Читать книгу Tot atyafiak - Mikszath Kalman - Страница 1
Az arany-kisasszony
Bevezetés
ОглавлениеUraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmecbánya.
Bocsássa meg az ottani érdemes magisztrátus ezt a becsmérlést, nem akar lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élőkre vonatkozólag, kik bizonyára nem tehetnek róla, hogy az őseik olyan bolondos helyre építkeztek. Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tucat sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alakú házakkal, melyeknek előrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a hegyhez.
Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel, s elérzékenyülten sóhajtasz föl: „Hát még itt is emberek laknak?”
A vidék kietlen, rút, az időjárás mostoha.
A zimankós „Szitnya”, a „felhők szeretője” erővel aszott keblére húzza le szeretőit, akármerre tartanak.
Ha felhője nincs, mint a mellőzött vénleány, duzzog, fölfújja magát. Ha tehát eső nem esik, szél sivít végig a zegzugos utcákon, a sikátorokon. Szomorú város ez! A levegője méreg a bányák kipárolgásától, vizétől „golyva” nő a halvány arcú leányok és idétlen férfinép nyakán. A harmadévi újoncozásnál hatszáz katonakötelezett ifjú közül négy vált be „császár emberinek”. (Szinte szégyenlem megírni.)
Egy idősb nőt láttam egyszer a „Kamara utcán”, amint lihegve és a fáradságtól kimerülten egy mennydörgős nagy kosárral a hátán mászott a hegynek, mert Selmecbányán vagy fölfelé mászik az ember, vagy lefelé ereszkedik; tertium non datur.
A kosár átkozottul füstölgött. Azt hittem, valami portékája meggyulladt benne, s rákiáltottam a szegény tót asszonyra:
– Anyó, ég a kosara!
Ónszürke arcát mosolyra fordítá felém, s anyai büszkeséggel mondá:
– Ej, dehogy. A Náckó pipázik bent.
S valóban, egy veszekedett kamasz ült a kosár alján összekuporodva, aki már pipázott, s akit anyjának még mindig a hátán kellett cipelni.
Sehol a világon nem olyan részrehajló a mennyei gondviselés, mint Selmecbányán. A hegyen lakó Csemez Stevónak egy órával korábban kel és későbben nyugszik a nap, mint közvetlen szomszédjának, az alant lakó Kutlik Stevónak, valamint sehol sem mutat föl olyan eredeti közlekedési viszonyokat geográfiai helyzet, mint itt.
A Csemezék Krisztina nevű leánykája például kiáll ebéd után a zöldre festett kapuajtóba, s amint merengő fekete szemeivel meglátja a szomszéd hegygerincen, hogy a Mirkovszkiék Bohuska nevű kisasszonya a kertben sétál, nyájasan int gyönyörű fejecskéjével, és üde, csengő hangján átkiált:
– Megebédeltetek, Bohuska?
Bohuska megfordul a kedves, nyájas és ismerős hangra, s ugrándozva fut a kis Krisztina felé egész a hegygerinc széléig, hol a tátongó mélység kezdődik; alig vannak húsz lépésnyire egymástól, kedvükre fecseghetnek.
– El is felejtettük már. Hol leszesz ma?
– Itthon – felelte Krisztina.
– Mindig otthon! Jobban tennéd, ha átjönnél most délután hozzánk.
– Magam is szeretném, Bohuska, mert kiállhatatlan vendégeim lesznek… csúf emberek…
– Nono, megállj csak! Kik azok a nagyon csúf emberek? Vajon igazán azok-e?
A szép Krisztina fölnevetett. Csengő kacagása hallatára abbahagyták dalukat a fülemilék a „fekete csalitosban”. A szebb hangra figyeltek ők is.
– Ha igazán csúfok-e? Meghiszem azt, Bohuska. Az öreg bányagróf lesz itt meg a Csutkás professzor.
– Juj, Krisztina!… Így már csakugyan hozzánk kell szöknöd.
– Meg is tenném, ha olyan messze nem volna.
S valóban, a Csemezék lakásától a Mirkovszkiékig jó másfél órányi út volt, mert le kellett ereszkedni egész a lutheránus templomig, onnan megkerülni a várost Szélakna felé, s ott a katolikus anyaszentegyház melletti kőlépcsőzeten fölkapaszkodni a „Klopácskára”, melytől már aztán tűrhető út visz a Mirkovszki házig.
– Ha messze van is, Tinikém, mit tesz az?
– Nem, nem, Bohuska… ha azelőtt meglátogattalak, és esteledett, nálatok tölthettem az éjt – de most… most, tudod, hiszen tudod… nem lehet…
Krisztina kifejezésteljes, gyönyörű arcát pír öntötte el. Szemvesztő tündérszín, még a szivárvány is megirigyelhetné.
– Igaz, igaz… Az a haszontalan fiunk! Ugyan, hogy juthat eszedbe? – viszonzá Bohuska kedvetlenül – én el is felejtettem, hogy a világon van.
Tini szótlanul nézett le a mély völgytorokba, melynek alján és oldalain, mint a tündérmese táncra kelt rögei, megelevenedtek az idő feketített házfödelek, és elkezdtek mozogni, ingadozni, mintha el akarnának indulni valahova Rakabánya felé.
– Ti jertek át! Te, kedvesem… – indítványozta Tini, és a fejére kötött fehér tüllkendőt egy rántással olyan mélyen lehúzta a szemére, hogy semmi sem látszott szép arcából, csak az álla hegye; egy kis darabka a mennyországból.