, és elszakadtunk egymástól. Most iratkoztam be újra, ha sikerül, nyár végére meglesz a diplomám. Akkor végre dolgozhatok újságíróként – Miért nem fejezted be, ha annyira szereted? – érdeklődött Julie – Nem tudom… illetve tudom, de erről majd később. Néhány perc múlva csatlakozott hozzájuk Sandra is – Elaludt a drágám – jelentette tréfásan. – Imádnivaló volt, mint mindig. Lányok, igyunk valamit! – Én csak gyümölcslevet kérek – mondta Susan – Te? – ámult el Sandra. – Mióta iszol te gyümölcslevet? – Szilveszter óta, és ez már így is marad – Újévi fogadalom? – kérdezte Julie. – Azokat nem igazán szokták betartani – Nem, ez nem újévi fogadalom, csak akkor történt valami, ami átértékeltette velem az egész életemet. Rádöbbentem, mekkora baromságokat követtem el éveken keresztül. Valahol mindig tudtam, de a rosszabbik énem valahogy állandóan felülkerekedett rajtam. Eltökéltem magamban, hogy megváltozom, ezért is fordultam hozzád, Sandra. Te ismertél régebben, tudod, milyen voltam – Igen, emlékszem rá. El voltam keseredve, mert nem hallgattál senkire, pedig mi segíteni akartunk neked. És nem csak mi, Peter is – Peter? Milyen Peter? – ámult el Susan – Peter Morris. Halálosan szerelmes volt beléd, és rettenetesen szenvedett miattad. Mindenki tudta, csak te nem. Nem tűnt fel? Minden ünnepen, névnapon, szülinapon kaptál ajándékot valakitől, névtelenül – Emlékszem rá, de az akkori alkoholgőzös állapotomban nem fogtam fel. Év végén kaptam az utolsó csomagot, egy kézzel faragott fadobozt, a nevem volt belevésve a fedelébe. Hazavittem anyámékhoz és beletettem a többit is, amit küldött az az ismeretlen. Otthon van a szobámban. Utána már nem kaptam semmit, és azóta sem – Biztos vagyok benne, hogy Petertől kaptad őket és azért maradtak el, mert ő végzett. Elköltözött, azóta nem hallottunk róla. Susan hallgatott, mutatóujjával révülten rajzolgatott az asztal lapján. Mindhárman csendben voltak, egyikük sem akarta megtörni. Mire nagyon hosszúra nyúlt volna, Susan megszólalt: – Szeretnék elmondani valamit, amit még soha senkinek nem meséltem el. Nem mentegetem magam, és szépítgetni sem fogom a történetet. Elmondhatom? – nézett fátyolos tekintettel, félve a két nőre. Ők nem szóltak egy szót sem, csak bólintottak – Régről kezdem, mert ahhoz, hogy megértsétek, az elejétől tudnotok kell mindenről. Ígérem, nem fogom hosszúra nyújtani. Nos. A gimi utolsó évében együtt jártam egy sráccal. Szerelmesek voltunk egymásba, és nagyon boldogok. Az ő szülei meghaltak még kiskorában, a nővére nevelte fel, és mondhatom, nagyon jól. Már tizennyolc évesen úgy viselkedett, mint egy igazi férfi. Természetesen ezt akkor még nem tudtam, csak jóval később jöttem rá. Vigyázott rám, nem mászott az agyamra, nem akart a saját képére formálni. Úgy fogadott el, amilyen voltam, pedig eléggé szertelenül viselkedtem néha. Mindig azt mondta, nem akar kényszeríteni semmire, előbb-utóbb úgyis benő a fejem lágya. Én pedig vérszemet kaptam. Eljárogattam nélküle bulizni, holott ő soha, sehova nem ment egyedül. Figyelmes volt, és aggódott értem. Amikor egy alkalommal észrevette rajtam, hogy ittam, akkor nagyon letolt, én pedig halálosan megsértődtem. Nem szakítottam vele, de ha nem voltunk együtt, én akkor is elmentem. Nem törődtem vele, csak magammal. Persze megtudta. Figyelmeztetett: ha így folytatom, nem lesz jó vége. Egyáltalán nem hatott meg, sőt. Egy bulin megismerkedtem egy férfival. Négy évvel idősebb volt nálam, felvetette a pénz, menő sportkocsija volt – na igen, a családja pénzelte. Olyan helyekre vitt, amiről tinilányként nem is hallottam. Hamarosan lefeküdtem vele, és onnantól nem volt megállás. Közben találkozgattam a régi fiúmmal is, aki akkor még nem tudott semmiről – Várj, Susan! Van neve is ennek a fiúnak? – vetette közbe Julie – Igen, de… ha nem haragudtok, inkább nem nevezném meg. Na, folytatom. Én folyton összehasonlítgattam őket. Egyik oldalról egy fiatal, korombéli srác, aki kedves, udvarias és figyelmes volt velem, a másikról egy majdnem felnőtt férfi, aki állandóan buliba vitt. Ezekben a bulikban vagy ittunk, vagy kokóztunk. Nekem igazán a kokó nem jött be, inkább a pia. És mindig szex volt a vége. Sokszor annyira berúgtam, hogy nem emlékeztem, mit csináltam. Aztán a barátomnak fülébe jutott, miket művelek a háta mögött, és azonnal szakított velem. Én megsértődtem – mit képzel magáról, hogy csak úgy kidob? –, és elmondtam mindennek, ami eszembe jutott. Gyengének, gyávának, csórónak neveztem, akinek még egy vacak kocsija sincs. És a végén odavetettem neki megvetőnek szánt hangsúllyal, hogy nyámnyila. Ő állt velem szemben. Nem mondott semmit, csak a szemembe nézett, és én láttam a fájdalmat az övében. Aztán elindult, de pár lépés után megállt. Nem fordult vissza, úgy, háttal mondta ki azt a két szót, ami azóta az agyamba égett: „Szerettelek, Susan” Utána ha látott valahol, tudomást sem vett rólam. Mintha nem is léteznék. Nem volt ellenséges, inkább közömbös. Úgy ment el mellettem, mint egy vadidegen. Pár hét múlva – már vége volt a sulinak – ismét buliztunk a pasimmal. Ő szokás szerint betépett, én olyankor rendszerint már nagyon részeg szoktam lenni, de aznap valahogy nem esett jól, így kevesebbet ittam. Kimentem a mosdóba és mire visszajöttem, eltűnt valamerre. A keresésére indultam, és meg is találtam az egyik szobában egy nővel, éppen szeretkeztek. Kiakadtam, elkezdtem üvölteni vele. Megcsal? Engem? Mit képzel magáról? Felugrott, még a ruháját sem vette magára, elkezdett pofozni. Azt üvöltötte: – Egy hülye ribanc vagy, egy lotyó. Ha én azt akarom, hogy az egész brancs végigmenjen rajtad, akkor végigmegy, és egy szavad sem lehet. Csak megdugtalak néhányszor, és kész. Ennyi. Közben végig vert, a végén már ököllel ütött. Nagy nehezen kimenekültem. Haza akartam menni, de elszédültem. Éreztem, elveszítem az eszméletemet. Előkapartam a mobilomat, hívni akartam a szüleimet. Aztán arra gondoltam, nem lehet, mert apám kiakadna, amúgy sem volt jó a kapcsolatunk. Nem jutott más eszembe, a régi fiúmat hívtam. Gondolom, valahogy megérezte, mekkora a baj, mert azonnal értem jött és bevitt a kórházba. Megvárta, míg ellátnak, beültetett a nővére autójába és hazavitt. Egész végig egyetlen szót sem szólt hozzám, néma csendben hajtottunk át a városon. Megállt a házunk előtt, ölbe vett, bevitt az ajtóig. Becsengetett, apám jött ki. Egymásra néztek, ő sem szólt, átvett tőle, mint egy csomagot, és lefektetett. Másnap nagyon ramatyul éreztem magam. Mardosott a szégyen, a lelkiismeretem tótágast állt. Lesurrantam a konyhába, remélve, hogy nem találkozom a szüleimmel. Apám az asztalnál újságot olvasott. Felkészültem a letolásra, de nem szólt hozzám. Ő, aki folyton veszekedett velem, most csendben maradt. És ez így maradt nyolc évig. Nem arról volt szó, hogy egyáltalán nem állt szóba – ha kérdeztem, válaszolt, de semmi több. Most karácsonykor értettem meg, amit a némaságával üzent nekem: a határtalan szeretetét. Pár nap múlva elmúltak a verés nyomai. Addig ki sem mertem lépni az utcára. Utána első dolgom volt felkeresni a régi fiúmat. A nővére házához mentem és becsengettem. A szívem a torkomban dobogott, nagyokat nyeldekelve vártam, hogy kinyíljon az ajtó. A nővére jött ki – Szia. Itthon van? Szeretnék beszélni vele – hebegtem – Megkérdezem – válaszolt. Néhány pillanattal később visszajött – Menj el, nem akar látni – mondta csendesen – Kérlek, könyörgök, engedj be! Nagyon fontos, hogy beszéljek vele – Kinek fontos, Susan? Neked vagy neki? – Mindkettőnknek… illetve nekem – mondtam szemlesütve. Félreállt és beengedett. Bekullogtam a konyhába, ő az asztal mellett ült, olvasott. A nővére magunkra hagyott bennünket – Mégis beengedett? A nővérem nagyon jólelkű – pillantott fel – Mondanom kell valamit. – Akkora gombóc volt a torkomban, alig tudtam megszólalni. – Szeretnék bocsánatot kérni – Késő – válaszolt szárazon. – Már késő – Nem lehet késő. Kérlek! Elölről akarom kezdeni. Rájöttem, csak téged szeretlek – Nem – mondta minden indulat nélkül. – Te magadat szereted, nem engem – Téged szeretlek. Veled szeretnék lenni, csak veled – Susan… menj el. Ne keress engem, iszonyatosan elkéstél a bocsánatkéréssel és a szerelmi vallomással. Én már semmit nem akarok tőled – De… de hát azt mondtad, szeretsz. – Elsírtam magam kétségbeesésemben – Nem. Azt mondtam, szerettelek. Nagyon nagy különbség. Amikor legutóbb beszéltünk, olyanokat vágtál a fejemhez, ami messze nem igaz, ezt te is tudod. A hűtlenségednél is jobban fájt, hogy kigúnyoltál. Csak nyugalmat szeretnék, nélküled. Egy ideje nem vagy része az életemnek, és nem is leszel. Menj, hagyj békén! Nem az volt a legrosszabb, amit mondott – abban teljesen igaza volt –, hanem ahogy mondta. Még a hangját sem emelte fel, mintha egy darab fával beszélgetett volna. Leforrázva eloldalogtam, és nyolc évig nem láttam. Ezután – hülye fejjel – belevetettem magam a féktelen szórakozásba. Rengeteget ittam, bárkivel összefeküdtem. Ezt az oldalamat Sandra jól ismeri, mert ősszel már a főiskolán voltam és ismertük egymást. Mindegy volt, kivel jövök össze, a lényeg az volt, hogy semmiben ne hasonlítson arra a fiúra. Petert is azért dobtam az első találkozás után, mert pontosan olyan volt, mint ő. Nagyon ritka józan pillanataimban megbánást is éreztem, aztán jött a következő buli, a következő pasi. Azt nem tudom, miért léptem le a főiskoláról. Egyszerűen nem maradhattam ott. Talán Peter miatt, nem tudom. Munkát kerestem, dolgoztam, de nem álltam le. Ugyanúgy éltem tovább, mint addig. Tavaly ősszel jöttem rá, így nem mehet tovább. Szakítottam az aktuális pasasommal – mellesleg ő sem volt különb, mint a többi –, sokáig nem ittam egy kortyot sem. Aztán a barátnőm nagy nehezen elcsalt egy buliba. Én megfogadtam, hogy nem iszom, de belevittek. Megittam az elsőt, jött a második, a sokadik. Reggel egy vadidegen pasas ágyában ébredtem meztelenül, nem emlékeztem semmire. Azzal a pasival jártam egy darabig, szilveszterre haza is vittem. Akkor már évek óta nem voltam otthon. Titkolt hátsó szándékom volt, hogy újra találkozzam vele. Tudjátok, a régi fiúmmal. Bocsánatot akartam kérni tőle, újra. Ott volt az étteremben, ahova mi is mentünk. Annyit hallottam róla, hogy válságban a házassága, mert a felesége félrelépett. Ott aztán kiütközött a régi énem, megsértettem a feleségét, aki jól kiosztott. Aztán odamentem ahhoz a bizonyos fiúhoz – dehogy fiú, férfi lett belőle, nem is akármilyen –, és bocsánatot kértem. Közben a pasim iszonyúan féltékeny lett, odajött és pofon vágott. Másodszor is meg akart ütni, de ő közbelépett. Megvédett engem. Engem, akitől nem kapott jót soha. Annyira megrázott, hogy rögtön tudtam: fordulóponthoz érkezett az életem. Változtatnom kell, mert ha nem, végleg elnyel a mocsok. Susan elhallgatott, befejezte – Hát, tanulságos történet, az biztos – szólalt meg nagy sokára Sandra. – Hogy érzed, tudsz változtatni? – Mindenképpen. Akarok és fogok. Amiért elmeséltem nektek, nem segítségkérés. Biztos vagyok magamban. Tőletek csak azt kérem, hogy néha jöjjünk össze beszélgetni. Persze, ha nem szégyelltek olyan nővel mutatkozni, mint én – Szívesen – mosolygott rá Julie. – Ha valamit erősen akarunk, az tiszteletre méltó, nem kell szégyellni. Bármikor összejöhetünk, Sandra is így gondolja – nézett a barátnőjére, aki erősen bólogatott – Köszönöm, lányok! – mondta Susan bepárásodott szemmel. – Elég késő van, hazamegyek – Veled tartok – csatlakozott Sandra. Felvették a kabátjukat és elköszöntek

Elérkezett a péntek, Sarah születésnapja. Az elmúlt pár napban, Robert ideje nagy részét a feleségével töltötte. Jane nagyon szépen javult, mostanra már elmúltak a fájdalmai, a zúzódások nyomai eltűntek a testéről. Hála a gondos ápolásnak, teljesen meggyógyult, már csak egy halvány heg a homlokán emlékeztette a balesetre. Délelőtt Jane a városba ment, mert még nem vett semmilyen ajándékot Sarahnak. Tudta, mit keres – a sógornője nagyon szeretett olvasni –, választott egy könyvet, remélte, tetszeni fog neki. Jobban foglalkoztatta a házassága jövője. Azt hitte, mostanra már minden rendben lesz közte és Robert között, de csalódnia kellett. Bár a férje nagyon kedves volt vele, de semmi több. Nem ért hozzá, nem simogatta meg, mint rég, nem mondott neki semmi kedveset. Gyengéden és szeretettel bánt vele, mégsem közeledett hozzá úgy, ahogy egy férfi. Nem adta fel a reményt, persze, hogy nem, hisz’ csak az maradt neki. Becsomagoltatta a könyvet és elindult haza. Gyorsan megebédelt – még senki nem volt otthon –, aztán előkészítette a ruháját, amit este visel majd. A délelőtti rohangálástól kissé elfáradt, és mivel hosszú estére számíthatott, úgy döntött, alszik egy keveset, mielőtt készülődni kezd. Robert is a városban volt; felkereste azt az ékszerüzletet, ahol annak idején a medált vette Jane-nek. Már jó ideje kinézett egy karkötőt Sarahnak. Kis aranylap volt a kapocs rajta, ebbe belevésette, hogy „Nővérkémnek” Az üzletből ahhoz a festőhöz indult, akivel a tűzzománc képeket készíttette abba a bizonyos medálba. Jane még kórházban volt, amikor felkereste őt és megkérte, hogy hozza helyre. Ma végre elkészült vele. Alig várta a mai estét, már nagyon nehezen türtőztette magát. Azért nem szólt még Jane-nek, mert úgy szeretett volna kibékülni vele, hogy egyúttal átadja a nyakláncot is. Annyira vágyott már rá, hogy a karjába zárja, ölelje, csókolja, becézgesse őt, és végre együtt legyen vele! Odaért a műteremhez, a férfi éppen az ő medálját tartotta a kezében, azt nézegette – Azt hiszem, még jobb lett, mint az előző – fordult Roberthez – Nekem is nagyon tetszik – Jane úgy nézett vissza a képről, mintha élne –, gyönyörű lett. Köszönöm szépen – Nincs mit, Robert, magának bármit elvállalok – Még egyszer köszönöm, rendezzük a számlát, mert még sok dolgom van ma – Nem tartozik semmivel, öröm volt, hogy elkészíthettem. Én is azt szeretném, ha visszaköltözne a nyugalom a családjukba. Sok boldogságot kívánok, jó érzés, hogy segíthettem ebben. Robert egészen meghatódott a festő gesztusától, hisz’ alig ismerte, bár a nővére rengeteget segített neki régen. Tulajdonképpen ő indította el a pályán: Sarah bátorította, hogy komolyan kezdjen festeni. Mára befutott, sikeres művész lett. Beletette a dobozba a nyakláncot, beszállt az autójába és az étteremhez hajtott. Még egyszer megbeszélte a menüt, közben megérkezett a szülinapi csokor a nővérének. Olyan csodás lett, hogy feltetette az asztalra. Hazahajtott, harapott valamit ebédre, benézett Jane szobájába. Az asszony aludt, nem akarta megzavarni a pihenését, lement a nappaliba és lefeküdt a kanapéra. Kisvártatva ő is elaludt

Robert, Jane és Sarah felváltva használták a fürdőt: készülődtek az estére. A lányok kicsípték magukat. Sarah halványrózsaszín blúzt, fekete, térdig érő szoknyát és fekete magassarkú cipőt vett fel. Az egész együttes kiemelte sudár alakját. Jane szintén feketébe öltözött; egy combközépig érő, szolid dekoltázzsal bíró, egyszerű ruhába. Robertnek elállt a szava, amikor meglátta őket, levegőt is alig kapott, aztán nagy nehezen kibökte: – Szépek vagytok… nagyon szépek – Köszönjük – mosolygott Sarah az öccsére. Jane meglepődött – hosszú ideje nem kapott a férjétől dicséretet, s már ettől a pár egyszerű szótól boldogság költözött a szívébe. Megszólalt a csengő, megérkeztek a többiek. Roberték felvették a kabátjaikat, kocsiba ültek, és elindultak az étterem felé. Amint megérkeztek, bevonultak az asztalukhoz. Rendeltek italokat, jó hangulatban beszélgettek, aztán hamarosan felszolgálták a vacsorát. Nagyon ízlett mindenkinek, Robert büszke volt magára: ő állította össze a menüt. Következett az ajándékok átadása. Daniel és Emily ajándékutalványt hoztak, Mason és Charlotte francia parfümöt. Jane is átadta a könyvet, Sarah ennek különösen örült, mert imádott olvasni. Robert elővett a zsebéből egy kis dobozt, és átadta a nővérének. Ő kibontotta, meglátta a feliratot a karkötőn. Meghatódva ölelte át az öccsét, úgy mondott köszönetet. Élénk beszélgetéssel folytatódott az este. Jane is megpróbált vidámnak látszani, de nem volt igazán jókedve. Robert észrevette a felesége rossz hangulatát – nagyon jól ismerte őt –, de csak somolygott magában. Elűzi ő ezt a rosszkedvet, amint hazaérnek. Rámosolygott a nővérére, aki épp a mosdóból ért vissza, leültette maga mellé és a fülébe súgta, mit tervez. Sarah boldog mosollyal ölelte át – Rettenetesen örülök, azt hiszem, épp itt az ideje, hogy kibéküljetek. A legszebb ajándék ez lesz a mai napra – ránézett Jane-re –, legalább felvidítod, nincs valami jókedve – Tudod, miért vártam eddig? Mert ma készült el – Mi készült ma? Most már nagyon kíváncsi vagyok. Robert körülnézett – a felesége épp Charlotte mellé ült le, neki háttal –, elővette az ékszeresdobozt és kinyitotta. Sarah a szája elé kapta a kezét, nehogy felkiáltson – Úristen, ez gyönyörű, Jane nagyon boldog lesz. Tedd el gyorsan, nehogy meglássa. – Hosszan méregette az öccsét, aztán azt mondta: – Nagyon büszke vagyok rád, örülök, hogy így döntöttél. Hirtelen Robert válla felett a terem másik felébe bámult megrökönyödött tekintettel – Mi történt? Mit láttál? – csodálkozott a férfi – Kérlek, ne légy ideges… – fogta meg az öccse kezét –, de… az egyik asztalhoz most ült le Edward. A férfi hátrafordult, és úgy tízméternyire, egy kétszemélyes asztalnál meglátta őket. Valóban Edward volt egy fiatal, csinos nővel. Elborult az arca, felemelkedett a székről. Sarah rémülten elkapta a kezét és visszahúzta – Ne légy bolond! Maradj itt és nyugodj meg! Robert felindultan lihegett egy ideig, csak lassan csillapodott a szívverése. Pár pillanat múlva mosoly költözött a szája szegletébe, bár a szeme nem ezt tükrözte vissza – Mindjárt jövök – mondta a nőnek és felállt – Kérlek, drágám, ne csinálj botrányt, nem éri meg. Maradj itt, és ne végy tudomást róla. Robert lehajolt hozzá, két kezébe fogta az arcát – Semmilyen botrány nem lesz, csak várj meg itt. Kényelmes léptekkel elindult Edwardék felé. A mellettük lévő asztalnál három nő ült – Hölgyeim – fordult hozzájuk –, megengedik, hogy elvegyem ezt a széket pár percre? Átfordította a másik oldalra, és lovaglóülésben elhelyezkedett rajta. Edward annyira magyarázott valamit a nőnek, hogy csak akkor vette észre, amikor már ott ült mellettük. Megrökönyödött, ugyanakkor ijedt szemmel bámult, hisz’ azonnal megismerte őt. Robert mosolyogva, de jéghidegen méregette őket, hol az egyiket, hol a másikat nézte – Szép jó estét kívánok – mondta gúnyosan. – A hölgynek bemutatkoznék, mivel még nem találkoztunk. Robert Anderson vagyok – visszafordult Edward felé. – Ez az „úriember” viszont nagyon jól tudja, ki vagyok. Igaz? A férfi meg sem tudott mukkanni, tekintetét a tányérjára szegezte. A nő kíváncsian nézett Robertre, nem tudta elképzelni, mit akarhat – Önben… kit „tisztelhetek”, asszonyom? A nő még mindig gyanútlanul, mosolyogva válaszolt – Kimberly vagyok – Nos… Kimberley, még nem tudom, örülök-e, hogy megismertem. – Tekintete a nő kezére siklott, meglátta rajta a jegygyűrűt. – Úgy látom, férjnél van. Az asszony önkéntelenül eltakarta a gyűrűt a másik kezével. Robert a mozdulat láttán azonnal tisztában volt vele, miért tette – Mit csinál most a kedves férje, hölgyem? Otthon ül, és várja haza imádott feleségét? Netán még vacsorát is készít? Vajon tisztában van vele, hogy a kedves felesége mit művel éppen? Nos? A nő mosolya lehervadt az arcáról, lesütötte a szemét, nem bírta elviselni Robert vádló tekintetét. Edward hirtelen megtalálta a hangját – Mit keresel az asztalomnál? Nem hívott ide senki, tűnj el! – Téged sem hívott Jane közelébe a kutya sem, mégis megtetted, pojáca. De egyelőre nem veled beszélek, hanem a hölggyel. Majd te is sorra kerülsz. – Visszafordult Kimberlyhez. – Nos? Nem válaszol? A nő most sem nézett fel, csak gyűrögette a zsebkendőjét. Robert keresztbe fonta a karját a szék támláján, ráhajtotta a fejét és úgy, alulról szemlélte a nőt. Mivel ő még mindig nem csinált semmit – csak a zsebkendőjével volt elfoglalva –, kiegyenesedett. Edwardra vetette jéghideg tekintetét, szemeiből sütött a megvetés és az utálat – Na és te, veled mi legyen? – Elgondolkodott egy pillanatra, aztán folytatta: – Sokat gondolkoztam azon, mit kéne mondanom, ha esetleg találkoznánk. Most végre eszembe jutott. Egyszer egy filmben hallottam a következő mondatot: „Némelyek úgy vélik, hogy egy alkalmazottnak udvarolni, az csupán kígyózó erőfeszítés, hogy a hölgyből kurva legyen”.* Nos… az én feleségemből sikerült kurvát csinálnod. – Robert szégyenkezett, amikor ezt mondta, de ki kellett mondania. Aztán hirtelen újra a nőhöz fordult – És önből, asszonyom? Vajon szintén sikerült? – Kimberly ezt hallva nem bírta tovább, felzokogott, hátralökte a székét, szemeit törölgetve kirohant az előtérbe, felkapta a kabátját és elment. Robert folytatta: – Remélem, ettől észhez tért, talán még nem késő. – Ökölbe szorította a kezét, Edwardra nézett és visszafojtott dühvel mondta: – Te pedig, Edward… vésd az eszedbe: hagyd békén a feleségemet. Egyszer már sikerült tönkretenned őt, nem kéne másodszor is. Egy ideig hallgatott, aztán… – Eddig csak őt hibáztattam, téged utáltalak. Most is egy gerinctelen, tetű rohadéknak tartalak, aki a saját öröméért másokat tesz tönkre, de ha nem hagyod békén, megváltozik a helyzet, és akkor ne várd meg, hogy találkozzunk, mert azt nagyon megbánod. Megértetted? Edward összeszorított szájjal hallgatott – Kérdeztem valamit. Megértetted? – emelte fel a hangját Robert – Igen… meg – válaszolt kényszeredetten a férfi, de csak azért, hogy szabaduljon végre a kínos helyzetből. Robert felállt, visszarakta a széket a szomszéd asztalhoz, ahol a három nő visszafojtott lélegzettel figyelt, nehogy egy szót is elmulasszanak – Hölgyeim. Köszönöm. Ők rámosolyogtak, és annyit mondtak neki: – Ezért mi tartozunk köszönettel. A férfi felsóhajtott – Bár ne kellett volna ennek megtörténnie! Sajnálom. Lassú, megfontolt léptekkel visszasétált Sarah-hoz, aki visszafojtott lélegzettel figyelt. Hatalmas kő esett le a szívéről, ugyanakkor nagyon büszke volt Robertre, hogy így kezelte ezt a helyzetet. Jane rettegett. Már jó ideje észrevette Robertet, amint Edward asztalánál ült. Félt, nagyon félt. Mi lesz, ha Edward mond valamit, amivel belegázol a férjébe? Ha elárul valami olyat, amit esetleg Robert nem tud, és még jobban tönkretesz mindent? Már bánta, hogy elhallgatta előle a vacsorát. A közelgő Robert arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Helyet foglalt a nővére mellett, ivott egy korty vizet, de nem szólalt meg. Sarah bátorítóan megszorította a kezét, a férfi felnézett és rámosolygott, bár kicsit kesernyésre sikerült. Hamarosan szedelődzködni kezdtek. Mindenki vette a kabátját, elbúcsúztak, és elindultak haza. Otthon Jane, amint kiszállt a kocsiból, azonnal a szobájába ment. Nem akart most a férjével beszélni – félt tőle, mit mondana neki. Robert csodálkozott, nem erre számított. Nem baj, majd holnap este *Részlet a „Kate és Leopold” című filmből

Másnap reggel Robert korán ébredt, még nem volt fenn senki. Gyorsan lehajtotta a kávéját, aztán elindult dolgozni. Bár – szombat lévén – rövidebb ideig tartottak nyitva, el volt maradva a számlákkal. Sietett – így is estig el fog tartani. Kocsiba ült, az üzlethez hajtott, semmi kedvet nem érzett a munkához, de muszáj elvégezni. Hétfőn le kellett adni az összesített számlákat. Otthon Sarah is felkelt, leballagott a konyhába a reggeli kávéjához. Hamarosan Jane is csatlakozott hozzá. Szótlanul, félig álomittasan kortyolgatták a finom nedűt. Jane-nek karikás volt a szeme, úgy látszott, nem aludt túl jól. Sarah szóvá is tette – Fáradtnak tűnsz, kimerített az este? – Egy kissé, meg nem igazán volt nyugodt az éjszakám. Állandóan Robert járt a fejemben – Vele minden rendben. Ne nyugtalankodj miatta. – Nem akarta elrontani a meglepetést, ezért nem árulta el Jane-nek, mit tervez az öccse. Úgyis megtudja hamarosan. Jane-t a tegnap este foglalkoztatta; ki akarta szedni Sarah-ból, mit tud róla – Mit mondott neked Robert az estéről? – Semmit. Miután hazaértünk, egyből aludni mentünk mindketten, nem beszélgettünk róla. Ha elmondja, majd szólok. Én is annyit láttam, amennyit te – Csak… nagyon félek. Félek, hogy… nem tér vissza hozzám. Annyira szeretnék újra vele lenni! – Jane idegesen tördelte az ujjait. Sarah megfogta a kezét – Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Jól ismerem az öcsémet, meglátod, minden rendben lesz. Egyébként mit csinálsz ma? Elmehetnénk valahova ebédelni, ha van kedved – Nem is tudom – Jane-nek nem volt kedve most társasághoz –, azt hiszem, inkább sétálgatok, ki szeretném szellőztetni a fejem – Jó, te tudod, de azért vacsorára érj haza, jó? – Rendben. Jane átöltözött. Sarah meglepődött, amikor meglátta – Ahhoz képest, hogy sétálgatni akarsz, eléggé kicsípted magad – jegyezte meg gyanakvóan. – Ugye nem követsz el semmi butaságot? Nagyon nem lenne jó – Ugyan – válaszolt a nő fölényesen –, csak felvettem, ami először a kezembe akadt. Nem mindegy, mi van rajtam? Sétálok és gondolkodom, azt meg bármiben lehet. Nem így van? Felvette a kabátját, elköszönt és elment. Sarah a délelőtt hátralevő részét takarítással töltötte. Délben megebédelt, rendbetette a konyhát is, fogott egy könyvet, majd leheveredett a kanapéra olvasásba merülve. Mivel elég fáradt volt, elnyomta az álom. A mobilja csengésére ébredt fel, ránézett az órára. Nagyon elaludt, már délután öt óra volt. A fenébe, sokáig szundikált. Felvette a telefont, látta, Jane hívja – Szia, Sarah. Sokáig tartott, míg felvetted, aludtál? – Egy kissé elbólintottam. Miért hívsz? – Mondtad, hogy érjek haza vacsorára, de nem fog menni. Képzeld, véletlenül találkoztam az egyik főiskolai barátnőmmel – éppen itt van a városban –, beülünk valahova vacsorázni. Nem tudom, mikor érek haza, ne aggódj, majd megyek. Sarah csodálkozva felvonta a szemöldökét; – Főiskolai barátnőd? Ki az? – Te nem ismered, Mirandának hívják – Nem ismerős a neve. Hova mentek enni? – Nem tudom, de valószínűleg a Tavernába. Csak egy napra érkezett, holnap reggel már megy tovább. Jó lesz kicsit beszélgetni vele. Mondd meg Robertnek, majd megyek, ne aggódjon – Miért nem hívod fel? Még dolgozik – Már próbáltam hívni, nem veszi fel a telefont, azért szóltam neked – Jó, megmondom neki, te meg igyekezz minél hamarabb hazaérni – Sietni fogok, megígérem. Helló, mennem kell – azzal kinyomta a telefont. Furcsa – gondolta Sarah –, még soha nem hallottam Miranda nevű barátnőről. Majd megkérdezem Robertet, talán ő ismeri. Kiment a konyhába, elővette az ételt, felkészítette a tűzhelyre, de még nem melegítette meg. Majd ha Robert hazaér. Megterítette az asztalt két főre. Mivel nem volt más dolga, kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, kinyitotta a könyvét és olvasott. Nem sokkal hét után hazaért az öccse. Meglepődött a két terítéken – Miért kettőre terítettél, Jane nincs itthon? – Felhívott, hogy a barátnőjével vacsorázik, később ér haza. Valamilyen Mirandát emlegetett. Te ismered? – Miranda? Igen… emlékszem rá még a főiskoláról. Rendes lány, én is kedveltem őt. Miért nem engem hívott? Én is szívesen találkoztam volna vele – Azt mondta, többször is hívott, de nem vetted fel – Engem nem hívott egyszer sem – elővette a mobilját. – Itt a híváslista, nézd meg. Ez nagyon furcsa. Mit mondott, hova mennek? – Valószínűleg a Tavernába. Legalábbis ezt mondta – Megint hazudott – mondta Robert keserű szájízzel. Sarah megcsóválta a fejét – Nem hazudott, legalábbis nem biztos – De igen. Az elhallgatás is hazugság. Most elmegyek és megkeresem. Ha Mirandával van, semmi gond, legalább én is találkozom vele – Veled megyek, Robert. Pár perc alatt elkészülök, és indulhatunk. – Sarah nem akarta elengedni egyedül, nagyon féltette az öccsét – Ne. Maradj itthon, hátha közben hazajön. A mobilom nálam lesz, fel tudsz hívni – Igazad van, drágám. Vigyázz magadra! – Már nem is leplezte, mennyire félti. A férfi kabátot vett, belecsúsztatta a mobilt. Elindult kifelé, a nővére utánaszaladt az ajtóhoz, két kezébe fogta a fejét, megcsókolta – Szeretlek, Robert. Nagyon szeretlek. Megsimogatta a nő arcát, rámosolygott, és szó nélkül kiment. Sarah könnyes szemmel nézett utána. Hirtelen nagyon rossz érzése támadt, megborzongott, bezárta az ajtót

Bár szombat volt, Julie-nek volt egy elmaradt ügye az előző napról, amit be kellett fejeznie. Megkérte Sandrát, vigyázzon Lizára, amíg ő dolgozik. Épp befejezte, amikor a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. A főnöke irodájából lépett ki valaki. Az a férfi volt, akire a múltkor felfigyelt. A pasas is észrevette őt, s egy ragadozó pillantásával mérte végig. Julie megborzongott a tekintetétől. Amaz elvigyorodott, biccentett és továbbment. Megint nyílt az iroda ajtaja, a főnökasszonya jött ki. Meglátta Julie-t, nagyon meglepődött; nem hitte, hogy van bent valaki szombaton – Helló, Julie, mit csinálsz ilyenkor? – kérdezte – Szia, Rose. Volt egy elmaradt ügyem, be akartam pótolni. És te? – Hát… úgyis megtudjátok hamarosan. Eladom a céget. Már megegyeztünk a részletekben, az ügyvédek elkészítik a szerződést, aztán aláírjuk. Kissé belefáradtam, sok az itteni munka, a férjem, a gyerekek. Te is tudod, mekkora gond. Így hát hamarosan új főnökötök lesz – Az a férfi veszi meg, aki az előbb elment? Első látásra nem valami szimpatikus – Ő veszi meg, de nem saját magának, hanem egy kolléganőjének. Ő maga csak csendestárs lesz, mindent a nő fog irányítani. Ne kérdezd, miért jó ez neki, nem tudom. Annyit mondott, a nő sem fog sokat itt lenni, esetleg két vagy három napot hetente – Valami van a háttérben, ennek így semmi értelme – csodálkozott Julie – Én sem tudom, nekem is fura. Na mindegy, megyek haza, hagyd a fenébe te is – Már végeztem, indulok is – állt fel Julie. Összekapkodta a holmiját, bezárta az irodát és elment. A parkolóban már nyitotta a kocsija ajtaját, amikor észrevette a túloldalon Susant. Az óta az este óta nem találkoztak, annak pedig már egy hete – Susan! – kiáltott át neki. – Szia – Hello, Julie – köszöntötte széles mosollyal a nő. Odaszaladt hozzá és melegen megölelte – Csak nem dolgoztál te is? – kérdezte Susant – De, pont onnan jövök. Előredolgoztam, mert a jövő héten kezdem a sulit. Nyárig nagyon kemény lesz, amíg nem végzek. Nincs kedved egy kávét meginni? – Nagyon szívesen, induljunk. – Julie karon fogta. – A szomszéd utcában van egy kellemes, csendes hely. Menjünk oda. Hangulatos cukrászdába léptek be. Rendeltek két kávét és két krémest – Hogy érzed magad? – Julie végigsimította Susan asztalon nyugvó kezét. – Jól vagy? – Köszönöm, nagyon jól. Mióta kiöntöttem nektek a szívem, megnyugodtam. Nagyon jólesett, hogy meghallgattatok, és nem ítéltetek el. Az óta az este óta érzem, meg tudom valósítani a céljaimat. Azóta bízom a jövőben – Ennek nagyon örülök – Julie biztatóan rámosolygott. – Mindig megkereshetsz bennünket, nem fogunk elutasítani. Tudod, még Liza is érdeklődött utánad? – Tényleg? Nagyon aranyos a lányod, azt mondta, én leszek a negyedik – Negyedik? – Te, Sandra, Liza és én. Így négyen – Úgy látszik, megkedvelt. Az ő ítélete az emberekről mindig helyes. Valami különös érzéke van hozzá, tudja, ki a jó. Nyolcéves, de tökéletesen megbízom az ítéletében. Csak egyszer tévedett, sajnos – Kivel kapcsolatban tévedett? – Az… az apjával – szomorodott el Julie – Mi van az apjával? – kíváncsiskodott Susan – Nekem épp olyan nehéz erről beszélnem, mint neked az életedről – sóhajtott Julie –, de tudod mit? Te megbíztál bennünk, én is azt teszem. Belefogott – igaz, sokszor megakadva, időnként nem tudva, hogyan fogalmazzon –, és elmondta a házassága történetét. Susan mélyen hallgatott, amikor Julie befejezte. Úgy érezte, a saját szenvedése semmi ahhoz képest, amit Julie-nek át kellett élnie. Mélyen megrendült attól az aljasságtól, ahogy George a feleségével bánt – Csatlakozom Sandrához – most ő fogta meg Julie kezét. – Jól jegyezd meg, amit mondok! Ha bármikor újra jelentkezne, azonnal értesíts engem is, ne csak Sandrát. Szembeszállunk vele – Köszönöm. Végtelenül jólesik, amit mondtál. Jól ítélt meg a lányom, tudtam – Én is köszönöm a bizalmadat. – Felállt, adott két puszit Julie-nek. – Menjünk haza. Meglátogatlak benneteket hamarosan – Oké, majd hívj fel

Jane egész délután fel-alá lófrált a városban, hazamenni nem akart. Előre bántotta a lelkiismerete, amiért Edwarddal fog találkozni, de megnyugtatta magát azzal, hogy ez az utolsó alkalom, és végleg lezárja az egészet. Még azt is ki kell találnia, mit mondjon, miért nem megy haza vacsorára. Ezen törte a fejét egész délután. Rengeteg ötlet jutott eszébe, aztán sorban elvetette mindet. Annyira átlátszó volt mindegyik, nem kockáztathatta, hogy megbukjon, mert akkor vége mindennek. Még el kellett mennie a kocsijáért is Robert házához. Úgy gondolta, inkább azzal megy vacsorázni, nem taxival, nehogy a sofőr emlékezzen rá. Elindult a házhoz – félóra séta az egész –, azalatt kitalálja, mit mondjon Sarahnak. A férjét nem fogja felhívni; félt tőle, hogy keresztüllát rajta, azonnal észrevenné rajta, hogy hazudik. Lázasan gondolkodott, milyen kifogást találjon. Valami olyat kéne, amit a sógornője is elhisz. A fene egye meg, nem jut eszébe semmi. Odaért a házhoz, elővette a kulcsait és bement. Egyenesen a könyvespolchoz tartott, hátha eszébe jut valami. Ahogy nézegette a könyveket, meglátta a fényképalbumot. Levette, belelapozott. Kiesett belőle egy kép, felkapta; a főiskolai tablóképét tartotta a kezében. Igen. Ez az. Egy régi barátnő, akivel véletlenül találkozik és elmennek beszélgetni, beülnek valahova, felelevenítik a régi emlékeiket. Közben elszalad az idő, azért ér haza később. Ez jó, ez teljesen hihető. Ki az, akit Robert ismer, de Sarah nem? Olyat kell találnia, mert akkor Sarah nem mondja, hogy vigye haza. Miranda. Igen, ő jó lesz. Kapta a mobilját és hívta a sógornőjét. Előadta a mondandóját. Valahol belül érezte a gyanakvást Sarahban, de nem törődött vele; úgy gondolta, teljesen hihető, amit mond. Kinyomta a telefont, sőt ki is kapcsolta. Így nem érhetik el. Majd arra hivatkozik, hogy lemerült. Felment az emeletre, letusolt, mert a sok mászkálástól piszkosnak érezte magát. Felrakott egy szolid sminket, átment a hálóba valami ruhát választani. Magával fogja vinni azt is, ami délután volt rajta, s majd a vacsora után átöltözik. A ruhásszekrény előtt eszébe jutott valami. Azt a piros ruhát veszi fel, amiben utoljára találkoztak. Így adja a tudtára Edwardnak, hogy ő valóban komolyan gondolja, és nem fog többé találkozni vele. Eszébe sem jutott, hogy a férfi esetleg bátorításnak veszi, ha meglátja benne. Felöltözött, kabátot vett, és elindult az étterem felé. Leparkolt a csupa üveg, fényesen kivilágított épület előtt. Edward már várta az egyik asztalnál…

Robert beszállt az autóba, ám mielőtt elindult volna, felhívta Jane-t. Illetve csak hívta volna „A hívott szám nem elérhető, próbálja meg később” – hallotta a gépi hangot. Megvolt neki Miranda száma is, bár közben évek teltek el, biztos megváltoztatta azóta. Mindegy, egy próbát megér. Ugyanazt a szöveget hallotta, mint az előbb, csalódottan tette le a mobilt. Először a Tavernához hajtott. Ott találta Danieléket, épp vacsoráztak, és az előző estéről beszélgettek. Ők nem látták, amikor Robert kiosztotta Edwardot, csak a végére figyeltek fel. Emily mesélte el nekik, mi történt, mert ő még visszament az étterembe és kifaggatta azt a három nőt, akik hallották az egészet. Ők készségesen elmesélték. Annyira tetszett nekik, ahogy Robert kezelte a helyzetet, hogy egymás szavába vágva, izgatottan, az utolsó szóig mindent elmondtak. Robert odament hozzájuk – Nem láttátok Jane-t? Őt keresem – Nem találkoztunk vele – válaszolt Daniel. – Miért keresed? – Egy régi barátnőjével van, és azt mondta, itt lesznek – mondta Robert szomorúan – Akkor lehet, valahova máshova mentek – kapcsolódott be Emily – Igen, lehet – sóhajtott nagyot a férfi és megfordult. Emily felugrott, utánaszaladt – Robert, várj! Baj van? – Nem, nincs. Legalábbis remélem – Várj, mi is megyünk, segítünk megkeresni. – A nő nagyon izgatott lett – Nem, ti maradjatok itt, hátha mégis ide jönnek. Egyedül kell megkeresnem. Otthagyta őt és elment. Emily visszatért a többiekhez – Nekem ez nagyon gyanús – tüzelt az arca a méregtől. – Szerintem ez a rohadt kurva megint átverte Robertet. A büdös életbe, mennyi csapás éri még? Leült az asztalhoz és nem szólt többet. Csodálkozva néztek rá, aztán leesett nekik, miről beszél. Robert visszaült a kocsiba. Hova menjen, hol keresse? Elindult. Céltalanul autózott a városban, fogalma sem volt, mit tegyen. Valami mardosta a lelkét – nagyon bízott benne, hogy nem fog újra csalódni a feleségében. Elhajtott az asszony volt munkahelyére – maga sem értette, miért –, de az iroda teljes sötétségbe burkolódzott. Már nem volt ott senki. Mi a francnak jött ide? Csak van annyi esze Jane-nek, hogy nem találkozik újra a volt főnökével. Annyira nem lehet aljas, kizárt dolog. Megfordult a kocsival. Inkább hazamegy, majd otthon beszél vele, ha hazaér. A városközpontban, ahogy várakozott a piros lámpánál, a túloldalon hirtelen meglátta a felesége autóját. Mit kereshet itt? Megvárta, míg zöldre vált a lámpa, áthajtott a kereszteződésen és leparkolt az ellenkező oldalon. Odament az asszony kocsijához, körbejárta. Semmi gyanúsat nem látott. Körülnézett. Jó száz méterre egy kivilágított, csupa üveg éttermet látott. Nemrég nyílhatott, mert nem ismerte. Biztos ott lesz. Elindult az épület bejárata felé. Átvágott az úton – már nem volt nagy forgalom, az emberek nagy része hazaért – a másik oldalra. A túlsó sarkon a bejárat felé fordult. Önkéntelenül benézett a kirakaton, és meglátta. Az egyik asztalnál Jane vacsorázott. Megtántorodott…

Jane belépett az étterembe és elindult Edward asztala felé. A férfi amint meglátta felugrott, lesegítette a kabátját. Már volt egy üveg bor az asztal közepén, de még nem volt megbontva. Edward intett a pincérnek, kérte az étlapot. Szólt neki, hogy bontsa fel a bort. A nő hárító mozdulatot tett – Nem kérek bort, csak vizet iszom – mondta a pincérnek – Ugyan már, Jane – vigyorgott a férfi –, egy pohár bor nem árthat meg – Megmondtam, vizet kérek, mást nem – válaszolt ingerülten. – Rendeljük meg a vacsorát, minél hamarabb túl akarok lenni rajta. Kiválasztották az ételt és amíg vártak rá, Jane a férfihoz fordult – Nos? – kérdezte hidegen. – Mit akarsz mondani? – Először is azt, hogy milyen gyönyörű vagy ebben a ruhában. Ha jól emlékszem, ez volt rajtad New Yorkban is – Azért vettem fel, hogy tudatosítsam benned, köztünk mindennek vége – Nekem nem ez jutott eszembe róla – vigyorgott még mindig Edward –, pont az ellenkezője – Ne reménykedj semmiben. Már mondtam néhányszor, nekem a férjem az első – Ő vajon tudja, hogy itt vagy? Szerintem nem. Mit szólna, ha megtudná? Biztos nem örülne neki. Igaz? – Nem, nem tudja, de amint hazaérek, elmondom neki. – Jane fel tudott volna robbanni a férfi pofátlanságától – Drágám, ne veszekedjünk, nem ezért vagyunk itt – Valóban nem – enyhült meg egy kicsit a nő. – Akkor mondd el, amit akarsz, megesszük a vacsorát, és már itt sem vagyok – Kitaláltam valamit. Ha elfogadod az ajánlatomat, te is azt csinálhatod, amit igazán szeretsz. Annyira jó vagy a reklámszakmában, hogy vétek lenne elpazarolni a tehetségedet – Nem akarok veled dolgozni. Az semmi jóra nem vezet, bár tényleg hiányzik a munka, nagyon szerettem – Na figyelj – Edward már nyeregben érezte magát –, alapítasz egy céget, te leszel a vezetője – Nekem arra nincs pénzem, egy cég elindítása nagyon sokba kerül – Itt jön a csavar a dologban. Én adok hozzá pénzt, afféle csendestársként, te pedig megcsinálod. Teljesen külön dolgoznánk, csak telefonon tartanánk a kapcsolatot. Sürgős esetben találkozhatnánk, természetesen teljesen titokban. Jane elgondolkodott – Nem tudom, nem hiszem, hogy működne a dolog. Nagyon nehéz az ilyet titokban tartani. A férfi érezte a nő bizonytalanságát; már csak egy kicsit kell ütni a vasat, és beadja a derekát. Akkor pedig már nyeregben van. Idő kérdése, és újra az övé lesz a nő – Az égvilágon senki nem fogja megtudni. Csak mi ketten tudunk majd róla, nem lesz gond, meglátod – Még át kell gondolnom ezt az egészet. Ilyen hirtelen nem tudok dönteni – bizonytalanodott el Jane, bár első hallásra tetszett neki az ötlet. Újra azt csinálhatná, amit szeret. Meghozták az ételt, ők pedig nekiláttak. A nő is jó étvággyal evett, hisz’ ma még nem is ebédelt – Milyen üzletben gondolkodtál? – kérdezte a nő, már teljesen megenyhülve – Nagyban. Én megszüntetném az enyémet, te pedig elindítanád a sajátodat. Akkora üzletet vezethetnél, amekkora az enyém volt. – Átnyúlt az asztal felett és megfogta Jane kezét, ám a nő elhúzta. – Gondold meg, mekkora lehetőség ez neked! A te tehetséged és az én pénzem, ketten együtt csodákra lennénk képesek – győzködte tovább. Érezte, nem kell sok és beadja a derekát. Akkor pedig akár akarja, akár nem, övé lesz ez a csodás nő. Ha másként nem megy, megfenyegeti, hogy beárulja a férjének, így kényszeríti. Nem volt szerelmes Jane-be, egyszerűen nem bírta elviselni az elvesztését. Nem érdekelte, kibékül-e a férjével, a lényeg, hogy vele is együtt legyen. Csak ez érdekelte, és semmilyen eszköztől nem riadt vissza. Mindenképpen visszaszerzi. Jane-nek eszébe jutott valami – Kérdeznék valamit, de ígérd meg, hogy igazat mondasz – Bármit kérdezhetsz, nem hazudok neked – válaszolt a férfi – Mi történt tegnap este? Láttam, Robert odaült hozzátok. Mit mondott? Edward hallgatott, hirtelen nem tudta, mit mondjon. Az biztos, az igazat nem fogja elmondani, azzal a férfi malmára hajtaná a vizet. Jane még jobban felnézne rá, az ő esélyei pedig csökkennének. Eszébe jutott, hogyan tudná a maga javára fordítani a dolgot – Nem akartam szóba hozni, mert nem szép dolog, amit a férjed csinált. Először lehordta és mindennek elmondta a kolléganőmet, akivel üzleti vacsorán voltunk – nem árulta el, hogy őt is be akarta hálózni, mint Jane-t –, azután én következtem. Biztosan hallani akarod? Nem szívesen mondom el – Tudni akarom. Mindenképpen. A férfi úgy tett, mintha nehezen szánná el magát, pedig valójában alig várta, hogy eláztassa Robertet a felesége előtt – Engem kígyónak nevezett – folytatta lassan, mintha nehezére esne minden kimondott szó –, elmondott mindenféle gazembernek és megfenyegetett, megöl, ha a közeledbe megyek. Elhallgatott – gondolta, még kéreti magát, úgy hihetőbbnek tűnnek a hazugságai – És? Mit mondott még? – Jane nem vette észre a férfi kétszínűségét, csak arra volt kíváncsi, róla mit beszélt Robert – Nem akarlak megbántani – adta az ártatlant Edward –, téged alattomos, hazug kurvának nevezett, aki arra sem méltó, hogy leköpjék. Azt mondta, a hideg rázza, ha hozzáérsz, ő pedig akkor sem nyúlna hozzád, ha az élete múlna rajta. A pincérek letakarították a vacsora maradványait. Négyszemközt maradtak. Jane-t szíven ütötték a hallottak. Robert ilyet mondott róla? Mélységesen csalódott. Amikor azt hitte, minden kezd rendbejönni. Eldöntötte – Elfogadom az ajánlatodat, Edward. Megalapítom a céget, valamikor megbeszéljük a részleteket. A férfi tudta, hogy nyert ügye van. Övé lesz a nő, lehet, még ma éjjel – Van egy ötletem. Menjünk el hozzám egy italra, ott nyugodt körülmények között tudnánk beszélgetni a közös céljainkról. Mit szólsz hozzá? – Újból megfogta a nő kezét, aki ezúttal nem rántotta el. Végül is – gondolta Jane –, miért ne? Ha már így alakult, legalább lesz egy jó estéje – Rendben van, menjünk. Edwarddal madarat lehetett volna fogatni, ujjongani szeretett volna, de visszafogta magát, nehogy a nő megneszelje viselkedésében a hamisságot és észrevegye, mi mindent hazudozott össze. Gyorsan fizetett, felsegítette a kabátot Jane-re. Óriási örömmel töltötte el, hogy kifelé menet a nő belekarolt

Robert nekitántorodott a járda szélén álló fa törzsének, amikor meglátta, kivel van Jane az étteremben. A szívében lévő kést ahelyett, hogy kihúzták volna, most markolatig beledöfték, és még meg is forgatták benne. Úgy érezte, nem kap levegőt; a kín, ami átjárta egész testét, szinte elviselhetetlen volt. Nem bírt megszólalni, nem tudott mozogni. Pedig világgá akart menni, soha többé nem találkozni senkivel, aki erre emlékezteti. Kényszerítette magát, hogy nyugodtan lélegezzen. Minden akaraterejére szüksége lesz. Hosszú percek teltek el, nem tudta levenni róluk a tekintetét. Éppen a férfi mondott valamit Jane-nek, aztán átnyúlt és megfogta a felesége kezét. És ő hagyta. Sőt. Elindultak kifelé, és az asszony még bele is karolt. Kiléptek az utcára, karonfogva elindultak a túloldalra. Ott a férfi kinyitotta egy sportkocsi ajtaját, Jane beszállt, ő pedig átment az autó túloldalára. Robert elszakította magát a fától, és határozott léptekkel a kocsihoz ment. Edward épp kinyitotta az ajtót, hogy beszálljon, amikor egy férfikéz óriási erővel becsapta előtte. Megperdült, elégtételt akart venni, ám amikor meglátta, ki az, sóbálvánnyá merevedett. Rábámult a másik eltorzult arcára – Figyelmeztettelek, hogy ne menj a feleségem közelébe – sziszegte Robert –, mert nagyon megbánod. Edward rémülten elhátrált a közeléből, aztán megfordult és elrohant. Jane nem látott a kocsiból semmit, amikor hatalmas döndüléssel bevágódott az ajtó, azt hitte, megtámadták őket. Csodálkozott. Itt? A belvárosban? Képtelenség. Menekülésre készen kiugrott ő is, ekkor meglátta Robertet az autó másik oldalán. Megrémült, meglepődött, maga sem tudta, mit érez. Állt a járdán, mint akit odaszögeztek. Robert átsétált hozzá, és megállt vele szemben. Szótlanul nézte az asszonyt. Olyan mélységes fájdalom tükröződött a szemében, hogy Jane lehajtotta a fejét, nem mert ránézni – Mit keresel itt? – kérdezte a férfit suttogva – alig lehetett érteni, mit mond – Én mit keresek itt? – Robert nem kiabált, de ahogy kiejtette a szavakat, az felért egy arculcsapással. – Te… mit keresel itt? Ez a kérdés? – Én… én csak – dadogott az asszony –, Edward csak… csak haza akart vinni – Hova haza, Jane? – Hogyhogy hova? Hát haza – Még egyszer megkérdezem, Jane. Hova haza? Őhozzá? – Nem… dehogy hozzá! – Az asszony kétségbeesetten tagadott. – Csak haza akart vinni – ismételgette a nő – Miért ő akart hazavinni, amikor száz méterre van az autód? Újabb hazugság, Jane, már a sokadik – Nem mehettem kocsival, mert ittam – próbálta menteni magát – Vizet ittál, Jane. Láttam. Megint hazudsz. Újra megkérdezem, hova haza? A nő hirtelen dacos lett, dühösen felnézett rá – Te kérdezgetsz engem? Edward elmesélte, miket mondtál rólam tegnap este. És még te vonsz felelősségre engem? – Mi a fenét mondtam én, amivel megsértettelek? – háborodott fel Robert, és karba fonta a kezét. – Mit? – Azt mondtad, egy hazug, alattomos kurva vagyok, a hideg ráz az érintésemtől, és akkor sem nyúlnál hozzám, ha az életed múlna rajta. – Jane könnyes szemmel kiabált, mert nagyon fájtak neki ezek a szavak. – Azt mondtad, arra sem vagyok méltó, hogy leköpjenek. Robert ott állt a felháborodott nő előtt, leeresztette a karját és belenyúlt a kabátja zsebébe – Ezt mondta neked a bájgúnár szeretőd? Ezzel próbált rávenni, hogy megint ágyba bújj vele? Ha ezeket én mondtam, akkor szerinted, miért akartam tegnap este átadni ezt neked? – Előhúzta a kezét, felmutatta Jane-nek a medált és kipattintotta. – Nos, miért? És te… az első hazug szóra… befeküdtél volna az ágyába ahelyett, hogy engem kérdeznél. Szótlanul tartotta az asszony szeme elé a medált. A nő könnyes szemmel nézte – Úristen. Te… te megcsináltattad? – Annyira remegett, hogy csak suttogni tudott – Igen. Tudod mit jelent ez, Jane? – Robert hangja késként hasított belé – Tudom – zokogta –, de… de én csak azért jöttem el ma, hogy végleg lezárjam ezt az egészet, mert Edward folyamatosan zaklatott. Kérlek, higgy nekem – Ha zaklatott, tőlem kellett volna segítséget kérned, nem pedig hazudozni. De te nem ezt tetted. Inkább megint becsaptál. De többé nem lesz rá alkalmad. Isten veled, Jane. Fájdalmas arccal elfordult a nőtől és fejét lehajtva elballagott a járdán, otthagyva az összetört asszonyt. Jane lassan ocsúdott a megrázkódtatásból, amit a medál látványa okozott. Édes Istenem! Már régóta ki akart velem békülni – gondolta –, csak arra várt, hogy elkészüljön. Mit tettem megint, a rohadt életbe! Felnézett, s még látta, ahogy Robert lehajtott fejjel ballag. Utánarohant és amikor utolérte, elkapta a karját – Drágám! Ne hagyj itt, mindent megmagyarázok. Menjünk haza együtt, és mindent megmagyarázok. Kérlek! – zokogta. Robert megállt, rá sem nézett a feleségére, úgy mondta: – Nincs mit magyarázni, mindent értek. Én… veled… sehova nem megyek többé. Lefejtette magáról az asszony kezét, újra elindult. Megállt egy pillanatra, mintha gondolkozna valamin, megfordult – Isten veled – suttogta, most már a szemébe nézve. Jane kővé válva állt a járdán, szemét nem tudta levenni a távolodó alakról, míg az el nem tűnt a sötétségben – Ne menj el! – kiabálni, ordítani akart. Hosszú ideig ott maradt zokogva és kétségbeesve, aztán megrázta magát – Nem engedhetem el – suttogta. A kocsijához rohant és elindult arra, amerre Robertet látta eltűnni. Kétségbeesetten száguldozott az utcákon, de sehol nem találta. Nyoma veszett. Mit csináljon? A rendőrségre nem mehet, kinevetnék. Sarah. Igen, megy és elmond neki mindent, ő jobban ismeri a férfit, talán tudni fogja, hova mehetett. Elindította az autót…

Jane mint az őrült száguldott keresztül a városon. Alig látott a könnyeitől, vállát folyamatosan rázta a zokogás. Isteni csoda, hogy nem okozott kárt senkiben és semmiben. Rekordidő alatt ért Sarah házához, kiugrott a kocsiból, remegő kézzel kereste a kulcsát. Idegesen kiborította a táska tartalmát a földre. A bejárat feletti lámpa halvány fényénél négykézlábra ereszkedve kapirgált a földön. Végre kezébe akadt a kulcs. Kinyitotta az ajtót és berohant a lakásba. Egyenesen az emeletre tartott – azt hitte, Sarah már alszik –, amikor észrevette a nappaliból kiszűrődő fényt. Sarah a fotelban ült és olvasott. Felemelte a fejét. Jane láttára csodálkozva felvonta a szemöldökét – Mi történt? Miért vagy ennyire feldúlt? – kérdezte – Robert itthon van? Mondd, hogy hazajött már! – reménykedett Jane – Nem, nincs itthon, téged keres. Már kora este elment – Édes Istenem – rogyott le Jane a kanapéra –, hova mehetett? – Találkoztatok? – Sarah aggódott az öccse miatt. – Mondd már, mi történt? – Találkoztunk – suttogta a sógornője –, megtalált bennünket – Benneteket? Kivel voltál, Jane? A barátnőddel? Az asszony lehajtotta a fejét és kétségbeesetten sírt. Alig lehetett érteni, amit hüppögött – Nem… nem a barátnőmmel voltam. Edwarddal. Sarah felugrott, és irtózatos erővel pofon vágta – Te ócska kurva! Mit műveltél már megint? – üvöltötte, és visszahanyatlott a fotelba. – Azonnal mondd el, mi történt, mert olyat teszek, hogy magam is megbánom. Jane sírással küzdve, a szavakat keresgélve elmesélte a történteket. Nem hallgatott el semmit. Amikor befejezte, Sarah felkapta a mobilját, kikereste Robert számát és felhívta. A telefon kicsengett, de nem vette fel senki. Jó néhányszor próbálkozott, sikertelenül. Gondolt egyet: hátha Danielékhez ment. Telefonált, Emily vette fel – Nincs nálatok Robert? – Nincs. Este találkoztunk vele, azóta nem láttuk. Mi történt Sarah, baj van? – kérdezte a nő rosszat sejtve – Nem tudom, remélem, nincs. Meg kell találnom az öcsémet, most nem érek rá beszélni – Azonnal indulunk, és odamegyünk hozzátok. Negyedóra alatt ott vagyunk, várj meg. – Emily kinyomta a telefont. Sarah Jane-hez fordult – Most mit csináljak veled? Megint mindent tönkretettél… – Hidd el, nem akartam rosszat – mondta a nő még mindig sírva –, én… én azt hittem, végleg lezárhatom Edwarddal. Ez lett volna az utolsó alkalom, hogy találkoztam vele – Az utolsó alkalom, hogy lefekszel vele? – háborodott fel Sarah. – Mert megtetted volna, igaz? – Nem – hebegte Jane –, illetve lehet. Edward hazudott – kiáltott fel. – Higgy nekem, kérlek – Mennyire ismerted a férjedet, ha első szóra elhitted annak az embernek a hazugságait? És vajon mennyire szeretted őt, ha rögtön vissza akartál bújni a szeretőd ágyába. Őt is, engem is becsaptál. Mi van azzal, hogy bármeddig vársz rá? Mert ezt mondtad, igaz? Mennyire bíztál benne, ha nem az volt az első, hogy őt megkérdezed? Mitől féltél, Jane? Ennél rosszabb semmi sem lehetne. – Sarah kifulladva dőlt hátra, alig kapott levegőt. Hirtelen megszólalt a csengő. Emily érkezett meg Daniellel. Sarah nagy vonalakban összefoglalta, mi történt. Robert nem veszi fel a telefont, elérhetetlen. Emily odaállt Jane elé – Mégis elrontottad, Jane. Óva intettelek tőle, mégis elrontottad. – Ostorcsapásként süvítettek a szavai. – Semmit nem tanultál a hibádból, és végleg tönkretetted a házasságodat. A nő csak zokogni tudott, nem válaszolt – Meg kell találnunk Robertet – vette át a szót Sarah. – Próbáljuk megkeresni, hátha szerencsénk lesz. Értesíteni kéne a rendőrséget – Nekik hiába szólsz – mondta Daniel –, negyvennyolc óráig semmit nem csinálnak – Felhívom a sheriffet – nézett rá Sarah –, valamikor udvarolt nekem. Bár nem lett semmi belőle, azóta is nagyon jó barátok vagyunk. Az én kedvemért kerestetni fogja. Rögtön telefonált is neki. Nagy vonalakban elmondta az egészet – Hivatalosan nem indíthatom el a keresést – válaszolt a sheriff –, de minden járőrkocsinak kiadom, hogy nagyon tartsák nyitva a szemüket. Pillanatnyilag ennyit tehetek. Sajnálom – Ez is több, mint amit reméltem – suttogta a nő –, köszönöm – Nincs mit. Tudod, mennyire becsüllek, hamar elő fog kerülni, majd meglátod. – Letette a telefont. Időközben befutottak Charlotte-ék, őket Daniel értesítette. Mindannyian felkerekedtek, és külön autóval elindultak keresni. Felosztották egymás között a várost. Jane Sarahval tartott, úgy érezte, ilyen állapotban képtelen lenne vezetni. Egész éjszaka bolyongtak, benéztek a legképtelenebb helyekre is. Kérdezősködtek a kevés járókelőtől, senki nem látta. Jane elővette a telefonját, Robert számát hívta – Foglaltat jelez a mobilja, valakivel beszél – kiáltott fel. Sarah azonnal lefékezett, az út szélére kormányozta a kocsit – Hívd újra – mondta a sógornőjének –, talán előbb-utóbb felveszi. Jane próbálkozott, de percekig foglalt volt. Harmadik vagy negyedik hívásra sikerült. Sokáig csengett, aztán egyszer csak néma csend volt a vonalban – Elhallgatott – fordult Sarahhoz –, semmit nem hallok. Kikapcsolta, nem akar velem beszélni – sírta el magát. Könnyes szemmel, alig látva a kijelzőt, megint megcsörgette Robert számát – Nem elérhető – suttogta, és kiejtette kezéből a telefont. Sarahnak eszébe jutott valami. Elővette a mobilját és a sheriffet hívta – Robert néhány perce még beszélt valakivel telefonon. Tudom, hogy a legjobb barátod a mobilszolgáltatónál dolgozik. Beszélj vele, próbálja meg bemérni a telefonját, hátha így megtudjuk, hol van – Felhívom, adj néhány percet, majd visszaszólok. Jó félóra múlva – Sarah már tűkön ült – megcsörrent a készülék. Villámgyorsan felkapta, a sheriff szólt bele – Sikerrel jártam. A cellainformációk alapján Robert egész éjjel összevissza kóválygott a városban. Több hívást kapott, de senkinek nem vette fel. Rövid idővel ezelőtt egy vezetékes számot hívott. Nem sokkal utána megszakadt a jel. Nem úgy, mintha ki lenne kapcsolva, hanem olyan, mint mikor teljesen tönkremegy a készülék – Honnan telefonált utoljára? – kérdezte Sarah – A városszéli folyón átívelő hídról – Azonnal odamegyünk. – Máris indította a kocsit. Megeredt az eső. Előbb csak csendesen szemerkélve, aztán egyre erősebben. Lassan hajtott a csúszós úton, nem akart balesetet szenvedni. A hídon már ott találta a sheriffet és néhány rendőrt. Alattuk piszkosan hömpölygött a megáradt folyó vize – Itt mérték utoljára a telefon jelét, utána már nem bukkant fel. Nem lehet bemérni. Hivatalosan elindítottam a keresést, fennáll a gyanúja, hogy beleugrott a folyóba. Nagyon sajnálom, Sarah. Ha így történt, nem fogjuk megtalálni. Olyan erős a folyó sodrása, hogy nagyon messzire elvihette. Sarah hangja megkeményedett – Az én öcsém nem lett öngyilkos, ő nem olyan – mondta határozottan. – Akármilyen bánata van, nem öli meg magát. Legfeljebb elment és maga mögött hagyott mindent, de nem halt meg – Nekem kötelességem elindítani a kutatást – Indítsd el, semmit nem fogsz találni. – A nő meg volt győződve róla, hogy Robert él. Jane ki sem szállt a kocsiból, úgy érezte, nem bírják el a lábai. Mardosta az önvád, tisztában volt azzal, hogy ő az oka mindennek. Megint úgy viselkedett, mint egy esztelen liba. Már megint. Hazudozott összevissza, pedig megígérte, hogy őszinte lesz. Robertet csapta be a legjobban, és ez iszonyatosan fájt. Nem csoda, ha a férfi kifordult önmagából. Úristen, merre lehet, mit csinálhat most? Nagyon aggódott érte, már az sem érdekelte, megbocsát-e neki valaha, csak ne legyen semmi baja. Sarah ült be az autóba – Ezek a bolondok azt hiszik, Robert öngyilkos lett – füstölgött. Határozott mozdulattal begyújtotta a motort, és kipörgő kerekekkel visszaindult a város felé. Jane meg sem mert mukkanni mellette. Hazaértek. Sarah szó nélkül kiszállt, egy pillantásra sem méltatta a másik nőt. Bement a házba. Ledobta a táskáját, kabátját, lerogyott a kanapéra. Rettentő fáradt volt, eddig nem is érezte, mennyire kimerült. Összeszedte magát, öntött a konyhában egy kávét és visszaült a nappaliba. Nem gondolkozott semmin, kortyolgatta a kávéját, mintha az lett volna a legfontosabb dolog az életében. Nyílt az ajtó, Jane jött be. Leült Sarah mellé és megfogta a kezét – Ne haragudj rám, én semmi rosszat nem akartam – Nem akartál semmi rosszat? – kérdezte maró gúnnyal. – Valóban nem. Csak éppen hazudtál mindenkinek, főleg Robertnek, akiért állítólag úgy odavagy. Az első nehézség után rögtön egy másik férfi karjaiba ugrottál. Szétbarmoltál mindent, összetörted a szívét az egyetlen embernek, aki minden bűnöd ellenére imádott téged. Belehajszoltad valami őrültségbe, aminek nem tudni, mi lesz a vége. De te… te nem akartál rosszat. Tűnj el innen, és hagyj engem békén! Jane már nem tudott sírni. Sarahnak minden szava igaz volt, bármennyire fájt. Mély sóhajjal felemelkedett, elindult a kabátjáért. Kifelé a telefonra pillantott – A sheriff nem azt mondta, hogy Robert egy vezetékes számot hívott? Villog az üzenetrögzítőd. Sarah felpattant, a telefonhoz szaladt, és benyomta a piros lámpa melletti gombot. A készülékből Robert hangja hallatszott – Kedves Sarah! Nem mehetek el búcsú nélkül. Szerettem volna hallani a hangod, de tudom, lebeszélnél, és én hallgatnék rád. Az egyetlen voltál, aki mindig mellettem állt, az egyetlen, aki soha nem bántott… – Mélységesen szeretlek. Azt hiszem, mindig olyan nőre vágytam, mint te, olyan asszonyra, amilyen te vagy. Sokáig úgy éreztem, Jane-ben megtaláltam. Igaz szerelemmel szerettem őt és tudtam, hogy ez halálomig tart. Önteltségemben azt hittem, ugyanúgy viszontszeret ő is. Tévedtem. Óriásit tévedtem. Rövid boldogság után rá kellett döbbennem, nem így van. Az a nő, akiért feláldoztam volna az életemet, rútul becsapott… De ami még jobban fáj, hogy nem bízott bennem. Nem hozzám fordult segítségért… Bennem nem bízott, a szeretőjének első szóra elhitte minden hazugságát. Ezerszer mondhatja, mennyire szeret, már nem tudnék hinni neki. A lelkem mostanra sivár pusztasággá vált, a szívem apró darabokra törve. Kérlek, ne gondolj rám haraggal, bár tudom, te… nem vagy képes rá. Ne bánkódj miattam, legyél nagyon boldog. Szeretlek, drága nővérkém. Isten veled! Néma csend borult a házra. Sarah lejátszotta a szalagot újra és újra. A könnyei végigfolytak az arcán, némán, hangtalanul sírt – Hogy lehetnék boldog nélküled, te bolond? – suttogta. Elővett egy zsebkendőt, letörölte a könnyeit. Szó nélkül bement a szobájába, otthagyva Jane-t egyedül

Egy évvel később

New York, este hét óra. Julie és kislánya az iskolai előadásról tartottak haza. Nagyon jól sikerült. A lánya, Liza csodálatosan alakította a szerepét. Julie nagyon büszke volt rá, egy igazi kis színésznő veszett el benne. A kislány vidáman csacsogott mellette, ő mosolyogva hallgatta. Olyan édes! Még csak kilenc éves, de sokkal érettebb, mint a vele egykorúak. Minden pillanat, amit együtt töltenek, maga a boldogság. Liza elhallgatott – Mi a baj, kicsikém? – kérdezte Julie – Olyan jó lett volna, ha apa is itt van – sóhajtott a kislány. – Mikor jön vissza? Beszéltél vele, anya? Julie elszomorodott. Alig egy éve, hogy elment tőlük – hál’ istennek –, karácsony előtt. Amíg együtt voltak – a kezdeti rövid időszakot kivéve –, egy rémálom volt. Akkor kezdődött, amikor terhes lett. A férfi – George – nem tudott mit kezdeni vele. Teljesen magára hagyta, kimaradozott, részegen járt haza, és olyankor nagyon durva volt. Nemritkán elcsattant néhány pofon is. Egyszer úgy megütötte – pedig akkor már nyolc hónapos terhes volt –, hogy elájult. Utána fogadkozott, soha többé nem fogja bántani, leszokik az italról, csak velük törődik. Egy ideig nem is volt semmi baj, de a szülés után minden kezdődött elölről. Ha józan volt, nagyon kedvesen viselkedett, imádta a lányát. Előtte soha nem mutatkozott részegen, mindig akkor ment el otthonról, ha Liza már aludt. Ennek köszönhette, hogy a kislány istenítette az apját. Nem ismerte az igazi énjét. Nyolc éves volt, amikor elhagyta őket – egy kiadós veszekedés és néhány monokli árán. Sandra, a barátnője bevitte a kórházba kivizsgálásra, de szerencsére nem esett komolyabb baja. Utána Julie azt hazudta Lizának, hogy elesett, attól kékült el az arca. Azóta nem hallott George-ról semmit – Nem, kicsikém, nem beszéltem vele, biztosan sok a dolga, azért nem jelentkezik – hazudta. Nem tudta meddig titkolhatja még – hisz’ Liza olyan okos, előbb-utóbb rá fog jönni –, hogy az apja nem fog visszajönni – Olyan kár – sóhajtott a kislány –, nagyon büszke lett volna rám – Igen, nagyon büszke lett volna – keseredett el Julie. Hogy mondja meg neki, és főleg mikor? Az apja elhagyta őket, ezen nem változtat semmi. A félhomályból hirtelen kivált egy hatalmas alak. Odadülöngélt hozzájuk, elővett egy óriási kést – Ide a tárcádat, kisanyám! – recsegte rekedten. Julie rémülten maga mögé húzta a lányát – Mit akar tőlünk? Takarodjon innen – Süket vagy, kisanyám? A tárcádat! – hadonászott üvöltve. A szemeteskonténer mellől felemelkedett egy alak és odarohant hozzájuk. Piszkos volt, hosszú, zsíros hajjal, a szakálla eltakarta az arcát – Hagyd békén őket, te rohadék! Tűnj el innen! – kiáltotta közéjük állva – Tűnj el, te barom, vagy megkeserülöd! – ordította a támadó, és ököllel hasba vágta a csavargót, amitől az összegörnyedt. Az utca végén rendőrautó fékezett vijjogó szirénával. Valaki meghallotta a kiabálást és kihívta őket. Két rendőr ugrott ki az autóból, és fegyvert rántva feléjük rohantak. A támadó elhátrált pár lépésnyit, menekülésre készen, de elzárták az útját. Nem menekülhetett semerre, mert az utca másik oldalán is rendőrök voltak már – Megdöglesz, kurva! – hörögte habzó szájjal, és hatalmas erővel Julie felé dobta a kést. A nő látta a felé szálló fegyvert, teljesen lemerevedett. Ha tudott volna, akkor sem mozdul a lánya elől. A csavargó látta, mit akar a támadó, azonnal ugrott. Odavetette magát a két nő elé: a saját testével állította meg a kést, ami alig hallható reccsenéssel beleállt a mellkasába. A férfi hördült egyet és hangtalanul összerogyott, nem mozdult többé. A rendőrök leteperték és megbilincselték a fickót. Egyikük Julie-hez fordult – Jól vannak, asszonyom? Nincs bajuk? – Mi jól vagyunk – válaszolt a nő izgatottan. – Hívjanak mentőt, ez az ember megsérült – Már megtörtént, hölgyem, rögtön itt lesznek – azzal letérdelt a csavargó mellé, szemügyre véve a sebét. Két ujját a nyakára tette – Még él – kiáltott fel. Hangos szirénázással megérkezett a mentő, gyorsan elállították a vérzést, hordágyra tették a férfit és vijjogva elhajtottak

Sarah épp vacsorázott, amikor felrikoltott a telefon – A fene egye meg, enni sem hagynak nyugodtan. – Robert eltűnése óta, közel egy éve, minden a nyakába szakadt. Reggeltől estig dolgozott. Igazából nem bánta, legalább elterelte a gondolatait az öccséről. Felvette a kagylót – Tessék, ki az? – Jó estét, asszonyom, Sarah Andersont keresem – szólt bele egy mély férfihang – Tessék, én vagyok – Paul Major vagyok a New York-i rendőrségtől. A segítségét szeretném kérni – Tőlem? – csodálkozott a nő. – Miben segíthetnék én a rendőrségnek? – Ha jól tudom, önnek van egy Robert nevű testvére, aki egy évvel ezelőtt eltűnt – Uramisten! – kiáltott fel izgatottan Sarah. – Megtalálták? Kérem, mondja, hogy megtalálták! – Még nem tudjuk biztosan, asszonyom. Kórházba került egy csavargó súlyos sérüléssel, iratok nélkül. A fényképét összehasonlítottuk a számítógépes adatbázissal, és a gép hetven százalékos biztonsággal őt hozta ki, mint lehetséges személyt. Igazából mi sem tudjuk megállapítani… a fényképek alapján lehetséges, de nem biztos. Ide kéne utaznia és megnézni – Azonnal indulok. Istenem, csak ő legyen! – fohászkodott – Megadom a számom, hívjon fel, melyik géppel tud jönni, a reptéren fogom várni önt – Köszönöm. De mondja, milyen sérüléssel került kórházba az a férfi? Nagyon súlyos? – Még nem tudják megmondani az orvosok sem, talán mire ideér. Annyi biztos, hogy megkéselték, ennél mi sem tudunk többet – Megkéselték? – bizonytalanodott el Sarah. – Robert nem szokott belekeveredni semmibe – Elmondok mindent, amint megérkezett. Jobb, ha személyesen beszélünk. Írja fel a számomat, diktálom. Sarah tollat ragadott, egy cetlire ráfirkantotta a számot és letette a kagylót. Gyorsan átöltözött, kocsiba vágta magát. Jó másfél óra múlva Pittsburgh-be ért, leparkolta az autót, felvette a jegyét és felszállt a gépre. Visszagondolt a Robert eltűnése óta eltelt időre. Rengeteg nehézség szakadt a nyakába, de megbirkózott vele. Különösen az első néhány hét volt rettenetes. Az egész környezete – rendőrség, barátok, ismerősök, még Jane is – meg volt győződve Robert öngyilkosságáról. Ő nem. Nem fogadta el senki véleményét. Ha nincs holttest, akkor nem halt meg. Néhány nappal később megtalálták Robert mobilját – néhány kamasz a folyóparton – hasznavehetetlen állapotban. Teljesen szétázott és összetöredezett a megáradt folyóban, de ő is felismerte. Egy hét után felfüggesztették a keresést. A rendőrség szerint értelmetlen lett volna tovább folytatni. Sarah ekkor sem adta fel. Több magánnyomozó irodát is megbízott az országban, ám ők sem jutottak semmilyen eredményre. Robertnek mobilja már nem volt, hitelkártyát és igazolványt nem használt sehol, így pedig lehetetlen volt bármilyen nyomon elindulni. Ennek ellenére hitte, hogy nem halt meg. Mindig, mindenkinek azt mondta: ha az öccse halott lenne, ő megérezné. Aztán ott volt még Jane. Alig telt el pár hét, elfogadta a szeretője ajánlatát, új reklámcéget indított. Sarahnak addig sem volt felhőtlen viszonya a nővel – valahol őt hibáztatta Robert miatt, teljes joggal –, de mikor tudomására jutott a dolog, minden kapcsolatot megszakított vele. Aztán kiderült az is, hogy hamarosan összeköltözött Edwarddal. Ennyire nem számított neki sem a férje, sem a házassága, sem a barátai. Ha ilyen könnyen, ilyen rövid idő alatt túl tudott lépni rajta, akkor valóban nem szerette igazán Robertet. Persze nagyon megjárta. Edward hamarosan ráunt, folyton más nőket hajkurászott – a vér nem válik vízzé –, Jane-nek csak a munka maradt. Habár nem szakítottak, a nő, nem járt sehova, nem voltak barátai, megkeseredett ember lett belőle. A cége érdekelte, semmi más. Sarah nem sajnálta egy fikarcnyit sem, megérdemelte a sorsát. Legalább megtapasztalta, milyen, amikor megalázzák, megcsalják és kihasználják. A pilóta bemondta, hogy hamarosan megérkeznek New Yorkba. Sarah elterelte gondolatait a múltról. A szíve megtelt reménnyel: hátha végre megtalálja az ő szeretett testvérét. Nem, nem élte bele magát túlságosan, de azért valahol úgy érezte, most sikerrel jár, és tényleg Robert lesz az a férfi

A váróban Saraht egy magas, kissé markáns arcú, jó kiállású férfi fogadta. Ahogy közeledtek egymáshoz, szinte izzott a levegő a feszültségtől. A nő megállt a névtábláját tartó férfi előtt – Sa… Sarah Anderson? – dadogta a rendőr. – Ön… Sarah An… Anderson? – Igen – válaszolt meglepetten; nem erre számított. Azt hitte, egy ötvenes, pocakos rendőr vár rá, helyette itt van ez a jóképű, megnyerő férfi. Magának sem vallotta be, de nagy hatást tett rá. Hosszú-hosszú ideje nem érzett ilyet – K… kérem, fáradjon velem az… az irodámba. – A rendőr annyira zavarban volt, mint egy kiskamasz az első randija előtt. – Paul Major vagyok. Elvette Sarah táskáját, mutatta neki az utat a kijárat felé. Közben nekiment a korlátnak, beleütközött az ajtóba, majdnem hasra esett a járdán. Beültette a nőt a kocsiba, indított, illetve indított volna, de lefulladt a motor. Azért második próbálkozásra sikerült. Bocsánatkérő pillantást vetett Sarahra és olyan imádattal nézett rá, mintha egy istennő szállt volna le a földre, egyenesen az ő autójába. A nő jót mulatott az esetlenségén, nagyon tetszett neki. Beértek az irodába, a hadnagy elővett két fényképet – Itt vannak a képek. – Közben összeszedte magát. – Ez itt arról az emberről, aki kórházban van, ez pedig körözési kép. Nos? Sarah jól megnézte a kórházi képet – kétségtelenül hasonlított Robertre. Így hirtelen nem tudta eldönteni, mert a férfinak csukva volt a szeme, meg elég rossz minőségű volt a fotó – Nagyon hasonlít Robertre, látnom kell élőben! – kiáltott fel izgatottan – Természetesen odamegyünk, de előbb szeretnék valamit mutatni. Nem találtunk nála semmilyen személyes dolgot, kivéve ezt. – Az íróasztal fiókjából kivett valamit, és Sarah kezébe nyomta. A nő megdöbbenve meredt a medálra. Kinyitotta – Robert és Jane képe volt benne – Ez ő! Istenem, ez ő! Megtalálták! Maga… maga találta meg. – Összevissza hebegett, felugrott, járkált fel-alá, aztán a férfi nyakába ugrott, könnyes szemmel megcsókolta az arcát – Örökké hálás leszek – még mindig átölelve tartotta a férfit, és ragyogó szemmel nézte – azért, amit tett. Megtalálta az öcsémet, mert most már biztos vagyok benne, hogy ő az – Én… én csak a kötelességemet teljesítettem, asszonyom. – A férfi ismét zavarba jött a nő közelségétől, bár nagyon jólesett neki. – Csak a kötelességemet – Nem. Nem csak azt, maga… te, Paul, kinyomoztad ki vagyok, hol lakom, értesítettél engem, kijöttél elém a reptérre, pedig biztosan rég lejárt a munkaidőd. Sokkal… sokkal többet tettél, mint a kötelességed. Köszönöm – simogatta meg a férfi arcát, ő pedig elpirult. Nyílt az ajtó, egy rendőr lépett be. Meglátta őket, felvonta a szemöldökét – Bocsánat. Majd visszajövök később – zavartan becsukta az ajtót. Ők ketten akkor tértek magukhoz, egymásra néztek és elnevették magukat. Ölelkezve, egy rendőrségi irodában. Szegény fiú, mit gondolhat most róluk! – Gyorsan elintézek egy telefont, aztán elviszem a kórházba. Sarah közbevágott – Nem elviszem, hanem elviszlek – mondta határozottan. – A barátaimnak Sarah vagyok, és te örökké a barátom leszel – Köszönöm, hogy így gondolod. Akkor légy szíves ülj le a folyosón, amíg telefonálok, aztán mehetünk. A nőből kibújt a kisördög – Persze, értesítsd a családodat, hogy később érsz haza. Többet kéne velük lenned – Velük? Kivel? – csodálkozott Paul – Hát a feleségeddel és a gyerekeddel, ha van – De nekem nincs feleségem. Egy másik ügyben kell telefonálnom – védekezett a férfi – Nincs? Akkor ne haragudj, máris kimegyek. – Sarah nem értette, de nagyon boldog volt. Attól, hogy nincs felesége. Uramatyám, tetszik neki ez a férfi! Idejét sem tudta, mikor fordult elő utoljára. Mosolyogva kisétált a folyosóra. Alig lépett ki, máris bejött az a rendőr, aki az előbb – Mi történt, Paul? Mi volt ez az előbb? – kérdezte kaján vigyorral – Töröld le a vigyort a képedről, Johnny. Semmi nem történt, amúgy meg semmi közöd hozzá – Rendben, csak örülök, ha jól érzed magad. Nagyon rég nem láttalak ilyennek. A barátod vagyok – Akkor is félreértetted – felvette a kabátját. – Na, mennem kell. Kint karon fogta Saraht és elindultak a kórházba – Persze, félreértettem, mi? Láttam, amit láttam – mosolygott Johnny

Jane verítékben úszva ébredt. Körülnézett. Edward szokás szerint megint nem aludt itthon. Nem mintha nagyon bánkódott volna emiatt – rég nem érzett a férfi iránt semmit. Rég? Igazság szerint soha. Úgy feküdt le vele először, hogy Edward – aki akkor a főnöke volt – leitatta, és bár nem volt teljesen részeg, hagyta magát. Még ennyi idő után is szégyenpír öntötte el, ha rágondolt. A férfi kihasználta a helyzetet, sokszor bent tartotta munka után, többnapos üzleti útra vitte, aminek nem az üzlet volt a célja, hanem a szórakozás és a szex. Szó sem volt szerelemről, egyikük részéről sem. Persze a férje megtudta, majdnem tragédia lett a vége. Belerondított a házasságába. Utána foggal-körömmel küzdött, hogy rendbehozza, de másodszor is sikerült – immár végérvényesen – elrontani. A férje – az egyetlen férfi, akit szeretett – megölte magát. Miatta. Ha erre gondolt, mélységesen szégyellte magát, a lelkifurdalásról nem is beszélve. Egy éve történt, és nem tudott szabadulni tőle. Sőt. Az utóbbi időben egyre gyakrabban álmodott róla. Ezek az álmok néha csodásak voltak, de legtöbbször csak a fájdalmat erősítették, amit az elvesztése miatt érzett. Akkor mindenki elfordult tőle – a sógornője, a barátai –; mindegyikük őt tette felelőssé Robert haláláért. Bár Sarah, a férje nővére egyetlen percig sem kételkedett, hogy az öccse él, ő nem tudott hinni benne. A holttestét ugyan soha nem találták meg, de minden bizonyíték amellett szólt, hogy belevetette magát a megáradt folyóba. Mit tehetett volna? Az egyetlen férfi karjaiba menekült, aki felajánlotta a segítségét. Edward vett neki egy céget New Yorkban, ő pedig beletemetkezett a munkába. A férfival pár hónap után már le sem feküdtek egymással. Edward ráunt, ő meg egyáltalán nem bánta. Addig is nyűgnek fogta fel. Ha közeledett hozzá, engedelmesen behódolt neki, kielégítette a vágyait, és nem érzett semmit. A szex szerelem nélkül csak pótcselekvés. Néha összejött valami orgazmusféle, de hol volt ez ahhoz képest, amit Roberttel élt át? Az a testét-lelkét beborító csodás érzés, ami a fellegekbe emelte, amikor a gyönyör perceiben kitárultak a mennyország kapui, és utána nevetett és sírt egyszerre. Ahogy később álomba ringatta őt becéző, szerelmes szavakkal, gyengéd simogatással, apró, finom puszikkal. Elégedetten, kielégülten aludt el, és boldogan ébredt. Mindene megvolt, amit kaphatott az élettől. Eldobta, tönkretette, halálba kergette Robertet. Nem keresett mentséget magának, mert nem is volt. Nem hibáztathatott senkit, együtt kellett élnie a bűntudattal. Legalább Robert élne, ha egy másik nővel lenne boldog, akkor is. Eszébe jutott az álma. A férjével szeretkezett, ám mielőtt elért volna a csúcspontra, kinyitotta a szemét és Edward vigyorgó arcával nézett szembe. Felsikított, verítéktől csatakosan ébredt. Mostanában egyre gyakrabban álmodott Roberttel, és ezek az álmok kivétel nélkül erotikusak voltak. Néha még orgazmusa is volt, de legtöbbször beúszott valami kép, ami megzavarta. Mint ma reggel is. Összeszedte magát, kikászálódott az ágyból. Letörten a konyhába vonszolta magát, lefőzte a kávét, és a pult mellett magába roskadva elkortyolgatta. Valamelyest észhez tért tőle, lezuhanyozott, a szekrényből kiválasztott egy nadrágkosztümöt, felöltözött és a reptérre hajtott. Ma New Yorkba megy, kivételesen nem néhány napra, hanem egy egész hétre. Fontos kampány véghajrájába érkeztek, be akarta fejezni ezen a héten. Tizenegy óra körül ért be az irodába, Julie, az asszisztense már várta az anyaggal. Nagyon kedvelte a nőt, azóta meg különösen, amióta megtudta, hogy Julie határozottan visszautasította Edward csábítási kísérleteit. Úgy tudta, a férje egy éve elhagyta, mégsem hódolt be a férfinak. Hiába küldött ajándékokat, virágcsokrokat, a nő minden alkalommal visszaküldte. Elfogadni sem volt hajlandó. Nem mintha féltékeny lett volna – rég nem érdekelte, kivel bújik ágyba Edward –, inkább tetszett neki a nő karakán viselkedése, hogy nem hagyta behálózni magát. Több esze volt, mint neki annak idején. Most mintha kissé fáradtnak – nem, inkább megtörtnek – tűnt. Kérdezte tőle, mi baja van, de Julie elhárította az érdeklődését azzal, hogy rosszul aludt – Remélem, nem Edward miatt vagy ilyen. Úgy tudom, már leszállt rólad, beletörődött a visszautasításba – Nem, nem, csak alig aludtam valamit – mondta Julie fásultan. – Edward nem zaklat, amióta elküldtem a francba. Nehezen, de felfogta, hogy nem akarok találkozni vele. Azóta nem is láttam. De szeretnék egy kicsit hamarabb hazamenni, ha nem baj. – Be akart menni a kórházba – Nyugodtan elmehetsz, amikor csak akarsz. – Jane nem kérdezősködött tovább, nekiestek a munkának

A csavargó magához tért. Kinyitotta a szemét, körülnézett. Égető fájdalmat érzett a mellkasában, lepillantott – a kötése átvérzett egy kis részen. Ólomnehéznek érezte a fejét, valószínűleg az altató hatott így rá. Tisztán emlékezett mindenre, egészen addig a pillanatig, amíg az a kés el nem találta. Nyílott az ajtó, s egy fiatal, csinos nővér lépett be – Jól van, magához tért – mondta gyengéden –, hozzak fájdalomcsillapítót? – Nem kérek, annyira nem fáj. Mi történt, megműtöttek? – Igen. Komoly beavatkozáson esett át, uram, elég komplikált, de sikeres volt. Egy olyan embernek, mint maga, nem szabad meghalni. Az orvos, aki megoperálta, azt mondta, ha ezer ördög próbálná átvonszolni a túlvilágra, akkor is szembeszállna velük. Egész életében bánná, ha nem tudná meggyógyítani – Ugyan már! – sóhajtotta a férfi. – Én csak egy csavargó vagyok – Lehet, hogy eddig az volt, de ez megváltozik. Sok ember akar segíteni magának. Rengetegen. A férfi jeges tekintettel pillantott rá – Nincs szükségem senkire, és nem kell a segítségük. Jól megvagyok nélküle – Hogy mondhat ilyet? – kiáltott fel a nővér. – Újra normális élete lehetne, megszabadulna minden gondtól és bajtól. Nem ezt szeretné? – Azoktól… én már rég megszabadultam – nyelt nagyot – Most jut eszembe, még a nevét sem tudjuk. Hogy hívják? – Nekem… nekem nincs nevem. – Az ablak felé fordította a fejét, és többé nem szólalt meg. A nővér felvonta a szemöldökét, nem tudta mire vélni az ilyen beszédet. Megigazította a férfi párnáját, ellenőrizte a pulzusát, a homlokára tette a kezét – nem azért, hogy a lázát ellenőrizze, inkább simogatásnak tűnt a mozdulat. Leült az ágy szélére, nézte ezt az elhanyagolt arcot, a szomorú szemeket. Valami nagy-nagy fájdalma lehet. Felsóhajtott, nehézkesen, mint egy öregasszony, felemelkedett az ágy széléről és kiment. A férfi egyedül maradt, lehunyta a szemét, majd kisvártatva, valószínűleg a gyógyszerek hatására, elaludt. Már régóta nem szokott álmodni, kitörölte őket az életéből. Élte a mindennapjait sivár egyhangúsággal, nem foglalkozott semmivel. Ha éhes volt, evett, amikor volt mit, ha fáradt volt, aludt. Járta a várost, elvállalt bármilyen munkát, még a legalantasabbat is. Semmilyen fizetséget nem fogadott el, kizárólag ételt. Amikor idekerült, hetekig csavargott a városban mindenféle cél nélkül. Kapualjakban aludt, később hajléktalanszállóra kéredzkedett be. Megismerte az utcán lakó embereket. Különösebben nem beszélgetett senkivel, beérte a legszükségesebb kommunikációval. A semmittevés nem tetszett neki, ezért megpróbált munkát találni. Csak nem hivatalosan dolgozott, nem akarta, hogy megtalálják. Semmilyen iratot nem hordott magánál, személyes dolgai közül is egyedül a medál volt nála. Úgy gondolta, ha majd valamikor képes lesz fájdalom nélkül ránézni, akkor visszatérhet, addig marad a névtelenség. Rendszeresen dolgozott egy idős hölgynél – füvet nyírt, kivitte a szemetet, még takarított is nála –, aki annyira megkedvelte, hogy megengedte neki egy kis kerti pavilon használatát. Onnantól ott aludt, így legalább volt fedél a feje felett. Ahogy telt-múlt az idő, egyre több örömet talált a munkában, és egyre kevésbé fájtak az emlékei. Beszerzett magának ceruzákat, rajzlapokat. Bútorokat és különböző tárgyakat tervezett, ezeket összegyűjtötte egy mappában; majd ha visszatér, felhasználja a munkájában. Nagyon gyakran eszébe jutott a visszatérés, de valamilyen indokkal mindig elhalasztotta. Most félálomban elhatározta, amint felgyógyul, felhagy az eddigi életével és hazamegy. Elégedetten lehunyta a szemét

A kocsiban Sarah folyamatosan faggatta a rendőrt, mindent tudni akart. Hogy szerezte Robert a sebesülését, milyen az állapota. Kissé megnyugodott, amikor Paultól megtudta, hogy már nincs közvetlen életveszélyben. Mindig büszke volt az öccsére, de mikor hallotta, hogy két nőt – egy anyát és a kislányát – mentett meg Robert, dagadozott a keble. Ez teljesen rávallott az öccsére: szívesen segített az embereken. De az meglepte, hogy eléugrott a késnek. Hamarosan leparkoltak a kórház mellett. Sarah türelmetlenül ugrott ki az autóból, alig várta, hogy láthassa Robertet. Majdhogynem futottak végig a hosszú folyosókon, mire a kórteremhez értek. Az ajtó előtt a nő megtorpant, elbizonytalanodott egy kissé, aztán összeszedte magát, és lenyomta a kilincset. Ahogy meglátta az ágyon fekvő férfit, elhanyagoltsága dacára azonnal felismerte. Ő Robert, kétség sem fért hozzá. Halkan az ágyhoz sétált, látta, hogy az öccse alszik, és leült mellé. Végigsimította az arcát, könnybe lábadt szemmel nézte a nyugodtan alvó férfit. Felsóhajtott – Kedvesem, hát mindig kórházban kell téged megtalálnom? – Megfogta Robert kezét, felemelte és megcsókolta. Amaz a szemét sem nyitotta ki, megszorította a nő kezét – Nővérkém – súgta halvány mosollyal, és aludt tovább. Sarah nem tudott betelni a számára oly kedves arccal, még akkor sem, ha a szakálla teljesen eltakarta a vonásait. Nagyon boldog volt. Végre! Végre megvan, és neki lett igaza, nem lett öngyilkos. Paul meghatottan figyelte a jelenetet. Zavartan letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, nagyon rég száműzött az életéből mindenféle érzelmet. Meglepődött, hogy ennyire elérzékenyült – úgy látszik, öregszik, vagy mi. Aztán egy pillanat alatt mint a villám hasított belé a felismerés: szerelmes. Szerelmes ebbe a nőbe. Azóta nem érzett ilyet, mióta – évekkel ezelőtt – a menyasszonya elhagyta egy másik férfiért. Odament Sarah mellé, és gyengéden átkarolta a vállát – Menjünk, hagyjuk pihenni. Beülünk valahova enni, nagyon éhes lehetsz te is, mert nekem kopog a szemem. Majd később visszajövünk, ha már felébredt. Itt nagyon jó kezekben van, vigyáznak rá – Igazad van – súgta a nő –, menjünk, együnk valamit. Eddig nem is éreztem, de már fáj a gyomrom az éhségtől. Belekarolt a férfiba, olyan meghittséggel, mintha nagyon régóta ismerné. Csillogó szemmel rámosolygott Paulra, aki ettől a mennyországban érezte magát – Néhány saroknyira van egy hangulatos kis étterem – mondta a férfi –, odaviszlek, és eszünk valami finomat, jó? – Menjünk, kedves. – Olyan melegséggel mondta, hogy a férfi nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy ő sem közömbös neki

Julie lefektette a lányát. Liza az átélt izgalmak után alig tudott elaludni. Nagyon megijedt, de mint általában a gyerekek, hamar magához tért a sokkból. Folyamatosan az anyját kérdezgette. Először szembesült az emberi gonoszsággal, ártatlan gyermeki lelke nem tudott mit kezdeni vele. Amint a mentőautó elvitte a férfit, az egyik járőrkocsival hazamentek. Vacsorát adott a kislánynak, de ő nem bírt enni egyetlen falatot sem. Állandóan az járt a fejében, mi lehet azzal a szegény emberrel. Nagyon remélte, hogy meggyógyul. Nem fért a fejébe, mi vihet rá valakit ilyen önfeláldozásra. Ismeretlen emberek érdekében a saját életét tette kockára. Legszívesebben azonnal rohant volna a kórházba, de nem hagyhatta magára a lányát. Levetkőztette Lizát, bebújtatta az ágyba, és megvárta, míg elalszik. Azután a konyhából felhívta a barátnőjét, Sandrát. Elmesélte, mi történt velük, és megkérte, jöjjön át, mert nem akar egyedül lenni. Félóra múlva megérkezett Sandra. Julie azonnal a nyakába ugrott, és heves zokogásban tört ki – Nyugodj meg, szívem, már vége van. Minden rendben, nincs ok az izgalomra – Tudom – hüppögte Julie –, de olyan borzasztó volt, és annyira megijedtem. Attól féltem, a lányomnak bántódása esik. Egész este erősnek kellett mutatkoznom, miatta. Úgy látszik, eddig tartott – Jól van, nyugodj meg, és most szépen mondd el az egészet újra, mert a telefonban összevissza beszéltél mindent. Ki akartak rabolni? – Nemcsak azt, az a rohadék meg akart ölni. Amikor látta, hogy megjöttek a rendőrök és nem sikerül a terve, teljes erővel felém hajította a kését. Ha nem lett volna ott az a csavargó, már halott lennék – Miféle csavargó, és mit csinált? – Megmentette az életünket. Őt találta el a kés, elénk ugrott. A saját testével fogta fel, és súlyos sebet kapott, érted? – zokogta – Mi van vele, meghalt? – Még élt, amikor a mentőbe tették, azóta nem tudok róla semmit. Holnap bemegyek hozzá, remélem, életben találom. Nagyon remélem – Hát… azt én is. – Sandra felhúzta a szemöldökét. – Sok ember elbújt volna, vagy észre sem veszi az ilyet. Inkább elvannak a saját kis világukban, csak ne legyen semmi bajuk – Hát ez az – csodálkozott Julie. – Egy férfi, aki az utcán él, nincsenek céljai, egyik napról a másikra tengődik, és gondolkodás nélkül egy kés elé ugrik. Mi vihette rá erre? – Azt hiszem, tőle kell megkérdezned – mondta Sandra, mert ő sem tudta a választ. – Gyere, feküdjünk le, itt maradok veled éjszakára. Holnap vigyázok Lizára, amíg meglátogatod a kórházban – Jó, én a lányom mellett alszom, hátha rémálmai lesznek, te meg feküdj az én ágyamba. Elvonultak aludni. Julie még sokáig álmatlanul forgolódott, egyre az ismeretlen férfi járt a fejében. Nagyon hálás volt neki

Másnap Julie munka után a kórházi recepciónál érdeklődött – Egy férfit keresek, tegnap este hozták be, megsebesült a mellkasán. Meg tudná mondani, hol találom? – Hozzátartozója? – kérdezte a nővér – Nem, csak érdeklődöm – Akkor nem adhatok felvilágosítást, sajnálom – Az az ember megmentette az életemet, ezért szeretném meglátogatni – fogta könyörgőre Julie. – Legalább annyit mondjon, jól van-e? Kérem! A nővér tágra nyitott szemmel nézte – Hát, így már egy kicsit más. Túl van az életveszélyen, de még súlyos állapotban van. Érdekes, maga már a második látogatója. Nemrég ment el a testvére azzal a rendőrrel, aki nyomoz az ügyben – A testvére? – Hogyan találhatták meg a testvérét ilyen gyorsan? – gondolta. – Itt valami nagyon furcsa – Igen – mondta a nővér –, egy nő. Egy jól öltözött, nagyon szép nő. Látszik rajta, hogy jómódú. Julie úgy döntött, ezzel később is ráér foglalkozni, most fontosabb dolga van – Kérem, mondja meg, hol van az a férfi, szeretném megköszönni neki – könyörgött a nővérnek – Természetesen beengedem. A folyosó végén az utolsó kórterem. Menjen nyugodtan – Köszönöm. Julie benyitott a szobába. Az ágyban egy szakállas, hosszú hajú férfi aludt. Nem hallatszott más, csak a gépek halk pittyegése, amik az életjeleit közvetítették. Halkan bement, és leült az ágy szélére. Nézte az alvó embert, és a szíve megtelt hálával. Megsimogatta a kezét. Az érintésre az alvó kinyitotta a szemét. Julie csillogó kék szemeket látott, amint kissé csodálkozva bámulnak rá – Ki maga? – kérdezte alvástól rekedten a férfi – Helló – mosolygott a könnyein keresztül –, Julie vagyok. Hogy érzi magát? – Köszönöm, amennyire lehet, jól. Mit keres itt? – Nem emlékszik rám? Megmentette az életemet, és a kislányomét is. Tényleg nem emlékszik? – De igen, most már igen. Maga volt az tegnap este a sikátorban, ugye? – Igen, én voltam – Jó, de miért jött ide? Mit akar tőlem? – A férfi olyan tartózkodóan viselkedett, hogy Julie meglepetten csak annyit tudott kinyögni: – Szeretném megköszönni. Én is és a lányom is nagyon hálásak vagyunk, és ha segíthetünk valamit, szóljon – Nincs szükségem semmire – az ablak felé fordította a fejét –, mindenem megvan. Ha nem haragszik – fordult vissza –, köszönöm a látogatást. Menjen, kérem, pihenni szeretnék. Julie-nek rosszulesett a férfi elutasító viselkedése. Felemelkedett az ágy széléről és az ajtó felé indult. Mielőtt elment, még megkérdezte: – Bejöhetnék még meglátogatni? Talán később jobb kedve lesz – Nincs rá szükség, már megköszönte – felelte alig hallhatóan, és lehunyta a szemét. A folyosón nekitámaszkodott a falnak, aztán lerogyott az egyik székre. Sokkolta a férfi ridegsége. A legtöbb hasonló helyzetben lévő ember, ha segítő kezet nyújtanak, örül neki és elfogadja. Miért volt olyan hideg, olyan elutasító, hisz’ semmi rosszat nem akart, és nem mondott. Ahogy erre gondolt, legördült egy könnycsepp a szeme sarkából. Mély sóhajjal felállt, amikor a folyosó végén feltűnt két alak. A könnyfátyolon keresztül alig látta, de egy férfi és egy nő közeledett felé. Megtörölte a szemét, hogy jobban szemügyre vehesse őket. A nő nagyon elegáns és nagyon szép volt. A férfit ismerte; ő hallgatta ki még tegnap este – Jó napot, Julie – köszöntötte a rendőr –, meglátogatta Robertet? – Igen, látogatóba jöttem. Robertnek hívják? Nem tudtam. Maga a testvére? – fordult a nő felé. – Julie vagyok, Julie McKenzie – Sarah Anderson, Robert nővére. Maga ismeri őt? – Megmentette az életünket tegnap este. Nagyon bátran viselkedett, és majdnem belehalt. Annyira sajnálom. – Julie újra pityergett. Sarah átölelte – Ne sírjon, kedves, a műtét jól sikerült, fel fog épülni. Most már minden rendben lesz. – Nagyon megnyugtató volt, ahogy a nő vigasztalón simogatta a hátát. Julie kislánykorában érzett ilyet, amikor az édesanyjához bújt – Tudom – szipogta Julie –, nem is azért sírok. Olyan barátságtalan volt velem, nem értem. Annyira hálás vagyok, és szeretnék segíteni valamit, de nem hagyja. Miért nem? Sarah gondolkodott, mit is mondjon erre. Nem adhatja ki Robertet egy vadidegennek, de ha nem mond semmit, az sem jó. Aztán elszánta magát. Talán Julie segítségével sikerülhet kimozdítani az öccsét ebből a letargikus állapotból – Majdnem egy éve nem láttam őt – Sarah keresgélte a szavakat. – Nem tudtam róla, hol van. Eltűnt az életemből. Megszakította a kapcsolatot mindenkivel, és eljött otthonról. Azóta nem hallottam róla. Kerestettem az egész országban, sikertelenül. Amikor Paul tegnap felhívott, halvány remény támadt bennem, hogy végre megtalálom. Most nagyon boldog vagyok, és szeretném kimozdítani abból az életből, amit választott. De kényszeríteni semmire nem akarom. Ha kész lesz rá, vissza fog jönni hozzám. Ő a legjobb ember, akit valaha ismertem. Nagyon sok rossz történt vele, és nem ez a csavargó életmód volt a legrosszabb. Julie valami szörnyűséget sejtett. Nem akarta faggatni, inkább azt mondta: – Maga nagyon szereti őt, ugye? – A legjobban a világon. Most bemegyek hozzá, maga maradjon itt, majd szólok, ha bejöhet. Te is maradj, Paul, addig beszélgessetek. Belépett, bezárta az ajtót maga után. Robert az ablak felé fordított fejjel megszólalt: – Mondtam, hogy már megköszönte, többre nincs szükség – Szervusz, Robert. Így üdvözlöd a nővéredet? Robert, mint a villám, odakapta a fejét és azonnal felnyögött – Azt hittem, csak álmodom, hogy itt vagy – fintorgott, mert a hirtelen mozdulattól belenyilallt a fájdalom. Sarah odaszaladt hozzá, átölelte és megcsókolta – Annyira örülök neked! Olyan rég láttalak, már alig reménykedtem. Tudtam, éreztem, hogy nem haltál meg. Mindenki azt hiszi, halott vagy, de én azt mondtam, te nem halhattál meg, én azt érezném – Én is nagyon örülök, de engedj el, nem kapok levegőt – Jaj, Istenem, ne haragudj. Olyan boldog vagyok. Hosszú idő telt el és nagyon hiányoztál, nem is tudod, mennyire – Nekem is, de nem mehettem vissza. Minden ott folytatódott volna, mint azelőtt, és azt a hátam közepére sem kívántam. Ugye érted? – Igen, drágám, értem. Valahogy így gondoltam én is. Szükséged volt rá, hogy egyedül maradj. Bár nem éppen ezt a módot kellett volna választanod. Elutazhattál volna valahova jó messze, és nem az utcán csavarogni – Nem csavarogtam, van fedél a fejem felett. Egy idős néninél lakom, akinek segíteni szoktam – Robert. Válaszolj őszintén! Meddig akarsz itt maradni? Nem lenne jobb, ha hazajönnél? – Nem akarok hazamenni. Újrakezdem az életemet, itt New Yorkban. Beindítok valami újat, amit még nem próbáltam. Nehéz lesz, mert nincs pénzem egy vállalkozáshoz, de majd szép lassan megoldom. Talán még büszke leszel rám. Sarah elmosolyodott. Odahajolt hozzá, megcsókolta, és a fülébe súgta: – Én egész életemben nagyon büszke voltam rád, kedvesem. Soha, egyetlen pillanatig sem kételkedtem benned. Még akkor sem, amikor elmentél. Nos, vége a száműzetésnek? – Igen, nővérkém – mosolygott Robert –, már nem fáj, ha rá gondolok. Már vége – Úgy érted, Jane? – Igen, úgy. Tegnap, azért voltam a szemeteskonténernél, mert ki akartam dobni azt az átkozott medált. Lezártam, végleg. Nagyon nehéz volt túltenni magam, de végre sikerült. Azt hiszem, azért nem akarok visszaköltözni, hogy semmi ne emlékeztessen rá – Robert… nem tudom, hogy mondjam, de… tudsz valamit róla? – Nem. Hála Istennek, nem hallottam felőle. De nem is hallhattam. Mit akarsz mondani? – Nehéz, nagyon nehéz elmondani, bár azt hiszem, sokkal jobb hamarabb túlesni rajta. Jane összeköltözött Edwarddal – Hát – Robert nagyot nyelt –, megérdemlik egymást. Két becstelen ember. Talán így van jól, éljenek együtt, ha akarnak. De egyszer még találkoznom kell vele, hivatalosan még házasok vagyunk, és én el akarok válni – Ha szeretnéd, beszélek vele. Megcsináltatjuk egy ügyvéddel a papírokat, és elviszem neki – Szó sem lehet róla, ezt nekem kell megtennem. Sőt arra kérlek, nővérkém, ha visszamész, senkinek a világon ne említsd meg, hogy hol vagyok. Maradjon minden úgy, mintha nem is találkoztunk volna. Te nem találtál meg, és ez maradjon is így – Nem bánom, ha ezt akarod. Titokban marad, senkinek nem fogom mondani – Köszönöm. Nem szeretném, ha idecsődülne egy csomó ember, tudod, hogy utálom a felhajtást. Majd találkozom velük, ha hazamegyek – Azt hiszem, igazad van. De nem kell aggódnod a pénz miatt sem, még megvan a bankszámlád. Van rajta annyi, amivel kezdhetsz valamit – Nem hiszem, hogy elegendő, ami rajta van, emlékszem rá – Majdnem egymillió dollárod van, drágám – Mennyi? Az hogy lehet, mit csináltál? Sarah huncut nevetéssel válaszolt – Az utóbbi időben nagyon jól ment az üzlet, rengeteg új megrendelésünk volt, alig győztük teljesíteni az igényeket. A fizetésed és a nyereség fele a számládra került – De az a te pénzed, én nem dolgoztam meg érte. Nem fogadhatom el – Figyelj rám, te bolond! – Sarah úgy beszélt vele, mint fiatal korában, amikor korholta valamiért. – Mióta van olyan, hogy enyém, tiéd? Mindenünk közös, és tudod jól, az utolsó fityingemet is neked adnám – Igazad van. Ha már jól leszek, elindítok valami újat, majd meglátod. De van egy kikötésem. Abban is társak leszünk. Benne vagy? – Veled? Bármiben. De most beszéljünk másról. Itt van kint az a szegény nő, és nagyon el van keseredve miattad – Miattam? – csodálkozott Robert. – De hát miért? – Azt mondta, nagyon elutasítóan viselkedtél vele, pedig ő semmi rosszat nem akart, csak segíteni. Kint pityergett a folyosón. Beszélj vele, légy szíves. Nyugtasd meg. Ő nagyon hálás neked, tudod? – Nem akartam megbántani. Sajnálom, rosszul ébredtem fel, a sebem is fájt, és meglepődtem, hogy mennyire fiatal és szép. Nekem most a legkevésbé hiányzik egy nő közelsége. Azt hiszem, szabadulni akartam tőle, ez minden. Szólj neki, hogy jöjjön be, bocsánatot fogok kérni. Sarah kiment a folyosóra és behívta Julie-t

Robert mosolyogva fogadta a belépő asszonyt. Újból elcsodálkozott, mennyire szép. Zöld szemei karikásak voltak a sírástól, meggypiros ajka durcásan legörbült. Nekitámaszkodott az ajtónak, mintha soha nem akarna közelebb lépni. Fejét lehajtva álldogált, mint egy ijedt kis veréb – Julie, kedves, jöjjön közelebb! – hallott egy lágy, megnyugtató férfihangot az ágy felől. Csodálkozott: ez a férfi ilyen is tud lenni? Lassan, óvatosan araszolt oda, és leült a lábához – Még egy kicsit közelebb. Ígérem, nem fogom bántani – nevetett rá Robert. A nő közelebb húzódott. A férfi megfogta a kezét. Milyen finom az érintése, nem éppen csavargóra vall – gondolta Julie. Megnyugodott, félénken rámosolygott Robertre – Csak… csak nagyon rosszulesett, ahogy az előbb beszélt velem – Nagyon kérem, bocsásson meg. Nem szerettem volna megbántani, de az utóbbi időben elszoktam a társaságtól. Tudom, ez nem mentség, nem is azért mondtam. Ne haragudjon rám, és ha kedve van, bármikor meglátogathat. Őszintém mondom, nagyon örülnék neki – Azt… azt akarja mondani, hogy bejöhetek máskor is? – A nő ragyogó szemmel, mosolyogva nézte az ágyon fekvő torzonborz férfit – Természetesen. Bármikor, amikor csak akar – Köszönöm, élni fogok vele. Ha nem bánná, elhoznám a lányomat is. Ő is szívesen megismerné a férfit, akinek az életét köszönheti – Semmi olyat nem tettem, amiért hálát érdemelnék. Én… én csak gyűlölöm az erőszakot. Amikor láttam azt az állatot magukra támadni, nem gondolkodtam, azonnal tudtam, hogy tennem kell valamit. Sajnálom, hogy csak ennyit sikerült – Sajnálja? – csodálkozott Julie. – Majdnem meghalt, egy hajszálon múlt az élete. Amíg élek, hálás leszek érte. Ezt nem lehet eléggé megköszönni – Nem kell hálálkodnia, kedves Julie, és ne legyen lelkiismeret-furdalása sem. Én meg fogok gyógyulni, túléltem már ennél sokkal rosszabbat is. Talán még jókor is jött ez a dolog. Ráébresztett, hogy vannak sokkal fontosabb dolgok is az életben, és változtatnom kell sok mindenen. Már hetekkel ezelőtt elhatároztam magam, csak még halogattam egy ideig. Rég vissza kellett volna térnem. Valójában én vagyok hálás, de a legnagyobb öröm, hogy nem lett semmi bajuk. Ettől a néhány mondattól teljesen kimerült, fáradtan hunyta le a szemét – Szeretném megismerni a lányát. Most menjen haza, látom, mennyire fáradt, ahogy én is – mondta még búcsúzóul, és bágyadtan megszorította a nő kezét. Julie odahajolt, végigsimította Robert arcát – Még egyszer köszönöm – súgta a fülébe a már alvó férfinak. Felállt az ágy széléről, és a folyosóra ment Sarához és a rendőrhöz – Na? Mi történt? – kérdezték szinte egyszerre – Semmi, semmi. Nagyon barátságos volt velem, teljesen más, mint előtte. Még arra is megkért, hogy hozzam be a lányomat – mondta a nő ragyogó szemmel – Az öcsém nagyon szereti a gyerekeket, sajnálom, hogy neki még nem jött össze – sóhajtott nagyot Sarah – Hány éves a testvére? – érdeklődött Julie – Nemsokára huszonkilenc – Csak? Többnek gondoltam – vonta fel a szemöldökét a nő – Hát igen – sóhajtott nagyot Sarah –, az élet néha nagyon kemény próbatétel elé állítja az embert. Meg a hosszú szakáll is öregíti – Tulajdonképpen mi történt vele? Maga nem olyannak látszik, mint akinek a rokona csavarog az utcán – Az nagyon hosszú és fájdalmas történet, nem szeretném untatni vele – szabadkozott Sarah – Bocsánat – visszakozott Julie –, nem akartam tapintatlan lenni – Semmi baj, kedves, nem volt tapintatlan, de vannak dolgok, amikről nem szívesen beszélek. Most bemegyek Roberthez, utána pedig a szállodába. Nagyon elfáradtam, szeretnék pihenni – Felesleges, elaludt. – Julie megfogta Sarah kezét. – Menjen, pihenjen nyugodtan, én még maradok, amíg nem kell mennem a lányomért. Vigyázok az öccsére – Köszönöm, drágám, azért még benézek hozzá. – Kinyitotta az ajtót és halkan, hogy ne zavarja az alvót, az ágyhoz ment. Nézte őt mozdulatlanul néhány pillanatig, aztán ugyanúgy elindult kifele. Julie kintről figyelte, aztán azt mondta: – Maga… maga nagyon szereti, ugye? – Mindennél jobban. – Sarah alig tudott megszólalni. – Köszönöm, hogy itt marad vele – Ez a legkevesebb, amit megtehetek érte. Remélem, lesz még több is. A rendőr és Sarah elbúcsúztak tőle, ő meg a kórterembe ment, és az ágy szélére ült. Nézte a férfi elgyötört arcát. Még így, a gyógyszerek hatása alatt sem volt nyugodt az álma. Rángatódzott a szemhéja, a száját keményen összeszorította. Julie megsimogatta a kezét, ettől a férfi vonásai teljesen kisimultak. Vajon mi történhetett vele, hogy ezt az életet választotta? – gondolta. – Mi az, amiért mindent eldobott? Megválaszolatlan kérdések, amikre nem tudta a választ. Elhatározta, megpróbálja kideríteni, és segíteni fog neki, amiben csak tud. Amúgy is bántotta, hogy miatta került ilyen helyzetbe. Nem mozdult, fogta a férfi kezét és megnyugodott

Sarah és Paul elhagyta a kórházat, és a szállodához hajtottak, ahol a nő szobát vett ki – Köszönöm, hogy elhoztál, és mindent, amit tettél – hálálkodott Paulnak. – Most bemegyek és lefekszem aludni, nagyon kimerült vagyok – Pihend ki magad, én is azt teszem. Hazamegyek és alszom. Holnap felhívlak, és megbeszéljük, hogyan tovább – Jó, de szeretnélek megkérni valamire. Ne jelentsd sehova, hogy Robert előkerült. Azt akarom, rajtunk kívül ne tudja senki. Ez az ő kérése is – Rendben, de a sheriffeteknek jelentenünk kell, ők adták ki a keresést – Először hadd beszéljek vele én. Nagyon régi jó barátom, tiszteletben fogja tartani a kérésünket. Holnap amúgy is bemegyek hozzátok a rendőrségre, majd onnan felhívom – Tényleg? Bejössz? Nem mondtam, hogy be kell jönnöd – évődött vele a férfi – Jól van na! – nevetett rá Sarah, és kiugrott a kocsiból. Kedvel engem – gondolta Paul, és vigyorogva nézett utána. – Micsoda nő! Imádom. Rálépett a gázra és hazahajtott. Nagyon fáradt volt, de évek óta nem érezte magát ilyen jól. Mióta ez a nő felbukkant az életében – pedig alig egy napja ismeri –, teljesen megváltozott. A néha cinikus, mogorva zsaru átalakult, és olyan emberré vált, aki előre tekint és bízik a jövőben. Sarah lezuhanyozott és lefeküdt az ágyba. Annak ellenére, hogy alig látott a fáradtságtól, nehezen jött álom a szemére. Túlságosan sok minden történt. Robert hirtelen előkerülése, a késelés, és nem utolsósorban Paul. Na igen. Paul. Tetszett neki a férfi, nagyon tetszett. Sőt, úgy érezte, már majdnem szereti. De hát a fene egye meg, nem egy agyament bakfis, hogy ilyesmi történjen vele! Soha nem hitt olyan badarságokban, mint a szerelem első látásra. És most tessék, itt van. Egyszer volt szerelmes egész életében, valamikor nagyon régen. Már a közös jövőjüket tervezték, amikor elvesztette a szüleit, és rá maradt Robert nevelése. A férfi nem fogadta el, hogy nekik kellene gondoskodni a fiúról. Ő még szórakozni szeretett volna, nem pedig – ahogy fogalmazott – nyűgöt venni a nyakába. Azóta nem bízott a férfiakban. Az évek során többen próbáltak udvarolni neki, ám a bizalom hiánya nem tesz jót egy kapcsolatnak sem. Néhány próbálkozás után feladta. Úgy gondolta, nem neki való. Robert nevelése lekötötte minden idejét. Igaz, egyedül maradt, de a fiú szeretete kárpótolta. Még akkor is, amikor már elköltözött Jane-nel. Soha nem érezte, hogy magányos, kivéve az utolsó egy évet. Lehunyta a szemét, és azonnal megjelent előtte Paul arca. Elaludt

Julie a kórházból egyenesen Liza iskolájához ment. Alig várta, hogy találkozzon vele. Sok mindent akart mesélni neki. Aggódott, nem tudta, a kislányt mennyire viselte meg a támadás. Sok mindent nem látott – végig a háta mögött tartotta –, de így is nagy megrázkódtatás lehetett. Alig lépett be a kapun, Liza szaladt oda hozzá és a nyakába ugrott – Szia, anya! Képzeld, Emma néni nagyon megdicsért. Azt mondta, nagyon jó voltam az előadáson – Tényleg? Szerintem is nagyon jó voltál. Jól érzed magad, kicsikém? – Igen, anya, jól vagyok – Tudod, csak féltem tőle, hogy nagyon megijedtél, amikor az a férfi… tudod? Aki megtámadott bennünket – Tudom, anya. Először nagyon féltem, de az a bácsi megvédett. Utána már nem féltem. Azt azért láttam, hogy megsebesült. Remélem, nincs nagy baja! – sóhajtott – Most kórházban van, megsérült, de meg fog gyógyulni. Meglátogattam – Ugye majd elviszel hozzá? Én is szeretnék bemenni hozzá. Mehetek veled, anya? – Jöhetsz, drágám, majd pár nap múlva, még nagyon sokat kell pihennie. Itt van a nővére, egy nagyon kedves asszony, megismerheted őt is. Szerintem örülne, ha találkozhatna veled – Mikor, anya? Mikor láthatom? – Nem tudom, kicsim. Valamelyik este meghívom vacsorára hozzánk. Biztos egyedül érzi magát egy ekkora városban. Talán örülne a társaságnak – Hívd fel, anya és beszéld meg vele. Úgyis majdnem mindig egyedül vagyunk – Hé, nem érzed jól magad velem? – kötözködött mosolyogva Julie – Dehogynem, anyuci, szeretem, ha együtt vagyunk, de neked is kéne társaság. A barátnőd is akkor jön, ha rám kell vigyázni, amíg dolgozol. Mikor lett ennyire felnőtt ez a lány? – gondolta Julie. – Még csak kilenc éves. Babáznia kéne, nem ilyeneken gondolkodni – Jól van, drágám – mondta Lizának –, menjünk haza, csinálok valami vacsorát, és közben telefonálok Sarah néninek

Sarah-t a telefoncsörgés ébresztette fel – Ki az? – szólt álmosan a telefonba – Helló, Sarah, Julie vagyok. Nagyon álmosnak tűnik, felébresztettem? – Igen, nagyon fáradt voltam, lefeküdtem aludni. Semmi baj, miért hívott? – Jaj, ne haragudjon, gondolnom kellett volna erre. Szeretném meghívni holnap vagy holnapután vacsorára, hozzánk. Örülnék, ha el tudna jönni – Rendben van, elmegyek. Holnap este jó? – Köszönöm, várni fogjuk. Aludjon vissza, ha még tud egyáltalán. Még egyszer elnézést kérek – Nem baj, akkor holnap találkozunk. Kedves nő – gondolta Sarah –, legalább megismerem a családját. Visszaejtette a fejét a párnára, és azonnal újra elaludt. Reggel első dolga volt telefonálni a rendőrségre Paulnak. Hagyott neki üzenetet, mert éppen egy ügyben nyomozott és nem volt bent. Gyorsan felöltözött, bekapott valami reggelit, és bement a kórházba Roberthez. Ébren találta, az egyik nővér éppen az ételes tálcát pakolta össze – Jó étvággyal evett – mondta Sarahnak –, egyre jobban van. Holnap talán már fel is kelhet – Nővérkém! – köszöntötte szeretettel Robert. – Örülök neked – Látom, jól érzed magad – adott egy puszit az öccse homlokára. – Ha holnap tényleg felkelhetsz, akkor itt az ideje egy kis szépítkezésnek – Hó… Lassíts egy kicsit! – nevetett a férfi. – Nem fogsz kisminkelni, felejtsd el – Te bolond! – Sarah eszméletlenül boldog volt, hogy Robertnek oly hosszú idő után jó kedve van. – Levágom a hajad, megmosom, és megborotvállak. Lesz egy kis emberi formád. Bár, ahogy elnézlek, egy kis rúzs nem ártana – Ha most tudnék futni, ezért megkergetnélek, és addig csiklandoználak, amíg nem könyörögsz. Emlékszel? Mint gyerekkoromban – Emlékszem. De a futkosásra még ráérsz. Képzeld, Julie meghívott hozzájuk vacsorára – Persze, menj csak, aranyos nő. Jól kijöttök majd egymással. Azt mondta, van egy lánya, legalább megismered – Ő is ott volt a támadásnál, nem emlékszel? – Nem nagyon, csak egy pillanatra láttam. Mással voltam elfoglalva. Az anyja végig takarta, úgy védelmezte, mint egy tigris a kölykét – Hát igen, az anyák már csak ilyenek – válaszolt Sarah –, mindent megtennének a gyerekükért. Nagyon hálás neked, tudod? Én pedig nagyon-nagyon büszke vagyok rád – Ugyan. Más is megtette volna, nemcsak én – Ebben nem vagyok biztos. Manapság mindenki a saját életével van elfoglalva, nem szoktak mások problémáival foglalkozni – Jó, hagyjuk. Én csak megpróbáltam megvédeni egy bajba jutott nőt. Hál Istennek, többé-kevésbé sikerült, és végül minden jól alakult. Én meggyógyulok, ők megmenekültek, ez a lényeg – Azt hiszem, igazad van. Hozzak neked valamit? Elég unalmas lehet itt neked – Nem unatkozom, az egyik nővér hozott könyveket. Olvasgatok, TV-t nézek, elég jól megvagyok. A nővérek is rendszeresen bejönnek hozzám, szinte egymásnak adják a kilincset – Igen? – kötözködött egy kicsit Sarah. – A nővérek is? Ha te kórházba kerülsz, minden nővért egyből meghódítasz. Emlékszel? Legutóbb versengtek egymással, melyikük ápolhasson. Úgy látszik, itt is így van – Hát, ahogy most kinézek, nem hiszem, hogy bármelyiküket is meghódítottam. Eddig nem igazán akartam tetszeni senkinek sem – Most már igen? Ennek igazán örülnék – Nem-nem – szabadkozott Robert –, még nem fordult meg a fejemben. Egyelőre túlléptem Jane-en. Már semmit nem érzek, ha rá gondolok. Igazából nem is nagyon jut eszembe. Új életet akarok kezdeni, abba pedig csak azok férnek bele, akiket szeretek, és főleg akik engem is szeretnek. Ő nem ilyen, ezt már rég tudomásul vettem – Ezt már szeretem. Na, megyek, Paullal találkozom, nem akarom nagyon megváratni – Ki az a Paul? – vonta fel a szemöldökét Robert – Az a rendőr, aki értesített rólad. Meghívott vacsorázni ma este. Remélem nem baj? – Miért lenne? Menj, és érezd jól magad! – nevetett rá a férfi. – Majd elmeséled, ugye? – Persze – mosolygott Sarah is –, úgy, mint régen. Szia, drágám, most már megyek

Jane a konyhában tüsténkedett. Amikor volt rá ideje, rendszeresen főzött magának valamit. Robert eltűnése óta megtanult főzni. Nem lett belőle konyhatündér, de mégis jobb volt a maga készítette étel, mint a gyorséttermi vagy a fagyasztott. Elkészült, megterítette az asztalt két személyre – nem, nem Edwardnak, ő már régóta nem járt haza vacsorázni –, mert meghittebbnek érezte, ha elképzelte, hogy nem egyedül eszik. Néha eljátszott a gondolattal, milyen lenne egy ilyen este Roberttel. Meggyújtaná a gyertyát, a férje – szokás szerint – kedveskedne neki. Vacsora után fürdés, majd irány a hálószoba. Ó, a hálószoba! Képzeletében megjelent rengeteg emlék, meghitt, vagy éppen tűzforró pillanatok. Mekkora hülye volt, hogy mindezt eldobta! Egy ostoba hazugság miatt, amit Edward ültetett el a fejébe. Már tudta, bizonyosan hazugság volt, meggyőződött róla. Először nem volt biztos benne, nem tudta, kinek higgyen. Robert halála után Edward ragaszkodott a meséjéhez, bár lehet, csak azért, mert senki nem tudta megcáfolni. Hitte is, meg nem is. Hinni akarta, mert akkor kevésbé érezte magát felelősnek a férje haláláért. De ott volt a másik oldal. Robert soha nem hazudott neki, nem volt oka hazudni, hacsak nem saját magát mentegette. Hónapokig ebbe ringatta magát, míg egy véletlen folytán megtudta az igazságot. Nyáron történt, ama ritka alkalmak egyikén, amikor Edward étterembe vitte. Nem is értette, mi ütött belé, akkor már épp csak egy házban laktak, nem volt semmi közük egymáshoz. Némán ették az ételt, mint két vadidegen, akik a sors szeszélye folytán egy asztalhoz kerültek. Kellemetlenül érezte magát, nem értette, mit keres ott. El szeretett volna tűnni onnan, de nemcsak onnan, abból az életből is, amit saját magára kényszerített. De nem lehetett, mert a cég, a közös cég összekötötte őket. Legalábbis egyelőre. Egy ideje fontolgatta, hogy kiszáll az üzletből, és a saját lábára áll. Elment az étvágya, felállt az asztaltól, Edward kérdő tekintetére azt mondta, a mosdóba megy. Az asztalok között sétálva felfigyelt egy nőre, aki valahonnan ismerősnek tűnt. Nem tudta kiverni a fejéből. Végig azon járt az agya, hol látta. Biztosan nem beszélgettek soha, de találkoztak már, csak nem jutott eszébe. A fene egye meg, mit foglalkozik ezzel, semmi értelme. Elhessegette a gondolatot, kezet mosott és visszaindult a helyére. Alaposan szemügyre vette a nőt, ahogy elhaladt mellette. Folyamatosan kattogott valami a fejében. Leült Edwarddal szemben és ahogy rápillantott, eszébe jutott. Sarah születésnapján. Igen. Robert meglátta Edwardot egy másik asztalnál egy fiatal nővel. Odament hozzájuk beszélgetni, bár inkább csak ő beszélt. A nő hamarosan felugrott, és a könnyeit visszatartva elrohant. Robert még mondott valamit Edwardnak, csak utána jött vissza. Emlékezett, mennyire félt akkor. Ez a beszélgetés volt, amiről nem tudta, miről szólt. Erről kérdezte Edwardot másnap este. A nő volt, akivel akkor este vacsorázott, és aki elrohant. Beszélnie kell vele mindenáron, de nem tudhatja senki, főleg Edward nem – Megfájdult a fejem, nem mehetnénk? – kérdezte a férfit – Mi történt? Az előbb még semmi bajod nem volt – Az előbb még nem, most igen – mondta Jane élesen. – Megyünk, vagy hívjak egy taxit? – Fizetek, és mehetünk. – Edward nem is titkolta, mennyire dühös. Rendezte a számlát, majd szó nélkül elindult a kijárat felé, mintha Jane ott sem lenne. A nő pontosan erre számított. Megvárta, hogy a kijárathoz érjen, akkor indult lassan utána. Hirtelen irányt változtatott – ahhoz az asztalhoz lépett, ahol a nő ült egy barátnőjével – Elnézést, Jane Anderson vagyok – mondta neki. – Odaadom a számomat önnek, nagyon fontos dologról szeretnék beszélni. Kérem, hívjon fel holnap ezen a számon. Nagyon-nagyon fontos dologról van szó – Jó napot, Kimberly Evans. Miről kéne beszélnünk? Nem is ismerjük egymást – Igen, tudom – mondta Jane sietősen –, de most nem tudom elmondani, a lényeg, hogy mindenképpen beszélnünk kell. Kérem! – Jó, felhívom, aztán majd meglátjuk – Köszönöm, nagyon köszönöm! – hálálkodott Jane és elsietett. Remélhetőleg most megtudja az igazat – gondolta kifelé tartva

Este csörgött a telefon Sarah szobájában. A portás szólt fel, hogy egy férfi várja a hallban. Vette a kabátját, és lesietett a lépcsőn. Paul egy szál vörös rózsával a kezében álldogált a recepció előtt – A legszebbet a legszebbnek – mondta – Köszönöm – mosolygott Sarah. – Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem? – Nem tudtam… csak úgy gondoltam, ha én a rózsát szeretem a legjobban, egy próbát megér, hátha… – Nekem is ez a kedvencem, különösen a vörös. Azért furcsa, hogy ennyire egyezik az ízlésünk. Hova megyünk enni? – Remélem, nemcsak ebben. Egy kis, családias helyre szeretnélek vinni, majd meglátod, ha odaértünk. Remélem, neked is tetszeni fog – Jó, menjünk! – karolt bele Sarah. Az étterem előtt kiszálltak a kocsiból és bementek. Nem volt nagy, mindössze néhány asztal helyezkedett el benne. Egy kivételével mindegyiknél ültek – Az lesz a miénk – mondta Paul, az üres asztalra mutatva. – Üljünk le! Alig foglaltak helyet, egy ötven körüli nő lépett hozzájuk, kezében az étlappal – Szia, Paul – túrt bele a férfi hajába, odahajolt, és homlokon csókolta. – Nahát, vendéget is hoztál? Mutass be, légy szíves! – Sarah, ő a nővérem, Maggie. Nővérkém, ő Sarah Anderson. Sarah felugrott, odalépett a nőhöz, melegen átölelte és arcon csókolta – Annyira örülök, hogy megismerhetlek! Paul nem mondta, hogy van testvére – ült vissza a helyére. – Hogy szólítottad? – fordult a férfihoz. – Nővérkémnek? – Igen – vette át a szót Maggie –, mindig így hív, ha hízelegni akar – Akárcsak engem az öcsém. Úgy látszik, ez nem múlik el, akármennyi idős – sóhajtott Sarah egy kissé szomorkásan, mert eszébe jutott Robert – Paul már majdnem negyven éves, de nekem még mindig olyan, mint egy kisgyerek. Néha meg kell szidni, néha irányítani kell, máskor meg vigasztalásra szorul. De mindig, minden körülmények között szeretni kell, mert ő olyan szeretetre méltó – Hahó! Én is itt vagyok, nem zavar benneteket? Pár perce ismeritek egymást, és máris kibeszéltek bennünket? A két nő cinkosan egymásra nevetett, és szinte egyszerre kiáltottak fel: – Férfiak! – Remélem, Robertben szövetségesre találok, mert különben teljesen el leszek nyomva – játszott velük Paul – Ó, ti szegények! Mintha az öcsémet hallanám. Még nem is ismerik egymást, és máris egy húron pendülnek – mosolygott Sarah csúfondárosan. – Maggie, megmondanád, merre van a mosdó? – Persze, drágám. Ott hátul, a folyosó végén megtalálod. – Utánanézett a távolodó nőnek – Még soha nem hoztál ide senkit bemutatni. Mi történt? – Eddig nem tartottam érdemesnek senkit, hogy megismerd. De ő… Ő teljesen más. Nem tudom, de teljesen megbabonázott. Első látásra beleszerettem. Te érted ezt? – Nagyon különleges nő lehet, ha ennyire megfogott – mondta elgondolkodva Maggie –, de látok benne valami szomorúságot, valami bánatot – Az öccse kórházban van szúrt sebbel, és egy éve nem látta. Eltűnt, és senki nem tudta, merre van. Én derítettem ki a nevét, így ismerkedtünk meg – Szúrt sebbel? Belekeveredett valamibe? – Nem, nem igazán. Megtámadtak egy nőt és a lányát. A saját testével fogta fel a kést, amit nekik szántak – Azta! – csodálkozott Maggie. – Nagyon bátor dolog volt – Nagyon nagy szerencséje volt, a kés nem érintett fontos szervet, bár, épphogy elkerülte a szívét – Hála Istennek! – sóhajtott a nő. – Különben nekem is nagyon szimpatikus. Ahogy egyből a nyakamba ugrott, azonnal megkedveltem – Remélem is, mert hosszú távú terveim vannak vele kapcsolatban – Jól van. Itt hagyom az étlapot, válasszatok valamit. Örülök nektek. Sarah visszajött, és leült Paullal szemben – Na, kinéztél valamit? Nagyon éhes vagyok. Tudod mit? Rendelj te, én rád bízom magam – Oké, akkor szólok Maggie-nek. A férje a szakács, még soha nem csalódtam benne. Majd ő főz nekünk valami finomat, be is megyek hozzá a konyhába. Várj meg itt, pár perc múlva visszajövök. Gyors léptekkel elsietett a terem hátsó része felé. Mondott valamit a nővérének, aki egyből Sarah-hoz ment – Ez a bolond fiú csak úgy itt hagyta magát? – kérdezte – Megbeszéli a vacsoránkat, azt mondta, a szakács a férjed. Jaj, bocsáss meg, jobb lenne, ha tegeződnénk – Én is örülnék neki – mosolygott Maggie. – Paul még soha nem hozott ide senkit a volt menyasszonyán kívül, és ennek már öt éve. Nagyon kedvelhet téged – Én is őt. Nagyon sokat tett értem. De nemcsak ezért, amúgy is szimpatikus férfi. Nagyon emlékeztet az öcsémre. Sok mindenben hasonlítanak egymásra – Örülök neki, szívesen megismerném, ha nem bánod – El fogom hozni, amint meggyógyul – Paul mesélte, mi történt vele. Annyira sajnálom! – simított végig Sarah vállán Maggie. – Remélem, mihamarabb meg­-gyógyul – Én is remélem. Ó, Paul már jön vissza, nemsoká ehetünk – Amint elkészül, hozom. Addig beszélgessetek – mondta Maggie, és elment a konyha felé. Paul visszaült az asztalhoz – Csirkemellcsíkok tejszínes gombamártással. A mai menü. Megfelel, hölgyem? – súgta Sarah fülébe – Nagyon jó lesz, szeretem a csirkét – Akkor jó. Mondd, meddig maradsz New Yorkban? – Amíg Robert felépül, és teljesen rendbejön az élete. Nem számít, meddig tart, itt maradok vele. Olyan rég nem láttam, és annyira hiányzott! Rengeteg megbeszélnivalónk van – Amennyire tudom, gyorsan rendbejön. De addig is szeretnék minél több időt veled tölteni. Persze, csak ha nem haragszol – Miért haragudnék, te bolond? Szeretem a nyílt és egyenes embereket. Örülnék, ha megismerhetnélek. A hazug, sunyi embereket utálom – Pontosan így gondolom, ezért lettem rendőr – De azért meg kell értened, most elsősorban Roberttel kell törődnöm. Itt akar maradni, de nem úgy, ahogy eddig, hanem szeretne beindítani egy üzletet. Még nem árulta el, hogy mi az, azt mondta, legyen meglepetés. Én mindenképpen segítek neki. Valószínűleg el fog tartani néhány hónapig, amit azért most olyan nagyon nem bánok. – Sarah melegen, mosolyogva nézett fel Paulra – Mi van a munkáddal? Kapsz ennyi szabadságot? – Amiatt nem kell aggódnom. Közös üzletünk van Roberttel. Jó néhány éve együtt dolgozunk, csak közbejött egy családi probléma, amiatt jutottunk ide. Nem kell folyamatosan ott lennem, a helyettesem nagyon jól végzi a dolgát. Időnként hazaugrom egy-két napra, az elég lesz. Maggie kihozta a vacsorájukat, ők pedig jó étvággyal nekiláttak. Szótlanul falatoztak, időnként egy-egy pillantást vetve a másikra. Mindketten úgy gondolták, elégedettek azzal, amit látnak

Másnap reggeli után Sarah első útja a kórházba vezetett. Közben még megállt egy drogéria előtt, vett ollót, borotvát, fésűt, és tisztálkodószereket Robertnek. Ahogy odaért, rögtön a szobájába sietett. A nővér épp a reggeli maradékát pakolta össze. Rámosolygott az ágyban fekvő férfira, köszönt Sarahnak és kivitte a tálcát – Őt még nem láttam itt, újabb hódítás? – nevetett Robertre. – Már a negyedik nővér, aki itt sertepertél körülötted. Mégis hogy gondolod ezt, te kis szívtipró? – Esküszöm – esdekelt a férfi –, teljesen ártatlan vagyok. Nem csináltam semmit. Rimánkodva nézett a nővérére, de a szeme gyanúsan csillogott – Jól van, na! – csipkelődött kicsit Sarah. – Csak olyan jó látni, hogy jó kedved van, és egyre jobban érzed magad. Fel tudsz kelni? Adok egy kis emberi formát neked – Már egyedül mentem a mosdóba – mondta büszkén Robert. Nehézkesen felkászálódott, és leült az ágy melletti székre. Sarah segített felállni, és a mosdóba kísérte. Megmosta a haját és a szakállát, aztán visszamentek a szobába. Előszedte az ollót és a fésűt. Módszeresen nekilátott levágni Robert rakoncátlan fürtjeit – egy év alatt jól megnőtt –, majd a szakállát is megkurtította az ollóval. Végezetül simára borotválta az arcát. Elégedetten szemlélte a művét – Egész tűrhetően nézel ki. Ha eddig tetszettél a nővéreknek, ezután még jobban fogsz. Már nem egy ötvenes csavargónak látszol, hanem egy jóképű pasinak. Azt hiszem, egy kicsit elfogult vagyok veled kapcsolatban. Na jó. Akkor is igaz, amit mondtam. Robert felsóhajtott – Sokra mentem vele. Szemügyre vette magát a tükörben – Még mindig nagyon ügyes vagy, nővérkém. Köszönöm szépen. Vegyél majd valami ruhát is, ezeket a göncöket már nem akarom felvenni – Veszek neked, drágám, emlékszem a méreteidre, nem lesz gond. Holnap behozom. Délután bevásárolok neked, este meg Julie-vel és a családjával vacsorázom. Meglátogat ma? Mit mondott? – Behozza a lányát is. Furcsállom, hogy a férjéről nem mondott semmit. Mintha nem létezne – Nem tudom, nekem sem említette. Lehet, hogy elváltak, majd kiderül. Talán tetszik neked? – Ugyan már! Több mint valószínű, férjnél van. Akkor sem kéne, ha szerelmes lennék. – A haja tövéig elpirult, miközben mondta. Sarah elnevette magát: – Engem akarsz becsapni? Hiszen elpirultál – Jó, tényleg nagyon csinos, de ha férje van? Nem tennék tönkre egy családot azért, mert tetszik valaki. Tudod jól – mondta Robert kesernyésen – Ismerlek, drágám. Biztos vagyok benne, hogy nem tennéd. Inkább te szenvedsz, mint másnak kárt okozz – komolyodott el Sarah. – Este úgyis megtudom, majd elmesélem. Na, elindulok, veszek neked valami ruhát. Még az ajtóhoz sem ért, amikor az kinyílt és egy nővér lépett be rajta, kezében gyógyszerrel – Hoztam fájdalomcsillapítót – nézett Robertre, aztán benne akadt a szó. Mikor újra megtudott szólalni, csak annyit mondott: – Uramatyám! – A földre hullottak a tabletták a kezéből. Kiszaladt a folyosóra, onnan hallották, ahogy kiabál a többi nővérnek – Lányok, lányok, gyertek gyorsan, ilyet még nem láttatok – Na, ezt megvárom – kuncogott Sarah –, kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. Az ajtón betódultak a nővérek, és abban a pillanatban lecövekeltek. Némán, tágra nyílt szemmel meredtek Robertre. Egyikük lassan odasétált hozzá, tüzetesen szemügyre vette – Ő az lányok, semmi kétség. Robert. Gyertek közelebb – Teljes átalakulás – mondta a másik. – Nagyon megérte – Magával csodát tett a nővére – sóhajtott a harmadik – Ugyan már, lányok – nevetett rájuk Sarah –, nem láttak még férfit? – Férfit láttunk, no de ilyet! – mondta egyikük csillogó szemekkel – Nővérkék – vette át a szót Robert –, maguk olyanok, mint a csicsergő madarak. Nincs maguknak jobb dolguk, mint engem bámulni? – vigyorgott rájuk – Dolgunk az lenne – kuncogott egyikük –, de csodát nem mindennap lát az ember. Ekkorát meg még úgyse. Mind felnevettek, ahányan csak voltak, és jókedvűen kivonultak – Na… most akkor ki hódítja meg a nőket? – kötözködött Sarah. – De már tényleg megyek, neked is pihenned kéne, sokat fenn voltál ma. Aludj egy keveset, rád fér – Nemsokára hozzák az ebédet, majd utána alszom. Szia, nővérkém. Ahogy Sarah a recepció felé tartott, egy nőt és egy férfit látott érdeklődni valamiről. A nő furcsán ismerősnek tűnt, a férfinál kamera volt. Mire a közelükbe ért, már el is mentek, de mintha Susant látta volna, Robert régi barátnőjét – Ők kik voltak? – érdeklődött a recepciós nővértől – Tévések, az öccse után érdeklődtek – mondta a nő –, de nem mondtam nekik semmit a maguk engedélye nélkül – Mit akartak Roberttől? – Azt mondták, hogy a férfit keresik, aki megmentett egy nőt meg a lányát pár nappal ezelőtt. Riportot szeretnének készíteni vele. Mit mondjak nekik, ha visszajönnek? – Hogyan rázta le őket? – Úgy, hogy nem ismerem a betegeket, mert nemrég kezdtem – Nagyon jól tette, ne is mondjon nekik semmit. Megemlítem Robertnek a dolgot, de nem hiszem, hogy dicsekedni akarna. Nem olyan típus – Én is így gondolom – Köszönöm, és szóljon a többi nővérnek is. Ne mondjon senki semmit – Legyen nyugodt, tőlünk nem fogják megtudni. Sarah elköszönt, és a kijárat felé tartva nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy mit kereshetett a kórházban Susan. Riporter lett belőle? Lehetséges. Amennyire emlékszik, mindig is újságíró akart lenni, csak egy időben annyira lezüllött, hogy esélye sem volt bárhova bekerülni. Lehet, jót tett neki az a szilveszteri jelenet, amikor Robert megvédte a tahó barátjától. Ha így van, az hasznára válik. A járdán még látta, ahogy Susan és az operatőr kocsiba ülnek és elhajtanak. Fogott egy taxit és egy áruházba vitette magát, hogy bevásároljon Robertnek

Susan és kollégája dolgavégezetlenül és főleg kedvetlenül léptek ki a kórház kapuján. Kaptak egy fülest, hogy néhány napja egy csavargó megmentett két nőt. Valami vadállat ki akarta rabolni őket, és a fickó súlyosan megsebesült. Aztán kiderült, hogy anyáról és nyolcéves kislányáról van szó, ez még jobban felkeltette Susan érdeklődését. Utánajárt a dolognak és kiderítette, hogy a pasas a saját testével fogta fel a gyilkos fegyvert. Egészen elképesztőnek tartotta. Azonnal a szerkesztőjéhez sietett, engedélyt kérni a forgatáshoz, amit rögtön megkapott. Ő is nagyon különlegesnek találta a sztorit – nagyon ritkán hallani ilyenről. Kilátásba helyezte, hogy akár riportfilm is lehet a dologból, és ha jól sikerül, főműsoridőben adhatják le. Eddig is meg volt elégedve a munkájával, jó érzékkel talált témákat és ügyesen dolgozta fel őket. Nem szenzációhajhászásra törekedett, inkább a való életből vett történeteket. Pár hónap alatt elérte, hogy az egyik legnagyobb ígéretnek számított a szakmában. Visszaértek a szerkesztőségbe és lepakoltak – A rohadt életbe, hogy ez milyen nehéz! – vetette oda a kolléganőjének, Marynek. – Egyszerűen nem találom azt az embert, mintha a föld nyelte volna el – Kiről beszélsz, Susan? – Arról a csavargóról, aki megvédte azt az asszonyt – mérgelődött – Rendőrséget kérdezted már? Vagy csak a kórházakat? – A rendőrök nem mondanak semmit. Tudod… a nyomozás még tart, addig nem adnak felvilágosítást. Végigjártam az összes kórházat, sehol nem tudnak róla – Akkor most? Mi lesz? – Nincs más ötletem, kezdem elölről a keresést. Valahol csak megtalálom, nem nyelhette el a föld – Előbb-utóbb meglesz, ügyes lány vagy te. Átjössz este? Lesz egy kis baráti összejövetel nálam. Jól éreznéd magad – Dolgoznom kell, nem lehet – Ugyan, Susan. Ne kéresd magad, néhány jó pasi is jön. Nagyon kellemes társaság – Nem érdekelnek a jó pasik, ahogy te nevezed őket. Leszámoltam velük, végleg. Ha egyszer megtalálom az igazit, tudni fogom. Megtanultam a leckét egy életre. Az olyan felszínes, beképzelt majmok, mint akikkel meg akarsz ismertetni, nem tudnak lázba hozni. Már nem. Valamikor nekem is ők tetszettek, és mindig ráfaragtam. Annak az életnek vége. Egyszer s mindenkorra – De Susan! Azért, mert néhányszor csalódtál, még nem kell feladni a randizást. Gyere át, meglátod, jól érzed majd magad – Az összes pasas, akivel jártam, szemét módon kihasznált – kesergett Susan. – Vagy kábszeres, vagy alkoholista, de legfőképp durva pokróc volt mind. Illetve… nem mindegyik, de erről nem akarok beszélni. Olyan lettem mellettük, mint ők. Ittam, szívtam, állandóan csak a szórakozás meg a bulizás járt a fejemben. Megvetettem az olyan pasasokat, akik nem macsók. Izmos legyen és jóképű, csak ez számított. Hogy mi van a fejükben, az nem. Márpedig ott teljes üresség volt. Sokáig tartott, mire felismertem – igaz kellett hozzá egy kis lökés is –, de megfogadtam, a következő férfi az életemben az lesz, aki szeret, és én is szeretem őt. Megtalálom, hiszek benne, hogy meg, de az nem partikon és bulikon lesz – És mi van azzal az eggyel, akit emlegettél? – érdeklődött Mary – Róla nem akarok beszélni. Hagyjuk – Miért nem? Elhagyott… vagy megcsalt? Most már kíváncsi vagyok – Mondtam, erről nem akarok beszélni! – csattant fel Susan, felkapta a kabátját és elindult kifelé – Azért gondold meg – kiáltott utána Mary –, várlak este. Ha nem leszel ott, érted megyek. Megszólalt a telefonja. Menet közben kapta elő a zsebéből, belehallgatott, aztán kisvártatva azt mondta: – Ott leszek, köszi, hogy engem is meghívtál. Visszaszaladt Maryhez – Estére vacsorameghívásom van, nyugodtan elfelejtheted a bulidat – Remélem, pasi – vigyorgott rá Mary – Nem pasi, a barátnőm, és örömmel megyek. Na, szia

Julie kilépett az irodából, és a szomszéd kávézóban leült az egyik asztalhoz. Sandrát várta. Volt még ideje, mielőtt Lizáért indult. Elmennek vásárolni, Sandra megígérte, hogy segít neki főzni. Míg Lizával meglátogatják Robertet, addig Sandra előkészíti a vacsorát. Alig várta, hogy beszélgethessen Sarah-val, sok mindent meg akart tudni. Kíváncsi volt, miért került Robert az utcára. Jól szituált, középosztálybeli nőnek tűnt. Nem olyannak, aki hagyja, hogy a testvére az utcán éljen. Berobogott Sandra, szinte szó szerint. Lihegve roskadt le a székre, alig kapott levegőt – Bocsi, annyira siettem, azt hittem, elkésem – nyögte fuldokolva. – Régóta vársz? – Most jöttem én is, ne izgulj. Mehetünk, vagy kérsz valamit inni? – Nem-nem, induljunk, még sok dolgunk van. Hova megyünk először? – Bevásárolunk, aztán Lizáért az iskolába. Utána mi megyünk a kórházba, te meg előkészítesz mindent – Hogy van a pasas? – Javul, a doki szerint néhány nap múlva kijöhet a kórházból. Arra gondoltam, beköltözhetne a vendégszobába, amíg felépül. Ennyivel tartozom neki – Te normális vagy? Befogadni egy csavargót? – hördült fel Sandra – Ő nem egy csavargó. Neki köszönhetjük, hogy élünk – védekezett Julie. – Ez a legkevesebb, amit tehetek érte. Segítek neki talpra állni – Jó, legyél hálás, de befogadni, az túlzás. Nem tudhatod, milyen ember. Lehet, hogy elkövetett valamit, az is lehet, hogy körözik. Mondd, mi a fene ütött beléd? Talán tetszik neked? – Ne légy nevetséges, te még nem láttad. Torzonborz, szakállas és elhanyagolt. Bár az igaz, egyáltalán nem volt büdös, valahol biztos fürdött. Az egyetlen, ami szép rajta, az a szeme. Abban el lehetne veszni. – Julie ábrándos szemmel nézett a barátnőjére. Sandra felnevetett – Mondtam én, tetszik, hiába tagadod. Úgy ismerlek, mint a tenyeremet – Jó, igen. Tudod jól, mennyit szenvedtem George mellett. Ő nem tudott mást, csak inni. Ha berúgott, sokszor megvert. Te is ismerted, úgy bánt velem, mint egy utolsó kapcaronggyal. Az egyetlen, amiért nem szöktem meg tőle, a lányom. Ez a férfi, ez a Robert az életét tette kockára. Ismeretlenül. Nem tudom, miért csinálta, de végtelenül hálás vagyok neki – Azt hiszem, igazad van – révedt el egy pillanatra Sandra. – Ha velem történt volna, én is így gondolnám. Na, menjünk. Belekarolt Julie-ba, leintettek egy taxit. Megvettek mindent, amire szükségük volt, még egy kis nézelődés is belefért az idejükbe. Lizát felvették az iskola kapujában és hazamentek. Gyorsan elpakolták a vásárolt holmit. Julie átöltöztette a lányát, elköszöntek, és elindultak a kórházba. Lizának egész úton be nem állt a szája. Elmesélte, mi történt az iskolában, de főleg Robert iránt érdeklődött – Anya, beszéltél neki rólam? Mit mondott, vár bennünket? – Alig várja, hogy megismerhessen téged. De ne ijedj meg tőle, kicsit furcsa kinézete van, olyan torzonborz – Mi jelent az, hogy torzonborz? – Hosszú haja van, és szakálla. Nagyon fájhat a sebe is, ezért néha mond olyat, amit nem kell komolyan venni, tudod? Te csak legyél nagyon kedves hozzá, jó? Tartott tőle, hogy Liza megijed majd, ezért jó előre megpróbálta felkészíteni a látványra – Anya – mondta a kislány határozottan –, ne aggódj, nem számít, akárhogy néz ki. Tudom, hogy segített nekünk, azért lett beteg. Kedves leszek hozzá, majd meglátod. Julie hatalmas büszkeséggel nézett le rá. Gyakran megtörtént, de mindig meglepődött, mennyire érett a lánya. Főleg a korához képest. Meg sem álltak a recepciónál, egyenesen a kórterem felé tartottak. Liza előreszaladt, benyitott, és földbe gyökeredzett a lába. Ahogy utolérte, értetlenül állt meg az ajtóban – Elnézést, Robert Andersont keresem, átszállították máshova? – kérdezte az ágyban fekvő férfitól, aki éppen olvasott. Amaz felpillantott a könyvből és elmosolyodott – Nahát, Julie! Én vagyok Robert. Gondolom, a gyönyörű hölgy ott az ajtóban Liza. Jöjjenek közelebb. Akkor ismerte fel a férfit, amikor meglátta a szemét. Ugyanaz a világító kék szempár, ami eddig is nagyon tetszett neki, de azonkívül minden megváltozott rajta. Barna haját rövidre vágták, szakálla teljesen eltűnt. Amint mosolygott rájuk az ágyból, Julie-nek önkéntelenül az jutott eszébe, mennyire jóképű – Anya, nem is torzonborz – súgta a fülébe Liza, olyan hangosan, hogy Robert is meghallotta – Nem, kicsim, tényleg nem – hebegte Julie még mindig hökkenten. – Menjünk oda, drágám – Szia. Liza vagyok, ő pedig az anyukám. Te vagy Robert bácsi, ugye? – Csak Robert, bácsi nélkül. Attól még egy kicsit messze vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek – Én is örülök, alig vártam, hogy bejöhessek hozzád – csacsogott Liza. – Anya mesélt rólad – Igen, tudom, azt, hogy torzonborz vagyok – nevetett nagyot Robert. Julie a haja tövéig elpirult – Bocsánat, nem úgy gondoltam. Nem akartam megbántani. Csak azt gondoltam, a lányomnak tudnia kell, mire számítson, amikor megpillantja magát – A nővérem tett róla, hogy ne legyek olyan elhanyagolt. Neki nehéz ellentmondani, igaz, nem is nagyon akartam. Julie, szeretném, ha nem magázódnánk. Kicsit fura, hogy Lizával tegeződünk, az anyukájával meg nem. Nos? – Részemről oké. Szerintem is jobb lenne – Liza – fordult Robert a kislányhoz –, ülj ide mellém az ágyra. Mit szólnál hozzá, ha mesélnék neked valamit? Megkérjük anyukádat, vegye elő az éjjeliszekrényből a mesekönyvet. Julie kinyitotta a szekrényt, elővette a könyvet és rápillantott – Csingiling történetei – olvasta a címlapot. Elhűlve nézett Robertre. – Hát ez meg… ez… ez, hogy kerül ide? Egy mesekönyv? – Megdöbbent, egyáltalán nem erre számított – Ez csak egy kis varázslat. – Robert jót mulatott Julie meglepett arckifejezésén. – Tudod, meglátogatott egy kis manó – mondta most már Lizának –, és azt mondta, ha bejössz hozzám, akkor muszáj valami szép mesét mondani neked. És hipp-hopp, idevarázsolta ezt a könyvet. Na… olvassak neked? – Igen-igen. – A kislány tágra nyílt, csillogó szemekkel nézett rá – Akkor helyezkedj el itt mellettem, és már kezdem is. Robert nehézkesen félig ülő helyzetbe húzta magát, Liza odafészkelte magát mellé, és a vállára hajtotta a fejét. A férfi egyik kezével átölelte, a másikkal a könyvet fogta, és olvasni kezdett. Julie leült az ágy végébe, onnan figyelte őket. Hallgatta, ahogy Robert nyugodt, halk hangon olvas. Mit nem adott volna, ha csak egyszer, csak egyetlenegyszer látja, hogy George mesét olvas a lányának! De ő nem, őt csak a pia érdekelte, meg a haverjai, akikkel folyton ivászatot tartottak. Akármilyen későn ért haza részegen, neki fel kellett kelnie, hogy vacsorát adjon, mert ha nem, akkor dühöngeni kezdett. Azon az utolsó estén – mielőtt elment – nem vette észre, amikor megjött. Annyira fáradt volt az egész napi munkától meg az idegeskedéstől, hogy elaludt a kanapén. A férje bedühödött, a hajánál fogva rángatta ki az ágyból, és elkezdte ököllel ütlegelni. Julie először könyörgött, hogy ne bántsa, aztán menekülni kezdett. George utolérte, és az arcába ütött. Amikor feleszmélt, támolyogva a fürdőbe ment és lemosta az arcát. Belenézett a tükörbe és elborzadt attól, amit látott. Kitámolygott a konyhába, elővett egy hatalmas konyhakést. Belopózott a hálóba, ahol a férje részegen horkolt. A torkának szegezte a pengét és felrázta. George elhűlten meredt rá, megérezte a kést, moccanni sem mert – Most azonnal összeszeded a cuccaidat, elmész, és nem jössz vissza soha többé – sziszegte a férfi arcába, aki megrettent a tekintete láttán. – Nem tűröm többé, ahogy bánsz velem. Eddig nem tettem semmit Liza miatt, de most betelt a pohár. Eltakarodsz innen, és nem jössz vissza. Megértetted? Amaz érezte, ahogy a hideg acél csiklandozza a torkát. Látta a felesége elszántságát, és megrémült tőle. Soha nem volt ilyen. Csak bólintani tudott. Felkászálódott, egy táskába gyorsan berámolta a ruháit, miközben végig érezte, ahogy Julie a késsel ott áll mögötte. Elindult az ajtó felé, de mielőtt kiléphetett volna, a nő még utánaszólt: – Ha még egyszer beteszed ide a lábad, megöllek. Ennek már egy éve, azóta nem hallott felőle. Figyelme visszatért Robertre. Eszébe juttatta, mekkora különbség van a között, amit most lát, és a régi élete között. Elfordította a fejét, Robert ne lássa, ahogy lopva letörli a könnyeit. Véget ért a mese, Liza nem mozdult, csak a fejét emelte fel – Ez nagyon szép volt, köszönöm – Szívesen, máskor is, ha eljössz. – Megrándult az arca a fájdalomtól, ahogy megmozdult. A köntöse kicsit szétnyílt, láthatóvá téve a kötést. Liza óvatosan megsimogatta – Itt sebesültél meg? Nagyon fáj? – Nem nagyon, csak egy kicsit – válaszolta Robert – Ettől biztos elmúlik – mosolygott rá a kislány. Odahajolt, és óvatosan megpuszilta. A férfi szívét melegség járta át és olyan szeretet, amit még soha életében nem érzett

Sarah végigjárt néhány üzletet, mire mindent megvett Robertnek. Gyorsan visszasietett a szállodába. Még volt néhány órája, Julie-ékhez csak este kellett mennie. Úgy gondolta, addig meglátogatja Pault. Taxiba vágta magát és a rendőrségre ment. Benyitott az irodába, ott azt a rendőrt találta, aki rájuk nyitott, amikor ölelkeztek. A férfi meglepetten kapta fel a fejét, aztán széles vigyorral felugrott – Üdvözlöm, asszonyom. Újra itt? Pault keresi? Kint van egy helyszínen – Mikor jön vissza? Nem mondott semmit? – kérdezte Sarah csalódottan – Nem, nem mondta, de egy ideig biztos eltart. Megkérdezzem tőle? – Legyen szíves, kedves… – Ó, bocsánat, John Hayden vagyok, de hívjon csak Johnnynak. Paul nagyon régóta a barátom – Sarah vagyok, Sarah Anderson. Paul barátja az én barátom is. Szia, Johnny – nyújtotta a kezét mosolyogva – Hát akkor… szia, Sarah. Akkor én most telefonálok. – Felkapta a mobilt, bepötyögte a számokat. – Helló, Paul, mikor végzel? Várnak az irodában. Várj, odaadom neki – Szia. – Sarah, ahogy meghallotta a férfi hangját, egy szót sem tudott többet mondani – Megbeszéltük, drága? Azt mondtad, ma nem érsz rá. Mi történt? – Semmi-semmi, csak hamarabb végeztem, gondoltam, meglátogatlak. Estig még van időm, ha ráérsz, találkozhatnánk – Boldogan, de még van egy kis dolgom, úgy egy óra múlva végzek. Menj a nénikémhez, ott megvárhatsz. Jó lesz így? – Oké, odamegyek. – Visszaadta a mobilt. – Köszönöm, Johnny – Viszlát, Sarah, örültem. Ahogy a nő kitette a lábát az irodából, a füléhez emelte a telefont – Öregem… ez a nő! Kezdem érteni, mi fogott meg rajta, olyan, mint egy… egy királynő. Az embernek kedve támad letérdelni és kezet csókolni, mégis olyan egyszerű és természetes. Szerencsés ember vagy, öregem. Nagyon szurkolok, hogy összejöjjön. Eleget szenvedtél már – Hé, haver – vágott közbe Paul –, fejezd be az ömlengést! Nagyon tetszik, de még semmi sem biztos. Azt sem tudom, ő hogyan érez irántam – Hülye vagy? Idejött volna, ha nem érdekelnéd? Ez a nő teljesen odavan érted. Olyan piros lett, amikor meghallotta a hangod, mint a pipacs. Higgy nekem, barátom. Na, tedd a dolgod és siess hozzá. A rendőrség előtt Sarah újra taxiba ült, és az étteremhez vitette magát. Belépett az ajtón, Maggie azonnal észrevette, és mosolyogva sietett elé – Micsoda meglepetés! – kiáltott fel és melegen átölelte. – Gyere, ülj le, ilyenkor kevés vendég van, beszélgethetünk. Kérsz egy kávét? – Köszönöm, az jólesne – hálálkodott Sarah – Mi szél hozott? – érdeklődött Maggie, miközben kitöltötte a kávét. – Paul szolgálatban van – Tudom, beszéltem vele, egy óra múlva itt lesz. Azt mondta, megvárhatom itt – Hát persze, úgy sincsen sok dolgom. Hogy van az öcséd? – Nagyon szépen javul. Délelőtt felkelt, én meg kihasználtam az alkalmat és rendbe tettem a fizimiskáját. Egészen emberi formát öltött – Tulajdonképpen mi történt vele? Paul azt mondta, sokáig nem is hallottál róla – Egy évig nem tudtam, mi van vele. Már mindenki halottnak hitte, egyedül én nem. Tudtam, éreztem, hogy él, és csak idő kérdése, mikor tér vissza – Miért szakított meg minden kapcsolatot veled? Összevesztetek valamin? – Nem… mi soha nem veszekedtünk. Más oka volt. – Előtörtek az emlékek: Jane, Edward, minden – Ha… nem akarod – Maggie megsimogatta a kezét –, nem kell elmondanod. Sarah visszafojtotta kitörni készülő sírását, nagyokat nyelve szólalt meg: – A felesége volt az oka – Elhagyta? – Nem… nem igazán. Megcsalta. Robert három hónapig volt kómában miatta. Én csak akkor tudtam meg, amikor magához tért. Mintha villám csapott volna belém. Óriási csalódás volt… nekem is. Még soha nem láttam férfit úgy szeretni, ahogy ő szerette Jane-t – Ezért szökött el? – kérdezte Maggie – Nem. A felesége megpróbálta visszahódítani és már majdnem sikerült, illetve sikerült is neki, de a végén mégis le akart feküdni a szeretőjével. Ha nincs ott Robert, meg is tette volna. De… ez már nagyon sok volt neki. Rövid időn belül kétszer törték össze a szívét. Akkor tűnt el, és mindenki azt hitte, öngyilkos lett. Mindenki, kivéve engem. Én valahol éreztem, hogy él. Most pedig – hála Paulnak – megtaláltam – Szegény fiú. Úgy látszik, mindenki megszenved a szerelemért – sóhajtott fel Maggie. – És most? Hogyan tovább? – Azt mondja, túltette magát rajta, és Robert soha nem hazudna nekem. A viselkedésén is úgy láttam, hogy így van. Szerencsére – Mi történt a feleségével? Nem próbálta megkeresni a férjét? – Nem… eszébe sem jutott. Mint mindenki más, ő is úgy gondolta, hogy Robert meghalt. Teljesen lemondott róla – szerintem túl könnyen. Én is akkor jöttem rá, hogy az egyetlen, aki ebben a házasságban igazán szeretett, az az öcsém volt. Még két hónap sem telt el, már összeköltözött a szeretőjével. Akkor mondtam le róla végleg – És Robert? Ő tud róla? – Igen, elmondtam neki – Mit szólt hozzá? Nagyon letörte? Sarah révedezve bámult a csészéjébe – Nem, úgy vettem észre, nem. Azt mondta, megérdemlik egymást. Biztos rosszulesett neki, az ilyen sebek még hosszú évek múlva is nagyon tudnak fájni. Talán, ha jönne egy új szerelem, az végleg meggyógyítaná – Egyre jobban szeretném megismerni őt. – mondta Maggie. – Hozd el, ha kiengedik a kórházból – Sokáig itt maradok vele, sort kerítünk rá hamarosan. Vannak tervei, és én segítek neki. Ő… nagyon kreatív tud lenni – Sarah elmosolyodott. – Régen is olyan ötletekkel állt elő, hogy sokszor levegőt sem kaptam a meglepetéstől. De minden alkalommal igaza volt. Nyílt az ajtó, megérkezett Paul. Örömmel üdvözölte őket – Na, jól szórakoztatok? Maggie felnevetett – Az összes titkodat kiadtam, drágám. Véged van, összeesküdtünk ellened. Paul kaján vigyorral ölelte át a nővérét – Honnan tudod, hogy az nekem ellenemre lenne? Két ilyen nő az életemben – megmondta Johnny –, szerencsés fickó vagyok. Sarah, sétálunk egyet? – Szívesen, akár mehetünk is. Vette a kabátját, belekarolt a férfiba és elindultak. Maggie párás szemmel nézett utánuk – Azt hiszem, szükségetek van egymásra – sóhajtott, és elindult a konyha felé. Sarah és Paul a közeli parkban sétálgattak. Nem szóltak egy szót sem, egyszerűen élvezték egymás közelségét. Olyan harmónia és nyugalom áradt belőlük, amire nem találtak magyarázatot. Néha egymásra pillantottak, elmosolyodtak és ballagtak tovább. Teljesen új és megmagyarázhatatlan érzések kavarogtak bennük. Végül Paul törte meg a csendet – Eldöntötted, meddig maradsz itt? – kérdezte kissé szorongva – Pontosan még nem tudom, de egy-két hónapig biztosan. Keresünk egy lakást Robertnek, ez a legelső. Azt mondta, vannak tervei, azzal is rengeteg tennivaló lesz. Még nem árulta el, mi az, meglepetésnek szánja. Nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen. Azt hitted, pár nap és el is tűnök, mi? – tréfálkozott huncut mosollyal Sarah – Megfordult a fejemben – kajánkodott Paul –, bár az igazat megvallva azt hittem, alig várod, hogy hazamenj – Hiányzik az otthonom, a munkám, de most nem az a legfontosabb. A szálloda sem olyan, mint a házam – Neked házad van, nem lakásod? Akkor a kertvárosban laksz? – Nemcsak nekem, Robertnek is. Egy kisvárosban lakunk, ott inkább házak vannak – És milyen az élet egy ilyen kisvárosban? – érdeklődött Paul. – Én mindig New Yorkban éltem – Nyugalmas. Szinte mindenki ismer mindenkit, rengeteg barátunk van, sokat járunk össze. Olyan családias. Sokkal biztonságosabb, mint egy nagyváros. Szeretek ott élni – Azt hiszem, én is szívesen kipróbálnám – Tényleg? – ragyogott fel Sarah szeme – Hát… nem lenne ellenemre. – A férfi egyik kezével átölelte a derekát, a másikkal hátrasimította a haját. Lassan, nagyon lassan közelebb hajolt, és lágy, finom csókot lehelt Sarah ajkára. A nő meglepődött. Lehunyta a szemét, borzongás járta át egész testét. Paul ajkának gyengéd érintése megremegtette. Átkarolta a férfi nyakát, és hosszú, forró csókban forrtak össze. Lihegve szétváltak, kapkodva szedték a levegőt, mint a fuldokló, mikor végre levegőhöz jut. Elmerültek egymás tekintetében, légszomjjal küzdve fürkészték a másikat – Te vagy az – suttogta Paul – Igen. Nekem is – válaszolt Sarah

Sandra és Julie sürögtek-forogtak a konyhában, Liza lázasan segített nekik és be nem állt a szája. Egész este Sarah-ról érdeklődött. Az anyja nevetve válaszolgatott neki, Sandra csak mosolygott rajta. Csengettek. Liza egyből ugrott az ajtóhoz, aztán visszakiáltott: – Anya, megjött Susan. Egyből felkapta a kislányt, úgy mentek be a konyhába – Sziasztok, csajok, mit segítsek? – érdeklődött – Semmit – nevetett Sandra –, csak foglald le Lizát. Minket már kikészített az állandó szövegelésével. Tudod mit? Terítsétek meg az asztalt. Liza már szaladt is a szekrény felé – Gyere, Susan. Én mindent tudok, mi hol van, terítsünk. Előszedte az evőeszközt és a tányérokat. Susan csodálkozva nézett rá – Miért öt tányért vettél elő, jön még valaki? Liza titokzatoskodva tette a szájára az ujját – Pszt, különleges vendégünk lesz ma, majd meglátod. Addig titok – Oké – mosolygott Susan –, imádlak, amikor ilyen vagy – Én is szeretlek, de akkor sem mondom meg, ki jön. Na, gyerünk dolgozni, mert sose leszünk meg. Hamarosan végeztek és átvonultak a konyhába. A vacsora már majdnem teljesen kész volt, amikor csengettek. Julie ment ajtót nyitni – Szia – ölelte át az ajtóban álló Sarah-t. – Örülök neked nagyon, gyere be. – Elvette a kabátját, felakasztotta a fogasra. Átkísérte az ebédlőbe – Itt akkor szoktunk enni, ha vendégek vannak, amúgy a konyhában. Behívom a barátnőimet, és bemutatom őket. Gyertek be, lányok! – kiáltott ki a konyhába. A két nő belépett, Lizával az élen – Bemutatom Sandrát, ő pedig Sarah. És ő… – Susan! – nyögött fel Sarah csodálkozva – Sarah? Te hogy kerülsz ide? – Susan tátott szájjal meredt a másik nőre – Ti… ismeritek egymást? – kérdezte Julie. – Honnan? Tágra nyílt szemmel nézték a másikat, Sarah tudott előbb megszólalni – Egy városban laktunk, kislány kora óta ismerem. – Odalépett Susanhoz és megölelte, bár a tartásában volt valami merevség – Örülök neked, Sarah, bár még mindig nem tudom, hogy kerülsz ide. – Susan melegen és őszintén megölelte – Erről majd később beszélünk – villant a szeme Julie-re, hogy hallgasson – Üljetek le! Susan, segíts behozni a vacsorát. Előbb eszünk, aztán beszélgetünk. – Julie magával húzta a konyhába Susant – Honnan ismered? – fordult szembe vele. – Sarah nagyon izgatott lett, amikor meglátott – Én is az vagyok. Ő a nővére a fiúnak. Julie értetlenkedett – Milyen fiúnak? – Annak a fiúnak – mondta Susan jelentőségteljesen – Jézusom! – csapta össze a kezét Julie. – Robert volt az a srác a középiskolából? Most a másik nőn volt a csodálkozás sora – Őt is ismered? Honnan? Hogyan? – dadogta – Robert mentette meg az életünket. Nem tudsz róla? – Nem… illetve hallottam valamit egy csavargóról, akit megkéseltek. Állítólag szándékosan vetette magát a kés elé. Ez igaz? – Igaz, de… vigyük be az ennivalót. Majd később beszélünk, ha Liza elaludt. A vacsorát jó hangulatban fogyasztották el, bár Sarah és Susan kissé feszélyezettnek tűnt. Evés után leszedték az asztalt, Julie még főzött kávét. Liza elálmosodott, sorban elköszönt mindenkitől. Sarahnak adott egy puszit – Szeretlek – mondta neki kedvesen –, és Robertet is. Susanhez fordult – Te vagy a soros, ma te viszel aludni. Elalvás előtt én mesélek neked – Rendben, kicsikém, mehetünk. – Ölbe kapta a kislányt, aki azonnal átkarolta a nyakát. Perdült vele egyet, ránevetett a többiekre és bevitte a szobájába. Mire Susan visszajött, a többiek megitták a kávét. Ő is felkapta a csészéjét, aztán Sarah-hoz fordult – Meddig maradsz New Yorkban? – Még nem tudom, az a körülményektől függ – Attól, hogy… mennyi idő alatt gyógyul fel Robert? Liza mindent elmesélt. Nem én kérdeztem – tette hozzá rögtön –, ő akarta. Tanulságos történet – Láttalak ma a kórházban egy operatőrrel – mondta Sarah –, és nem szeretnék riportot – Ne aggódj, csak akkor, ha mindketten beleegyeztek. Azért… elmondhatnád, mi történt Roberttel, hogy került ide? – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Susan. – Segélykérőn a másik kettőre nézett – Sarah. Már nem az az ember vagyok, akit régebben ismertél. Teljes mértékben megbízhatsz bennem. Soha, de soha nem élnék vissza a bizalmaddal, Robertével meg főleg nem. Olyan ajándékot kaptam tőle, ami megváltoztatta az egész életemet – Én úgy gondolom – Sarah elmélázott –, Robert nélkül nem mondhatok semmit. Ha szeretnéd tudni, tőle kérdezd meg. Bár azt hiszem, még mindig fájó sebet tépnél fel vele – Bemehetnék hozzá látogatóba, mit gondolsz? – kérdezte Susan – Ha barátként mész, és nem riporterként – Csakis barátként – mosolygott a többiekre Susan. Sarah végignézett a három nőn – Azért kíváncsi lennék, hogy lettetek ti barátnők. Úgy értem, különböző személyiségek vagytok, és mégis, ahogy látom, remekül megértitek egymást. Sandra eddig visszahúzódott a társaságtól, de most átvette a szót – Annyira nem különbözünk. Julie inkább szerény, szeret a háttérben maradni, és végtelenül becsületes. – Ne pirulj! – szólt rá Julie-re. – Én egy nagyszájú, szókimondó liba vagyok, fejlett igazságérzettel. Susan pedig – tudom, te nem úgy ismered – a munkájában és a magánéletében is rendkívül felelősségteljes nő. Ami összeköt bennünket, az az életről alkotott felfogásunk. Nem egyformán jutottunk idáig. Julie mindig ilyen volt, benne a rossz szándéknak a csírája sincs meg. Én a főiskola után, amikor megismertem őt. Susan egy éve csatlakozott hozzánk, és nem csalódtunk benne. Szeretjük egymást, és imádjuk Lizát. Sandra töltött magának narancslevet, ivott egy kortyot, aztán folytatta: – A legfontosabb most jön. Robert. Mi mind a négyen nagyon erősen kötődünk hozzá, és sokat köszönhetünk neki. Julie a lánya és a saját életét; én azt, hogy ma mindannyian hiánytalanul itt vagyunk, Susan pedig, hogy volt ereje megváltozni és újrakezdeni az életét. Ne nézz így rám, Susan, kitaláltam, ki volt ő neked. Sarah, neked a testvéred, te ismered a legjobban. Én még nem találkoztam vele, de alig várom, hogy megismerjem. Mostantól ő a kapocs, ami négyünket összeköt. Sarah-nak nem jutott eszébe, mit mondhatna erre. Így még senkit nem hallott beszélni, és amit Sandra mondott, meglepte. Az is, amit Susanról megtudott – Húha! – szedte össze magát. – Nem jutok szóhoz, de azt gondolom, igazad van. Kavarognak bennem az érzések. Örülök nektek, lányok. Az elején feszélyezve éreztem magam – főként miattad, Susan, mert nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzád –, a végére viszont megnyugodtam. Tagja leszek a négyesnek, de nemcsak tag szeretnék lenni, hanem a barátnőtök is. Mindegyikőtöknek – nézett Susan-re. A lányok sorban megölelték Sarah-t. Még beszélgettek egy ideig, főleg Lizáról, aztán készülődni kezdtek. Elég későre járt az idő. Julie-nek eszébe jutott valami – Figyeljetek. Van egy ötletem. Nemsokára karácsony, szeretném, ha nálam jönnénk össze. Addigra Robertet is kiengedik. Nos? Susan és Sandra összenéztek, majd egyszerre mondták: – Szívesen – Sarah? – kérdezte Julie. – Te mit mondasz? – Én is jövök, Roberttel együtt. Kint az utcán Sarah együtt ment Susannel a közeli taxiállomásig – Tudod – mondta neki –, a mai estén neked örültem a legjobban – Nekem? – ámult el Susan – Igen, neked. Annak, hogy ilyennek láthattalak – Robertnek köszönhetem. Ha akkor szilveszterkor nem úgy viselkedik, nem változott volna semmi – Neki köszönheted, hogy megadta az első lökést, de a többit te magad érted el. Légy rá büszke! Gyere be holnap a kórházba velem. Susan fátyolos szemmel átölelte, csak bólogatni tudott

Susan egy cikket írt éppen. Véletlenül találkozott egy nehéz sorsú család történetével. Az anya súlyos beteg, nem tud dolgozni, az apának két munkahelye van, hogy el tudja tartani feleségét és két lányát. Elhatározta, megírja a történetüket. Főleg az fogta meg, hogy egyikük sem panaszkodott, csak tették a dolgukat. Az édesanya már lábadozott egy súlyos műtét után, a gyerekek a tanulás mellett besegítettek otthon, az apa ellátta beteg feleségét és a lányokat. Mindezt olyan szeretettel, olyan természetesen, ami mélyen megindította Susant. A cikkel talán segíteni tud valahogy. Végzett, átolvasta még egyszer, aztán átküldte annak az újságnak a szerkesztőségébe, ahova időnként írni szokott – Susan – kiáltott oda Mary –, ráérsz egy kicsit? Odasétált Mary asztalához – Mi van? Történt valami? – kérdezte és leült – A főnök kérdezte, hogy állsz a kereséssel – Egyelőre nem találtam semmit – hazudta Susan, mert maga sem tudta biztosan, mit akar. Meg az is számít, Robert mit szeretne. Semmiképpen nem árulja el addig, míg nem beszél vele. Ahogy ismerte, nem érdekelné egy tévészereplés. Szerényebb annál – Igyekezhetnél kicsit jobban, Frank nagyon türelmetlen – folytatta Mary – Jó… majd belehúzok, nyugi. Valaki nagyon jól titkolja a kilétét, mert nem lehet megtalálni. Amúgy sem sietős, a téma megvár – vonta meg a vállát Susan. Mary felkapta a fejét; nem szokta meg a barátnőjétől, hogy félvállról vegyen ilyen fontos munkát – Te tudsz valamit, érzem – mondta Susannek, az arcát fürkészve – Nem, még semmit – vágta rá sietősen – Úgy ismerlek, mint a tenyeremet – nevetett Mary –, hazudsz. Már meg is találtad, csak valamiért nem akarod megmondani. Susan odahajolt hozzá – Megtaláltam – suttogta a fülébe. – Senkinek nem mondom meg a nevét vagy azt, hogy hol van, csak ha ő beleegyezik. Mondd meg Franknek, holnapra eldől, lesz-e riport vagy sem – Mi történik holnapig? Titkolsz valamit? – Mary oldalát majd’ kifúrta a kíváncsiság – Addigra tisztábban fogok látni, de egy biztos: bárhogy alakul, csak akkor fedem fel, ha ő is akarja – Mi van, ha valaki más megtalálja? Ha neked sikerült, lehet, hogy másnak is menne – Az kizárt dolog – nyugtatta Susan. – Az elnököt nem fedezik úgy, mint őt. Aki tudja, hol van, nem fogja elárulni, és tudod miért nem? Mert szeretik – Ki a fene ez, valami Superman? – Egyáltalán nem. Egyszerű ember álmokkal, vágyakkal, amik vagy teljesülnek, vagy nem, de nem ismerek nála jobbat. Most megyek, ments ki délutánra. Egy óra múlva találkozott Sarah-val a kórház előtt – Izgulsz? – Borzasztóan be vagyok ijedve – válaszolt Susan. – Zakatol a szívem, a tenyerem nyirkos, alig kapok levegőt. Sarah elnevette magát – Ne félj, nem fogja leharapni a fejed. Csak beszélj vele nyugodtan, őszintén – Előbb szeretnék valamit tudni. – Susan nehezen formálta a szavakat. – Tudom, hogy Robert szeretett engem… és… és. A fene egye meg, nem tudom, hogy mondjam… de… Robert nagyon szenvedett miattam? – Susan. Most már barátok vagyunk, ezért nem fogok hazudni. Robert tartotta magát, kifelé azt mutatta, hogy nagyon erős. Soha nem emlegetett téged, nem kérdezett rólad, de engem nem tudott becsapni. – Sarah elhallgatott, mint aki a régmúltba réved. – Te voltál az első, akibe igazán szerelmes volt, és összetörted a szívét. Utána három évig nem jött össze senkivel, pedig volt néhány lány, aki szeretett volna találkozni vele. Aztán jött Jane – Aki ugyanúgy elárulta, mint én – vágott közbe Susan – Azért nem egészen. Öt év házasság hosszú idő, és azt hiszem, Jane nem fogta fel, milyen férfit kapott az élettől. Mire észbe kapott, már késő volt. Robert megbocsátott volna neki, de ő nem volt őszinte. Nem mondta el neki, hogy a volt szeretője zaklatja, inkább ment a saját feje után, és ezzel mindent tönkretett. A bizalom – ezt jól jegyezd meg – nagyon-nagyon fontos. Ha hibáztál és eltitkolod a párod elől, az az első rés azon a szilárd pajzson, ami összeköt benneteket. Mert aki igazán szeret, elfogad a hibáiddal együtt. Na, menjünk be, látogassuk meg a gézengúz öcsémet. Karon fogta Susant és besétáltak az épületbe. Az ajtó előtt megtorpant, megragadta Sarah kezét – Előbb te menj be hozzá! Készítsd fel, hogy itt vagyok – Oké, bemegyek, de ígérd meg, hogy nem menekülsz el. Nem szeretnék csalódni benned – Nem fogok, leülök és megvárom, amig szólsz. Sarah biztatóan rámosolygott, aztán bement az ajtón. Robert egy könyvet olvasott, de amint meglátta a nővérét, letette – Holnap kiengednek, ha minden rendben lesz – mondta örömmel Sarah-nak – Ez jó hír, nagyon jó – örült a nővére. – Akkor találni kell neked valami szállást. Majd beszélek Julie-vel és Sandrával, együtt kitalálunk valamit – Ilyen jól összebarátkoztatok? Kellemes volt a vacsora? – Igen, nagyon jól éreztem magam. A kislány egy angyal, és a lányokkal is jól megértettük egymást. Sokat beszélgettünk – Milyen ember a férje? Gondolom, ő is ott volt – kérdezte Robert, jól palástolva izgatottságát – Most hogy mondod, nem, de nem is került szóba – ámult el Sarah. – Fogalmam sincs, mi lehet vele. De miért érdekel ennyire a férje? Tetszik neked Julie? – Igen, tetszik… nagyon… de nem ringatom magam hiú ábrándokba – És Liza? Vele mi van? Robert Julie és Liza látogatására gondolt. Piruló arccal, boldogan mondta Sarah-nak: – Ő egy csoda. Ha valaha lesz gyerekem, azt szeretném, ha olyan lenne, mint ő. Gyönyörű, okos, és nagyon kedves – Én is nagyon megszerettem. – Sarah elgondolkodott egy pillanatra. – Tudod, hogy te is tetszel Julie-nek? Ahányszor szóba kerültél, rögtön mocorogni kezdett, és olyan furcsán fényes lett a tekintete. Márpedig ha egy nőnek ilyenek a szemei, az azt jelenti, hogy nem közömbös számára a férfi, akire gondol – Úgy gondolod? – kérdezte Robert felcsillanó szemmel – Ismerem a nőket, hidd el – Lehet, hogy nem ismerlek olyan jól benneteket, de azért el tudom képzelni, ahogy kibeszéltetek a hátam mögött – mosolygott Robert a nővérére – Egyáltalán nem beszéltünk ki, inkább csak szóba kerültél. Most valami mást szeretnék mondani. Hoztam magammal valakit, aki nagyon szeretne látni – Kit hoztál? – kérdezte Robert a szemöldökét felvonva – Susan van itt, tegnap ő is ott volt a vacsoránál. Kérlek, hallgasd meg – Ha bocsánatot akar kérni, azt már megtette egy éve. Mi mást akarhat még? Hosszú évek óta semmilyen érzelmet nem táplálok iránta – Akkor nem okozhat gondot, ha meghallgatod. Nagyon megváltozott az élete tavaly óta. Én úgy gondolom, érdemes rá – Mindig mindenben megbíztam benned, nővérkém – ölelte át Robert és megcsókolta. – Szólj neki. Sarah kiment a folyosóra. Szinte azonnal nyílt az ajtó; Susan előbb bekukucskált, majd félénken leült az ágy szélére – Szia, Robert – suttogta, miközben legszívesebben elfutott volna. – Nem baj, ha haragszol rám, mert idejöttem, de mindenképpen szeretnék valamit mondani – Sarah úgy véli, érdemes meghallgatnom téged. Ő pedig nem téved soha. – Halkan beszélt, és egyáltalán nem ellenségesen. Susan megkönnyebbült – Köszönetet szeretnék mondani neked. Megbocsáthatatlan, amit ellened elkövettem, te meg – ahelyett, hogy életed végéig gyűlöltél volna – kiálltál mellettem, megvédtél egy bunkótól és ezzel olyan lökést adtál, ami megváltoztatta az életemet. Egy évvel ezelőtt megmutattad, mennyi mindent elrontottam, meg azt, hogy miként kell élnem ahhoz, hogy becsülni tudjam saját magam. Az óta a szilveszter óta befejeztem a főiskolát, riporterként dolgozom egy tévétársaságnál, mellette írok egy újságnak, de ami a fő: egyetlen korty alkoholt sem ittam. Nem is hiányzik. Inkább pótcselekvés volt az ivászat, mintsem szenvedély. Leszámoltam a régi Susannel, egy éve nincs férfi az életemben, mert meg akarom találni azt, aki elfogad a múltammal együtt, akit szerethetek, és aki engem is szeret. Megmutattad, mekkora különbség van aközött, ahogy éltem, és aközött, ahogy élhettem volna. Amíg élek, bánni fogom ezeket az éveket teljes szívemből, de megtörtént, ezen már nem tudok változtatni. Nem fogadkoztam egy évvel ezelőtt, most sem fogok, viszont úgy élek, hogy minden reggel szégyenkezés nélkül a tükörbe tudjak nézni. Ennyit szerettem volna elmondani neked. Illetve még annyit, végtelenül hálás vagyok, és nagyon köszönöm. Elhallgatott. Végig, amíg beszélt, nem nézett fel, csak a végén emelte fel a tekintetét. Robert könnyes szemeket látott, és egy őszinte arcot – Igaza volt a nővéremnek, mint mindig. Nagy bátorság kellett, hogy ezt elmondd pont nekem. Susan kicsit megkönnyebbülve elmosolyodott – Még most is remegek – mutatta a kezét – Nem kell. Nekem nagyon jólesett, amit mondtál. Nem rólam, hanem magadról. Annak idején azt a Susant szerettem meg, amilyen most vagy. Ne aggódj – Robert felemelte mindkét kezét –, nem fogok újra beléd szeretni. Azt kívánom, találd meg minél hamarabb, amit keresel – Köszönöm, és gyógyulj meg gyorsan! – hálálkodott Susan. – Most megyek, behívom a nővéredet. Elindult az ajtó felé, már a kilincsen volt a keze, amikor Robert utánaszólt: – Egy percre még ülj le ide! – paskolta meg az ágyat maga mellett. – Most én szeretnék mondani neked valamit. Susan tartott tőle, hogy valami olyat fog hallani, ami nem lesz ínyére, ezért kicsit félszegen helyezkedett el. Robert két tenyere közé vette a kezét, és a szemébe nézve annyit mondott: – Szeretném, ha a barátom lennél. A nőnek elakadt a szava; egyáltalán nem erre számított. Kiszabadította a kezét, megsimogatta a férfi arcát, odahajolt és adott egy puszit – A legtitkosabb álmomban sem reménykedtem ebben, de megtisztelnél, ha a barátod lehetnék. Köszönöm. – Felugrott és kisietett a szobából, mielőtt elbőgte volna magát

Jane végzett a napi munkájával, még volt három órája, hogy a reptérre érjen. Valamivel el kéne ütni az időt addig, de semmihez nem volt kedve. Hazamenni sem. Haza? Az a ház – Edward háza – neki nem otthona. Egy helyen érezte otthon magát eddig, és az Robert háza volt. Ahova be sem tette a lábát már… mennyi ideje? Tíz hónapja. Na, mindegy. Beletúrt a táskájába, hátha talál valami olvasnivalót, majd bosszúsan ledobta a székre. Most bezzeg nincs nála könyv! Kisétált a folyosóra, ahonnan az irodák nyíltak – talán valamelyik lánynál talál valamit. A szomszédban meglátta Julie-t, aki elmerült egy újságcikkben. Odalépett mellé, megnézte, mit olvas „Rablótámadás a sikátorban” volt a cikk címe, alatta kisebb betűkkel: „Egy csavargó mentette meg az anyát és lányát” – Mit nézel, Julie? Ennyire érdekes az újság? – kérdezte – Semmi-semmi – válaszolt gyorsan, túl gyorsan Julie –, csak felkeltette a figyelmemet valami – Megnézhetem? Julie összehajtotta, és odanyújtotta neki a lapot. Jane kinyitotta, megkereste a cikket és elkezdte olvasni „Egy huszonnyolc éves nő és kilencéves lánya kis híján rablótámadás áldozata lett. Hazafelé tartottak egy iskolai előadásról. Az egyik sötét sarokból hirtelen egy félelmetes alak ugrott eléjük fegyverrel a kezében, és a pénzüket követelte. A nő azonnal a háta mögé húzta a lányát, aztán elővette a tárcáját azzal a szándékkal, hogy átadja a rablónak. Azonban a sikátorból kilépett egy férfi – mint később megtudtuk, egy csavargó –, és nekiugrott a rablónak. Sikerült kivernie a fegyvert a kezéből, ám akkora ütést kapott, hogy a falnak tántorodott. A támadó ezután egy húszcentis késsel fenyegette az asszonyt. A rablást megakasztotta a rendőrség megjelenése. A férfi bedühödött, elvesztette az eszét. – Megdöglesz, ku…a – üvöltötte, és hatalmas erővel elhajította a kést a nő felé. Ekkor azonban a csavargó – aki látta, mire készül – az asszony elé vetette magát, a saját testével fogva fel a gyilkos fegyvert. Annyit tudunk, hogy súlyos sérülést szenvedett, és jelenleg kórházban ápolják. Sem az ő, sem a támadást elszenvedők kilétét nem ismerjük. Nem tudjuk, ki volt az ismeretlen védelmező, mert a rendőrség semmilyen felvilágosítást nem ad, így a két nő neve is ismeretlen. Megtettünk mindent, hogy kiderítsük, próbálkoztunk a kórházakban is, de hiába. Olyan, mintha a föld nyelte volna el. Mindenesetre tovább kutatunk utána. Persze az is lehet, hogy csak egy részeg, bolond csavargó, aki megpróbálta eljátszani a hős megmentőt. Talán megtudjuk, előbb vagy utóbb.” Így ért véget a cikk. Jane letette az újságot az asztalra – Lehet, tényleg csak egy részeg, bolond, csavargó – mondta eltűnődve. Julie villámló szemekkel kapta fel a fejét – Nem részeg, nem bolond, és főleg nem csavargó! – kiáltotta – Úristen! – képedt el Jane. – Te ismered? Várjunk csak! – kapott a fejéhez. – Huszonnyolc éves nő, és kilencéves lánya. Titeket védett meg! Igaz? Ezért voltál olyan furcsa mostanában, én meg azt hittem, otthon van valami baj – Ha már kitaláltad, akkor megmondom. Mi voltunk a lányommal, de nagyon kérlek, ne áruld el senkinek. Nem szeretném, ha bárki megtudná – Milyen ember? Mondj róla valamit, nagyon kíváncsivá tettél – Nagyon megkértek, hogy hallgassak – tétovázott Julie – Megesküszöm, soha senkinek nem beszélek róla – emelte fel két ujját Jane. Julie az ablak mellé állt és kibámult az utcára, de nem látott semmit. Nem akarta megbántani a másikat, ezért belekezdett – Tudod, Jane… először én is azt hittem, amit az újság írt, de hatalmasat tévedtem. Ő nagyszerű ember – kedves, figyelmes, szerény. Nem tőle, de tudom, hogy nagyon sokat szenvedett. Magáról nem beszél, ezért nem tudom elképzelni, mi volt az oka. Kétszer voltam nála, egyszer Liza is velem jött, és képzeld, addigra szerzett valahonnan mesekönyvet. Fájdalmai voltak, alig tudott mozogni, ő mégis felolvasott neki. Nehezen, de megálltam, nem sírtam. Nagyon boldog vagyok, hogy megismerhettem, és soha nem árulnám el. Hát ennyi. Valójában órákig tudnék beszélni róla. Jane szótlanul hallgatta a kolléganőjét. Úgy tűnt, belefeledkezett a gondolataiba, ám nagy sokára mégis megszólalt: – Egyszer én is ismertem ilyen férfit, de ő sajnos meghalt – suttogta, és kiment

Paul rendet rakott az íróasztalán, sietett haza: ma estére Sarah-t várta vacsorára. Előre eltervezett mindent, az ételtől az asztaldíszig. Sokat, nagyon sokat várt a mai estétől. Életében nem izgult még ennyire, visszaidézte a kamaszkorát, az első szerelmét. Most úgy érezte, megtalálta – végre – azt a nőt, aki értelmet adhat az életének, akivel boldog lehet, és akit boldoggá tehet. Magányos farkasként élte az életét, mióta a menyasszonya összetörte a szívét. Belefeledkezett a munkájába, a nővérén kívül semmilyen kapcsolata nem volt. Mostanáig. Alig pár napja ismerte meg Sarah-t és eljutott oda, ahova sokan mások csak nagyon hosszú idő után. Olyan hatással volt rá, mint a háborgó tengerre a felhők közül kivillanó napfény. Lecsillapította, megnyugtatta a lelkét. Ilyen mély, csodálatos szerelmet, ezt a borzongató, kellemes érzést még soha nem élte át senkivel. Csodás volt, és azt akarta, hogy soha ne érjen véget. A folyosón összefutott Johnnyval, rávigyorgott, és sietett tovább. A barátja csodálkozó szemmel bámult utána. Nahát – gondolta –, Pault mintha kicserélték volna. Felderült az arca. Szerelmes. Végre! Megszabadult attól a nyomasztó rémképektől hemzsegő, rossz álmokat okozó, sötét árnyakkal teli világtól, ahova a menyasszonya taszította. Remélhetőleg végleg. Sarah a délután egy részét Robertnél töltötte. Jó híreket hozott: talált egy lakást, ahova beköltözhetnek. Julie adta a tippet; abban a házban, ahol ő is lakott, volt néhány kiadó lakás. Egy ugyanolyat vett ki, mint Julie-éké, csak egy emelettel feljebb. Három szoba, konyha, fürdő, tökéletes. Robert megörült a hírnek, bár egy kissé tartott tőle, hogy túl közel lesznek egymáshoz – Nem tartom jó ötletnek ilyen közel költözni hozzájuk. Olyan, mintha rájuk akaszkodnék, és azt nem szeretném – Julie ajánlotta, hogy nézzek körül ott, szerintem örül neki, ha közel leszünk hozzájuk. Beszéltem Sandrával, puhatolóztam egy kicsit – Nővérkém – fenyegette meg az ujjával játékosan Robert –, te most kerítőt akarsz játszani? Már mondtam, mit gondolok róla. Nem akarok belekavarni senki családi életébe, szétzúzni meg végképp nem – Nem kavarsz meg semmit. Julie férje már egy éve lelépett, azóta hírét sem hallották. Pár hét múlva a válásuk is hivatalos lesz. Azért ez jó hír, nem? Robert arca egy pillanatra felderült, de csak egy pillanatra – Egyáltalán nem biztos, hogy kedvel engem – sóhajtotta – Én másképp gondolom, szerintem nagyon kedvel. Sandra szerint is. Liza meg egyenesen imád. Mit gondolsz, meghívott volna karácsonyra, ha közömbös lennél neki? – Karácsonyra? – képedt el Robert. – Velünk töltenék a szentestét? – Igen. Te, én, Susan, Sandra, és ők ketten. Tőled függ, hogy elmegyünk vagy nem. Robert lehajtotta a fejét – valahol nagyon messze járt gondolatban – Tavaly karácsonykor – szólalt meg nagy sokára –, amikor Jane nálunk volt, tele voltam bizonytalansággal és reménnyel. Két hét kellett hozzá, hogy minden hitemet, minden reményemet elveszítsem. Most bizonytalan vagyok… nem a múltban – azt lezártam –, hanem a jövőben. Volt időm és arra jutottam, kockáztatni kell néha, ha előre akarunk jutni – Nagyon helyes, akkor elmegyünk? – kérdezte Sarah reménykedve – Mondd meg nekik, hogy ott leszünk – Oké, holnap jövök és hazaviszlek. Este Paullal találkozom, megyek készülődni – Sarah – nézett Robert nagy szeretettel a nővérére –, te szerelmes vagy – Baj lenne, ha az lennék? – Nem, egyáltalán nem, sőt. Remélem, megérdemel téged. Sarah átölelte az öccsét – Ha azt mondom, olyan, mint te, akkor megnyugodnál? Nagyon kedvelem, sőt, neked elárulom, szerelmes vagyok belé – Érezd jól magad, nővérkém – mondta Robert kedvesen, majd hozzátette –: tudom, hogy miattam sok mindenről lemondtál. Nagyon szeretném, ha végre magadra is gondolnál – Akiről lemondtam, túl könnyen eltűnt, s ez azt jelenti, ő is könnyedén lemondott rólam. Egyetlen pillanatra sem bántam meg, mert te mindenért kárpótoltál. Büszke vagyok, hogy olyan testvérem van, mint te. – Még folytatta volna, de Robert közbevágott: – Hagyd abba, mert elbőgöm magam. Menj Paulhoz! Sarah megcsókolta Robertet, és büszkén, királynői tartással kivonult a szobából. Nekitámaszkodott a folyosó falának, szeme sarkából kibuggyant egy könnycsepp, letörölte. Hálát adott a sorsnak, hogy két ilyen férfi része az életének

Susant behívatta a főnöke. Tartott tőle, hogy a riport miatt, amit nem készített el arról az éjszakai támadásról – Tudom, tudom – előzte meg a letolást –, de lehetetlen megtalálni azt a férfit. Mindenhol falakba ütközöm. A rendőrség, a kórházak, senki semmit nem mond – Susan, nem így ismerlek. Te egy ilyen sztori miatt felforgattad volna az egész várost. Nem hiszem, hogy nem találtál semmit. Mi van a nővel, akit megtámadtak? – A nyomozó mereven elzárkózik bármilyen információ kiadásától. Hét lakat alatt őrzi a nő titkát. Olyan az egész, mintha egy összeesküvés lenne – Oké, akkor átadom másnak. Donald és csapata ugrásra készek. Már az elején könyörgött, hogy adjam neki a sztorit. Susan felháborodott – Tudod jól, Donaldék mit csinálnának ebből a történetből! – kiabálta. – Semmi más nem érdekli, csak a saját hírneve. Amúgy meg biztosan tudom, ő ebből soha nem fog kihozni semmit. Ha valaki el tud érni valamit, az én vagyok. Bárki más kudarcot vall – Te tudsz valamit, érzem – sercegtette meg borostáját Frank. – Mit takargatsz? Ki vele, kislány. Susan felugrott a székből és az ablakhoz ment. Nekitámasztotta homlokát a hideg üvegnek. Vívódott. Valamit muszáj mondania, mert ha Donaldot rászabadítják Robertre és Julie-re, abból baj lehet. Őt csak a szenzáció érdekli, bármit megtenne a saját sikere érdekében. Úgy formálná át a tényeket, hogy minél nagyobbat üssön. Átgázolna bárkin – Megtaláltam – alig érthetően beszélt, szinte saját magának beszélt – a pasast és az asszonyt is. De nem lesz riport – addig nem, amíg bele nem egyeznek, és akkor is a saját feltételeik szerint. Ebből nem engedek – Akkor sem, ha az állásod forog kockán? – kérdezte a férfi metszőn – Akkor sem. Kirúghatsz, megteheted, te vagy a főnök, de a becsületemet nem adom el senkinek. Bennem – Donalddal ellentétben – van újságírói etika, és tartom magam hozzá, még ha az állásomról van szó, akkor is – fordult vissza Susan, és keményen Frank szemébe nézett – Azta! – képedt el a férfi. – Nem gondoltam rólad, hogy ilyen kemény vagy. Imponáló, az biztos. Tiéd az ügy, nem adom senkinek, és ha úgy döntesz, nem csinálod meg valamilyen oknál fogva, akkor nem lesz riport. Na… menj dolgozni! – Kösz főnök! – Susan elindult az ajtó felé. Mielőtt kilépett volna, a férfi utánaszólt: – Ebben a szakmában vannak olyanok, akik nagyra hivatottak. Te lehetsz az egyik legnagyobb. Susan csak bólintani tudott ekkora dicséret hallatán. Leült az íróasztala mellé, és hatalmas sóhajjal fújta ki a levegőt. Megkönnyebbült. Mary jött oda – Na? Mi volt bent, letoltak? – Egyáltalán nem, sőt, Frank rám bízott mindent. Én dönthetem el, lesz-e riport – Mivel győzted meg? Nem szokott ennyire lágyszívű lenni – kíváncsiskodott Mary – Semmi különös, csak őszinte voltam vele. Susan beavatta a beszélgetés részleteibe a barátnőjét, de a végét elhallgatta – Akkor minden rendben – nevetett Mary. Ő nem volt lelkizős típus. – Képzeld, a barátomtól kaptam két színházjegyet holnap estére, erre el kellett utaznia. Valami hülye munka közbejött, engem meg nem igazán érdekel a színház. Neked adom, hívd el valamelyik barátnődet – Én szeretem, szólok Sandrának. Milyen darabot adnak? – Nem tudom, valami premier. A főszerepre egy fiatal színészt hívtak meg Chicagóból. Azt hallottam, nagy sikereket aratott, nagyon tehetségesnek tartják – Máris kíváncsi vagyok rá – mondta Susan. – Elfogadom a jegyeket

Másnap délután Jane sétálgatott a városban. Meglátott egy könyvesboltot, betért – mindig szeretett olvasni. Válogatás közben eszébe villant, hogy hamarosan karácsony, és senki nincs, akit megajándékozhatna. Elszomorodott. Az elmúlt években ott volt neki Robert, ott volt Sarah. Majdnem elbőgte magát. Egyedül fogja tölteni az ünnepeket, magányosan. Edward szokás szerint nem lesz otthon – nem mintha vágyott volna a társaságára. S ami a legszomorúbb, őt sem ajándékozza meg senki. A hangulata eddig is a béka feneke alatt volt, ettől aztán… Rosszkedvűen lecsapta a könyvet, és kiment a boltból. Semmi dolga nem volt aznapra, New Yorkba csak másnap kellett indulnia. Az utca túloldalán észrevette Emilyt és Charlotte-ot. Ők is meglátták, de nem vettek róla tudomást. Régebben beültek volna egy cukrászdába nassolni, kávézni, egy jót beszélgetni. De Robert halála óta nem álltak vele szóba. Őt okolták. Teljes joggal, hisz’ maga is felelősnek érezte magát. Mobilja megcsörrent a zsebében, kivette; ez legalább elűzi mélabús gondolatait. A készülék csak számot írt ki, nevet nem – Halló – szólt bele kíváncsian – Helló, Jane Andersonnal beszélek? Kimberly vagyok – hallotta – Igen, az vagyok. Egy pillanat alatt beugrott, ki hívta fel. Már fél éve kérte, hogy beszéljenek, de a nő azóta sem jelentkezett – Jane, ne haragudjon, amiért nem hívtam fel, valahova elkeveredett a száma. Most találtam meg, és nagyon szívesen találkoznék önnel – Ha ráér – válaszolt Jane –, vacsorázhatnánk együtt az Oázisban ma este – Az nekem is megfelel. Akkor egy óra múlva. Na végre! – gondolta. – Most végre megtudja az igazat. Gyorsan megkereste a kocsiját, és hazahajtott. Átöltözött, egyszerű nadrágkosztümöt vett fel – Robert halála óta nagyon szolidan öltözködött. Lecserélte az egész ruhatárát, semmilyen szexis vagy kihívó ruhát nem hordott. Edward szó szerint dühöngött miatta. Lehet, ezért is fordult más nők felé – bár igaz, ezt Jane egyáltalán nem bánta, sőt. Rápillantott az órájára – igyekeznie kell, nincs sok ideje odaérni. Keresztülvágott a városon és leparkolt az étterem előtt. Hétköznap lévén nem voltak sokan, így várnia sem kellett, egyből kapott asztalt. Néhány perc múlva befutott Kimberly is. Csak egyszer találkoztak, mégis azonnal megismerte Jane-t. Szembeült vele és várta, hogy megszólaljon. Hirtelen Jane sem tudta, mit mondjon, lassan kezdett kínossá válni a csend. Aztán hogy oldja a feszültséget, megszólalt: – Rendeljünk valamit, és majd utána beszélgetünk – Jó – válaszolt Kimberly –, de igazából nem tudom, miről – Majd később. Kikérték az étlapot és választottak – Még az év elején – szedte össze a bátorságát Jane, egyből áttérve tegeződésre –, januárban, te itt voltál Edward Campbellel. Mi nagyobb társasággal vacsoráztunk, és akkor este egy férfi odaült hozzátok. Nos… arra lennék kíváncsi… illetve… azt szeretném tudni, miről beszélgettek vele – Ne haragudj, de szeretném tudni, miért – próbált kitérni a válasz elől Kimberly, mert azonnal eszébe jutott, milyen kínos volt számára az az este – Az a… az a férfi a férjem volt – válaszolt nagyon csendesen – Volt? – Erről majd később, előbb szeretnék megtudni mindent. Kimberly elpirult a rátörő emlékek súlya alatt – Végül is nem titok. Igaz, nem vertem nagydobra, de első dolgom volt elmondani a férjemnek. Neked is tudnod kell, hisz’ érintett vagy te is. Szóról szóra felidézte azt az estét, semmit nem hagyott ki, még a kínos részeket sem – Akkor este az a férfi megmentette a házasságomat. Szerencsére nem feküdtem le Edwarddal, így sokkal könnyebb volt. De az is igaz, aznap lehet, hogy megtörtént volna, ha nem jön közbe az az incidens. Megszédített a gazdagságával meg a kocsijával, és majdnem elfelejtettem, ki az, aki igazán szeret. Örökké hálás leszek, amiért odaült hozzánk. Jane összeszorított szájjal hallgatta, a keze görcsöt kapott, olyan erővel markolta az asztal szélét. Edward hazudott – nyilallt belé –, Robert mondott igazat. Ő pedig bedőlt egy átlátszó, szemét hazugságnak. Megérkezett a vacsora, némán ették meg, bár egyiküknek sem volt valami nagy étvágya – Nagyon köszönöm, hogy őszinte voltál – mondta rekedten Jane. – Nekem… nagyon fontos volt, hogy tudjam az igazat – Még annyit tennék hozzá – válaszolt Kimberly –, miután elmentem, az a férfi azt mondta Edwardnak, hagyjon fel a zaklatásoddal, mert nagyon megbánja. Én már nem hallottam, de a másik asztalnál ülő nők közül az egyik elmondta. Ha találkozol vele, köszönd meg a nevemben – Sajnos nem tehetem – szomorodott el Jane. – Meghalt – Ó, Istenem, nagyon sajnálom. Ne haragudj, mennem kell, a férjem vár rám. Tudod, még nem látszik, de babát várok, és most nagyon boldogok vagyunk – ugrott fel Kimberly – Gratulálok! – Jane-t a sírás kerülgette. Beléhasított a gondolat: ha annak idején nem lett volna olyan bolond, mostanra akár ő is várhatna gyereket. Végtelen düh hatalmasodott el rajta Edward iránt. Az a rohadék folyamatosan hazudozott, a saját alantas érdekeitől vezérelve. Most vége. Végérvényesen. Nem számít, mennyi pénzt veszít, annyi marad, hogy valahol új életet kezdjen. Visszaad Edwardnak mindent, és olyan messze megy, amennyire csak tud

Sarah boldogan ébredt. Alig aludt néhány órát, de nem érezte fáradtnak magát. Sőt, éppen ellenkezőleg. Kéjesen nyújtózott egyet, elmosolyodott, és egyúttal el is pirult. Felidézte az előző estét, meg az éjszakát. Hajaj! Paul vacsorát készített kettőjüknek. Kis köténykében nyitott ajtót, ahogy épp a konyhából szaladt ki. Sarahnak nagyon-nagyon tetszett, elismerően nézett végig rajta. Egy férfi, amint éppen főz a kedvesének, hát… ettől minden nő szíve melegséggel telik meg. Gyorsan ledobta a kabátját, és harcra készen bevonult vele a konyhába. Együtt fejezték be, aztán asztalhoz ültek. Paul sokat tanulhatott a nővérétől, mert minden nagyon finom volt. Evés után a nappaliba mentek egy-egy pohár borral. Sokáig beszélgettek, csendesen, meghitten, mire a férfi – minden bátorságát összeszedve – odahajolt hozzá, és finoman megcsókolta az ajkát. Sarah átkarolta a nyakát, és égbe szökő pulzussal viszonozta a csókot. Olyan erősen dobogott a szíve, azt hitte, kiszakad a helyéről. Néhány pillanattal – vagy évszázaddal – később Paul az arcát cirógatva, izgatottan a fülébe súgta: – Velem maradsz, kedves? Sarah beleegyezése jeléül lehunyt szemmel bólintott, és újra megcsókolta. A férfi gyengéden ölbe vette, átvitte a hálóba, és a széles franciaágyra fektette. Paul nem bírt betelni a számára oly kedves arc szemlélésével, rámosolygott, közelebb hajolt, és apró, finom csókokkal borította be. Sarah mindkét kezével beletúrt a hajába, közelebb húzta magához, hozzásimult. Testestől-lelkestől átadta magát a szerelmének. Eszébe jutott az éjszaka többi része; belepirult, és szégyenlősen magára rántotta a takarót. Oldalra fordult, szemügyre vette a mellette alvó férfit. Rövid haját, magas homlokát, lehunyt szemét, erős állát, a száját, amivel olyan érzékien, ugyanakkor vadítóan végigcsókolta az egész testét, fellobbantva benne a régóta elfojtott vágyat. Kisimított egy hajtincset Paul homlokából. A férfi kinyitotta a szemét – Jó reggelt! – mosolygott rá. – Jól aludtál? Sarah bólintott, miközben cirógatta az arcát. A férfi közelebb húzódott, a takaró alatt hozzásimult. Ujjai hegyét finoman végig húzta a nő gerincén. Beleborzongott, feltámadt benne a vágy, minden porcikájával kívánta a férfit. Még közelebb csúszott hozzá, és félszeg mosollyal vette tudomásul, hogy az összes titkos kívánsága rögtön teljesülni fog… Később kielégülten, boldogan feküdtek egymás mellett. Csodás volt – Sarah – szólalt meg nagy sokára Paul –, azt hiszem… nem, nem hiszem, tudom. Végzetesen beléd szerettem – Ha azt mondom, ugyanígy érzek – fordult oldalra Sarah és ránevetett –, akkor boldog leszel? – Az előbb azt hittem, boldogabb már nem lehetek, de most még azon is túltettél – ölelte át a nőt lágyan simogatva. Jó ideig ágyban maradtak még, élvezve egymás közelségét, mielőtt kikászálódtak. Paul kávét főzött, Sarah elkészítette a reggelit – Van valami dolgod? – kérdezte a férfi – Ha minden jól megy, ma kiengedik Robertet. Először elmegyünk Julie-ékhez, utána megnézzük, mit kell vennünk a lakásba. Ugyanabban a házban béreltünk egyet, ahol Julie is lakik. De este ráérek, hacsak az öcsém nem igényli a társaságomat. Akkor holnap találkozunk – Mit fog szólni kettőnkhöz? Nem tartasz tőle? – Egy morzsányit sem. – Sarah huncut mosollyal nézte. – Már tegnap elmondtam neki mindent, és nagyon boldog volt. Paul felkapta a fejét, ő is nevetett – Már tegnap? Te aztán megéred a pénzed! – Akkor most kiábrándultál belőlem? – somolygott Sarah – Ellenkezőleg – fordította komolyra a szót a férfi. – Egész hátralevő életemben téged foglak szeretni – Én meg téged, Paul, csak téged – bújt oda Sarah – Bekísérlek Roberthez, jó? Ma nem lesz sok dolgom, némi papírmunka, semmi több. Amíg bent leszel nála, megcsinálom, és visszamegyek értetek – Oké, menjünk! – Kibontakozott az ölelésből, felvette a kabátját és elindultak

Sandra bezárta a lakása ajtaját, lement a parkolóba. Kocsival indult Susanhez, bár nem lakott messze, de ma este színházba készültek. Megnézik az új darabot, amire Susan ajándék jegyeket kapott. Hosszan készülődött – nem gyakran jutott el színházba. Térdig érő sötétkék szoknyát, ujjatlan fehér felsőt, és fekete magassarkú cipőt vett fel. Nyakába az édesanyjától örökölt nyakláncot tette. Elégedett volt az eredménnyel. Leparkolt Susan lakása előtt. Felcsörgette mobilon, néhány perc múlva jött is a barátnője. Kényelmes tempóban hajtottak át a városon, nem siettek. Sandra parkolóhelyet keresett, aztán besétáltak a ruhatárhoz, ahol leadták a kabátjukat. Elismerően pillantottak egymásra: Susan szűk, fekete szoknyát, egyszerű fehér felsőt, és fekete magassarkút viselt. Két nagyon csinos, érett nő. Bevonultak az előtérbe, előkészítették a jegyeket, és mivel még volt idejük bőven, a kiragasztott plakátokat nézegették. Sandra néhány lépéssel előrébb járt. Megtorpant az egyik plakát előtt, szinte kővé dermedt. Amikor felocsúdott, visszalépett Susan mellé, elkapta a karját és odavonszolta – Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel izgatottan. – Gyorsan, ezt látnod kell! Uramatyám, nem fogod elhinni! – Mi van? – Susan elképedt. – Mi dúlt fel ennyire – Nézd! – zihálta Sandra a plakátra mutatva – Látom – értetlenkedett a másik –, ezt fogjuk látni, és…? – A szereposztást nézd. A főszereplőt. Susan hirtelen nem kapott levegőt. Tátott szájjal bámult a barátnőjére – Ez nem lehet igaz – súgta elhűlve. – „Főszereplő: Peter Morris” – olvasta. Őt hívták meg Chicagóból? Vajon ugyanaz a férfi lehet, akivel egyszer a főiskolán randizott, aztán lekoptatta? Képet nem látott róla, így nem lehetett biztos benne – Szerinted ő az? – kérdezte rekedten Susan – Nem tudom. – Sandra alig jutott szóhoz a meglepetéstől. – A főiskolán játszott egy-két darabban, az egyikben láttam is. Iszonyúan tehetséges volt. Gyorsan a nézőtérre mentek, elfoglalták a helyüket. Türelmetlenül toporogtak mindketten, alig várták, hogy elkezdődjön az előadás. Végre felgördült a függöny, a lányok lélegzet-visszafojtva figyelték a színészek játékát. A darab története szerint a főhőst elutasítja élete szerelme. Hatalmasat csalódik benne, de nem képes kiverni a fejéből. Nem létezik más lány rajta kívül. Évekig ezzel a szerelemmel fekszik, és ezzel ébred fel. Megpróbálja elfelejteni, találkozgat más nőkkel, hiába. Egy idő után már mindenről és mindenkiről lemond. Itt lett vége a felvonásnak. Susan párás szemmel, moccanás nélkül ülte végig az első részt. A férfi főszereplő Peter volt, első pillanatban felismerte. Oldalba bökte Sandrát – Teljesen kiszáradt a szám, menjünk ki, igyunk valamit – Jó ötlet, az enyém is olyan, mintha taplót nyeltem volna – válaszolt rekedten Sandra. A büfénél kértek két gyümölcslevet, kissé félrevonultak, ott kortyolgatták el. Mellettük népes társaság beszélgetett. Messziről látszott rajtuk a jómód, a gondtalan élet. Az a réteg, amelyik csak a szórakozásnak él a szülei pénzén. Elég hangosan beszéltek ahhoz, hogy minden szavukat érteni lehessen – Ez a színész, aki a főszerepet játssza, nagyon jóképű – mondta az egyik lány – Nem rúgnám ki az ágyamból – tódította a másik. Megszólalt a társaság egyik férftagja: – Ne álmodozzatok, lányok, azt mondják róla, hogy meleg – Nem, nem igaz. – Lányos arcú, nagyon fiatal férfi szólalt meg. – A barátom Chicagóban él, azt mondta, ne is próbálkozzak nála, megközelíthetetlen. Én is hallottam a pletykát, ezért kérdeztem meg tőle. Azt állította, magányos farkas, kérlelhetetlenül elmar maga mellől mindenkit. Viszont ellenállhatatlan, ahogy játszik. Susan a barátnőjéhez hajolt, úgy súgta a fülébe: – Kíváncsi lennék, ki írta ezt a darabot. Nagyon emlékeztet ránk – Megnéztem a szerzőt, nem ismerős a neve. – Sandra letette az üres poharat. – Csengettek, menjünk vissza, kezdődik a második rész. Alig foglalták el a helyüket, elsötétült a nézőtér, felgördült a függöny. A főhős eszméletlen lányt talál egy elhagyott, sötét parkban. Nem tudja észhez téríteni, ölbe kapja, és a közeli kórházba viszi. Megállapítják róla, hogy súlyos alkoholmérgezése van. Az orvosoknak nagy nehézségek árán sikerül visszahozni az életbe. A férfi ott marad, megvárja a vizsgálat végeredményét. A lányt elhelyezik egy szobában, a főhős döbbenten ismeri fel benne a szerelmét. Vég nélküli küzdelmet folytat, míg rábeszéli az elvonóra. Mindennap bemegy hozzá, gondoskodik róla, hatalmas türelemmel viseli a lány dühkitöréseit az alkohol elleni küzdelemben. Eteti, itatja, mosdatja. Beszélget vele, történeteket mesél. Minden mozdulatáról, arcának minden rezdüléséről lerí, mennyire szereti. Hiába múltak az évek, az ő szerelme töretlen maradt. A darab végén a lány – már gyógyultan – kilép az intézet kapuján, mellette a férfi. A lány felemeli a fejét, sütteti arcát a tavaszi nappal, aztán rámosolyog a férfira, megfogja a kezét, és kiballagnak a színpadról. Lehullt a függöny. A nézőtéren néhány pillanatig néma csend volt, aztán szűnni nem akaró tapsvihar dübörgött hosszú-hosszú perceken keresztül. Susan egyszerre sírva és nevetve, állva tapsolt a többi nézővel. A könnyein keresztül csak Petert látta. A férfi szája sarkában kesernyés félmosollyal jött ki a közönség elé meghajolni, mindenféle sztárallűr nélkül. Sütött róla a szerénység. Nagyon lassan ürült ki a nézőtér. Sandráék utolsónak mentek ki a teremből. Susan képtelen volt abbahagyni a pityergést. Még a ruhatárban is a szemét törölgette. Beszállt Sandra mellé a kocsiba. Ott – talán mert nem látta senki – sírógörcsöt kapott. Ráborult a barátnője vállára, és – eláztatva a kabátját – megállíthatatlanul zokogott. Sandra átölelte, a hátát simogatva próbálta vigasztalni – Nyugodj meg, drágám! – súgta a fülébe. – Nincs semmi baj – Ugye… ugye tudod – kesergett Susan alig érthetően –, hogy Peter saját magát játszotta ebben a darabban? A lány pedig engem – Én is rájöttem, de most nyugodj meg. Szedd össze magad, és menjünk be hozzá hátul. Jólesne neki ismerőst látni. Susan felkapta a fejét – Képtelen lennék rá. Nem tudnék a szemébe nézni. Iszonyúan szégyellem magam. – Gondolataiba merült, aztán folytatta: – Meg fogom, meg akarom keresni őt, mert óriási tartozásom van vele szemben, de most nem. Annyira a hatása alá kerültem! Nézd, remeg kezem-lábam, megállni sem tudnék előtte. Most vigyél haza. Lefekszem, és megpróbálok aludni. – Könnyein keresztül rámosolygott. – Nem fogok inni, megnyugodhatsz

Csengettek. Liza felugrott az asztal mellől, ahol egy füzetbe rajzolgatott – Majd én kinyitom, anya – kiáltott, és már szaladt az ajtó felé – Sarah, Robert! – hallotta az anyja. – Végre itt vagytok, már nagyon vártunk benneteket. Az ajtóban megjelent a kislány, kézen fogva húzta maga után Robertet, mögöttük Sarah és Paul nevetve. Julie tátott szájjal bámult Robertre, a meglepetéstől megszólalni sem bírt. A férfin elegáns, sötétkék nadrág és világosszürke ing volt. Rövidre vágott hajával, félszeg, kisfiús mosolyával, világító kék szemével letaglózó hatást tett rá – Kiengedtek végre – lépett közelebb Robert – Nahát! – szakadt ki a szó Julie-ből. – Nagyon jól nézel ki – és abban a pillanatban el is pirult. Zavarában félrefordult, tett-vett a konyhában, a világ minden kincséért sem nézett volna fel. Liza maga után húzta Robertet – Megnézed a rajzaimat, ugye? – kérdezte csillogó szemmel. Átvitte a füzetét az ebédlőasztalhoz, és vidáman csacsogva mutatta. Robert érdeklődve nézegette őket, egyre jobban ámuldozva a kislány tehetségén. Főleg állatokat és növényeket rajzolt, de néha emberi alakok is feltűntek a képeken. Valami sajátos, gyermeki látásmóddal mutatta a világot. Julie végre felemelte a fejét, átnézett rájuk a pult felett. Egymás mellett ültek, Robert egyik karjával átölelte Lizát, aki olyan természetességgel bújt hozzá, mintha mindennap azt csinálta volna. Ahogy ott sugdostak egymás fülébe, néha cinkosan összenevettek, óhatatlanul az jutott eszébe: Milyen kár, hogy nem ilyen apja van Lizának – gondolta, de semmi pénzért ki nem mondta volna. Hátat fordított, úgy tett, mintha a sütőt ellenőrizné, de csak a könnyeit fojtotta vissza. Aztán odaült a lánya mellé, adott neki egy puszit, közben lopva Robertet figyelte. Sarah figyelte őket, milyen meghitten ülnek ők hárman egymás mellett. Odasúgta Paulnak: – Nézd meg. Az Isten is egymásnak teremtette őket – Nagyon vonzódnak egymáshoz, szinte szikrázik a levegő kettőjük között – mondta halkan a férfi. Cinkosan ránevetett Sarah-ra. – Kíváncsi leszek mi lesz ebből. Nagyon összeillenek, nem gondolod? – Mi van, te is kerítő leszel velem együtt? – évődött Paullal – A jó cél érdekében mindent. Robert rájuk lesett az asztal mellől. Soha nem látta ilyen boldognak a nővérét. Fogalma sem volt, hogy azok ketten épp róluk beszélnek. Liza az utolsó oldalra ért a füzetben – Nagyon ügyes vagy, Liza. – Robert megsimogatta a kislány haját. – Ha szeretsz rajzolni, folytasd. Nagy örömet szerezhetsz vele az embereknek – Rakjunk rendet és együnk, mindjárt kész a sült – ugrott fel az asztal mellől Julie. Megették a vacsorát, kicsit még beszélgettek, aztán Roberték elköszöntek. Felmentek egy emelettel feljebb az új lakásba. Sarah poharakat vett elő, narancslevet töltött – Ahogy néztelek benneteket Julie-vel – mondta Robertnek –, olyanok voltatok, mint egy igazi család. Tetszel neki, tudod? – Ugyan már! Honnan veszed? – Nő vagyok, testvérkém – kedveskedett Sarah. – Lopva téged figyelt egész este. Szinte simogatott a tekintete, ahogy rád nézett. Ez a nő odavan érted. Neked is tetszik, tudom, látom – Nagyon kedvesnek tartom mindkettőjüket, de nem ringatom magam hiú ábrándokba. Mi lesz, ha visszajön a férje? Liza nagyon szereti az apját – Pár héten belül kimondják a válást. Julie gyűlöli őt, és nem fogadná vissza. Sandra mesélte, hogy a pasas egy részeges, agresszív állat. Tudod, hogy többször megverte? – Julie-t? Milyen ember képes bántani egy olyan nőt, mint ő? – Robert felháborodva járkált fel-alá – Öcsikém, te szereted őt – hökkent meg Sarah. – Mi a baj ezzel? Ő hamarosan független lesz, te elválsz Jane-től. Semmi nem áll az utatokba – Nem tudom, nővérkém. – Robert megfogta a kezét – Nem tudom… lehet, csak a megmentőjét látja bennem, nem a férfit – Nincs igazad. Az egész lényével azt sugározta feléd, hogy nagyon kedvel. Nem tévedek – Bár igazad lenne! – sóhajtott fel Robert. – Na, menjünk aludni, kicsit elfáradtam

– Paul, biztos átgondoltad ezt? El akarsz menni? – John nem tudta mire vélni barátja hirtelen döntését. – Várj még ezzel a kérelemmel, annyira nem lehet sürgős – A döntésem végleges. Szeretem Sarah-t, és vele akarok lenni. Ismersz, tudod, hogy nem szoktam elhamarkodottan dönteni. Úgy érzem, kaptam egy második lehetőséget – Te vagy a legjobb barátom. Tudom, mennyire megszenvedted a szakítást. Akkoriban tartottam tőle, nehogy valami hülyeséget csinálj. Ha vele boldog leszel, menj. De meg kell ígérned valamit: az esküvőtökön én leszek a tanúd, ehhez ragaszkodom. Paul felnevetett – Ok, tiéd a megtiszteltetés, feltéve, ha hozzám jön. John átölelte, megpaskolta a hátát – Ha ő is annyira szeret, hozzád megy. Efelől semmi kétségem sincs. Menj, intézd az áthelyezésedet, pár hónapig úgyis el fog tartani – Minden papírt beadtam, csak várni kell. Megyek hozzá, majd beszélünk. Paul kocsiba szállt, elindult Robert új lakása felé, Sarah ott várt rá. Este elmennek hármasban vacsorázni. Nagyon kedvelte Robertet, őt is be akarta mutatni a nővérének. Becsengetett, Sarah nyitott ajtót és azonnal a nyakába ugrott – Hiányoztál, tudod? – súgta a fülébe, miközben egész testével hozzásimult – Te is nekem, drága – érzékenyült el Paul. Még mindig nehezen tudta felfogni, hogy ez a csodás nő mennyire szereti – Gyere! – Sarah elvette a férfi kabátját. – Robert most nincs itthon, de nemsokára jön. Azt ígérte, nem marad el sokáig – Hova ment? – kíváncsiskodott Paul – Meglátogatja azt az öreg hölgyet, akinél meghúzta magát. Elhoz néhány dolgot tőle. – Alig ért a mondat végére, megzördült a zár. Robert lépett be, egy mappával a hóna alatt. Üdvözölte őket, letette a csomagot az asztalra – Hamar megjöttem, ugye? – kérdezte a nővérétől – Mit hoztál? – érdeklődött Sarah. – Megnézhetem? – Választ sem várva kibontotta a mappát, aztán belemerült a tartalmába. Eltátotta a száját, annyira meglepődött – Ezeket te rajzoltad? – nézett fel. – Ez valami teljesen új. Egyáltalán honnan vetted az ötletet? Nagyon jó – lapozgatta a képeket sorban egymás után – Tényleg tetszik? – Lenyűgöző. Keveredik benne a régi és az új, de nem üt el egymástól, ellenkezőleg. Ezek a bútorok hatalmas sikert fognak aratni. Egyedi stílust teremtettél. Robert, meg kell csinálni – Én nem nagyon értek hozzá – szólt közbe Paul –, de jó ötletnek tartom, ha belevágtok. Robert megdörzsölte az állát – Először arra gondoltam, itt kéne elkezdeni a gyártást. Aztán alaposabban átgondolva arra jutottam, jobb lenne otthon. Ott van az üzem, ahol tudnánk gyártani, New Yorkban meg nyitnánk egy üzletet – Tökéletes terv – bólintott Sarah. – Igaz, néha ingázni kell, de az nem probléma. Meg tudjuk oldani. Te mit szólsz hozzá, Paul? – Én? – értetlenkedett a férfi. – Van beleszólásom? – Hogyne lenne. – Sarah kedvesen végigsimított az arcán. – Összetartozunk, mindenhez van közöd, ami velünk történik. Paul szíve környéke megmelegedett ezekre a szavakra – Én is így gondolom – vágott közbe Robert – Nem vagy féltékeny, hogy betolakodtam közétek? Láttam már olyat, amikor valamelyik testvér el akarta üldözni a másik udvarlóját. – Paul egy kissé félve tette fel a kérdést – Féltékeny? – nevetett rá Robert. – Te nem közöttünk vagy, hanem mellettünk. Tiszta szívből szereted a nővéremet, azt látom. Azt is, hogy boldog. Soha nem jutna eszembe szétválasztani titeket. Amikor bemutattam neki a feleségemet, láttam az örömöt a szemében. Én ugyanúgy örülök nektek, mint ő annak idején. Mi nem féltékenyek vagyunk, hanem szeretjük egymást. Egész életünkben megosztottuk a bánatunkat, szomorúságunkat, örömünket. Egy harmadik fél soha nem közénk áll, hanem mellénk. Sarah szeret téged, és te is őt. A testvéremnek tekintelek, Paul, nem a vetélytársamnak – Hát… – Paul néhány pillanatig levegőt sem kapott. – Ehhez nincs mit hozzáfűznöm. Köszönöm. Nem fogok visszaélni vele. Ígérem

Előadás után Peter mozdulatlanul nézte a tükörképét. Le kéne mosni a sminket, átöltözni és hazamenni – gondolta. Haza? Az üres, rideg lakásba? Nincs ereje hozzá. Az új darab rengeteget kivett belőle. Azt hitte, ha eljátssza ezt a szerepet, kiüvölti magából az évek óta gyülemlő fájdalmat, megszabadul végre a kínzó démontól, ami pokollá teszi a napjait. Eljátssza? Nem. Átéli és belehal, minden áldott este. Talán ezért van óriási sikere. A kritikusok, a közönség ujjongva fogadta. Fogalmuk sincs, micsoda kínt él át minden alkalommal. Nem játszik, egyáltalán nem. Ez az élete. Fáradt mozdulatokkal törölgette az arcát egy vattával. Amikor végzett, belebújt a farmerjába, inget, pulóvert vett, karjára fektette a kabátját és elindult. Szokás szerint ő hagyta el utoljára a színházat. Kilépett a hideg éjszakába, felnézett a sötét, csillagtalan égboltra. Egy hópehely hullott a homlokára, ahol rögtön elolvadt. Fázósan felhajtotta a gallérját. Mint minden este, most is sétálni akart, mielőtt aludni tér. Néhány lépés után megtorpant. Valaki figyelte. Lassan megfordult, az épület túlsó sarkánál egy alakot látott. Nem látta az arcvonásait a gyenge lámpafényben, de minden idegszálával érezte, hogy őt nézi. Megfontolt léptekkel közelebb ment. Néhány lépésnyire volt tőle, amikor felismerte – Susan? – Elakadt a lélegzete. – Mit keresel itt? – Rád vártam, Peter – vacogta fázósan a nő – Mióta vársz? Nagyon hideg van, teljesen átfagytál. Hiszen te reszketsz! Gyorsan menjünk valami meleg helyre. – Peter belekarolt. A sarkon volt egy kis falatozó, oda tértek be. A férfi két forró csokit rendelt, majd beültek az egyik félreeső boxba. Meghozták az italt. Peter közelebb tolta a csészét, közben véletlenül hozzáért – Jéghideg a kezed! – kiáltott fel. – Megmelegítem. Két tenyere közé fogta, és finoman dörzsölgetni kezdte. Susant melegség járta át; Roberten kívül senki nem törődött vele ilyen odaadással. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, le az állára, onnan a férfi kézfejére. Peter meglepetten kapta fel a fejét, nézte őt, aztán csak annyit mondott, halkan, gyengéden: – Igyál, jót fog tenni. Átmelegít. Csendben kortyolgatták a forró csokit, néha egy-egy kutató pillantást vetve a másikra. Nagy sokára Susan összeszedte a bátorságát – Haragszol rám? – Aztán hozzátette: – Minden okod meglenne rá. Peter visszahúzta a kezét maga elé, felvonta a szemöldökét, majd lehajtotta a fejét, s az asztal lapját bámulva, alig érthetően motyogta: – Az ember… nem haragszik arra, akit nagyon szeret. Legfeljebb szenved tőle. Susant szíven ütötte, amit hallott – Amikor megismerkedtünk – kezdte –, azonnal tudtam, ha tovább találkozunk, beléd fogok szeretni. Nem akartam, minden porcikám tiltakozott ellene. Egyszer, nagyon régen volt egy fiú, akit kihasználtam, pedig ő szeretett engem. Én eldobtam, megaláztam. Rá emlékeztettél. Veled is ezt tettem volna, és nekem már az is sok volt, ahogy vele elbántam. Mindent elkövettem, hogy egy ócska, szemét ringyónak gondolj. Mellesleg az is voltam. Mindent megkaptam, amit küldtél. Először ki akartam dobni, annyira dühös voltam rád, aztán csak beledobáltam őket egy dobozba. A következő évben – akkor te már nem voltál a suliban – döbbentem rá, hogy még így is beléd szerettem. Szó nélkül leléptem, idejöttem New Yorkba és belevetettem magam az életbe. Ki akartalak verni a fejemből. Mindig sikerült, amikor részeg voltam, ezért egyre többet ittam. Jöttek a pasik sorban, sokszor nem is emlékeztem rájuk, annyira kiütöttem magam. Ma már a nevük sem jut eszembe, lényegtelenek voltak. Egy éve a bunkó pasasomtól védett meg az a fiú, akiről beszéltem, pedig nem viselkedtem vele szépen. Akkor döbbentem rá, hogy másképp is lehet élni. Új életet kezdtem, nem iszom egy kortyot sem, nem is hiányzik. Megfogadtam, a következő – és egyben utolsó – férfi az életemben az lesz, aki a múltam ellenére szeretni tud engem, és én is szeretem őt. Peter lehajtott fejjel hallgatta végig. Gondolataiba merült, csak a keze remegése árulta el, mennyire zaklatott. Nagyot nyelt, a benne dúló vihart elfojtva, suttogva, nyeldekelve szólalt meg: – Lehetnék… én… az a férfi? – Visszafojtotta a lélegzetét, úgy várta a választ – Titkon reménykedtem benne, hogy ezt fogod kérdezni. – Susan könnyes szemmel, de már mosolyogva magához húzta a fejét és megcsókolta

Karácsony volt. Szinte mindenki összegyűlt Julie lakásán, egyedül Susan hiányzott; ő az imént telefonált, hogy egy kicsit késni fog. Jó hangulatban telt a délután. Robert Lizával a nappaliban díszítette a fenyőfát, Sandra, Julie és Sarah a konyhában tevékenykedtek. Néha kihallatszott vidám nevetésük. Julie ötpercenként átjött hozzájuk valamilyen indokkal. Hol egy elfeledettnek hitt karácsonyfadíszt keresett elő az egyik fiókból, hol tanácsot adott – amire nem is volt igazán szükség –, mit hova tegyenek. Valójában Robertet akarta látni. Egyre jobban elhatalmasodott rajta az érzés. Csak néhány pillanatra, de látnia kellett őket. Volt, hogy megállt az ajtóban, nézte a lányát, ahogy adogatta a férfi kezébe a díszeket, és mutatta, hova tegye a magasabb részeken. Az alacsonyabb helyekre ő tette fel, mindig kikérve Robert véleményét, jó lesz-e úgy. Furcsa melegség öntötte el. Ők ketten úgy dolgoztak, olyan meghitten, olyan egyetértésben, mintha évek óta mást sem csináltak volna. Észrevették őt, cinkosan összemosolyogtak. A férfi odahajolt Liza füléhez, belesúgott. A kislány elnevette magát, és ő is súgott valamit, végig az anyját nézve. Julie ebben a pillanatban döbbent rá: szereti Robertet. Az elmúlt néhány napban csináltak közös programokat – voltak moziban, állatkertben, vidámparkban, vagy sétáltak –, mindig hármasban. Egyre jobban vonzódott hozzá, mellette biztonságban érezte magát. Kissé megijedt ettől, de meg is nyugodott. Ismeretlen volt az érzés – oly rég volt szerelmes a férjébe, és oly rövid ideig tartott. Most újból szerelmes, lélegzete felgyorsult, a szíve hevesebben dobogott. Elpirult, visszament a konyhába. Azok ketten úgy tettek, mintha semmit nem vettek volna észre, de Sandra egy alkalmas pillanatban odasúgta: – Mi van veled? Ragyogsz, mint a betlehemi csillag – Semmi. – Julie zavarba jött, megint elpirult. – Olyan jó látni, milyen boldog Liza. Sandra összeráncolta a szemöldökét, aztán mindent megértett – Szerelmes vagy! – sikkantotta Sandra. – Te szerelmes vagy – Halkabban! – szólt rá tűzpiros arccal. Késő volt: Sarah meghallotta. Odament hozzá, végigsimította a fülig piros Julie vállát, rámosolygott, adott egy puszit, és szó nélkül folytatta tovább a főzést. Azok ketten hűdötten bámultak egymásra, aztán ők is bekapcsolódtak a munkába, mintha mi sem történt volna. Csengettek – Megjött Susan! – Liza szélvészként rohant ajtót nyitni. Úgy léptek beljebb, hogy a kislány csimpaszkodott a nyakába – Bocs a késésért, de nagyon fontos dolgot kellett elintéznem – szabadkozott Susan. – Mit segítsek? – Menj a nappaliba, szedd elő a tányérokat. Az egyik fiókban szalvétát is találsz, terítsd meg az asztalt – irányította Julie. – Liza majd segít, ha kell. Susan meglepetten torpant meg Robert láttán. A kórház óta nem találkoztak, nem tudta, hogyan üdvözölje. A férfi elmosolyodott, amint meglátta. Teljes természetességgel odament hozzá, átölelte, és két puszit nyomott az arcára – Szia. Örülök, hogy te is megjöttél, már vártunk – mondta neki – Tényleg örülsz? – kérdezte kétkedve – Hát persze. – Robert csodálkozott kissé. – Hozzánk tartozol, a barátunk vagy – Elbizonytalanodtam, amint megláttalak, de már minden rendben. Már jól vagy? – Teljesen rendbejöttem, kivéve, hogy éhes vagyok, mint a farkas – viccelődött Robert – Már terítem is az asztalt, hamarosan ehetünk – fújt megkönnyebbülve Susan. Elkészült a vacsora, asztalhoz ültek. Egyik oldalon Robert, mellette Liza – ragaszkodott hozzá, hogy oda ülhessen –, és Julie, a másikon Sandra, Susan és Sarah. Miután mindannyian jóllaktak, átvonultak a nappaliba. A kislány belefészkelte magát Robert ölébe, onnan hallgatta a többiek beszélgetését. Felnézett a fenyőfára, felugrott, odaszaladt az egyik fiókhoz. Beletúrt, kivett valamit, és az anyjának adta – Az angyalt mindig te teszed fel a fa tetejére – mondta neki – Igaz, egészen elfeledkeztem róla. – Julie lábujjhegyre állt, nyújtózkodott, de így sem érte fel. – Kéne valami, amire felállhatok – Majd én felemellek. – Robert lehajolt, szorosan átkarolta a nő lábát és könnyedén felállt vele. Julie egyik kezével a nyakába kapaszkodott, a másikkal felrakta a csúcsdíszt. Lenézett a férfira, mindkét karjával szorosan ölelte, mintha soha nem akarná elengedni. Amaz lassan lecsúsztatta a földre, de ő sem engedte el. Kutató pillantással nézték egymást, aztán Robert lehajolt, és gyengéden szájon csókolta. Elfeledkeztek mindenki másról – abban a percben csak ők ketten voltak a világon. A többiek lélegzet-visszafojtva figyelték őket. Hirtelen Liza hangját hallották: – Pfuj… ezt ne csináljátok! – kiáltott fel, és odaszaladt hozzájuk. Azok szétrebbentek, egyikük sem akart a kislány lelkébe gázolni. Hogyan feledkezhettek el magukról ennyire? Liza ahelyett, hogy szétválasztotta volna őket, egyik kezével Robert, a másikkal az anyja lábát karolta át. Közelebb húzta őket magához, felnézett rájuk – Na jó. Még egy csókot engedélyezek, de aztán befejezni. Gusztustalanok vagytok – bámulta őket csillogó szemmel, szorosan fogva mindkettőt. Hatalmas nevetés tört ki. A többiek odarohantak Lizához és összevissza csókolgatták. A kislány Roberthez menekült, a nyakába ugrott – Ugye mondtam, hogy tetszel neki? – súgta a fülébe. Julie nevetve megcsiklandozta az oldalát – Ti mit sugdolóztok egész este? Észrevettem ám! Liza közelebb húzta az anyja fejét – Azt mondtam Robertnek, hogy tetszik neked. – Szorosan fogta mindkettőt – Na… hol van az a második csók? Látni akarom! Amazok közelebb hajoltak egymáshoz, és lágyan, szinte alig érintve a másik ajkát, szégyenlősen csókolóztak. Liza nyomott egy puszit az arcukra – Így már nem is annyira gusztustalan – kiáltott fel. A másik három a hasát fogta, úgy nevetett. Sarah nem bírt állva maradni, lerogyott a kanapéra. Sandra Julie-t ölelgette örömében. Susan abbahagyta a nevetést, Roberthez ment, átkarolta, egy puszit adott az arcára – Annyira örülök nektek! – mondta mosolyogva. Visszaült Sarah mellé, ráborult a vállára, és kitört belőle a sírás – Ennyire fáj? – kérdezte tőle Sarah részvéttel. Susan felkapta a fejét és hevesen megrázta – Dehogy. – A könnyein keresztül mosolygott rá. – Boldog vagyok. Nagyon boldog. Megint Liza hangja csendült fel – Hé, emberek. Megkaphatom végre az ajándékaimat? Előre megállapodtak, hogy egymásnak nem vesznek semmit, csak a kislánynak. A lakás különböző zugaiból szedték elő a kisebb-nagyobb méretű csomagokat, aztán örömmel figyelték, ahogy Liza boldogan bontogatja őket. Mesekönyvek, rajzfüzetek, színes ceruzák kerültek elő, végezetül egy plüssmackó, Robert ajándéka – Ő mindig vigyázni fog rád – simogatta meg a kislány fejét kedvesen – Nem csak ő, te is – csalt könnyeket mindenki szemébe, aztán hozzátette: – Meg anya is. Mind a ketten – Azonnal jövök. Nehogy elmenjetek! – emelte fel a mutatóujját, játékosan megfenyegetve őket. Beszaladt a szobájába, de egy perc múlva jött is vissza, a kezében lapos csomagot tartva – Tőlem egy ajándékot kaptok. Bontsátok ki, mindenkinek szól. Julie vette a kezébe, letépte a csomagolópapírt, nézte-nézte, aztán szó nélkül átadta Robertnek. Ő is sokáig bámulta, majd továbbadta Susannek. Kézről kézre járt, míg körbeért. Senki nem tudott megszólalni a meghatottságtól. Sarah szedte össze magát leghamarabb – Liza. Gyere ide hozzám, kicsikém! – vonta magához a kislányt. – Azt hiszem, a többiek nevében is mondhatom, ilyen gyönyörű ajándékot még soha nem kaptunk. Szeretünk, drágám. Julie odatámasztotta a képet a fenyőfa mellé. Csodálattal vegyes büszkeséggel nézte. Liza volt rajta középen, mellette egyik oldalon az anyja, a másikon Robert. Julie mellett Susan és Sandra, Robert mellett Sarah. Ceruzarajz volt, szépen kiemelve a kontúrokat, egyáltalán nem olyan, mint amit egy gyerek csinál. Sok felnőtt művész megirigyelte volna. Nem győzték dicsérni. Liza boldogan fészkelődött az anyja ölében, hallgatta a csendes beszélgetést, míg lassan elálmosodott, lecsukódott a szeme. Julie bevitte a szobájába, lefektetni. Pár perc múlva visszajött – Az új maciját kéri – mondta Robertnek –, és azt mondta, te vidd be neki – adta kezébe a mackót. Melegen pillantott a távolodó férfi után – Liza nagyon szereti – fordult a többiekhez – Akárcsak az anyja – mondták egyszerre halkan nevetve, mire Julie pipacspiros lett. Robert kijött, és leült mellé. Megfogta a kezét – ettől, ha lehet, még jobban elvörösödött, mosolyt csalva a többiek arcára. Kicsit fészkelődött, ráhajtotta a fejét Robert vállára, onnan sandítva a többiek felé, vajon mit szólnak hozzá. Már nem szégyellte, amit a férfi iránt érzett: ellenkezőleg, büszke volt rá. Susan törte meg a csendet – Tudom, megbeszéltük, hogy egymásnak nem adunk semmit, de szeretném, ha ezt elfogadnátok. Színházjegyek, három nap múlva lesz az előadás. Mi a premieren láttuk Sandrával. Nagyon szeretném, ha közösen elmennénk megnézni, nem bánjátok meg – Honnan szerezted? – kérdezte Sandra meglepetten. – Azt hallottam, képtelenség jegyet szerezni rá. Hetekre előre elkelt mind. Susan hamiskásan elnevette magát – Hát… ha valaki jóban van a főszereplővel, akkor azért lehet – Megkerested Petert? Mesélj! Most azonnal! – követelőzött Sandra – Találkoztunk, beszélgettünk, de egyelőre nincs mit mesélnem – titokzatoskodott. – Eljöttök? Mindenki egyetértően bólogatott. Sarah felélénkült – Nekem van egy, illetve két ötletem. Mit szólnátok hozzá, ha ezentúl közösen karácsonyoznánk? Nem feltétlen szenteste, de összejöhetnénk minden évben. Hiszen mi már majdnem olyanok vagyunk, mint egy család. Liza le is rajzolta – Nagyon jó ötlet – bólogattak a többiek. – Mi a másik? – Szilveszterkor jöjjünk össze nálunk. A Tavernában bérelt helyünk volt minden évben, most is mehetnénk oda. Nagyon jó a zene és az étterem is. Na? – Én támogatom – mondta Susan, s a másik kettő is rábólintott. Elég későre járt, Sandra és Susan elköszöntek, Roberték is készülődtek. Julie a férfihoz fordult – Szeretném, ha itt aludnál ma éjjel. Nem baj? – kérdezte Sarah-t – Dehogy. Csak egy emelettel megyek feljebb, te maradj nyugodtan – simogatta meg az öccsét és elköszönt. Robert magához vonta Julie-t és a fülébe súgta: – Ma éjjel csak alszunk, jó? – Én is így gondoltam – mosolygott fel rá a nő. A hálószobában levetkőztek és ágyba bújtak. Feküdtek egymás mellett szótlanul, aztán Julie halkan, félénken megszólalt: – Bújj ide hozzám, és ölelj át! – Robert odacsúszott mellé, átkarolta, megsimogatta a hasát. Kényelmesen elhelyezkedett, érezte, hogy a nő megfogja a kezét. Összekulcsolódtak az ujjaik a takaró alatt – Jó éjszakát, kedvesem! – súgta Julie fülébe, és lágy, finom csókot lehelt a tarkójára – Jó éjt neked is, édes! – motyogta félálomban. Addig mocorgott, míg teljesen hozzásimult, és boldog, elégedett sóhajjal aludt el a szeretett férfi karjaiban

Jane martinit kortyolgatott a nappaliban. Nagyon ritkán ivott, de most szüksége volt rá. Egész délután és este a jövőjén gondolkodott. Az biztos, hogy Edwarddal végleg befejezte. Bár el se kezdte volna soha! Robert még élne, helyesebben vele élne. Kár a múlton rágódni, ami megtörtént az ellen úgysem tehet semmit. Együtt kell élnie a szégyennel, a lelkiismeret-furdalással. Mikor ér már haza Edward? Türelmetlenül nézegette az óráját. Már délután meg kellett volna jönnie. Nem hiányzott neki, csak a lehető leghamarabb túl akart lenni a dolgon. Csoda, hogy ennyi ideig együtt voltak. Soha nem volt szerelmes belé, ahogy a férfi sem. Motorzúgás hangja szűrődött be, aztán elhallgatott. Nyílt a bejárati ajtó: megjött. A szokásos vigyorával lépett oda hozzá, meg akarta csókolni, de a nő elhúzódott tőle – Most mi van? – rökönyödött meg. – Már hozzád sem érhetek? – Nyeglén levetette magát a fotelba. – Legalább egy italt adhatnál – Tölts magadnak, ha inni akarsz – válaszolt ridegen Jane – Mi ez a hangnem? Egyáltalán mit képzelsz magadról? Nem beszélhetsz így velem a saját házamban! – öntötte el a düh Edwardot – Úgy beszélek, ahogy megérdemled. Egy hazug disznó vagy. Életem legnagyobb ballépése volt, amikor szóba álltam veled. – Jane-t a sírás fojtogatta – Mi a fene van veled? – kiabált mérgesen a férfi. – Eddig nem volt semmi bajod. Vedd tudomásul, hozzám tartozol. Tudod, miért? Mert nem kellettél senki másnak. Se a férjednek, se a barátaidnak – Miért nem kellettem? Mert bedőltem neked – vágta földhöz a poharat Jane. – Hazudtál Robertről, mint ahogy előtte is, amikor fűt-fát ígértél, csak hogy lefektess. Beszéltem Kimberlyvel, elmondta az igazat – Igen, így van. – Edward vöröslő fejjel hadonászott. – Hazudtam, te meg hinni akartál nekem. Hinni akartál, mert nem bíztál a férjedben. Aznap este azért jöttél el vacsorázni, mert le akartál feküdni velem. Akár beismered, akár nem, ez az igazság – Azért mentem, mert végleg le akartalak rázni – sikított Jane. – Mert nem hagytál békén. Vedd tudomásul, én szerettem Robertet, és vele akartam maradni. – Zokogva rogyott le a kanapéra. – Mindennél jobban szerettem őt, érted? Edward fel-alá járkált dühében, aztán szembefordult Jane-nel – Hol volt a te nagy szerelmed – mondta kegyetlenül –, amikor először lefeküdtél velem? És még jó néhányszor. Hol volt, amikor a halála után két hónappal már velem keféltél? Fölényesen tornyosult az összetört asszony előtt. Jane-t mardosta a szégyen, aztán iszonyú düh öntötte el. Felugrott, a férfihoz lépett, és keményen a lába közé térdelt – Ezt azelőtt kellett volna megtennem – mondta a szőnyegen kínok közt fetrengő férfinak –, mielőtt először bedőltem neked. A lehető leghamarabb kifizeted a részemet a cégből. Megértetted? Kapsz rá két hetet, utána azt csinálsz vele, amit akarsz. Jane vette a kabátját, kocsiba pattant és szélsebesen elhajtott, magára hagyva Edwardot a kínjaival. Berobogott a városba Robert házához. Előkereste a kulcsait, bement. Körbejárta a szobákat, a rátörő emlékek hatására a könnyeivel küszködött – Nem maradhatok itt – suttogta saját magának. – Minden rá emlékeztet, mindenről ő jut eszembe. Futva menekült ki a házból, az ajtót sem zárta be maga után. Beugrott az autóba, gázt adott. Csikorgó gumikkal farolt vissza az útra, és meg sem állt Edward házáig. A pasast ülve találta, jégzacskóval a lába között. Sziszegve próbált felállni – Mi van? Visszajöttél bocsánatot kérni? – Eszemben sincs. Pár napot még kibírok veled egy fedél alatt, de ha a közelembe jössz, megbánod. Újév után elintézzük a dolgunkat, felveszem a pénzt, és többé a színemet sem látod. Ha át akarsz verni, tönkreteszlek. Ne feledd, mindent tudok rólad. – Jane felrobogott a szobájába. Bevágta az ajtót maga után, levetkőzött, majd bebújt az ágyba. Edward egyedül szenvedett a nappaliban. Lassan csillapodott a fájdalma, már gondolkozni is tudott. Semmi baj – gondolta magában. – Kifizeti Jane-t, átveszi a cég vezetését, így könnyedén megszabadul tőle. Már úgyis unta. Elvigyorodott. Legalább nyugodtan becserkészheti azt a kis szőke, rövid hajú, vadítóan zöld szemű nőt az irodából

Felhangzott a csengetés, ideje volt elfoglalni helyüket a nézőtéren. Julie Robertbe, Sarah Paulba karolt bele. Susan és Sandra egymás mellett vonultak be. Elsötétült a terem, felhúzták a függönyt. A közönség néma csendben, pisszenés nélkül figyelte a színészek játékát. Egyetlen szék sem nyikordult, senki nem moccant. Sandra feszült figyelemmel követte az előadást. Most valahogy más volt. Megmagyarázhatatlan, de Peter játéka megváltozott. Nem feltűnően, lehet, ő is azért vette észre, mert egyszer már látta. Első alkalommal rideg, szomorú, önmagával meghasonlott férfit játszott, aki nem bízik senkiben és semmiben. Ma már az első rész alatt látható volt az a pozitív kisugárzás – ahogy küzdött a lányért, ahogy mindent feláldozott a gyógyulásáért –, ami a jövőbe vetett hitét mutatta. Nem volt rosszabb, sőt, zseniálisan alakított. Julie tudta, miről szól a történet – Sandra pár szóban elmondta, ő meg rájött, hogy ez a fiú szerette Susant a főiskolán –, hamar beugrott minden, amiről azon az estén beszélgettek ők hárman. Az első rész szünetében a színház büféjében, az egyik asztalnál beszélgettek. A bejáratnál felhangzó meglepett morajra kapták fel a fejüket. Szokatlan módon Peter lépett be, körülnézett, aztán egyenesen hozzájuk indult. Sandrát melegen üdvözölte, Susant átölelte, egy puszit nyomva az arcára. Bemutatkozott a többieknek, nem titkolva, hogy hallott már róluk. Váltottak néhány szót, kézen fogta Susant és eltávolodtak néhány lépésnyit – Ma este neked játszom, ugye tudod? – Halkan beszélt, hogy a körülöttük állók ne halljanak semmit – Éreztem – a nő mosolyogva, sugárzó szemmel nézett rá –, és nagyon boldog vagyok – Köszönöm. – Peter megfogta a kezét. – A darab végén szeretnélek magam mellé hívni a színpadra. De csak akkor, ha beleegyezel. Nem akarlak kínos helyzetbe hozni, ezért mondtam – Melletted lenni soha nem kínos. Inkább azért van rossz érzésem, mert ezt évekkel ezelőtt kellett volna tudnom – Már megbeszéltük: előre nézünk, semmi nem számít többé, ami azelőtt volt. – Peter hátrasimította a lány haját a füle mögé. – Mi vagyunk: te meg én. Egy pillanatig se kételkedj bennem, az én érzéseim erősek és tiszták. Hiszek benned, Susan, életem legsötétebb időszakában is az lebegett a szemem előtt, hogy egyszer visszasodor az élet hozzám. Ez adott erőt, ezért tudtam átvészelni az elmúlt éveket. Susan mélyen meghatódott a férfi szavaitól – Ott leszek melletted – súgta a fülébe. – Most, és mindig. Peter földöntúli mosollyal köszönte meg, majd senkire nem nézve kisietett a teremből. Visszaültek a helyükre. Sandra oldalba bökte a barátnőjét – Mi van köztetek Peterrel? – furdalta az oldalát a kíváncsiság – Még semmi – válaszolt Susan, aztán ábrándozva folytatta –: de hamarosan minden lesz. Remélem. – Megragadta Sandra kezét. – Szerelmes vagyok. Érted? Én. Szerelmes vagyok belé. Olyan erősen szorította az ujjait, hogy a másik felszisszent – Eltöröd, te bolond! – nevetett rá Sandra. Elkezdődött a második rész. Susan könnyfátyolos szemmel egész végig Petert figyelte. Megszűnt a világ, csak a férfit látta. Annak minden szavából, minden mozdulatából érezte a felé sugárzott szeretetet. Milyen kár, hogy nem korábban jött meg az esze! Sokkal korábban. Mennyit szenvedett miatta, mennyi megpróbáltatáson ment keresztül! A végén, amikor a partnernője kezét fogva kivonultak a színpadról, érezte, Peter az ő kezét fogja, őrá mosolyog, vele tekint előre a jövőbe. Dübörgő tapsvihar közepette jöttek ki a színészek meghajolni. Olyan óriási volt a siker, hogy a közönség legszívesebben reggelig tapsolta volna őket. A sokadik meghajlás után sem akart hazamenni senki. Hirtelen – szokatlan módon – felemelkedett a függöny. Az összes színész ott állt sorban, kézen fogva egymást. Peter kivált közülük, a színpad elején megállt. Felemelte a kezét, csendre intve a közönséget. Mindenki lélegzet-visszafojtva figyelt: itt valami nagyon szokatlan dolognak lehetnek tanúi – Hölgyeim és uraim. – Peter messze hangzó, csengő hangon beszélt. – A mai este különleges. Különleges nekem… és – remélem – nem csak nekem. Ma ül önök között valaki, aki nagyon fontos része az életemnek. Ma este – nem megbántva senkit – neki játszottam, csak neki. A színpad melletti lépcsőn lesétált, hátrament a széksorok mellett. Az egyik reflektor végig követte a mozgását – Gyere, kedves! – nyújtotta a kezét Susan felé, aki szégyenlősen, fülig elvörösödve araszolt a sor széléig. Peter átkarolta a vállát és felkísérte a színpad közepére. Megálltak egymás mellett kézen fogva. A férfi a közönség felé fordult – Hölgyeim és uraim. – Itt már a nő szemébe nézve folytatta: – Ő Susan. A múltam… a jelenem… és a jövőm. Hatalmas ováció, fütty és dörgő taps tört ki. Színész még nem kapott akkora tetszésnyilvánítást, mint amit ez a vallomás hozott ki az emberekből. Susan ragyogó szemekkel mosolygott Peterre – Szeretlek. – Az óriási hangzavarban nem lehetett érteni, mit mond, a férfi a szájáról olvasta le. Átölelte, szorosan magához szorította és megcsókolta. Kézen fogva – mint a darab végén – sétáltak ki a színpadról. Oldalt megvárták, míg lehullott a függöny – Most mondtad először azt, hogy szeretsz – mondta boldogan Peter – Igen, most – nevetett rá Susan –, de még sokszor fogod hallani tőlem. Körbefogták őket a színészek, sorban gratuláltak nekik. A főszereplő lány különösen melegen ölelte át Susant. Peternek is adott két puszit, aztán mielőtt elment volna, visszafordult a nőhöz – Tudod – mondta kedvesen –, régóta ismerem Petert. Nyugodt szívvel mondhatom, az összes kolléganője szerelmes volt belé, magamat is beleértve. Tedd őt boldoggá. Megérdemli. Susan meghatódott – Úgy lesz. Megígérem. Lassan elszivárgott mindenki, ők ketten Peter öltözőjébe mentek. A férfi leültette maga mellé, majd nekiállt lemosni a sminket. A tükörben egy-egy pillantást vetettek egymásra, csak a szemükkel üzenve a másiknak. Peter végzett, kihúzta az egyik fiókot, elővett valamit és a zsebébe rejtette. Átölelte Susant – olyan erősen dobogott a szíve, hogy a nő a ruhán keresztül is érezte. Megköszörülte a torkát – Van valami, amit a főiskola óta őrizgetek. Az utolsó ajándékom lett volna, aztán mégsem küldtem el. Megtartottam, mert bíztam benne, hogy – egyszer, talán – átadhatom. Mindennap megnéztem, azt kívánva, kopogj be az ajtómon és maradj velem. Most odaadom, ha elfogadod. Kivett a zsebéből egy dobozt, felnyitotta a fedelét. Gyémánt eljegyzési gyűrű ragyogott benne. Fénye visszaverődött Susan szeméből, aki kezébe temette az arcát. Felváltva nézte a gyűrűt és Petert. Elállt a szava, örömtől ragyogó, könnyes szemmel nézte a férfit, aki kivette a dobozból az ékszert – Kedves Susan! – mutatta fel. – Szeretnék a barátod, a társad, a szerelmed lenni. Ígérem, vigyázni fogok rád, megóvlak minden bajtól, melletted leszek jóban-rosszban egyaránt. Soha nem foglak bántani, csak szeretni. Megtisztelsz azzal, hogy a feleségem leszel? Susan átkarolta a nyakát, és elfúló hangon súgta a fülébe: – Boldogan. Kint az előcsarnokban a többiek izgatottan várták, hogy előbukkanjanak végre. Mindenki elhagyta az épületet, csak ők maradtak. Nem beszélgettek, de látszott rajtuk, az átéltek mély benyomást tettek mindegyikükre. Nyílt az ajtó, Peter és Susan karonfogva, boldogan mosolyogva sétáltak feléjük. A lányok összeölelkeztek. Sandra, a legélesebb szemű – na meg a legkíváncsibb – épp kérdezgetni akarta a barátnőjét, amikor megakadt a szeme a gyűrűn – Megkérte a kezed? – dadogta. – Te… megkérted a kezét? – fordult Peterhez, aki nevetett a nő zavarodottságán – Igent mondott! – szólalt meg végül boldogan – Jaj, Istenem! – szakadt ki Sandrából. – Ez jobb, mintha engem kértek volna meg. Olyan boldog vagyok! – ölelte át Susant. Kitört a nevetés, aztán sorban gratuláltak, sok boldogságot kívánva. Robert kezet fogott Peterrel, aztán Susanhez lépett – Nagyon örülök – simogatta meg az arcát. – Ugye tudod, mekkora ajándékot kaptál az élettől? – Tisztában vagyok vele, Robert – komolyodott el. – Nem fogok csalódást okozni. Az a nő, aki régen voltam, meghalt, és nem támad fel soha többé. Sarah csendet kért – Peter, ha szabad vagy szilveszterkor, eljöhetnél hozzánk. Biztosan tudod, ugyanott lakunk, ahol Susan – Január közepéig szabad vagyok. Örömmel elfogadom a meghívást, annál is inkább, mert úgy illik, hogy a szüleitől is megkérjem a kezét. – Magához vonta Susant és megcsókolta – Apámék nagyon fognak örülni – bújt hozzá a nő

Liza az ablak melletti ülésen lógázta a lábát. Izgatottan nézelődött. Élete első repülése. Felszálláskor görcsösen szorította Robert kezét – mindenáron mellé akart ülni –, utána viszont kifejezetten élvezte az utazást. Be nem állt a szája egy pillanatra sem. Később, amikor elhagyhatta a helyét, előrement a stewardessekhez. Egyikük – egy szőke hosszú hajú, nagyon szép nő – különösen megnyerte a tetszését – Szia – szólította meg. – Liza vagyok – Szervusz, Liza, én Christina vagyok. Hova utazol? – Szilveszterezni megyünk a barátainkkal. Sarah hívott meg bennünket – Sarah? Ő is a barátod? – kérdezte a nő mosolyogva – Igen, és itt van még anya, Susan a barátjával, Peterrel, ő híres színész, tudod? Na és Sandra, Paul meg Robert – mutatott a férfi felé, aki egy pillanatra sem vette le róla a szemét – Úgy látom, nagyon figyel rád – simított végig a haján Christina – Igen. Aggódik, nehogy bajom essen. De hát mi baj érhetne? – legyintett fölényesen Liza. – Visszamegyek hozzá, eszembe jutott valami. Választ sem várva odaszaladt, felmászott az ölébe, úgy súgott valamit a fülébe. Amaz felállt, a poggyásztartóból kivett egy mappát. Liza belemerült a rajzolásba, még a nyelvét is kidugta nagy igyekezetében. Robert figyelte, néha Christinára nézett, majd mondott neki valamit. Kiszálláskor előreszaladt a stewardesshez és a kezébe nyomta a képet – Ez a tiéd – mondta. – Azért, hogy ne felejts el. A nő csodálattal nézte a kis remekművet. A rajzon Liza és ő mosolygott – Gyönyörű! – ölelte át szorosan a kislányt; nagyon meghatódott. – Enélkül sem felejtenélek el soha. Köszönöm. Elindultak a folyosón a reptér várója felé. A kanyarulatból Liza még visszaintegetett. Lent Emily türelmetlenül várakozott. Elképzelni sem tudta, miért kellett bérelnie egy kisbuszt. Sarah annyit mondott, hogy néhány barátjával érkezik. Kíváncsi volt, nem tudott más barátokról magukon kívül. A hangosbemondóból egy kellemes női hang a New York-i gép leszállását harsogta. Emily feszülten figyelt. A folyosón feltűnt Sarah, egy magas férfiba karolva. Mögötte, félig eltakarva mintha ismerős alakot vélt volna felfedezni. A férfi egy kislányt vezetett kézen fogva. Földbe gyökerezett a lába. Úristen! A halottnak hitt Robert közeledett felé mosolyogva, nagyon is elevenen. Megdermedt, aztán előbb botladozva, majd néhány tétova lépés után rohanva suhant felé. Megkerülte Sarah-t, és sírva-nevetve a férfi nyakába vetette magát – Élsz? Élsz! – Előbb kérdezte, aztán kiáltotta. – Robert… drága Robert… kedvesem, te élsz! – Összevissza csókolta és simogatta. Belekapaszkodott, mintha soha nem akarná elengedni – Tudod, hány éjszakát átsírtam miattad? Hányszor imádkoztam – pedig nem is vagyok hívő –, hogy gyere vissza? – Két kezébe fogta Robert arcát, aztán újra átkarolva, zokogva fúrta a fejét a nyakába – Nem számít – nézte már nevetve, könnyáztatta arccal. – Itt vagy. Visszajöttél. Robert a meghatottságtól nem bírt szólni, csak simogatta Emily hátát. Sarah lépett hozzá – Nyugodj meg, drágám, itt vagyunk. Nézd, egy csomó új barátunk van. Emily – mint aki most tért magához – körülnézett – Bocsánat – mondta szemlesütve –, de olyan boldog vagyok, mint még soha – Semmi baj. – Robert magához húzta, aztán sorban bemutatott mindenkit. Kiballagtak a parkolóba, berakták a csomagokat hátra. Emily átadta a kocsi kulcsát Robertnek – Vezess inkább te. Olyan izgatott vagyok, nem tudnék megtenni tíz métert sem – mutatta remegő kezét. A férfi helyet foglalt a volán mögött, mellette Julie. Mögéjük Emily, Liza és Sandra, a többiek hátra ültek. Lassan araszoltak kifelé a városból. Ahogy elhagyták az utolsó épületeket is, Emily Sarah-hoz fordult – Megöl a kíváncsiság. Mondj el mindent részletesen – Majd otthon, ha mindenki együtt lesz. Inkább néhány szót azokról, akiket nem ismersz. Liza elemében volt, azonnal közbevágott – Majd én, Sarah, hadd mondjam el én! – kérte – Jól van, kicsim, kezdd el te – nevetett a nő, mert meg volt győződve, hogy a kislánytól egészen sajátos előadást fognak hallani – Ő az anyukám ott elöl – mutatta Liza –, mellette Robert, aki az anyukám barátja. Azt hiszem, szeretik egymást – képzeld, egyszer már csókolóztak is – Tényleg? – csodálkozott Emily nevetve. – És te mit szóltál hozzá? – Megengedtem nekik – legyintett. – Én is megpusziltam őket. Szeretem Robertet – őt mindenki szereti –, és ha nagy leszek, nekem is olyan barátom lesz, mint ő – jelentette ki határozottan – Ó, ezt ilyen biztosan tudod? – mosolygott a nő, miközben kutató tekintettel figyelte a nevető, fülig piros Julie-t – Hát persze, te kis butus. – Intett a nőnek, hogy hajoljon le, és belesúgta a fülébe: – Megvédett bennünket – Ne mondd! – Emily meglepetten kapta fel a fejét. – Elmeséled? – Ha akarod. – Felemelte a mutatóujját. – De csak akkor, ha megígéred, hogy nem adod tovább. Titok – Megígérem. De tudod, én szörnyen cserfes vagyok – olyan, mint te –, és úgy gondolom, a jó dolgokat nem szabad titkolni. Főleg, ha nem ártunk vele senkinek. Liza komoly képet vágott – Jó, azért elmondom. – Már nagyon kikívánkozott belőle. – Anyával mentünk haza, amikor egy szemét alak – ezt Paul mondta, tudod, ő Sarah barátja és mellesleg rendőr – ki akart rabolni bennünket. Ekkora kés volt nála – mutatta a kezével –, de szerencsére ott volt Robert – Húha, nagyon izgalmas! – Emily feszült figyelemmel hallgatta – Szembeszállt azzal az emberrel, nem engedte a közelünkbe. Nem tudom, hogyan, mert anya mögött voltam, de az a hatalmas kés beleállt neki ide – mutatta a szívét –, és majdnem meghalt. Aztán jöttek a rendőrök meg a mentők. De Robert nem halt meg. Az orvosok visszahozták az életbe. Anyával bementünk hozzá a kórházba, és azóta a barátunk – Nem féltél? Én meghaltam volna ijedtemben – suttogta a nő – Nagyon. De már nem félek, mert akire olyan férfi vigyáz, mint ő – ezt is anya mondta –, annak nem kell félni. A hátul ülők alig bírták visszafojtani a nevetést, Julie – ha lehet – még jobban elvörösödött – Azt hiszem, az anyukádnak igaza van. – Emily ábrándos szemmel bámult Robert felé. – És a többiek? – Itt mellettem Sandra, nagyon régi barátunk. Még egyedül van, de majd segítünk, hogy megtalálja az igazit – Ezt meg ki mondta neked? – hahotázott Sandra – Ti beszéltetek róla, amikor azt hittétek, hogy már alszom – Szép – fordult hátra Julie, játékosan megfenyegetve az ujjával. – Minden titkunkat kifecseged, mi? – Ugyan, anya! Most már Emily is a barátunk. Na, folytatom. Sarah-t és Pault már mondtam. Peter pedig Susan vőlegénye, nemsokára összeházasodnak. Ő nagyon híres színész, tudod? Emily magához ölelte Lizát – Tanulságos bemutatás volt, azt hiszem, már mindent tudok. Robert leparkolt Sarah háza előtt. Becipelték a csomagokat, Susan ott maradt Peterrel, a többiek Roberthez hajtottak. Így kényelmesen elférnek. Julie kíváncsian nézelődött a házban – jól felszerelt konyha, három hálószoba, két fürdő, hatalmas nappali, néhány kép a testvérekről, a szülőkről, semmi egyéb. A falakon festmények lógtak ízlésesen válogatva. A bútorok egyszerűek, de nagyon finom kidolgozással készültek. Robert kávét főzött a konyhában, Sandra a kertben játszott Lizával, Julie és Emily a nappaliban beszélgettek – Amit a lányod mondott, az igaz? – tette fel a kérdést Emily minden köntörfalazás nélkül. – Robertről és rólad. Úgy értem, tényleg halálos sebet kapott? – Utólag kiderült – Julie meg akarta nyugtatni –, nem volt halálos, de abban a pillanatban úgy tűnt. Ott feküdt eszméletlenül, egy késsel a mellkasában. Nagyon megijedtünk – Te már ismerted? – Nem, akkor láttam először. Később – már a kórházban – ismerkedtünk össze. Emily zavarban érezte magát attól, amit meg akart kérdezni, de muszáj megtudnia – Nem tudom, hogy kérdezzem meg – tétován kereste a szavakat –, nem ismerjük egymást, de Robert nagyon régóta a barátom, ezért tudnom kell valamit. Kérlek, felelj őszintén – Bármit kérdezhetsz, Emily. Nem fogok hazudni neked. – Julie közelebb csusszant hozzá és megfogta a kezét – Robert imád téged, a lányoddal együtt. Elég volt egyetlen pillantás, hogy lássam. Ahogy rátok néz, nekem mindent elmond. De vajon te szereted-e őt? – fürkészte Emily a másik nő arcát. Julie szemébe könny szökött – Az életemnél is jobban. Nem azért imádom, mert megvédett – azért is –, hanem mert olyan, amilyen. Az első pillanatban megkedveltem – pedig, ha láttad volna, hogy nézett ki! Akkor nagyon hamar elzavart maga mellől – még a kórházban –, de jött Sarah. Utána percről percre, óráról órára jobban kedveltem. Lizának az első találkozáskor a szívébe lopta magát. Ó, ha láttad volna! Röpke három-négy nap telt el, mire rádöbbentem, szeretem, és az érzés csak erősödik. Emily szótlanul ült mellette, gondolkodott. Valahol belül úgy érezte, a nő igazat mond – Megnyugtattál – mosolyodott el. – Nekem… nekünk ő nagyon fontos. Sokat szenvedett, és megérdemli, hogy boldog legyen – Tudom – merengett Julie. – Mindent tudok Susanról. A feleségét nem ismerem, a kettejük történetét sem, de biztos vagyok benne, Robert el fogja mondani. Amint úgy érzi, hogy itt az ideje – Jane, nos azt gondolom, valóban neki kell beszélni róla – Jane-nek hívják? Nem tudtam – mondta Julie, és akaratlanul a főnöknője jutott eszébe, aztán elhessegette a gondolatot – Igen… csúnya történet… nagyon megviselte Robertet – révedt el a múltba Emily. Megérkezett a kávé. A férfi figyelmesen felszolgálta nekik. Kérdezés nélkül kiöntötte, beízesítette – Emlékszel rá, hogy szeretem a kávét? – Emily meglepődött – Vannak dolgok, amiket nem felejt el az ember, akármennyit volt távol – felelte mosolyogva Robert. Julie megfogta a férfi kezét és olyan szerelmes pillantást vetett rá, amitől Emily azonnal szívébe zárta a nőt. Kedvtelve nézte ezt a két embert

Jane csomagolt. Néhány napot kell még kibírnia ebben a gyűlölt házban. Soha nem szerette – kezdetben sem –, de muszáj volt ideköltözni, mert Robert házában nem volt maradása. Nyomasztották az emlékek. Ott minden a férfira emlékeztette, és az ellene elkövetett bűnre. Inkább ide jött, ám a megnyugvás nem jött vele. Akkor már oly mindegy volt. Nem érdekelte, mi történik vele. Az sem, hogy még néhányszor – míg a férfi meg nem unta – le kellett feküdnie vele. Később élte a maga sivár életét, nem érdekelte semmi a munkán kívül. Abban legalább talált némi örömet. Most azt is befejezte, elmegy, nem jön vissza soha többé. Ám biztosan tudta, Robert emlékétől nem fog szabadulni, kísérteni fogja egész életében. Csengettek. Jane felriadt merengéséből, leballagott. Kinyitotta a bejárati ajtót. Néhány lépésnyire, a lépcső tetején egy férfi állt háttal, felhajtott gallérú kabátban. A ház körül elterülő parkot nézte – Ha Edwardot keresi, nincs itt – mondta nyersen. Amaz lassan megfordult. Jane-ben meghűlt a vér – Uramisten! – dadogta. – Robert! – Ha villám csapott volna belé, az sem érte volna váratlanabbul, mint a férfi feltűnése. Tett néhány tétova lépést felé, egész belső részét átjárta az öröm. Öntudatlanul ölelésre tárta a karját. Végül nem mert közelebb menni, látva a másik hideg tekintetét, keze visszahullott – Azt… azt hittem – nehezen tolultak ajkára a szavak –, meghaltál – Mindenki azt hitte. – Robert halk, nyugodt hangon beszélt. – Egyedül Sarah nem. Ha ő nincs… Jane félve tette fel a kérdést – Bejössz? Ne itt állj, a hidegben – állt félre az ajtóból. A férfi – rá sem nézve – elment mellette, be a házba. A nappaliban megállt az asztal mellett, nem ült le. Jane lehajtott fejjel kullogott utána – Kérsz valamit inni? – kérdezte, valamelyest összeszedve magát. Annyira szeretett volna hozzábújni, a mellkasára hajtani a fejét, ölelni-csókolni, örülni annak, hogy él, hogy visszajött, de rettenetesen félt. Valahol mélyen belül biztosan érezte, ő már végleg elvesztette a férfit. Nem most, nem. Akkor este, amikor elment vacsorázni Edwarddal. Akkor tett tönkre mindent – Köszönöm. – Robert halkan beszélt, érzelemmentesen. – De ebben a házban én… nem fogadok el semmit. A belső zsebéből elővett egy paksamétát, letette az asztalra – Azt szeretném, ha aláírnád ezeket – Mi ez? – kérdezte Jane rosszat sejtve – A válási iratok – Kérlek, Robert! – remegett egész testében, beigazolódott a félelme. – Könyörgöm, gondold át még egyszer! Én még mindig téged szeretlek. Lerogyott a kanapéra; ha állva marad, összeesik – Volt időm gondolkodni, Jane. – A férfi teljesen nyugodt maradt. – Az óta a bizonyos este óta nem az volt a kérdés, el akarok-e válni, hanem az, hogyan gyógyuljak ki belőled – És? – Már semmit nem jelentesz nekem. Nem mozdult meg bennem semmi, sem fájdalom, sem szeretet. Gyűlölni meg soha nem tudtalak. Jane arcán végigfolytak a könnyei, némán, hangtalanul sírt. Nem tudott mit mondani Robertnek. Nincs értelme. Elveszítette – ahogy sejtette –, bele kell törődni és aláírni. Ezzel teszi a legjobbat. Keresett egy tollat, szó nélkül odafirkantotta a nevét – El sem olvastad – kapta fel a fejét Robert. – Biztosíthatlak, tisztességes szerződés – Tőled nem is vártam mást – motyogta alig érthetően Jane – Akkor is itt hagyom, nézd át, és juttasd vissza nekem. Nem kell személyesen, postán is lehet. – A férfi megfordult, az ajtóhoz sétált, olyan halkan csukta be maga után, Jane nem is hallotta. Lecsúszott a szőnyegre, kezébe temette az arcát. Először csendben, majd egyre erősebben sírt. Levegőt is alig kapott, annyira rázta egész testét a zokogás. Nem gondolt semmire, csak legbelül érezte az ürességet, a végtelen fájdalmat. Felemelte a fejét, körülnézett a már idegen házban, felment a szobájába, levetette magát az ágyra. Már nem sírt, bámulta a mennyezetet – Legalább él – sóhajtotta, s halvány mosoly derengett a szája szélén. Behunyta a szemét, még egyet sóhajtott, és mély, álomtalan alvásba merült

Robert kint a ház előtt beszállt a kocsiba. Sajnálatot érzett. Sajnálta Jane-t. Először tartott tőle, mit fog érezni, amikor megpillantja. Az első percben észrevette, mennyire meg van törve. A szeme alatti karikák, a sápadt arc erről árulkodtak. Neki sem volt könnyű az utóbbi időben, de már nem tehetett érte semmit. Nagy lélegzetet vett. Azt kívánta, találjon magának valakit, akivel nem úgy bánik majd, mint vele. Begyújtotta a motort, és hazaindult Julie-hez. A folyó mellett vitt el az útja, és mikor meglátta a hidat – azt a bizonyos hidat –, megrohanták az emlékek. Leparkolt, bezárta a kocsit, elsétált a híd közepéig. Már teljesen besötétedett, szerencsére a hold világított a felhőtlen égboltról. A víz most teljesen nyugodt volt, nem úgy, mint akkor. Belenyúlt a zsebébe, elővette a medált. Amikor elindult, a zsebébe tette, maga sem tudta, miért. Jane-nek nem adta volna oda, de megtartani sem akarta. Kinyitotta, a két arc derűsen mosolygott vissza rá. Milyen sokat jelentett egy éve, és mennyire keveset most! Nagy lélegzetet vett, meglóbálta, aztán olyan messze hajította a folyóba, amennyire csak tudta. Hallotta a halk csobbanást, ahogy a víz elnyelte. Örökre. Határozott léptekkel az autóhoz ment, derűsen indított. Julie-hez megy és Lizához, és az új életéhez. Nevetve robbant be a házba, ahol a többiek éppen vacsoránál ültek. Megütközve kapták fel a fejüket – vajon mi történt Roberttel? – a berobogó férfi láttán. Letérdelt Liza és Julie mellett, átkarolta őket, nyomott egy-egy puszit az arcukra – Szeretlek benneteket! – és úgy ölelte a két nőt, mintha soha nem akarná elengedni egyiket sem – Mi is szeretünk, de mi történt veled? – Julie játékosan összeborzolta a haját, a szeme azonban komoly maradt – Később elmondom, ha már kettesben leszünk – mondta közel hajolva, hogy Liza ne hallja. – Nagyon éhes vagyok, hagytatok nekem is valamit? Jó étvággyal nekilátott az ételnek. Vacsora után leszedték az asztalt, Julie telerakta a mosogatógépet, Robert letörölgette az asztalt és a pultot. Sandra cinkosan hunyorított – Mi Lizával megnézünk egy mesét. Már nem jövünk vissza, ne várjatok – kacsintott rájuk. Robert kézen fogta Julie-t, átvezette a nappaliba, leültek a kandallóval szemben – El kell mesélnem valamit – karolta át a nő vállát, aki odabújt hozzá – Biztos vagy benne? – Igen. Azt szeretném, ha mindent tudnál rólam. Robert felelevenítette a házassága történetét. Semmit nem hagyott ki, azt sem, mennyire szerette Jane-t. Nem szépített, nem hallgatta el, milyen sokat szenvedett a hűtlensége miatt. Julie némán, szó nélkül hallgatta végig. Mindkét karjával átölelte a férfit – Ma nála voltál? – kérdezte szorongva. Robert bólintott – Elvittem a válási iratokat. Kíváncsi voltam, milyen hatással lesz rám, ha újra megpillantom – És? – Julie lélegzet-visszafojtva várta a választ – Sajnáltam őt. A halottnak hitt férje visszatért, ő meg a szeretője házában fogadja. Sajnáltam, mert nem nézett ki jól. Nem csodálkozom rajta: hosszú távon nem várhatott semmit Edwardtól. Julie felkapta a fejét – Edward és Jane? Jane Martin? – Martin a lánykori neve. Talán ismered? – kérdezte Robert – Ő a főnököm, nála dolgozom. A férfit is ismerem, az elején láttam néhányszor. Azt hittem, házasok. A pasas találkozni akart velem, többször küldött virágot, ajándékot. Nem fogadtam el tőle semmit. Akkor hagyta abba, amikor nagyon keményen értésére adtam, hogy hiába próbálkozik. Eléggé tenyérbe mászó alak, és tisztában voltam vele, csak le akart fektetni – Igen, ilyen a stílusa. Hazug és becstelen, ma sem értem, mi vezette Jane-t a karjaiba – Én sem. – Julie a homlokát ráncolta – Okos, céltudatos nőnek tartottam, de mindig volt benne valami megmagyarázhatatlan szomorúság. Azt hittem, a férje miatt – bocs, de Edwardot tartottam a férjének –, ám már tudom, miattad volt. Egyszer beszélgettünk rólad – Nocsak? Az meg hogy lehet? – Az irodában olvastam egy cikket a támadásról – folytatta Julie –, amikor bejött. Elolvasta és azt mondta: – „Részeg, bolond, csavargó” vagy, én meg kikeltem magamból. Azonnal rájött az igazságra. Elmondtam, milyen vagy valójában, ő hallgatott, és a végén annyit mondott: „Én is ismertem ilyen embert, de ő sajnos halott” – Egyikünk sem tudta, hogy ugyanarról a férfiról beszélünk. Azt hiszem, én már akkor szerettelek – súgta Julie. Robert átölelte, lágyan megcsókolta – Menjünk fel, ideje ágyba bújni – De ugye ma nem csak alszunk? – sütötte le a szemét szégyenlősen Julie – Egyáltalán nem alvást terveztem – nevetett Robert. Ölbe vette a nő pihekönnyű testét, felment vele a hálószobába, ahol az éjjeli lámpa halvány fényt árasztott maga körül. Lefektette az ágyra, kisimított egy hajtincset a homlokából, ujjaival cirógatta a lehunyt szemmel, izgatottan várakozó Julie arcát. Lágyan, finoman, alig érintve az ajkát megcsókolta. Aztán az orra hegyét, a szemét, homlokát, majd elkalandozott a füléhez. Csókokkal borította a nyakát, egészen a válláig. Egyik kezével kigombolta a nő blúzának felső gombját, majd a következőt. Minden mozdulat után ajkával érintette az előbukkanó selymes, puha bőrt. Lesodorta róla az inget. Julie meglazította a férfi nadrágjának övét, kihúzta az ingét – nem vacakolt a gombokkal –, a fején keresztül levette róla. Végigsimította a mellkasát, elidőzve a szíve feletti sebhelynél. Odahajolt, megcsókolta a már alig látható heget, felnézett – Nagyon szeretlek – súgta. Robert kikapcsolta a melltartóját, levette, elgyönyörködött az izgalomtól meredező, égnek álló bimbókban. A hasára fektette a tenyerét, aztán lassan oldalt araszolva lehúzta a szoknya zipzárját, majd levette róla. Közben ajkával – alig-alig érintve – a nő hasára, vállára, mellére lehelte csókjait. Érezte testének finom remegését, izgalomtól szapora légzését. Julie kigombolta a férfi nadrágját, lejjebb csúsztatta, aztán lábával – Robert segítségével – lehámozta róla. Megszabadították egymást utolsó ruhadarabjaiktól is. Odasimult a férfihoz, élvezve bőrének érintését. Robert keze és szája önálló életet élt. Miközben minden elérhető helyen simogatta, ajkával lefelé haladva – mindent centimétert végigcsókolva –, lassan haladt a nő mellei felé. Szájába vette a megduzzadt, hegyes bimbókat, lágyan kényeztette a nyelvével. Julie felnyögött, magához szorította a férfi fejét, pulzusa megemelkedett, hangos lihegéssel adva tudtára, mennyire jól érzi magát. Érezte ajkának érintését a hasán, elidőzve a köldökénél, majd lassan oldalt haladva a csípője vonalán. Robert apró csókokat lehelt a nő combjának külső ívére, le egészen a térdéig. Finoman szétfeszítette a nő lábait, megcsókolta selymes bőrét, és lassan haladt felfelé. A nő öléhez ért, felpillantott rá. Lehunyt szemmel feküdt, csak testének finom rezdülései árulkodtak izgalmáról. Megcsókolta combhajlatának belső ívét, lassan közelített és… Julie egyik kezével a lepedőt markolta, a másikkal Robert hajába túrt. Felnyögött, élvezte a férfit, élvezte, milyen finoman bánik vele – azelőtt soha nem tapasztalt ilyet –, érezte az egyre fokozódó kéjt, a gyönyör közeledtét. Néhány pillanattal – vagy ki tudja mennyivel – később remegés kúszott a hasába, aztán megállíthatatlanul egész testében remegni kezdett. Azt hitte, elveszíti az eszét, olyan hatalmas erővel tört rá a gyönyör. Teste megfeszült, alig kapott levegőt, lassan kinyitotta a szemét, Robertet nézte. Mindkét kezével magához húzta a férfit, szerelmesen nézte a kedves arcot. Hogy létezhetett eddig nélküle? Megcsókolta hosszan, szenvedélyesen. Robert a hátára feküdt, a nő félkönyökre ereszkedve simogatta. A férfi átölelte és finoman magára vonta. Hegyes mellei a mellkasát csiklandozták. Julie elhelyezkedett a csípőjén, egész testével hozzásimult. Minden porcikájával kívánta őt. Csókolta és simogatta addig, míg érezte, hogy magába fogadja a férfit. Lassan, majd egyre gyorsuló ütemben előre-hátra mozogva élvezte a férfi testét. Közeledett a gyönyör pillanata. Zihálva, halk sikolyokkal zuhant a férfira, öntudatlanul csókolva őt. Robert boldogan mosolyogva nézte Julie-t. Boldog volt, hisz’ a legszebb dolog a szerelemben az odaadás. Az öröm, amit a szeretett nőnek szerzett, nem volt fogható semmihez. Néhány perccel később – némileg megnyugodva – elhelyezkedett Julie felett, és lassan, finoman belehatolt. A nő boldogan fogadta magába másodszor is. Néhány pillanatig feküdtek egymáson, aztán Robert a csípőjével finom mozgásba kezdett. Összetapadva – egy test, egy lélekként – szerették egymást. Amikor Robert érezte, hogy Julie újra a gyönyör kapujához érkezett, ő is robbant. Hevertek egymáson izzadtan, lihegve, becéző szavakat sugdosva a másik fülébe. Később egymás mellett fekve, csak az ujjaik kapcsolódtak össze. Julie fázósan megborzongott, libabőrös lett. Robert azonnal észrevette, magukra húzta a takarót, gyengéden betakargatta, és hozzásimulva melengette. Tenyerével végigsimított a nő hasán – élvezte a selymes bőr puhaságát –, aztán elpihent a mellén. Megcsókolta a tarkóját – Mindennél jobban szeretlek – súgta a fülébe. – Legyen édes az álmod. Julie kéjesen nyújtózott, befészkelte magát a férfi ölébe, és boldogan, kielégülten sóhajtott – Én is téged, kedves. – Félálomban még az jutott eszébe, miként létezhet olyan nő, aki mindezt eldobja magától – Jane –, aki elszórakozza, eljátssza ezt a férfit. Szívből sajnálta őt. Lecsukódott a szeme, elalvás előtti utolsó gondolata ismét mosolyt csalt az arcára. Boldog vagyok, maradéktalanul boldog – s elaludt

Sarah reggelit készített a konyhában, míg Paul a fürdőben volt. Jókedvűen tett-vett, közben dúdolgatott magában. Nem vette észre, ahogy a férfi a háta mögé osont, aztán valahogy mégis megérezte. Elmosolyodott, várta az ölelést. Nem csalatkozott: két erős kar fonódott a derekára. Paul szorosan fogta, belecsókolt a hajába – Szeretlek, Sarah – súgta – Tudom – kuncogott boldogan a nő. – Mintha már mondtad volna. Néhány ezerszer – Csak annyiszor? – A férfi meghökkent. – Ó, nagyon sajnálom. Ígérem, bepótolom. Sarah megperdült, felnézett Paul bűnbánó képére – Te bolond, te! – Megcsókolta. – Én is szeretlek. Együnk, aztán átmegyünk Roberthez. Kíváncsi vagyok, mi történt. Tegnap találkozott Jane-nel. Meg arra is, hogy telt az éjszakájuk. Remélem, úgy, mint a miénk – Miért, drágám, a miénk milyen volt? Úgy emlékszem, aludtunk – nevetett rá a férfi – Na ja. Ha te alvásnak nevezed – Sarah a haja tövéig elpirult –, akkor még sokszor szeretnék így aludni. Veled – Talán lesz még néhány alkalom – tréfálkozott Paul, aztán komolyra fordította a szót. – Beadtam az áthelyezési kérelmemet – Áthelyezteted magad? Hova? – A nő kicsit félt – Ide. Beszéltem a sheriffel, van egy üres hely a rendőrségen. Mit szólsz? – Ő sem tudta, milyen reakcióra számíthat. Sarah arca felderült – hatalmas kő gördült le a szívéről –, odabújt a férfi mellkasához – Szilveszter van, de nekem máris teljesült az újévi kívánságom. Susan gyönyörködött a mellette alvó férfiban. Szerelmes volt, napról napra egyre inkább. Azon az estén, amikor először látta őt a színházban, még nem tudta, de valami megmagyarázhatatlan, fura érzés kerítette hatalmába. Vagy korábban, a főiskolán. Az első találkozás után rádöbbent, mennyire hasonlít egymásra Peter és Robert. Némán sikítva menekült attól az érzéstől. Minden porcikája tiltakozott ellene. Nem akarta újra átélni azt a csalódást, amit Robert visszautasítása jelentett. Mekkora hülye volt! Nem ismerte fel, hogy Peter új esélyt jelentett – már akkor. Új esélyt egy tisztább, jobb életre. Ehelyett elmenekült – az alkoholba, az önpusztításba –, megfutamodott. Óriási szerencséjére a férfi még egyszer felbukkant az életében. Amit nagyon sokáig titkolt – maga előtt is –, az nyilvánvaló lett azon az estén. Megszólalt a szíve és azt súgta, győzze le a félelmét, keresse meg a férfit. Most itt van boldogan, szerelmesen. A szerelme itt alszik mellette. Mindent visszakapott a sorstól, amit bolond módra el akart tékozolni. Letörölt egy könnycseppet. Ujja hegyével megcirógatta Peter halántékát, elsimított egy hajtincset. Amaz kinyitotta a szemét, rámosolygott – Köszönöm – súgta – Mit köszönsz, kedves? – Susan nem értette – Azt, hogy megtaláltál, hogy visszajöttél hozzám, és most itt vagy velem. Egész testével hozzásimult a férfihoz. Megcsókolta, ujjait végigfuttatta izmos hátán. Érezte, ahogy Peter tenyere a csípőjére simul, majd vándorútra indul a gerincén. Fellobbant bennük a vágy… Jóval később kielégülten hevertek egymás mellett. A férfi az órára pillantott, felnevetett – Atyaisten, dél van. Mit fog szólni apád, egész nap az ágyban heverünk? – Nem fog haragudni – nyugtatta Susan –, szeret bennünket. Fogadok, hogy a konyhában van, ebéddel vár bennünket – Nagyon bensőséges kapcsolat van köztetek – Nem volt mindig így. Rengeteg szomorúságot okoztam… neki is. De már régóta jóban vagyunk. Hitt benne, hogy megváltozom, bízott bennem… ő is. Anya halála még jobban összehozott bennünket. Ha nem is vagyok itthon, rengeteget beszélünk – Ő is hitt benned? Ki még? – Hát te. – Susan ránevetett. – Te kedves bolond, te

Julie leballagott a konyhába. Sandra a pult mellett üldögélt, kávézott. Felnézett, felvonta a szemöldökét. Töltött egy nagy csésze kávét Julie-nek, kíváncsian figyelte – Köszönöm – mondta révetegen, aztán a sarokban a nemlétező pókot bámulta. Sandra arca felderült, egyre szélesebben vigyorgott. Oldalba bökte a barátnőjét – Úgy látom, valakinek nagyon jó éjszakája volt. Sugárzol, mint egy atomerőmű – kajánkodott – Ennyire látszik? – Julie fülig vörösödött. Kezével eltakarta az arcát, ujjai közül lesett ki nevetve – Hajjaj. A vak is észrevenné. Na, mesélj! – Sandrának nagyon furdalta az oldalát a kíváncsiság – Nincs mit mesélnem. Nem lehet – pirult el még jobban Julie. Liza mentette meg az anyját a további kérdezősködéstől. Kézen fogva vezette maga után Robertet – Ezt a hétalvót úgy kellett kiverni az ágyból. Meddig húzná a lóbőrt, ha nem megyek ébreszteni? Ránézett Julie-re, aztán Robertre, majd megint az anyjára. Azok ketten ütődötten bámultak egymásra. Sandra vigyorgott, Liza felcsattant – Mi van veletek. Helló. Kísértetet láttatok, vagy mi? Te érted ezt? – fordult Sandrához, aki fuldoklott a nevetéstől. Intett az ujjával a kislánynak és a fülébe súgta: – Szerelmesek – Szerintem inkább hibbantak. – Liza megkopogtatta ujjával a halántékát – Nem, egyáltalán nem. Csak szeretik egymást. – Sandra magához ölelte. – Majd idővel megérted. Csengettek, a kislány rohant ajtót nyitni. Szökdécselve jött vissza Sarah-val és Paullal – Anya! – kiáltott fel. – Nézd, kik jöttek! Leültek a nappaliban beszélgetni. Liza befészkelte magát Sandra ölébe, onnan hallgatta a többieket. Robert és Julie egymás mellett ültek, időnként ragyogó szemmel pillantva egymásra. Sarah kedvtelve nézte őket. Végre felhőtlenül boldognak látta az öcssét. Odafordult Sandrához – Látod? – kérdezte. A nő halkan a fülébe súgta, hogy Liza ne hallja: – Ma éjjel voltak együtt először. Sarah széles mosollyal súgta vissza – Úgy látom, jól sikerült – Hajjaj! – vigyorgott Sandra. – Se látnak, se hallanak. Robert a nappaliban várta a lányokat, akik még készülődtek. Elsőként Liza érkezett. Hosszú szőke haja varkocsba fonva verdeste a hátát. Világoskék, térdig érő ruha volt rajta – Azta – nyögött fel a férfi –, gyönyörű vagy, kicsikém. A kislány játékosan megpördült – Várj, ha majd anyát meglátod. Egyformán öltöztünk. Belépett Sandra. Fekete, térdig érő szűk szoknyát, fehér blúzt, fekete mellényt viselt – Nagyon jól nézel ki – dicsérte meg őt is. A lépcső tetején megjelent Julie. Ujjatlan, ugyanolyan színű ruhát vett fel, mint Liza, csak az övé térd alá ért. A felső részét vékony pánt rögzítette a vállához. Világoskék, széles stóla borult a vállára, elöl hosszan lelógva. Lábán fehér magassarkú cipő emelte ki formás vádliját. Lelibegett a lépcsőn, megállt Liza mellett. Anya és lánya mosolyogva nézte a döbbenten álló Robertet – Két angyal szállt le a mennyországból – dadogta a férfi, mikor végre meglelte a hangját. – Csodálatosak vagytok. Levette a fogasról a nagykabátokat, felsegítette előbb Sandrára, aztán Lizáét fogta a kezébe – Kisasszony, parancsoljon! – hajolt meg mosolyogva – Köszönöm, uram – pukedlizett a kislány. Julie könnybe lábadt szemmel nézte a szívének oly kedves két embert – Asszonyom, szabad? – Robert feladta rá a kabátot, mindkét karjával átölelte a derekát. Magához vonta, belecsókolt a nyakába. A nő hálás mosollyal köszönte meg. Népes társaság gyülekezett a Tavernában. Emily, Daniel, Charlotte és Mason már ott voltak. Emily előre élvezte a meglepetést. Meg kellett ígérnie Robertnek, nem árulja el, hogy ő is itt lesz. Annyit mondott a többieknek, Sarah itt lesz az udvarlójával és néhány barátjával. Nehezen, de kibírta, nem kotyogott el semmit. Felfokozott izgalommal, türelmetlenül izgett-mozgott. Danielnek feltűnt a felesége fura viselkedése – Mi van veled, drágám? – Megfogta a kezét, megsimogatta. – Olyan ideges vagy, mint egy szűzlány az első alkalommal. Emily felnevetett – Nagy meglepetés készül ma este. – Felemelte a mutatóujját. – Ne kérdezz! Megígértem, nem árulok el semmit. Végszóra nyílt az ajtó. Belépett Sarah, karonfogva Paullal. Utánuk Susan, Peterrel – Julie-ék nincsenek itt? – kérdezte Sarah Emilytől – Ti érkeztetek először – ölelte át őket a nő – Ez a meglepetés? – értetlenkedett Daniel. – Susan? Egyáltalán mit keres ő itt? – Nyugodj meg, drágám! – csitította Emily. – Neki helye van közöttünk, majd meglátod. A férfi, akivel jött, Peter Morris, a vőlegénye – Susan férjhez megy? Ha ennél nagyobb meglepetés is lesz, akkor… – nem fejezte be a mondatot, mert újra jöttek. Sandra érkezett Liza kezét fogva, mögöttük Robert tűnt fel, Julie-vel a karján, boldogan mosolyogva. Daniel, Charlotte és Mason földbe gyökerezett lábbal, tátott szájjal bámulták őket. Aztán egyszerre ocsúdtak fel, odarohantak, körbevették Robertet, ölelgették, kérdezgették – Várjatok! Mindent elmondok szép sorjában, de előbb bemutatom a kedvesemet és a kislányát. Ők itt Julie és Liza. Ő Sandra, Julie barátnője. Odament Susanhez, melegen átölelte – Susant ismeritek, mellette a vőlegénye, Peter. Üljünk asztalhoz, farkaséhes vagyok, beszélgetni lesz időnk később is. Vacsora közben az étterem vendégei közül sokan odajöttek üdvözölni Robertet. Volt, aki csak megveregette a vállát, mások nevetve üdvözölték. Némelyik nő puszit adott. Julie büszkén figyelte a jövés-menést – hogyne, hisz’ látta, mennyien kedvelik a szerelmét –, meg is jegyezte: – Féltékeny vagyok – nevetett Robertre – Ugyan! – legyintett a férfi. – Ez egy kisváros, itt mindenki ismer mindenkit. A nő megcsókolta – nem zavarta, hogy mindenki látja –, és a fülébe súgta: – Jobb nem is történhetett volna velem, mint te. – Egy pillanatra Robert vállára hajtotta a fejét, majd felkapta, mert egy szemmel láthatóan terhes nő közeledett feléjük – Jó estét, Robert. Megismer? Kimberly vagyok – Ó, igen. Egy éve találkoztunk, elég különös körülmények között. – Eszébe jutott Sarah születésnapja – Csak meg szeretném köszönni. Az a pofon épp időben jött, észhez tértem tőle. Megmenekült a házasságom, és látja, terhes vagyok. Köszönöm. – Végig simította Robert kézfejét, aztán visszament – Pofon vágtad? – kérdezte megütközve Julie – Csak képletesen – nyugtatta a férfi. – Majdnem ugyanarra a sorsra jutott, mint Jane. Vacsorázott Edwarddal – ő is nála dolgozott –, amikor közbeléptem. Szerencséjére tanult belőle. A zenekar egy lassú számmal indította a mulatságot. Robert mosolyogva fordult Julie-hez, aki azt hitte, fel akarja kérni – Bocsásson meg, asszonyom – a mosoly még jobban szétterült az arcán –, de az első táncot egy gyönyörű, ifjú hölgynek tartogatom. Kézen fogta Lizát, kivezette a parkettre, játékosan meghajolt, a kislány pukedlizett. Táncoltak. Liza önfeledten hátrahajtotta a fejét – alig ért a férfi derekáig –, boldogan, nevetve nézett a szemébe. Julie szemébe könny szökött – ó, miért nem ő az apja? –, odasétált, átölelte őket. Robert felvette a kislányt, a másik karjával az asszonyt szorította magához. A körülöttük lévőkről tudomást sem véve, összekapaszkodva, egymást nézve táncoltak

Jane sétált a hideg téli éjszakában. Magányosan kóborolt, körülötte vidám, trombitáló emberek. Szilveszter, ilyenkor mindenki szórakozik, várja az újévet. A park szélén – nem törődve a csípős idővel – leült egy padra. Az érzések furcsa kavalkádja tombolt benne. Robert él – gondolta –, visszajött. Sarah-nak volt igaza. Soha nem hitte, hogy meghalt. Neki is így kellett volna, nem pedig feladni. Vállvetve keresni – ahogy Sarah tette –, nyakába venni az országot, addig menni, míg meg nem találja. Túl könnyen feladta, és most megissza a levét. Elvesztette a férfit – bár már rég halvány reménye sincs visszaszerezni. Mély sóhajjal felemelkedett a padról, fázósan összébb húzta magán a kabátot. Dideregve indult az autója felé. Megy, és lefekszik aludni. Egy kis bisztró mellett vitt el az útja. Gondolt egyet, betért, leült a hátsó bokszban. Idős nő lépett oda, kancsóval a kezében – Szervusz, Jane. Kávét vagy forró csokit? Felkapta a fejét, nem ismerte meg a nőt. Aztán beugrott – Mary! Forró csokit kérek. Átfagytam. Régen sokat jártak ide Roberttel. Télen forró csokizni, nyáron fagylaltozni. Mary visszajött, elé tette a gőzölgő italt. Belekortyolt, jólesően melegítette. Megrohanták az emlékek. Ebben a városban minden rá emlékezteti. Mehet bárhova, mindegy. Gyorsan lehajtotta a forró csokit – kicsit megégette a nyelvét –, pénzt tett az asztalra. Majdnem futva menekült kifelé. Mary sajnálkozva nézett utána – Szegény lány! – sóhajtott. – Mindent elrontott, mindenkit tönkretett. Nem csoda, hogy egyedül kóborol. Jane útja a Taverna mellett vitt el. Eszébe jutott a tavalyi szilveszter. Akkor tele volt reménnyel, bízott a jövőben, aztán alig néhány nappal később lerombolt mindent. Benézett az ablakon. A táncparketten egy férfi forgolódott, tízévesforma kislánnyal a karján. Robert! – ismerte fel döbbenten. – De ki az, akivel táncol? A háttérből – mint valami jelenés – gyönyörű nő alakja bontakozott ki. Közelebb ért a táncolókhoz. Robert felkapta a kislányt, másik karjával a nőt ölelte magához. Jane felismerte: Julie, ő Julie, a munkatársa! Összekapaszkodva, lágyan ringatóztak a zene ütemére. Sugárzott róluk a szeretet, a boldogság. Elfacsarodott a szíve. Mindent megértett. Robert volt a megmentő, akiről Julie beszélt. Persze, hogy beleszeretett. Egy olyan férfiba, mint ő? Még szép. Futásnak eredt. Csúszkálva, lihegve ért a parkolóba. Remegő kézzel kinyitotta a kocsit, bezuhant az ülésre. Keserves sírásra fakadt. Csorogtak a könnyei, némán, hangtalanul zokogott. Sokáig tartott, mire valamelyest megnyugodott. Remegő kézzel zsebkendőt keresett, megtörölgette égő szemét. Fájt a szíve. Soha nem fog másik férfit szeretni, az ő szerelme örökre Roberté. Éppen ezért nem áll többé az útjába. Inkább legyen mással, mint még egyszer a legkisebb szenvedést okozza neki – Drága Robert, kedves Julie! – suttogta maga elé. – Legyetek nagyon-nagyon boldogok. Megkönnyebbült szívvel, mosolyogva elindította az autót

Edward belépett az irodaház forgóajtaján. Jane-hez tartott, vitte magával a szerződést, amiben kivásárolja a nő részét. Kivételesen nem alakoskodott, a legrövidebb időn belül meg akart szabadulni tőle. Inkább veszítsen némi pénzt, csak tűnjön el az útból. Be fogom cserkészni azt a kis szöszit – gondolta. – Felajánlom neki a cég vezetését, ehhez az első lépés, hogy elviszem vacsorázni. Mesés fizetés, egy kis pezsgő, az ő rábeszélőképessége, és már viheti is szobára. Végig az járt a fejében, miket fognak művelni együtt. Megnyalta a szája szélét. Még akkor is kéjesen vigyorgott, amikor a liftből a folyosóra lépett. Ahogy Jane irodája felé tartott, benézett mindenhova, őt kereste. Megpillantotta az egyik szobában; a nő belefeledkezett a munkába. Mögé lépett, megcsodálta nyaka kecses ívét, a kis pihéket a tarkóján – Helló, kislány – búgott, mint egy turbékoló galamb. – Bemegyek Jane-hez, nemsokára visszajövök, várjon meg. Julie kelletlenül bólintott. A száját is elhúzta; nem volt kedve az egészhez. Már tudta, hogy Edward lesz az új főnök. A pasas eltűnt az iroda ajtaja mögött, bent Jane már türelmetlenül várta. Letette elé a megállapodást és a banki garanciát a letétbe helyezett pénzről. Nagyon szép összegről – közel félmillió dollárról – volt szó. Hidegen végig mérte Edwardot, felvette a tollat, majd odakanyarította a nevét a lap aljára – Mostantól semmi dolgunk – mondta fagyosan. – Szégyellem, hogy valaha közünk volt egymáshoz, most pedig vidd a papírjaidat és takarodj, amilyen gyorsan lehet. Jane felkapta a szerződést, utálkozva odahajította Edwardnak. Kinyújtott kezével az ajtó felé mutatott, majd hátat fordítva az ablakhoz sétált. A férfin eluralkodott a düh, ökölbe szorította a kezét, aztán felengedett. Eszébe ötlött a kint várakozó kis pipi, hóna alá csapta a mappát. Középső ujját felmutatta a háttal álló Jane-nek, aztán szó nélkül kisomfordált. Megkönnyebbülten sóhajtott – végleg megszabadult a nőtől, úgyis tele volt vele a hócipője. Már csak a préda lebegett a szeme előtt, halkan osont a néptelen folyosón. A nő háttal ült neki. Odasettenkedett mögé, lehajolt, és durván belecsókolt a nyakába. Julie úgy ugrott fel, mint akit kígyó mart meg, és hatalmas pofont kent le neki – Mit képzel? – sziszegte. – Már megmondtam, hogy ne jöjjön a közelembe. Edward égő arcára szorított kézzel közelebb lépett – Én csak kedveskedni akartam – mondta fájdalmasan. – Elvégre munkatársak lettünk, ideje közelebb kerülni egymáshoz. Jane ebben a pillanatban lépett ki, meghallotta a szóváltást, megállt az ajtó mellett, onnan hallgatózott. Julie felháborodva kiabált a férfival – Nem akarok közelebb kerülni magához! Most azonnal felmondok, én ilyen embernek nem dolgozom – Ugyan-ugyan – nyugtatta Edward –, gondold meg, édesem. Olyan ajánlatot teszek, amit nem utasíthatsz vissza. De előbb el kell jönnöd velem vacsorázni, és kedvesnek kell lenned hozzám. Lassan közeledett a fal felé hátráló nőhöz. Kaján vigyor terült szét az arcán – Nem megyek sehova – Julie háta a falhoz ért –, azt meg végképp felejtse el, hogy bármit elérhet nálam – Gondold meg! Gazdaggá teszlek, soha többé nem lesznek gondjaid, te leszel itt a főnök – duruzsolt. Át akarta ölelni, de amaz kisiklott a kezei közül, bemenekült az asztal mögé. Julie remegett a visszafojtott indulattól – Nincs annyi pénz a világon, amiért hagynám, hogy egy olyan kígyó, mint maga, hozzám érjen. Edward elvesztette a fejét, eluralkodott rajta a kéjvágy – Akkor is az enyém leszel, hiába kapálózol ellene! – lihegett. – Most azonnal magamévá teszlek, akár itt, az asztalon. Jane elérkezettnek látta az időt, közbelépett. Elkapta a férfi vállát, maga felé fordította – Nem fogsz magadévá tenni senkit. Megértetted? Őt különösen nem – Ne avatkozz bele – hergelte magát a pasas –, neked itt már nincs szavad. Nem tehetsz semmit, talán hívod a rendőröket? Mit gondolsz, kinek hisznek majd? Nekem, a tisztes üzletembernek, vagy egy olyan ribancnak, mint te? Jane iszonyú mérges lett – Ribancnak neveztél? Igen, az voltam, egy ócska kurva. A te kurvád. El tudnék süllyedni szégyenemben. – Szeme vérben forgott. – Tudod, kivel kezdtél ki? Ő Robert menyasszonya. Julie szeme kerekre tágult – Ki a franc az a Robert? – hörögte Edward, mert már teljesen elvakította a szenvedély – A volt férjem, te szemét! – kiáltotta Jane. – Aki azért vált el tőlem, mert megcsaltam veled – Nem érdekel a volt férjed, nem félek tőle – makacskodott a pasas – Nem? – nyújtotta el a nő. – Nagyon jól emlékszem, amikor füled-farkad behúzva inaltál a puszta tekintetétől. – Közelebb ment hozzá. – De arra is emlékszem, amikor karácsonykor a kíntól fetrengve üvöltöttél a szőnyegen. Megint megkaphatod. Edward felkapta a mappáját, nem mert megszólalni, szégyenkezve eloldalgott. Julie lassan ocsúdott – Te tudtad, hogy… hogy Robert és én… – Már egy hónapja tudom. Szilveszterkor láttalak benneteket – suttogta a nő – Soha nem éreztetted velem – képedt el Julie. – Egyetlen szóval sem. Jane párás szemmel felelt: – Nem, mert te megérdemled, hogy szeressen. Eddig is tudtam, de most még jobban. – Lehajtotta a fejét, a válla rázkódott. – Csak annyit kérek, tedd őt boldoggá. Megfordult, a földet nézve elindult a lift felé. Julie képtelen volt megmozdulni a döbbenettől. Hirtelen megrázkódott, rohanva indult utána. Még épp utolérte a folyosó végén. Szorosan magához ölelte, elfulladva dadogta: – Köszönöm… Köszönöm. A halkan pityergő Jane megsimogatta a hátát, adott egy puszit Julie-nek – Menj haza, kedves! Hozzá. – Beszállt a liftbe, megfordult, könnybe lábadt szemmel, ajkán halvány mosollyal nézte, amíg a bezáródó ajtó el nem takarta az alakját

Paul belépett a házba, csendesen kibújt a kabátjából. Óvatosan araszolt a konyha felé, ahonnan halk zajokat hallott. Sarah háttal állt, vacsorához terített. Odasettenkedett mögé, átkarolta a derekát – Megint észrevettelek, nem tudtál meglepni – fordult meg nevetve. – Már akkor tudtam, amikor beléptél. Paul megcsókolta. Újra és újra eszébe jutott, mennyire szerencsés. Imádattal nézte a nőt, aki belépett az életébe, felébresztette benne a rég elszunnyadt szenvedélyt. Egy hónapja éltek együtt – az áthelyezése meglepően gyorsan lezajlott –, akkor költözött ide. Hamar beilleszkedett az új munkahelyén – nem játszotta meg a nagyvárosi zsarut, távol állt tőle –, a kollégák értékelték a tapasztalatát, ő pedig élvezte a nyugalmas, kisvárosi munkát. Na és Sarah! Olyan csodát élt meg vele, olyan harmóniában, szeretetben volt részük egymás mellett, amit alig tudott elhinni. Sokáig hitte a volt barátnőjéről, hogy ő volt az igazi szerelem az életében. Irtózatosan szenvedett miatta, nehezen tette túl magát a hűtlenségén. Bezárkózott, meg sem próbált más nőkkel találkozni, szinte eltemette magát. Ebből a tetszhalálból szakította ki Sarah feltűnése. Minden egyes nappal jobban szerette – Három teríték? – pillantott az asztalra. – Vendéget várunk? – Robert. Délelőtt telefonált, elintéz néhány ügyet, elhozza a holmiját a házból. Tudod, azt Jane-nek adta a váláskor – Örülök Robertnek, meddig marad? – Sajnos csak két-három napot, aztán megy is vissza New Yorkba – Nagyon tisztességesen bánt a volt feleségével, a történtek ellenére. Sarah elrévedt a múltban egy pillanatra – Azt hiszem, megsajnálta. Jane mindenkinek ártott, de legjobban önmagának. Robertnek amúgy sincs szüksége a házra, New Yorkba költözik Julie-hez. Csengettek, megjött az öccse

Liza szaladt az ajtóhoz. A csengő hangjára Julie összerezzent. Robert nem lehet, ő a nővéréhez ment, az imént telefonált, hogy megérkezett. Talán valamelyik barátnője – Apa! – hallotta a lánya örömteli sikoltását. Rémülten ugrott a fiókhoz, előkapta a konyhakést és a háta mögé rejtette – Megjöttem. – George állt az ajtóban, ölében Lizával – Mit keresel itt? – Meg volt ijedve, görcsösen szorította a kést – Visszajöttem – nevetett a lányára, összeborzolva a haját – Liza, késő van, reggel iskola, menj lefeküdni! – utasította Julie határozottan. – Búcsúzz el apádtól, majd holnap találkozhatsz vele. A kislány duzzogva a szobájába vonult – Hiányoztál – nevetett a férfi még mindig. – Rájöttem, csak veletek jó lenni. Mi egy család vagyunk – Nem! – kiáltotta Julie, aztán lehalkította a hangját. – Elváltam tőled. George arcáról letörlődött a vigyor – Nem válhatsz el a beleegyezésem nélkül – sziszegte fojtott dühvel – De igen. Egy év után akkor is elválasztanak – mondta fáradtan Julie. – Menj innen, semmi keresnivalód nincs itt. Találkozhatsz a lányoddal – ha józan leszel –, nem akadályozom meg. De csak akkor. A férfi taktikát váltott – Teljesen józan vagyok, már nem iszom. Végigcsináltam az elvonót, utána terápiára jártam. Teljesen kigyógyultam. Kérlek, Julie, kezdjük újra! Szeretlek benneteket, én veletek akarok élni – Semmit nem kaptam tőled, csak verést. Azt hiszed, beállítasz, mondasz valamit, és rögtön minden rendben van? Ami történt, nem tudod jóvátenni. Én új életet kezdtem, amibe nem férsz bele. Lizával találkozhatsz, de semmi több – Van valakid? – kérdezte George élesen – Igen, van. – Julie kétséget sem hagyott, nagyon határozottan válaszolt. – Szeretem őt, és vele fogok élni. Tőle mindent megkapok, amit tőled soha. Úgy szeret engem, ahogy egy férfinak szeretni kell. Menj, majd holnap beszélhetsz a lányoddal – Kérlek, drágám! Nincs hova mennem, nem dobhatsz ki az utcára. Rendben, elfogadom a döntésedet, de hadd maradjak néhány napot. Amíg találok szállást, csak addig. Julie nem akart szívtelen lenni, ám a kést nem tette le – Alhatsz a vendégszobában három napig, utána el kell menned. Megértetted? – Köszönöm. – George hátat fordított a nőnek, bement a szobájába. Ruhástól ledobta magát az ágyra, nézte az utcáról beszűrődő fények játékát a mennyezeten, aztán rosszindulatú vigyor terült az arcára. Az első csatát megnyertem – gondolta. – Vissza foglak szerezni, akármit mondasz, te az én feleségem vagy. Julie is lefeküdt aludni. A kést a párnája alá dugta, és kétszer megnézte, bezárta-e az ajtót. Nem bízott a férfiban. Addigra eltűnik, mire Robert visszajön, nem lesz semmi baj

Robert két napja nem érte el Julie-t. Naponta többször próbálta hívni, sikertelenül. Úgy döntött, korábban indul vissza. Bár egy hetet szeretett volna a nővérével lenni, nem volt maradása. Nagyon aggódott. Gyorsan összepakolt, Paul kivitte a reptérre – Azért sajnálom – ölelte meg Robertet –, hogy nincs több időd. Jó lett volna együtt lenni – Majd legközelebb – lapogatta meg Paul hátát. Türelmetlenül ülte végig az utat, leszállás után rögtön taxiba ült, csak annyi időre állt meg, míg vett Julie-nek három szál sárga rózsát, a kedvencét. Izgatottan csengetett, dobogó szívvel várt az ajtó előtt. Az kitárult, egy jóképű, fiatal férfi nézett rá kérdőn – Kit keres? – kérdezte – Julie itthon van? – Gombóc gyűlt a torkában – Nincsen, leugrott bevásárolni – mosolygott a pasas. Robert elszoruló torokkal kérdezte: – Maga kicsoda? – A férje. Néhány napja költöztem vissza – vigyorgott csúfondárosan George, mert rájött, kivel beszél. Hátralépett – Akkor bocsánat – mondta a már bezáruló ajtónak. Villámsújtottan vánszorgott a lakása felé, egy emelettel feljebb. Útközben kicsúszott merev ujjai közül a virág, de észre sem vette. Lehanyatlott a kanapéra, nem kapcsolt villanyt, a sötétben ült – Ki volt az? – kérdezte Julie a visszatérő férfitól, mert természetesen otthon volt – Senki, egy pasas eltévesztette az ajtót – nézett félre George sunyin. – Kapok valami vacsorát? – próbálta elterelni a szót – Már megmondtam, itt alhatsz néhány napot, de semmi más. Ha enni akarsz, hozass magadnak vagy menj étterembe. Ja, és még egyszer ne forduljon elő, hogy a szobámba akarsz jönni, mint tegnap este. Mást szeretek, nem téged, a lehető leggyorsabban keress magadnak lakást – Ugyan – legyintett a férfi –, én csak jó éjt akartam kívánni tegnap – Nem vagyunk házasok, érted? – kiáltott fel Julie. – Semmi keresnivalód a szobámban. Dühösen lehajolt a mosogató alá – Leviszem a szemetet – kapta fel a zacskót. A lifthez tartott, amikor egy sárga foltot látott a lépcsőfordulóban. Kíváncsian közelebb ment, döbbenten állt a lehullott csokor mellett – Robert? – suttogta maga elé. – Robert volt, más nem lehetett. Ledobta a szemetet a padlóra, lélekszakadva rohant fel. Egyszerre nyomta a csengőt és kopogott – Nyisd ki! Kérlek, nyisd ki! – fohászkodott. Az ajtóban Robert megviselt arca tűnt fel. Nem szólt semmit, csak hidegen végigmérte. Julie egy pillanatra visszahőkölt a tekintetétől – Drágám, engedj be, beszélnünk kell. A férfi némán félreállt, ő bement a sötét lakásba. Felkapcsolta az állólámpát a nappaliban – Nem vártam, hogy ilyen hamar megjössz – mondta csendesen, mert fogalma sem volt, hogyan kezdje el – Észrevettem – válaszolt Robert karba font kézzel – Félreérted, meg tudom magyarázni. Néhány napig marad csak, amig lakást talál magának. Semmi közünk nincs egymáshoz, én téged szeretlek – könyörgött Julie – Ő azt mondta, ott lakik – Nem igaz, hazudott. Kérlek, higgy nekem. – A nő majdnem elsírta magát. – Nem volt hova mennie, azért fogadtam be – Azonnal fel kellett volna hívnod és megbeszélni velem. Nem így gondolod? – Hirtelen történt, nem volt idő telefonálni – Két napig nem tudtam beszélni veled, nem vetted fel a telefont. – Robert nagyon nyugodtan, szenvtelen hangon beszélt – Mert nem tudtam, mit mondjak, nem akartam hazudni neked – Van úgy, hogy a hallgatás is hazugság. – A férfi az ablakhoz sétált. Julie a háta mögé lépett, átölelte a derekát, ő azonban semmilyen jelét nem adta, hogy tudomást venne róla – Kérlek, ne küldj el! – csorogtak a könnyei Robert hátára – Elmehettél volna Sandrához, feljöhettél volna ide – tudod, hol a pótkulcs –, hazahívhattál volna, egyiket sem tetted. – Hangja vágott, mint a kés. – De a legnagyobb baj, hogy befogadtad – Muszáj volt, ő Liza apja – zokogta – Vissza akar szerezni titeket. Láttam. – Kibontakozott Julie öleléséből. – Befészkelte magát és úgy érzi, nyert helyzetben van. Te meg bedőltél neki. A saját fejed után mész – ugyanúgy, mint Jane –, és elköveted ugyanazt a hibát. Mit gondolsz, meddig mutatja a szebbik arcát? Az első alkalommal neked ugrik, amint lerészegedik – Már nem iszik – védekezett a nő. – Elvonón volt – Már mentegeted? – hördült fel Robert. – Menj el! Egyedül akarok maradni. Julie lehajtotta a fejét, ólomnehéz lábbal vánszorgott a kijárat felé. Az ajtóból visszafordult – Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni – suttogta. Kilépett, halkan zárta be az ajtót maga mögött. Robert jó ideig üldögélt csendesen, aztán megágyazott. Levetkőzött, lefeküdt, de egész éjjel nem jött álom a szemére – Nem veszíthetem el őt! – sóhajtotta maga elé Julie. Most megy, és azonnal kidobja azt a rohadékot. De mi lesz Lizával? – bizonytalanodott el. Szereti az apját, haragudni fog érte. Mit tegyen? Úristen, mit csináljon? Tétován lépdelt le a lépcsőn. Egyelőre marad minden a régiben, megvárja, míg George magától elmegy. Azt a néhány napot kibírja valahogy. Talán Robert is lehiggad addig, be fogja látni, hogy nem tehetett mást

Julie négy napja nem látta Robertet. Iszonyatosan hiányzott, de a férfi nem jelentkezett. Esténként a szobája ablakából leste az utcát, hátha megpillantja. Ahogy telt az idő, George jelenléte egyre jobban feszélyezte. A férfi jelét sem adta költözési szándékának. Bement Liza szobájába, felébresztette. Hamarosan indulnak az iskolába, és még reggeliznie is kell. Adott egy puszit, lehúzta róla a takarót. Meglepetten pislogott. A lánya azzal a mackóval aludt, amit Roberttől kapott karácsonyra – ezt tudta –, de most volt ott még valami. A mesekönyv, amiből a kórházban olvasott fel a férfi – Ez meg hogy kerül ide? – vonta fel a szemöldökét – Tegnap este olvastam belőle. Azt képzeltem, Robert itt van velem. Miért nem jön hozzánk, anya? – szomorkodott Liza. – Annyira hiányzik – Nekem is hiányzik, kicsikém, biztos sokat dolgozik – nyelt nagyokat, s visszafojtotta kitörni készülő sírását. – Kész a reggelid, egyél, aztán megyünk a suliba. Félóra múlva Julie megnyomta a lift gombját, az hamarosan megérkezett. Kitárult az ajtó, Liza sikoltva szaladt be, azonnal Robert nyakába ugrott. A férfi átölelte, magához szorította. Julie megdermedt, alig mert beljebb lépni – Miért nem jössz hozzánk? – csacsogta a kislány. – Hiányzol nekünk, tudod? – Nagyon sok dolgom van – mondta Lizának, de végig az anyját nézte. – Majd egyszer… Talán. Leértek a földszintre, Robert adott egy puszit a kislánynak – Ti is hiányoztok, kicsim – súgta a fülébe. Kialvatlan szemével Julie-re nézett, aztán elkapta a tekintetét – Mennem kell – motyogta maga elé. Fázósan felhajtotta a gallérját, rámosolygott Lizára, megsimogatta a haját. Úgy tűnt, mondana még valamit, de aztán hátat fordított, alakja elveszett a reggeli járókelők között. Julie szomorúan nézett utána. Kézen fogta a lányát, minél hamarabb az iskolába akart érni vele. Utána a leendő munkahelyére megy, ahol bemutatkozik az új munkatársainak. Délután Sandrával és Susannel volt találkozója. Bekísérte Lizát, gyorsan fogott egy taxit. Bájolgott a kollégákkal, vidáman fecserészett velük, de belül ürességet, szomorúságot érzett. Fogalma sem volt, hogyan másszon ki abból a gödörből, amibe magát lökte bele. Talán majd a lányok segítenek valahogy. Ők még nem tudnak George-ról, nekik sem merte elmondani. Tartott tőle, mit fognak szólni, főleg Susan, hisz’ ő sokkal jobban ismerte Robertet, mint Sandra. Végre vége! Lesétált a cég ebédlőjébe a többiekkel együtt. Étvágytalanul turkálta az ételt, azért néhány falatot leerőltetett. Elköszönt mindenkitől, Sandra lakása felé vette az irányt. Bekopogott, a két lány már várta. Megdöbbentek a szeme alatti karikák láttán – Mi van veled? Baj van? – aggódtak – Üljünk le, mindjárt elmondom – sóhajtott. Helyet foglaltak a nappaliban, Sandra gyümölcslevet hozott. Julie összeszedte magát, nagy levegőt vett. Mindent elmesélt, ami az elmúlt héten történt. A végén elpityeregte magát. Sandra szólalt meg először – Rendbe fog jönni minden, majd meglátod – vigasztalta. – Robert megbékél, adj neki időt. Be fogja látni, hogy nem tehettél mást. Susan dühödten forgatta a szemét – Egy frászt! – csattant fel. – Elszúrtad. Érted? Elszúrtad! Ha nem teszel semmit, csak ülsz a seggeden a sült galambot várva, el fogod veszíteni. Elhallgattad előle, hogy visszajött az a szemétláda, és tökéletesen igaza van, ez ugyanaz, mintha hazudtál volna – Akkor mit kéne tennem? – kérdezte tanácstalanul Julie. Susan legszívesebben ököllel püfölte volna az asztalt mérgében – Azonnal hajítsd ki azt a rohadékot. A lányoddal manipulál, az orrodnál fogva vezet. Az egy hét alatt tett egyetlen lépést, hogy állást vagy lakást találjon? Robertnek igaza van, vissza akar szerezni. Ezért hazudott. Lefeküdtél vele? – kérdezte hirtelen – Nem! – háborodott fel Julie. – Robertet szeretem. Csak ez most egy fura helyzet és nem értem, miért nem tudja elfogadni – Még mindig nem fogod fel. – Susan haragja nem csillapodott. – Te mit tennél, ha Jane egy nap beállítana hozzá azzal, hogy nincs hova mennie, ő befogadná, előled meg napokig titkolná? Tudnád, csak téged szeret, mégis úgy éreznéd, becsapott. Igaz? – Igaz, de… – Nincs semmi „de”. – Susan hangos koppanással az asztalra csapta a poharát. – Ne várj, menj fel hozzá és beszélj vele. Ne játszd el a szerelmét – ahogy mi tettük Jane-nel –, menj! Nagyon fogsz szenvedni, ha nem teszed. Én tudom. Julie felváltva nézett hol egyikre, hol a másikra. Észrevette Sandra néma helyeslését – Igazatok van. Megyek. – Felugrott, kapta a kabátját, lóhalálában taxiba ugrott. Berontott a lakásba, George-ot a kanapén fekve találta. Elviharzott mellette, a szobában összeszedte azt a néhány holmit, amit a férfi hozott magával. Bedobálta egy táskába, odahajította neki – Kászálódj fel és tűnj el! A lakásból is, az életemből is – Na de – értetlenkedett George – hova menjek? Nem dobhatsz ki csak úgy – Szállodába, a barátaidhoz, vagy akár a híd alá, engem nem érdekel – kiabálta Julie. – Nem fogod tönkretenni az életemet. Takarodj! A férfi felkászálódott, villámló tekintettel sziszegte: – Ezt még megbánod! – Felkapta a táskát és elviharzott. Lerogyott a kanapéra, mellkasára szorított kézzel csillapította szívverését. Nem bírt maradni, azonnal beszélni akart Roberttel. Felszaladt egy emelettel feljebb, becsengetett, ám az ajtó nem nyílt ki. Nem volt otthon. Szinte negyedóránként kereste, de a férfi még nem ért haza. Közben elment Lizáért, vacsorát készített neki. Lefektette, megvárta, míg elaludt. Előkapott egy cetlit, ráfirkantotta: „Kérlek, drágám, keress meg! Otthon vagyok. Várlak.” Felszaladt, betűzte az ajtó résébe. Egész este az ablaknál állt reménykedve, hátha megpillantja hazajönni. Fáradt volt. Iszonyúan fáradt. Nem fekszik le, míg nem beszél vele. Türelmetlenül várta, hogy felbukkanjon végre. Összerezzent a csengő hangjára. Robert! Rohant az ajtóhoz, felrántotta. George állt vele szemben, vérágas szemmel. Bűzlött a szesztől. Eszelős tekintettel lépett közelebb – Megmondtam… megbánod! – hörögte nehezen forgó nyelvvel. Belökte a lakásba, becsapta maga mögött az ajtót. Julie a konyha felé hátrált, hátha meg tudja szerezni a kést. A férfi utánaugrott és ütött. Ököllel halántékon vágta, a nő felsikoltott estében. Az arcához kapta a kezét, tenyere iszamós lett a vértől. George megvadult. Semmi nem állíthatta meg – Soha nem hagyhatsz el, megértetted? – üvöltötte. – Az enyém vagy – hajtogatta önkívületben. – Az enyém. – Minden egyes kiáltás után hatalmasat rúgott a magatehetetlen testbe – Apa! Hagyd abba! – Liza halálra rémülve sírt, a szobája ajtajában állt, macijával a kezében. George észhez tért, a lányára meredt, tudatára ébredt iszonyatos tettének. Önmagától borzadva meredt a vérző, kicsavarodott helyzetben fekvő asszonyra – Úristen, megöltem! – Hátat fordított, feltépte az ajtót és kirohant a lakásból. Liza az anyjához szaladt – Anya! Anya! – rázta meg a vállát. Julie kinyitotta a szemét – Szaladj, kicsikém, hívd Robertet! – súgta erőtlenül. Robert belépett a kapun. Egy férfi viharzott el mellette eszelős tekintettel, majdnem fellökte – George? Úristen, Julie! – hasított belé. Nem vacakolt a lifttel, nekivágott a lépcsőnek. Kettesével vette a fokokat. Ahogy felért, abban a pillanatban szaladt ki Liza pizsamában – Robert! – sírta. – Apa megverte anyát. – A férfi berohant a lakásba, ahol Julie a földön feküdt eszméletlenül. Lerogyott mellé, azonnal hívta a mentőket. Ölébe vette a fejét, zsebkendőjével finoman tisztogatta a vért – Kedvesem… – zokogta –, kérlek, térj magadhoz! – Másik kezével átölelte a hüppögő kislányt – Nem lesz semmi baj – vigasztalta. Julie kinyitotta a szemét, ajka fájdalmas mosolyra húzódott – Szeretlek – suttogta némán. Lehunyta a szemét – ismét eszméletét vesztette. Hangos szirénázással érkezett a mentő, néhány pillanat múlva két férfi szaladt felfelé, hordággyal a kezükben. Villámgyorsan megvizsgálták a sebesültet. Óvatosan ráemelték a hordágyra, levitték az autóhoz, beemelték, és üvöltő szirénával a kórház felé vették az irányt. Robert velük akart menni, de nem hagyhatta magára, a csendesen sírdogáló Lizát. Átölelte, felvitte magához – nem akarta a véres lakásban lefektetni –, halk, nyugtató szavakat suttogott a fülébe. Lefektette, betakargatta, nagy nehezen elérte, hogy elaludjon. Kiment, felhívta Susant – ő közelebb lakott, mint Sandra. Míg várt rá, fel-alá mászkált, majd’ megőrült, annyira féltette Julie-t. Susan halk kopogással jelezte érkezését. Robert pár szóval elmondta, mi történt. A nő megölelte – Menj, én vigyázok Lizára

A műtőben kemény küzdelem folyt Julie életéért. Órákig tartott, míg stabilizálták. Kétszer hozták vissza a klinikai halálból, már majdnem lemondtak róla. A főorvos makacs kitartásának köszönhetően mégis sikerült, de így is hajszálon múlt az élete. Az a megvasalt orrú bakancs rettentő károkat okozott. Megrepedt a lépe, sérült a mája, veséje, eltört néhány bordája, az egész testét bevérzések, foltok tarkították. A műtét után a doki Robert mellé ült a folyosón, s a vállára tette a kezét – Fiam, nincsenek jó híreim – pár hónapja ő operálta a késelés után –, mindent megtettünk, amit lehetett, de elképzelhető, ez is kevés lesz. Ha túléli a következő két napot, akkor reménykedhetünk – Bemehetek hozzá? – Robert kialvatlan, véreres szemmel bámult rá – Igen. Imádkozzon érte, fiam – sóhajtott a doki –, mert már csak az ima segíthet rajta. Legalább egy napig aludni fog, ha mellette lesz, talán érzi a jelenlétét – Köszönöm, amit érte tett – hálálkodott Robert – Bár többet tehettem volna! – érzékenyült el az orvos. Fáradtan, leejtett vállal elsétált az irodája felé. Julie sápadtan feküdt az ágyon mellig betakarva, két karja a takaró felett nyugodott. Robert óvatosan mellé ült, két tenyere közé fogta vértelen, hófehér kezét – Szeretlek, kedvesem! – Nem tudott többet mondani. Könnyes szemmel nézte a gyönyörű arcot, rátörtek az emlékek. Első igazi találkozásuk a kórházban; Liza, aki azonnal belopta magát a szívébe, amint megpillantotta, a szemérmes karácsonyi csók, az első szerelmes éjszaka földöntúli boldogsága. Sok szenvedés és kín után egymásra találtak, nem lehet, hogy mindez hiábavaló volt. Meg kell gyógyulnia, meg fog gyógyulni. Hosszú órákig ült mellette, a kezét fogta, gondolatban beszélt hozzá. Az ismerős nővérek jöttek-mentek, a műszereket ellenőrizték, a világ minden kincséért sem zavarták volna meg. Késő délelőtt Sandra és Susan érkezett, kézen fogva vezették Lizát. A kislány odament az ágyhoz, hosszan nézte az anyját, megsimogatta a takaró felett nyugvó karját, aztán szó nélkül felmászott Robert ölébe, fejét a vállára hajtva némán átölelte. A férfi kérdőn nézett a két nőre, mi történt – Nem beszél. – Susan nehezen találta a szavakat. – Egyetlen szót sem szólt, mióta felébredt – Szegény kicsikém. – Robert szeretettel simogatta a hátát. – Anya meggyógyul, reménykedjünk. Liza még szorosabban ölelte, könnyei a férfi nyakát áztatták

Délután Robert kisétált, keresett egy virágboltot, vett öt szál sárga-piros cirmos rózsát – Julie kedvence –, kért a recepción vázát, és bevitte a szobába. Egész nap nem mozdult mellőle, nem evett – egy falat sem ment volna le a torkán –, vizet is csak akkor ivott, amikor a nővér ráparancsolt. Lizát a lányok hazavitték – aggasztotta a kislány némasága –, az időközben megérkező Paullal és Sarah-val. Beesteledett, Julie állapotában semmilyen változás nem állt be. Mozdulatlanul feküdt, a csendet csak a gépek halk pittyegése zavarta meg. A nővérek – a szabályok ellenére – behoztak egy fotelt a társalgóból Robertnek, odatették az ágy elé. Abban ült egész éjszaka. Hajnal felé – már két napja fenn volt – kiütközött rajta a kimerültség. Előrehajolt, letámasztotta a fejét és elaludt. Arra ébredt, hogy egy kéz lágyan simogatja az arcát. Felnézett, már világos volt. Julie mosolygó szemével találkozott a tekintete – Kedves! – súgta a nő szerelmesen – Magadhoz tértél! – Robert megcsókolta a kezét. Kalimpáló szívvel, boldogan nézte a szeretett nőt – Hallottam a gondolataidat, édes. – Julie erőtlenül, de megszorította a kezét. – Boldog vagyok, hogy nem hagytál el – Soha nem hagynálak el, kedvesem, mi összetartozunk – mosolygott. – Te vagy az életem – Szeretlek… mindennél jobban. – A nő szavát alig lehetett érteni. Robert letérdelt az ágy mellé – Én is téged, kedves – súgta lágyan a fülébe. – Minden vágyam teljesülne, ha – amint meggyógyulsz és kikerülsz innen – hozzám jönnél. Lennél a feleségem? Julie szeme felragyogott – Boldogan, de… – De? – rökönyödött meg a férfi – Most szeretném. Most azonnal – Beszélek a dokival – ugrott fel Robert. Lóhalálában kereste a főorvost a kórház folyosóin. Útbaigazították az irodája felé. Berontott hozzá, s kifulladva, lihegve mondta el neki, mit szeretne. A doki arca felderült – Kerítek egy lelkészt – ugrott fel boldogan. – Elfogadna engem az egyik tanúnak, Robert? – Köszönöm! – Azért azt tudnia kell – komorult el egy pillanatra az orvos –, a veszély még nem múlt el. Ilyen hamar nem jutott túl a krízisen a barátnője – Talán az is ad neki erőt, hogy már a feleségem lesz – mondta bizakodva a férfi – Lehetséges – mosolyodott el a doki. – Menjen vissza hozzá, fiam, én mindent elintézek. Aki csak tudott a kórházi személyzetből, összegyűlt Julie szobájában. Orvosok, nővérek, ápolók, mindenki. Az egyik nővér – aki különösen kedvelte Robertet – kérte, hogy ő lehessen a másik tanú. Megérkezett a lelkész, azonnal megkezdte a ceremóniát. Meghatottan mondta a szövegét – ilyen esküvőt még nem látott hosszú pályafutása alatt. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy „ezzel a gyűrűvel feleségül veszlek”, Robert lehajtotta a fejét – Még gyűrűnk sincs – sóhajtotta – Egy pillanat! – vágott közbe az orvos. Lehúzott a kisujjáról egy gyémántköves gyűrűt. – Ez a feleségemé volt, szeretném odaajándékozni Julie-nek, ha elfogadja. Ezt pedig önnek, Robert – kínálta a saját karikagyűrűjét – Köszönjük! – mondták hálásan. Lezajlott az esküvő, mindenki – még a férfiak is – küzdött a könnyeivel – Csókoljátok meg egymást! – mondta a lelkész végezetül. Robert odahajolt a szerelme fölé, lágyan megcsókolta az ajkát – Örökké szeretlek, kedvesem – súgta – Én is téged. Örökké. – Julie arcán földöntúli boldogság tükröződött, hatalmasat sóhajtott. Abban a pillanatban a gépek pittyegése megszakadt: folyamatos sípolás vette át a helyét. Azonnal ugrott mindenki, lázas tevékenység kezdődött a szobában. Robert kitántorgott a folyosóra, magánkívül támaszkodott a falnak – Nem halhat meg, nem… nem! – hajtogatta folyamatosan. Hosszú idő elteltével a főorvos lépett hozzá – Nagyon sajnálom, édes fiam – ölelte át a vállát. – Menjen be, búcsúzzon el tőle. Robert térdre esett az ágy mellett, megfogta Julie lassan hűlő kezét, megcsókolta. Eleredtek a könnyei, lehajtotta fejét az ágy szélére, némán zokogott

Отрывок из книги

Текст предоставлен ООО «ЛитРес».

Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию на ЛитРес.

.....

Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию на ЛитРес.

Безопасно оплатить книгу можно банковской картой Visa, MasterCard, Maestro, со счета мобильного телефона, с платежного терминала, в салоне МТС или Связной, через PayPal, WebMoney, Яндекс.Деньги, QIWI Кошелек, бонусными картами или другим удобным Вам способом.

.....