Читать книгу Az ember tragediaja - Madach Imre - Страница 1

(A mennyekben. Az Úr dicstől környezetten trónján. Angyalok serege térden. A négy főangyal a trón mellett áll. Nagy fényesség.)

Angyalok kara

Dicsőség a magasban Istenünknek,

Dicsérje őt a föld és a nagy ég,

Ki egy szavával híva létre mindent,

S pillantásától függ ismét a vég.

Ő az erő, tudás, gyönyör egésze,

Részünk csak az árny, mellyet ránk vetett,

Imádjuk őt a végtelen kegyért, hogy

Fényében illy osztályrészt engedett.

Megtestesült az örökös nagy eszme,

Im, a teremtés béfejezve már,

S az Úr mindentől, mit lehelni enged,

Méltó adót szent zsámolyára vár.

Az Úr

Be van fejezve a nagy mű, igen.

A gép forog, az alkotó pihen.

Évmilliókig eljár tengelyén,

Mig egy kerékfogát ujítni kell.

Fel hát, világim véd-nemtői, fel,

Kezdjétek végtelen pályátokat.

Gyönyörködjem még egyszer bennetek,

Amint elzúgtok lábaim alatt.

(A csillagok védszellemei különböző nagyságú, színű, egyes, kettes csillaggömböket, üstökösöket és ködcsillagokat görgetve rohannak el a trón előtt. Szférák zenéje halkan.)

Angyalok kara

Milyen büszke láng-golyó jő

Önfényében elbízottan,

S egy szerény csillagcsoportnak

Épp ő szolgál öntudatlan. —

Pislog e parányi csillag,

Azt hinnéd, egy gyönge lámpa,

S mégis millió teremtés

Mérhetetlen nagy világa. —

Két golyó küzd egymás ellen

Összehullni, szétsietni:

S e küzdés a nagyszerű fék,

Pályáján továbbvezetni. —

Mennydörögve zúg amaz le,

Távulnan rettegve nézed:

S kebelében milljó lény lel

Boldogságot, enyhe béket. —

Mily szerény ott – egykor majdan

Csillaga a szerelemnek,

Óvja őt meg ápoló kéz,

Vígaszúl a földi nemnek. —

Ott születendő világok,

Itt enyészők koporsója:

Intő szózat a hiúnak,

Csüggedőnek biztatója. —

Rendzavarva jő amott az

Üstökös rettentő képe:

S ím, az Úr szavát meghallva,

Rend lesz útja ferdesége. —

Jössz te, kedves ifju szellem,

Változó világgömböddel,

Aki gyászt és fénypalástot,

Zöld s fehér mezt váltogatsz fel.

A nagy ég áldása rajtad!

Csak előre csüggedetlen;

Kis határodon nagy eszmék

Fognak lenni küzdelemben.

S bár a szép s rút, a mosoly s könny,

Mint tavasz s tél, kört vesz rajta,

Fénye, árnya lészen együtt:

Az Úr kedve és haragja.

(A csillagok védszellemei elvonultak.)

Gábor főangyal

Ki a végetlen űrt kimérted,

Anyagot alkotván beléje,

Mely a nagyságot s messzeséget

Egyetlen szódra hozta létre:

Hozsána néked, Eszme! (Leborul.)

Mihály főangyal

Ki az örökké változandót,

S a változatlant egyesíted,

Végetlent és időt alkotva,

Egyéneket és nemzedéket:

Hozsána néked, Erő! (Leborul.)

Ráfael főangyal

Ki boldogságot árjadoztatsz,

A testet öntudatra hozva,

És bölcseséged részesévé

Egész világot felavatva:

Hozsána néked, Jóság! (Leborul.)

(Szünet)

Az Úr

S te, Lúcifer, hallgatsz, önhitten állsz,

Dicséretemre nem találsz-e szót,

Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?

Lucifer

S mi tessék rajta? Hogy nehány anyag

Más-más tulajdonokkal felruházva,

Miket előbb, hogysem nyilatkozának,

Nem is sejtettél bennök, úgy lehet,

Vagy, ha igen, másítni nincs erőd,

Nehány golyóba összevissza gyúrva,

Most vonzza, űzi és taszítja egymást,

Nehány féregben öntudatra kél,

Míg minden megtelt, míg minden kihűlt,

És megmarad a semleges salak. —

Az ember ezt, ha egykor ellesi,

Vegykonyhájában szintén megteszi. —

Te nagy konyhádba helyzéd embered,

S elnézed néki, hogy kontárkodik,

Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.

De hogyha elfecsérli s rontja majd

A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.

Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől? —

Aztán mivégre az egész teremtés?

Dicsőségedre írtál költeményt,

Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,

És meg nem únod véges végtelen,

Hogy az a nóta mindig úgy megyen.

Méltó-e illyen aggastyánhoz e

Játék, melyen csak gyermekszív hevülhet?

Hol sárba gyúrt kis szikra mímeli

Urát, de torzalak csak, képe nem;

Végzet, szabadság egymást üldözi,

S hiányzik az összhangzó értelem. —

Az Úr

Csak hódolat illet meg, nem birálat.

Lucifer

Nem adhatok mást, csak mi lényegem.

(Az angyalokra mutatva)

Dicsér eléggé e hitvány sereg,

És illik is, hogy ők dicsérjenek.

Te szülted őket, mint árnyát a fény,

De mindöröktől fogva élek én.

Az Úr

Hah, szemtelen! nem szült-e az anyag,

Hol volt köröd, hol volt erőd előbb?

Lucifer

Ezt tőled én is szintúgy kérdhetem.

Az Úr

Én végtelen időtől tervezem,

S már bennem élt, mi mostan létesült.

Lucifer

S nem érzéd-é eszméid közt az űrt,

Mely minden létnek gátjaul vala

S teremtni kényszerültél általa?

Lucifer volt e gátnak a neve,

Ki a tagadás ősi szelleme. —

Győztél felettem, mert az végzetem,

Hogy harcaimban bukjam szüntelen,

De új erővel felkeljek megint.

Te anyagot szültél, én tért nyerék,

Az élet mellett ott van a halál,

A boldogságnál a lehangolás,

A fénynél árnyék, kétség és remény. —

Ott állok, látod, hol te, mindenütt,

S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?

Az Úr

Hah, pártos szellem! el előlem, el,

Megsemmíthetnélek, de nem teszem,

Száműzve minden szellemkapcsolatból

Küzdj a salak közt, gyűlölt, ídegen.

S rideg magányod fájó érzetében

Gyötörjön a végetlen gondolat:

Hogy hasztalan rázod porláncodat,

Csatád hiú, az Úrnak ellenében.

Lucifer

Nem úgy, ily könnyen nem löksz el magadtól,

Mint hitvány eszközt, mely felesleges lett. —

Együtt teremténk: osztályrészemet

Követelem.

Az Úr (gúnnyal)

Legyen, amint kivánod.

Tekints a földre, Éden fái közt

E két sudar fát a kellő középen

Megátkozom, aztán tiéd legyen.

Lucifer

Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,

S egy talpalatnyi föld elég nekem,

Hol a tagadás lábát megveti,

Világodat meg fogja dönteni. (Indul.)

Angyalok kara

El Isten színétől, megátkozott,

Hozsán’ az Úrnak, ki törvényt hozott. —