Jaddersville

Оглавление

St. Pulcher. Jaddersville

Tartalom

IMPRESSZUM

ELSŐ FEJEZET

Az autó kerekei a hirtelen fékezéstől felvisítottak, ahogyan a szerpentin élesen kanyarodó ívén az útpadka keskeny, kavicsokkal teli sávjára sodródott. Apró kövek pattantak ki a füstölgő gumiabroncsok alól és csorogtak le a hegy lejtőjén a mélybe. A kaszni bal oldali része végighúzódott a szalagkorláton, és a hátsó ajtó tompa puffanással behorpadt. Mike homályos tudata egyszeriben kitisztult. Nagyot tekert a kormányon, de a mozdulattal már elkésett. Tehetetlenül nézte, ahogyan a jármű, megpördülve a tengelye körül, átszakítja a fémszalagot, eltépve az utolsó szalmaszálat, az utolsó esélyt, ami fenn tarthatta volna a nehéz kocsit az úton. Oldalra pillantott, ahol a barátnője ült. Agnes az arca elé tartotta a karjait és rémülten sikított. A kocsi eleje a mélybe fordult. Mike nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhet. Hiszen az előbb még semmi baj nem volt! Agnes végig nevetett a visszaút alatt. Az egész este remekül sikerült. Bál volt Chenilben, ahová egyik barátjuk hívta meg őket. Ez volt az első bál, ahová együtt mentek. Nagyon várták már, és nagyon készültek rá. A lány már egy hónapja új ruhát varratott magának, és amióta készen lett, alig lehetett elrángatni a tükör elől, folyton abban pózolt. Mike pedig a legnagyobb titokban táncórákat vett egy nyugdíjas parkett-táncostól, aki a pletykák szerint valamikor egy gőzhajó első osztályú fedélzetén szórakoztatta a magányosan utazó, gazdag hölgyeket. Mindkét dolog nagyon hasznos befektetésnek bizonyult. Agnes a legszebb lány volt aznap este, csak úgy sugárzott a fiatalsága, hamvassága, üdesége. A környék suhancai epekedve figyelték amerre csak feltűnt, és Mike boldog volt, hogy ez a lélegzetelállító csoda az övé, csakis az övé. Végigtáncolták az éjszakát. Egyszer sem lépett a lány lábára. Az öreg dzsigoló meg lett volna elégedve a tanítványával, ha látja. Minden lépést szabályosan és láthatóan könnyedén, elegánsan hajtott végre. Agnes elismerően mosolygott, nagy szemeivel elragadtatottan nézett rá. Sokan próbálták lekérni a lányt, de az mindannyiszor elutasította őket. Mike egy kicsit feszélyezve is érezte magát emiatt – Azt fogják mondani rólam, hogy zsarnokként telepedem rád. Miért nem mész táncolni velük? Agnes tekintetével erősen a fiú szemeibe csimpaszko­dott és a világ legtermészetesebb módján kijelentette: – Mert veled szeretnék lenni! Mike-ot elöntötte a forróság – Hát akkor mondjanak azt, amit akarnak! Boldogok voltak. A színes fények, a titokzatosan megvilágított díszletek, a kellemes zene és az ünnepi hangulat mesebeli színteret varázsolt szerelmüknek. Egyáltalán nem ittak alkoholt. Agnes apja erre külön figyelmeztette – Vigyázz a lányomra! – mondta búcsúzóul Howard bácsi a ház lépcsőjén állva, amikor kikísérték őket, és kezet fogtak. Nem, esze ágában sincs visszaélni ezzel a bizalommal. A szülők egyébként is jól álltak a dologhoz. Agnes ugyan még nem volt nagykorú, csupán tizenhét éves, de őszinte vonzalmát a nála két évvel idősebb fiúhoz és többéves kapcsolatukat mindenki úgy értelmezte, mint egy eleve elrendelt, Istennek tetsző házasság jövőbeni bizonyosságát, hiszen a vak is láthatta, mennyire összeillenek. Jaddersville, ahol éltek, minden lakója szorított értük. Mike szülei sem álltak ellent, csupán arra kérték, végezze el jó eredménnyel a tanulmányait – El kell majd tartanod a családod. Úgy tanulj és úgy dolgozz, hogy ez a nagy feladat ne állítson soha megoldhatatlan helyzet elé! Fejezd be az egyetemet, tedd le a doktorátust és találj jó munkát magadnak! – mondogatták neki. Megtartotta, amit kértek, a vizsgái mindig jó eredménnyel zárultak. Az igaz, hogy nem szokott ilyen későig fenn maradni. Fél három körül indultak vissza. Talán hiba volt, és nem lett volna szabad küzdenie az álmosság ellen, és rögtön indulniuk kellett volna, amikor megérezte, hogy elfáradt – Ne menjünk még? – kérdezte Agnes, és ő azt válaszolta, hogy ne, még maradjanak, ha a lány jól érzi magát. Bizonyára látszott rajta, hogy elálmosodott, s ezt egy kicsit szégyellte. Chenil és Jaddersville között mindössze tizenhét mérföld a távolság, s csak attól válik időben roppant hosszúvá, hogy egyfolytában szerpentinen kell menni; ide-oda kanyarodik az út, nagyon szeszélyesen, egyenes szakasz ritkán adódik, és ez meglehetősen lassú haladásra kényszeríti az autósokat. Chenil a hegy lábánál fekszik, míg Jaddersville a hegy tetejére épült. Agnes jókedvű volt, csacsogott, csak a végén szunyókált el. Mike nem egyszer megtette már az utat, gyakorlott vezető volt. Gyengén szemerkélt az eső. Csak egy pillanatra hunyta be a szemét; egy kanyarból értek ki, és a következő még messze volt, talán le sem hunyta, nyitott szemmel aludt, de álmodott, az biztos; volt valami kép, de nem emlékszik már, mi volt, és többé nem is fontos. A baj úgy történhetett meg, hogy az autó felgyorsult, és ő későn eszmélt. Nem volt emberi erő, ami megfoghatta volna az önállósult gépet. Érezte, hogy arcán patakokban ömlik a vér. Érdekes, gondolta, hogy az ütközés nem is fájt annyira, noha beverte a fejét, és a kitört szélvédőn át a motorház fedelére csúszott; meg kellett volna javítania a biztonsági övet, túlságosan laza, ezért nem tartotta meg az ülésben, ki gondolta volna, hogy pont most lenne rá szükség. A kirobbanó üvegszilánkok ezer darabban szóródtak szét körülötte. Valami megüthette a magnót is, talán a keze vagy a lába, amitől az működésbe lépett, és most Nat King Cole bársonyos hangja váltotta fel a hirtelen beállt csendet. Halványuló eszmélettel Agnest kereste. Ott volt furcsán elcsúszva az ülésben, előre bukott fejjel, a karjai a teste mellett élettelenül, természetellenesen lógtak, mintha nem is hozzá tartoztak volna; zilált, vértől csatakos haja eltakarta az arcát. Valamilyen hangot adott ki; nyöszörgött, ezt még a hangos zene mögül is tisztán hallotta. Nem tudok segíteni, villant át Mike agyán. Kimászok, szólok apádnak, hogy hozzon ki a házból takarót, mert így megfázol. „Mona Lisa, Mona Lisa…” – áradt az ének magányosan a sötét éjszakában. Mike még egy tétova mozdulatot tett kedvese felé, egy simogatást még, gondolta, egy utolsót, de már nem érte el. A keze erőtlenül zuhant vissza. Elájult

Kövek csikordultak meg a cipő alatt – Jaj, jaj, gyerekek, de szörnyű! Szörnyen összetörtétek magatokat! A jövevény körbejárta a roncsot – Nem szabad gyorsan hajtani, látjátok. Vagy nem látjátok?! – furcsán felnevetett. Az autó a kerekein landolt, a motorház résein gőz csapott elő. Az idegen benyúlt az ablakon, és a több sebből vérző lány nyakára tette a kezét – Él! Az ajtók beragadtak, egyik oldalon sem nyíltak. Nem baj. A fiúhoz lépett. A lábairól leszedte a cipőit. Elsétált velük egy pár lépést, és a földre dobta őket. Azután visszament, és amennyire csak tudott, befurakodott az utastérbe. Kikapcsolta a magnót és a kocsi lámpáját. Megragadta a lány haját és szenvtelenül rángatni kezdte kifelé. Agnes öntudatlanul is fájdalmas hangokat hallatott – Hát persze, kedvesem, nyafogsz, hiszen élsz, és minden tagod törött. Szedd össze magad, azt ajánlom, szorítsd össze a fogaidat, mert fájni fog! Átnyúlt a hóna alatt és maga után vonszolva megindult felfelé a hegyoldalon. Az autója az áttört szalagkorlátnál parkolt. Az elakadásjelző szabálytalan időközönként felvillanó sárga fénye világította be a visszavezető utat. Az országúti világítást nem merte bekapcsolva hagyni; mindig akad valaki, aki ilyenkor jön és tele van kíváncsisággal. Ha csak az elakadásjelző villog (már amikor akar), azt hihetik, hogy valaki lerobbant, és az út szélére húzódott le, amíg a szerelő (vagy mindegy, hogy ki) megjön. A lényeg, hogy őt ne fedezzék fel. Jobb elkerülni a fölösleges kérdezősködést. A mélyből feltörő fénycsóvát látta meg először, aztán a szalagkorlát romjait, majd amikor megállt és leállította a motort, a zenét hallotta meg. „Minden potyának örülni kell!” – gondolta, amikor a lányt észrevette. Teljesen átizzadt, mire felért vele, a ruhája véres lett és egy pár helyen el is szakadt, mert a földből kiálló kövek miatt többször elestek. Durván ledobta a sebesült lányt a földre. Valahol nem messze, az út feletti hegyoldalban, egy magányosan álló házban lámpát gyújtottak, de az ablakon át kiszűrődő fény túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy onnan megláthassák. Az idegen kifulladva a csomagtartóhoz lépett, felnyitotta a tetejét, majd kis tanakodás után kivette a pótkereket. Fújt egy párat, aztán remegő kezekkel rágyújtott. „Lesz öröm otthon!” – gondolta boldogan. A cigarettát eldobta, de aztán eszébe jutott valami, mert a világító parázs nyomán megkereste, eloltotta és a dobozba visszatette a csikket. Jobb, ha nem hagy maga után nyomot. A ruháját is elégeti majd. Az a pár csepp vér, ami valószínűleg beszennyezte a köveket, amikor elzuhantak, az esővízzel hamar. eltűnik – Gyerünk, angyalom! Felnyalábolta a lányt, majd belökte a csomagtartóba. Nejlonzsákot borított a haldokló testére, majd rárakta a pótkereket. Lezárta a csomagtartót – No, te kis kurva! – ütött egyet a lecsapódó lemezfedélre, majd előrement, beszállt, indított, és felkapcsolta a lámpát – Ezt a szerencsét! – nevetett magában. – Mázli! Gázt adott, Jaddersville irányába fordult, és kisvártatva az autót végképp elnyelte a sötétség

MÁSODIK FEJEZET

Bob Fortis megpróbált a másik oldalára fordulni. Minden porcikája fájt. Nagy nehezen elhelyezkedett, de nem bírt már visszaaludni. Úgy érezte, mindkét halántékán szétrepednek az erek. A lázmérőért nyúlt, és becsúsztatta a hóna alá. Az üvegcső hideg érintésétől libabőrös lett az egész teste. Keservesen nyögött. Megfázott a horgásztúrán, örülhet, ha nem kapott tüdőgyulladást. A kanadai határ közelében víkendezett, egy kristálytiszta, gyors folyású patak mellett. Alakulhatott volna másképp is a programja: elmehetett volna egy baráti társasággal barlangászni, amit igazán imádott, de nem volt kedve hozzá. A magányos sportot választotta inkább. Még a megérkezése napján, pénteken, a patak hideg vizében térdig elmerülve próbálta rávenni a pisztrángokat a zsinór végén fityegő parányi horog szárán felkínált műlégy elnyelésére, amikor rászakadt a hirtelen jött eső és a szélvihar. Az ég olyan kék volt, és a nap olyan erővel szórta sugarait, hogy nem hitt a rádió előrejelzésének, ami pedig már reggel korán figyelmeztetett: „Változékony időjárásra számíthatunk esővel, viharokkal, a nap csak néhány órára bukkan elő a felszakadozó felhők mögül…”. Itt szó sem volt felszakadozó felhőkről. Mégis… A kunyhó, amit kibérelt három napra, egy kissé távolabb volt a horgászhelytől, és bőrig ázott, mire összepakolt és odaért. A következő napon már folyt az orra és fájdalmasan köhögött, úgyhogy jobbnak látta, ha most a hétvégi kirándulás egy nappal lerövidül (persze, az utolsó napot nem fizették vissza; „Kidobott pénz, a fenébe is!” – dohogott), és visszatér a nagyváros biztonságos, benzingőzös levegőjébe kúrálódni, New Yorkba. Kivette a hőmérőt. Harmincnyolc, meg még egy kicsi. Így megy már majdnem egy hete. A láza nem akar elmúlni. „Mentél volna inkább a barlangba!” – korholta magát. Bob magánnyomozó volt, a lakása volt egyúttal az irodája is. Két éve lépett ki a rendőrségtől, amikor az egyik kollégája azt a nőt vette feleségül, akit ő szeretett, és akiket („Úristen! De nagy marha voltam!”) ő mutatott be egymásnak. Rendesen hintába ültették, és ezt nem is bocsátotta meg nekik. Az a kolléga, Fred Scharf, ráadásul a főnöke is volt. Azután, hogy a barátnője kész tények elé állította, és kidobta a közösen bérelt lakásból, a kis kézi táskájával, amiben elfért az egész keserves élete, betért egy közeli kiskocsmába, feldúltan megivott egy-két pohár erős ír whiskey-t, és rögtön tudta, mit kell tennie. Felmond. Bekopogott a főnöke ajtaján – Szabad! – kiáltotta bentről Fred – Mit akarsz? – nézett rá az akták mögül szigorúan, miután Bob belépett az irodába és megállt az asztala előtt – Kilépek! – mondta határozottan Bob – Jó – vetette oda Fred kurtán, és mintha Bob ott sem lenne, ismét az iratok tanulmányozására fordította a figyelmét. Bob jól ismerte a főnökét, ezért számított valami ilyesmire, ilyen rövid és megalázó válaszra, ami inkább hasonlított egy kutyavakkantásra (Jjau!), semmint emberi szóra. Lehet, hogy nem bántani akarta ezzel a lekezelő modorral, hanem a lelkiismeret-furdalását leplezte, ámbár egyáltalán nem volt biztos benne, hogy van lelkiismerete „annak a megveszekedett, álnok gazembernek”, ahogyan Bob akkoriban magában nevezte. Megkerülte az asztalt, és egészen közel hajolt a meglepett Fredhez – Akkor ez is jól fog esni, te szar alak! – sziszegte az ar­­cába, majd egy nagy erejű jobbegyenessel búcsúzott el tőle. Fred, magával rántva az akták tömegét, felborult székestől. Bob megfordult, és ügyet sem vetve az átkozódó, vérző orrú férfira, sugárzó képpel elviharzott. Megcsörrent a telefonja. „Nem veszem fel” – gondolta fáradtan. „Ha akar valamit, majd rámondja a rögzítőre. Később meghallgatom, ha túlélem.” Az üzenetrögzítő bekapcsolt. Ismerős hang ütötte meg a fülét – Vedd fel, te istenverése! – szólalt meg a kagylóban Fred Scharf sürgetően. Ez volt a legérdekesebb a dologban. Bob magánpraxisának legnagyobb „beszállítója” a volt főnöke, Fred volt. Ha olyan ügy akadt, amiben nagy pénzt dobtak fel a nyomravezetőnek, egyszer sem mulasztotta el értesíteni őt – Amikor elengedtelek, nem az volt a célom, hogy az egyik legjobb munkatársamat eltávolítsam a szervezetből – mondta egyszer neki, miután már lenyugodtak a kedélyek, és Bob is megbarátkozott a helyzettel – Hanem – mélyen leszívta a cigaretta füstjét –, hogy időt adjak arra, hogy rendezd magadban a dolgot… Meg­bocsáthatnál végre. Nekem is, és Angelának is. Nagyon sokat számítana neki… Bob nagyot nyelt. Akkoriban nem hallotta ezt a nevet már vagy… mindegy, hosszú ideje. Fred elhallgatott. Bizonyára valamiféle válaszra várt. De inkább nem szólt egy szót sem – Nos – folytatta a főrendőr –, mindenesetre akkor jössz vissza, amikor akarsz. Nyitva előtted az ajtó. Bob bambán maga elé révedt, az ujjai szórakozottan játszottak egy fogpiszkálóval. Egy étteremben találkoztak, Fred kérésére – Nem megyek vissza – válaszolta. Pedig nem állt jól anyagilag, már a tartalékait is felélte – Tudom – mondta Fred és eloltotta a cigarettáját. – Mást ajánlok. Figyelj! Hirtelen izgatott lett – Van egy ügyünk. Kiraboltak egy gazdag asszonyt, megszabadították a gyémántjaitól. Nehezen haladunk. Gyenge a nyomozati munka, és engem még a paragrafusok is kötnek… De téged nem! Ráadásul a nő tizenötezer dollárt ad annak, aki megtalálja az ékszereit. Bob szeme elkerekedett – Mennyit?! – Tizenötezer dollárt – Az egy félévi fizetés! – kiáltott fel őszinte csodálkozással – Találd meg, és tiéd a pénz! – nevetett Fred – Mégis hogy? – Segítek. Mindenben. Például, betekinthetsz az aktákba. De ha értesülsz valami lényegesről, vagy ha rájöttél valamire: rögtön szólsz nekem. A pénz a tied, mi meg rács mögé tesszük a tettest! Így kezdődött. Nagyon bevált az együttműködésük. Azóta jó néhány ügyön vannak túl, s Bob azt vette észre, hogy jobban keres, mint amikor még állományban volt. Ami azt illeti, Fred is észrevette – Szépen hízik a bankszámlád! – jegyezte meg kissé irigyen a legutóbbi sikeres munkájuk után – Hát társulj be te is! – mondta erre meggondolatlanul Bob, amit rögtön meg is bánt „Nem hiszem el, hogy ez az én számon jött ki!” Fred eltöprengett az ajánlaton, de aztán csak annyit mondott: – Megfontolom

HARMADIK FEJEZET

Az éjszakája borzalmasan telt. Lázasan hánykolódott, a testén egészen átizzadt a pizsamája. Mindenféle vad víziói támadtak, amiket még a legjobb indulattal sem lehetett álomnak nevezni. Valami lányról képzelgett – aki sokszor Angelára emlékeztetett –, Amazónia dzsungeleiben kergetőztek, fogalma sem volt, hogy kerültek oda és miért, elérhetetlen volt a számá­ra; a lány incselkedve futott előle, csúfolódva kacagott. „Mi­­lyen férfi vagy te? Van neked egyáltalán olyanod?” – kiabálta, de nem megalázóan, hanem évődve, aztán eltűnt az esőerdő fái között, ami, meglepő módon, szivárvánnyal átszőtt erdő volt, s ettől a levelek is különböző színekben játszottak. „Van, igen, várj, odaadom, nekem már nem kell!” – kiáltotta ő nevetve, erőtlenül, de a lány eltűnt, csak a hangját visszhangozta a széltől zúgó rengeteg. „Inkább megkeresem a bennszülötteket! Azok ám a bikák!” „Miért bujkálsz előlem?” – akarta kérdezni, de a táj hirtelen sötét űrré változott, nem tudta, merre menjen, hol van, aztán Fred lépett ki a mélyből, úgy nézett rá, mint aki nem is ismeri; „Hová ásta el?” – ordította, és ő sírva fakadt. Felébredt „Megdöglök!” – gondolta, ahogy levegőért kapkodott. Villanyt gyújtott. A lámpa fénye bántotta a szemét. Hunyorogva ült hosszan az ágyán. „Bármikor felhívhatsz!” – csengett Fred búcsúmondata a fülében. Az órára nézett. Kettő múlt pár perccel – Mi van, ha szeretkeznek? – kérdezte magától keserű irigységgel. – Megzavarom őket, na és? A kagylóért nyúlt. A telefon hosszan kicsöngött, mielőtt Fred felvette volna – Ki az? – szólt bele. Egyáltalán nem tűnt álmosnak – Én! – felelt Bob fakó hangon, és érezte, hogy a torka fájdalmasan kiszáradt – Remélem, meggondoltad magad, és azért hívsz! Na, meggondoltad magad? – kérdezte Fred felélénkülve – Hol van egyáltalán ez az istenverte falu? – Bobot sértette Fred vidám hangulata – Angela azt üzeni, hogy igyál fokhagymás teát! Nem értem, mit foglalkozik még veled! – Én meg azt nem értem, hogy miért váltott le veled!! – Bobot elöntötte a düh – Imádom, ahogy be lehet ugratni téged! Szinte látta, ahogy Fred a fehér fogait elővillogtatva vigyorog, és semmi baja a világgal… Ahogy az a szemét fekszik az ágyban, hanyagul nyitott pizsamafelsőben, Angela meg szorosan odabújva hozzá a szőrös mellkasát simogatja. Zizeg az összegyűrt, bordó selyem ágynemű alattuk, pajkosan kuncognak, a ruhák a szőnyegen szanaszét, az asztalon pezsgő, neki meg azt tanácsolják, egyen fokhagymát (és pajkosan kuncognak)… Bob nagyot nyelt – Azt mondd el, hogy hogyan jutok oda! – megpróbált nyugodt hangot megütni – Elintézek mindent, öregem. Majd felhívlak! – mondta Fred és letette a kagylót. Bob teát készített magának, beleáztatta a fokhagymát, és lassan elkortyolta. A forró ital átjárta a testét. Jó hatással volt rá, és amikor visszafeküdt az ágyába, azonnal elaludt. Nem álmodott. Reggel, amikor felébredt, már sokkal jobban érezte magát

Fred várva várt hívására két nap múlva került sor. A repülőjegy lefoglalva, minden további megszervezve. Örömmel, csillogó szemekkel hallgatta. Addigra teljesen rendbe jött. Szinte. Angela receptje bevált, „no lám, az a nő mindenhez ért”. Visszatért az életkedve, és türelmetlenül várta, hogy kikelhessen az ágyból, rendes ruhát vehessen magára, és végre dolgozhasson. A következő két nap a bőröndbe pakolás izgalmával és dühével telt. Vajon mi az, amit itthon felejt? Mert soha nincs úgy, hogy minden rendben lenne, valami fontosnak mindenképpen ki kell esnie az emlékezetéből! – Áh! Mindegy! – legyintett magában. – Ha itt marad, hát itt marad! Kora hajnalban indultak. Chicagóban át kellett szállniuk az American Airlines Salt Lake Citybe közlekedő 1321-es járatra. Az indulásig fennmaradó egy órában a tranzit várójában megreggeliztek. Az út alatt Fred átadta a chenili. kapitányságról átküldött anyagokat. Együtt nézték át a fényképhalmot: a baleset helyszíne, innen, onnan, közelről, távolról. A borzasztóan összetört autó, az átszakadt korlát. Belelapoztak a vallomásokba, a jegyzőkönyvekbe, és hol bosszankodtak, hol pedig nevettek a szűkszavú jelentések ellentmondásos megfogalmazásain. Fred később hosszan ecsetelte a külpolitikáról vallott nézeteit, és dicsérte Amerika hősies szerepvállalását a világ dolgaiban. Bobot eleinte szórakoztatta a dolog, de azután elunta, és elaludt. A leszállás előtt ébredt fel, az időeltolódás miatt a reggeli órákban. A repülőtér előtt autó várta őket, és még két és fél óra kocsikázás állt előttük, míg végre befordultak Jaddersville úgynevezett. főutcájára. Végtelenül puritán, álmos hangulatú városka kis terén álltak meg. Bob megborzongva nézett körül. Egyforma, egyszerű házak, mind földszintes. A legnagyobb épület a hosszúságával tűnt ki; a téglatest alakú, déli oldalával a térre néző építmény falai festetlen, olajos pallókból épült, elöregedett cserepek fedték a sátoros tetőszerkezetet, és a szintén ezen az oldalán lévő bejárat előtt hatalmas kőkereszt állt. A tér egyébként kihalt volt, néhány furgon parkolt csak magányosan az út mellé lehúzódva. A levegőben – ezt rögtön megérezte – finom por kavargott, a valamikori kőfejtőből hordta be, szinte állandóan, a szél. Ahogy ránézett Fredre, látta, hogy volt főnöke arcán valamiféle megindultság tükröződik, nyilván évek óta nem járt gyermekkora egykori színhelyén. Bob nem is zavarta meg, inkább azon gondolkodott, vajon mit fog ő itt csinálni a szabadidejében, az alatt a pár nap alatt, amit erre a – ez meggyőződése volt – sima ügyre szánt – Igyunk valamit, aztán felkeressük az elöljárót, aki majd elszállásol bennünket! – mondta Fred, és cigarettája után nyúlt, de aztán meggondolta magát, s visszatette a zsebébe – Nem bánom – válaszolta Bob, s már előre feszengett az elöljáróval való találkozás miatt. Az ilyen bemutatkozások roppant kínosan érintették – Nekem adhatsz egyet! – célzott a cigarettára – Itt nem! – rázta meg tagadólag a fejét Fred, és a nyitott inggallérját begombolta. – Az utcán nem lehet, ezt jobb, ha az agyadba vésed! – Jó, de akkor menjünk egy olyan helyre, ahol lehet, és az a beígért ital is jól fog esni. Elpusztulok egy korty alkoholért! – vallotta be Bob. A kocsmában, ahová betértek, nem volt vendég. Feltűnő tisztaság fogadta őket, és csend. Az asztallapok csillogtak, sehol egy pohártalp ragacsos nyoma, sehol egy idétlen firka vagy karcolás a fényes felületükön. Leültek. Egy idősebb úr jött hozzájuk, megállt mellettük s üdvözölte őket. Jobb tenyerén egy kerek, üres tálcát tartott, a csuklójáról átvetett kockás kendő lógott le. Először Bob rendelt – Whiskey-t kérek, tisztán – mondta. Az öregúr meglepetten nézett rá. Fred vigyorian közelebb hajolt hozzá – Itt nem tartanak olyat. Csak a hazaiból kérhetsz! – Akkor kérj valami hazai erőset! – mondta Bob – Te tudod! – vonta meg a vállát Fred, és vigyora széles mosolyba csapott át. – Egy crabront kérek és egy áfonyaszörpöt! A sofőr, aki kocsival hozta őket, kávét kért – Mi a fene az a crabron? – kérdezte Bob – Majd meglátod! Addig nem mondok semmit róla! Bob minden rosszra felkészült, ahogy Fred arcát vizslatta. Azután beletemetkezett az aktába, amit Fred adott át neki. Annak a házaspárnak a vallomását betűzgette, aki a balesetet jelentette be. Unta. Türelmetlenül maga elé dobta a kartonpapírt – Ez így hülyeség! – mondta fáradtan. – Majd én beszélek velük! Szeretnék találkozni a lány szüleivel, és a fiút is szeretném még ma kihallgatni! – Úgy lesz! – bólogatott Fred. – A fiút Chenilben tartják fogva. Estefelé átmegyünk – Meddig maradsz? – kérdezte Bob, és türelmetlenül kereste tekintetével az öregurat a pult mögött – Szabadságoltattam magam – válaszolt Fred. – De nem engedtek el sokáig. Végre feltűnt az öreg, a tálcája most a megrendelt italokkal volt teli. Bob maga elé húzta a lehűtött pohárban szervírozott crabront, és szemügyre vette. Tiszta, átlátszó, amilyen a vodka. Az illata sem feltűnő. „Akkor mit kajánkodott ez a hülye?” Az öreg kicsit távolabb állt meg. Észrevette, hogy mindegyikük őt figyeli – Mi van? – nézett körbe – Egészségére! – mondta kedvesen a sofőr – Egy húzásra! – toldotta meg az öregúr. Benyelte az italt, s abban a pillanatban elöntötte szemét a könny. Akaratlanul is a gyomrához szorította a tenyerét, és levegő után kapkodva felpattant a székéről – Úristen! – suttogta rekedten – Ez ám az erős, mi, igaz-e? – kérdezte büszkén a tulaj, de Bob nem tudott válaszolni. Mintha ezernyi tű bökte volna át a belső szerveit. Arca kivörösödött, és azonnal a fejében érezte az egészet – Kis híján kinyiffantam – ült le ismét, önuralmát visszanyerve – Mi ez az izé? – kérdezte elgyötörten – Helyi specialitás – mondta Fred. – A recept titkos. De csak az elsőt ilyen nehéz felhajtani. Később imádni fogod. Fred látnoki megjegyzése igaznak bizonyult, mert még egyet behörpintett a jéghideg crabronból, és bár elnehezült tőle, nem lett rosszul. A kocsmából kijőve a sofőr elbúcsúzott tőlük, azzal, hogy este hat körül ismét találkoznak, hogy elvigye őket Chenilbe

NEGYEDIK FEJEZET

ÖTÖDIK FEJEZET

Mike zavartan ült a székén. Fáradtnak és elcsigázottnak tűnt. Hosszú, keskeny, apró sebek hegeivel borított arcát piheszerű borosta keretezte. Bőrének egészségtelen, sárgásszürke színe lett a gyötrő napok hatása alatt. Göndörödő, fekete haja fésületlenül borult a tarkójára. Középen, ahol a választék lehetett, hosszanti irányban leragasztott gézpárna lapult a koponyájára: a balesetben felszakadt a fejbőre, hat öltéssel varrták össze. Nagy szemei alatt a mély, vörös karikák a kialvatlanságáról árulkodtak. Bob és Fred a kihallgatószoba melletti elsötétített megfigyelőhelyiségből kémlelték őt egy üvegablakon keresztül, ami a fiú felőli oldalon tükörnek volt álcázva. Phil Vaughn rendőrtisztet várták, a chenili kapitányság vezetőjét, aki ragaszkodott hozzá, hogy jelen legyen – Mike ügyvédjével együtt – a kihallgatáson. Az ügyvéd már megjött, mellette ült, és egykedvűen piszkálta a fülét. Egyáltalán nem érdekelte a fiú. Kiöltözöttsége, ápolt külleme és unott modora éles kontrasztban állt Mike megtört alakjával. Az előtte lévő asztalon egy akta papírlapjai. sorakoztak – Vaughn! – lépett be a szobába a rendőr, kezét egye­­nesen Bobnak nyújtva. – Tegeződjünk! Utálom az „uram­­ozást”! A feltáruló ajtó mögül bevilágító fénysugarak egy óriási tömeg kontúrját rajzolták körbe. „Mint egy hegy!” – lepődött meg Bob a fölé tornyosuló férfi termete láttán. „Itt mindenki ilyen kövér?” – ámuldozott magában, felidézve Howard papa súlyos alakját a fotelban szétfolyva. A kapitány a nagy pocakjától alig bírt mozogni. Ahogy őket félretolva beljebb tuszkolta magát az ablak felé, furcsa, röfögő hangokat hallatott. Nagy, vöröslő arcán himlőhelyek parázslottak a küszködéstől. Az ajtó újból becsukódott. Bob is bemutatkozott. Vaughn húsosan kidudorodó felső ajkát, amit hosszúra növesztett bajusszal próbált meg eltakarni, széles, barátságos mosolyra húzta – Örvendek! – Ne haragudjatok, volt egy kis dolgom – mondta. – Az igazságügyiek jöttek, megyei nagykutyák! Valami szerencsétlent boncolnak a patológián. Két hete várjuk őket, míg végre, most, letolták ide a képüket. Mikor máskor, ha nem éjjel! Újból röfögött egy sort, és egy gyűrött zsebkendővel megtörölte az orrát – Akkor kezdhetjük? – Igen – válaszolta Fred – Semmit nem lehet ebből a gyerekből kihúzni! – mond­­­­ta elkeseredetten a kapitány. – Nagyon okos, nagyon ravasz! – Mit mondott? – kérdezte Fred – Semmit! Nem emlékszik semmire. Nem tudja, hogy hogyan kerültek a szakadékba. Feszt kiabál és sír, hogy nem akart semmi rosszat; és hogy majd ő megtalálja Agnest, csak engedjük ki. Jó, mi? – Mit tudunk a lányról? – folytatta Fred a kérdezősködést – A doki azt állapította meg, hogy sok vért veszített… Megtaláltuk a kocsiban, és közvetlenül amellett is, a köveken. Igaz, hogy azokról lemosta az eső, de a vegyszerek kimutatták. Ez az én egyik bajom – Miért? – Mert ha igaza van a dokinak, akkor kizárt, hogy a saját lábán elment onnan. Felállni sem tudott volna – Mi az, hogy „ha igaza van”? – lepődött meg Bob. – Ha azt mondja, hogy sok vért veszített, akkor úgy is van! – Nem eszik olyan forrón a kását! – hűtötte le a kapitány. Bob szemei elkerekedtek – Kétségbe vonod a vizsgálatainak az eredményét? – Naná! Mondom, hogy nem eszik olyan forrón! – Phil hajthatatlannak látszott. Vagy, és Bob így látta, sokkal kényelmesebb volt a „kását” hagyni a tűz fölött, és hajthatatlannak látszani. Tévedett már ő is! – Ne haragudj, de ezzel azt állítod, hogy nem ért hozzá! – Nem hát! Itt senkinek nincs gyakorlata ebben! Töprengve járkált föl és alá, és a mutatóujjával a bajusza szélét piszkálta – A „doki” egyidős a San Diegó-i állatkert öreg óriásteknősével! Ha láttad volna, milyen képpel adta elő, te sem lennél biztos a dolgodban! Nekem ez kevés! – Több mint egy hét telt el! Valahonnan csak el kell indulni! – A célban vagyunk! Itt van a fiú! Nem kell mennünk tovább sehova! – Ő mennyire sérült meg? – kérdezte Fred – Az arcán sok seb van, összevagdosta valami. Volt egy kisebb agyrázkódása, amikor megütötte a fejét. A biztonsági öv – hiszi a piszi! – eltörte a szegycsontját, sternum, vagy mi, az orvosi neve. Nagy szerencséje volt, mert nem nyomta meg a szívét – Hogy törte el az öv, ha a motorház tetejéről szedték le? – kérdezte Fred – Hát ez az! Én is ezt kérdeztem! Egyébként sem nevezném övnek, hanem „izé”-nek! És az az „izé” szar volt, már bocsánat a szóért, de az volt! Na, és a cipője! Az hogy kerülhetett tőle húsz méter távolságba? Mondom, nagyon ravasz gyerek! – Agyrázkódással rendezte volna el a helyszínt? Bob kizártnak tartotta, hogy valaki zúgó fejjel és mégis hidegvérrel mindezt megtehetné. Neki csak egy enyhe (de, úgy látszik, nem nagyon múló) megfázása van, nem agyrázkódása, mégis nagy erőfeszítésébe kerül, hogy egyáltalán felemelje a karját – Belefér! – legyintett Phil. – Még jól is jön! Legalább a bíróság majd úgy ítéli meg, hogy nem volt beszámítható! „Hova kerültem?”– csillant meg Bob szemében a hitetlenkedő néma kérdés, amikor Fredre nézett. A férfi egy pillantással türelemre intette – Milyen eredményt hozott a környék átvizsgálá­sa? – kérdezte – Áh! – tárta szét Phil lemondóan a karját. – A cipőkön kívül semmi. A kutya nem vett föl szagnyomokat, azokat is elmosta az eső. A környező erdőséget is átkutattuk. Sokáig bíztunk abban, hogy valaki elvitte, és valahol ápolja. Felhívást tettünk közzé a sajtóban, tévében, rádióban. Még egy autót is kiküldtem a faluba hangosbeszélővel, mert ott ezeket a dolgokat nem használják. Mindhiába – Azt mondtad, hogy az egyik bajod az, hogy a lány nem mehetett el onnan a saját lábán – vette át a szót ismét Fred – Igen – Ezek szerint van másik bajod is? – Hogyne. Ha felteszem, bár nehezen hiszem, hogy a fiú csak abban vétkes, hogy a szakadékba hajtott, és a menyasszonya a nagyfokú vérveszteség miatt nem bírt lábra állni, akkor hogyan tűnhetett el mégis? Átmentek a másik szobába. Az ügyvéd mindenkivel kezet fogott – Taylor! – mondta és zavartan mosolygott – Kirendelt ügyvéd! – tette még hozzá „Fuccs!” – villant át Bob agyán, a fiú esélyeire gondolva. Az ügyeletes rendőr levette Mike-ról a bilincset, majd hangtalanul távozott – Mike! – szólította meg Phil a fiút. – Az urak kérdéseket tesznek majd fel neked. A jogaidat az ügyvéd úr képviseli. A kapitány ezután a szoba távolabbi sarkába húzódott. Egy intéssel jelezte Bobnak, hogy elkezdheti a kihallgatást. A férfi szembe helyezkedett Mike-kal, noteszt vett elő és tollat – Szeretném, ha elmondanád, mi történt aznap este. Mike elmesélte a bál estéjét. Bob figyelmesen hallgatta. A fiú váratlanul elhallgatott – No! – szólt rá meglepetten Bob – Tessék? – Mike ugyanúgy meglepődött – Hogy volt tovább? Beszálltatok, mentetek az úton… és? Hogy történt a baleset? – Nem tudom. Nem emlékszem semmire… – válaszolta lehajtott fejjel a fiú. Bob hosszan fürkészte Mike-ot. „Hiszen ez még gyerek!” – állapította meg – Értem – mondta hangosan – Ki volt az a barát, aki meghívott benneteket? – kérdezte a jegyzeteibe pillantva – Közösségi tag ő is, csak itt lakik Chenilben… Régi iskolatársam – válaszolt Mike – Lenyomoztuk – vetette közbe Phil. – Semmi – Jó – Bob valamit írt a füzetébe. – Mikor is mentetek a bálba? – Én nyolcra mentem Agnesért. Úgy húsz percet voltam náluk, utána indultunk el. Nem tudom pontosan, mikor érkeztünk meg. Kilenckor kezdődött a bál a meghívó szerint, de már javában tartott, amikor mi odaértünk. Úgy fél tíz után – Mikor indultatok vissza? – Fél három és három között – A távolság tizenhét mérföld, igaz? – Igen – Milyen sebességgel haladtál? – Ahogy lehetett. Volt, ahol harminccal, volt, ahol hússzal meg kevesebbel… A szokásos módon – Az öregúr a hegyről, aki a mentőt hívta hozzád, azt mondja, hogy négy előtt pár perccel indult el lefelé. De legalább negyedórán át kellett győzködnie magát, hogy kikeljen az ágyból. Azt mondod, fél három és három között indultatok vissza. A baleset helyszíne a falutoktól két mérföldre volt. Tehát tizenöt mérföldet tettél meg majd’ egy óra alatt – Lehet – Ez nagyon lassúnak tűnik – húzta össze a szemöldökét Bob – Ezt csak olyan mondhatja, aki nem itt él. Nagyon fáradt voltam, és nagyon kellett figyelnem. Az eső is esett. Hegynek föl egyébként sem lehet gyorsan menni – Nem tudod, hogy most hol van? – kérdezte Bob jámboran – Mi? – kérdezett vissza a fiú – Nem „mi”, hanem ki? Agnes! – Nem tudom! Ó, Istenem, ha tudnám! Kérdezhetik akárhányszor, akkor sem tudom, bárcsak tudnám! Bob kutakodva figyelte az arcát – Mutasd a kezed! Mind a kettőt!– szólt rá – Mi? – Nyújtsd előre a kezed! – Remeg, ha arra kíváncsi! – mondta Mike kicsit ijedten. Bob egy pillantást vetett mindkét kézfejére – Jó! Most a tenyered! Azokat is szemügyre vette – Most pedig állj fel, és vedd le az ingedet! – Mire jó ez? – kérdezte a fiú – Tényleg, mire készül, nyomozó úr? – emelkedett ki az unalom tengeréből az ügyvéd – Csak szeretnék megbizonyosodni valamiről! – Ja! – bólintott Taylor, s már alá is merült iménti semmittevésébe. Mike levette az ingjét. Bob odament, és körbejárva minden oldalról megszemlélte a fiú testét. Semmi feltűnő vagy érdemleges… Visszament a helyére és leült. Intett Mike-nak, hogy felöltözhet – Hányas lábad van, fiam? – kérdezte – Negyvenes… Miért? – Nem hiányzik a cipőd? Mike elpirult – Mondtam már, fogalmam sincs, hogy kerültek azok oda! – Súlyos bűncselekménnyel gyanúsítanak, Mike – mondta Bob fenyegetően –, nagyon-nagyon hosszú időre börtönbe kerülsz, fiam! Úgy látta, hogy Mike megijedt – Nem akartam! Nem akartam! – nyögdécselte alig hal­­lhatóan a fiú – Nyomozó úr! – szólalt meg emelt hangon Taylor. – Ezt a részét bízza a bíróságra! Maradjon, kérem, a saját, hogy is mondjam csak, „privát” hatáskörén belül! Bob, mint aki tudomásul vette a figyelmeztetést, biccentett. Úgy látszik, Fred vagy Phil tájékoztatta a védőt arról, hogy ő magánnyomozó, és csak „kisegít” – Nem azért mentetek lassan, mert veszekedtetek közben? Mike elvörösödött – Nem veszekedtünk. Miért tettük volna? – Mert, mondjuk, Agnes összejött egy másik fiúval! – tudta, hogy ezzel olajat önt a tűzre, de provokálni akarta a fiút. Mike felugrott – Dehogy jött össze! – kiáltott magából kikelve. A provokáció láthatóan sikeres volt – Jól van, Mike! – szólt rá Phil. – Ne ugrálj! Ülj le, és szedd össze magad! – Szeretem! Nem akarok mást, csak őt! Szeretem Agnest! – motyogta a fiú a könnyeivel küszködve. – Az életemet adnám érte! – Te az életedet adnád érte, azt mondod, annyira szereted – Bob kíméletlenül rohamozott tovább. – Neki is az életét kellett adnia, mert már nem szeretett? Mindenki egyszerre ugrott fel az asztal mellől, és mindenki egyszerre kiabált. Mike kirúgta maga alól a széket és ügyetlen mozdulattal ütésre emelte a jobb öklét, de még mielőtt az elérhette volna Bob arcát, Phil szokatlan fürgeséggel elkapta a levegőben, egy lendülettel hátracsavarta a karját és a fiú gerincéhez szorította, aki így, egyensúlyát vesztve, felsőtestével az asztalra bukott. Az ügyvéd mindenkinél hangosabban ordított, jegyzőkönyvet követelt az incidensről, és a kihallgatást befejezettnek tekintette, egyébként is sürgős dolga van. Phil, aki még mindig a zokogó, és rúgkapáló Mike-ot tartotta az asztal lapjához nyomva, szintén ordított, hogy nincs semmiféle jegyzőkönyv az incidensről, és a kihallgatásnak akkor van vége, amikor ő azt mondja, Bobról pedig nem tudta, hogy ekkora szamár. Fred is Bobot szidta – Megőrültél? – sivította vörös fejjel, mire a váratlan támadástól meglepett Bob csak annyit tudott kinyögni, meglehetősen bizonytalanul, hogy tudja, hogy mit csinál. A nagy hangzavarra több rendőr nyomult be a helyiségbe, közös erővel lefogták a szinte önkívületi állapotban vergődő Mike-ot, és a székre nyomva hátrabilincselték a kezét – Jól van! Menjetek ki! – intett beosztottainak Phil – Kérem, moderálja magát! – szólt erélyesen Bobnak, miután a rendőrök kimentek. – Erre semmi szükség! A gyereknek is árt vele, és nekem is, személy szerint. De magának is! Még egy ilyen, és vége! Azért pedig, hogy szamárnak neveztem, bocsánat! – tette még hozzá békülékenyen és kacsintott a bal szemével. Bob a kapitány biztató, cinkos pillantását úgy értelmezte, hogy benne egy titkos szövetségesére lelt, és mehet minden úgy, ahogy eddig tette; a dorgáló szavak inkább csak az ügyvéd felé tett gesztusok voltak, hogy az ne pattogjon a jogaival, hanem nyugodtan üljön a fenekén – Nem kellene orvost hívni? – kérdezte visszaültében Taylor, és a zsebében kotorászott. Már túl is lépett iménti követelésein, a jegyzőkönyvön és a kihallgatás befejezésén – Nem kell orvos! Nem veszek be semmilyen gyógyszert! – kiáltotta Mike. Szaggatottan lélegzett, de a tudata már kitisztult; a szembogarában értelem csillogott – Szólj, fiam, ha mégis szükséged lenne rá vagy valami másra! – fordult hozzá Phil – Engedjenek ki innen! Arra van szükségem! – lökte oda dacosan a fiú – Arról is szó lehet, de majd csak az után, hogy válaszolsz a kérdésekre! – Kis híján eltörte a karom! Mike szemrehányó panaszára Phil nem válaszolt semmit, inkább behúzódott a sarokba, jelezve, hogy a kihallgatás folytatódhat – Nyugodj meg, fiam! – hajolt a fiúhoz Fred. – Próbálj visszaemlékezni, találkoztatok útközben valakivel? Aki gyalog ment, vagy autóval, motorral, bármivel? Akár szemből jött, akár mögöttetek! – Kihalt volt a környék. Teljesen sötét – válaszolta a fiú – Ismerős vagy azon az útvonalon? – kérdezett ismét Bob keményen – Hát azon az útvonalon igen – Mike bizalmatlanul méregette a nyomozót – Szoktál arrafelé sétálni? – erőltette Bob – Sétálni? – Gombászni vagy ilyesmi. Biztosan terem arra is valamilyen bogyó az erdőben… – Nem, nem szoktam. Nem ismerem a „bogyókat”, és utálom a gombát – De csak jártál már arra?! Bob a szigor mellett döntött. Megérezte, hogy rontott a fiúval szemben. De nem baj. Ha most ő a feketelábú, hát legyen. Elvállalt egy feladatot, ahhoz kell tartania magát – Persze! – Utoljára mikor? – Tizenkét éves koromban, amikor számháborúztunk az erdőben. Nem én nyertem! – vetette oda. – Tudom, mi jár a fejében! Hogy begyömöszöltem volna Agnest valami rejtekhelyre, bokor alá, vagy mit tudom én hová, mókusodúba vagy madárfészekbe. Ha gombásznék, persze, meg lenne oldva minden, csak meg kellene nézni, melyiknek a kalapja alá dugtam! Úristen! Maguk tényleg nyomozók?! Bob bosszúsan nagyot nyelt, Phil pedig kajánul elmosolyodott a bajusza alatt. Szövetség ide-oda, szorul ez a nagy tudású, nagyvárosi nagybunkó, és ez olyan bizsergető, kellemes érzés, mint a tavaszi kikelet vagy a karácsony – Talán térjünk vissza a balesethez! – lépett az asztalhoz közelebb. – Mi az, amire még emlékszel? – De hát önnek már elmondtam! – Mondd el még egyszer! A többiek is hallani akarják. Vedd úgy, hogy nem én kérdeztem! Mike fáradtan lehunyta a szemét, Phil pedig újból feltette a kérdést – Hogy vezetek, és Agnes alszik… A fiúnak láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy visszaemlékezzen – Egyenes útszakasz jött. Aztán már csak a kórházban eszméltem… – nem bírta visszatartani a könnyeit. Phil odaült melléjük az asztalhoz, és a zsebéből egy térképet vett elő. Kiterítette a két nyomozó előtt. A mozdulattól néhány papírlap lecsúszott a földre, amit az ügyvéd érthetetlen motyogások kíséretében felnyalábolt és a táskájába gyűrt. Phil, oda sem figyelve Taylor dohogó szavaira, kövér mutatóujját a térképen húzogatta, és az útvonalat magyarázta – Az egyenes útszakasz kétszáznyolcvanhét és fél yard, és ez vezeti be azt az éles jobbkanyart, ahonnan kisodródtak – mutatta Bobnak. – Ez az egyenes az első száz yardig emelkedik, de nem olyan mértékben, mint az út többi részén, utána viszont lejt. Bob gondosan felírt mindent, amit a kapitány mondott – Oké! – tekintetét ismét Mike-ra szegezte. – Azt mondtad, nagyon fáradt voltál – Igen – válaszolta ő – Ha jól látom, eddig a pontig, ahol a hosszú szakasz kez­­dődik, meglehetősen sűrűn váltják egymást a kanyarok… – És közben emelkedik is – Igen. Tehát eddig nagyon kellett figyelned, pedig álmos voltál – Úgy van – Azt mondod, hogy Agnes aludt, és más jármű nem volt a környéken. Sem szemből, sem utánad, nem jött egyetlen autó, motor vagy bicikli sem – Így volt – Minden monoton egyhangúságban volt körülötted. A sötét, nem változó táj, a motor berregése, az eső kopogása a szélvédőn, az ablaktörlő mozgása, egy alvó ember szuszogása… – Igen – Nem lehet, hogy az egyeneshez érve megnyugodtál, és ellankadt a figyelmed? – Ezt hogy érti? – Lehet, hogy elaludtál a volán mögött? Maga is meglepődött a hirtelen beállt döbbent csöndtől. A fiú ijedten meredt rá – Nem tudom… – mondta bizonytalanul nagy sokára – Erőltesd meg az agyad! – csapott le rá Fred. Mike még mindig dermedten bámult valahova a messzeségbe – Végig azt vártam, hogy odaérjünk, mert akkor már közel vagyunk… Igen. Azt hiszem – mondta végül elhalóan. – Lehetséges. Elaludhattam

HATODIK FEJEZET

A bedőlt kertkapu vasalata élesen nyikordult egyet, amikor az erős kéz nyomásának engedve kiakadt a reteszből és kitárult. A szokatlan zajra egy alvó madár rebbent fel a fák közül, ijedten szállt át egy másik ágra. Az éjszaka sötétjébe olvadó alak gyakorlott léptekkel igyekezett a kertben álló ház irányába, amelynek alig kivehető falait a fák és a bokrok gazos sűrűje takarta. A jövevény mélyet szippantott a friss erdei levegőből, amikor megállt a bejárati ajtó előtt és a kulcsot elfordította a zárban. Belerúgott az ajtóba – Itt vagyok! – kiáltotta be durván. – Én jöttem meg, te disznó! Ahogy belépett, megcsapta a rothadó hús, az ürülék és a mosdatlan emberi test jellegzetes, gyomorforgató szaga – Beszartál? Megint bent végezted el a dolgod?! Mi vagy te? Állat?! – ordította. Hányingerrel küszködött – Mára elegem van a bűzből! A ház csöndes volt és sötét. Az alak gondosan bezárta maga mögött az ajtót, a táskájából gyertyát húzott elő és meggyújtotta. A gyufa lángjánál még egy cigarettára is rágyújtott. Kis szobában volt, egyetlen asztal állt benne. A csupasz, döngölt földpadlót beborította a szemét. A parányi ablaknyílást hanyagul bedeszkázták. Émelyítő szag terjengett a szellőzetlen, poshadt levegőben. Az ismeretlen kigombolta a kabátját, és egy zsákot dobott az asztalra. A gyertyát magasba emelve bevilágított az egyik, tőle messzebb eső sarokba. Kucorgó ember körvonalai rajzolódtak ki a gyér fényben, aki remegő kézzel takarta el. a szemeit – Csupa szar a kezed! – dörögte a gyertyát tartó ember. – A fenekedben turkálsz? Mondtam, hogy eltöröm a karod, ha ott turkálsz! A sarokban guggoló ember felsírt – Ne vonyíts, mint egy kutya! Hallgass! – szólt rá a másik, és az asztalhoz lépett. Viaszt csepegtetett az ételmaradékokkal teli falapra, és a gyertyát belenyomta. A zsákot kibontotta, és csomagokat húzott elő belőle – Nesze, zabálj! – dobta felé. – Oszd be, mert két napig ez lesz! A kucorgó ember nem mozdult. Szaporán vette a levegőt – Húúó? … Húúó? – nyöszörögte, és fenyegetően meredt az asztalnál álló alakra – Igen, hoztam! – válaszolta az. – Kimegyek érte, addig egyél! Utálom nézni, ahogy tömöd a pofád! Egy ajtóra emelte a tekintetét, amely a szobából a ház másik helyiségére nyílt. Gyanakodva méregette a mocskos kilincset, mintha le akarná nyomni és bekukkantani az ajtó mögé, de aztán meggondolta magát. Az ismeretlen elfújta a gyertyát, kinyitotta az ajtót és kilépett az éjszakába. Hallotta, hogy a másik feláll a sarokból és az ételre veti magát – Megzabál mindent! Pedig mondtam neki, hogy ossza be! – morgott magában, majd a ház mögé sietett. Örült, hogy a friss levegőn van. Széthajtotta a bokrokat – Bassza meg! – szisszent fel fájdalmasan, ahogy egy tövis megsebezte az ujját. Nyelvével benyálazta a szúrás helyét, aztán már óvatosabban elhajtotta az utolsó ágakat. Egy mély, lapos fenekű kiskocsit takart a bokor. Kihúzta a fal mellől, és maga előtt tolva elindult kifelé. A kertkaput nyitva hagyta maga mögött. Rákanyarodott, az elhanyagolt, gazzal benőtt földútra, amerről jött. Lassú léptekkel haladt, véletlenül sem szerette volna, ha meglátná valaki. Olykor, nagyon ritkán, fát gyűjtő emberek vetődtek erre, idegenek. Bár ő látta őket, őt még sohasem vették észre. Ez ugyan most is nagyon valószínűtlen volt, mégis „jobb az óvatosság”. Jaddersville legelhagyatottabb részén gyalogolt, a valamikori kőbánya elfelejtett temetőjén keresztül, gondozatlan, összedőlt fejfájú sírok között. Még a valamikori bányászokat temették ide egykor, akikkel a beomló kövek végeztek, vagy a rosszul sikerült robbantások, vagy a kimerültség. Sok oszlopot lehetett volna összeszámolni. Hosszú ideig kellett tolnia a kocsit, amíg elért egy természet kínálta, remek rejtekhelyhez, ahova az autójával leparkolt. Régóta ismerte már ezt a bemélyedést, amit a szabálytalanul növő fák és egy sziklahasadék kövei alakítottak ki. Hátrament a csomagtartóhoz, és felnyitotta. Vastag kesztyűt húzott mindkét kezére. Kitapogatta a csomagtérben fekvő, fekete nejlonzsákba tekert testet. Még a kesztyűjén át is érezte a hidegségét – De kihűltél, angyalom! Csúfolódva felnevetett. Alányúlt a halott derekánál, és nagy erővel kiemelte a csomagtartóból. Kivitte a kiskocsihoz, és fejjel előre beledobta. Az élettelen, fagyott test hangosan koppanva zuhant a fenékdeszkára. Nem fért bele teljesen. A fekete zsák kiszakadt eközben, félig lecsúszott oldalra, és a halott két lába most szabadon meredt előre a hasadékon keresztül. Az alak visszament bezárni az autót, és újból elszívott egy cigarettát. Hosszú és nehéz lesz az út visszafelé. Erőt kell gyűjtenie hozzá. Ma este nem ment minden úgy, ahogyan szokott. Nem volt elég körültekintő. Kis híján lebukott. Nem biztos benne, de lehet, hogy meglátták – Eh! – fújt egy nagyot. Eloltotta a csikket, gondosan visszarakta a dobozba. Nekiveselkedett a feladatnak. Nehezen fért a fogantyúhoz, mert a zsákból kiálló merev lábak akadályozták a fogásban. Végül megtalálta a megfelelő helyzetet, bal kezével a fogantyút fogta, jobb tenyerét pedig a holttest talpának feszítette. Nagyot lendített a kocsin. A kerekek engedelmesen megindultak. Út közben azon töprengett, vajon hol hibázott?

A chenili kórház a város külterületén állt, egy hegyektől körülölelt, csodálatos szépségű völgy mélyén. Történetének legizgalmasabb és legnagyobb vállalkozása kezdődött el az utóbbi években. Egy befektető jelentkezett a kórház felújítására, és a beátusok közösségének és egy nagylelkű adománynak köszönhetően az elavult épületegyüttes legtöbbjét lebontották. Új központi tömböt emeltek a régi helyére, és új szárnyakkal bővítették a területét. A beruházással mostanában leálltak, mert a pénz fogytán volt, de a beátusok ígéretet tettek a kórház vezetésének az újabb adományok átutalására. A valamikor belgyógyászatnak használt épületrész a vallási közösség kifejezett kérésére maradt meg, de az átépítése a banki késedelem miatt már a kezdeteknél félbemaradt, és most levert vakolattal, az ablakok helyén tátongó sötét lyukakkal, körbeállványozva várta a jobb időket. A szakrendelés és a belgyógyászati panaszokkal érkező fekvőbetegek ellátása nem szűnt meg, az egyik új szárny emeletén rendezték be a kórtermeket. A központi rendelő négy emelet magas volt, kocka alakú, modern épület, híján minden külsőségben megnyilvánuló fantáziának, de annál hangsúlyozottabban hordozta magán a kórházi funkció jegyeit. Az északi oldalán volt a nagy bejárat, amit gyalog, egy lépcsősoron lehetett megközelíteni. Nem messze tőle, balra, a mentők fogadására kialakított porta működött. Hátul, a déli részen, gazdasági bejáratok voltak a konyha, a mosoda és az egyéb karbantartórészlegek számára. A főbejárattól jobbra az új szárny háromemeletes, téglatest alakban elnyújtott épülete simult az egyik keskenyebb lapjával a rendelő tömbjéhez, és ide kívülről nem, csak bentről, a rendelőn keresztül lehetett bejutni. A régi épület a központ másik oldalán helyezkedett el. A földfelszínen nem volt kapcsolat a kettő között, azonban lent, a pince szintjén átjárható volt. Itt működött a kórbonctani osztály, és itt volt a hullaház is, amely a környéken elhunytak, illetve a hatósági megítélés szempontjából bizonytalan okokból bekövetkezett halálesetek áldozatainak a tárolására szolgált. Néhány ritka kivételtől eltekintve az osztályon csak napközben folyt a munka. Hatalmas parkosított terület helyezkedett el az épület mögött, az üde zöld gyepszőnyeget virágágyások és gömbölyűre vágott bokrok tarkították. Esténként lámpák sora világította meg kívülről az intézmény egészét, csak a régi épület területén nem kapcsolták be azokat. A város széli házak után a főútvonalról leágazó, hosszú bekötőút vezetett a főbejárat előtti parkolóhoz, illetve itt kellett elfordulni egy automata sorompóval lezárható, lejtős útra is, ami a hátsó bejáratokhoz vezetett. Ezt csak a gazdasági szolgáltatásokat végző szakemberek használták a járműveikkel. A sorompók nyitásához és zárásához beléptetőkártyát rendszeresítettek a számukra, ami alapján a számítógép azonosította és regisztrálta a forgalmat. Éjszakára fordult az idő. A lámpák halogénizzói ezüstösen szórták a fényt a kórház falaira. A búrák körül apró rovarok százai repdestek. Csak egy-két helyen volt az épület ablakai mögött felkapcsolva a villany, az ügyeletesek szobáiban. A többi ablakon sejtelmes kék fény szűrődött át. A környék néptelen és mozdulatlan volt „Ne izgulj!” – dübögött az agyában. „Nem kell beszarni!” Eddig minden pontosan úgy történik, ahogyan eltervezte. Már jó előre elrejtette az autót a park hátsó, eldugott részén. Betegek és orvosok ilyenkor nem sétálnak arra, és a kertész is szabadnapos. „Az autóval nem lesz guzmi.” A régi épület hideg, törmelékkel borított folyosóján araszolt előre. Lassan és egyenletesen lélegzett, hogy ezzel is visszafogja szapora szívverését. Óvatosan haladt, vigyázott, hogy a lépései ne keltsenek zajt. Nagyjából kiismerte magát, annak ellenére, hogy egy-két belső falat lebontottak, és az orráig sem látott a sötétben – Puff neki! Ki hagyta ezt itt? – szitkozódott, amikor egy seprűben majdnem felbukott. Felemelte a földről és a falhoz támasztotta. Ahhoz az ajtóhoz kell eljutnia, ami a lépcsőházra nyílik, és amelyen át a pincébe lehet lejutni. A lépcsőház, szerencsére, zárt és ablaktalan, ott már használhatja a zseblámpáját. „Még jó, mert lezúgnék a lépcsőn!” Jobb kezével egy ajtót tapogatott ki. Amennyire csak tudta, halkan lenyomta a kilincset és benyitott. „A budi!” – állapította meg a résen át kiáramló szag alapján. Hiába, vannak illatok, amik még évek múltán sem veszítenek az intenzitásukból. „A húgy biztosan nem!” Undorodva visszazárta az ajtót. Végre odaért, ahová igyekezett. Legnagyobb megrökönyödésére a kezei nem találták a kilincset – Kivették! – hasított belé a felismerés. – A kurva anyjukat! Erre nem számított – A múltkor még itt volt! – dühöngött. Az ajtó ugyan nem jelent akadályt, van nála szerszám, amivel feltöri, de nyomot hagyna maga után… Még most visszafordulhatna, és próbálkozhatna később, közben valahogy rávesz valakit, hogy tegye vissza, vagy maga is szerezhetne egy beleillő rudat, amivel gond nélkül kinyithatná. Megtenné, a józan esze is ezt diktálja. „De az az átkozott annyira türelmetlen!” Muszáj kerítenie valakit. Nagyon megnőtt a bitang étvágya. Egyre többet és gyakrabban követel. Ha nem viszi ezt el neki, irtózatos dührohama lesz. Már a múltkor is majdnem hogy rátámadt. A szemeiben ott lángolt a gyilkos indulat. Üvöltözött vele azon a rettenetes hangján, és az ökölbe szorított kezeivel hadonászott az arca előtt. Csak úgy tudja kordában tartani és saját testi épségét megőrizni, ha megadja neki, amit akar. Most még irányíthatja, zsarnoki akarattal, és az a kis görcs láthatóan tartja is a három lépés távolságot. De ha egyszer kitör, mit sem ér az évek alatt és nagy verések árán kivívott tekintélye, mert időközben az a szemét félelmetes testi erőre tett szert, „nem is értem, hogy hogyan”, amit képtelen lenne legyűrni, és egyszerűen megölné őt. De amíg hordja neki a játékszereit, féken tarthatja… És az a hernyó, semmi estre sem sejtheti meg, hogy halálosan fél tőle! Ez a legfontosabb! Akkor pedig nem várhat… Muszáj kerítenie valakit! A belső zsebéből feszítővasat vett elő, nem elővigyázatosságból volt nála, hanem fegyverként akarta használni, abban az esetben, ha rákényszerülne. Az elkeskenyedő végét az ajtólap és a zár közé illesztette. Ránehezedett, és erős mozdulattal megfeszítette. Az ajtó nagyot reccsent, és a zár megadta magát. Forgácsdarabok hullottak a ruhájára és a kezére. A zár nyelve kiakadt a tokból, de a korhadt faanyagból is kiszakított egy jókora darabot. Belépett a huzatos lépcsőházba. Felkapcsolta a zseblámpáját. A fénycsóva rávetült a falakra. Végigpásztázta a porlepte lépcsősort. Levert meszes törmelék, a munkások által hátrahagyott cigarettacsikkek, odaszáradt rágógumi és mindenfelé lábnyomok. „Ez jó!” – gondolta. Az övé fel sem tűnik ennyi közt. Lement a lépcsőn. Egy ajtóval állt szemben, ami felett elhalványult felirat állt: PINCE – IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS! „Itt már vigyázni kell!” Fülét az ajtóhoz szorította, amely mögött a kórbonctan irodája volt. Az építkezések megkezdésekor itt alakítottak ki egy ideiglenes helyet az osztály orvosainak, mert a régi – a főépület pincéjének a beosztása miatt – megszűnt. Nem hallott semmi zajt, ami arra utalt volna, hogy valaki lenne odaát. Nem is lehetett, mert a munkaidő régen véget ért, de jobb, ha erről meggyőződik. Elővette a mobiltelefonját, felhívta a kórházat. A géphang üdvözlő szövegét végig sem várva a mellékszámot tárcsázta. Pár pillanattal később az irodában csöngött a telefon. Tisztán lehetett hallani az ajtón keresztül is. Jó hosszan hagyta kicsengeni, de, ahogyan számított is rá, senki sem vette fel a készüléket. A nyakáról leemelt egy bőrből font láncot, amit az a kis féreg csinált aprólékos munkával, és aminek a végén négy kulcs himbálózott. Sorban egymás után beillesztette őket a zárba, a harmadik el is fordult benne. A kulcscsomót a zsebébe mélyesztette. Átvágott a sötét szobán, kilépett a folyosóra, ott balra fordult és a boncterembe sietett. Az ajtaját gondosan magára zárta. Villanyt kapcsolt. Bent már nem volt szükség óvintézkedésekre. Aprókat pislogott, amíg a szeme megszokta a neonfényt. A fertőtlenítőszerek átható illata ülte meg a helyiséget. Szinte marta a torkát és a tüdejét. Az ablaktalan terem levegőjét légkondicionáló cserélte, fáradt hangon zörgött a folyamatos üzemtől. „Ne maradjunk itt sokáig!” – intette magát. „Vajon melyikben lehet?” Gyorsan a tárolókhoz ment, és végigböngészte a fülkék zárólemezén a neveket. „Rita Davies” – olvasta az egyik kis papírlapon, alatta piros tintával kiemelve egy megjegyzés állt: „Öngyilkosság”. Orvosi gumikesztyűt húzott, és lenyomta a nagyméretű kilincset. Kihúzta a kocsit a hűtőből. Rita teteme a nyakától lefelé fehér lepedővel volt letakarva. Odahajolt a halott füléhez. „Megvagy!” – suttogta bele. Hallott a lányról, a harmincas éveiben járó, egyedül élő nőről, aki vagy két hete önkezével vetett véget magányos és sikertelennek tartott életének. A kórházi étterem mögött, a dohányzóban beszélte meg az esetet egymással két orvos, és ő véletlenül fültanúja lett a társalgásuknak. Egyikük ismerte Ritát. A nyakán vastag csíkban a kötél ellilult nyoma futott végig, amivel felakasztotta magát otthonában a gázcsőre. „Sietnünk kell, drágám, mert könnyen romló állapotban vagy!” Egy fekete zsákot terített ki a földre, és a tetemet belehelyezte. Összezárta, és még kötelekkel is alaposan körbetekerte. Senkinek sem fog hiányozni. Az ilyen szerencsétlen embereket felboncolják, aztán vagy jelentkezik valami rokon, vagy ha nem, idővel közpénzen eltemetik. Ennek nincs rokona, utánanézett. Még jó ideig itt maradt volna háborítatlanul. Sokáig titokban lehet tartani a lopást. Különben is, csak két napról van szó. Nem is lopás ez. Kölcsönzés. A fülkét bezárta, szétnézett, nem hagyott-e árulkodó nyomot maga után. Miután ebben megnyugodott, és mindent rendben talált, kihúzta a zsákba csomagolt hullát a lépcsőházba. Visszament, a világítást lekapcsolta és minden ajtót bezárt. Már jött visszafelé, amikor a bőrből készült kulcstartó lánc a zsebéből fülként kihajló részével beleakadt a bezáródó ajtóba. Rántott rajta egyet, és a hurok kiszabadult, még mielőtt az ajtó végképp rácsukódott volna. A lépcsőn fölfelé alaposan kifulladt, de fáradhatatlanul vonszolta tovább a zsákot. „Ha most megállok, minden tíz méter után meg kell majd állnom. Reggelig sem érnék ki! Gyerünk!” – biztatta magát. A zsák széles csíkot húzott a porban, ami árulkodó jel marad, ha nem tesz valamit. „Nem baj! Visszajövök és összeseprem!” – gondolta, és nem győzte eléggé dicsérni magában azt, aki a seprűt hanyagságból itt hagyta, amelyben idejövet kis híján elesett. Az egyik hiányzó ablak helyén átmászott a nyíláson, és ugyanott áthúzta a hullát is. Odakint minden csendes volt. Gyenge szél fújdogált, és csak néha törte meg az éjjeli nyugalmat egy-egy kutya vonyítása a város felől. A fal mellé tette a zsákot. Visszaosont az épületbe, megkereste a seprűt, és amerről jött, alaposan eltakarította a nyomait. Ha jön egy nagyobb vihar, ami erre gyakori, mindent visszahord a szél, semmi sem fog utalni arra, hogy járt itt valaki, hacsak nem a megrongálódott ajtó. De akkor már az sem számít. Addigra Rita rég visszakerült a fülkéjébe. Amikor végzett, a seprűt jó messzire dobta, a legtávolabbi sarok felé. Kimászott, és a zsákot megragadva a park sötétségbe burkolózó fái között az elrejtett kocsija felé vette az irányt. Amikor odaért, a terepszínű álcahálót leszedte a járműről, összehajtogatta és a vezető melletti ülésre rakta. A csomagtartót felnyitotta, és éppen a holttest beemelésével foglalkozott, amikor a kórház hátsó bejáratai felől felberregő motor hangjára lett figyelmes. Rögtön ezután az elforduló autó reflektorai erős fényükkel bevágtak a fák közé, oda, ahol ő is állt. Megdermedt a félelemtől. A két csóva ellenállhatatlanul közelített hozzá, arra sem maradt ideje, hogy a zsákot ledobja. Előbb a karosszérián futottak végig a fénysugarak, aztán megpihentek rajta. Határozottan megpihentek. Hosszabban, mint kellett volna. Azután az autó egyenesbe fordult, és elhajtott. Sokáig követte a tekintetével, ahogy a bekötőúton egyenletes sebességgel elszáguld. Egy furgon volt. Ahogy elsuhant az utat szegélyező lámpák alatt, majd megállt egy pillanatra a sorompónál, letekerte az ablakot és a kártyáját becsúsztatta az automatába, azt is jól láthatta, hogy a vezető egyedül ült benne. Keze-lába remegett a rátörő páni félelemtől. Ideges­ségében azt sem tudta, mit tegyen. Végül a csomagot berakta a kocsi hátuljába. Rácsapta az ajtót. Indulni kéne! De hol az a kulcs? A zsebébe nyúlt, de ott csak az épületen belül használatos kulcsokat találta. Érdekes, de a madzag, amire fel voltak fűzve, elkeveredett valahol. Most nem számít. Csak el innen! Az autó kulcsát a hátsó ajtó előtt, a fűben fekve találta meg. Közben az agyában zakatoltak a kérdések. Vajon meglátta? Vagy csak sebességbe tette a váltót? Vajon miért került olyan hosszú ideig az autó reflektorainak a fókuszába? Úgy érezte, a rémület lassan megbénítja az agya idegpályáit. Leült a fűre. „Gondolkodj!” – kiáltott fel magában. „Hogy is volt ez?!” Hogy a furgon ki tudjon állni, hátratolatott egy kicsit, akkor sebességet váltott és utána fordult ki… Csakhogy abból a szögből, amikor a tolató kocsi egy pillanatra megállt, hogy előremenetbe kapcsoljon, pont őrá irányultak a lámpák fényei. Nem létezik, hogy ne látta volna meg! Akkor viszont baj van. Nagy baj. Minél hamarabb el kell tűnnie. Innen is, meg mindenhogy. Kezdődik az egész elölről. Hirtelen egy gondolat villant át az agyán, egy halvány esély, ami mentőövet dobott fuldokló lélekjelenlétének. Ha a vezető a tolatással volt elfoglalva, azzal, hogy ne menjen neki a falnak, és hogy a lejtőn a sebességváltáskor az autó ne guruljon vissza, akkor lehet, hogy megússza; mert ennek a manővernek a végrehajtása összetett mozdulatsorral jár, a kéz is, a láb is dolgozik, és általában nagy figyelmet kíván. A vezető nem a távoli fákra figyelt, hanem arra, ami közvetlenül előtte van, az útra. Igen. Nem látta meg… Biztosan nem…

Átküzdötte magát a kertkapun, és a kiskocsit leállította a ház bejárata elé. Bement az ajtón, és újból meggyújtotta a gyertyát. Vékony lángja mellett látta, hogy az a másik ember, amíg ő távol volt, mindent megevett, amit ő két napra hozott, az üres zacskók és a dobozok a földön hevertek a többi szemét tetején – Te tudod, hogy mit eszel holnap, engem nem érdekel! – legyintett felé – Húúúó? – kérdezte a másik. Volt valami ünnepélyesség a tartásában. „Mindig így viselkedik, ha vendége jön!”– mérte végig. „Szegény fiú!” A sarokban állt, mint a cövek, és a kezeit szorosan a combjaihoz szorította. Alig múlt tizenöt éves, de sokkal többnek néz ki, erőteljes felsőteste és öregnek tetsző, durva arcvonásai miatt. A feje szokatlanul hosszúkás volt, és kopasz. Mélyen ülő, kicsi, hideg tekintetű szemeivel az ajtó felé meredt – Mióta állsz így, mi? – nevetett rajta. – Már jó ideje, lefogadom! – Húúúó?! – csattant fel a fiú hangja türelmetlenül, és a lábával dobbantott egyet a padlón – Ne kiabálj velem, mert nem kapsz semmit! Elővette a feszítővasat, és fenyegetően megrázta a feje fölött – Kiszakítom belőled a lelket is, szarházi! Nem gondolta komolyan, a másik sem vette úgy, de elhallgatott. Megfordult és kiment a holttestért. Amikor visszaért a súlyos zsákkal, a fiú már anyaszült meztelenül állt a sarokban. A testét tetőtől talpig sebek és a bőrét fertőző kosz megfeketedett foltjai borították. Elöntötte a düh – Ezt ne csináld, amíg itt vagyok! – ordította. – Meg­mondtam, hogy előttem ne csináld! Vedd fel a ruhádat! – Aiíí! – kiabálta a fiú, és kezeivel sürgetően intett a zsákért – Odaadom, de csak akkor, ha felveszed a ruhádat! A fiú tehetetlen dühében előbb a falat ütötte az ökleivel, azután elsírta magát, és zokogva felvette a gatyáját – A többit is! – szólt rá erélyesen. Nagyon el akart már menni, teljesen kimerültnek érezte magát. De nem hagyhatja, hogy ez itt a fejére nőjön – Gyerünk! A gyerek ügyetlen mozdulatokkal felöltözött. Az asztalra tette a zsákot. A fiú odalépett, de ahogy hozzáért, el is rántotta a kezét – Hii! Ehhíí! – kiabálta csalódottan – Miért, mit gondoltál?! Nem lehet mindig meleg! „Még az hiányzik, hogy megnőjenek az igényei!” – Neee khíí! – visította a fiú toporzékolva. Odaugrott az asztalhoz, lerántotta a tetemről a zsákot – Hii!!! Neee khíí!!! – Nem kell hideg?! Eddig is mindig az volt! Hideg! – Húúó!!! – Nem hozok!! Itt van előtted! – Húúó!!! – Nem hozok!!! – Mgöö!!! Mgöö!!! – morogta. Megkerülte az asztalt. Egész teste megfeszült, a kezei ökölbe szorultak. Ezt még eddig sohase mondta. Jobb lesz, ha ezután résen lesz. Az a három lépés távolság ijesztően lecsökkent – Nem ölsz meg te engem! – förmedt rá. – Ki adna akkor enni, inni? Ki hozna neked barátnőt? A fiú támadása, bár a levegőben lógott, mégis váratlanul érte. Csak éppen, hogy ki tudott térni a nyakát célzó ütések elől. Szerencséjére a gyerek a nagy lendülettől elcsúszott a szeméthalmon, és végigterült a lábainál. Rögtön a hátára fordult és a kezeit az arca elé emelte, mintha tudná, mi fog következni. Nem is habozott megtenni. A zsebéből kirántotta a feszítővasat, és nagy erővel a fiú hasába ütött. Az vinnyogva rántotta fel a behajlított lábait a mellkasához, a kezeit görcsösen összekulcsolta a térdei előtt. A fájdalomtól ide-oda dobálta magát a szeméthalom tetején. Még egy jókora ütést mért a fetrengő gyerek hátára. A fiú minden erejét összeszedve rémülten bekúszott az asztal alá – Sokat kell még enned ahhoz, hogy velem kikezdj! – szólt oda gúnyosan. Hallotta, hogy a fiú öklendezik – Ne játszd meg magad! Tudhatod, hogy nem versz át! A gyerek a kíntól és a félelemtől hányt még egy ideig, aztán elcsendesült „Nem vészes.” Megvárta, hogy a fiú lenyugodjon, aki a sebeivel volt elfoglalva. Szétnézett a szobában. Ideje menni. Elfújta a gyertyát. Az ajtóból visszaszólt „Holnapután jövök!” Bezárta az ajtót. Utána többször megrángatta, hogy ellenőrizze, jól záródik-e

HETEDIK FEJEZET

Amikor másnap reggel eldugult orral felébredt, fájdalmasan tapasztalta, hogy kiújult a betegsége, ami annyira megkínozta New Yorkban. A torkában mintha egy kaktusz nőtt volna az éjjel, százezer tüskével: minden egyes nyelés szúró és égető fájdalommal járt. Bob lerúgta magáról a takarót, felkelt, papucsba dugta a lábát és kicsoszogott az előszobai gardróbhoz. A hanyagság netovábbja, gondolta, hogy nem pakolta ki a bőröndjeit megérkezéskor, és most valamilyen gyógyszer után kénytelen turkálni az összehajtogatott ruhák között, amik, persze, a kutakodástól összegyűrődnek, és úgy fognak állni rajta, mintha akkor kaparta volna ki azokat a mosógép dobjából. „Országomat egy aszpirinért!” – kiáltott magában segítségért. De nem volt segítség, még egy fél szemet sem talált. „Na, persze! Ez az, amit otthon hagytam!” – korholta magát, pedig világosan emlékezett rá, hogy a tablettákat egy dobozkába zárta és az asztalra készítette, hogy azt feltétlenül be kell csomagolnia. A fürdőszobába ment és kinyitotta a csap feletti tükrös szekrénykét, abban a reményben, hogy az előző vendég talán otthagyott egy párat, vagy maga a hotel gondoskodott róla, ugyanúgy, mint a szappanról vagy a varrókészletről. Semmi. Belenézett a tükörbe. Hitetlenkedve simított végig a borostás arcán. Rendkívül sápadt volt. „Mikor megy már ki belőlem ez a nyavalyás nyavalya?” Aztán kinyújtotta a nyelvét és azt vizsgálgatta. Vajon mit látnak az orvosok rajta, amikor azt kérik a pácienstől, hogy nyújtsa ki? A színének kellene másmilyennek lennie vagy a formájának? Azoknak az apró izéknek kellene többnek lenniük vagy ellenkezőleg, kevesebbnek? Se ez, se az nem tetszett Bobnak. Megpaskolta az arcát egy kevés hideg vízzel, de nem esett jól. „Legjobb lesz, ha teljes harci riadót fújok” – gondolta, és elindult visszafeküdni az ágyba. A polc előtt elhaladva megállt, leemelte az egyik Bibliát, és a kis bőrkötésű szentírás-magyarázatot. „Ó, az a pap! Kis híján felmérgelt!”. Jól betakarózott, és a beátusoknak írt könyvbe lapozott. „Nézzük azt a puha párnát!” Megcsapta a papírból áradó nehéz illat. A kiadás éve nem volt feltüntetve, de a kötés belső kartontábláján kézzel írt megjegyzéseket talált, a dátum szerint 1924-ből. A valamikori olvasó mottógyűjteményt állított össze a hegyi beszéd szakaszaiból. „Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város.” Vagy: „Ti vagytok a földnek savai; ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg?” Alatta pár sorral: „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.” Mindegyik mellett ott állt zárójelben az idézet helye, „Mt 5, 13-14”, és „Mt 7,7.”. Továbblapozott, itt-ott beleolvasott. Teljesen tájékozatlan volt a vallás tekintetében, igaz – mentegette magát –, eddig még nem is érezte a szükségét – A legjobb lesz, ha az elején kezdem! – sóhajtott, és fellapozta az Újtestamentumot az idézett könyvnél „A Máté írása szerint való szent evangélium”. Az ötödik részben rögtön megakadt a szeme a közösség legfontosabb hitelveinél, a vékony lap fekete sorai között pirossal nyomtatott nyolc boldogságnál, ami a beátusi lét forrása és igazolása volt. Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Ezekről azért már hallott. Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet. Ez is ismerős volt, méghozzá valamelyik filmből. Nem emlékezett már, melyik volt az, de nagyon benne maradt egy mondata. Nem pontosan így hangzott el, hogy a szelídek boldogok, mert öröklik, hanem úgy, hogy az „asszony örökli a földet”. Akkor nem értette, miért pont ő, és mi okból, és lám, most itt a megoldás! Elferdítették a hegyi beszéd szavait, megváltoztatták a jelentését, de ha egymás mellé tesszük a kettőt, az eredetit és az elferdítettet, kiderül a szándék – a hátsó szándék! –, nevezetesen, hogy azt állítják: az asszonyok szelídek! Haha! Még hogy! Na, persze, szerencsére, csak egy film! Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek. Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják. Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak. Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa. Elismerésre méltó, gondolta, hogy ebből a néhány sornyi ígéretből egy egész egyház nőhetett ki, még úgy is, ha csak néhány százan vannak, és megannyi megpróbáltatáson mentek is keresztül. Hiszen még a szülőhazájukat is ott kellett hagyniuk, hogy egy szabad és nyílt társadalomban – „Ugye, hogy igazam volt, püspök úr?” – találják meg számításaikat! Tőle ugyan távol áll ennek szellemében nézni a világra: egy majdani – számára bizonytalan – bizonyosság vágyában eltűrni a jelen csapásait, szenvedéseit; de a beátusok fegyelmezettsége és kitartása akkor is méltó az elismerésre! – Pogány vagyok, az anyagi jólét rabja! – dobta maga mellé a könyvet. A televízió jutott az eszébe, mint a jólét vívmányainak egyik tükre, milyen haszonnal tudná most kapcsolgatni, biztosan adnak valamelyik csatornán egy focimeccset, vagy ha nem, hát még egy porszívóreklámot is szívesebben megnézne, mint itt feküdjön csöpögő orral a hatalmas csöndben, magára hagyatottan. „Boldogtalan vagyok… sötét lelkű, vadember!” Behunyta a szemét. Ez így nem mehet tovább! Meg kell kérdeznie Fredet, ő talán tud valahol egy patikát, ahol beszerezheti a gyógyszereit, vagy eligazíthatná, merre talál egy orvost, kuruzslót, ráolvasót, vagy minek hívják ezen a tájon a gyógyító embert! Bekopogott a szomszédos szoba ajtaján, és Fred nyájas mosollyal beengedte. Feltűnően friss volt, arca borotvált, a haja gondosan hátranyalva. Bob alaposan megbámulta. Kockás, drága ing, élére vasalt, divatos nadrág. A beátus viselet az ágyára kiterített bőröndje alján lapult, szépen összehajtogatva – Mire készülsz? Elutazol? Hiszen éppen, hogy megjöttünk! – kérdezte Bob keserűen „Tényleg itt maradok egyedül!” – Igen, mennem kell! – válaszolta a férfi. – Még bemegyek Chenilbe, a kapitányságra. Ez a Phil, hidd el, igazán jó srác. Csak most rossz passzban van. Számíthatsz rá! Bob leült az ágy szélére. Legszívesebben el is dőlt volna – Úgy látom – vizsgálta aggódó tekintettel Fred –, te megint beteg vagy. Szerzünk neked valami gyógyszert! – Éppen erre akartalak kérni! – Fáj is valamid? – A torkom meg a mellkasom, meg minden, amim csak van! – válaszolta fáradtan. Fred a bőröndből egy pezsgőtablettát halászott elő, egy rövid időre eltűnt a fürdőszobában, majd egy pohár vízzel a kezében tért vissza, és beledobta a gyógyszert – Ezt idd meg! – mondta szigorúan. – Mindet! Bob elvette tőle, és kortyolni kezdte. A nyelés olyannyira a nehezére esett, hogy könnyek szöktek a szemébe a fájdalomtól – Mi volt az este? – kérdezte, hogy a figyelmét elterel­­je a kínjairól – Á! – legyintett Fred, aki a tükör előtt a nyakkendőjét kötötte éppen. – Valami őrült boncmesterjelölt, biztosan! Mindenhol vannak flúgosok, úgy látszik. De ügyesen csinálta – Kifejtenéd? Fred elmesélte, hogy a kiérkező megyei igazságügyiek nem találták sehol a tetemet, amit vizsgálniuk kellett volna – De ezt még hallottad te is. Az álmából felvert helyi boncnok a kezét tördelve ugrált egyik helyről a másikra, telefon ennek, telefon annak, eredménytelenül, míg végül észrevette, hogy valaki járhatott a szobában, mert a szőnyeg felgyűrődött, és az egyik asztal nem úgy állt, ahogy szokott. Akkor jobban szétnéztek, kerítettek egy kulcsot az iroda használaton kívüli ajtajához, és felfedezték a feltört ajtót a régi épületbe vezető lépcsősor végén. Akkor hívták ki őket. Többórás helyszínelés: a legpepecsebb munka. Rögzítették a nyomokat. Alig volt valami, és az a kevés se biztos, hogy a tettestől: néhány lábnyom, ujjlenyomatok, valami kötélszerűség, az a megrongált ajtó. Ameddig lehetett, követték a rabló útját, egészen az egyik ablakpárkányig – Az egyik szakértő hapsi emlékezett rá – folytatta Fred a beszámolót –, hogy volt már ilyen eset az Államokban, nem is egy, amikor elmeháborodottak, akik magukat patológusoknak képzelték, vagy teljesen normális orvostanhallgatók, akik anatómiai vizsgájukra készültek, holttesteket loptak ki a hullaházakból – Furcsa szokás. A hideg kiráz tőle – jegyezte meg Bob – Nem, téged azért ráz a hideg, mert beteg vagy – szólt rá Fred. – Megittad? Bob bólintott, hogy igen. Már a beszéd is fájdalmat okozott – Felöltözöm, és én is bemegyek veled – mondta halkan – Nem lenne jobb, ha pihennél? – Megőrülök egyedül ezen a helyen! – fakadt ki. – Kü­lönben is, most adtál pirulát! – Az a pirula csak rövid időre és tüneti kezelésre jó, ha jó! De nem gyógyulsz meg tőle – próbálta jobb belátásra bírni Fred. – Lehet az is, hogy nagyobb a baj! – Igazán köszönöm! – hálálkodott ironikusan Bob – Ha mindenáron be akarsz jönni, nem bánom! – adta be a derekát Fred. – De jobbat mondok. Ismerek egy kiváló orvost a kórházban. Oda elviszlek – Utálom az orvosokat, pláne a kórházat! – húzta a száját Bob. Ez persze nem volt igaz. Nem utálta az orvosokat, hanem halálosan félt tőlük. Az injekciós tűjük miatt – Az ajánlatom ez volt. Csak ebben az esetben ülhetsz mellém a kocsiba – Fred kérlelhetetlennek látszott – Oké! – sóhajtott Bob. – De jó legyen az az orvos, hé! – Meg leszel elégedve, lefogadom! – mondta Fred, és csibészesen vigyorgott

Az út a kórházig csendesen telt, szikrázó napsütés volt, a hegyoldalakon az égig érő douglas fenyők fürödtek a fényben. Bob magába roskadtan ült a vezető mögött és egykedvűen bámult ki az ablakon. A pirula megtette a magáét, érezte, hogy patakokban folyik a veríték a testén. Csak magára figyelt, és a bajaira, mert a szerpentinen való lejtmenet felkavarta a gyomrát, holott nem is evett még ma, és tegnap Mrs. Howard mesés almás pitéje volt az utolsó harapás, késő délután. A kapitányság előtt Fred kiszállt, hosszan búcsúztak egymástól – A kórházban soron kívül fogadnak. A százharmincnégyes rendelőt keresd! – mondta. – Megbeszéltem velük – Kösz! – intett felé Bob, és egy hatalmasat tüsszentett – Szólj, ha van valami! Oké? – Persze! – Nem üzensz valamit Angelának? – kérdezte egy kis szünet után óvatosan Fred – Nem. Semmi nem jut az eszembe! – válaszolta a zsebkendő alól Bob, az orrát törölve. Mit is üzenhetne? Hogy megszakad a szíve az önsajnálattól? Fred kipakolta a csomagjait, de addig nem lépett be az épületbe, amíg a jármű el nem tűnt a városi forgalomban. A kórházig már nem kellett sokat menniük, ott viszont elég körülményesen tudtak csak leparkolni, a legtöbb hely már foglalt volt. A sofőr nem szállt ki, azt mondta, hogy inkább kint vár a kocsiban, mert nem bírja a kórházi szagokat – Megértem! – nyögte Bob helyeslőn, majd felkaptatott a lépcsőn. A bejárat mögött a recepció nagy ablakánál köszönt a pult mögött álló fiatal nőnek, majd udvariasan megkérdezte, hol találja a 134-es rendelőt – Az nyolc! – válaszolta a lány, feltűnően kedvesen. Bob összezavarodott. Mi az, hogy nyolc? Nincs is annyi emelet. Vagy, hogy neki nyolc, menjen, bácsi, és talál­ja meg, ahogy akarja? – Hogy is tetszett mondani? – kérdezte – Egy meg három, négy, meg négy az nyolc – csilingelt a lány – Nem értem! – mondta felbuggyanó ingerültségével küszködve Bob – A nyolcas szám a tökéletes szám, és a világ teljességére utal. Nem tudta? – Nem! De nem is érdekel! A százharmincnégyes rendelőt keresem. Száz meg harminc, meg négy! Az is elég lesz! – Az első emeleten, ki van írva az ajtó fölé a szám! – mondta áradó derűvel a lány, és szélesen, kedvesen mosolygott a férfira. Bob haragja elillant, és alig titkolt örömmel nyugtázta a fiatal nő érdeklődő pillantásait. Lám, még ilyen rozzant állapotában is vonzónak találja valaki! Még csak nem is „valaki”! Egész jó nő volt, csinos pofival! Felment az emeletre, szuszogva megállt a 134-es rendelő előtt. „Dr. C. N. Macalpine” – olvasta az ajtóra ragasztott névtáblán. Bekopogott, de bentről nem szólt vissza senki. Tanácstalanul nézelődött jobbra-balra a néptelen folyosón. Néhány szék állt a fal mellett, az egyikre leült. A várakozás unalmában elbóbiskolt. Arra riadt fel, hogy valaki az arcába bámult – Úgy hortyogott, hogy muszáj volt megnéznem, ki tart­­ja ez évtől a világcsúcsot – lelkendezett az idegen. Rosszul megkötött köpenye alól kilátszott a csíkos pizsamája – Ki maga? – kérdezte még kábultan Bob – Carl vagyok! – Bob mellé huppant. – Itt vagyok már jó ideje, hallottam ilyet is, olyat is, de maga viszi el a pálmát – Ugyan, nem kell azért túlozni! – próbálta kisebbíteni a rekordját Bob lángvörös arccal – Szó sincs róla! Higgye el! Én ebben szakértő vagyok. Bob zavartan tekingetett a folyosó mindkét irányába. Ha az utóbbi percekben tőle zengett az egész ház, és mások is hallották, akkor lesül az arcáról a bőr! „Jól van, hagyd már abba!” – üzente a tekintetével a férfinak. Carl láthatóan nem vette az adást – Megyek, elújságolom az osztályon a többieknek – Isten őrizz! – ragadta meg Bob a férfi felsőkarját. – Nem kellene szétkürtölni! – Miért? – kérdezte őszinte csodálkozással Carl – Nem illik! – vágta rá Bob. Nagyon buta válasz volt, Carl meg is lepődött a mondatban rejlő bárgyúságon, már tátotta a száját, hogy ellentmondjon, amikor egy nővér tűnt fel a folyosó végében. Sietősen szedte a lábait, a kezében tartott tálcán különböző orvosi szerszámok zörögtek. Carl arcszíne egyszeriben megváltozott. A nővér már messziről kiabált – Azonnal menjen vissza a kórtermébe, Carl! Gye­­rünk! A férfi egy pillanat alatt felszívódott. Az asszony megállt Bob előtt – Sajnos, szegény itt van már vagy fél éve! – magyarázta neki Carl után tekintve. – Ne tessék rá haragudni! Sok baj van vele, mert folyton megszökik, úgy kell utána mennünk! Bobhoz fordult – Kire tetszik várni? – Ide jöttem, a százharmincnégyesbe, Macalpine doktorhoz! – dörzsölte meg a szemeit – Kis türelmét kérem, azonnal megkezdi a rendelését, de most viziten van! – mondta a nővér és továbbsietett. Valóban nem kellett sokáig várnia, néhány perc múlva kinyílt az ajtó, és egy nő dugta ki rajta a fejét – Tessék bejönni! – szólt oda. Bob levette a kabátját, és a szék támlájára terítette. „Hol mehetett be az orvos?” – húzta föl csodálkozva a szemöldökét. Senkit sem látott errefelé jönni az utóbbi percekben. Valószínűleg a rendelőhelyiségek mögött is van egy folyosó, csak úgy lehet. Ahogy belépett a parányi rendelőbe, két nő fogadta, az egyik az, aki kinézett az ajtón, a másik, neki háttal, a gyógyszeres szekrényben rendezte a dobozokat. Tőle jobbra valóban látott egy ajtót, az nyílhat a „titkos” személyzeti közlekedőre. „Hol lehet a doktor?” – kérdezte magában – Doktor Macalpine-t keresem! – mondta rekedten – Én vagyok az – fordult meg a gyógyszeres szekrénynél álló nő. Bobnak elkerekedtek a szemei „A Világ Teljessége!” – ötlött fel benne a bűvös mondat, egy akaratlan, belső felkiáltásban, a csodától lenyűgözötten; valahonnan nagyon mélyről tört elő, ahol mintha most kelt volna fel a Nap, semmi ózonlyuk, UV-sugárzás; a fénye betölti minden porcikáját, és forrósággal önti el. Íme, a szent kombináció, az összeadások összeadása, 1+3+4! Az összegük a számok Csomolungmája, az örök Felhők Mögött Rejtőző Hegyorom, a Nyolc! – „A Világ Teljessége!” A világ legszebb nője állt vele szemben!

– A kollégája szólt, felügyelő úr, hogy igencsak rossz bőrben van. Ami azt illeti, igaza volt, a homlokára van írva – állapította meg a doktornő kézmosás közben, csak egy pillantást vetve rá, majd az asztala mellé ült. Bob még mindig nem bírt megszólalni, a nő szépsége lenyűgözte. Harmincas éveinek vége felé járhatott, vagy talán negyven is elmúlt már, vékony és jó alakú volt, amit még a bő fehér köpeny sem tudott elrejteni. A felső zsebére a Szaturnusz bolygó stilizált alakját hímezték rá, a piros minta elnyúlása szépen mutatta a kebelcsoda alakját. Fekete haja, amit most egy finom mozdulattal a füle mögé simított, lágyan omlott a vállára – Megkukult, felügyelő? – nézett rá kérdően – Nem vagyok felügyelő – szólalt meg Bob végül – Érdekes – nézett az előtte heverő papírlapba a doktornő. – Nekem azt mondták – Magánnyomozó vagyok… – Aha – a szép nő sokáig nézte „Ne fordulj el!” – könyörgött magában Bob – Az én nevem Carmen Macalpine. Az öné Bob Fortis, ha nem tévedek – Igen – És mi dolga errefelé? – kicsit felhúzta a szemöldökét, ami Bobnak nagyon tetszett – A beátáknál van egy kis dolgom – Beátusok! – javította ki a doktornő mosolyogva. – A kis Howard lány? – Igen – Ismertem. Valamikor én műtöttem. Vakbél. Nem irigylem az anyját. Szörnyű állapotban lehet – a nő együt­térzően rázta meg a fejét, aztán egy nyelvleszorító spatulát vett a kezébe – Na, jöjjön, magánnyomozó úr! Nézzük meg a torkát! Elkezdődött a vizsgálat – Carl belekötött magába? – kérdezte az asztalnál ülő asszisztens, akinek a kezében folyamatosan dolgozott a toll, csak úgy sercegett a papír, amire írt – Nem, dehogy! A hangomat dicsérte – füllentett Bob. A doktornő rosszallóan rázta meg a fejét – Ne dőljön be neki! Nagyon vigyázni kell vele! Agresszív és nagyon veszélyes. A sercegés egy pillanatra abbamaradt, Bob odakapta a tekintetét, de a nő már ismét folytatta az írást. Carmen megmérte a vérnyomását – Százhúsz per hetven! Elmehetne űrhajósnak – jegyezte meg elismerően. Le kellett vennie a felsőruházatát. Bob zavartan szagolgatta az ing alatt hordott pólóját. „Ha most büdös vagyok, vége az egésznek!” Carmen doktor szótlanul a hátára rakta a bal tenyerét – Bob egész teste libabőrös lett –, és végigkopogtatta. A nyakából leakasztotta a sztetoszkópot, és meghallgatta a légzését – Sóhajtson!… Még! – mondta – Felöltözhet! – ment vissza az asztala mögé. Újból kezet mosott, majd megvárta, amíg Bob elkészül – Ezt elhanyagolta, nyomozó úr! – mondta szigorú­­an. – Nem tréfálok, legszívesebben bent tartanám! – Jaj, ne! – szaladt ki Bob száján – Hol lakik? – kérdezte a doktornő – Fent, Jaddersville-ben, a fogadóban – Ápolásra van szüksége, és sok pihenésre. Tüdőgyul­ladása van, ezt pedig ki kell feküdni. Ezért lenne jobb, ha befeküdne az osztályunkra – Inkább majd megoldom valahogy. Esze ágában sem volt kórházban maradni – Rendben. Mindennap be kell jönnie ide hozzám – Úgy lesz – szinte boldog volt, hogy, remélhetőleg, sűrűn látja az asszonyt – Most tolja le a nadrágját, kap egy injekciót! Bob megrémült – Nem lehet, hogy megiszom? – kérdezte kétségbeeset­­ten – Nem! – válaszolt határozottan Carmen, majd csúfon­­dárosan megkérdezte: – Fél a tűtől? – Nagyon! – vallotta be Bob. A két nő hangosan felnevetett. A nyomozó bátorságot erőltetett magára, letolta a nadrágját, és összeszorított fogakkal várta a döfést. Carmen odament mögé, érezte a fertőtlenítő illatát, de a szúrás csak nem akart jönni. „Mi lesz már!” – türelmetlenkedett magában – Meddig mutogatja még a hátsóját, Mr. Fortis? – kérdezte Carmen – Miért? Készen vagyunk? – kérdezte csodálkozva – Igen – mosolygott a doktornő „Bejövök nála!” – gondolta Bob. Az asszisztens egy receptet nyomott a markába – Nagyon vigyázzon, Mr. Fortis! – szólt oda Carmen. – Sehova nem mehet egy pár napig! Komolyan mondom: feküdnie kell! A gyógyszereket lent a földszinten, a porta melletti patikában kiválthatja. Tessék rendszeresen szedni! – Igenis! – nagyon hiányzott már az életéből ez az erélyes, de gondoskodó anyai hang. Elbúcsúztak azzal, hogy másnap ismét megjelenik injekcióra. A földszinti patikában kiváltotta a gyógyszereit, azután megkereste az időközben egy másik parkolóhelyre beállt autót. A sofőr újságot olvasott – Na, végre! – mondta az, amikor meglátta az ablaknál álló Bobot. Az újságot hanyagul hátradobta – El se hinné, mennyien jönnek-mennek itt! Tiszta bolondokháza! – Aha! – hagyta rá Bob. A sofőr Jaddersville-ig ecsetelte a megpróbáltatásait, hogy ide-oda állítgatták, egyik helyről a másikra, de Bob nem figyelt rá. Mit tudhat ez a volánbogár arról a szikrázó csodáról, hogy ő most járt a világ teljességének házában? Hogy megérintette az ő pór, vademberhátát, fenekét (!), a szívét? Észre sem vette, hogy az egész út alatt mosolygott

NYOLCADIK FEJEZET

Phil keltette az egyszerre fájdalmas és csalódást keltő hírrel. Elhadarta, hogy hajnalban futott be a kapitányságra egy Jaddersville közeli farmer hívása, hogy a földjén egy nő holttestét találta. A kiérkező rendőrök a lemeztelenített halottban Agnes Howardot ismerték fel, de ettől függetlenül – „természetesen”, ahogy mondta, és Bob megfigyelte, hogy Phil nagyon gyakran használja azokat a szavakat, amelyek egy dolog magától érthetőségét emelik ki –, a hivatalos eljárás dönti majd el a személyazonosság kérdését, erre a délelőtt folyamán kerül sor. Értesítették is erről a szülőket, és a lány anyja vállalkozott a szívnehéz feladatra. A nyomozók – „persze” – kimentek Mike-hoz, aki éppen tegnap hagyta el a fogdát. Nem tudott érdemi alibivel szolgálni. Állítása szerint napközben nem ment sehova, ezt a szülők is igazolták, azonban van másfél óra, amivel nem tud elszámolni, amikor az este folyamán átugrott egy barátjához, aki viszont nem tartózkodott otthon, és a szülei sem – Ez nagyon homályos történet. Ugyanilyen erővel elmehetett az általa korábban elrejtett hulláért, és lerakhatta a farmer földjére – mondta Phil – Nem lehet, hogy már előbb ott volt a holttest? – kérdezte Bob, aki igencsak megrökönyödött az ügy fordulatán – Nem. A késő esti órákban kerülhetett oda. Tegnap napközben a farmer ugyanott dolgozott, és akkor még nem volt ott semmi – Mikor ment el onnan? – Elmondása szerint napnyugta után hagyta el a birtokot. Bob felpattant az ágyból – Hogy került oda az a lány? Miért pont most? Mike nem vihette oda! Ennek semmi értelme! Felöltözöm, és bemegyek az azonosításra! – mondta – A doktornő határozottan megtiltotta, hogy elhagyja a szobáját! – emlékeztette a kapitány, aki titokban mégis örült Bob szándékának – Nem baj! – tettre késznek érezte magát és eltökélt volt. A fürdőszobába ment, letusolt, majd felöltözött. Phil, aki időközben magára hagyta Bobot, hogy nyugodtan készülődjön, a szálló előtt várta egy rendőrautóban – Mehetünk! – mondta Bob, amikor behuppant az ülés­­be, és becsapta az autó ajtaját – Óvatosan! Ne olyan erővel! – szólt hátra a vezető, mire Bob elnézést kért – Mike nem lehetett! Mike nem lehetett! – ismételgette magában. Útközben rádión riadóztatták izgatott beosztottai Philt, hogy siessen, mert nagy baj van – Mi történt? – kérdezte – Itt az egész falu! – kiáltotta rémülten az ügyeletes, aztán kikapcsolta a készüléket – Mi az isten történik ott?! Már egy félórára sem tehetem ki a lábam?! – háborgott Phil. A kapitányság előtt aztán szembesültek az ügyeletes ijedségének az okával. Beátusok fekete ruhás tömege tolongott az épület előtt – Atyaúristen! – kiáltott döbbenten Phil, és kövérségét meghazudtoló mozgékonysággal kipattant a még guruló autóból – Várj, főnök, amíg megállok! – ordította a vezető, és le­­fékezett. De Phil már el is tűnt az emberek között – Mit akarnak? – hallatszott harsogó hangja a tömeg gyűrűjének közepéből – A fiút! Visszük haza! – kiáltotta valaki – Nem lehet! Letartóztattuk – Az a gyerek nem csinált semmit. Maga meg eltörte a karját. Épp elég ideig kínozták odabenn! – mindenki egyszerre beszélt, a feszültség tapintható volt – Mit akarnak? Botrányt? Ha nem tett semmit, kiengedjük. Neki is érdeke, hogy tisztázza magát – próbált érvelni a kapitány – Magának kéne tisztáznia magát! Tiszta kék-zöld az a szerencsétlen! – Ha panaszuk van az eljárásunkkal szemben, tegyék meg! De ott, ahol kell, és nem itt! – Nem megyünk innen, amíg ki nem engedik! – Emberek! Itt nem maradhatnak, tudják nagyon jól. Ne tegyék ezt velem! – kérlelte őket. – Nekem fenn kell tartanom a rendet. Értsék meg jól a szavaimat! Ne kényszerítsenek keményebb fellépésre! Távozzanak! Még hosszú percekig ideges hangulatban álltak egymással szemben, egymás szavába vágva kiabáltak, de aztán – Phil legnagyobb megkönnyebbülésére, mert kissé elbizonytalanodott a lehetőségeit illetően, hogy mi is a legjobb megoldás ebben a helyzetben – a felháborodott beátusok belátták, hogy nem érhetnek el semmit, és lassan elindultak az autóik felé. Phil megtörölte a homlokát. Egész testében remegett. Az ügyeletes egy kávét töltött neki, de inkább egy pohár hideg vizet kért. Bobhoz fordult – Még hogy megkínoztam, meg eltörtem a karját! Jössz nekem eggyel, mert ezt neked köszönhetem! Az indulatok elszabadulnak, ha nem vigyázunk. Még csak az hiányozna, hogy az én kapitányságom időszaka arról híresüljön el, hogy a beátusokkal hadakoztam, akikről köztudott, hogy a légynek sem ártanak! Derítsük ki ezt a rohadt ügyet, és tegyünk pontot a végére, mert itt kő kövön nem marad!

Tizenegy óra körül mentek át a kórházba Agnes Howard holttestének szemléjére. A végeredményhez, vagyis az azonosítás sikerességéhez kétség sem fért. Többen látták már a halottat, és mindannyian felismerték Agnest. A dolog hivatalos része ezért csak formaságnak számított. Kegyetlen, de szükséges formaságnak. Egy autó már korábban elment az édesanyjáért, és Bob végig azért imádkozott, hogy ne fusson vele össze a patológián. Úgy érezte, nem bírna az asszony szemébe nézni, pedig nem volt oka szégyenkezni. Azt már korábban eldöntötte, hogy kint marad addig, ameddig ő odabent lesz. A kórbonctan irodájában többen is voltak, alig fértek el a parányi helyiségben. A levegőt megtöltötte a frissen főtt kávé kellemes illata. A helyi rendőrökön és orvosokon kívül a megyei igazságügyiek és az államügyészség egy nyomozója szorongott egymás mellett. Ők már procedúra utáni boncolásra érkeztek. Gőzölgő kávéjukat szürcsölték, és bugyuta viccekkel szórakoztatták egymást. Bob mindenkivel kezet rázott, ámbár a bemutatkozás teljesen fölösleges volt, nem is értette a nevek legtöbbjét, megjegyezni meg egyáltalán nem tudta. Gondolta, ez fordítva is igaz volt. Kis idő múlva megérkezett az asszony, és az iroda kiürült. Phil intett a fejével Bobnak, hogy kövesse, de ő hevesen elhárította a kérést, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy inkább marad. Phil megvonta a vállát, majd eltűnt a többiek nyomában az ajtó mögött. Bob azon gondolkodott, talán felmehetne Carmenhez. De nem volt elég bátorsága hozzá. Régen nem járt már senki­­vel, és az önbizalma a nőkkel szemben a padlón pattogott. A ku­­darctól való rettegés elbizonytalanította. Ráadásul szigorúan meghagyta, hogy nem kelhet ki az ágyból, a kórházba sem kell jönnie, kiküld valakit. Ha ennek ellenére most betoppanna hozzá, az egyértelmű függelemsértés! Mégis, a tudat, hogy a közelében van, kamaszos örömöt lopott a szívébe ezen a halálszagú délelőttön. Töltött magának a kávéból, ami nem volt olyan jó, mint az illata, de azért lassan megitta. Az utolsó kortyoknál járt, amikor a szemle véget ért, és az iroda előtt látta elmenni Agnes anyjának megtört alakját. Két oldalról támogatták a zokogó nőt. „Szörnyű!” – gondolta együttérzően Bob. Phil lépett a szobába, szótlanul leült az egyik fotelbe, és üres tekintettel nézett maga elé – Most menj be, ha látni akarod! – mondta végül Bob­nak. Bob nem akarta kérdésekkel zaklatni a kapitányt. Átment a boncterembe, és egy pillantást vetett a halottra. „Milyen fiatal volt!” – állapította meg sajnálkozva. Kicsit később a halottkém megkérte, hogy ha nem bírja a látványt, inkább menjen ki, mert hozzá akar látni a munkához. Sietősen elhagyta a termet. Amikor visszaért az irodába, meglepődve látta, hogy Adam Bach időközben megjött, és elmélyülten tárgyaltak valamit a rendőrkapitánnyal – Nem tudtam, hogy mire készülnek a testvéreim – magyarázta a püspök. – De megértem a felháborodásukat és a türelmetlenségüket – Engem is próbáljon megérteni! – kérlelte Phil. – Ez nem a személyemről szól, és nem a maguk vallásáról. Nem vagyok római, és nem kergetem a kezemben egy flagrummal a keresztényeit, vagy mit tudom én. A rendelkezések alapján járok el, amiket egy bűncselekmény felderítésekor a törvény számomra előír. Így kell tennem! Adam nagyon feldúltnak tűnt – Azt nem értjük, miért kell benntartani – mond­­ta. – Hova szökhetne? Miért nincs óvadék? – Rosszul látja a helyzetet, Mr. Bach! Nem mérlegelhetek azokkal a körülményekkel kapcsolatban, amik, maguk szerint, a szabadlábra helyezését lehetővé tennék. Nem bíró vagyok, hanem rendőr. Várjuk meg a boncolás eredményét, sokkal okosabbak leszünk azután! A két férfi Bob felé fordult, aki csendesen hallgatta a vitájukat – Jó, hogy látom! – üdvözölte barátságosan Adam. – Hogy érzi magát? – Szarul… – felelte Bob, és menni akart, mert úgy érez­­te, megzavarta a beszélgetésüket – Nem, ne menjen, kérem! – szólt utána Adam. – Szük­ségem van a segítségére! – Miben segíthetek? – kérdezte Bob – Már a közeli napokban el szeretnénk temetni szegény Agnest. Úgy volt, hogy most szombaton esküvő lesz a falunkban, de a gyász miatt ezt a következő hétvégére halasztottuk. A családok és a közösség is abban állapodtak meg, hogy így lesz a legjobb. A temetés után egy istentiszteletet tartunk Agnes lelki üdvéért, amin szeretném, ha részt venne – Én? – lepődött meg őszintén Bob – Szeretném, ha az emberek látnák önt, hogy érezzék, hogy velük van, és dolgozik az ügyön. Alig hitt a fülének – Nem hiszem, hogy Mike és a szülei kitörő örömmel fogadnának… – nyögte – Nem baj! Most mindenki utálja, erre mérget vehet! Tegyék! Meg kell értetnie velük, hogy ilyen a munkája, s hogy a dolog természetéből fakadóan ez bizonyos keménységgel jár! – Adam hajthatatlannak látszott – Rendben van – egyezett bele Bob. – Ha tényleg segít, természetesen ott leszek – Köszönöm! – rázta meg a kezét megkönnyebbülten a püspök – Most jobb lenne, ha hazamenne, Bob! – nézett rá Phil szigorúan. – Rosszul néz ki, barátom! Biztosan kikapok a dokitól, amiért engedtem a kérésének, és idehoztam. Ez a nap már csak ilyen, a fenébe is! A boncolási jegyzőkönyvvel átugrom magához, amint elkészül – Rendben. És köszönöm! – mondta Bob – Tudjátok, mit? – lépett melléjük Adam. – Majd én hazaviszem a betegünket. Bob és Adam búcsúzóul kezet rázott a gondterhelt Phillel, és a kórház parkolójába siettek, ahol a püspök öreg autója állt – A közösségünk egy felbolydult méhkashoz hasonlít – mondta a püspök, miközben a kacskaringós úton a kátyúkat kerülgette Jaddersville felé. Bob azon gondolkodott, hogy ebből ő mit sem tapasztalt. Mióta itt volt, előfordult, hogy a magánya elől hosszú percekre az ablakhoz menekült, ahonnan a „főtérig” is ellátni, hogy embereket lásson, legalább lásson, ha már el nem vegyülhetett közöttük. De biz’ alig-alig járt arra valaki, egy kezén meg tudná számolni, hogy óránként mennyien. Kihaltnak tűnt az egész város. Bizonyára van egy hátsó folyosó a faluban is, mint a kórházban, kizárólag beátusoknak fenntartva, és ott bolydulnak fel időnként, mint a méhkas, méhek százai – Azt hittem – kezdte óvatosan –, önt ez jobban megviseli – Miért? – kérdezte Adam felélénkülve – Nehéz lehet összetartani az embereket ebben a helyzetben – Nehéznek nehéz, de nem visel meg. Ez a munkám. Bob elcsodálkozott – Nem viseli meg? És az, hogy megkerülik? A tudtán kívül cselekszenek? A hitük ereje forog kockán – mondta – Azért gondolja így, nyomozó, mert fogalma sincs a hitünk erejéről – vetette oda Adam könnyedén. – Valóban nem tudtam arról, hogy mire készülnek, s ha tudtam volna, sem tehettem volna semmit. Valószínűleg megpróbáltam volna lebeszélni őket. Érveltem volna, hogy nem helyes, amit tesznek. De a döntés a kezükben lett volna akkor is. Ez nem hit kérdése. Szabad emberek a testvéreim, és ezt a szabadságot nem vitathatom el tőlük. Hirtelen oldalra nézett – Amikor a hitről beszél, meg tudja fogalmazni, hogy mit ért alatta? – kérdezte. Bobot váratlanul érte a kérdés. Mit is mondjon ő, aki nem hisz, legalábbis úgy nem, ahogy a vallásosak… azaz nem hisz – Nem hiszek Istenben, a hármasságban és a vallások tanításaiban. Nem vallom magaménak ezeket. A hit tehát valamiféle vállalás, azt hiszem. Isten létezésének a vállalása, amit egyébként nem is lehet bizonyítani. Ez a század, ha mást nem is, ezt végképp tisztázta. Adam felnevetett – Mert Gagarin nem találkozott vele az űrben, és Armstrong nem fogott kezet vele a Holdon? Ez lenne a maga érve is az istenkép elvetéséhez? Enyhe rosszallással rázta meg a fejét – Csakugyan ennyire szűk manapság a városi emberek világlátása? Jól megdolgozták az agyát, nem mondom, a gondolkodása pontosan megfelel annak az uniformizált világszemléletnek, amelyet gőzerővel igyekeznek mindenkire ráerőltetni. Sajnos, sikerrel! A maga világában csak azzal kell foglalkozni, ami látható, és a két kezével megragadható. De azzal aztán orrvérzésig! A pénz, az áruházak, a tévé, a popcorn! Ami meg nem mutatkozik meg látható formában, az meg nincs is, ugye? Elég szürke élete lehet, ha ezekre az „érvekre” támaszkodva – elnyúló, gunyoros hangsúllyal ejtette ki a szó elején álló „é”-t, amitől egy pillanatra vijjogó héjára hasonlított, és ezt a hasonlóságot megfelelően harmonizálta az arc síkjából előretörő, kampós orra is, legalábbis Bob benyomása szerint – eldobja magától az Istent, de az öné, lelke rajta! Méghogy nem lehet Isten létét bizonyítani!? Mire volna jó a teológia tudománya egyébként? Távolról érzékel csak, és nagyon homályosan valamit, amihez én nem értek, de azt tudom, hogy az nem a hit. Ez a tragédia próbakő, ugyanúgy, mint minden nap vagy minden perc, amit megszenvedünk. De pont a hitünk az, ami átsegíthet bennünket ezeken a szörnyű szenvedéseken. „A hit pedig: a remélt dolgok valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés” – ahogy a zsidókhoz írt levelében Pál tanítja. A hit nem a látható világ dolgaihoz kötődik, ahogy azt maga tévedésből vagy félretájékozottságból gondolja. Hanem a nem-látottakhoz. És nem kell Istennek testileg, anyagilag szervült formában megmutatkoznia, hogy tudjuk és érezzük a jelenlétét. Isten ott van jelen, ahol az Ő szentséges nevét dicsérik: a hívők között! Isten uralkodik a sorsunk felett. Amikor a körülményeinken gondolkodunk, vagy a tükör előtt állva önnön magunk természete felett töprengünk, egyszerre rádöbbenünk, hogy életünk minden egyes mozzanata az Ő mérnöki keze nyomán alakul. Mi mindnyájan egy nagy, Istentől elhatározott tervnek a részei vagyunk. Az a feladatunk, hogy tudatosan és szabadon váltsuk valóra mindazt, amit ránk vonatkozóan megszabott. Az én munkám kihívása, hogy ezt a tudatot fenntartsam a testvéreimben. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy ami most történt, az jó, vagy hogy így volt elrendelve. Szó sincs erről! Hanem azt, hogy a szenvedéseink, a velünk szemben elkövetett igazságtalanságok az Üdvözülés felé tett utunk járókövei, amin végig kell mennünk. Ne feledje a nyolcadik boldogságot: Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa! – Ámen! – suttogta maga elé megbántottan Bob, akinek rosszul estek Adamnek az uniformizált lelkére utaló megjegyzései „Azért sem vagyok birka!” – morogta magában

Délután Carmen törte rá az ajtót, szinte szó szerint. Berobbant a szobába, csak úgy lobogott a haja, és kivörösödött arccal förmedt rá – Mégis mit képzel?! – állt meg az ágya mellett, és egy lázmérőt dugott a fülébe. – Ha azt mondom, itt marad, akkor itt marad, és nem megy sehova! Kórházba akar kerülni? – Tessék, megint lázas! – tette a műszert a szeme elé. Bob megszeppenve, rémülten nézett rá, szólni sem bírt a jogos harag láttán – A legjobb lenne, ha hazamenne New Yorkba! Vigyáz­zanak ott magára! – Carmen hatalmas injekciós fecskendőt vett elő. – Ha az én szavam falra hányt borsó, akkor keressen másik orvost! Forduljon meg! Bob rosszat sejtve hasra fordult, és félelmét hamarosan igazolva is látta, mert Carmen szinte letépte róla a pizsamanadrágot. Épp szólni akart, hogy talán várjanak addig, amíg a doktornő megnyugszik, amikor az belé döfte a tűt. A szeme könnybe lábadt a fájdalomtól, hangosan felnyögött – Ne nyekegjen, mint egy kisgyerek! – parancsolt rá az asszony. – Gondolkozzon inkább, mielőtt legközelebb semmibe veszi az utasításaimat! Ha azt mondom, fekszik és pihen, akkor fekszik és pihen! Nem a barátnője vagyok, hanem az orvosa! – A barátnőim utasításait soha nem vehettem semmibe. Arra nagyon ügyeltek – mondta Bob a könnyeit nyelve. – Ha azt mondták, fekszik, pihen, ugrottam feküdni és pihenni, mint egy kiskutya. Papucs vagyok, azt hiszem, így hívják az ilyet! Úgy érezte, soha többé nem tud megfordulni. A szúrás helye sajgott, és a lábai elzsibbadtak – Akkor azok nem is a barátnői voltak, hanem az idomárjai! – mondta a nő, egészen más hangon, talán mosolyog is, talán, de ezt, így, fekve, nem tudta biztosan megállapítani. Egy pillanatra felötlött benne, hogy megfordul, már csak a bizonyság kedvéért is, de mégsem tette. Ne lássa ez a démon, hogy a szégyentől lángol az arca. Carmen összepakolta a felszereléseit, és szótlanul kiment a szobából. Az ajtó hangosan becsapódott „Engedd meg, hogy elsőként én hadd gratuláljak, kitettél magadért!” – fogott kezet gondolatban önmagával Bob. Keserűen gondolt Carmenre – Az asszonyok pedig nem szelídek! Nem! – állapította meg. – A földet én öröklöm! Arcát a párnába fúrta, és hangtalanul korholta magát. „El kellene innen menni!” – gondolta, de tudta, hogy nem teheti meg. „Még most jön a java!”

Phil úgy egy órával azután toppant be a boncolás eredményével, mint ahogy Carmen elviharzott. A férfi a jegyzőkönyvet markolta a kezében, és nagyon sötét ábrázattal ült le a fotelba – Kikaptam a dokinőtől, nagyon – kezdte – Én is – mondta Bob, és a tekintetét a dossziéra szögezte – Ez az! – emelte a levegőbe a papírhalmazt Phil. – Itt tartom a kezemben Agnes Howard boncolási jegyzőkönyvét! Ezt úgy mondta, mintha a Függetlenségi nyilatkozatot lobogtatná az elszakadni kívánó gyarmatok képviselői előtt, és ebben a színházias pillanatban Bob valamit megsejtett a férfi hozzáértéséből, és a hatalmas termete ellenére is most nagyon kicsinek látta – Nagy a baj? – kérdezte, és felült az ágyában – Az nem kifejezés! És még a helyszínelés laboreredményeit nem is kaptuk meg – válaszolta a kapitány, és az ágyra vetette a vékony dossziét. – Holnap már el is temetik a szegény lányt (Bob úgy emlékezett, a püspök „közeli napokat” említett a temetés időpontjaként, de ezek szerint ezt viharos gyorsasággal redukálták már a holnapra), de a régi temetőben, mert Howardék azon kevés családok egyike, akik nem a közösséggel érkeztek Európából, hanem az őseik itt voltak kőfejtők, fönt a hegy tetején. Csak azután, hogy ott megszűnt a kitermelés és a bánya bezárt, tértek be a testvériségbe. Bob belelapozott a jelentésbe, de ahhoz túl gyenge volt, hogy a szemei előtt táncoló betűk értelmes mondatokká álljanak össze – Ne haragudj – sóhajtotta –, most nem megy az olva­sás! – Nem baj – mondta Phil, és visszavette az aktát. – Én sem értenék belőle semmit, ha nem mondattam volna el a szakértőkkel azon a nyelven, ahogy az emberek általában beszélnek. Nagy levegőt vett – Agnest meggyilkolták. A balesetben súlyosan megsérült, de túlélte volna, ha megkapja ugyanazt a figyelmes ellátást, amit Mike is kapott. Az elhanyagolt sérülések miatt is vége lett volna, de a halálát közvetlenül fulladás okozta. Megfojtották. Ez azért is furcsa, mert a holttest egészen bizonyosan sokáig vízben volt – És nem abba fulladt bele? – Nem bizony! A tüdejében nem volt víz. Ez kizárja a vízbefúlás lehetőségét. Megfojtották, kézzel – Mi a manó! – csúszott ki Bob száján, de illetlennek érezte ezt az adott helyzetben – Bocsánat a szóért! – tette még hozzá szégyenkezve. Phil vagy nem is vette észre, vagy úgy tett, mint aki meg sem hallotta – Szegény kislány! – suttogta maga elé – Ezek szerint nem a helyszínen ölték meg – merengett Bob a probléma felett. – Ahogy gondoltam. Valaki elvitte onnan, hogy később, máshol megölje. Van egyáltalán ennek értelme? – Van! – kiáltott Phil. – Bántalmazták, megkínozták! A kezein a csuklók körül olyan nyomokat találtunk, amik arra mutatnak, hogy megkötözték. Azt még nem tudják, hogy ezek a halála előtt vagy az után keletkeztek – Valódi rémség! – folytatta. – Mert az viszont bizonyítható, hogy még élt, amikor a combjáról vastag csíkokban lenyúzták a bőrt! Bob döbbenten előrehajolt, mint aki rosszul hall – Igen, lefejtették a lábáról a bőrt! – mondta nyomatékosan tagolva a szavakat a rendőrkapitány. – Az elszíneződéstől, a sártól meg miegymástól akkor, ott, a farmer földjén még nem vettük észre. Töprengve a papírlapok között lapozott, és az egyiket előhúzta – Több napig tárolták a holttestet, méghozzá lehűtve, talán erre szolgált a víz, egészen a megtalálásáig! – De minek, mire tartogatták? – kérdezte sürgetően Bob, mert érezte, hogy Phil nem mondott még el mindent. Phil arca elfehéredett, és elborzadva suttogott – Megerőszakolták… A holttestet… Többször!

Bob érezte, ahogy a gyomra kifordul a helyéből. Öklen­dezve kiugrott az ágyból, a kezét a szájához tapasztotta, hogy legalább a fürdőszoba ajtajáig kibírja. Ledobta magát a WC-kagyló elé, és fuldokolva hányt. Pár perc múlva, miután fogat mosott és megmosta az arcát, visszatért a szobába. Phil ugyanolyan sápadtan ült, mint amikor otthagyta – Én még soha életemben nem tapasztaltam ilyet! – mondta a nagydarab férfi. – Hogy ezen a környéken egy ilyen szadista állat legyen, meg sem fordult a fejemben! Bob háborgó gyomorral visszafeküdt az ágyába – És Mike? – kérdezte – Most vittem haza – mondta bágyadtan Phil. – Mielőtt idejöttem. Igazad volt. Ő nem lehetett. Bob minden erejét összeszedve felült – Figyelj, Phil! – kezdte komolyan. – Valaminek történnie kellett, és most arra gondolok, hogy a gyilkos szemszögéből valaminek, ami arra indította, hogy megszabaduljon a holttesttől. Egészen konkrétan arra gondolok, hogy hibázott valahol, csakhogy ő rá is jött, hogy miben és mit. Ezért kövessük azt, amit már mondtam! Azaz a holnapi ceremóniák után szépen elviszel a helyszínre, meg az öreg házaspárhoz! Phil tagadólag rázta a fejét, és már a száján is volt az ellenkezés, de Bob megelőzte, nagyon jól tudta, mit akar mondani – Nem kell a dokinőt ebbe belevonni! Szépen elkérem magam a temetésre, meg ahova a pap hívott. Nem fogja megtagadni. A többiről meg nem kell tudnia! – Látta Phil arcán, hogy vívódik. – A gyilkos most egy esélyt dobott elénk, ha hagyjuk veszni, mindent kijavít és megkeseríti az életünket, de ha nem, ha azt érzi, hogy loholunk utána, akkor sorozatban fogja a hasonló hibákat elkövetni, és megcsípjük! – Milyen hibákra gondolsz? – Fogalmam sincs! – tényleg nem volt. – Ő azt tudja, hogy hibázott, és hogy az események eddig rendezett szálai kiszaladnak a kezei közül. Összezavarja a kétség, mert már nem biztos a dolgában. Valamit látnunk kellene, amiről azt hiszi, hogy látjuk is – Sokat… látunk! – Philt az egész fejtegetés zavarta össze, úgy, ahogy volt – Ebben a kapkodásban – Bob nem foglalkozott a kapitány nehézségeivel –, hiszen úgy érzi, sürgeti az idő, elbizonytalanodhatott abban a tekintetben, hogy mik azok, amik nyilvánvalóak a számunkra, és mik nem – Legyen úgy, ahogy mondod! – adta be a derekát Phil, alig értve valamit abból, amit Bob mondott „Lázas!” – vélte a betegség következményének a hab­latyolását – De a doktornőnek egy szót sem erről! – Eszem ágában sincs! – tette a szívére a kezét Bob

Bob engedelmesen hasra fordult, de elővigyázatosságból görcsösen szorította a párna végét. Puff! A dózis! „Azért lehet így is, hogy nem fáj, ugye?” – Ezek szerint a munkád véget ért, és mehetsz haza – A doktornő a táskájába kezdte pakolni a felszereléseit – Hogy? – kérdezte meglepetten Bob – A lány megkerült, a fiú szabadlábon… Amit vállaltál, annak a végére jártál – Carmen szomorúan nézett rá. Koraeste jött, váratlanul. Nem betervezett látogatás volt. Halkan kopogott az ajtón, alig hallhatóan. Amikor a szobába lépett, Bob félt tőle, rettegve várta a kirohanását, ijedtében kiszáradt a torka, és magára húzta a takarót. Nem mintha az segítene – Bocsánatot kérek a viselkedésemért! – mondta a nő, valami egészen elbűvölő hangon. – Nem lett volna szabad így kiborulnom! – Fáj? – kérdezte a szúrás helyére értve „Mi az hogy!” – gondolta Bob, de hangosan csak annyit mondott: – Ugyan! – Csak ezért jöttem! Jó éjszakát! – Doktornő! – szólt a távozó nő után – Tessék! – Ha jól tudom, holnap temetik a lányt… – Csakugyan? –…és a püspök úr megkért, hogy legyek ott, és menjek el az utána következő istentiszteletre is. Szerinte óriási. jelentősége van, ha a közösség tagjai ott látnak maguk között – ez enyhe túlzás volt, de nem baj – Rendben – mondta mosolyogva Carmen, Bob várakozásait felülmúlva. – Akkor most olyan gyógyszereket kapsz, hogy eleget tudj tenni az elvárásoknak. A békülékenység melege megült a szobában. Az injekció nem fájt, és a nő nagyon gyengéd… – A lány megkerült, a fiú szabadlábon… Amit vállaltál, annak a végére jártál – hallotta Carmen szomorúan csengő hangját, egy kicsit távolról, messziről. Tényleg! Hidegzuhany! Erre nem is gondolt! Mehet haza! – Nem mindennek… – nyögte rekedten – Van még más feladatod is? – Maradok. Elkapom a gyilkost – a hangjában nyoma sem volt az iménti rekedtségnek, tisztán, határozottan rezonált – Ezt szerettem volna hallani! – mondta lelkendezve a doktornő, Bob őszinte örömére. – Ez a gyógyulás jele! – Nagyon köszönöm! – mondta hálásan a férfi. – Te nem jössz el? – Hova? A temetésre? – Igen – Ha az időm engedi… De. Természetesen – felelte a nő. – Bár nem vagyok közösségi tag, de miután a betegem volt, elmegyek – Nem idevalósi vagy? – csodálkozott Bob. – Akkor honnan jöttél? – Kaliforniából! – válaszolta Carmen – Az igen! – csettintett elismerően a nyelvével Bob. – Jó nagy utat tettél meg.! – Hát igen – mondta mosolyogva a nő, és az ajtó felé indult – Igaz is – állt meg félúton. – Hol lesz a temetés? – Én úgy tudom, hogy az öreg temetőben, vagy mi a ne­­ve, fent a kőbányánál – És az hol van? – Carmen arcán halvány mosoly futott végig – Fogalmam sincs – válaszolta ellágyultan Bob – Majd megnézzük a térképen! – intett cinkos búcsút a doktornő, és kiment

Phil eközben a kapitányság egy félreeső kis szobájában ült, és az arcát a tenyerébe temette. A helyiséget valamikor fegyverszobának használták, a kopott állványok még most is ott álltak a fal mellett, üresen, magányosan. Ha valami felzaklatta vagy egyszerűen csak elege volt, mindig ide vonult vissza pár percre, hogy lazítson. Bár szerette volna, ha titokban marad, tudta, hogy a munkatársai ismerik a rejtekhelyét, és csak tapintatból nem zavarják ilyenkor. Egyedül neki volt kulcsa a szobához, és az első napokban még be is zárta belülről, hogy semmi esetre se találják meg, de azután, hogy már előtte is nyilvánvalóvá vált, hogy a beosztottai fölfedezték különc szokását, mindig nyitva hagyta. Mint vezető, nem tehette meg, hogy eltűnjön. A játékszabály önmagától, minden megbeszélés nélkül alakult ki: ha bent van, ha csak nincs valami nagy baj, amire nemigen volt példa, nem lehet zavarni. Közel harminc éve volt rendőr. Nyugalmas munkája volt, mert a környék is az volt. Békés emberek lakták, soha nem történt nagy horderejű eset. Egy-két lopás, vagy civakodó szomszédok, akik összeverekedtek valami piti dolog miatt, olykor randalírozó fiatalokat kellett rendre utasítani, akik szombat este bepiáltak, és féktelen jókedvükben felrúgtak néhány szemeteskukát. Valamikor, persze, amikor belépett az állomány tagjainak a sorába, ő is arról ábrándozott, hogy kivételes képességű nyomozó lesz, igen, akkor még ilyen álmokat kergetett. Az évek azonban elszálltak, tökéletesen szürkén, és ő is hozzáedződött ehhez a remek színhez. Járőrként kezdte, onnan küzdötte föl magát, már ha ezt küzdelemnek lehet nevezni. Három éve parancsnoknak nevezték ki, és úgy tűnik, nemsokára ebből a beosztásából mehet a megérdemelt nyugdíjába. Kap egy szép aranyórát, aztán jöhet a nagy semmittevés! De ez az eset felkavarta békés életének állóvizét. Hogy mászik ki ebből? Itt ez a New York-i pali, akinek segítenie kellene őt, ehelyett negyvenfokos lázzal fekszik egy motelszobában. És van egy nekrofil gyilkos, aki itt lófrál valahol a környéken. Neki pedig sem eszköze, sem – valljuk be őszintén – tehetsége felkutatni ezt az állatot. Hová fordulhat segítségért? Nem állhat oda a nyilvánosság elé, hogy emberek, sajnálom, tőlem ennyi telik! Ennyi? Mi az, hogy ennyi?? Hiszen azonkívül, hogy konstatálta a dolgokat, kikérdezett pár embert, letartóztatta kétszer azt a szegény, ártatlannak bizonyult gyereket, csak ült az irodájában és obszcén rajzokat firkált az üres papírlapra, amin – elvileg – a magas röptű következtetéseit kellett volna levezetnie! „Katasztrófa!” – sóhajtott fel szomorúan. Mehetne az FBI-hoz, talán… De azt nem akarta. Az egyetlen kellemetlen élménye a pályafutása alatt a velük való találkozásából fakadt. Kacérkodott egyszer a gondolattal, hogy átlép a testületbe. Még az elején, kezdő korában. De nem felelt meg a teszteken, elküldték azzal, hogy „alkalmatlan”. Persze, hogy híre ment… Semmit sem lehet titokban tartani, egy ilyen kis helyen! Valójában sohasem bírta lenyelni ezt a békát. Nagyon szégyellte magát, és egy ideig kerülte az emberek tekintetét. Folyton az a kényszerképzete támadt, hogy az emberek összesúgnak a háta mögött, hogy rajta köszörülik a nyelvüket. Valószínűleg így is volt. A védekezés legjobb módszerének azt tartotta, hogy minden keserűségét a szövetségiek ellen fordította, és ahol csak lehetett, utálkozva, lekicsinylő modorban beszélt róluk. Aztán az emberek megszokták őt, túlléptek a kudarcán, és ő megnyugodhatott. És tessék! Itt egy ügy, ami igazolhatja majd azoknak a szemeteknek a megállapítását, hogy „alkalmatlan”! Újfent csalódnának benne az emberek. Odalenne a megbecsülés, a bizalom, és akkor a „tisztes öregkor” utáni vágya csak puszta illúzió… Azért is megmutatja nekik! Nagyon fontos lenne, hogy Bob felgyógyuljon, és – végre – munkához lásson. Valahogy tetszik neki az az ember, szívesen ráhagyatkozna, de addig, amíg ilyen rossz bőrben van, aligha számíthat rá. Bátortalanul kopogtak az ajtón – Gyere! – kiáltott ki dühösen. Az ügyeletes dugta be a fejét ijedt arccal – Ne haragudj, főnök! Tudom, hogy nem örülsz nekem – szabadkozott a fiatal tiszt –, de a laboros jött át a körzeti kriminalisztikai intézetből, azt mondja, nagyon- nagyon fontos! – Jól van, Jack, semmi baj, mondd neki, hogy azonnal megyek! Az ügyeletes eltűnt, Phil pedig lassan felállt. Fáradtan megdörzsölte a szemét. Nem lehet elbújni az események elől. Azok úgyis megtalálják az embert. Az irodájában a laborvezető, Tom White fogadta – Ülj le, Tommy! – kínálta hellyel Phil, és az asztala előtti székre mutatott – Kösz, parancsnok, de nem ülök le, mert sietek – mond­­ta a vékony, beesett arcú férfi. – Mindenesetre eljöttem, mert úgy gondolom, hogy jobb, ha első kézből értesülsz a fejleményekről – Fejlemények? – rettent meg Phil. – Miféle fejlemények? – Tudod, akkor, amikor azt a nőt, akit elloptak a hullaházból… – Mi az? Csak nem találtátok meg? – kapta fel a fejét – Nem, dehogy! – legyintett idegesen Tom, aki utálta, ha a szavába vágnak. – A nyomok között, amiket a helyszíneléskor a folyosón szedtünk össze, volt egy bőrlánc, ha emlékszel, az ajtózárba akadhatott – Nem – vallotta be őszintén – Pedig ott volt! – azt is utálta, ha valaki feledékeny. – Nos, azok a bőrdarabok Agnes Howard combjáról valók. Négy vastag csík. Azokból fonták a láncot. Phil érezte, hogy a rátörő kétségbeeséstől elvörösödik a feje – Azt mondod, hogy aki megölte Agnest, az lopta el a ha­­lottat is? – Attól tartok, hogy pontosan ez történt – Hogy a két eset összefügg? – Igen. Tom szótlanul nézte a megdöbbent kapitányt – Tudod, hogy szólnod kell! – mondta végül halkan – Tudom… Tom csendesen kiment a szobából. Phil hosszan nézett az asztalon álló telefonra. Aztán egy nagy levegőt vett, és a kagylót a füléhez emelte – Jack! – szólt bele az ügyeletes tisztnek. – Hívja nekem az FBI-t!

Már megint itt van. Biztosan kiabálni fog vele. Ó, az átkozott hangja! Megáll majd vele szemben, és szitkozódik. Soha nincs úgy, hogy valamit jól csinálna. A léptei közelednek. Ezer közül felismerné ezeket a puha, de határozott koppanásokat, ahogy a cipő gumizott sarka hozzáér a kövezethez. Egyre közelebb ér, már a szuszogása is kivehető. Érdekes, de most valami feszültség érződik ki a szapora légzése mögül, mert ez nem a kimerültség hangja, nem. Nem szokott kifáradni, még akkor sem, ha barátnőket hoz. Nagyon erős. Ha nem kapna tőle enni, ez lenne a nap legrosszabb része. Amikor ő jön. Ezt gyűlöli, ezt a félelemtől feszült várakozást, amikor az megáll az ajtó előtt, és matat a táskájában. Ilyenkor még reménykedik, hogy visszafordul. Bárcsak ne találná meg azokat az átkozott kulcsokat! Inkább nem eszik semmit, de ne jöjjön be. De aztán elfordul a kulcs a zárban, és ő bejön, és előbb vagy utóbb megveri. De egyszer úgyis visszakapja! Százszorosan. Visszaad minden egyes ütést. Az se baj, ha leesik a feje. Még akkor is verni fogja. Most beront és ordít. Nem lehet elbújni előle. A hangja is, a szemei is félelmetesek. Minden idegszálát, minden izomkötegét meg kell feszítenie, készen kell állnia arra, hogy a legkisebb résen is átpréselje magát, ha menekülnie kellene. De egyszer visszakapja! Vissza mindent! Az asztalra dobja az ételeket. Valami baja van a szeméttel és a szaggal. Mindig ezzel kezdi. Aztán fölényesen járkál fel-alá, mint egy király, és olykor felé köp. De most nem. A tekintete ijedt és rémült – Baj van! – mondja. Dühödten magyaráz. El akarja venni tőle a barátnőjét. Rohadt szemét!! Nem maradhat itt, ordítja, de ígéri, nemsokára lesz új, ráadásul nem hideg. Az más! Az nagyon jó, nagyon jó lenne, mert a hideg fáj. Láncot vesz elő a táskájából, nagy szemű, erős láncot. És közelít. Ha ezzel suhint a testére, akkor eltörik a csontja. Most! Most kell ugrani!! Azt kiabálja: Ne félj, nem bántalak! Ó, de ismeri ezt a játékot! Hányszor eljátszotta már vele! Előbb azt mondja, nem bántalak, de aztán mégis összeveri. A rettenet elönti a testét. Nem jön ki a torkán hang, csak valami szűkölés. Talán, ha elfújná a gyertya lángját, előnyösebb helyzetben lehetne. Mindig sötétben van, a szeme hozzáedződött az árnyakhoz. De annak a másiknak is! Vajon ő is sötétben lakik? Inkább behódol. Hadd örüljön az a rohadék, hogy nyert, hogy megint legyőzte. Majd egyszer úgyis megöli! Végiggondolt mindent, igen, képzeletben már miszlikbe aprította ezerszer! Nagyon közel van! A legkisebbre összekuporodni! Ha a hátát nekiveti a falnak, a lábait felhúzza és a fejét a térdeire szorítja, kicsit oldalra fordulva, hogy lássa, merről jön a támadás, akkor a kezeivel esetleg meg tudja fogni az ütésre lendült láncot… „Mondom, hogy nem bántalak!” Valóban, a lánc a jobb kezéből lóg lefelé, a baljával meg hozzá akar érni a fejéhez. Behunyja a szemét. Nem mer odanézni. Valamit babrál a nyakán. Valami kattan. Odacsípte a bőrét, fájdalmasan, amitől felsikoltott, de az a másik nem törődik vele, hanem eltorzult arccal megrángatja azt az izét, ami most körülöleli a nyakát, s az erős mozdulattól a bőre kiszakad, és most vérzik. Sír a fájdalomtól – Elmúlik! – mondja az, minden együttérzés nélkül, hidegen. Pont olyan hideg, mint a barátnők, akiket hozni szokott. Csak ez beszél. A lánc egyik végét ahhoz a valamihez erősíti, amit a nyakára tett. A másik végét a falból kiálló kampóra szorította – Nem mozdulhatsz innen! Holnap emberek jönnek, sokan, nagy lesz itt a felfordulás. Nem vihetlek el innen, nem tudlak hova rejteni. Azért tartalak pórázon, mert nem láthatnak meg, érted, te pondró?! Egyébként jól áll, csinosan mutatsz benne. De most szükséges is! Még képes lennél kiszökni, pedig akkor végünk van, neked is, meg nekem is. Úgyhogy csendben légy! Elföldelik a kis barátnődet. Lesz ének, beszéd, sírás-rívás egy rakással. Képmutató pojácák! Mintha számítana valamit! Eh! Azt, aki meg még itt van, elviszem, nem maradhat tovább nálad vendégségben. Majd ha csitulnak a kedélyek, kapsz újat, ahogy mondtam! Bement az oldalajtón, ami a ház másik kis helyiségére nyílt. Abban a szobában laknak a barátnői. Ahogy belépett, ahogy számított is rá, rögtön ordított – Te kurafi! Te mocskos állat! Hányszor mondjam el, hogy tedd vissza! Már rohan is feléje. Most nincs menekvés! Kapja az ütlegeket ököllel! Fuldoklik a saját vérétől. Az orrát érte az első ökölcsapás, az vérzik. Képtelen védekezni, és a lánc sem engedi, hogy elbújjon – Te barom! Azért van ilyen fertelmes bűz, mert nem teszed vissza! De akkor megint hideg lesz, mondaná, de nem tudja, a torkában a könny, a vér és a sírás görcse beléfojtják a hangokat – Itt rohad az asztalon, te kutya! Miért nekem kell ezt a förtelmet eltakarítanom utánad? Abbahagyta a verést. Tizenhárom ütés. Ennyivel nőtt a számla, amit egyszer benyújt neki. Most már biztos, hogy leesik a feje. Újból bement a kis szobába, látni nem lehetett, amit csinált, de kihallatszott, amint pakol. A lányt tette vissza a helyére. Nem alszik vele többé. Nem akar! Nem volt jó alvótárs, hamar szaga lett. Nagyon rossz szaga. Annyira, hogy képtelen volt hozzáérni, és visszatenni a helyére. Inkább nem ment be oda. Amaz nagy sokára kijött, valami rongyban hosszan törölgette a kezét. Valamit morog, hogy vigyázzon holnap. Jó, vigyázni fog. Csak menjen már el!! Elfújja a gyertyát, elteszi a táskába. Nem is néz rá, úgy megy ki, és bevágja az ajtót. Elhalkuló léptek. A kertkapu nyikorog. Végre! Végre újból egyedül! Annyira nem is fájt a mostani verés. Az orra vére sem folyik tovább. Volt már rosszabb. Sokkal rosszabb. Ezt szereti, ha ő nincs itt. Sok ember lesz itt holnap, azt mondta. Nem látott még sok embert, csak újságban. Azok sem voltak egy oldalon, hanem különböző lapokon, hol felül, hol alul, meg a borítón, de ha egymás mellé tenné őket, sokan lennének. Felállt, hogy az asztalhoz menjen enni. A póráz nem ért el odáig. Így hogy egyen? Nem kapott enni két napig. Az éhség marta a gyomrát, szinte szédelgett tőle. Muszáj ennie! Megfeszítette a testét, és egyetlen rántással kiszakította a kampót a falból. A lánc hangos csörgéssel hullt a padlóra. Az ételre vetette magát, és rágás nélkül nyelte le a falatokat. Nem szabad, hogy meglássák holnap a sok emberek. Pedig a barátnőjét földelik el. Vajon ez mit jelent? Elföldelik… Biztosan valami nagy dolog! Valami újságba illő, nagy dolog! Sohasem volt még kint az ajtón túl. Majd távolról nézi, hogy ne vegyék észre. De látnia kell! Biztosan muris lesz

KILENCEDIK FEJEZET

A péntek reggel, mintha csak az időjárás is a maga hangszereivel kísérné a délelőtt szomorú eseményét, borongós és hűvös volt. A hegyek vastag ködbe burkolóztak, a pára megült a hegyoldal fái között. Csípős, de gyenge szél fújdogált, ami elég volt ahhoz, hogy Jaddersville levegője megteljen a meddő bánya finom kőporával. Aki nem szokott hozzá, annak a légzése nehézkesebbé vált, a kavargó, fojtó szemcsék állandóan köhögésre ingerelték az arra tévedt idegent. A szél még a legkisebb résen át is képes volt befújni a port, vékony szőnyeget terítve a szobák padlózatára. A helyiek alkalmazkodtak ehhez a körülményhez, a gyakori jelenség nem tette különösebben próbára őket. Az ablakok mosása, az otthonaik belső helyiségeinek olykor napi többszöri takarítása és az ezzel járó vesződség éppúgy a hétköznapjaik részévé vált, mint a mosogatás vagy a főzés. Azt a szégyent senki sem engedte meg magának, hogy a háza ablakai koszosan táruljanak a világra, ami itt a hanyagsággal és a lustasággal lett volna egyenértékű. Emiatt mindennapos volt az ablakkereteken át életveszélyes és egyúttal groteszknek tetsző testhelyzetben, combtőig kilógó emberek látványa, akik ebben a fárasztó pózban serény mozdulatokkal tisztították az ablaküvegeket. A széljárásnak megfelelően – amely észak felől a magasból csapott le a kitermelés következtében félig elbontott hegyorom hűlt helyén tátongó, hatalmas kiterjedésű teraszra, hogy onnan zúduljon tovább, le a hegyoldalon – a bányához közelebb eső városrész lakóépületeinek az udvara meglehetősen kopár és szürke volt. A hegyoldalt jellemző szemcsés talajszerkezet miatt a legtöbb növény gyökérzete nem tudott megkapaszkodni, ráadásul a bányászat megkönnyítése céljából egykor kivágott erdő helyén a hosszú évtizedek alatt az esővíz elmosta a föld felső termőrétegét. Néhány család kisebb-nagyobb, szabálytalan alakzatú üvegházat emeltetett a házuk mögötti szabad területen, amelynek a védelme alatt a messziről idehozatott fekete földdel feltöltött ágyasokban kedvére élhetett kertészkedő szenvedélyének. Bob gondosan magába zárt véleménye szerint, az így, ilyen-olyan üvegezett tákolmányokkal világra tekintő városkép is egyfajta környezetszennyezésnek minősítendő, de azt is elismerte, hogy ebben az esetben a „tartalom” a fontos. Távolabb a szél hordaléka már nem jelentett akkora gondot, de elővigyázatosságból ott is védekeztek ellene. Különböző ötleteket eszeltek ki, leleményes masinákat barkácsoltak össze, amik a ház urának ezermester voltát dicsérték. Egyébként a falu távolabb, Chenilhez közel, saját gazdaságot tartott fenn, ahol közösen művelték a földeket, és gondozták az állatokat. Messze földön híresek és keresettek voltak a termékeik, kivált a különleges pácolású, a húsvéti ünnepekre szánt sonka és a hosszan érlelt tehénsajt. Minden testvér részesült a kereskedelem hasznából is, de nem egyenlő mértékben, hanem belső szabályaik alapján, mert a közösségen belül is létezett hierarchia, ahol a családok helyét a régi hagyományok jelölték ki. A szabályokon csupán annyit változtattak az idők folyamán, hogy ahol több volt a gyerek, aminek a vállalására a közösség nagyon bátorított, oda többet juttattak, függetlenül attól, hogy egyébként hol álltak a rangsorban. A gyereknevelés elsőrangú küldetés volt a számukra, nagy figyelemmel vették körül csemetéiket. A családi beszélgetések, a játékok, a közös imák napi rendszerességű, kötelező feladatok voltak, és egyetlen alkalommal sem mulasztották el gyakorolni. Az óvoda, az iskola helyben volt, ami nagy könnyebbséget jelentett a családfenntartóknak, mert a költségeiket is csökkentette, és nem is kellett órákat utaztatniuk a csemetéiket egy idegen és veszélyekkel teli világban, az alapvető tudás eléréséért. Az így szerveződő élet legszembetűnőbb eredménye az volt, hogy a közösség lélekszáma mindig elegendő volt ahhoz, hogy a mozgalmuk ne haljon ki. Az elvándorlás, éppen a neveltetés helyi hagyományának köszönhetően, nem volt gyakori, az a néhány ember, aki megpróbálta a lábát a profán világ talaján megvetni, előbb-utóbb visszatért, talán Fred volt az egyetlen kivétel. A városka házai között most a döbbent, részvéttel teli csönd honolt. Néhány család már elindult a gyülekezőhely felé – tekintettel az időseikre, akiknek a hosszú gyaloglás már nehézséget jelentett –, hogy azután onnan együtt tegyék meg az utat a régi temető bejáratáig „Ideje mennem!” – igazította meg a zakója gallérját Bob. Nem volt éppen az alkalomhoz illő, de a mélyszürke szín talán nem lesz nagyon kirívó. A felső zseb szélén egy beszáradt, zsíros foltra lett figyelmes, de akárhogy dörzsölte, nem jött ki belőle. „Mi a franccal kenhettem össze?” – mérgelődött félhangosan. Valószínűleg még valamelyik otthoni átmulatott éjszakát követő részeg hajnal falánk kövülete lehetett. Bizonyára a szükségesnél sokkal nagyobb whiskymennyiség (azaz a szokásos whiskymennyiség) bevedelése után otthon nekiesett a hűtőnek, és gondolkodás nélkül felfalt mindent, amit csak benne talált, csak hogy a gyomorfalát maró alkohol égető fájdalmán enyhítsen. „No, nem baj!” – ütötte el egy legyintés kíséretében a dolgot. „Akinek nem tetszik, majd szól!” De bármennyire is szerette volna kisebbíteni a felmerült probléma jelentőségét, nyugtalanul figyelte a tükör előtti fel-alá sétája közben, hogy még öt-hat lépés távolságból is meglehetősen feltűnő, és jelenleg egy meghatározhatatlan körvonalú, sötét színű jelvényként funkcionál. „Csak nincs rajta fölirat!” Útközben a Szív Háza felé, ahol a gyülekező volt, ráérősen lépkedett, hogy gondolatban összerakja a Phil által elküldött jelentésekből megismert vizsgálati eredményeket. Miről szól ez az egész?! Ebben a pillanatban még minden egyes darabka, ami az események láncolatából hátramaradt, túlságosan általános. Vagy mégsem? Pedig ezek egy nagy egység szerves részei, egy történet elejtett szavai. Csakhogy ezek a „szavak” még nem állnak össze mondatokká, és ezért azt sem lehet tudni, hogy ezek a bizonyos „szavak” kihez, mihez köthetők; egy tájleírás, avagy egy párbeszéd részei? Ezek a „szavak” csupaszon, mintegy ruhátlanul, azaz összefüggéseikből kiszakítottan még számtalan történet számtalan változatát mesélhetnék el. De csak egy kell! Mégpedig az a bizonyos! A lábnyomok, a bőrszíj… a bőrszíj… Maga a lábnyom nem mutat semmit. Teljesen átlagos. Hacsak nem a tettes azt a benyomást akarja kelteni, hogy ő igenis átlagos, és ezzel rejti el a nagy vagy éppen a kis lábméretét. A bőrszíj már sokkal érdekesebb… A fonat nem vall gyakorlott kézre; írja a nyomszakértő: a szemek egyenetlenek, több helyen rossz sorrendben bújtatták át és hurkolták el a szálakat; kifejezetten kezdő, ügyetlen „munka”. Mintha most tanulná… De miért? Mi a célja? Szórakozik? Kéjes örömét leli benne? Azt már eddig is tudta róla, hogy rendkívül vakmerő. Agnes holttestét több száz méteren húzta maga után a farmer felszántott földjén át, nem félve attól, hogy felfedezik, amíg a vízelvezető árok szélén hanyagul ledobta. Valamilyen járművel a birtok széléhez szállította, az aszfaltozott úton leállította az autót, és onnan vonszolta be a csatorna partjáig. Ahogy a szakértő megjegyezte: ehhez a művelethez roppant nagy erőre és kitartásra volt szükség. Rögzíthető guminyomokat, amik egy gépkocsira utalnának, ugyan nem találtak, viszont az, hogy ott volt, nagyon valószínűsíthető, és csak így történhetett, mert a tetem sarka – a sárfoltoktól, és az eke vasától kifordult kisebb-nagyobb rögök okozta hámsérülésektől eltekintve – ép volt, márpedig az útfelület apró kavicsai mindenképpen felsértették volna a bőrét, legalább elemi szinten fellelhető nyomokat hagyva a sebben. Ha pedig ilyenek nincsenek, azaz a sarok nem érintkezett az aszfalttal, az azt jelenti, hogy kellett egy jármű, ami odáig elvitte; „hiszen a saját lábán, ugye, mégsem mehetett…” Az elkövető egyáltalán nem tartott attól, hogy észreveszik, hogy valaki meglátja. Sem akkor, sem a hullaházban, sem a balesetnél. Honnan van ez a riasztó bátorsága? Mit tett volna, ha valaki megszólítja: Bátyám, hova lesz a séta azzal a hullával? Vagy meglátja a kórházban, egy titokban cigiző beteg az ablakon át? Ha húszan látják meg? Egy busznyi ember, mondjuk, a balesetnél? Valahogy ki tudta volna menteni magát? Rendelkezik valami olyan tulajdonsággal, amitől nem szúr szemet? Minden bizonnyal… A templom előtt már többen várakoztak. A felnőttek komor, fegyelmezett tömege között gyerekek kergetőztek. Senki sem szólt rájuk, felesleges is lett volna. Ráérnek még szembesülni a világ rettenetével. Kissé távolabb tőlük Bob tétován megállt a tér egy félreeső szegletében. Határozottan eluralkodott rajta a kívülállók zavara. Tettetett egykedvűséggel egy kiszáradt fűcsomó tövét rugdosta a cipője orrával. Senkit sem ismert a beátusok csendben várakozó csoportjából, most látta őket először. Arcuk pirospozsgás, kicsattantak az egészségtől. Bezzeg az ő sápadt, viaszos színű, beesett arca, ordít róla a nyavalyás kór… Igazán segíthetne valaki! Jól jönne egy ismerős szempár, amelybe kapaszkodni lehetne… De nem volt. Carmen későbbre ígérte magát, hiába is keresné, Phil is eljön, mint üzente, de őt sem látta. Azok gyanakodva méregették, biztosan hallottak is róla, hogy ő az, aki megfingatta a kis Mike gyereket, lapos pillantásaiktól igazán kínosan érezte magát. A szemükben ő – ha nem hallottak róla, idegen lévén –, legalább annyira belefér a gyilkos szerepébe, mint az övébe ők. Ha legalább rágyújthatna, gondolta, de az utcán nem lehet. Hirtelen ötlettel átvágott a kricsmi felé, hátha nyitva van, mert, ugye (temetés ide vagy oda), az üzletnek mennie kell! Valóban nyitva volt, mi több, tele vendéggel. Az emberek a kávéjukat szürcsölték, és cigarettafüst terjengett a levegőben. Bob egy crabront rendelt. Az esti szuri csak antibiotikum lehetett, és régen felszívódott, akkor pedig – vélte – nyugodtan ihat. Az ital ugyanolyan megrendítő hatású volt, mint az első alkalommal, a megérkezésükkor. Gyorsan rágyújtott. Kitörölte a szeméből a könnyet, és rendelt még egyet. Ezt már apránként kortyolta, miközben az ablakon keresztül figyelte az egyre kövérebbre hízó tömeget. Végre felfedezte közöttük Phil senkivel össze nem téveszthető alakját. Fizetett és kisietett

Meglehetősen meredeken, és sokáig kellett menniük, amíg elérkeztek a temető bejáratáig. Phil többször megállt, levegőhiány, magyarázta fuldokolva Bobnak, aki, bár nem mondta ki, hálás volt ezekért a pihenőkért. Őt legalább annyira szorította a légszomj, mit szorította, torkon ragadta, és a tüdeje ki akart szakadni a helyéből; ráadásul a szembefújó szél az arcába hordta a kőport, amitől folyamatosan köhögött. Sokan voltak, két-háromszázan, saccolta. Nem is gondolta volna, hogy ennyi ember él itt. Szótlan, lassú gyászmenet kígyózott a magas fenyők szegélyezte hegyi ösvényen fölfelé, az emberek egymás kezét fogták, kivéve a két nyomozót, akik leghátul, illő távolságból követték őket. Nem beszélgettek, pedig Bobnak lett volna egypár kérdése, és idő is lett volna rá bőven, de az erőlködéstől elfelejtette, hogy mire is lenne kíváncsi tulajdonképpen. Már csak a lépteire koncentrált: egyik lábat a másik után, kicsit előredőlve, és nem feladni, levegőt venni, életben maradni! Óráknak tűnő kínkeserves percek után váratlanul torlódni látszott az előttük haladó tömeg, valami történt elöl, ami miatt ott megálltak – Mi-hi a-ha-ha-z? – lihegett Bob, közben nagyokat pislogott; a szeme tele lett porral és verítékkel egyszerre – Megérkeztünk! – válaszolta Phil. Az előttük állók, azaz a sor vége, apró léptekkel megindult. A temetőkapu nyílása nem volt elég széles ekkora embertömeg áteresztésére. Mindenki türelmesen várta, hogy odaérjen. Bob előrefelé tekintett, amerre a sor elejét sejtette, és elámult az elé táruló látványtól. A hegycsúcsnál jártak, megcsonkított maradéka előttük tornyosult a magasba. Csúnyasága, jobban mondva elcsúfítottsága az emberi tevékenység diadalának számított valamikor, lám, ilyet is tudunk, nincs előttünk akadály; így aztán nem is természeti kép volt az, amit látott, hanem egy szabadtéri ipari műemlék. Az élet, persze, megy tovább, a diadalének elszállt, vele együtt a bányászok is eltűntek. A bánya most már csak egy lyuk, egy rosszul sikerült kiállítási darab, és így marad az idők végezetéig. Beléptek a temetőkertbe. A gondozatlan sírok között egy nyitott, egyszerű, díszítetlen, fekete baldachin állt, alatta volt a ravatal, Agnes fehér koporsójával. Mellette Adam Bach püspök állt, fekete, hosszú kabátban, imádságoskönyvvel a kezében, a fején furcsa alakú, szőrméből készült süveget viselt. Mögötte a szülők. Peter Howard pont ugyanúgy állt, ahogyan utoljára látta ülni, azaz csak a testhelyzete változott, a kartartása, ahogyan az arcát takarta el, az ugyanolyan volt. Bob már nem is volt biztos abban, hogy pusztán a fájdalom mozdulatlansága ez, inkább tűnik menekülésnek, bezárkózásnak, csak, hogy ne kelljen szembesülnie az előtte fekvő valósággal, a kegyetlen véggel. A felesége próbálta átölelni, de hiába szorította, hiába nyújtózkodott, azt a testet lehetetlen volt átérni. Volt valami megrendítő és egyúttal az adott körülményeken hidegen túlmutató drámai feszültség a kettejük pillanatnyi viszonyában. Agnes anyja nem egyszerűen csak támogatta a férjét, hanem segítséget is remélt tőle. Ő is szeretett volna osztozni a közös bánatban, ami számára elviselhetetlen teher volt egyedül. Hangtalan könyörgött egy ölelésért, egy kézfogásért, egy viszontérintésért. Bob, bármennyire is tisztelettel és részvéttel tekintett Peterre, most önzőnek látta. Valószínűleg az is volt mindig. Önző. Ha nem így lenne, nem dobná el a szeretetét, a megértését, vagy nevezzük akárminek, pont a legnagyobb szükség idején. Nagyjából elhelyezkedtek. Nekik igen rossz hely jutott, távol is voltak, és alig láttak valamit, és amit Bob nem hitt volna, hogy a csöndet is lehet fokozni, azt most megtapasztalhatta, mert a csendben várakozó tömeg elcsendesült. Adam középre lépett, kinyitotta a könyvecskéjét és hangosan beszélni kezdett. Próbálta érteni, amit a püspök mond, szedegette össze a hangfoszlányokat, de nem sokat sikerült. Aztán leesett neki, nehezen, de leesett, hogy németül szónokol. „Ja! Hogy onnan jöttek valahonnan!” Miután úgysem értette, amit mond, Bob kis időre felmentettnek érezte magát a kötelező „temetésen sápadtan, de egyfelé, le, a földre nézünk” szabálya alól, és arrébb lépve, egy megfelelő résen keresztül, amit a kabátok és a combhoz szorított, avagy a zsebre tett kezek rengetege között talált meg, szemügyre vette a gyászoló népet. Ha beleláthatna a fejekbe! Ha olvashatná a gondolataikat! Áh! – akkor sem biztos, hogy itt találná meg, közöttük, az emberét! Adam Bach érthető nyelvre váltott, szavait – most először – Bob tisztán hallotta – Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm! – emelte meg a hangját a püspök. Szép, zengő bariton, állapította meg Bob, és az előadásmódjával sincs semmi baj. Nem tudta, mi az, amit a pap kántált, de szíven ütötte – Füves legelőkön nyugtat engem és csendes vizekhez terelget engem. Néhányan együtt mormolták a pappal a zsoltárt. Bob már nem figyelte a sokaság arcait, Dávid énekét hallgatta. Ki tudja, hány éves ez a vers, talán ezer, kétezer, talán több? Nem lehet kívülállóként hallgatni, mint egy mesét, egy történetet. Bele kell lépni, vele kell menni. Lám, milyen ellenállhatatlan erővel húzza magával! – Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy, a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. Az apja jutott az eszébe, aki már régen… Aztán saját maga, a saját esendősége, és a félelem, hogy rá is vár egy magányos út a halál árnyékának völgyében. Csak remélheti, hogy még messze van – Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt, elár­asztod a fejem olajjal; csordultig van a poharam. Csak most tűnt föl neki a szülőkkel szembeni oldalon álló csoport, középen Mike-kal. Nem ismerte azokat, akik körbevették. „Bizonyára a családtagjai”– vélekedett. A fiú arcáról az ürességen kívül nemigen lehetett mást leolvasni. Nem sírt, kifejezéstelen vonásai rendezettek voltak. Meredten bámulta a sötéten tátongó lyukat, amely hamarosan elnyeli a barátnője földi maradványait, és vele együtt az ő álmait is. Nagyon nehéz lesz újrakezdenie! – gondolta Bob, és őszintén szánta a fiút – Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig. Adam befejezte az éneket. A temetőszolgák leemelték a ravatalról a koporsót, és a sírgödör fölé tették, két deszkapallóra. Köteleket vezettek át a koporsó alatt, majd amikor végeztek, a kötelek végeit szorosan megmarkolták. Várakozón néztek Adamra. Az belekezdett egy énekbe, és a sokaság vele együtt énekelt. A sírásók kihúzták a pallókat, és a kötélzet segítségével lassan ereszteni kezdték le a mélybe a koporsót. „A tömegpszichózis!” – állapította meg Bob szipogva. Fogalma sem volt, ki volt az a lány, akit sirat; milyen volt a kedvessége, a közelsége; mégis, a többiekből feltörő érzelmek hullámai őt is magukkal ragadták. Sejtette, hogy nem Agnes az, akiért a könnyei potyognak, érte is, biztosan; de valószínűbb, hogy az alkalom és az elmúlással való kegyetlen szembesülés, meg az a döbbenetes zsoltár: talán ezek teszik… Peter Howard leejtette arca elől a kezét, rázkódott a zokogástól, és Bob a könnyein át először láthatta meg a férfi arcát. Semmi különleges vagy egyedi. Egy beteg ember püffedt arca. Előkerültek a zsebkendők. Bob, egyéb híján, a zakója ujjába törölte a szemét, annak már úgyis mindegy. A sírásba hirtelen ideges felkiáltás vegyült, és gyűrűzött végig a tömegnek azon a részén, ahol ők is álltak. Bob értetlenül kapta fel a fejét. Néhányan az erdő felé mutogattak. Arra nézett, ugyan látni még nem látott semmit, csak a fákat meg a sűrű bozótost, de már hallotta, hogy a bokrok között van valaki. Artikulálatlanul üvöltött, jajgatott, szívszaggatóan. Lassan kibontakozott egy alak az ágak sűrűjéből. Valószerűtlen öltözékben, rongyokban volt, egy gyerek, mocskos és hátborzongatóan csúnya. „Rusnya!” Kivörösödött, eltorzult arccal bömbölt, összegörnyedve, szeméből záporozott a könny, taknya-nyála egybefolyt. A fa kérgét csapkodta két kézzel, amely mellett állt, és közben hajlongott. Bob nem hitt a szemének. Dermedten figyelte a jelenetet. Most mintha integetne, vagy nem, csak sután lóbálja a karjait? Mit akarhat ezzel jelezni? A sír felé integet! Lehet, hogy ő is Agnestől „búcsúzik”? Igen! Néhányan legalábbis így érthették, mert visszaintettek, hogy jöjjön közelebb, gyászoljon velük. Má­sok elfordultak, szégyenlősen vagy utálkozva. Phil kivált a tömegből, mögötte két beátus férfi is, és elindultak feléje. A gyerek megijedt, nem csoda, három nagy termetű férfi láttán, és eltűnt egy szemvillanás alatt. A közjáték nem zavarta meg a szertartást, akik arrafelé helyezkedtek el, mit sem vettek észre belőle. A kondoleálók egy marék földet szórtak a szerencsétlen lány sírjába, majd a szülőkhöz léptek, hogy vigasztaló szavaikkal erősítsék őket. Bob örömmel fedezte fel Agnes anyja mögött Carment, aki bátorítón az asszony vállára rakta a kezét, és valamit a fülébe súgott. Nagyon sápadt volt, ez még messziről is látszott, de ez a fehérség nagyon jól állt neki „annyira gyönyörű!” Phil lépett mellé – Megtaláltátok? – kérdezte Bob – Á! – legyintett lemondóan a kapitány – Ki volt ez? – Mit tudom én! – válaszolta Phil. – Valami csavargó – Csavargó? – húzta fel a szemöldökét Bob meglepetten. – Hogy került ide úgy, hogy te nem tudsz róla? – Én mindenről tudok! – emelte fel a mutatóujját tanáriasan. – Van egy távolabb élő család. Nyolc-tízen vannak. Időnként megjelennek egypár napra. Engedéllyel. Fát gyűjtenek, összeszedik a letört ágakat, gondolom, tüzelőnek. Fizetnek érte, de nem sokat. A beátusok nem bánják, én meg fölöslegesen nem zaklatom őket. Nem csináltak eddig még soha semmi bajt. Csendben vannak, meghúzzák magukat. Nagyon jól tudják, hogy soha többé nem jöhetnének ide, ha gond adódna velük – De akkor is ki kell őket hallgatnunk! – Ha akarod, megteheted! Előre szólok, hogy semmire sem mész velük. Azon a részen, ahol a baleset történt, egyáltalán nem közlekedhetnek. Az engedélyük szigorúan megszabja, hogy hol gyűjthetnek. Bob nagyon könnyelműnek tartotta a kapitányt, egyrészt, hogy erről eddig nem szólt, másrészt, hogy ilyen egyszerűen átlépett egy fontos részleten. Gyilkosság történt, a fenébe is, nem pedig egy ócska biciklit kötöt­tek el! – Az engedélyről ki dönt? – kérdezte – A polgármester – Ki ellenőrzi őket? – Hát a hivatal, meg mi is – Phil elunta a kérdezősködést. – Ugyan már, Bob, mondom, hogy azok nem jöhetnek szóba! „Miért nem?” – akarta kérdezni, de megérezte a kapitány hangjában a türelmetlenséget, és inkább más taktikát választott – Az nem lehet, hogy farkasember? A látszólag buta kérdés mögött az a szándék húzódott meg, hogy a helyzet képtelen voltára rávilágítson – Az ki van zárva! – jelentette ki határozottan Phil. Csibészes arckifejezéssel közelebb hajolt – Bob bácsi, itt én vagyok a főzsernyák! Itt nincs lacafacázás, lazulás! A farkasembereknek minden héten kedden jelenésük van az irodámban! Bob nem kételkedett benne, hogy Phil pontosan értette, mire célzott, csak éppen nem akaródzott belátnia, hogy esetleg mulasztott. A kapitány elfordult, jelezve, hogy a témáról nem kíván tovább beszélni. A tömeg lassan araszolva haladt el a sír mellett. Bob már megint szem elől tévesztette Carment, és hiába erőlködött, nem látta sehol – Induljunk! – mondta Phil. – Az csak egy hiedelem, hogy lefelé könnyebb. Bob beleegyezően megindult utána. Majd lerója a kegyeletét később. Most még nem időszerű. Majd ha elkapja a gyilkost, akkor! A kapuból még visszanézett. „Béke veled, Agnes!” – mondta halkan, majd eltűnt az ösvény kanyarulatában

Az istentisztelet jobban ártott neki, mint a temetés meg a hegynek föl, hegynek le együttvéve. Nem az unalmas ceremónia gyöngítette el, hanem a láz, amely szinte ledöntötte a lábáról. Szédelgett, mintha most szállt volna le a ringlispílről. Bár ült, noha nem kényelmesen; és szorongott a neki jutó parányi helyen – „miért akar mindenki ebbe a sorba ülni?” –, mégis erősen kapaszkodnia kellett, hogy ne zuhanjon be a pad alá. „Még pont beférnék!” – gondolta, amint szemrevételezte a szűk nyiladékot, ami az ülőpad és a térdeplő között volt. Egyáltalán nem tudott figyelni. Lefoglalta a saját baja és a bebucskázás lehetősége. Beszédek hangzottak el, énekek, imák. „Mert ha már ott vagyok, szépen el tudok gurulni. Odáig, egészen, ahol az a cipőbe dagadt láb van. Na, akkor hogy szednétek össze?!” Alig várta már, hogy a szertartásnak vége legyen, és amikor Adam hazabocsátotta a nyáját, nagyon illetlenül, lökdösődve sietett a friss levegőre. Phil aggodalmasan vizslatta, és azt tanácsolta, hogy a nap hátralévő programjait halasszák másnapra – Szó sem lehet róla! – ellenkezett Bob. – A házaspárt mindenképpen kikérdezem! – Pont őket? – Muszáj! – Jó! – egyezett bele a kapitány. – De a helyszínnel ráérünk, úgysincs ott semmi! Bobnak nem volt ereje vitatkozni, hogy hiszen ha már ott vannak, miért ne vizsgálhatnák át a baleset környékét, inkább ráhagyta, legyen úgy, ahogy Phil gondolja. Egy rövid ebéd után – amit Bob tátott szájjal ült végig, mert a kapitány három ember helyett is evett, és villaszúrásonként akkora falatok tűntek el a szájában, mint egy fél tégla – kocsijukkal egy, a falutól távolabb eső, a hegyoldalban szelíden megbújó házhoz hajtottak – Kösd fel a gatyád! – súgta Phil Bobnak, miután kiszálltak. – Nem tudod, mi vár rád! Csengetésükre egy idősebb ember csoszogott elő. Roppant mogorvának látszott – Mán megint maga? – húzta fel a szemöldökét, amikor Philt meglátta – Igen. Nem jószántamból – válaszolta a kapitány kényszeredetten mosolyogva, és kedélyesen kezet ráztak. A ház ura bemutatkozott, valami Butcher, de a keresztnevet, amit elhadart, nem lehetett érteni. Beljebb tessékelte, és a tágas nappaliban hellyel kínálta őket. Bob belerogyott egy fotelbe, ami finom érintésű kockás pléddel volt letakarva. Phil és a sofőr szintén egy-egy hasonló ülőalkalmatosságban helyezkedett el. Bob körbepillantott. Régi ház, az alap derékmagasságig kő, de a nagyméretű ablakokkal tagolt falak vízszintesen felrakott rönkfából épültek. A nappaliból nyílt a konyha és az ebédlő, és a kandalló mellett egy lépcsősor vezetett fel az emeletre. A lakás berendezése lenyűgöző volt. Igazi műgyűjtő lehetett az ipse, mindenütt porcelánok, patinás gyertyatartók, festmények. A kandalló feletti falrészen tekintélyes rénszarvasagancs, kihajló felső ágai majdnem átütötték a mennyezetet. Ettől nem messze, szintén a falon, egy puska volt felakasztva. Bob szerette a fegyvereket, ránézésről tudta, hogy ez egy ősrégi Winchester – A felesége nem jön? – kérdezte Bob a feszengve álló embert – Az is kell? – csodálkozott el a férfi. Bob kis híján felnevetett, az öreg megnyúlt ábrázatát látva – Igen! Feltétlenül! – válaszolta. Butcher a lépcsőhöz ment, nekitámaszkodott a korlátnak és felkiáltott: – Iréne! Gyere le! A fönti helyiségek valamelyikéből elfojtott, ijedt sikoly hallatszott le, meg még valami kiáltás, Bob nem tudta tisztán kivenni, de mintha a hajával akadt volna problémája, feltehetőleg, Iréne asszonynak – Amíg legyön, nem innának valamit? – kérdezte Butcher, szinte suttogva, és bizakodva nézett rájuk. Mindhárman elhárították a szíves invitálást. Az öregember szomorú arcot vágott – Ha nem isznak, én se ihatok! – mondta savanyúan. Így már más, mondta Phil, de csak a férfiszolidaritás néma parancsa kedvéért! Butcher már ugrott is az üvegért, és a négy pohárért, miközben egyik szemével a lépcsőt leste. A sofőr Philre nézett – A férfiszolidaritás néma parancsa rád is vonatkozik! – mondta a kapitány. A sofőr szája a füléig ért – Crabron? – kérdezte Bob, ahogy kezébe vette a poharát – Minek néz maga engem? – háborodott fel a házigazda. – Azt igyák csak azok a szent emberek! – Azt hittem, maga is beátus! – Oggyan kérem! Még csak az hiányozna! – emelte koccintásra a poharát. – Éppen elég nekem így is! Egész­ségükre! Finom ital volt, tequila. Dübögés hallatszott föntről. Iréne elindult lefelé a lépcsőn, a papucsa hangosan klaffogott a fenyőlapokon. Butcher egy szempillantás alatt eltüntette a kiürült poharakat és az üveget, majd leült ő is, velük szemben, egy kanapéra – Jó napot! – mondta még a lépcsőről az asszony. Mindkét kezével a haját igazgatta – Nem tudtam, hogy jönnek! Hogy nézek ki, jaj, szörnyű! Na! Elmentem volna fodrászhoz! – Nem a hajadra kíváncsiak! – szólt oda a férje. Iréne megállt. Bizalmatlanul méregették egymást. Láthatóan idősebb volt a férfinél. Meglepően karcsú volt, és ettől magasnak tűnt – Mit? – kérdezte. Butcher megrándult, mint akit az áram ráz meg – Semmi, semmi! – válaszolta fáradtan. – Gyere mán! – Megkínáltad már az urakat? – „klaff-klaff” – Persze, persze! Ülj mán le! – sürgette – De te nem ittál, ugye? – résnyire nyitott szemhéja mögül figyelte, mintha már előre sejtené, hogy hazugságon éri a férjét – Mán mér’ ittam volna! – tiltakozott. Bob szerint az öregúr nagyon rosszul hazudott – Mit? Butcher behunyta a szemét – Nem ittam! – válaszolta indulatosan. Az asszony a férje mellé ült. Érdeklődve szemlélte a vendégeit, és időnként – sűrűn – a hajához nyúlt. Rövid, fazonra vágott frizurája volt, de már lelapult, amit ezekkel a gyors, húzó-toló mozdulatokkal igyekezett – mindhiába – feltupírozni – Kérem – kezdte Bob –, beszéljük át a tanúvallomásukat. Azt szeretném, ha pontosítanának benne néhány adatot! – Jó! – mondta Butcher – Mit? – kottyantott közbe Iréne. A férfi ismét megrándult. Nem feltűnően, nem ellenségesen, de finoman, érzékelhetően – Nem vagy süket, mér’ nem figyelsz? – vetette oda bosszúsan a feleségének. Az hosszan nézett a szemébe, aztán lassan elfordult tőle. Érezhetően megbántódott – Na, jól van! – Iréne hanglejtése nagyon fenyegető volt. – Jól van! Csináld csak! Bob folytatta – Először, nézzük az ön vallomását, Mr. Butch… Butcher, akihez éppen beszélt, elvörösödött fejjel felpattant a kanapéról. Haragosan a nejére nézett – Mér’ kell ezt csinálni folyton! Kérdeztek tőlem valamit, arra akarok válaszolni! – Nem kérdeztek tőled semmit! – intette le az asszony. Butcher feje akkorára nőtt, mint egy dinnye – Hát mán hogy a csudába ne kérdezett volna? – kiabálta felháborodottan – Akart, de te közbevágtál, és belé fojtottad a szót! – Az én házam! Még jó, hogy azt csinálok, amit akarok! – Nem a te házad, az enyém! Na! Ne gyerekeskedj! – fájdalmasan a hasára tette a kezét, és a mennyezetre emelte a tekintetét. – Úristen! De fel vagyok puffadva! – Akkor is! – Butcher duzzogva visszaült. Iréne gyanakodva szimatolt a levegőbe – Be vagy rúgva? Ittál? Na! Be vagy rúgva! – Iréne csúnyán nézett a többiekre – Ivott? – kérdezte tőlük. A három rendőr kényelmetlenül fészkelődött a helyén, de egyikük sem szólt. Hiába, a férfiszolidaritás néma parancsa… – Nem ihat egy kicsit sem, na! – szögezte le az asszony. – Kikészül tőle rögtön! – Oggyan már! – legyintett sértődötten Butcher – Mit? Egy pillanatig úgy tűnt, hogy az idős ember felrobban – Ezzel visz a sírba! A „mitijével”! – csapta össze a tenyerét dühödten a férfi. Tényleg. Volt ebben a „mit?”-ben egy bántó árnyalat, vélekedett magában Bob, ami Butchert annyira idegesítette. Nem egyszerűen „mit?” volt, bár az akart lenni, hanem inkább „mitsh?”-nek hangzott: Mitsh? A „t” betűhöz odaejtett „sh” tökéletesen kiürítette a kérdőszó lényegét, az érdeklődést, a – mondjuk így – kíváncsiságot, és egy erőszakos, lesajnáló tónust kölcsönzött neki. Nagyon lekezelő, agresszív tónust. Phil felállt – Talán majd visszajövünk máskor. Most nem alkalmas, úgy látom – mondta. A sofőr is, Bob is felállt – De szóljanak előtte! – kérte őket Iréne „Biztosan a fodrász miatt!” – gondolta Bob – Úgy lesz! – nyugtatta meg a kapitány. Elindultak kifelé – Azt a múltkor – kiáltott utánuk Butcher – el is felejtettem mondani, hogy rosszul volt beállítva az indexe!

Bob visszahuppant a fotelbe – Miféle indexe? – kérdezte – Hát annak a kocsinak, ami ott volt. Bob elővette a papírokat a dossziéból, idegesen átlapozta őket – Nincs semmilyen autó, miféle autóról beszél? – Dehogynem! – vetett ellent az öreg. – Mondtam, hogy elment ott egy autó! Bob megtalálta – Ja, igen! Elment egy autó. Na és? – Rosszul volt beállítva az indexe! – Ott egy kanyar van! Miért indexelt volna? – Hát nem is indexelt! Bob megtörölte a homlokát. Alig tudta türtőztetni magát – Most tetszett mondani, hogy rosszul volt beállítva! – Azt hát! Mer’ úgy is volt! De nem indexelt, hanem az elakadásjelzője villogott, amikor megállt! Phil döbbenten állt – Mi az, hogy megállt? Miért nem mondtad ezt, amikor először itt voltunk? – kérdezte emelt hangon – Ne kiabáljon vele! Hálásnak kellene lenniük, hogy ennyit segített eddig is! – kelt férje védelmére Iréne, és átölelte. – Számít ez egyáltalán valamit? – Hogyne számítana! Majdnem ráhúztam a vizes lepedőt egy gyerekre! Örök életében börtönben kushadt volna! – kelt ki magából a kapitány – Sokáig volt ott… – mondta megszeppenve Butcher. Bob nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Két hét! Ennyi ment veszendőbe a nem körültekintő adatgyűjtés miatt! Meg e miatt az alak miatt… „Ide kellett volna jönni, rögtön!” – gondolta – Miből feltételezi azt, hogy sokáig volt ott? A férfi beszámolt az árnyékokról a falon, hogy azok egyszerre csak eltűntek („Lekapcsolta a világítást!” – fordította le magának az elhangzottakat Bob), meg az összevissza felvillanó sárga fényről – Tudniillik esett akkor az esső! – vágott közbe Iréne. Így mondta, esső – Ennek mi a jelentősége? – lepődött meg Bob. Butcher fontoskodva előrehajolt – Beázott a lámpája, tudja! Befolyt oda a víz. Olyankor előfordul, főleg idősebb kocsiknál. Utána, ha kiszárad, mán nincs vele baj. De az ilyet jobb megnézetni! Bob felírta a noteszébe, amit az öreg mondott – Mennyi ideig lehetett ott? – kérdezte – Hát azt én nem tudom. Sokáig. Úgy kell számolni, hogy, ugye, hogy amikor én elindultam, le, a kanyarhoz, három óra ötvenhat volt. Akkor mán nem volt a kocsi, elment. Azalatt ment el, amíg öltöcködtem – Amíg „öltöcködött”… – ismételte vissza Bob, a jegyzetei fölé hajolva. A szeme sarkából látta, hogy a sofőr a falnak fordulva röhög. Még egyszer, elejétől fogva, töviről hegyire elmondatta az egész történetet. Abban bízott, hogy közben, talán, megint lesz egy „most jutott az eszembe”. De az öreg semmi újabb újdonsággal nem szolgált. Ideje volt menni – Ha mégis elfelejtett valamit, bármilyen apróságot, ne habozzon, itt a számom, hívjon fel! – adott át Bob, mielőtt beszállt volna az autóba, egy névjegykártyát a férfinak, rajta a vendégfogadó telefonszámával. Butcher kikísérte őket, és most úgy állt a keskeny úton a távolodó kocsi után bámulva, lángvörös arccal, mintha karót nyelt volna. A sofőr nem bírta tovább, és ahogy a férfi látótávolságon kívül került, leállította az autót, és előre-hátra dülöngélve, a térdét csapkodva nevetett. Phil hahotázott – Mi van? – kérdezte Bob értetlenül – Ezt utálja a legjobban! A „ne habozzon”-t! – mondta nevetve Phil – Szappanfőző volt! – tette hozzá magyarázatképpen a sofőr, és a szeméből törölgette a könnyeit. Bob elnézte a két embert, majd belőle is kitört a nevetés. A szappanfőző ne habozzon… Hát ez jó! Tényleg jó!

A következő egy hét eseménytelenül telt el. Az idegesítő házaspárnál tett idegesítő látogatás másnapján – teljes titoktartás mellett, hogy Carmen meg ne tudja – kimentek a helyszínre, ahol a baleset történt. Phil mindent megmutatott Bobnak, amit csak a fényképek alapján be lehetett azonosítani, de igazából semmire sem mentek. A szalagkorlátot kicserélték, lentről a kocsit – már ami maradt belőle – elszállították – Mondtam, hogy itt nem találsz semmit! – toporgott türelmetlenül a kapitány. Lassan indulnia kellene vissza! Meg kell főznie a kávét az FBI-osoknak… Bob belátta, hogy hiábavaló volt a kirándulás. Próbálta erőltetni a fagyűjtésre messziről érkező család kihallgatását is, de Phil mindannyiszor elhárította – Már intézkedtem! – mondta olyankor. – Folyamatban van! Neked nem kell ezzel foglalkoznod! Az egyetlen jót, ami az egyhangúan múló nappalokat rövid ideig felvillanyozta, Carmen vizitjei jelentették. Megváltás volt számára az a néhány perc, amit együtt töltöttek. Kölcsönös rokonszenvük elmélyült, már hosszabban néztek egymás szemébe – éppen csak hosszabban –, mint azt az ismeretségük indokolná. Az érintése is más volt: személyesebb, finomabb. Nagyokat kacagtak Butcheréken – ennek köszönhette, hogy elnézte neki a meg nem engedett eltávozást –, a szappanfőző mesteren meg a feleségén. Carmen nem tudott betelni vele, mindannyiszor elmondatta vele még egyszer. „Ne, ne onnan! Elölről! Hogy bementetek, és?”. Hangosan, levegő után kapkodva nevetett. Bobnak, mintha hájjal kenegették volna, olyan jólestek a nő dicsérő szavai; „Isteni, ahogy előadod! Egyszerűen isteni!”. Az idő azonban gyorsan elszállt, a doktornőnek mindig akadt valami dolga a kórházban, mennie kellett. Ahogy kitette a lábát, Bob már a másnapi találkozásukat tervezte. Nagy vonalakban be is jött: „fordulj hasra”, injekció, „nyújtsd ki a nyelved”, „köszönöm”, „szevasz”, „szia”. A többi mellékes részlet – „ma itt alszom nálad”, „szeretlek”, „én is”, „ölelj át”, „szorosabban”, paplan a földön – nem. Bob állapota változatlan volt, még az sem segített, hogy sokat aludt. Már amikor tudott. Mert ha belázasodott, akkor csak hánykolódott, és izzadt a rengeteg gyógyszertől. Naponta cserélték az ágyneműjét, volt, hogy kétszer is. A szobalány kedves volt, mosolygott, szó nélkül tette a dolgát. Pénzt nem fogadott el, és még csak a nevét sem mondta meg. Bob csendes belenyugvással szemlélte önnön magát. Most már ez így marad, gondolta, az állandó rosszullét, az ágyhoz kötöttség, hideg vizes borogatás és név nélküli szobalány. Festőnek való téma; zsánerkép, a depresszió harsány színeivel. Szombat délelőtt Phil vigyorogva állított be hozzá – Meghívtak – újságolta lelkesen. – Meghívtak a lagziba. Bob elmosolyodott – Az jó – mondta. – Engem is. Előző nap a portás hozta fel neki a meghívót – Akkor jó – örvendezett a kapitány. – Megyünk együtt! Bob keserűen legyintett – Én nem megyek – mondta. – Képtelen vagyok felkelni. Phil meglepetten nézett rá – Ugyan, haver! Edzésben kell maradni! Te szoktad mondani – Most nem megy. Komolyan. Az ajtóig sem tudok elmenni. Behunyta a szemeit. Zúgott a feje – Kár! – Phil lelkesedése ugyan alábbhagyott, de csak a beteg iránti tapintatból, mert igazából semmi sem szeghette kedvét. – Hát jó! Akkor megyek egyedül. Te jó isten! Ha belegondolok, hogy néhány napja még meg akartak lincselni! Bob őszintén együtt örült a kapitánnyal. A találkozásaik alkalmával a férfi mintegy mellékesen elejtett szavai sejtetni engedték, hogy a lelkiismeretét nagyon meggyötörte az a vita, amit a beátusokkal folytatott a kapitányság előtt. Nem is volt egyszerű helyzet, ismerte el Bob – Majd mesélek – búcsúzott Phil. – Hozok tortát – Jó! – kiáltott utána Bob, és magára húzta a takarót. A délután világnagy csalódása, hogy Carmen helyett egy ápolónő jött. Elutazott a doktornő, vidékre, sürgős. Az a fene Carl megint meglógott! Nem bír a fenekén ülni a dagadó heréivel! – fűzte hozzá a váratlan megjelenéséhez magyarázatképpen. Feltűnően nagy tokája volt, mint egy malacnak, az állvonala elveszett a zsírpárna dagadó redői között – Hogy lehet ilyen bűzben lakni? – dörrent rá, miközben szélesre kitárta az ablak szárnyait. – Rosszul néz ki, angyalom! És ápolatlan! Tessék fürödni és beretválkozni! Bob mukkanni sem mert. Azért ez más hang! Főnővéri hang! A szeméig felhúzott takaró fedezékéből pillogott elő­­re. A nővér leült. Egy ideig szótlanul meredtek egymásra – Mi lesz már?! – kérdezte a nő – Hogy érti, hogy mi lesz már? – kérdezett vissza Bob. Ijedten vette észre a saját hangján, hogy mennyire elgyávult – Nem érek rá magával foglalkozni napestig, máshová is mennem kell! Hogy a szavainak nyomatékot adjon, az órájára nézett, és türelmetlenül ciccegett – Akkor most mit csináljak? Forduljak meg? – kérdezte bizonytalanul Bob – Ja! Ki! – bólogatott az asszony. – Forduljon ki az ágyból, és inóc fürödni! – Most?! – Meg holnap, meg azután! Addig nem nyúlok magához, amíg ilyen áporodott szaga van! Bob tágra nyílt szemmel bámulta. „Ez komoly? Vagy nem komoly?” De a nő arcán nyoma sem volt tréfának, szigorúan nézett rá. Most mondjon ellent? Kérje ki magának? De tulajdonképpen mit is? A szavait? Hogy büdösnek és ápolatlannak nevezte? Pedig tényleg igaza lehet. Afolyamatos lázas állapota miatt igencsak elhanyagolta magát, a megjelenésének küllemi oldala nemigen érdekelte az utóbbi napokban. Furfangosnak kell lennie, különben ez a Malactoka keresztben lenyeli! „Inóc? Milyen szó ez?” Egy részeg ember ügyetlenségével bontakozott ki az ágy öleléséből. A papucsa becsúszott az ágy alá, de lusta volt lehajolni érte; „Jó lesz mezítláb is!” De a banya észrevette! – Papucs! – kiáltotta – Nagyon fáj a derekam, ha le kell hajolnom, elájulok! – vette sírósra (furfang!!!) a dolgot Bob – Pedig az magától nem csúszik a lábára! – nevetett az ápolónő – De mondom, hogy szétszakad a derekam! – Ha szétszakad, ölben viszem a sebészetre. Maga alig lehet több tíz kilónál. Ott majd összevarrják. Nem jött be! Sírhat, zokoghat, illegetheti magát, Malactokát semmi sem hatja meg. Nincs mit tenni. Az ellenállás már a csírájában kudarcra ítéltetett. Lehajolt. Tényleg nagyon fájt! A papucs előkerült, és a lábára húzta. Elindult a fürdőszoba felé – A pizsamáját hagyja itt! Olyan szaga van, mint egy fiúöltözőnek! Bob megállt. A nő elértette a férfi szégyenlős zavarát – Láttam már olyat! – mondta. Bob kibújt a hálóruhájából, összehajtogatta és a székre tette: „Ha gyűrötten hagynám itt, büntetésül még egy kört is futnom kéne a ház körül!” Becsoszogott a fürdőszobába, és a tus alá állt – Szappannal! – hallotta a háta mögül. Ijedten ugrott arrébb, és a zuhanyfüggönnyel próbálta eltakarni magát. Malactoka bejött! És közelít! – Na, adja ide azt a szappant! Még ki sem bontotta! Forduljon meg, hadd mosom meg a hátát! Az ápolónő módszeresen és alaposan megfürdette. Valahonnan kerített egy érdes szivacsot – hozta magával, előrelátó módon; a táskájában tartotta –, és átdörzsölte vele az egész testét. Nem volt mindig kellemes, de a vérkeringését határozottan felfrissítette – Nem szabad, hogy vizes maradjon! Mindenütt! Szá­­razra! – intette, amikor törölközött. Utána végignézte, ahogy megborotválkozik. Az arcszeszt nem engedte – Nem kell olyan! Csak árt! – mondta. Közben az is kiderült, hogy Margaretnek hívják, és hogy beátus nővér. Chenilben lakik, de itt is élnek rokonai – Na, így már mindjárt más! – mondta, amikor végeztek. – Most már jöhet az, amiért itt vagyok! Beadta az injekciót. Bob újfent elcsodálkozott az emberi magatartás megtévesztő mivoltán. Nem mind arany, ami fénylik, ez igaz, de még egy mészáros szívében is lakhat Buddha, és ez is igaz. A nő már-már kíméletlenségbe hajló, határozott fellépése mögött egy csupa szív, odaadó lélek lakozott; lám, milyen ügyesen kezelte a tűt is! Margaret gyors mozdulatokkal pakolt – Most valami pólót vegyen magára, mert ezt leviszem és kimosatom! – mutatott a pizsamára. – Ha nem száradna meg holnapig, amíg jövök, tessék másikat cserélni! – Holnap is ön jön? – kérdezte savanyúan Bob – Minden bizonnyal – válaszolta a nővér. – Most pedig feküdjön le! Pihenjen! Ne olvasson, és ne képzelegjen! Margaret elviharzott, és Bob magára maradt a nagy kérdéssel: „Hát azt meg hogyan kell csinálni?”

Ha lejjebb megy, ha keresztülverekszi magát ezeken a szúrós ágakon, amik összevissza szaggatták már a bőrét, úgy, hogy vérzik keze-lába, és a tüskék beleragadnak a ruhájába, alattomosan, észrevehetetlenül, hogy azután további sebeket ejtsenek rajta, akár egy ici-picit is mozdul; ha lejjebb merészkedik, megtudhatja, hogy honnan jön a lárma. A házak felől kúszik fel a sok emberek hangja, elvegyülve néhány kutya haragos ugatásával, fény csillog át a fák között, ott vannak a sok emberek! Fél itt fönn, vacogva meghúzta magát egy bokor tövében, egyedül van; retteg! Nappal jó, nagyon jó, mert minden nyugodt és érdekes; lehet barangolni. Például látott egy állatot, amint megfogott egy másikat, a nyakánál kapta el, birkóztak, hemperegtek a földön. Nyivákolt nagyon, amelyik vergődött a fogak szorításában, mire ő ezen elnevette magát, akkor persze szétugrottak, megijedtek tőle, de a nyivákolós néhány lépés után elterült, és nem moccant többé… Meg lehet aludni a füvön, és az is nagyon jó; de éjjelre megváltozik minden, és megtelik az erdő ijesztő és szokatlan zajokkal. De ezek nem olyanok, mint amilyeneket most is fülel, hanem rémisztő neszek: elfutó lábak alatt reccsenő faágak, madárszárnyak suhogásai, vijjogások. Fél tőlük. De vissza nem mer, nem akar menni. Abba a házba, a szobájába, nem! Oda többé nem! Az a másik tudja, hogy elszakította a láncot és kiszökött. Látta rajta, hogy dühös, hogy a legszívesebben agyonütné! Biztosan nagyon megverné, biztosan, és rugdosná, amíg el nem ájul; és ezt nem akarja! Akkor már inkább a tüskék, és a szeméhez csapódó faágak! Egy kerthez jutott ki, innen jól látszik, nem messze van az a ház, ahol énekelnek. Az összes többi épület sötét, egyetlen árva lámpa sem világít, egy ablak mögött sem, csak az az egy fényeskedik, csak az mutogatja magát! Ahogy közelebb ért a ház mögött húzódó kerítéshez, finom illatok csapták meg az orrát. Korgott a gyomra, és összefutott a nyál a szájában. Napok óta csak füvet evett, meg bogyókat, és a pocsolyákból ivott, de nem volt elég! Nem elég! „Enni!” – dübögött a fejében. Néhány lépés választja csak el az ételtől, és nem tudja, hogyan juthatna hozzá. A gyávaság visszatartja, az éhség előrehajtaná! Mit csináljon? A földre kucorodva sír… Tehetetlen dühében üti a földet. Enni! A háznak ezen az oldalán, hátul, egy kisebb terasz kapcsolta össze a kertet az épülettel. A teraszról egy üvegezett ajtón át lehetett a belső terekbe jutni. Az ajtó mellett, két oldalt, a falakat nagyméretű ablakok tagolták. De most ezeken nem lehetett belátni, az összehúzott sötétítő függönyök szárnyai közt nem volt rés. Csak a sok emberek árnyékai hullámzottak rajta, ide-oda táncoltak a kárpiton. De a sarkon, az épületre merőlegesen, volt egy kiugró házrész, ott egy másik szoba lehetett, ott nem égett a lámpa, sötét volt, és nyitva volt az ablaka. Ha bemászik, lehet, hogy ott van az étel, a víz. Ha nem ott van, az se baj, akkor is megtalálja, és elveszi. Enni akar, és enni fog! Csak egy nagyot kell ugrania, megkapaszkodik, felhúzza magát és bent is van. Az ablak alá állt, hosszan fülelt; nem járkál erre senki. Felhúzódzkodott, és átvetette magát az ablakpárkányon. Kicsike szoba. Az ablakkal szemben egy ágy volt, szépen letakarva. Mellette egy kisasztalka tükörrel. Egy vizeskancsó áll rajta. Odadobta magát, és hosszan ivott. Furcsa illat. Nem ételé, de finom. Az asztalkán heverő apró tárgyak szaga, üvegcsékből áradó illatok. A lába beleütközött valamibe. Még a víz is kilöttyent, ahogy belerúgott. Egy kis szék, kerek tetejű. Leseperte a ráömlött vizet. A tükrös asztaltól kétlépésnyire egy ajtó. Még iszik egy kortyot, és megnézi, hová vezet. Hirtelen zajt hallott. Közeledő léptek! Valaki jön! Hevesen dobogott a szíve a félelemtől. A torkában érez­­te. Gyorsan kell cselekednie! Elbújni egy alkalmas helyen! Vadul kutatni kezdte a szobát megfelelő rejtekhely után. Az ágy túloldalán egy szekrény állt, a bal oldala és a fal között épp akkora volt a rés, hogy bepréselhette oda magát. Egyre közelebb ér… Mintha az a másik jönne! Ugyana­­zok a tompán kopogó léptek. Hogy tudhatta meg, hogy itt van? Moccanni sem mert. A szekrény és a fal szorításában alig kapott levegőt. Kinyílt az ajtó. Valaki belépett rajta. Felkapcsolja a villanyt. Szétárad a fény. Ide-oda járkál a szobában. Bezárja az ablakot. Most a szekrényhez lép. Még a szuszogását is hallja! Ő maga nem látja, ki az, de az viszont mindjárt észreveszi! De nem! Nem! Nem vette észre, mert a kitáruló szekrényajtó eltakarja. Biztonságban érezheti magát. Az a valaki a vállfákat tologatja, valamit leemelt a tartórúdról, egy ruhát, nem zárja vissza az ajtókat, viszi magával, suhog a ruha anyaga. Valószínűleg rádobta az ágyra; olyan hang volt, mint amikor a levelek hullnak le a fák ágairól, és zizzenve a földre fekszenek. Most valamit kihúz: a kis kerek széket. Kicsit sikkant. Ezek szerint leült, és megérezte az ülésen a kilöttyent vizet – A fenébe! – hallja a mérgelődő idegent. Ki lehet az? Az biztos, hogy nem az a másik. De ki? Ki kellene néznie! Meglesni! Elővigyázatosan elmozdította a szekrény ajtaját, hangtalanul, nem feltűnően, és csak annyira, hogy ha kicsusszan a szűk búvóhelyéről, az ajtó még mindig takarja, de ki is pillanthasson mögüle. Lassú, apró mozdulatokkal kiszabadította magát, megállt a szekrényajtó lapja mögött, majd óvatosan kinézett. Egy lány! Egy barátnő ül a tükröcske előtt. Szőke, hosszú hajú, a két vállán omlik le a hajzuhatag. Nincs rajta ruha, egyáltalán nincs. A barátnő felemeli a karját, a haját igazgatja. Kivillan a melle. Hullámzik, táncol. Valami belül megborzongatja. A látvány elfeledteti vele az éhséget, hogy egy másfajta éhség remegése töltse ki a bensőjét. A lány bőre rózsaszín, csillogó, puha bőre van és lüktet a nyakán az ér! Vér szalad az ereiben, meleg, forró vér! Vér! A barátnő kell! A melle, a bőre, a vére! Minden idegszála megfeszül. Levadássza, mint ahogyan az erdőben az a vadállat is tette. A barátnő most egy fiókot húz ki, egy nagy fésűt vesz elő. Előrehajol, és hátulról az arca elé dobja a haját. Hosszú karmozdulatokkal fésülni kezdi. Jól kivehetően látszanak a bőrén át a megfeszülő-elernyedő izmok. A mellei pajkosan hintáznak a kar mozdulatát követve. A köldöke környékén szikrázik a hasára ömlő fény, a hajlatokban, vékonyan, sötét árnyékok ülnek meg. Most, amíg nem figyel, most! Halkan kilépett az ajtó mögül és a lány mögé lopózott. Az megérezhetett valamit, mert csodálkozva felemelte a fejét, és kinézett a haja közül. A tükörben vette őt észre, hogy ott áll mögötte. Látta a szemében kigyúlni a rémület lángját. Talán még szólt is volna, de egy hang nem jött ki a torkán, csak tátogott, mint egy partra vetett hal. Villámgyors mozdulattal átkarolta. Magához ölelte a testet. Puha, mindenütt puha! Forró levegő jön ki a barátnője szájából. A fülén, a nyakán érzi a párát, beleborzong, finom, ez nagyon finom! A lány rángatja magát, nyifog az erőlködéstől és a félelemtől; ki akar szabadulni a bilincsként összezáródó karjai közül. Nem! Most még nem engedlek el! A véred! A véredet akarom! Rugdaló lábaitól a kisasztal illatos tárgyai szanaszét gurulnak, potyognak le a földre, és eltűnnek az ágy alatt. Az egyik fiók is kicsúszik a helyéről. A lány szeme megakad benne valamin; most nem szép a szeme, egyébként kék, és tetszik neki, de most kidüllednek és véreresek a kétségbeesett küszködéstől; a kezeivel próbálja elérni azt a valamit, görcsösen markolná, egy pillanatig talán azt is hitte, hogy sikerül. De ő fürgébb volt, és hátracsavarta a karját. Mi az, vajon, amit a barátnő a fiókban meglátott? Egy olló! Ő persze könnyedén érte hajol, nem kerül erőfeszítésébe: egy kezével is meg tudja tartani a vergődő lányt, és még a száját is be tudja fogni, érdekes, hogy milyen gyönge. Bizsereg az egész teste, libabőrözik, az ujjbegyei zsibbadnak a gerjedelemtől. Szokatlan, jó érzés. Az olló is ragyog, mint egy tükör, csak úgy villog a fényben, még az eltátott száját is felfedezi rajta; az izgalomtól nyitotta ki ilyen nagyra; olyan gyorsan és sok levegőt kell vennie. A lány nyaka csodaszép; ahogy az alsó állkapcsánál fogva hátraszorítja a fejét, a nyakán megfeszül a bőr, és kidudorodnak az erek, az inak. Az olló mélyen belefúródik a húsába, így akarta, nagy erővel, bele, bele a szép húsába! Vér fröccsent az arcára. Ez jó, ez a meleg! A vér patakokban folyt az asztalkára, a székre, az ágyelőre. Rátapasztotta a száját a sebre. Itta a forró vért. A hidegrázásos borzongást valami légies, a gerincoszlopán végigfutó megkönnyebbülés jóleső érzése váltotta fel, most is remegett, de ez más volt, mint az előbb; a beteljesedés öröme rázza a tagjait, a gyönyör. A lány, félig holtan, még egyszer, utoljára, hörögve felvisított. Ilyet még nem hallott. Ilyen hangot! Még fönn, a hegyen sem! Be kellene fognia a fülét, mert nem bírja; szétszakad ott valami belül. Nem akarom! Megfagy ettől a hangtól, megfagy. Dobogásokat hallott; a sok emberek mind erre szaladnak. Menekülni! Át az ablakon, és vissza. az erdőbe! A lányt durván eltolta magától; az elzuhant, mint egy zsák; végigterült a padlón. Menekülni! Átugrott a bezárt ablakon. Az üveg hangos csörömpöléssel zúzódott össze. Az ajtó szinte kiszakadt a helyéről, amikor nagy erővel kivágódott. A falakról nagy darabokban meszes vakolat hullott alá

Phil igencsak jól érezte magát. A beátus család, amelyik meghívta, a leány szülei, szívélyesen fogadták, és a többiek is, a rokonság, mind nagyon kedvesen bántak vele. Vett egy szép ajándékot, amivel felköszöntötte az ifjú párt. Nemigen tudta, minek vennék hasznát igazán, egész délután a bajuszát rágta: a kávéfőző vagy a kenyérpirító? De a beátusok nagy többsége nem iszik kávét, ezért a kenyérpirító mellett döntött, különben is, ennek mindig mindenki örül. A háziak köszönték a figyelmességét, nagyon örülnek, milyen kedves, és az ajándék is, nahát! Jól megvacsoráltatták, megitatták. Phil megállapította, hogy nagyon ízletesen főznek, a ragujuk kiváló. A bort az após hozta, házi – mondta büszkén. Phil a sörnél maradt, az is házi, de hogy ki vesződött vele, nem derült ki a számára. Annyian voltak, hogy alig fértek el a házban. Mindenki hozott magával valamit, ételt vagy italt. Kedélyesen beszélgettek, viccelődtek, elsősorban az ifjú férj kárára. „Most majd megtudod te is, hogy milyen!” Néha bevonták a kapitányt is, aki ezen felbátorodva megengedett magának egy-egy csipkelődő megjegyzést. A többiek nevettek rajta, élvezték a társaságát. A békesség helyreállt közöttük. A hangulat fesztelen volt. A menyasszony, illetve most már feleség, az egész este folyamán nevetett, nagyon élvezte, hogy a társaság középpontjában áll, hogy ez az este róla szól, nem sok ilyen alkalom adódik egy beátus asszony életében. Gyönyörű volt a torta, és ami fontosabb, nagyon finom: vanília- és pisztáciakrém a puha, omlós piskótalapok között, karamellizált fondanbevonat, marcipánrózsák a tetején. Boldogan kínálta mindenkinek, és közben kedvesen csacsogott. Phil illedelmesen kérte, hogy a beteg barátjának, ha volna szíves, biztosan nagyon megköszönné, egy szeletet eltenni szíveskedjék. A fiatalasszony, boldogan, mint mondta, akár kettőt is elcsomagol. Éjfélhez közel elnézést kért mindenkitől, egy pár perc csak, mondta, és sietett átöltözni. A vendégek arrébb tolták a bútorokat, felkapták és a fal mellé húzták az asztalokat és a székeket, hogy megfelelő, tág tér legyen az est fénypontjához, a tánchoz. Phil ott szorgoskodott közöttük, emelt, pakolt, roppantul segítőkésznek mutatkozott. Az örömapa egyszer csak váratlanul felkiáltott – Hagyjátok abba! Hallgassatok! Megdöbbenve a férfi kemény, ijedt hangjától, mindenki elcsendesült – Mi a baj, Gerhardt? – kérdezte a felesége – Nem hallottátok? – fordult a férfi a társaság tagjai felé, miközben feszülten figyelt – Mit kellett volna hallanunk, apuka? – lépett közelebb hozzá az ifjú férj – Kiáltott! Valami baj van! – Ugyan! – intette le a felesége. – Mi baj lehetne? – Megnézem! – határozottan elindult a leánya hálószobája felé – Most öltözködik! – csattant fel az asszony. – Ne zavard, kérlek! Gerhardt megfordult. Teljesen összezavarodott. Valamit hallott. Nem segélykiáltást, azt nem lehet mondani, hogy az lett volna, de valami hasonló volt. De a feleségének igaza van. Nem lehet semmi baj, és, különben is, öltözködik. Nem illik zavarni – Biztosan rosszul hallottam – mondta, és egy kicsit elszégyellte magát felesleges aggodalma miatt. Velőtrázó sikoly hasított a levegőbe. Phil dobta, ami éppen a kezében volt, és a rémülettől kővé vált beátusokat félrelökve a hang irányába iramodott. Tudta, milyen kiáltás ez, nem egy „egyszerű” ijedség, hanem a halálfélelem sikolya. Elővette revolverét, amit gondosan elrejtett a zakója alatt, de mindig magánál hordott („Soha ne legyen rá szükség – mondta Bobnak –, de ha szükség van rá, kéznél legyen!”). Amikor felszakította a szoba ajtaját, még látta az ablakon kiugró alakot. Hallotta, hogy mögötte már szaladnak a többiek. A menyasszony a földön, élettelenül. A padlót elborította a nyakából sugárban spriccelő vére. Tocsogott a lába a vérében – Hívjanak mentőt! Értesítsék az FBI-t! Gyorsan! – kiáltotta hátra, majd nekitámaszkodva a párkánynak, ügyet sem vetve a betört üveg késként meredező maradványaira, átvetette magát az ablakon. Bob összevissza álmodott mindent, zavaros és nyomasztó képek kergették egymást az agyában. Most harcos volt, volt sisakja is, pont olyan, mint az a Sutton Hoo-i: szép, díszes, keskeny arc- és orrvédővel, és egy hosszú ostromlétrán mászott fel a hegycsúcs irányába. A dühödt védők – a bányászok voltak azok, öregek, ráncos bőrűek – köveket hajigáltak lefelé, alig bírt elhajolni a záporozó szikladarabok elől. Philt látta valamilyen régi katonaöltözékben, a zsebéből egy italosüveg hosszú nyaka kandikált ki, a pocakján tartotta a kezét, az ujjai összekulcsolva, és szélesen vigyorgott. Ez ám a finom haditechnika! – süvöltötte, majd intett Adamnek, aki elsütötte a mozsárágyút. Bumm! Felébredt. Még most is visszhangzik… Az hogy lehet? Az álombeli ágyú dörrenése nem visszhangozhat! Vagy ezt is csak álmodja? Érzéki csalódás! Csak az lehet… Bumm! Egy lövés! Régi reflexei, melyek hajdanán, még a rendőrség kötelékében alakultak ki nála, olajozottan működtek. Gyorsan lehuppant az ágyról a földre. Nem tudta pontosan, hol dördülhetett el a fegyver: egyszerre tűnt távolinak és közelinek. Ennek az oka az lehet, vélekedett magában, hogy a keletkezett hanghullámok a hegyoldalról a házak falainak csapódtak, a kövekről a visszaverődő hangok megint csak a hegyoldalnak ütköztek, és kezdődött elölről az egész, amíg bele nem simultak az éjszakába. Mindenesetre jobb az óvatosság! Egy eltévedt lövedék kellemetlen meglepetéssel tud szolgálni! Az ablak felé kúszott. Bumm! Bumm! Az istenit! Mi van itt? Mi történhetett? Most kettő, az előbb egy, meg az, ami felébresztette… Négy lövés! Óvatosan felemelkedett, hogy kilessen az ablakon. Vil­­lanyfények gyúltak az ablakok mögött, valahonnan kiabálás hallatszott, sok ember kiabálása, óriási hangzavar… Bumm! Az ötödik. Vissza! A falnak támasztotta a hátát. Az FBI emberei közül néhányan a Vendégszálláson lettek elhelyezve, ezek most nagy zajjal rúgták ki a szobáik ajtaját, és siettek le a lépcsőn. A távolban sziréna hallatszott, és autók motorjai bőgtek fel. Újból kilesett. A házak falairól ütemesen felvillanó kék fény vetült vissza. A közelben történt valami. Kapkodva vette fel a ruháit. A fegyveréért ki kellett rámolnia a szekrényét, a táskája egész tartalmát a földre borította; most nem fontos, sem az, hogy a ruhák összegyűrődnek, sem az, hogy Margaret mit szól majd a rendetlenséghez, csak a fegyver számít! Idegesítő másodpercek teltek el, mire megtalálta. Igazolványát a kabátjára tűzte – „Nehogy lelőjenek azok az FBI-os hülyék!” –, és a pisztolyát a kezében tartva a vendégfogadó elé sietett. Férfiak szaladtak el mellette. Sötét, feszült tekintetüket előre szegezve mind egy irányba futottak. Őket követve hamar odaért a szűk utcácska keskeny úttestén tolongó embertömeghez. Hatalmas volt a hangzavar, mindenki egymás szavába vágva ordítozott, néhány asszony a földön ülve, egymást átkarolva, magánkívül jajveszékelt. Az FBI emberei hasztalan próbálták a házaikba visszaterelni az egyre csak dagadó sokaságot. Bob megpróbálta átfúrni magát a beátusok gyűrűjén – Mi történt? – kérdezgette a körülötte állókat. Senki nem tudta igazán. Lőttek. Vagy a hegyen, fönt, de az is lehet, hogy a házak mögött, a kertsoron. És gyilkosság történt, szörnyű gyilkosság! Bob megrémült – Lelőttek valakit? – kérdezte – Nem! Nem tudjuk biztosan! – válaszolták a beátu­sok. Bumm! A hatodik lövés. Mindenki a földre vetette magát. Bob fektében a hegyoldalt kémlelte. „Onnan jött, a fák közül!” De úgy tűnt számára, hogy nem lefelé, feléjük lőtt valaki, hanem fölfelé, a hegycsúcs közelébe. „A fenébe, hogy nem lehet látni semmit!” – dühöngött magában. Ahogy elült a durranás visszhangja, az egyik FBI-ügynök elkiáltotta magát: – Azonnal távozzanak! Most rögtön! A földön kucorodó emberek tápászkodni kezdtek – Várjanak! – kiáltott megint. Utasította az embereit, hogy a furgonjaikkal húzódjanak le az út mellé, mintegy falat képezve a hegyoldal felé. A beátusokat felszólította, hogy lapuljanak a kocsik fedezékébe – Egyszerre nem tudnak kimenni! Veszélyes! – kiáltotta. – Kis csoportokban visszük ki önöket! Az első csoport hajoljon le, és lassan haladjon az autók mellett! Semmi esetre se emelkedjenek ki az ablak magassága fölé! A sarkon túl már mehetnek, ahova akarnak, vagy megvárhatják a családtagjaikat! A többiek maradjanak fekve! A járművek konvoja lassú menetben megindult, világítás nélkül (nehogy célpontot szolgáltassanak a lövöldözőnek), szorosan követték egymást. A mellettük lehajolva lépkedő beátusok, mintegy tizenkét-tizenhárom ember, úgy festettek, mint a tengerparti sziklára tapadt kagylók; szinte ránőttek a karosszériára. Amint elérték az utca végét, kiszaladtak az autók fedezékéből, és izgatottan tekingettek a hátramaradottak felé. A konvoj visszatolatott a második csoportért. A hegyoldal sötétbe burkolózó fái közül most valami csörtetve indult meg lefelé, zuhant, gurult, ijesztő zajt csapva maga körül. A földhöz lapuló beátusokon a félelem hulláma futott végig. Az ügynökök kibiztosították a géppisztolyaikat, és a hang irányába céloztak – Ne lőjetek! – hallatszott fentről. Az a valaki nyilván meghallhatta a fegyverek élesítésének jellegzetes kattanását – Ne lőjetek! Phil vagyok! Phil Vaughn!

TIZEDIK FEJEZET

– Azt sem tudtam, hogy hol vagyok! – lihegte Phil behunyt szemekkel, viaszfehér arcáról folyt a víz. Egy mentőautó mellett ült egy ládán. A zakója, az inge és a nadrágja tépetten, szakadtan lógott a tagjain. Az üldözés közben még az egyik cipőjét is elhagyta valahol. Engedelmesen tartotta a kinyújtott karját Margaret felé, aki a vérnyomását mérte. Szerencsére itt aludt a faluban: a rokonainál maradt éjszakára. A nagy lármára ébredt fel, és szaladt ő is ki az utcára. A kapitány homlokán hosszú seb éktelenkedett, amiből, noha a nővér már nagyjából ellátta, időnként kövér vércseppek buggyantak elő, amit gézdarabokkal igyekezett felitatni. Bob vele szemben állt, és elmélyülten figyelte sápadt vonásait. El sem tudta képzelni, hogy ez a magas vérnyomással küszködő ember, akinek az arcszíne állandóan vörösben játszott, olykor ijesztő lilába hajlóan, így kifehéredjen. „Hova lett onnan az a sok vér?” – tűnődött magában. No, igen, fűzte tovább a gondolatait, amilyen kondícióban van, csoda, hogy egyáltalán életben maradt, és vissza tudott jönni! Töprengéséből éles szóváltás zökkentette ki – Menjen vissza a helyére! – rivallt az egyik beátus férfira egy szövetségi ügynök – Ezen a földön, annak minden négyzetcentiméterén, itt is, amin állok, a helyemen vagyok! Maga áll rossz helyen, maga menjen vissza, ahonnan jött! – vágott vissza indulatosan, a szavait keményen kimérve a férfi. Mint egy varázsütésre, a hangzavar óriásira dagadt – Miért nem csinálnak inkább valamit? – kiabáltak felháborodottan a beátusok a nyomozók felé – Higgyék el, hogy tesszük a dolgunkat! – kiabáltak vissza. A hangulat még inkább elmérgesedett amiatt, hogy Adam Bach püspököt az esküvő óta nem látta senki: nem vett részt az esti vacsorán, és most sem találták sehol, az otthonában sem. Az elöljáró hiányát alaposan megérezték mindkét oldalon. Szavainak megnyugtató súlya lett volna a hívei körében, és az FBI is könnyebben végezhette volna a munkáját. „Akkor nélküle kell megoldani!” – gondolta Bob, miközben szánalommal nézte a kétségbeesett embereket. Nem kevésbé aggódott a szövetségi kollégáiért sem, akiknek az erőfeszítései jelenleg abban merültek ki, hogy a tolongó tömeget távol tartsák a násznép elkerített, rémülettől megbénult csoportjától. Pedig az megengedhetetlen, hogy elvegyüljenek, elkeveredjenek egymással. Most a tanúk helyszíni kihallgatása az elsőrangú feladat: az élményeik legkisebb mozzanata is bírhat olyan információval, ami másnak nem mond semmit, csakis a nyomozás szempontjából érdekes, és nem szabad, hogy ezeket bármilyen külső vélemény befolyásolja. Az emberi természet szeret mások figyelmében tetszelegni: a szereplési vágy, a siker utáni mohó étvágy a lelkünkben lakozik, és ha látunk valamit, vagy történik velünk valami szokatlan, azt rögvest meg akarjuk osztani másokkal. A számunkra fontosból kiemeljük mindazt, ami a többiek érdeklődésére is számot tarthat, és ha a hallgatóságnak tetszik, esetleg – csupán a hatás kedvéért – még tódítunk is hozzá, és amikor újra meg újra előadjuk, már szinte csak azokat a motívumokat szőjük a beszédünkbe, amiket a közönség díjaz, amit hallani akar. Így végül a történet bonyodalmának és kimenetelének alig van köze az eredeti események igazságához. Az emlékezet számára a lényegtelennek tartott részletek elvesznek, pedig az igazság, már a régi bölcsek szerint is, azokban rejtőzik. „Tennem kell valamit!” – határozta el magát Bob. Az agyában egy egyszerű ötlet körvonalai rajzolódtak ki. Elmosolyodott. „Ez menni fog!” – gondolta. Gyorsan az FBI utóbbi napokban odavezényelt tisztjéhez, Steve Maceyhez sietett – Eszembe jutott, hogyan küldhetnéd haza őket – szólt hozzá kissé feszélyezetten. – Meghallgatnád? Steve nagyon bizalmatlan volt vele szemben, ezt tudta is róla. Amikor néhány nappal ezelőtt bemutatkoztak egymásnak, és elmondta neki, hogy mi járatban van errefelé, az hidegen mérte végig, és fitymálóan biggyedt le az ajka. „Nem fog a tenyeremből enni!” – gondolta akkor. Most mégis, rövid töprengés után, beleegyezően bólintott, hogy „Nosza!”, és intett, hogy menjenek távolabb a kíváncsi fülek elől. Bob követte, majd halkan, szinte suttogva, előadta a javaslatát. Steve meghányta-vetette magában az ötletet, és azt mondta, hogy „Ugyan elég szar trükk, de egy próbát megér”. Visszamentek a parancsnoki kocsihoz. A tiszt magához rendelte az egyik emberét – Mondjad, főnök! – állt meg előtte a férfi – Keríts nekem valahonnan egy megafont! – Rögtön itt vagyok vele! – Már el is késtél! A férfi kis idő múlva hozta is a szerkezetet. Steve a kezébe kapta, felállt az autó motorházának a tetejére, és a tömeghez fordult – Emberek! – szólította meg őket. A hangosbeszélő sivított, recsegett, kattogott. Úgy tűnt, hogy Steve menten elhajítja a készüléket, de csak türelmetlenül megütögette a kezével. Ismét a szájához emelte – Azzal nem használnak, hogy itt zajonganak és tolongnak egymás sarkában. De én azt szeretném, ha segítenének nekem! Kérem, hogy segítsenek! Kis hatásszünetet tartott, hogy mindenki rá figyeljen – Imádkozzanak! A beátusok hirtelen elcsendesedtek. Egy pillanatig döbbenten nézték, először őt, aztán egymást. Majd valaki fennhangon egy imaszöveg első sorába kezdett – „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!” A többiek lassanként átvették, és aztán már együtt mormolták halkan az Istent dicsőítő szavakat. Bob pontosan erre számított, erre a reakcióra. Steve felszólította az embereit, hogy Phil beosztottaival karöltve tereljék vissza az embereket, legalább az utca végéig – Csak gyöngéden! Semmi hangos, indulatos szó! – tette hozzá. Azután Bobhoz fordult – Kösz! – mondta, majd ment is tovább. Lezáratta a ház környékét, és intézkedett, hogy kezdjék meg mielőbb a násznép kihallgatását. A rendőrök derékmagasságban sárga szalagokat húztak ki a kijelölt terület köré. A házat és a kertet a helyszínelők szállták meg. Egy pillanatra mindenki megállt, amikor a menyasszony holttestét rejtő koporsót kihozták az ajtón és egy furgonba tették. Amikor Bob visszament a mentőautóhoz, Margaret éppen végzett, és kijelentette, hogy a kapitánynak sürgősen kórházba kell mennie, hogy a homloksérülését megfelelően ellássák. Azután köszönés nélkül hátat fordított, és elsietett az övéihez. Steve Macey odaballagott hozzájuk, és felpillantott a jegyzeteiből – Szóval azt mondod, hogy a bánya felé szaladt? – kérdezte Philt – Ha nem változtatott irányt azután, hogy elestem, akkor igen! – válaszolta a kapitány – Nem a csavargók közül való volt, akik fát gyűjtenek? – kérdezte Bob – Nem! – rázta meg a fejét Phil. – A héten leellenőriztük őket. Nincsenek itt, és nem is voltak, már tavaly óta – Akkor az a fiú nem közülük való volt? – Nem tudom… Nem! – vallotta be Phil – Ugye mondtam, hogy járjunk a végére! – fakadt ki Bob – Miféle fiúról beszéltek? – lepődött meg Steve. A két férfi beszámolt a temetésen váratlanul felbukkant rongyos gyerekről – Le tudnád írni, hogy nézett ki? Bob megpróbálta a lehető legpontosabban elmondani – Azt mondjátok, nem ismeri őt senki? – kérdezett tovább Steve – Mindenesetre akkor úgy tűnt, hogy nem! – válaszolta – És az, akit üldöztél, hasonlított rá? Vagy ő maga volt? – Á! – legyintett Phil. – A házban csak a hátát láttam egy pillanatra, valami színes rongy volt rajta, fönt, a fák között pedig olyan sötét volt, hogy az orromig sem láttam! – De abban az esetben, mármint, ha irányt változtatott – vette át a szót Bob –, ugyanúgy a faluban lyukad ki, nem? – De igen! – Miért? – húzta össze a szemöldökét a szövetségi tiszt – Mert a hegyről a másik oldalon nem lehet lejutni. Felmászni sem. Teljesen járhatatlan. Csak a falu felé tud lejönni – Akkor a kezünk közé szalad! – jelentette ki Steve. – Maradjunk annál, hogy továbbra is fölfelé haladt… Egyéb­­ként eltaláltad? – Egyszer úgy hallottam, hogy igen… Mintha felkiáltott volna. Akkor rá is lőttem még egyszer, amerről a hangot hallottam, de nem láttam semmit… – emlékezett vissza Phil. – Úgyhogy nem vagyok biztos benne. Steve töprengve bámulta a hegycsúcs ormótlan alakját – A bánya területe elég nagy kiterjedésű. Hová tud elbújni? – kérdezte egy kis idő múlva – Az a rész tele van sziklákkal. Talán azok mögé… A temető is ott van a közelben… – Nincs ott épület, vagy bodega, vagy akármi, ahol meghúzódhatott? – Csak egy régi csőszkunyhó, ha megvan még egyáltalán. Megmondom őszintén, nem nagyon ismerem azt a környéket, nem kellett még arra mennem. Ezek a beátusok egyáltalán nem járnak oda. A gyerekeiknek sem szabad ott játszaniuk, mert hát veszélyes – Jó! – húzta ki magát az ügynök. – A falut lezárom! Senki se ki, se be! Reggelre megérkezik az erősítés. És iderendelek egy helikoptert! Bob kényelmetlenül fészkelődött a helyén. „Mi lesz Carmennel, az injekcióival, meg Carmennel, és egyáltalán Carmennel?” – Átfésülöd a terepet? – kérdezte – Hogy átfésülöm-e? – hökkent meg az ügynök. – Ez a szó kevés arra, ami most következik! – Akkor mondj jobbat! Steve elhúzta a száját – Hajtóvadászat!

Miután Phil beszállt a mentőautóba, és az elszáguldott vele Chenil felé, Bob visszasietett a szállására, és azonnal felhívta Fredet – Teljesen lezárják a falut – újságolta –, és ez az emberek számára legalább annyira félelmetesen hangzik, mint annak a tudata, hogy egy gyilkos bujkál a bokrok alatt! – De legalább biztonságban lesznek! – Az már színigaz. Még egy jót fingani sem lehet, hogy ne tudjanak róla – Akkor most hogyan tovább? – kérdezte Fred – Még nem tudom. Ez nagyban függ tőled is – Tőlem? – ismételte meg Fred, mint aki rosszul hall – Figyelj, Fred! – kezdte nehezen Bob. – Az eszközeim és a lehetőségeim nagyjából eddig terjedtek… A dolog egyszerűen túlnőtt rajtam. Nem mondhatott mást. Az újabb gyilkosság körülményei a feje tetejére állították az eddigi elképzeléseit, ráadásul az FBI ellehetetleníti a további munkájában. Nincs semmilyen hatásköre, csupán egy vendég a szállodából. Fred alaposan végiggondolhatta, amit mondott, mert hosszan hallgatott – Tudom! – mondta aztán – Ezért arra gondoltam – folytatta Bob –, hogy idejöhetnél – Nem, nem! Tele vagyok munkával… – ellenkezett Fred, de Bob belé fojtotta a szót – A véreidről van szó! Ne hagyd őket cserben! Ez elég átlátszó és gyermeteg érvelés volt, ezért Bob egy utolsó, meggyőző rohamra indult – Most szereztem egy jó pontot Steve-nél ezzel az imádkozós trükkel, és ez még a segítségünkre lehet. Én meg tudnám fogni a gyilkost, Fred! Minden adva van, de kellesz hoz­­zá! Te el tudod érni, hogy beengedjenek ide, vagy ha kell, akkor járhatsz-kelhetsz Chenil és a falu között. Egyedül én nem tudom végigcsinálni! Gyere ide, és akkor együtt elkaphatjuk! – Van gyanúsítottad? – kérdezte bizakodva Fred – Van – vágta rá hirtelen Bob, pedig hazudott, mert nem volt – A következő géppel megyek! – válaszolta a volt főnöke, majd letette a kagylót

Bob még aludt, amikor a Steve által kért erősítés nagy hanggal megérkezett. Az utcákat szürke zubbonyos férfiak és nők lepték el, a kabátjaik hátán feltűnően, nagy betűkkel állt: FBI. Az ügynökök között a műszakiak csapata dolgozott serényen, és nem sokkal később már vastag kábelek tekervényes hurkái kígyóztak a földön, és behálózták az egész városkát. A reflektorok számára készítették elő a helyszínt, amikkel sötétedés után is megvilágíthatják a hegyoldalt és a hegycsúcsot. Steve a parancsnoki kocsiban ülve egy térképet tartott maga előtt, és a rádión keresztül utasította a szerelőket, hogy hová állítsák fel az erős fényű lámpákat – Nem hiszem, hogy szükség lesz rájuk! – mondta a mellette gubbasztó Philnek. A kapitány visszatért a kórházból, vastag kötést viselt a homlokán – Ne haragudj – mondta neki az ügynök, amikor először meglátta így, de, amíg megszokom, biztosan röhögni fogok, amikor találkozunk! Álmos szemekkel bámult az FBI-os tisztre. Nem aludt már jó ideje – De, ha mégis – folytatta Steve –, ha netalán most kicsúszna a kezünk közül, akkor este bekapcsoljuk! – Miért? Éjszaka is felküldöd az embereidet? – kérdezte Phil, és ásított egyet. – Bocs! De tegnap reggel óta talpon vagyok – Addig megyünk, amíg el nem kapjuk – jelentette ki az ügynök. Bágyadt tekintetét látva megsajnálta a rendőrkapitányt – Most nem bánom, ledőlhetsz egy kicsit valamelyik kocsiban. De utána jobb lesz, ha hozzászoksz az ébrenléthez! Szükségem van rád is, meg az embereidre is! – Köszönöm! Elhallgattak. Phil a kötését piszkálta, Steve pedig maga elé bámulva töprengett. Az ügynök törte meg a csendet – Ez a Bob gyerek ügyesnek tűnik… – Aha – nyögte Phil, szinte oda sem figyelve. A gézpárna alatt valami nagyon csípett. Ahol összeöltötték a sebet. Kellemetlen érzés volt. „A fene essen bele a varrótűjükbe!” – Nem úgy látod? – Beteg – mondta ki röviden a véleményét a kapitány – Mármint… itt? – bökdöste meg a mutatóujjával a halántékát Steve – Dehogy! – nevetett fel Phil. – Hanem konkrétan. Lázas, meg fáj mindene, mióta idejött – Az nem számít! – legyintett a nyomozó. – Attól még használható – Szóljak neki? – kérdezte a kapitány – Nem! Majd én elintézem. Te csak menj aludni, minél hamarabb! – Az embereim kapnak ebédszünetet? – kérdezte ártatlanul. Steve agyát elborította a méreg – Eddig burokban éltetek! Nem a hivatásotok kihívásait és az ezzel járó nehézségeket tapasztaltátok meg, hanem a hivatalt, annak minden unalmával és tespedtségével. Ennek vége! Ébresztő! És nem akarok olyan hangokat hallani, hogy ki mennyit fogyott, mert nem ehetett akkor, amikor szokott! Olyanokat sem, hogy alváshiányom van, meg hogy hol van az uzsonnás táskám! Minden tisztességgel végzett munka áldozattal és fáradsággal jár! Ezek nem fényezik, ha sikert érünk el, és nem magyarázzák, ha kudarcot vallunk! Ha valamelyik embered ezt nem akarja megérteni, nyugodtan rúgd ki! – kiáltotta a kapitány arcába. Aztán felállt, hogy a szerelők munkáját leellenőrizze. De az ajtóban még visszafordult – Igyál kávét! Csak ne te főzd! Nem is méltó hozzád és a beosztásodhoz, ráadásul pocsék! Phil leforrázva bámult Steve után. Még szerencse, hogy az arcába visszatért az élet színe. Az, hogy elpirult, meg se látszik rajta. De nem a kávé miatt szégyenkezett… Megérkeztek a lezáráshoz szükséges kordonok fémelemeit szállító teherautók, a munkások gyakorlott mozdulatokkal pakolták le a platókról a rácsokat. Az ösvények és a gyalogutak térkép szerinti, pontos számbavétele után Steve magához rendelte a műszakiak vezetőjét, és elmagyarázta neki, hová és milyen hosszan telepítsék az útakadályokat. Egy ügynök szaladt hozzá, hogy a helikopter tíz percen belül megérkezik – Rendben – örült meg a hírnek. – Akkor három perc múlva eligazítás! Addig ellenőrizzék a fegyvereiket! Bob akkor ébredt fel, amikor a helikopter megérkezett. A rotor hangja betöltötte a szoba parányi terét. Az ablakhoz sietett. Az üveg vészjóslón remegett, amikor a gép átrepült a szálló fölött. „Kezdődik!” – sóhajtott fel irigykedve. Visszaült az ágyra. Ennyi lenne csak? Ez lenne a megoldás? A lelke mélyén csalódott volt, mert egy nagy formátumú, mindenre elszánt elkövetőt gondolt el magában, aki vakmerősége ellenére is nagyon tudatosan dolgozott. Éppen ezért lehetett vakmerő. De nem könnyelmű! Most pedig valahol fent bujkál a hegyekben, egy szikla mögött kucorog vagy egy bokor alatt hasal, és perceken belül, így vagy úgy, de elfogják. Mindez halomba dönti a teóriáit! Pedig ezek nem légből kapott feltételezések voltak, hanem értelmezhetővé tették a láthatatlan ellenség lépéseit. Valahogy, valamiért mégsem áll össze a kép! Vajon van összefüggés a korábbi esetek és a most történt gyilkosság között? Aki a fiatalasszonyt megölte, ő lett volna Agnes gyilkosa is? Ő vitte magával a sérült Agnest, és rejtegette valahol? Aztán betört a kórházba, és ellopott egy holttestet. Ügyelt arra, hogy ne hagyjon maga után nyomot… Ekkor még a végiggondoltság, a tervszerűség jellemezte… …és akkor itt, ez az utolsó, minden képzeletet felülmúló, szörnyű mészárlás! Semmi tudatosság és józan megfontolás! Csak a vad indulat és a puszta ösztön! Ezt végig kell gondolni! A menyasszony elleni támadás bizonyosan egyetlen pillanat döntése volt. A tervszerűség ellen szól, hogy annak annyi változója volt, hogy egy komputer is kevés hozzá, hogy minden eshetőséget számba vegyen. Arra számítani, hogy egyszer majd úgyis betoppan a szobába, ráadásul egyedül, miközben négy-öt méterre harminc ember mulatozik… képtelenség! Ilyet nem lehet előre eltervezni! Mondhatja erre valaki, hogy ez Agnes esetére is igaz, azt sem lehetett eltervezni, és ez a tény megcáfolhatatlan. Csakhogy ott a gyilkos mindent megtett azért, hogy a gyanút másra terelje, tehát valami rutinszerű tervvel, még ha improvizálva is, de mégis rendelkezett. Gyakorlatias volt. Itt semmilyen hasonló körülményt nem lehet felmutatni. Minden nyom a tettesre vall, meg sem próbálta leplezni magát. Mondjuk, egy-két zavaró momentum akad azért itt is. Azzal az indulattal, amivel a menyasszonyt elintézte a gyilkosa, amilyen brutalitással esett neki, azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen állat nem vár semmire, hanem a megfelelő pillanatban egyszerűen letépi az áldozatáról a ruhát. Csakhogy a lány levetkőzött, szépen vállfára rakta a beátus ünneplőjét és beakasztotta a szekrénybe, hogy egy másikat vegyen fel. Amit kivett, gondosan kiterítette az ágyra, hogy ne gyűrődjék össze. Mikor kerülhetett oda a gyilkos? A násznép közül nem lehetett senki, hiszen Phil látta kiugrani az ablakon, a hátát látta, de nem feketében volt, mint az ünneplők zöme. Ráadásul Steve emberei számba vették a jelenlévőket, és a létszám teljes volt. Hogyan juthatott a házba? Az ajtón át semmiképpen, mert akkor a muri kellős közepébe csöppent volna. Az ablakok zárva voltak, a lány szobájának az ablaka is, tehát ott sem… Azaz! Várjunk csak! Azt tudjuk, hogy amikor Phil rátörte az ajtót, a csukott ablakon át ugrott ki a tettes. Akkor zárva volt. De azt bezárhatta a lány is és a gyilkos is. Ha ezt a lehetőséget megvizsgáljuk, arra kell következtetnünk, hogy bármelyikük is csukta be, a gyilkos már bent volt, amikor a lány a szobájába lépett. Megbújt valahol, és aztán végignézte a sztriptízszámot, amitől begerjedt. Ez további kérdéseket vet fel. Mert ha így van, márpedig így kell hogy legyen, akkor miért mászott be? Mit keresett ott? Egyáltalán: Miért nem volt olyan körültekintő, mint Agnes elrablásakor? Valami nem stimmel! Határozottan nem stimmel! Az események láncolata, és egy történet elejtett szavai… – jutott az eszébe egy könnyű séta emléke, útban a Szív Háza felé. A probléma csak az, hogy a Howard lány és a menyasszony története mintha nem is egy nyelven íródott volna, és mégis valahogyan kölcsönösen utalnak egymásra. Úgy tűnik, mintha különböző hangszerek játszanának, de egyszerre és ugyanannak a szimfóniának a kottájából. A dallamok, a hangjegyek különböznek, de összességében összehangzanak, harmonizálnak. Itt van a kutya elásva! Ha tisztázódna a kapcsolat a két eset között, kiderülhetne az igazság! Mi van akkor, ha maradva a hasonlatnál, két hangszer van, azaz két elkövetővel állunk szemben? Nagyon is kézenfekvő lehetőség. Szétválasztjuk az eseteket, és az egyik tettes számlájára írjuk Agnest és a kórházi holttest eltűnését, elsősorban azért ezeket, mert közös jellemzőjük a tervszerűség és az odafigyelés, míg ezt a gyilkosságot valaki másnak tulajdonítjuk. Furcsa és időben valószerűtlen egybeesés lenne két gyilkos felbukkanása egy olyan helyen, ahol száz éve nem történt ehhez fogható bűncselekmény, de ettől még előfordulhat. De még így is lennie kell egy olyan magyarázatnak, ami az események rokon vonásait megvilágítja! Fáradtan megtörölte a homlokát. Vajon miért érzi azt, hogy bármekkora is a különbség, az esetek összefüggnek; és ha két elkövető van is, a dolgok azonos szálak mentén futnak? Egy gondolat futott végig az agyában. Már majdnem elhessegette magától a képtelen ötletet, de még idejében utánanyúlt. Nem lehet, hogy…? Nem képzelhető el az, hogy…? De! Felpattant az ágyról. Izgatottan szaladgált a szoba egyik sarkából a másikig. Mintha a két tettes tudna egymásról! Igen, mintha valamilyen viszonyban állnának egymással! Ez a lehetőség sok mindent megválaszolna. Hirtelen megállt. Beleborzongott a gondolatba. Jobb erre nem gondolni! Mert akkor az FBI csak az egyiket hajszolja, a másik pedig valahol szabadon kószál. És mindent meg fog tenni, hogy az egyiknek segítsen. Jobb erre nem gondolni! „De azért szólok Steve-nek!” – gondolta. Kopogtattak az ajtón – Szabad! – kiáltotta. Egy szövetségi ügynök lépett a szobájába – Bob Fortis? – kérdezte – Az vagyok – válaszolta meglepetten – Kérem, öltözzön föl, és jöjjön velem! – Valami baj van? – Nincs, uram. Steve Macey küldött önhöz. Szükségünk van a segítségére. Bob kezdeti ijedsége elillant, és az öntelt büszkeség melege járta át a testét – Oké! – mondta az ügynöknek. – Két perc, és a hallban leszek – Akkor ott megvárom – mondta a férfi és elviharzott „Én is úgy értettem!” – gondolta magában, de nem mondta ki hangosan. Azért annyira mégsem öntelt. De a forrósága, még ha múló volt is, és nem szép jellemvonás, most jólesett

A helikopter a hegy fölött körözött. A hegyoldalban a kutatócsapat hosszan elnyúló, fésűként haladó vonala a csúcs irányába tartott. Minden lehetséges búvóhelyet átvizsgáltak. A bokrok leveleiről a megzavart szúnyogok ezrével szálltak fel a magasba. Felhőként követték a csoport tagjait, és csak az alkalmas pillanatot várták, hogy valakire rátelepedjenek, és jól megcsípjék. Az FBI-osok leeresztették a sapkájuk ellenzője alá bevarrt hálót, hogy legalább az arcukat megvédjék a kellemetlen támadásoktól. A fák után, és már a bokros részből is kiérve, a növényi takaró egyre ritkásabb lett, majd eltűnt. Már csak itt-ott, főleg a sziklás talaj repedéseiben zöldellt a moha. A lépteik felverték a málló kőzet porát, ami ellen az arcvédő sem védett. Mindezektől függetlenül fegyelmezetten tartották a vonal ívét. „Kiváló kiképzést kaptak!” – mutatott büszkén rájuk Steve, amikor bemutatta őket Bobnak. Az osztag tagjai rádión tartották egymással és a központtal a kapcsolatot. Steve Macey a kocsijából irányította az akciót. Bob türelmesen szemlélte a parancsnok mozdulatait, eddig ugyanis csak az nem derült ki számára, hogy miben számítanak az ő segítségére – Látom a néma kérdést a szemedben! – fordult egyszer csak váratlanul hozzá Steve – Tudok várni, mást sem teszek! – mondta Bob – Te egy pár napja már itt vagy, jobban ismered az ügyet, mint itt bárki. Azt szeretném, ha elmondanád a véleményed erről a dologról. Szóval mi folyik itt? Bob elmondta, amit tudott, kezdve a balesettől egészen az utolsó gyilkosságig, és közben beleszőtte a korábbi gondolatmenetét, hogy feltételezése szerint két elkövető van, és ez a két elkövető ismeri egymást – Ki hallott már ilyet! – csodálkozott a Steve. – Hogy a gyilkosok egymás kezére játszanának?! Bob egyetértően bólintott. Ugyan nem pontosan így fogalmazta meg magában a végkövetkeztetését, de az FBI-os tiszt szavai jobban lefedték a lényeget. A gyilkosok egymás kezére játszanak – Elértük a házat, vagy mit – szakította meg beszélgetésüket az egyik ügynök bejelentkezése a rádión. – Nem nagyon értem, miért nevezik ezt annak! A teteje beomlott, nagyon elhanyagolt állapotú az egész… viskó – Láttatok mozgást? – kérdezte Steve – Nem. Kihalt a környék – Jól van, várjatok meg! – mondta, és a kabátjáért nyúlt. – Maradjatok veszteg! Mindjárt odamegyek a kommandóval. Addig a többiek is álljanak meg, és zárjanak! Bobhoz fordult – Ezt folytatjuk később! Most gyere te is! Bob boldogan követte. Steve riadóztatta a különleges egységet, majd Bobbal együtt egy terepjáróba ültek, Bob hátra, ő pedig előre. A mellette ülő sofőr orra elé dugta a térképet, és egy pirossal bekarikázott pontra bökött – Ide megyünk! – mondta. – Szólok a fiúknak, hogy jöjjenek utánunk! Kiszállt, és hátraszaladt a kommandósokhoz, akik a felszereléseiket pakolták az autóikba. Steve a parancsnokukkal megbeszélte a menettervet, majd amikor az emberek beöltöztek és jelezték, hogy készen állnak, nagy levegőt vett – Akkor indulás! – Mondd meg a vezetőnek – szólt a sietősen távozó Steve után a parancsnok –, hogy csak ügyesen! Nem könnyű ilyen úttalan utakon elöl menni! Nem szeretném, ha valahol felborulnánk! Az aggodalma nem volt alaptalan. Sűrű mélyedésekkel és kiálló sziklákkal tarkított nehéz terepen keresztül vezetett az útjuk, ahol sokszor a derékig érő fű is akadályozta a haladásukat. De a sofőr, nagy káromkodások kíséretében – Bob ámulva hallgatta, hogyan tudta cifrázni – nagyszerűen navigált, és hamarosan a megadott ponthoz értek. A háztól nem messze álltak meg. Steve kipattant a kocsiból. Az elébe siető szövetségi nyomozónak kiadta az utasításokat – Mi körbevesszük a házat, aztán a kommandó bemegy! Biztosítsátok a ház hátsó frontját, nehogy arra akarjon meglépni, ha egyáltalán van bent valaki! Munkára, emberek! Csak óvatosan, és figyeljetek egymásra! Gyerünk! Az FBI gyűrűje hamarosan összezárt a ház körül. Amennyire kívülről meg lehetett ítélni, odabent minden csendes volt, a pusztulás egyhangú nyugalma ült meg a málladozó falak között. Csupán a nyitva felejtett öreg kertkapu nyikorgott olykor, amint megrezgette a lapjának feszülő szél. A kommandó szoros alakzatban megindult a ház felé. A bejárat előtt még egy gyors pillantást váltottak. egymással, majd az egyikük nagy erővel berúgta az ajtót. A rohamosztag benyomult a ház belsejébe – Tiszta – jelentette kis idő múlva a rádión keresztül Steve-nek a parancsnok. – Mármint abban az értelemben, hogy nincs itt senki. Egyébként szavakkal nehezen tudnám leírni, ami itt van. Förtelmes! Hányinger! – Jól van! Gyertek ki! – mondta Steve. – Helycsere! Most mi megyünk be! Ne dúljátok fel a helyszínt! A készülék recsegett és sípolt, ahogy a parancsnok hangosan belenevetett – Amíg nem láttad, nem értheted, de röhejes, amit mondasz. Steve hamarosan maga is megtapasztalhatta, amit a kommandó vezetője állított. A szemük elé táruló gyomorforgató látvány még az ehhez hozzáedződött ügynököket is próbára tette – Mi ez itt? – kérdezte Steve elhűlve – Ha nem tudnám, hogy egy szobában járunk, azt mondanám, hogy egy pöcegödör alján állunk – felelte Bob, aki egy nagy zsebkendőt tartott az orra és a szája elé, hogy megóvja magát a bűztől – Gyere csak, főnök! – lépett ki a szobából nyíló másik helyiség ajtaján az egyik ügynök. Steve és Bob követték a nyomozót. Kicsi, kamraszerű szobába léptek. A szeméthalom közepén egy elnyűtt matrac hevert, rongyokkal elborítva. Valamikor valaki aludt rajta, ez a gyűrődésekből világosan kitűnt. Mellette asztal. A kamrácska végében egy jókora méretű vaslemez feküdt a földön – Mi van alatta? – kérdezte Steve – Nem tudjuk. Valami van, az biztos! Lehet, hogy egy pincelejárat – válaszolta az ügynök – Akkor csak óvatosan! Bob nem akart útban lenni, ezért egy kicsit arrébb állt. Körbejáratta a tekintetét a szobában. Ez a förtelmes bűz és ez a lepusztult hangulatú odú! Elképesztő, hogy azt kell hinnie az embernek, hogy itt valamikor, nem is olyan régen emberek éltek! A szeme megakadt valami furcsa képződményen. A padlót elborító szeméthalom alól alig észrevehetően kilátszó csatornaszerű mélyedésekre lett figyelmes. A cipője orrával szétrugdosta a kupacot, és alaposan szemügyre vette. „Hoppá!” Növekvő érdeklődéssel vizsgálta át a kamrát. Még több ilyen kis csatornát talált. Sugárirányban valamennyi a vaslemez felé mutatott. A vájatok árkai a szoba belseje felé elkeskenyedtek, és ott, a vaslemez alatt, ahol eltűntek, kiszélesedtek. A szokatlan az volt bennük, hogy ilyeneket inkább olyan helyeken láthat az ember, ahol huzalok szaladnak, amik nehéz dolgot tartanak, azok hagynak hasonló nyomokat, még a vason is. Előkapta a jegyzetfüzetét és lapozni kezdett benne. Az ügynökök közös erővel felemelték a lemezt. Hideg levegő csapott ki alóla. Nem egy pince lejáratát takarta, csak egy sötét, mély lyukat. Az alján mintha víz csillant volna meg – Hozzatok ide valami fényt! Lámpákat kerítettek, és a mélybe világítottak. Egy kút volt! – Ideadnád egy pillanatra? – lépett oda Bob, és elkérte a tiszttől a kezében tartott elemlámpát – Tessék – nyújtotta át neki. Bob a kút falát vizsgálta. Töprengve bámulta a köveket – Látsz valamit? – kérdezte Steve – Te nem találod furcsának, hogy valaki a szobájában kutat ás? – Szokatlannak szokatlan – ismerte el – Minthogy ezt a kutat valójában nem is kellett kiás­ni – morogta Bob – Hogy érted ezt? – Nézd meg ezt! – a lámpa csóváját a kútfalra irányította. Selymesen fehérlett a fényben – Látod? – Látom, de semmi különöset nem tapasztalok rajta. Kőből van – Az igaz. Az ásott kutak falát téglával vagy kövekkel támasztják ki, hogy ne omoljanak be. De ez nem támaszépítmény, hanem természetes fal, minthogy ez egy kürtő – Mi? Hogy? – Steve próbálta követni – Mondom: kürtő – magyarázta lelkesen Bob. – Azt mondta Phil, hogy ez a ház valamikor csőszkunyhóként szolgált, ugye? – Igen – Felteszem, a valamikori csősz csak azt érezhette, hogy valami zubog a föld alatt, vagy azt észlelte, hogy a kamrája levegője időnként lehűl – Miért hűlt volna le? – Ez a víz, ami a mélyben csillog, hasadékvíz, vagy más néven karsztvíz, ami mindig mozgásban van a tárolókőzet repedéseiben. Rendkívül hideg. Olykor emelkedik, olykor csökken a szintje, mert mindig áramlik. Amikor magasabban állt, lehűtötte ennek a zárt térnek a levegőjét – Miért pont a csősz, és miért régen? Miért nem tegnap vagy a múlt évben? Nem tudom, mire akarsz kilyukadni, hogy miért fontos ez – Nézd meg itt! – mutatott a kút nyílásánál körbefutó, vastag, vöröses színű rétegre, közvetlenül a kőzet fölött. – Itt húsz-huszonöt centi vastagságban a valódi kőzet át lett törve. Az ásó vagy a csákány okozta törések szélei elkoptak, legömbölyödtek és benyákosodtak, mert a zubogó víz már megdolgozta. Ez a jelenség pedig azt bizonyítja, hogy nagyon sok időnek kellett eltelnie a művelet óta. A lényeg az, hogy csak a felszínt kellett megkapirgálni, hogy rátaláljon erre a természetes kútra. Most ezt nézd! A lámpa csóváját a földre irányította – Döngölt agyag – mondta az egyik ügynök – Igen – helyeselt Bob. – De ami az érdekes, azok ezek a csíkok, amelyek a kút felé tartanak! Az ujjával egyenként rájuk mutatott. Steve közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye a „csíkokat”. Hatot számolt össze – Valóban, mintha kis árkok lennének. Ahonnan kiindulnak, keskenyek és sekélyek, de itt kiszélesednek egy kissé és el is mélyülnek. Még a köveken is látni lehet a nyomait. Mintha arra a célra készültek volna, hogy a szobában lévő vizet vagy akármit ezeken vezessék le a kútba – mondta, és fogalma sem volt arról, hogy mire megy ki ez az egész – Nem hiszem. Én mást gondolok – jelentette ki határozottan Bob – Mondjad, ne kímélj! – kérte Steve. Bob a jegyzeteiből válogatva olvasta fel az adatait – Agnes boncolása kimutatta, hogy a csuklóját, mind a kettőt, megkötözték, továbbá azt is, hogy a teste sokáig vízben volt… – A halálát fulladás okozta! – kiáltott közbe Steve. Bob türelmesen rá nézett – Nem! A tüdejében nem volt víz. Megfojtották, és nem vízbe fúlt – javította ki a tisztet – Nos, a gondolatom az – folytatta –, hogy őt itt tárolták ebben a kútban, és azokat a mélyedéseket a földben azok a kötelek okozták, amik a csuklóira voltak erősítve; azok dörzsölték így ki a földet és a köveket, amikor felhúzták, illetve leeresztették a testét a mélybe. A nyomozók döbbenten hallgatták – Ha a feltevésem helyes… – egy lélegzetvételnyi pillanatra elbizonytalanodott, hogy mondja-e, amit gondol, mert valójában nem volt száz százalékig biztos a „feltevése helyességében”. Mindegy. Veszteni nem veszít semmit. Vagy legalábbis nem sokat. Zavartan megköszörülte a torkát – …akkor valaminek kell lennie a kürtő alján… de igazából azt gondolom, hogy Rita Davies teteme még odalenn van. Síri csend ült a szobára. Az ügynökök a kürtő sötét mélységébe bámultak – Mire várnak? – szólalt meg Steve rekedten. – Kerít­senek valamit, amivel leláthatunk az aljára! A nyomozók felpattantak, és kisiettek a kamrából – És ébresszék fel Philt! A fenébe is, az ő körzete! Jöjjön fel ide ő is! – kiáltott még utánuk. A szobában maradt két férfi sokáig nézte egymást. Steve könnyedén elmosolyodott – Jövök neked kettővel! Jól oszd be, mert nem hiszem, hogy lesz több! – Úgy lesz! – mondta Bob, és gondolatban Carmen arca sejlett föl előtte, amint ránevet – Úgy lesz! – ismételte meg ellágyultan. Ő is mosolygott, de csak magában. Másnak tartogatja a vidámságát!

Alig egy óra múlva megérkezett a műszaki alakulat. A földre fektetett vaslemezre egy speciális, víz alatt is működtethető kamerát és ugyanilyen rendkívüli körülményekhez készült, nagy fényerejű lámpákat pakoltak ki óvatosan a dobozaikból. Előrelátó módon búvárok is jöttek, szem előtt tartva néhány nem kívánt, de nagyon is kézenfekvő lehetőséget. Például, ha csakugyan van lent valaki. Amikor belenéztek a kútba, az arcukra volt írva, mennyire örülnének, ha ez nem következnék be. A műszakiak vezetője, aki nemes egyszerűséggel Grizzlynek szólíttatta magát az emberei körében, gondterhelt arccal tárgyalt Steve-vel – Egyszerre nem fog menni. A kürtő nyílása ehhez túlságosan szűk – mondta. – A lámpáknak egy állványt kell összeszerelnünk, azokon fognak függeni. Előbb azt kell majd a helyére küldeni, a kamera csak az után következhet! – Tegyétek, ahogy jónak látjátok! – hagyta jóvá a tervet Steve, miközben barátságosan megveregette a tiszt vállát. – A lényeg, hogy működjön a dolog! Az újonnan érkezettek között Phil testes tömege mellett feltűnt Fred nyurga alakja is, aki megérkezése után egyből csatlakozott a chenili rendőrkapitány társaságához. Bob meglepődött Steve és a volt főnöke látható örömének, amikor megpillantották egymást. Úgy látszik, Fred életének is van olyan oldala, amit eddig gondosan árnyékban tartott! „Különben honnan ismerhetné ezt a szövetségi alakot, aki – tartva magát az FBI hagyományosan zárkózott modorához – egyébként nem nagyon barátkozik kívülállókkal?” – Jól vagy? – lépett hozzá Fred – Aha – válaszolta Bob, és kitartóan fürkészte az arcát – Majd egyszer elmesélem – nevetett titokzatosan Fred, megértve az el sem hangzott kérdést – Alig várom – suttogta Bob. A kamerát egy erős, hosszú kötél végére rögzítették, ami egy kisúlyozott tartórúd csigáin keresztül kapcsolódott a kezelőpult dobjához. A készülék felcsévélt kábelei a tartózsinórzattól függetlenül hevertek, a kútnyílástól kissé távolabb. Az elkülönítés arra szolgált, hogy a huzalok nehogy egymásba gabalyodjanak – Lássunk hozzá! – adta ki a parancsot Steve. Először az állványzathoz rögzített lámpákat eresztették le a mélybe. Alig hallható csobbanás jelezte, amikor a szerkezet elérte a víz vonalát, majd alámerült – Oké! – kiáltott fel Grizzly. – Hadd menjen a kamera! Az egyik ember óvatosan kioldotta a csörlő fékrendszerét, és a lomha forgásba lendülő dobról lassanként elkezdett letekeredni a kötél. A kábelek hasonló ütemben csúsztak le mellette a kürtőbe. A szobában lévők tekintete a monitorokra meredt. A kamera egyre mélyebbre merült a kút kékesszürke vizében. Apró szemcsék milliárdjai lebegtek az optika látóterében – Olyan, mintha hullana a hó! – kiáltott fel csodálkoz­­va az egyik szövetségi nyomozó – Ez azért van, mert törmelék kerül a kamera látómezőjébe – magyarázta a jelenséget Grizzly – Az most ott mi? – kérdezte az egyik ügynök, és az ujjával a képernyőn megjelenő meghatározhatatlan alakzatra bökött – Ne nyúlkálj! – szólt rá Steve idegesen. – Mi sem tudjuk, hogy mi az. Bob megértette az FBI-vezér feszültségét. Lényegében semmit sem láttak, ami pedig a szemük elé került, felismerhetetlen volt. Hiába voltak a lámpák, a „hóesés” miatt a kamera látótere alig néhány centiméterre szűkült. Steve arca csalódottságáról árulkodott – Jobb lenne, ha visszahoznátok! – súgta a fülébe Fred. – Így semmire sem megyünk! Steve kedvetlenül elhúzta a száját, de hajlott az okos szóra – Van valami remény arra, hogy ez a sok izé belátható időn belül leülepedjék? – szegezte a kérdést a kezelőszemélyzetnek – Ne sunnyogjatok, egyenes választ várok! – szólt rájuk erélyesebben, miután azok nem feleltek neki – Nem igazán – vallották be. – A víz ugyanis folyamatosan felkavarja a törmeléket – Akkor hagyjuk a fenébe, húzzátok vissza! – mordult fel Steve, és bosszúsan a combjára csapott. A búvárok felé pillantott – Készüljetek! – mondta nekik, és elindult az ajtó felé. Hirtelen ijedt kiáltások csattantak fel a kürtőnél állók között – Vigyázz! – kiáltotta az egyik ügynök. – Állítsd meg! Megakadt valamiben! A csörlőt megint befékezték, de már elkéstek vele. A kötélzet nagyot rándult, megfeszült, majd elernyedt. A monitor képernyője abban a pillanatban elsötétült. A műszaki vezető szomorúan vizsgálta a felhúzott kötél elrojtosodott végét. A kamera nem volt rajta – Ennyi – sóhajtotta lemondóan. – Leszakadt – Az istenit! – kiáltott fel Steve. – Akkor húzzátok fel a kábelekkel! – Nem lehet. Beszorult valahová – Miért nincs kép? – fortyogott tovább Steve. – Legalább lássunk valamit! – Azon vagyunk, uram. Steve a búvárokhoz lépett – Döntsétek el, melyikőtök kezdi! – nézett a szemükbe – Már sorsot húztunk! Én megyek! – mondta az egyikük – Jól van, Jack! Indulás! – bólintott Steve, és biztatóan rámosolygott. Grizzly a hegymászóknál megszokott hevederrel szerelte fel a férfit, ügyelve arra, hogy az oxigénpalackok megfelelően feküdjenek fel a hátára – Ez még az Empire State Buildinget is megtartaná, ne félj! – mondta, miközben meghúzta a szíjakat – Akkor a kamerát is erre kellett volna felakasztanod – suttogta elhalón Jack a mellkasának feszülő vastag övek szorításában – Rendben, csak vicceltem – ütötte el a kritikát a műszaki főnök, és a kötelek végeit a heveder karabinereibe kapcsolta. Még egyszer ellenőrizte a kötések szilárdságát – Gyerekek! – fordult a körülötte állókhoz. – Most mindenkinek az erejére szükségünk lesz! Bob és Fred is a többiekhez lépett. Grizzly négy kis csoportra osztotta őket – Négy kötelünk van, amiknek a segítségével leeresztjük Jacket! – magyarázta kipirultan. – Mindegyik csoportnak jut egy. Összehangoltan kell dolgoznunk, nagyon figyeljetek! Mindig csak annyit engedjetek le belőle, amennyit mondok! Értve? – Az ötödik kötél? – kérdezte az egyik ügynök egy vékonyabb, piros színű zsinórra mutatva – Az nem tart semmit. Ez Jack jelzőmadzagja, ha valami gondja támadna odalent – Remélem, nem lesz rá szükség! – nyögte Jack – Vigyázunk rád, öregfiú! – paskolta meg barátságosan a búvár hátát Grizzly, és még egyszer átnézte a férfi szerelvényeit – Rendben! – mondta halkan. – Indulhatsz! Jack a kút nyílásához lépett és a szeme elé eresztette a búvárszemüveget – Óvatosan! Figyeljetek! – kiáltotta feszülten a műszaki vezető, és erősen megmarkolta a kötél végét. A többiek is nekiveselkedtek. Jack lassan ereszkedni kezdett lefelé a kürtő csatornájába. Hosszú másodpercek teltek el, míg az erőlködéstől kivörösödött arcú emberek a kötél ellazulásából megérezték, hogy a búvár a vízbe ért – Jól van! Elengedhetitek! – törölte meg izzadt homlokát Grizzly. – Célban van! Mindenki a kúthoz sietett. A mélyén parányi fényfolt csillogott, ahogyan a víz alatt rekedt lámpák megvilágították a felszínt – Nem látom sehol – jegyezte meg idegesen az egyik ügynök – Nem baj! – mordult fel Steve. – Nem is kell látnod, mert alámerült! Mindazonáltal a parancsnok is nyugtalanul bámult a mélybe, és rossz szokásának megfelelően a szája szélét rágta. Utálta, ha nem ellenőrizhette az eseményeket – Lesz abból a kamerából valami? – kiáltotta hátra. Az összeköttetés helyreállításán fáradozó szakemberek megérezték a főnökük hangjában a dühöt, és inkább nem válaszoltak. Semmi biztatót nem tudtak volna mondani. A vörös zsinór egy parányit rándult, ami nem kerülte el Grizzly mindenre figyelő tekintetét. Kikerekedett szemmel meredt a vékony kötélre – Mi a baj? – szólt hozzá halkan Steve, amikor a mozdulatlanságba dermedt műszaki vezetőt megpillantotta – Az előbb megrándult – suttogta Grizzly. – De azóta semmi… Biztosan nincs semmi baj! – Lehet, hogy csak a keze akadt bele… – suttogta viszont Steve is – Lehet! A kötél azonban megint megrándult. Grizzly éppen fordult volna vissza, hogy parancsot adjon Jack felhúzására, amikor valamennyi kötél táncolni kezdett a földön, és ellenállhatatlanul törtek a kürtő nyílása felé – Úristen! – pattant oda. – Fogjátok erősen! Be ne ránt­­sa őket! Egyszerre nyúltak a mélység felé tartó vastag zsinórok végei után – Az istenit, emberek! Figyeljetek jobban! – kiabált Steve. Grizzly hasra vágta magát, és a kürtő széléhez kúszva letekintett. Ijedten látta, hogy a vízszint rohamosan emelkedik, és hatalmas légbuborékok törnek alulról a felszínre. Villámként hasított át agyán a felismerés. Az oxigénpalackból áramlik ki a levegő! – Gyorsan fiúk! – üvöltötte. – Gyorsan! – Mi történt? – kérdezte Steve lihegve – Nem tudom, de az biztos, hogy a légzőkészülék csutorája nincs Jack szájában! – Akkor megfullad! – hűlt el Steve. Az ijesztő lehetőséget hallva az emberek megkettőzött erővel húzták felfelé a köteleket – Megjött a kép! – rikkantotta az egyik műszaki a monitort bámulva. A kamera újból működött. Steve feltápászkodott a kötél mellől – Gyere, vedd át a helyem! – szólt oda a monitor előtt álló embernek, aki gyorsan Steve helyére ült. A parancsnok a képernyő elé guggolt. A nehezen kivehető szürke alakzatok és a felismerhetetlen tömegek halvány kontúrjai között csakhamar felfedezte Jack rúgkapáló lábát, aki mintha szabadulni akart volna valaminek a szorításából – Gyerünk! Gyerünk! – csattant fel Steve hangja, mint egy puskalövés, sürgetően. Pár pillanat múlva a nyílásból felbukkant a levegő után kapkodó Jack feje búbja, és a valamilyen kapaszkodó után kutató két keze: az ujjai görcsösen ráfonódtak a nyílás kiálló köveire. Steve és egy másik ügynök gyorsan odasietett, és a hóna alá nyúlva kiemelték az elcsigázott férfit a kürtőből. Gyorsan leszerelték róla a mellkasát szorító hevedert. Bob a búvár vállán futó hevederszár egyik csatjából elázott, csomóba összeállt „valamit” szabadított ki. Az ujjai között morzsolgatta, majd sokatmondóan Fredre nézett – Haj – mondta – Szőke – tette még hozzá. Jack kis idő múlva rendbe jött annyira, hogy elmondhassa, mi történt odalent – Először nem is volt semmi gond – kezdte. – De aztán megéreztem, hogy mögöttem, valahonnan, biztosan egy nagyobb rés van ott, erős áramlat tör be, de olyan erővel, hogy amikor megfordultam, nem bírtam tartani. magam. Még mindig kapkodva vette a levegőt – Nekinyomott egy kőnek, beütöttem a fejem, és közben kiesett a számból a csutora… Persze, hogy beijedtem! Steve egy takarót terített Jack hátára – Innál valamit? – kérdezte tőle – Hát egy forró kávé vagy egy tea jólesne! – nyögte a búvár – Mást? Egy whiskyt vagy brandyt? – Nem, köszönöm! Majd este! De akkor sokat! – Szavadon foglak! – intette játékosan Steve, majd utasította az egyik ügynököt, hogy rendeljen fel a házba teát és kávét. Bob elmélyülten hallgatta Jack szavait. Amiket mondott az áramlatról meg a résről, elgondolkodtatták – Láttál valamit? – kérdezte a búvárt hirtelen – Látni nem láttam. De a kezem hozzáért, azt hiszem, egy archoz. A férfi megborzongott a gondolatra – Biztos, hogy van lent valami vagy valaki! Bob megmutatta a parancsnoknak a csatból kiszedett hajtincset. Steve megütközve bámulta – Hol találtad? – kérdezte – Jack ruházatán – felelte Bob. – Beleakadt a szerelvényébe. Ez meg amit Jack is mondott, nagyjából igazolja a feltevésemet. A nő holtteste még lent van – Akkor felhozzuk! – jelentette ki a parancsnok. Újabb utasítást adott, hogy ne csak teát és kávét, hanem brandyt is hozzanak fel a házhoz – Jó sokáig itt leszünk. Valahogy ki kell bírnunk – tette hozzá indoklásul

Az italok hamarosan megérkeztek, s eközben megtették az előkészületeket a kürtőbe rejtett holttest felhozatalára. Jack megnyugtatott mindenkit, hogy már jól érzi magát, és alkalmas állapotban van a merülésre… ámbár egyedül nem tudja elvégezni a feladatot – Nem is úgy gondoltam! – vágta rá Steve. – Mind a ketten lementek, s ha úgy hozza, megy utánatok egy harmadik. Vagy mindenki, ha kell. Többen rémülten néztek a parancsnokra. Lélekben már látták magukat a kút feneketlen mélységében küszködni a váratlanul támadt áramlatokkal, ahogyan a titokzatos erő felemeli és mint egy rajzszöget, a falhoz nyomja őket… Buzgón imádkoztak magukban, hogy Jackék egyedül is meg tudják oldani a nehéz feladatot. Bob és Grizzly a nyílásnál állva a vizet kémlelte, és közben aprókat kortyoltak a brandyjükből – Úgy látom – mondta Grizzly –, hogy nem emelkedik tovább – Ne várjunk addig, amíg egy kissé lejjebb megy? – kérdezte aggodalmasan Bob. A műszaki vezető hosszasan töprengett – Hozzuk föl, amilyen gyorsan csak tudjuk! – szólalt meg nagy sokára. – Ha körültekintően járunk el, nem lehet gond! Bob érezte, ahogy elönti az agyát az indulat – Hogyhogy „nem lehet gond”? Az olyan vízbetörés, mint amilyenről Jack is beszámolt, bármikor előfordulhat! Grizzly hidegen végigmérte – Nem lehet baj, mert én azt mondtam! – kissé enyhültebb hangot próbált megütni. – De legyen úgy. Tegyük fel, várunk. Kérdem én, mi történik akkor? Ha nem húzódik le a vízszint, csak, mondjuk, három nap múlva! Itt fogsz állni addig, meg mi is mind? Nem akarod azt az istenverte ámokfutót elkapni? Ha itt állunk ölbe tett kézzel, hol lesz ő már hetvenkét óra múlva? Bob nem tudott mit válaszolni – Rendben! – adta be a derekát. – Csak Jackéket féltem – Tudom én azt nagyon jól – mosolyodott el Grizzly. – De megnyugtatlak, tudnak vigyázni magukra! Ráadásul azért vagyunk itt még egy jó páran, hogy segítsünk nekik, ha bajba kerülnek! Kedélyesen felemelte a műanyag poharát, és Bob, megértve a célzást, koccintott vele a sajátjával. Az ital kellemesen átjárta elmerevedő tagjait. Isten a tudója, mióta állt ebben a hideg, huzatos kis lomtárban! Igazán elkelt már ez a simogató melegség! Jacket és a másik búvárt – Bob nem emlékezett a nevére – leeresztették a mélybe. A művelet most sokkal könnyebben és gördülékenyebben zajlott le. Steve nem akarta elkövetni ugyanazokat a hibákat, mint az első merüléskor, ezért több ügynököt irányíttatott a feladathoz. A búvárok a megbeszélt kötél rángatásával jelezték, hogy megtalálták a holttestet, és hogy a fentiek kezdhetik felhúzni. A munka első szakasza, a tetem vízszintig való feljuttatása, simán ment, de amint a holttest kikerült a vízből, és már a teljes súlya érezhetővé vált, hirtelen megváltozott a köteleket húzó emberek arckifejezése. Alig bírták a víz fölött tartani a hullát – Mitől ilyen átkozottul nehéz? – kérdezte Grizzly, ellilulva az erőlködéstől. Jack kiemelkedett a vízből, leemelte a szeme elől a búvármaszkot, és fölfelé tekintett, a kürtőben himbálózó holttest irányába – Vigyázzatok! – hallatszott a mélyből tompán Jack hangja. – Kövek vannak a lábára kötve – Na, jó! – pattant fel a monitor mellől Steve, és a kezében tartott poharat hirtelen mozdulattal a sarokba dobta. – Akkor, Jack, bújjatok vissza! Nehogy leszakadjanak azok az átkozott kövek, és agyoncsapjanak benneteket! Jack a parancsnak megfelelően visszahelyezte az arcára a búvárszemüveget, és alábukott. A társa ugyanígy tett – Tartsátok feszesen, és csak nagyon óvatosan húzzatok rajta! – folytatta Steve az embereihez fordulva. Bob most értette meg igazán, hogy ez a jelentéktelen külsejű fickó mitől futhatott be olyan gyors karriert az FBI-ban. „Élvezi a rohadék! Élvezi a munkáját!” – állapí­totta meg. Az utolsó métereket a fal sima és csúszós felülete miatt a vártnál könnyebben küzdötték le. A nyílásban feltűnt az összekulcsolt és a csuklóknál összekötözött két kéz. A kamra légterét egy pillanat alatt förtelmes bűz öntötte el – Emeljétek már ki, az istenért! – szólt az undortól fintorogva az egyik ügynök a kötelet húzók csoportjából – Próbáljátok meg elviselni! – kiáltott rekedten Steve. Maga is nagyokat nyelt, hogy feltörő hányingerét leküzdje. Grizzly és Steve egy vastag vasrudat húzott át a hulla karjai között, és egy erőteljes mozdulattal kiemelték a kürtőből. Bob Fred és Phil nyomában odalépett, de csak egy pillantást vetett a padlón kiterített testre, azután a többieket hátrahagyva kitántorgott a friss levegőre. Fred pár pillanat múlva követte. Odanyújtott neki egy brandyvel töltött poharat – Ezt nem lehet megszokni, mi? – kérdezte – Nem – válaszolta Bob röviden, és egy húzásra kiitta az italt. Szótlanul meredtek maguk elé. Bentről tisztán kihallatszott Steve pattogó hangja – Mi lesz? Vigyétek már el innen, gyorsan! A szemünk láttára fog elbomlani! „Ami itt történt, az példátlan!” – gondolta Bob. Példát­lan gonoszság! Milyen szíve lehet annak, aki ilyenre képes? Hideg. Az abszolút fagy. Nulla fok. Kelvinben. Steve és Phil jött ki a házból és csatlakozott a társaságukhoz. Bob nem állta meg, hogy megossza velük a véleményét, amit Jack beszámolója után fogalmazott meg magában – Figyelj, Steve! – fordult a parancsnokhoz – A vaslemez alatt, ugye, ott volt az a kürtő… – kezdte. Lépésről lépésre fog haladni, határozta el, hogy mindenki értse a gondolatmenetét – Igen – bólintott Steve összeszűkült szemmel. Meg kell tanulnia tisztelni ezt a fiút, mert mindig egy orrhosszal előtte jár – Jack azt mondta, hogy amikor először lent volt, a betörő víz nekinyomta a falnak… – A lényeget! – sürgette az ügynök – Rendben! – egyezett bele Bob. – Az a hirtelen áramlat megemelte a vízszintet. De annak valahová el is kell folynia. Vagyis ha itt, a lábunk alatt ilyen nagy tömegű víz áramlik, az feltehetőleg a hegy más pontján is kialakíthatott még ilyen kürtőket, sőt, akár nagyobb üreget is – Hova akarsz kilyukadni? – kérdezte Fred – Arra, hogy egy üreg kiváló rejtekhely… Fred elámult. A hegycsúcs mellett élt, no nem olyan sokáig, de a gyerekkora itt telt el, ráadásul azt sem lehet mondani, hogy mintagyerek volt: minden rosszaságban benne volt nyakig; mégsem hallott még egy egérfarknyit sem soha arról, hogy barlang lenne odafenn – Képtelenség! Ugye, nem akarod velem elhitetni, hogy valaki mellig érő hideg vízben bujkál? – vetett ellent Steve – Nem, persze, hogy nem – fortyant fel Bob „Hogy nem lehet ezt érteni?” – Nem kell ott víznek lennie… Most nem. De valamikor volt. Kimosott egy nagyobbacska üreget, aztán valamilyen oknál fogva irányt változtatott, és egy másik helyen tört utat magának. Az üreg pedig szárazra került. Steve meglepődött. Megbökte Phil vállát – Ismersz olyan „üreget” a hegyen, amilyenről Bob beszél? – kérdezte tőle – Nem – vallotta be a kapitány. – Soha nem hallottam róla, hogy lenne – Nem baj. Kérdezzétek ki a helyieket! – utasította Steve. – Ők hátha segíthetnek! Bob tudta is, hogy kinél kell kezdeni a kérdezősködést, ezért rögtön jelentkezett – Ezt bízd rám! – mondta. – Philnek egyébként is sok a dolga. Nem kell jobban megterhelni. A chenili kapitány nem igazán örült Bob szavainak, már ami a terhelhetőségét illette; de annak igen, hogy nem neki kell végigjárnia a falut. Ezért inkább nem ellenkezett. Döntsön az FBI! – Jó! – egyezett bele Steve, és elismerően megbillentette a fejét. – Nem kell kapkodni, de siess vele! Hamiskás mosoly jelent meg a szájszegletében – Honnan tudsz ennyi mindent az „üregekről”? Bob elnevette magát – Gyerekkorom óta barlangászok – vigyorgott a tiszt­­re. – Az apám vitt bele, pedig kezdetben nem nagyon ízlett, hogy őszinte legyek. De ő minden hiszti ellenére erőltette, és mindenhova cipelt magával. Ezért a kíméletlen kitartásáért – felnőtt fejjel – különösen hálás vagyok. neki – Hát igen – gyújtott meg egy cigarettát Steve, de inkább zavarában, mintsem szükségből. – Az apák! Őket sem válogathatjuk meg, mint sok minden mást sem. Kinek a hála, kinek a gyűlölet jár! Bob arcáról lehervadt a vigyor. Fájó pontot találhatott el a szavaival Steve lelkében, ami, úgy tűnik, nem kellemes emlékeket ébresztett a férfiban – Szűkítenünk kellene a zárást! – fordult Fred a parancsnok felé, visszaterelve a beszélgetésüket az eredeti témához. Steve elgondolkodott a javaslaton – Legyen! – mondta végül. – De csavarok egyet a javaslatodon! Fred érdeklődve felhúzta a szemöldökét – Hogy érted? – kérdezte – Az alsó vonalat vagy meghagyom, úgy, ahogyan van; vagy feljebb viszem száz, százötven méterrel; viszont itt, a ház környékén, mindenképpen felállítok még egy zárógyűrűt. Ez lesz a legjobb megoldás! Steve magukra hagyta őket, hogy az elképzeléseinek megfelelően megszervezze az újabb zárást. Bob, aki már türelmetlenül várta, hogy végre egyedül legyenek, Phil felé fordult – Van valami hír a püspök úrról? – kérdezte. Phil tagadólag megrázta a fejét – Miért? Mi van vele? – kérdezte Fred. Phil azt sem tudta, hogy hol kezdje – Hát… – hümmögött zavartan –, nem találjuk sehol – Biztosan valami dolga van – legyintett Fred – Biztosan – helyeselt Phil. – De amíg ez nem derül ki százszázalékosan, az FBI gyanúsítottként kezeli. Már ki is adtam a körözést ellene. Fred arca megnyúlt – Ne hülyéskedj! – nyögte. – Neked kell tudnod a legjobban, hogy ő nem lehetett! Phil idegesen pödörgette a bajuszát – Hogy én mit gondolok, az teljesen mellékes! Fred értetlenül nézett a kapitányra – A te véleményed nem lehet mellékes! – Márpedig most az! – csattant fel Phil. Fred elhallgatott. A helyzet egyszerű. Nem számítanak Phil tevőleges közreműködésére, ő pedig azt teszi, amit mondanak neki – Ne haragudj! – kérte a kapitányt. – Kimaradtam egynéhány dologból. Phil nem szólt semmit, egykedvűen nézett a házból kitóduló rendőrök és ügynökök felé. Hirtelen megmerevedett, a szemeit összehúzta, mint aki nem jól lát. Az arcán egy pillanatra a hitetlenkedés döbbenete ült ki, majd elfehéredett – Mi a baj, Phil? – kérdezte Bob, aki ijedten szemlélte a kapitány színeváltozását – Maradjatok itt! – mondta válasz helyett, és elindult a rendőrök felé. Egy alacsony és sovány egyenruhás előtt állt meg. Bob emlékezett rá a kapitányságról – Mit keresel itt? – szólította meg a férfit Phil, alig leplezett indulattal a hangjában – Jöttem segíteni – válaszolta a megszeppent rendőr – De neked most a tizenegyes ösvénynél kellene állnod, a hegy lábánál! – a kapitány már semmilyen „leplezésre” nem volt képes, magából kikelve ordított az emberével – Nem, nem! Ott most Dick van! – védekezett a férfi – Egy frászt! Dick egészen máshol van! Neked viszont ott kellene lenned! A rendőr jobbnak látta, ha nem vitázik a felettesével, megfordult és gyors tempóban elindult az őrhelye felé. Steve jött ki a házból, a nagy kiabálásra – Mi van? – kérdezte – Baj! Nagyon nagy baj! – válaszolt Phil – Mégis, mi? – Steve rosszat sejtett – Ez a marha – mutatott a futva távolodó rendőr után –, nem foglalta el a helyét! Steve úgy érezte, menten rászakad a mennybolt – Az istenit! – sziszegte. – Ellenőrizzétek, a jó ég áldjon meg benneteket! – Magam megyek! – mondta Phil, majd megsemmisülten kisietett az autójához. Steve leült egy dobozra és az arcát a kezébe temette – Lőttek az egésznek! – suttogta maga elé. Kis idő múlva Phil jelentkezett be rádión – Legalább másfél órája őrizetlen az ösvény. Legalább! Steve mérgében a földhöz vágta a készüléket – A fene egye meg! – ordította. – A fene egye meg! Bob együttérzéssel nézte a főügynök tombolását. Phil embere borzasztó hibát vétett. A zárás megsérült! A gyilkos lejuthatott a hegyről!

Az autó araszolva megfordult a keskeny úttesten, majd lehúzódott a szélére és leparkolt. Bob kiszállt – Nemsokára jövök – szólt vissza a sofőrnek, majd átlépdelt az úton. A Howard-ház utcára nyíló ablakai a leeresztett rolókkal olyan benyomást keltettek, mintha az épület mély álomba zuhant volna. A falak mellett kavargó szél is csak erősítette az álmos hangulatot: szuszogó hanggal töltötte ki a környéket. Bob hosszú percekig várt, és vívódott magában, hogy egyáltalán bekopogjon-e az ajtón. Agnes anyja nyitott ajtót. Az arcán nem látszott, hogy meglepődött volna Bob feltűnésén. Sőt. Egyáltalán nem árult el semmit az érzelmeiről. A vonásai kemények voltak, és a szemei hidegen szegeződtek a tekintetébe. Az egész tartása rideg volt. „Lehet, hogy mégsem jó helyre jöttem!” – ötlött Bob eszébe – Jöjjön be! – mondta az asszony rekedtes, mély hangon. Bementek a nappaliba. A helyiség hátsó kertre néző ablakain a rolók nem voltak leeresztve. A szoba alig változott valamit az első látogatása óta. Az egyetlen vagy legalábbis legfeltűnőbb különbség maga Howard papa volt, aki most az ablak előtt állt zsebre dugott kézzel, nekik háttal, és bámult ki a messzeségbe. A csípőjét a fotelje háttámlájának támasztotta. Az asztalon érintetlenül tornyosult a magazinok egymásra pakolt oszlopa, és a tetején ott pihent a sztalagnát, a csokornyakkendőre emlékeztető kőzetdarab – Üljön le! – pattant az asszony hangja, majdnem parancsolón – Köszönöm! – mondta kedvesen Bob. Még mosolygott is hozzá. Ha ilyen fagyos marad a légkör, megette a fene az egészet. Ezért a kedvesség, a mosoly – Miben segíthetek? – ült le a nő is. Bobnak feltűnt, hogy csak a maga nevében kérdezett, Petert kihagyta a dologból. Azaz a férfira továbbra sem lehet számítani – Először is, engedje meg, hogy a részvétemet nyilvánítsam! Vigasztalódást kívánok önöknek! Az utolsó szót különösen kihangsúlyozta. Talán nem volt etikus, hogy ezt a szomorú alkalmat használta ki, és szándékosan a társalgásba akarta vonni a szótlan férfit. De talán hasznos – Köszönöm! – felelte Mrs. Howard. Még csak nem is pislogott közben – Azért jöttem… – kezdte Bob, de az asszony félbeszakította – Láttam magát – mondta. Bob kényelmetlenül fészkelődött a helyén – Csakugyan? – kérdezte – Amikor a lányomat kellett azonosítanom a kórházban, akkor is láttam. Meg amikor eltemettük szegényt. Mindig úgy tett, mintha nem lett volna ott. Bujkált előlem – a nő keserű hangja tele volt váddal. Bob arcát elöntötte a szégyen lángja – Nem, nem, dehogyis! Biztosan félreértette! – mentegetőzött. A nő csúnyán felnevetett – Dehogy értettem félre! – kiáltotta gorombán – Nézze… – hajolt előre a nyomozó. Egy pillanatig elhallgatott, és töprengve összekulcsolta a kezeit – Az igazság az, hogy amikor ígéretet tettem önnek, hogy megtalálom a lányát… az nem volt szakszerű. Beleestem egy csapdába. Az önök fájdalma, aggodalma… szívszorító volt. A szánalom mondatta velem ki azokat a szavakat. Nem lett volna szabad! Ahogy kiléptem innen, már tudtam, hogy hibát követtem el. Azért menekültem, mert szégyelltem magam ön előtt… és most is szégyellem. Az asszony arckifejezése különös változáson ment át. A ridegsége, a keménysége eltűnt, és melegséget tükrözött – Nem tehet semmiről. Ne szégyenkezzen! – mondta finoman, és békejobbot nyújtott. Bob boldogan zárta a parányi kezet a tenyerébe – Köszönöm! – mondta hálásan – Miben segíthetek? – kérdezte ismét Mrs. Howard, és könnyedén mosolygott – Lehet, hogy meglepődik a kérdésemen… – mondta Bob kicsit zavartan, mert nem igazán tudta, hányadán is áll az asszonnyal. Olyan gyorsan csapott – csapódott – egyik lélekállapotból a másikba, hogy ez mindenképpen óvatosságra intette – …de örülnék, ha válaszolna rá! – Tessék! – Az a kő, az újságok tetején, honnan van? – mutatott a sztalagnátra. Mrs. Howard értetlenül kapkodta a fejét. Hol a követ, hol a nyomozót bámulta – Az ott? – kérdezte őszinte csodálkozással – Igen – bólogatott Bob. – Honnan való? Az asszony összeszedte magát – Mit tudom én! – tárta szét a karjait. – Időtlen idők óta itt van – Tudja, nem mindegy, hogy egy távoli kirándulás emléke, vagy kapták valahonnan, valakitől, vagy esetleg innen gyűjtötték a hegyről – Hát az biztos, hogy nem kaptuk, és nem is szuvenír – nevetett a nő – Akkor csakis a hegy jöhet szóba? – ostromolta tovább növekvő izgatottsággal Bob – Az én nagyszüleim szülei még bányászok voltak itt. Nem szeretném „dédinek” nevezni őket, mert már meghaltak, amikor én születtem. Nem ismertem őket. Keserves életük volt, talán mondanom sem kell. Mióta élek, ez a kő mindig nálunk volt. Ugyanis ez a ház a szüleim háza volt, tőlük örököltem – És ők szedhették vagy találták a bányászat során, ugye? – Nem is tudom. Peter Howard elvált az ablaktól. Lassú, lomha mozdulatokkal a fotelbe huppant. Bob legnagyobb meglepetésére beszélni kezdett – Biztosan úgy volt – nyögte. Mély, öblös hangja volt a férfinak – Csak mi maradtunk hírmondónak azokból az időkből, a feleségemmel. Az én felmenőim is a bányából éltek. Persze a testvériség is itt élt már régen, de jól elvoltak a bányászokkal. Csakhogy a bányát abba kellett hagyni. Először fakadóvizek jelentek meg. Aztán, ezt nagyapámtól hallottam, az egyik robbantás után egy hatalmas barlang bukkant elő. Ezt még szépen letakarították, kiszedték belőle, amit lehetett. Akkor tűnt el a hegycsúcs fele. Mérnökök jöttek, méricskéltek, számoltak. Az eredmény láttán pedig a tulajdonosok úgy döntöttek, hogy felesleges tovább erőltetni a kitermelést – Miért? – kérdezte Bob – Mert még két vagy három hasonló méretű lukat mértek fel! Érti? Nem volt mit bányászni – És hol lehetnek azok a lukak? – Csak egyet találtak meg biztosan. A vezetőségnek ennyi is elég volt, a többire nem voltak kíváncsiak. Bezárták a bányát – De egyet megtaláltak? – A nagyapám szerint igen. Tudja, állandóan fájt a dereka. Olykor alig tudott kiegyenesedni. Ilyenkor mindig egy Smith nevű embert szidott, aki akkor művezető volt, mert ő rendelte el a barlang felkutatását. Természetes járatot nem találtak, ezért nekik kellett egy folyosót kivésni a barlangig. Hetekig dolgoztak görnyedt testhelyzetben, mert a vájat magasságát ez a Smith nevű pofa öt lábban határozta meg. Nagyapám szerint akkor mentek tönkre a csigolyái. De megtalálták. Bob sietősen jegyzetelt. A ceruzája hegye rendesen elkopott. Karcolta a papírt – Hol találhatjuk meg azt a vájatot? – kérdezte, felpillantva a kockás lapokból – Ó, hát ez már nagyon régen volt – mondta a férfi. Bizonyára legyintett is volna, de a karja túl nehéz volt ehhez a mozdulathoz – Talán berobbantották vagy lebetonozták, nem tudom – Lehet valahol írásos nyoma? Egy térkép vagy jegyzőkönyv? – A földhivatalban, Chenilben. Ha van valami, annak ott kell lennie. Bob hálásan nézett a házaspárra – Nagyon sokat segítettek – mondta. Aztán felállt és elbúcsúzott. Mrs. Howard még mindig értetlenül tekingetett rá – Miért fontos ez? – kérdezte az ajtóban – Mert közelebb visz bennünket a megoldáshoz – válaszolta Bob, és sietősen a várakozó kocsijához futott

Steve belépett a kapitányság kihallgatószobájába. Húsz perce kapta meg a jelentést, hogy Adam Bach püspököt elfogták a házánál, és előállították a chenili rendőrségen. Azonnal helikopterbe ült, és a városba vitette magát – Jó, hogy látom, püspök úr – szólt kedélyesen az asztalnál ülő Adamhez. Az elöljáró mögött két ügynök állt – Megmondaná, miért vártak az emberei a házamnál, és mit keresek én itt? – kérdezte a pap – Csak sorjában! – emelte fel a mutatóujját intőn Steve. – Előbb én kérdezek! A parancsnok leült Adammel szemben. Alaposan végigmérte a férfit. Nyílt, őszinte tekintet, sima arc. Mi lakozhat mögötte? – Merre járt, tisztelendő úr? Adam szemei elkerekedtek – Attól tartok, semmi köze hozzá! – válaszolta – Ne tartson attól! – mondta Steve, enyhe rosszallással. – Abban a helyzetben vagyok, hogy mindenhez közöm van, ami a falujában történt és történik. Ön pedig mindenben köteles a segítségemre lenni! – Amiben tudok, segítek, természetesen – bólogatott Adam – Nagyszerű, hogy ezt mondja – Steve egy üres papírlapot terített ki maga elé az asztalra, és egy ceruzát vett a kezébe – Tehát – folytatta –, hol járt, püspök úr? Adam tagadólag megrázta a fejét – Erre nem válaszolok. Steve hosszan nézte a férfit – Rossz úton jár, uram, és közlöm önnel, hogy komoly bajban van – Nem tudok róla – mondta nyugodtan Adam. Steve egy nagyot sóhajtott, aztán felállt és kiment a szobából. Phil titkos rejtekhelyének ajtajánál megállt, bekopogott, majd belépett. Odabent a kapitány egy hatalmas hamburgerrel küzdött, méghozzá sikerrel. Fred kikerekedett szemmel figyelte a dudorodó rágóizmok összehangolt, mutatványnak is beillő erőkifejtését – Cseréljünk! – szólt az FBI-parancsnok Philhez. – Menj be, magyarázd el neki, mi a helyzet! Veled könnyebben szót ért. Néhány perc múlva utánad megyek. Phil lenyelte az aktuális falatot, a kézfejével megtörölte a száját, majd átment Adamhez – Ne hozz ilyen kínos helyzetbe, kérlek! – nézett mélyen a püspök szemébe – Elmentem a faluból, mert dolgom volt. Ebben nincs semmi kínos – De szeretném tudni… tudnom kell, hogy merre jártál, hol voltál! – Phil hangja már-már könyörgő volt – Ezt nem mondhatom meg! – Adam hajthatatlannak bizonyult. Amikor Steve néhány perc múlva belépett és meglátta Phil elkeseredett arcvonásait, rájött, hogy egy lépéssel sem kerültek közelebb Adam megpuhításához – Miután nem tudja megfelelően igazolni távolléte okát, őrizetbe kell vennem! – közölte vele az FBI-parancsnok – Mert elhagytam a falut? – kérdezte a püspök – Gyilkosság gyanúja miatt – válaszolta Phil – Komolyan beszélsz? – Adam döbbenten nézte a férfit – Mégis mit kellene hinnem? – csattant fel Phil. – Kérdezek valamit, egy egyszerű kérdést tettem fel, amire egyszerűen lehetne felelni, egy picike választ várok, de te nem vagy hajlandó, még azt a picit sem! Nem hagysz más lehetőséget! – A helyzet az – vette át a szót Steve –, hogy tökéletesen illik magára a gyilkos szerepe – Ugyan, kérem! – ellenkezett Adam – Maga nagy erejű ember – folytatta Steve. – Mindent véghezvihetett, kezdve Agnes elrablásától, egészen a legutóbbi gyilkosságig. Az idejébe is belefért. Aztán amikor a zárás egy ponton kilyukadt, szépen lejött a hegyről, és úgy tett, mintha mit tudom én, milyen messziről jött volna vissza… – A bűncselekményekhez semmi közöm – kiáltott fel az elöljáró – Nekem ez kevés – mondta komolyan Steve. – Püspök úr, letartóztatom! Adam megkövülten bámulta, mint aki apránként szedi össze a hallottak értelmét – Tegye, amit tennie kell! – mondta aztán szárazon. Steve utasította az egyik emberét, hogy ismertesse a gyanúsítottal a jogait. Phil visszatántorgott a fegyverszobába. Bob is ott volt már, néhány perce érkezett vissza és Freddel néhány lényegtelen otthoni eseményt tárgyaltak éppen. Most egyszerre pattantak fel – Na, mi a helyzet? – kérdezte Fred – Lecsuktuk – motyogta Phil. Bob elhűlve hallgatta – De ő nem lehetett, ugye, tudod? – kérdezte. Phil fáradtan meredt maga elé – Nem. Nem tudom – Azt mondtad, hogy amikor üldözőbe vetted, és rálőttél a menyasszony gyilkosára, eltaláltad, mert feljajdult – Igen – Adam sértetlen, sehol sincs olyan sebe, amit egy lövéstől szenvedett volna el. Phil széttárta a karját – De ha annál maradunk – mondta –, amit te találtál ki, hogy a gyilkosok ismerik egymást, mi több, együtt dolgoznak, akkor lehet, hogy nem Adam volt az, akit üldöztem, de mindenesetre segíthette azt. Sajnos minden egybevág. Fred szórakozottan dobolt az ujjaival a fegyvertartó állvány kopott lapján – Pedig ő nem lehetett! – jelentette ki. – Ő nem!

TIZENEGYEDIK FEJEZET

John Leary farmja távol esett Chenil forgatagosnak nehezen nevezhető mindennapi életétől. Amikor ott élt, még azt a kevés zajt is olyan elviselhetetlennek érezte, hogy családjával ide költözött inkább, s terebélyes gazdaságának szorgalmas művelője lett. Marhákat, sertéseket és lovakat tartott, a földjein pedig az állatok élelmezéséhez szükséges terményeket termelte meg. A férfiak között rossz híre terjedt, vagyis inkább az irigység és a tisztelet keveredett össze furcsa eleggyé, és állította őt rosszindulatú fénybe. Az ok pedig az volt, hogy a farmernek egy igencsak fiatal és szép feleség állt az oldalán. Volt, aki húsz, volt, aki még ennél is több évre taksálta a közöttük fennálló korkülönbséget. Ez a házasság számukra máshogyan nem is volt elképzelhető – mert a szerelem kizárt –, csak úgy, hogy a férfinak vagy sok pénze van, vagy, hmm, hmm, a micsodája nagy. Igazság szerint tizenöt évvel volt idősebb nőjénél, aminek most már semmi jelentősége nem volt, és a házasságuk – minden híresztelés ellenére – valóban szerelmen alapult. Az évek alatt összeedződtek, egymáshoz nőttek. Gyermekük, Kathy, nemrég töltötte be a tizenharmadik életévét. A ház, amelyet szinte az első ásónyomtól kezdve az utolsó szögig John épített fel, hatalmas és nagyon tetszetős volt. Az alsó szintet teljesen elfoglalta a nappali és a vele egybeépített konyha az étkezővel. Néhány szervizhelyiség is itt volt, az éléskamra, a gardrób. Az évszaknak megfelelő ruházatokat tartották csak fönt, a szobájukban, az összes többit itt tárolták becsomagolva, levendulacsokrok között, védelmül a moly ellen. Az emeleten a hálószobák, a két vendégszoba és egy kamra volt. A feleség, Ann, a nagy ház alsó szintjén, a nappali egyik sarkában felállított kis asztalon vasalta a frissen száradt ingeket és a fehérneműket. A hátsó udvar felől az állatok visítása és bőgése ellenére is tisztán kivehető volt a fejsze csattanása, ahol John a tűzifát aprította. Kathy az emeleten tanult. Rövidre van fogva, a tanulmányi eredményei elmaradnak a család elvárásától. Volt egy kis sírás-zokogás, de az apja szigora elől nem menekülhetett. Nem baj, duzzogjon csak, sírjon csak, de tanulni kell! A vacsora nemsokára kész lesz, akkor lejöhet, de utána vissza a szobájába! Furcsa nesz ütötte meg a fülét. A bejárat felől. John nem lehet, minek kerülne akkorát, amikor innét, a hátsó ajtó felől is bejöhet; Kathy meg fönt van, az emeleten, máshogy nem tud lejönni onnan, csak a lépcsőn, az ablakon való kimászás kizárva, rácsos, különben is, miért tenné. A neszezés megismétlődött: nem, nem képzelődik, olyan mintha a ruha suhogna, amikor a kéz hozzáér a kabáthoz, pont olyan. Ann letette a vasalót, felállítva, hogy a lap meg ne kapja a vasalóvásznat, és elindult a hang irányába. Nyitva maradt volna az ajtó? Egy mosómedve tévedt volna be? A nappaliból nyíló, a ház méreteihez képest kisméretű előszoba üres volt. A bejárati ajtó csukva. Az ajtóüvegen keresztül belátszott a fedett gangot megvilágító lámpa fénye. A kulcs a helyén, a falon függött, mert nem fordították rá a zárat: soha nem is szokták, minek? – Halló! – kiáltotta. – Van itt valaki? Keres minket valaki? Semmi válasz. Akkor mégiscsak képzelődött. Megfordult és visszament a nappaliba. Dermedten bámulta az asztalkát. A vasaló nincs ott, ahová letette! De a kábel be van dugva, kígyóként tekeredik a földön, és élesen emelkedik valahová a háta mögé. Ki szórakozik vele? Újból megfordult, a szemével követte a zsinór útját. Furcsa. A vasaló lapja ott van az arca előtt. Valaki tartja a kezében, de nem látja, hogy ki az. A kis lyukakon gőz szivárog ki, a forró pára megégeti az arcbőrét. Egy fájdalmas sikoly tör ki belőle. A vasaló lecsap rá, aztán megint és megint. Ennek annyi. Szépen elintézte ezt a csinos pofikát. A vasalót ledobta a földre. Erre már nem lesz szükség. Irány megkeresni azt a köcsögöt. A szemét strici! Persze, még jobb is így. Ha feladta volna a zsernyákoknak, az mindennél rosszabb helyzetet eredményezett volna. Egy kis pénzhez akart jutni. Érthető, mindenki abból él. Csak ne vele kezdett volna ki! Még hogy megzsarolja! Megengedhetetlen! A konyhaszekrény egyik fiókját kihúzva találta. Egy kést vesz ki belőle. Hosszú és széles pengéjű kést. Ez jó lesz. Ezzel lezárható ez a kis zavaros ügy. Elindult fölfelé a lépcsőn. Jól élnek ezek. Jól. Mi a fenének kellett nekik még több? Az emeleti folyosóról több helyiség nyílt. Sorra nyitogatta az ajtókat. Senki. Persze, hogy meglátta! Amikor azt a szerencsétlen Ritát hozta ki a hullaházból. Azt hitte, rádől a világ, amikor megkereste és előadta a mondókáját. Ahogy mondani szokás, köpni-nyelni sem tudott az első pillanatokban a döbbenettől. Arra azért nagyon ügyelt, hogy ez ne látszódjon meg rajta, se a hangján, se a viselkedésén. „A parkban nem szabad parkolni, főleg nem azért, hogy egy holttestet pakoljanak a csomagtartóba! Tudta ezt?” – lihegte a telefonba ez a pojáca. Nagyon vicces akart lenni a negédes, kioktató hangján: kitárt karokkal, fülig érő szájjal lebegett egy átlátszó poliésztermatracon az önbizalom feneketlen mélységű, kék tengerén, hiszen nála volt az aduász. „Huszonötezer dollár, és el is felejtettem az egészet!” – fejezte be végül a beszélgetésüket, amely – legalábbis az ő válaszait tekintve – roppant szűkszavúra sikeredett. Huszonötezer dollár! Hát hogyne! Mindjárt! Mintha az olyan könnyű lenne! Csak magának tehet szemrehányást, hogy egy percig is elhitte, hogy nem látta meg. Micsoda könnyelműség! Ha akkor rögtön cselekszik, erre most nem lenne szükség! Benyitott a következő ajtón. Neki háttal egy lány fekszik hason az ágyán, a fején hatalmas fülhallgató, a lábával kalimpál a zene ritmusára. Nem láthatja őt, és a zene is olyan hangosan szólhatott, hogy nem hallotta meg, amikor belépett. Csak ügyesen! Hosszú haja van a kiscsajnak, hátrafésülve borul rá a tarkójára. Így nehezebb lesz, de meg kell lennie. Felemelt, a törzstől megfelelő távolságban eltartott kéz, a tenyeret jól megfeszíteni, hátrahúzni a kart, kiválasztani a tarkón azt a pontot, amit támadni akar, koncentrálni, minden izomerőt a lendülő felkarba, egy suhintás, ééééés… így! Profi munka! A lány feje előrebillen, a kalimpáló lábak visszazuhannak az ágyra. Profi munka. John felaprította a fát. Még jókor, mert már erősen sötétedett. Megtörölte izzadt homlokát. A fejszét a fészer falához támasztotta, majd módszeresen a kosárba pakolta a felhasított fadarabokat. Legalulra a vastag, félbevágott tönköket tette, aztán egyre vékonyabbakat tett rá, míg legvégül a gyújtósnak valót. A ház felé bandukolva meghallotta a kukta sípolását. „Ejnye, Ann! Nem figyelsz?” – mérgelődött magában. Ahogy közelebb ért, mintha égett szagot érzett volna a levegőben. Csakugyan, az ajtó alól fekete csíkban kanyargott a magasba a füst. John eldobta a kosarat a kezéből és futni kezdett a ház felé – Ann! Ann! – ordította. – Odaégeted a húst! Feltépte az ajtót. A nappaliban kavargott a füst és a konyhai részből átcsapott a forrásban lévő leves gőze. A szőnyeg égett, mert a vasaló ráesett. Ahogy lehajolt, hogy felvegye, észrevette a földön elterült feleségét. Rémülten vetette magát mellé, amikor megérezte a mögötte. álló alakot. Odafordult – Maga az? – kérdezte döbbenten. A másik nem felelt. A kezében megvillant a kés, és a következő pillanatban John elvágott torokkal zuhant felesége testére – Itt nem szabad felmenni! – kiabál a rendőr. – Értse meg! Nem hát. Aha, aha, persze. De azért nem érti meg. Neki fent van dolga. Fent! Ez az egyetlen ösvény, ami odavisz. A többi nem jó. Csak ez – Csupán egy pillanatra megyek föl, nem kell tudnia senkinek róla! Én sem mondom el, maga sem! – hallja a saját alkudozó hangját – Nem lehet! Parancsom van rá! – kiabál továbbra is a mitugrász zsaru. – A terület lezárva! Egy szörnyű gyilkost üldözünk, nem hallott még róla? Dehogynem. Én vagyok az. Persze, hangosan nem mondja ki, csak magában. Mulatságos. Erre nem érünk rá. Még magához tér az a kis picsa a csomagtartóban, és elkezd handabandázni. Ha nem megy szép szóval, megy majd a forgatónyomatékkal! Kiszáll az autóból, könnyedek a mozdulatai, mosolyog, szívélyességet színlel. A másik nem sejt semmit. Egy pillanatra félrenéz. Puff! Bele a kést a hasába. Megforgatja a pengét a sebben. „Nesze neked, itt a forgatónyomaték!” A rendőr összecsuklik. Buta, értetlen arckifejezés merevedik meg az arcán. Probléma megoldva! A rendőr kocsijából kipakolja a fegyvereket, átviszi a sajátjához és a hátsó ülésre dobja. A halott ember ruházatán lógó pisztolytáskából is kiveszi a revolvert, és a zsebébe rejti. Visszaszáll az autóba, és lassan elindul fölfelé az ösvényen. Kis idő múlva a fák végképp eltakarják az araszoló gépjárművet

Bob nem bírt aludni. A plafonon járkáló pókot figyelte. A szobájában ugyan sötét volt – jóval elmúlt már éjfél –, de az ablakokon át a hegyoldalt megvilágító reflektorokból beszüremlett annyi fény, hogy tisztán követhesse a szövőmester útját. Néhány pillanattal később az állat elérkezettnek látta az időt, s egy vékony szálon leereszkedett a könyvespolc porosodó könyvei közé. Sehogyan sem jött álom a szemére. Nyugtalanul pislogott. Valami feszítette belül. Méghozzá a gyomrát. Mintha egy jókora gombóc kelesztődne odabenn, és növekedne percről percre. Mindjárt ki is durran. Ismerős érzés volt ez. Régebben akkor jelent meg nála ez a fájdalom, ha elbizonytalanodott, ha kétségek mardosták. Például, ha úgy érezte, hogy az orránál fogva vezetik. Most is ez gyötörné? Lehet. Hogyan győződjön meg erről? A módszer egyszerű, és biztos volt benne, hogy száz kollégája közül kilencvenkilenc kapásból ezt ajánlaná. „Helyezd magad kívül a történéseken! Mintegy felülről nézd, ami alant zajlik!” Igazuk van – vagyis lenne, merthogy most ez szinte kivitelezhetetlen. Mert benne van nyakig, és róla is szól: az eseményekkel együtt sodródik, ő is részévé lett az egésznek. Más módszer szerint kell eljárnia! El kell képzelnie az ellenséget, akivel szemben áll… Ha sikerül – és miért ne sikerülne? –, egy arctalan és testetlen alakkal fog találkozni, akit minden ízében ismer, csupán a nevét nem tudja. Gondolatban egy szobrász kezével dolgozott. Egy portré készül a műhelyemben, hölgyeim és uraim, aminek nem a külcsíne, hanem kifejezetten a belbecse számít. Aprólékos munkafolyamat ez, kérem szépen, mert nemcsak azok az építőelemek nevezendők néven, amelyek betagozódnak a végső műbe, de azok is, amelyek kimaradnak, a földre potyognak vagy a szemétlapátra kerülnek. Itt mindennek helye. és értéke van. Nézzük! Azt már megállapította, hogy két elkövető van, akik – Steve szóhasználatával élve – „egymás kezére játszanak”. Az egyik megfontolt, óvatos; a másik ennek éppen az ellenkezője: vakmerő, agyatlan és nem mérlegel. Ha eme jellemzőket az „összejátszás” prizmáján át nézzük, könnyen belátható, hogy az utóbbi cselekménye – a menyasszony brutális kivégzése – tulajdonképpen: hiba. Az emberek egymáshoz való viszonyát, a sok árnyalatot nem számolva, három alapvető csoportba sorolhatjuk. Egy: a közömbösség. Kettő: a mellérendelt viszony. Három: az alá-fölé rendelt viszony. Az első, ebben az esetben, szóba sem jöhet. A második csoportba való tartozást éppen az előbb említett tulajdonságok éles szembenállása zárja ki. Ha ezek az elkövetők a harmadik kategóriába sorolandók, akkor az is világossá válik, hogy közülük a megfontolt az Ész, a másikuk az Agyatlan. Viszonyukban Ész van felül, Agyatlan az alárendelt. Azért jelenthetjük ki Agyatlan tettéről, hogy hiba, mert felrúgta ennek a viszonynak a szabályait, megkerülte a rendszert és a rendszergazdát: Észt. Mert ő gondoskodott a megfelelő láthatatlanná tévő köpenyről, amelynek tág palástja alatt meghúzhatták magukat, amíg Agyatlan ki nem bújt alóla. Addig a pillanatig Agyatlan passzív magatartásra ítéltetett, azaz nem cselekedhetett önállóan. Ész végzett mindent. De akkor mi a gyilkosságok célja? Az bizonyos, hogy Agyatlan a menyasszony megölésével a szexuális vágyainak szerzett kielégülést. De mit akar Ész elérni? Őt is a kéjvágy hajtaná? Nem valószínű. Ész volt az, aki – jobb szó híján – „felhajtotta” az áldozatokat: elvitte a helyszínről a félholt Agnest, valamint kilopta Rita Davies tetemét a hullaházból – Agyatlannak. Azaz – ha elfogadjuk, hogy Agyatlan nem cselekedhetett semmit Ész engedélye nélkül –, Ész mintegy „kiszolgálja” Agyatlant: Agnes és Rita Davies – ők ketten egy vacsora fogásai Agyatlan számára, Ész tálalásában. Együttműködésük simán, a világtól rejtve alakult, és tarthatott volna talán még nagyon sokáig, de Agyatlan valamilyen, még nem ismert oknál fogva, megunta ezt a kooperációt. Hűha! Mert akkor hogyan is állunk az alá-fölé rendelt viszonnyal? Ki kinek tartozik behódolni? Vagy van még egy ennél is parancsolóbb kapocs kettejük között? Például az egymásrautaltság valamelyik formája? A vizsgálat fókuszába nyilvánvalóan Észt kell állítania. Ő az, aki mozgatja a szálakat. Nem feltűnésből teszi, amit tesz. Nem az újságok címlapján akar szerepelni. Nincsenek éjjeli, elváltoztatott hangon búgó telefonhívások a rendőrségi őrszobára, nincsenek kivágott betűkből összeragasztott levelek a helyi lapszerkesztőnek címezve. Minden tette Agyatlan felé irányul, az ő szolgálatában merül ki. Az egész világ értelmetlen és semmi lenne nélküle. Ragaszkodik hozzá. Ez döntő motívum: a ragaszkodás. Óvatos és körültekintő, de tulajdonképpen az sem zavarja, ha elszór egy-két nyomot, egészen addig, amíg a másikat biztonságban tudja. Nem sokat ad a külső világ hatásaira, mert az ő viszonyulásaiban a körülötte lévő világ hülye. Senki és semmi nem számít benne: az emberek csak idegesítő körülmények, leküzdendő kellemetlenségek. Utálja és megveti embertársait. Egy arc szépsége, egy kéz simogató gesztusa meg sem érinti. Valószínűleg annyi keserűséggel halmozta el az élet, hogy maga a létezés már nem jelent örömöt, és a halál tudata sem jelent különösebb megrázkódtatást a számára. A szíve hideg és halott. De így nem lehet a világban közlekedni. Ezzel a deviáns szemlélettel kizárná magát a társadalomból, és nem lehetne sikeres. Elvegyülni, nem feltűnni, titkolni minden személyeset, kiismerhetetlennek látszani, és a burok védelmében gátlástalanul kiélvezni a beteges indulatok szükségleteit. Nagy biztonsággal kijelenthető, hogy találkozott már vele. Kezet fogtak, beszélgettek. Iszonyú erőfeszítésébe kerülhet nap mint nap megjátszania a jófiút. A közvetlent, az érdeklődőt. S miközben ezt teszi, egész végig a potenciális áldozatát méregeti. Mindenki veszélyben van tőle, de különösen a nők. Bob egy pillanat alatt kizökkent a gondolatmenetéből „Úristen!” – sikoltott fel magában rémülten. „Akkor Carmen is veszélyben van!”

A postás egykedvűen tekert öreg biciklijén a Leary-ház felé. Ritkán kellett erre járnia, de „a John”, ahogyan magában nevezte, ha piszok mázlista is, azt meg kell hagyni, jó házigazda: mindig megkínálja egy-két pohárkával. S amíg a jóféle nedűt kortyolgatja, marad arra is idő, hogy jól megjárassa a tekintetét Mrs. Learyn, formás a hátsója, és micsoda dudái vannak! Meg se látszik azokon, hogy gyereke van! Mondjuk, a ruha sok mindent takar, de elképzelni el lehet. Bekopogott az ajtón. Hosszan várt, de nem jött elő senki. Kicsit körbenézett, bekukucskált az ablakon, de semmit sem látott. Biztosan nincsenek itthon. Pedig a furgon ott parkolt a ház mellett. Az ajtó felett égett a lámpa. Szokatlannak találta, mert kilenc óra is elmúlt, a nap gyönyörűen szórta a sugarait. Lehet, hogy nem vették észre, hogy égve hagyták, amikor elmentek. Visszaszállt a kerékpárjára. Majd délután visszajön. Addig van még jó néhány küldemény, amit szét kell hordania a körzetében. A derék postás délben jóízűen falatozott a városka egyik étkezdéjében. Sült szalonnát rendelt a borsmártásos marhaszelethez, szalmakrumplival. Itt nagyon jól főztek, pont a szája ízének megfelelően. Azt meg különösen nagyra értékelte, hogy nem egy egyszerű, vékony papírdarabot nyomtak az ember kezébe szalvéta gyanánt, hanem színes-díszes, vastag, igazi szalvétát. Azért az mindjárt észrevehető különbség, hogy a szájszegletben kibuggyanó, gyöngyöző zsír szépen felszívódik a többrétegű lapok között, vagy átüt a papíron, ami undorító, ráadásul a fele ott marad és szétkenődik az állon. Eszébe jutott, hogy Learyéknek még adós a levelükkel – A pitlibe! – mordult fel mérgesen. Gyorsan lenyelte a falatot, a szalvétával (színes-díszes, többrétegű) megtörölte a száját és kiviharzott a vendéglőből. Délután meccs lesz a tévében. Még vissza is kell érnie! Nyeregre pattant, és sebesesen Johnék háza felé vette az irányt. Jó tempóban húsz-huszonöt perc alatt odaérhet. Egyéb esetben harminc, sőt, negyven percbe is beletelhet. Szerencséje volt, a jó tempót sikerült tartania. Ha most nem issza meg a másodikat, amivel „a John” megkínálja, elérheti még a kezdőrúgást. Már messziről hallotta az állatok bömbölését. Mi a bajuk? Akkor vannak ilyen hangzavarral, ha éhesek. De „a John”, az nem olyan, hogy ne adna nekik! A furgon ugyanott parkolt. A kerékpárját az egyik oszlophoz támasztotta. Fellépett a lépcsőkön. Az ajtó felett még mindig égett a lámpa. Majd szól nekik. Bekopogott. Semmi. Mi van ezekkel? Betegek? Az állatok is idegesek… Valami bajuk van? – John! Mrs. Leary! – kiabált az ajtónál. Semmi. Hátrasétált, a gazdasági udvar felé tekingetett, de nem látott senkit. Szólongatta még őket egy párszor, aztán feladta. Visszament előre, benyitott az ajtón. Az engedelmesen kitárult – John! – kiáltott be. – Van valaki itthon? A ház csöndes volt. Égett szag terjengett a levegőben. A postás rosszat sejtve lépett egyre beljebb. A nappaliban elszörnyedt. Amerre csak nézett, vér borította el a padlót és néhány helyen még a falakat is. Sehol senki, de minden tiszta vér

Phil nem hitt a fülének. „Vér a Leary-házban! Nagyon sok vér!” Persze, a bejelentés alapján semmi egyéb. Se sérült, se holttest. Egy hónapja ez a lehetőség eszébe sem jutott volna. Most meg kénytelen ezzel kezdeni! Viszont a család sincs. Ettől legyél okos! Megkereste Steve-et – Figyelj! – hajolt a füléhez közel. – Nem hiszem, hogy bármi komoly, de ki kell küldenem valakit az egyik farmercsaládhoz, mert eltűntek, és a házuk tiszta vér – Rendben – bólogatott az FBI-parancsnok. – Tegyétek a dolgotokat! Akarod, hogy segítsünk? Philt mellbe vágta a kérdés. Mit képzel ez az ürge? Hibát hibára halmoznak – lehet. De azért ennyivel csak megbirkóznak talán! – Nem, köszönöm – felelte semmitmondón. – De szólok, ha szükségünk lesz rá – Jó – felelte Steve, és a jelentésekbe mélyedt. De amikor a chenili kapitány megfelelő távolságba került, elmosolyodott. Pontosan tudta, milyen indulatokat kavart fel a nagydarab emberben, és ezt roppantul élvezte. Phil úgy döntött, hogy a legjobb az lesz, ha ő maga megy ki a farmra, hadd legyen csak minél távolabb ettől a nagyképű FBI-os baromtól. Maga mellé vette az egyik emberét és a Leary-házhoz hajtatott. A postás remegő lábakkal várta őket, már messziről integetett nekik. A kapitány leállította az autóját, és a társával együtt kiszállt. A visító állatok hangja nekifeszült a dobhártyájának – Nem nyúlt semmihez? – kérdezte a holtsápadt levélhordót – Nem én, eszem ágában sem volt! – hebegte. – Pedig majd’ kiszáradok, olyan szomjas vagyok! De abba a házba én többé be nem teszem a lábam! – Mit vagy úgy oda? – kérdezte a járőr. – Lehet, hogy csirkét vágtak. A postás tagadólag megrázta a fejét – Nincs akkora csirke a világon, aminek ennyi vére volna! Különben is, ki vág csirkét a szőnyegen? Ez logikusnak tűnt, de Phil nehezen hitte, hogy bármi baja eshetett a Leary családnak, és inkább hajlott az embere feltevését elhinni – Jó! – fordult a beosztottjához. – Előbb szétnézünk odabent, aztán meglátjuk. Hirtelen újból a postás felé fordult – Nem látott senkit kijönni? – Nem – válaszolta az – Rendben. Hozd a puskát! Bemegyünk! – szólt a járőrnek. A postás most ijedt csak meg igazán. Mert mi másért kell a puska, ha nem azért, mert még bent lehet a gyilkos? Bármikor végezhetett volna vele is! – Elmehetek? – kérdezte remegő hangon – Nem – válaszolta Phil, és belépett a házba. Óvatosan lépkedtek, hang nélkül. Phil a pisztolyát tartotta szemmagasságban előre, a társa a puskát, ugyanúgy – Valóban nincs ekkora csirke! – suttogta döbbenten a járőr, amikor a nappaliba értek, és meglátták a feldúlt, véres helyszínt. Phil alaposan körülnézett. A vérrel átitatott szőnyeg jelentős része megégett. Az égett folt egyik szélén jellegzetesen ívelt, hegyes csúcsban végződő, elbarnult rajzolat látszott. Vasaló nyoma, kétségtelen. A sarokban ott állt az asztalka, mellette a szobainas a kivasalt ingeknek, egy mély kosárban az előkészített ruhák. De hol a vasaló? Intett az emberének, hogy felmennek az emeletre. Elő­vigyázatosan, mindenre felkészülten haladtak fölfelé. A fából ácsolt lépcsősort keskeny futószőnyeg takarta, de még így is meg-megreccsent a lábuk alatt. A folyosó, a szobák üresek voltak. Phil tanácstalanul leeresztette a fegyverét – Menjünk vissza a nappaliba! – mondta. Odalent még egyszer szétnézett. Bekukkantott minden kis sarokba. A konyhában a főzőlapon ott a kukta, alatta elzárva a gáz. De a tűzhelyen állt a víz. A szelepen át kipárolgott gőz lehűlt, lecsapódott, és vékony rétegben tócsát képzett az edény körül. A kapitány vigyázott, nehogy hozzáérjen valamihez. Visszament a vasalóasztalkához. A nő tehát vasalt, innen eshetett le a vasaló. Az állvány és a folt között viszont legalább öt lépés a távolság, úgyhogy az a meghatározás, hogy „leesett”, nem pontos. Eldobták. Ez már jobban fedi a történteket. De hol van? Hova a fenébe került el onnan, ahová repült? Nagyokat szuszogva leguggolt. A szeme rögtön megakadt a konnektoron. Kiszakadt a helyéből, s mint egy magatehetetlen áldozat, lógott ki a falból. „Aha.” Nem is akárhogy repült az égbe az a vasaló! Még áram alatt volt, s amikor az a valaki eldobta, olyan erővel tehette, hogy a dugó kitépte az aljzatot. Megpróbált felegyenesedni, de ez nem volt olyan egyszerű. Kinyújtotta a karját – Légy szíves, segíts! – kérte meg a társát. Így már sikerült felállnia – Elmondom, mi lesz! – mondta, miközben ujjaival a szemét masszírozta. – Ide több ember kell. Át kell vizsgálnunk a házat, utána hátul a gazdasági épületeket, s a többi, s a többi. És meg kell kérnünk valakit, hogy adjon enni az állatoknak, mert ebben a zajban nem lehet gondolkodni – Honnan hozunk erősítést? – kérdezte a járőr – Hívd ide a mi embereinket! – felelte a kapitány – Azok most a záráson vannak. Philt elöntötte a méreg – Oldják meg a szövetségiek! – kiáltotta. – Nagy a gyanúm, hogy itt bűncselekmény történt. Nekünk az a feladatunk, hogy ezt tisztázzuk. Mindenkit ide!

Steve dühöngött, de magában – talán most először – tisztelettel adózott Philnek. Lám, a behemót jól megkeverte a lapokat, s most úgy intézte, hogy ő húzza a rövidebbet. Ügyes, határozottan ügyes! Természetesen a többiek ebből nem vehetnek észre semmit, azért dühöng. Nem nagy probléma átszervezni az embereit, még csak pluszterhet sem jelent. De valamit csak ki kell találnia, hogy visszavágjon a kapitánynak. Odaküldi Bobot. Érezze Phil, hogy az ő keze odáig is elér! Nagyot tévedett, mert a kiérkező Bobnak igazán megörült a kapitány. Barátságosan hátba veregette. Pedig Bob nem volt jól. Kifejezetten rosszul volt. Alig figyelt a körülötte történő dolgokra. Szenvtelenül tűrte, hogy ide-oda küldözgessék, teljesen lefoglalta a mellében égő fájdalom. Semmihez sem volt kedve, leginkább feküdni szeretett volna. Aludni. Ráadásul folyamatosan rázta a hideg, a fogai minduntalan összekoccantak a vacogástól. A ház előtt összegyűlt rendőröknek Phil terjedelmes eligazítást tartott, és kiosztotta a feladatokat – Mark hol van? – kérdezte váratlanul – A tizenegyes ösvénynél elálló – felelte valaki – És nem szóltatok neki? – a kapitány feje kezdett ellilulni – Nem válaszol a hívásunkra. Biztosan alszik – Ennek még lesz folytatása! Ígérem! – süvöltötte Phil. Bob azokkal tartott, akik a házban néztek szét. Leült az egyik székre, és onnan figyelte a helyszínelő rendőröket. Phil mindenáron egy vasalót akart megtaláltatni az embereivel. Bob nem értette, miért, és igazából nem is érdekelte. Csak ne fájna annyira a tüdeje! Már egy rohadt cigit sem tud elszívni, pedig megdöglik érte – Phil! – szólt a kapitány után – Tessék? – lépett vissza hozzá a testes férfi – Úristen! Nagyon rossz állapotban vagy! – jegyezte meg – Nincs semmi baj! – nyugtatta meg Bob. – Ezek a Learyék mivel foglalkoztak? – Farmerek voltak. Remélem, nem múlt időben! – És meg lehet abból élni? – Ne viccelj! – nevetett Phil. – Ők látták el a kórházat, a chenili hivatalokat, és volt néhány boltjuk is. Bob pillogott néhányat – Akkor ez lehet egy üzleti leszámolás is – jelentette ki szárazon – Ne fesd az ördögöt a falra, kérlek! – jajdult fel Phil megütközve, és gyorsan elsietett. Közben megérkezett egy beátus férfi is, akit megkértek, hogy lássa el az állatokat. Két rendőr kísérte hátra a gazdasági épületekhez. A férfi felmérte a tennivalóit – No! – mondta. Nekivetkőzött és egy villát vett a kezébe – Segítenek? – fordult a rendőrök felé. A szemében huncut fény csillant meg – Persze – válaszolták azok – Akkor elébb kiganajozzuk őket! – mutatott a disznóól felé. A rendőrök lelkesedése egy pillanat alatt lehervadt – Én bizony nem fogok a szarban tapicskolni! – mondta az egyikük – Nem is kell! – nyugtatta meg a férfi. – Én belepakolom a taligába, maguknak meg csak az a dolguk, hogy eltolják oda és kiborítsák! Az óltól nem messze, de egy kissé hátrébb elterülő trágyadombra mutatott – Tiszta mocsok lesz a cipőm – próbált ellenállni a másik – Nem lesz az, ha ügyesen csinálja! – nevetett a beátus gazda, s részéről befejezettnek látta a vitát. A két rendőr megnyúlt ábrázattal figyelte a mozdulatait, ahogy a disznók alól kaparta ki a szennyet s pakolta a talicskába. Nem volt mit tenni. Meg kellett fogniuk a kocsirudat, ha már egyszer felajánlották a segítségüket. Egyre-másra fordultak, s fintorogva hordták a trágyát a gyűjtőhelyre. Néhány perc múlva beiktattak egy „cigiszünetet”. A trágyadombnál – Pont itt kell? – kérdezte az egyikük – Itt nem lát meg az öreg – válaszolta a másik, és mélyen leszívta a füstöt. – És ha nagyon kiabál, legfeljebb azt mondjuk, hogy nem hallottuk meg. Csendesen üldögéltek. Az egyik járőr felállt és szétnézett. Valami furcsaságon akadt meg a szeme. Ott volt, a trágyahalom közepén – Te, mi az ott? – veregette meg társa vállát. Az felállt, hosszan nézett a mutatott irányba – Lehet, hogy szalma? – találgatott a rendőr. A másik hunyorgott. „Nem. Szalma… az nem!” Hirtelen belé vágott a felismerés. Sietve eldobta a félig elszívott cigarettáját. Szó nélkül hátat fordított, és rohant a ház felé. Társa nem értette a viselkedését – Mi van? Hova rohansz? – szólt utána. Az meg sem fordult, csak rohant. De valamit kiabált. Az állatok bőgése ugyan elnyomta a hangját, de mintha azt ordította volna, hogy „az egy ujj!” Hihetetlennek hangzott, amit mondott. Jobban megnézte azt a kiálló valamit. De tényleg! A megszáradt ürülékdarabok között egy emberi ujj meredt előre

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Margaret vizes szivaccsal törölgette Bob arcát. A testére vizes lepedőt tekert Fred segítségével, hogy a magas lázat leszorítsa. Bob eszméleténél volt, amit Margaret kisebb csodának tartott – Jobb lenne, ha aludna! – mondta az ápolónő – Rögtön. Amint lehunyom a szemem, higgye el, azonnal. De elébb innék valamit – suttogta erőtlenül Bob. Fred töltött egy pohárba a teából, amit a szálló konyhájában főztek a betegük számára. „Nagyon jót fog tenni, gyógynövényekből van, mézzel, citrommal” – mondta a szakácsnő, amikor átnyújtotta a gőzölgő teával teli kancsót. Margaret segített Bobnak felülni az ágyban. Annyira rázta a hideg, hogy képtelen volt megfogni a poharat. Fred leült mellé az ágy szélére, és kortyonként megitatta a barátját. Bob visszazuhant a párnájára, s ahogy mondta, amint behunyta a szemét, már aludt is. Fred feszélyezetten állt. Margaret megértette a zavarát – Most menjen! – mondta neki mosolyogva. – Elég, ha én maradok. Most alszik, de szörnyű éjszaka előtt állunk. Tudja, a láztól nem lehet pihenni – Ide kellene hívnunk a doktornőt, aki kezeli! – mondta halkan Fred – Már szóltam a kórházba. De most ő sem tudna többet tenni. Reggel biztosan bejön – magyarázta Margaret. Fred hálásan nézett a nőre – Itt vagyok a balra eső szobában, ha valamire szükségük volna – mondta. Még egy aggodalmas pillantást vetett Bobra, aztán kiment

Már megint itt bolyong az amazóniai esőerdők fái között. Vajon miért van az, hogy mindig ide dobja a láz? Mintha ez a földgolyó nem lenne elég nagy ahhoz, hogy egy kevésbé félelmetes helyen kössön ki! Mondjuk, valahol az óceán partján, ahol mindig süt a nap, és a fehér korallhomok dűnéi szikrázva verik vissza a fényt. Nem is beszélve az ilyen helyeken előforduló nőkről és a nőnevű. koktélokról! Neki azonban ez jut. Bizonyára büntetésül. A szivárvány átszövi az égbe vesző, kuszán növő ága­­kat. A hatalmas, oszlopként meredő fákról alálógó indák fonalai mintha szerpentinszalagok lennének, egy vad, konfettis, bohócsipkás szilveszteréjszaka falon felejtett maradványai. A kékes, olykor aranysárgára változó levelekről nagy cseppekben hullik a földre a harmat. A lépteire apró ágak reccsennek meg, s törnek darabokra. A félelem hidege átjárja a testét. Nem akar továbbmenni, de mintha egy láthatatlan kéz nyúlna ki az erdő sűrűjéből, megragadja, és a mellkasára tapadt ruhájánál fogva húzná be a sötétség mélyére – Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város! – hallotta valahol maga előtt. A hang nagyon ismerős volt. Adam, a püspök volt az – Nem rejtethetik el a hegyen épített város! – harsant fel most több hang, mindenhol körülötte. Abban a pillanatban gyertyák százai lobbantak lángra, fényesség öntötte el az erdő mélyét. Bob egy kör közepén találta magát, mindenki őt nézte, mindenki feléje fordult, mindenki égő gyertyával a kezében állt. Beátusok. Nők, férfiak, öregek, gyerekek. Hogy kerülnek ide? Mit akarhatnak tőle? Miért bámulják olyan merőn? – Jaj! – kiáltják egyszerre. A szívéig hatol a fájdalmas szó – Jaj! – kiáltják ismét. Kibírhatatlan. Befogja a fülét, de még így is megremeg tőle – Jaj! – kiáltja most már ő is, kitör belőle, valahonnan nagyon mélyről, és a szíve vadul dobol. A beátusok megfordulnak, elindulnak befelé. Követi őket. Bár a félelme nem múlt el, a többiek jelenléte nyugtatóan hat rá. Ismerik a járást. Ahogy körbepillant, neki sem idegen a környék. Már nem Amazóniában vannak, hanem a jaddersville-i erdőkben. Ez a jó az álmokban. Megspórolható a repülőjegy. A temetőbe érnek. Az „öreg temetőbe”. Megállnak egy friss hantnál. Csendben körbeállják. Igen. Agnes sírja. Szegény lány! Nem tehetek semmiről, akarná mondani, hiszen látja a szemekben a vad vádat, a haragot. A torka azonban béna. A csendet idegenszerű zaj zavarja meg. Csörtetés hallik a fák közül. Valaki megpróbálja átverekedni magát a bokrokon. Az a rettenetesen torz fejű fiú volt az. Zokog. A beátusok elkapják a tekintetüket a gyerekről, ki szánalomból, ki pedig – és ők voltak többen – az undortól. Valamit motyognak. Mondóka. Kiszámolósdi. Kinek gurul: annak sír; Ha fejre pottyan: az most sír; Kinek fordul az írás, Annak holnap a sírás; Sebre nem gyógyír a só, Te leszel a sírásó! Egy idősebb férfi a zsebébe nyúl, kivesz onnan valamit. Marokba hajlított kezét a szívéhez emeli, s egy rövid ütéssel megdobbantja a mellkasát. Nagyot lendít a karján, s elengedi a tenyerébe rejtett egycentest. Pörög a levegőben a pénzérme, fel, a fák koronájának a magasságáig. Ott egy pillanatig megfürdik a szivárvány színeiben, majd sebesen aláhullik. Mindegy, hogy melyik oldalára esik. Mert minden kéz mutatóujja rá, Bobra szegeződik. „Értem! Én vagyok a sírásó! Köszönöm szépen! Igazán, igazán kedves! Nekem kell odamennem!” Elindul. A fiatal fiú csapkodja a mellette álló fa törzsét, miközben fájdalmasan zokog. Az arcvonásai alig kivehetők, de ahogy egyre közelebb ér hozzá, és a kezében tartott gyertya – hogy, mikor, és kitől került hozzá, nem emlékezett rá – halovány fénye rávetül az arcára, látja, hogy mennyire eltorzult a sírástól, a fájdalomtól. A hangjában van valami zavaró. Nem feltűnő. Inkább csak sejteni lehet. De… ahogy sír… határozottan van benne valami zavaró. Mintha több lenne a zokogásnál. Vagy éppenséggel kevesebb. Közelebb lép hozzá. Az, mintha észre sem venné, rá sem néz. A szeme tele könnyel. Rádől és csapkodja a fa törzsét. Előre-hátra veti a fejét. „Be fogod verni azt a hihetetlen kobakod, kisfiam, a fába!” – mondaná, de meggondolja magát. Látta már ezt a képet. Itt, Jaddersville-ben. Amikor elbúcsúztak a Butcher házaspártól, és a sofőr a kocsiban szinte elájult a nevetéstől. Csapkodta a térdét és a szeméből patakzott a könny. Ez az! A fiú nem sír, hanem röhög! Torkaszakadtából, bugyborékolva röhög! De miért a fát csapkodja, miért nem a térdét? Mert nem fér hozzá. Álltában ráfekszik a fa törzsére, szinte átöleli. Ha nem lenne ott az az átkozott karó, akkor bizony a combját paskolná. Úristen! Hát ez a kulcsa az egész rohadt ügy megoldásának! A megtévesztés! Az összekeverhetőség! Hogy valami (vagy valaki) nem az, aminek látszik, aminek mutatja magát! A fiú váratlanul abbahagyja. Meredten bámul előre. A tömeg felé. Kapkodja a tekintetét, úgy, mint aki valakit keres. Valakit nem lát ott. Valakivel szeretne összenevetni, de nem látja ott. Bob bénultan nézi a fiút. A feje fölött egy vékony szálon leereszkedik egy pók, elbújik a szakadt zsebében. Eszébe villan egy gondolat. Ész és Agyatlan egymásrautaltsága és a döntő motívum: a ragaszkodás. Melyik emberi viszony az, amit ez a két megnyilvánulás feltétlenül jellemez? Mi lehetne más, parancsolóbb kapocs, mint a…? Valami azt súgja neki, hogy most kell abbahagyni. Hogy ne maradjon tovább egy percet sem, hanem forduljon meg, s az álom következő fordulatával repüljön el, bárhová. De a kíváncsisága marasztalja. Arra fordul, hogy megnézze, ki az, akit a fiú kutat. Mert valakit keres. Körbenéz. Nem lett volna szabad maradnia, látja be, de későn. Döbbenten bámul a semmibe. Valaki hiányzik a képből. És tudja is, hogy ki. Bob pillái kipattantak. Jeges szorítást érzett a mellkasában. A láztól legyengülten nagy erőfeszítéssel felült. A szoba sötét, Margaret szunyókál a fotelban. Most mit tegyen? Végiggondolja még egyszer. Még százszor. Ezerszer. Százezerszer. De a dolgok egybevágnak – Margaret! – szólt az ápolónőnek. – Margaret! Az ápolónő felébredt. Egy pillanatig nem tudta, hol van. De aztán felpattant – Tessék visszafeküdni! – dörrent Bobra – Erre most nincs idő! – emelte meg a hangját a fér­­fi. – Adja ide a jegyzeteimet, legyen szíves, ott vannak az asztalon! – Pihennie kell, lázas! – Adja már ide, amit kértem! – förmedt az asszonyra Bob. Margaret felnyalábolta a papírokat és sértődötten az ágyra vetette – Tessék! – mondta, miközben a tokája redői tarajosan hullámoztak az indulattól. Bob nem vette fel a kesztyűt. Ha megbántotta, hát megbántotta, istenem! – Legyen szíves felébreszteni Fredet! – mondta – Ilyenkor? – képedt el az ápolónő – Most! – válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon Bob – És mégis, mit mondjak neki? – kérdezte Margaret elhűlve. Bob ráemelte a tekintetét – Hogy tudom, ki a gyilkos!

Másnap Fred vállalta a sofőr szerepét, amit igencsak hálátlan feladatnak érzett, mert Bob, azonkívül, hogy váltig állította, tudja ki az, akit keresnek, egy hangot nem volt hajlandó többet elárulni – Majd elmondom, ha itt van az ideje! – mondta, és titokzatos hallgatásba burkolózott. Amikor Margaret a legmélyebb álmából felébresztette, és átment hozzá, akkor is csak a feladatokat sorolta, jó hosszan: hogy kiket kell reggel felhívnia, kikkel kell találkozót megbeszélnie, milyen anyagokra van szüksége. Phil – „ez csak természetes” – biztosított autót a számukra, átadta a Leary házaspár valamennyi fellelt iratát (jogosítványt, hitel- és belépőkártyákat, banki számlakivonatokat, bérleteket), és minden hivatalos ügyben közbenjárt az érdekükben, bár csalódott volt, hogy annál többet nem tudott meg, mint hogy álljanak készenlétben. Steve már nem volt ilyen elnéző; ordított, hogy neki igenis joga van tudni, de semmilyen fenyegetés nem használt. Mielőtt elindultak, még egy parázs vita zajlott le az ápolónő és Bob között. Az asszony fuldoklott a méregtől – Mit mondtál neki? – kérdezte Fred a barátjától, Margaret kisírt szemeit látva. Bob alig figyelt rá, mert új cipőfűzőt kellett befűznie, és az istennek sem akart sikerülni – Mi? – kapta fel a fejét. – Ja! Hogy „beretválkozás” után arcszeszt fogok használni. Szórakozottan fűzte tovább a cipőjét – És hogy változtatunk a terápián. Kis mosoly jelent meg a szája szegletében – Nem tetszett neki. Bob hunyorogva összpontosított. Kényszerítenie kellett magát, hogy a tagjait zsibbasztó gyengeség ellenére minden figyelme az ügy felderítésének következő lépéseire irányuljon. Nagyon jól tudta, hogy az utóbbi hosszú napok alatt összekovácsolódott kis csapat tagjait, akikkel – a kezdeti nehézségektől eltekintve – eddig remekül együttműködött, most vérig sértette a megközelíthetetlenségével. A bocsánatukat csak akkor nyerheti el, és a bizalmukat csak úgy szerezheti vissza, ha a későbbiekben igazolja előttük, hogy erre a barátságtalan lépésre igenis szükség volt. Ennek pedig a legkézenfekvőbb módja, ha beszerzi a megfelelő bizonyítékokat, amelyek a gyanúját kikezdhetetlenül alátámasztják. Egyik kollégáját sem akarta megbántani. Sőt! Most nagyobb szüksége van a támogatásukra, mint azt ők képzelik. Nagy téttel játszik, sok forog kockán! Akkor pedig összeszorított fogakkal, faltörő kosként előre! Chenilbe mentek, és először a földhivatalba vitette magát. Az út alatt többször érezte magán Fred fürkésző tekintetét, de úgy tett, mint aki nem vette észre. Pedig nehezen állta meg, hogy ne ossza meg vele a gyanúját. De még nem szabad. Ha elmondaná, hogy minden feltevése egy álmon alapszik, kinevetné. „Hol van ebben a mesében a tények zárt rendszerű logikai lánca?” – kérdezné vigyorogva. Ó, ezt a vigyort nagyon jól ismeri, és ennek megfelelően utálja is; azt meg különösen utálja, hogy „momentán” nem tudna rá válaszolni. A földhivatal piszkos, sárga színű épülete előtt leparkoltak. Fred is ki akart szállni, de Bob rászólt – Ne, kérlek! Maradj! Nem sokáig leszek odabenn. Fred egy vállrándítással elintézte a dolgot és visszaült a volán mögé – Te tudod! – mondta, és magára csukta az ajtót. A hivatal kihalt fogadócsarnokát neonfény világította be. A ridegséget sugárzó ablaktalan terem megfelelően előkészítette a látogatót a helyrajzi számok, négyzetméterek és tulajdonosi perpatvarok száraz világára. Annál jobban meghökkent, amikor belépett az ügyfélfogadó irodába, ahová egy falra ragasztott, elsárgult papiros megfakult tájékoztató szövege irányította; és megpillantotta az adminisztrátor hosszú pultja mellett az egész falat betöltő, hatalmas, kivilágított akváriumot. Az állandó vízcserés, növényekkel és más kiváló búvóhelyet szolgáltató műtárgyakkal telepakolt üvegkalitkában változatos színekben pompázó halak kergették egymást – Miben segíthetek? – kérdezte az ügyintézőnő, és gondosan bejelölve, ahol tartott, összecsukta és a fiókjába zárta a könyvet, amit olvasott – Ha jól tudom – felelte Bob –, előkészítettek számomra egy anyagot, a rendőrség kérésére, amit most szeretnék elvinni – Ó, igen – húzta fel a szemöldökét a nő, és felállt. – Még nincs teljesen kész. Egy pár perc csupán. Azonnal hozom. Az asszony megfordult, és ingatag léptekkel átment egy szomszédos szobába. „Csípőficam” – állapította meg Bob a sajátos járásmódot figyelve. A hangokból ítélve a másik helyiségben másológép működött. A várakozás ideje alatt megbűvölten szemlélte az akvárium csendes, de mozgalmas életét. „Mintha a National Geographic Channel műsorát nézném, csak élőben. Ha hazamegyek, feltétlenül veszek egy ilyet én is” – döntötte el magában. Az aktakupaccal visszatérő asszony rámosolygott, amikor észrevette a férfi akváriumra szegeződő tekintetét – Szépek, ugye? – kérdezte, de választ sem várva folytatta – Úgy megnyugtatja az embert. Nem szabad nagyon beleszeretni egyik halacskába sem, mert hamar elpusztulnak, de nekem ez itt a kedvencem. Letette az aktákat a pult tetejére, odalépett az üvegfalhoz, és rövid keresgélés után rábökött egy halra. Egy hosszú, barna foltokkal tarkított állatra mutatott. Lapos fején apró szemek ültek kétoldalt, széles szája körül bajuszszálak lebegtek a vízben – Harcsa – mondta Bob – Hát lehet, de nekem csak Pickering ezredes – nevetett a nő – Miért pont ő? – Mert az én képzeletemben a My Fair Lady szereplőjére hasonlít a leginkább. Rokon lelkek – És honnan tudja, hogy hím, vagy nem is tudom, hogy mondják ezt a halaknál? – Nem tudom. De nem is érdekel. Nekem ő Pickering ezredes, és kész – nevetett megint csilingelően az asszony. Pickering ezredes nem vett tudomást az őt bámuló két furcsa alakról, lustán elfeküdt a fövenyen és mozdulatlanul pihent – Azt tudja, ugye, hogy a tiszteletre méltó ezredes úr a ragadozók hadtesténél szolgál? – Persze! – válaszolt a nő. – Ebben az akváriumban csak ragadozók vannak. Sügérek, meg miegymás. Közelebb hajolt – Biztosan úgy van. Nekem is mondták. Ha rendesen kapnak enni – itt felmutatott egy hengeres dobozkát, amiben vélhetőleg kukacok voltak –, akkor nem bántják egymást – De ha nem? – erősködött tovább Bob. – Például a karácsonyi szünet alatt vagy július negyedikén? – Hát olykor azért előfordul. A szabadnapokon a gondnok eteti őket, de ha nagyritkán felönt a garatra és elfelejtkezik róluk, nos, mint mondtam, megesik, hogy felfalják egymást „Bájos!” – gondolta Bob, és már nem volt benne biztos, hogy annyira kell neki is egy hasonló National Geographic Channel. „Gyönyörködni akarok bennük, a fenébe is, de a gyorsbüfére nem vagyok kíváncsi!” – de aztán szerencsére eszébe jutott Fred, aki kint várakozik, és vélhetőleg agyonunja magát, így gyorsan túllépett a problémán – Várnak rám – fordult hirtelen az ügyintézőhöz. – Át­­adná a kért anyagokat? – Hogyne! Persze! – pattant vissza a helyére a nő. – Itt van minden, sorba rendezve, ahogy kérték. Egy gyűjtőkartonba pakolta a papírokat, gondosan megkötötte, majd átnyújtotta Bobnak. A nyomozó rávetette magát a masnira, majd amikor azt sikerült egy kibogozhatatlan csomóba rángatnia, dühödten húzgálta ki az alsó résen a karton tartalmát – Furcsa – tette még hozzá az asszony – Mi? – kapta fel a fejét Bob meglepetten – Tudja… – vette vissza az aktákat az ügyintéző, és türelmesen újrarendezgette a lapokat („ha közölte volna, hogy annyira sürgős, nem kötöttem volna meg”): – …vannak olyan területek, amelyekről évekig, akár évtizedekig sem kérnek ki okiratokat. Pláne nem térképet. És ez is egy olyan. Bob egykedvű grimaszt vágott – Nekem most lett rá szükségem – mondta – Hát ez az! Hogy nemcsak magának! – Hogy érti ezt? A nő fontoskodó arcot vágott – Ha valamiről hosszú évekig semmi, aztán valaki mégis, az még nem is nagyon feltűnő. De ha már ketten: az esemény. Ott történik valami! Halkan beszélt, szinte suttogott, noha egyedül voltak – Mondja, aranyat találtak? – Nem – válaszolta Bob „Sokat lehet itt egyedül ez a szegény nő” – gondolta – Ki tudná deríteni, ki volt az? – Hogyne. A nő egy vastag könyvet húzott maga elé. Kihajtotta és lapozni kezdett benne. Aztán megállt egy bejegyzésnél, és az ujjával az egyik rubrikára mutatott – Tessék, itt van! Bob elkapta a tekintetét. Még a kezét is a szeme elé kapta – Ne! Kérem! Ne mutassa meg! – tiltakozott. – Csak másolja le, és tegye a többi közé! Az asszony döbbenten nézte a férfit – Azt hittem, tudni akarja! – Hogyne! Bocsásson meg! – szabadkozott Bob. – De tudja, nálam ez egy intim dolog. Az adminisztrátor egyik ámulatból a másikba esett – Intim? – csapta össze a tenyerét. – Sokfélék vagyunk, nemde? Mert nálam az egészen mást jelent! Bob nem akart belemenni, hogy nála is, csak éppen nem szándékozott egy civil előtt szembesülni saját feltevésének helyességével, avagy kudarcával – Csak annyit kérek, hogy másolja le azt is! – fordult vissza a nőhöz – És ne kérdezősködjek, ugye? – csillogott a szeme vidáman. Bob meg se rezzent. Maga volt a megtestesült „igen”. Az ügyintéző eltűnt néhány pillanatra a másológép szobájának ajtaja mögött, majd egy nagyméretű lappal tért vissza – Tessék! – tette le a pultra a másolatot – Köszönöm! – biccentett Bob búcsúzóul – Szóra sem érdemes! – viszonozta a nő, de mielőtt befejezhette volna a mondatot, a sietve távozó férfiból már csak a kölnivize átható illata maradt hírmondónak. Fred kezdte elveszíteni a türelmét. A földhivatal még hagyján, de Bob a levéltárba sem engedte, hogy vele menjen. Ami sok, az sok! Mire ez a nagy titkolózás? – Valamit akkor is mondj, ha nem akarsz! – förmedt a visszatérő Bobra – Azt meg hogy kell? – kérdezte Bob tettetett értetlenséggel – Ne játssz a szavakkal! – Bob úgy látta, hogy még néhány pillanat, és Fredet megüti a guta. – Tudni akarom, hogy mi folyik itt! – Na, jó! – mondta Bob. Valamit tényleg mondania kell! – Azért jöttünk a levéltárba, hogy megpróbáljak adatot gyűjteni valakiről, de sajnos nem találtam semmit – A keresztlevelét kerested? Ki az, akiről beszélsz? – kérdezte Fred enyhültebb hangon, de szigorúan – Azt már nem! – felelte Bob határozottan – Álljon meg a menet! – kiáltott fel Fred, és leállította a motort. – Egy métert sem vagyok hajlandó továbbmenni, ha nem tudom meg, hogy mi jár a fejedben! Bob nagyot nyelt – Figyelj! – kezdte. – Nem avathatlak be, mert ha elmondanám, nem hinnél nekem. Ha nekem mondaná valaki, én is elküldeném melegebb éghajlatra. De tudom, hogy igazam van. Bízz bennem! – Hogyan bízzak, ha azt sem tudom, hogy miért furikázlak ide-oda? Legalább ezt magyarázd el! Bob törte az agyát, hogyan tudna egy olyan válasszal előállni, ami az adott körülmények között kielégíti Fred kíváncsiságát, és mégsem árul el semmit abból, amit valójában gondol – A hegyen egy barlang húzódik. A belsejében, persze. Most már biztos. Csak elfelejtkeztek róla – Ezt már hallottam tőled. Újdonságot mondj! Mire jutottál? Bob elhúzta a száját. Hát ez az! Ezt nem akarta! A magyarázkodásokat és a kérdéseket! – Jó! Ezt még elmondom – válaszolta –, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem kérdezel többet! – Megígérem! Becs’ szó! – fogadkozott bizonytalanul Fred. Bob előhalászta a földhivatalban kapott térképet – Tessék! – mutatott az ölében kiterített lapon egy szaggatott vonallal ábrázolt jelölésre – Mi ez? – A bizonyíték arra, hogy a feltevésem helyes volt. Itt egy barlang van. Semmivel sem mondott többet, mint eddig, ezt tudta is, ezért nagyon ügyelt az előadásmódjára, hogy revelációnak hasson. Fred látszólag bekapta a horgot – És azt gondolod, hogy a gyilkos itt bújt el? Ki az? – próbálkozott, de a barátja résen volt – No, no! – emelte fel a mutatóujját. – Az imént esküdtél meg a jelvényedre! – Nem esküdtem meg rá, de valóban megígértem – javította ki Fred, és ismét beindította az autó motorját. Lassan kigurult a parkolóból. Még egy útjuk volt hátra. Bob a kórházat is felkereste – Felmész injekcióra? – kérdezte Fred – Hohó! – intette Bob vidáman. – Mondtam, hogy változtatok a kúrán. Carmen erről nem tudhat semmit. Azt sem, hogy itt jártunk. Leszedné a fejem, de a tiedet is, hogy hagytad – Lakatot teszek a számra – tette fel megadóan a kezét Fred. – Siess! Amint Bob eltűnt a bejárat mögött, Fred elgondolkodott. Az ujjai szórakozottan doboltak a volánon. „Még egy ilyen pasast!” – méltatlankodott magában. Nagypofájú, beképzelt alak! Nagyon titkolózik! De mégsem lehet haragudni rá. Hosszú évek óta ismerte. A pályájuk elején még ő volt a favorit, és fényes jövő várt rá… Tudta is magáról. Ő volt a sztár, s nem is átallotta a bitang, hogy alaposan megfürödjön a talmi csillogásában. „Az éjszaka királya! A nők kedvence!” – állította fennhangon magáról. És igaza volt. Mert úgy volt. Amit-akit akart, megkapta. Aztán ez lett belőle… Egy zárkózott, hajlott hátú, örökös téli visszavonultságban tengődő medve. Persze ő rögtön Angelát emlegetné, s hogy álnok módon elszerette tőle. Holott az igazság ennél jóval árnyaltabb. Bob mutatta be neki a lányt, és bár ezt a férfi nem tudja, de rögtön egymásba szerettek. Egy pillanat műve volt, mint mondani szokás, és az a pillanat volt a legvarázslatosabb egész életében! Szerencsére nem is múlt el, hanem napokat, heteket, hónapokat és éveket teremtett az a szemvillanásnyi idő. Soha nem kezdett volna bele a kapcsolatba a barátja kárára, ha Angela nem szenvedett volna annyira. Mert a nő szenvedett Bob társaságában. El akarta hagyni. Nem mintha unta volna. Ellenkezőleg. Vele nem lehetett unatkozni, de a szó rossz értelmében. Ugyanis Bob nem tudta megteremteni azt a nyugalmat, amire vágyott. Képtelen volt higgadtan hozzáállni a világ munkahelyen kívüli eseményeihez; értetlenül és cinikusan nézte a falat, ha Ange – ezt a becenevet még Bob ragasztotta rá; rajta is maradt – a gyerekvállalásról beszélt, vagy ha éppen a nagyváros környéki házbérlést és a kiköltözést emlegette. „Mit fogunk mi ott csinálni? Hintázunk és kolbászkákat sütünk az udvaron?” – ütötte el ehhez hasonló kifogásokkal a nő nemegyszer szenvedélyes kirohanásait. A hétköznapi ügyekről – banki tartozások, a számlák időben való fizetése, egyebek – nem is beszélve. Bob úgy tett, mint aki ezek fölött jár, és nem kell törődnie velük. Nem csoda, ha az örvény belekapott a lábukba, és húzni kezdte őket lefelé. Angela úgy érezte, hogy elvész Bob egoizmusa (és mértéktelen ivászatai) mellett, és hogy minden szeretete ellenére – de már nem úgy szerette, mint régen – váltania kell. Fred lett a mentőcsónak. A sors hozta így. Bob – el kell ismernie, nem lehetett neki könnyű – nagyon megbántódott, kis híján ráment a barátságuk. Fred abban bízott, hogy az idő majd begyógyítja az elszenvedett sebeket, bár azzal is tisztában volt, hogy a hegek megmaradnak, fájdalmasan, örökre. Tartotta annyira felnőttnek, tapasztaltnak, hogy a lelke mélyén egy picit belátja ő is, hogy Angela már nem érezte magát vele jól, s hogy ezért egyedül ő a felelős. Talán ez a szikrányi belátás mentette meg a kettejük viszonyát, ami itt, Jaddersville-ben már-már egészen a régi időkre emlékeztetett. Frednek nem lehetett panasza. Ugyan őt is megviselte barátja kálváriája, árulónak hitte magát, lelkiismeret-furdalással küszködött hosszú ideig; de amit kapott, az – a saját önző szempontjait mérlegre téve – minden árat megért. Tökéletesen illettek egymáshoz Angelával, kapcsolatuk felhőtlen, harmonikus volt. A körülményeik rendezettek voltak, és szeretettel teli otthonba térhetett vissza, nap mint nap. Mindig erre vágyott, és szerencséjére a beátus életforma megtanította, hogy mindezt hogyan érje el. A szülei – akiket már elveszített – és a közösség tudatosan irányították az értelmét a családi béke fontosságára. Miután meglehetősen rosszcsont gyerek volt, ez nem volt mindig könnyű feladat. Szigorral nevelték, és meg is kapta olykor a magáét. De amikor nagyobb lett, és a gyermek kíváncsisága az ifjú ember tudásvágyává nőtte ki magát, ráébredt, hogy mennyi mindent köszönhet ennek. Elsajátítani bármilyen tudományt csak nyugodt, kiegyensúlyozott alapokon lehet. A munka is egyfajta tudomány, és az övé nagy felelősséggel jár. Neki létkérdés a rend, a béke. Angelával mindezt remekül megvalósították. De mint mindennek, ennek is megvan a maga fonákja. Bob! Nem lehetne azt állítani, hogy ő kiegyensúlyozott lenne. Vagy, hogy a lakása a nyugalom szigete volna. Nem sokszor volt nála, igyekszik megúszni, hogy odamenjen, mert az minden, csak nem a béke. Inkább egy kezdődő alkoholizmus (vagy nem is annyira kezdődő) tipikus jegyeit mutató összevisszaság. Nagy nehezen annyit sikerült elérni nála, hogy fogadjon fel egy házvezetőnőt, aki hetente kitakarít, elmosogat. És mégis! Rendkívüli emberismerete finomra hangolta az érzékeit, és képes volt olyan hangsúlyokat is észrevenni egy-egy elejtett mondatban, amin mások gyorsan túlléptek volna; vagy úgy értelmezni egy gesztust, egy arcrándulást, mint más senki. Bob nem mindig volt szerethető, undok és rátarti is tudott lenni, de a munkájára nem lehetett panasz. Sokan irigyelték a megérzései miatt, amelyeket a legfontosabbnak tartott – a jó szimatú kopót kísérő szerencsével együtt –, és az esetek nagy százalékban igazolták is őt. Most is erről lehet szó. Nincs a kezében semmi kézzelfogható, csak valamit megsejthetett a „látszatfalakon túl”, ahogyan azt ő magyarázta Philnek a kezdetek kezdetén. De mit? „Ó, az átkozott! – sóhajtott Fred. – Mióta lehet odabent?” Legalább egy újságot hozott volna magával! Bekapcsolta a rádiót. Vad zene áradt a hangszóróból „…Ha tudnék repülni, találkozhatnánk az égben, Elrejtőznénk egy felhő mögé, hogy ne lásson meg apád; Leforrázna forró vízzel, kitépkedné a tollaim, Ha lebuknánk a ködben, ó, baby…” Na, jó! Ebből elég ennyi is! Dühösen áttekerte a keresőt egy másik adóra. Ott klasszikus zenét adtak. Nagy szerencse, hogy az embernek nincsenek szárnytollai! Az apák se, de úgy általában az emberi genus sem lenne különb tőle, ettől még az angyali természet nem lenne a sajátja. A szűk, sötét utcák a kopasztás sikolyaitól lennének hangosak, és az ő feladatai is csak tornyosulnának, holott így is alig látszik ki belőlük! Bob megjelent a lépcső tetején, és ez kizökkentette a gondolataiból. Vastag, fehér, leporellószerűen összegöngyölt papírhalmazt szorongatott a hóna alatt. Ahogy sietett le a lépcsőfokokon, olyan benyomást keltett, mint aki a WC-re rohan, s mint aki tisztában van vele, hogy nem biztos, hogy időben odaér. Kinyitotta az ajtót, és az ülésbe huppant – Mit szorongatsz annyira magadhoz? – kérdezte Fred – A híváslistát és a belépések regisztrációját. Az utóbbi másfél hónap adataival – válaszolta Bob. Az arckifejezése szenvtelen volt, mint egy pókerjátékosnak „Mire kell vajon neki?” – töprengett Fred. – „Agnessel vagy éppen Ritával kapcsolatban átsiklottunk volna valamin, amire ő felfigyelt?” Igen, csak az lehet! De miért ez a tág időintervallum? Erre nem tudta a választ – Mehetünk haza? – fordult hozzá – Aha – válaszolta Bob, és kitartóan kerülte Fred tekintetét. Szótlanul ültek, csak a szeszélyesen kanyargó út miatt nem lett álmosító a hangulat. Bob először áttanulmányozta Learyék bankszámláit (ejnye, John, ejnye-ejnye!), azután az összegyűjtött anyagon elmélkedett. Sorsjegyeket tart a kezében. Többféle szempontból is. Egyrészt, mert még nem ismeri mindnek a tartalmát. Másrészt – bár csak távolról bizonyító erejűek – valakinek a sorsát végképp eldöntik. Ha az adatok beilleszthetők az események rendszerébe, akkor a játéknak vége. Nem kétséges számára, hogy milyen véget ér. Akire gyanakszik, akit az ügy mögött feltételez, a végletek játékosa. Ha buknia kell, akkor inkább a halált választja. Milyen könnyen gondolkodik erről! De még vár rá néhány óra, amikor nehéz lesz a perceket túlélni, amikor az ágyon kiterített lapokról fogja látni egy bűnös ember bűnös tetteinek árulkodó kövületeit. Csak az álom vezette volna el idáig? Vagy tudat alatt sejtett már valamit? Amikor hallgatta, amikor beszélt hozzá, a kis érzékelői felfogták azokat a parányi rezdüléseket, amik elárulták valódi személyiségét? Igen. De ráér szemrehányásokat megfogalmazni önmaga ellen. Arra lesz még idő. És mire nincs? Segítő kezet nyújtani! Megmenteni! Késő! Jaddersville-ben leparkoltak Steve furgonja mellett. Az FBI-os tiszt a főhadiszállását ideiglenesen áthelyezte ide. A kocsi körül csendben várakoztak az ügynökök. Távolabb néhány beátus figyelte kíváncsian a növekvő számú rendőri egységeket. Phil riadóztatta őket, Bob kérésének megfelelően. Steve már türelmetlenül várta Fredék érkezését – Na végre! – kiáltotta, amikor meglátta az autóból kiszálló két férfit. Gyorsan hozzájuk sietett – Mi újság? – Ne engem kérdezz! – hárította el Fred. – Annyit tudok, mint te! Steve arca csalódottságot tükrözött. Ha Bob Freddel sem osztott meg semmit, akkor vele pláne nem fog! – Bob! – kiáltott neki. – Mi a helyzet? Bob megállt a parancsnok előtt – Most kérek két zavartalan, magányos órát! – mond­­ta. – Rendbe teszem a gondolataimat, és utána mindent megbeszélünk! Steve-et nem abból a fából faragták, akit csak úgy egykönnyen sarokba lehetett szorítani holmi gyenge lábakon álló feltételekkel – Nem! – rázta meg a fejét. – Türelmes voltam veled, most is az leszek. Egy óra hosszáig! Utána, ha kell, rád töröm az ajtót, és te mindent elmondasz nekünk! – Rendben! Steve legnagyobb meglepetésére Bob beadta a derekát. Azután sarkon fordult és a szálló irányába bandukolt

Egy nagy pohár tiszta vizet ivott. Margaret megmérte a lázát és a vérnyomását. Nem tetszett neki Bob hozzáállása, de már rájött, hogy nem tehet ellene semmit. Megtehetné, hogy fogja a kalapját és itt hagyja, vessen magára a szerencsétlen, ő megpróbált minden tőle telhetőt, senki sem hibáztatná. De ennél lelkiismeretesebb volt. Vigyáznia kell erre a kis nyápic fiúcskára! Bob egy széket húzott az ágy mellé. Az aktákat, a Philtől kapott tárcát Learyék személyes okmányaival és a kórházi híváslistát a regisztrációs adatokkal kiegészítve szép rendben kirakosgatta. A leporelló nem fért el, az egész szobát be lehetett volna teríteni vele – Elmenjek? – kérdezte halkan Margaret. Bob egy pillanatig elgondolkodott a válaszon – Ne! – mondta – Lehet, hogy szükségem lesz a segítségére – mutatott a hosszú listára. – De megkérem, hogy bármi történjék is, ne szólaljon meg, és csak akkor mozduljon vagy mozogjon, ha azt a legnagyobb csendben tudja megtenni! Margaret értette – Köthetek? – Persze – válaszolt Bob. – De úgy, hogy ne lássam! Emiatt egy kicsit át kellett rendezni a szobát. A fotelt kivették – pont belelógott Bob látószögébe – és a WC-fülke ajtaja elé tették, mert csak ott fért el rendesen – Ha ezt látnák a többiek, évekig visszahallanám, hogy én voltam a vécésnénije – vihogott Margaret, de Bob figyelemre sem méltatta. Az asszony elővette a kötését, felhúzta a szemeket a kötőtűre és megszámolta. Megrázta a fejét. „Nem jó. Így nem emelkedik ki a minta” – sóhajtotta. A másik tűre fejtette át a szemeket – Norvég minta, rombuszka! – énekelgetett halkan, de hallhatóan. – Hatodik sor, a szélein jobbról is, balról is egy-egy szemet szaporítok – Kérem, halkabban! Vagy a legjobb az lenne, ha magában számolna! Margaret csendben kivette a fonalakat a nejlonzacskóból, hogy annak zizegése se zavarja meg a nyomozót. Bob végigjáratta a szemét a lapokon. Nincs sok ideje. A legelső, amit tisztáznia kell, az a Leary házaspár halála. Nincs sok esély rá, hogy a válasz itt lenne előtte, de ha a feltevése helyes, akkor valamennyi mégis van – Most kérem a segítségét! – fordult a munkájába elmerült nővérhez. Margaret szokatlan fürgeséggel pattant fel és mellette termett – Miben segíthetek? Bob felemelte John furgonjának forgalmi engedélyét – Tessék – nyomta az asszony kezébe, egy piros kiemelő tollal együtt. – Először a regisztrációs oldalakon ezzel a tollal aláhúzgálja, ha valahol felfedezi a rendszámot, ami a forgalmiban szerepel. Aztán a bejelöléseket napra, órára átvezeti egy tiszta lapra! – Azt hol találok? – Ott valahol, a könyvespolcon – A Bibliákra pakolta? – méltatlankodott a nővér – Majd veszek nekik virágot, vagy lemosom a fedelüket. Margaret jobbnak látta, ha nem kötözködik – És maga mit csinál? – Én a bemenő telefonhívásokat ellenőrzöm. Margaret számára a feladat nem volt túlságosan megerőltető. John szinte mindennap megjelent a kórházban, olykor többször is. Az átvezetés és az órára pontos leltárba rendezés már időigényesebb volt, ráadásul az ujjai teljesen elgémberedtek a szokatlan használatbavételtől. Bob is megtalálta, amit keresett. Csak az asszony jelzésére várt, hogy kész van, hogy összehasonlítsa az eredményeket. A jegyzetfüzetét kihajtotta a Rita Davies holtteste elrablásának körülményeit taglaló leírásnál. Margaret átadta a lapot, amit teleírt – Megkérem, most menjen vissza, és kössön tovább! – szólt neki Bob gyengéden. Az asszony visszaült. Bob megvárta, amíg a nővér elhelyezkedik és újból a kötésbe (vagy mibe) feledkezik. Aztán leült, és a fejét megtámasztotta a tenyereivel. Az időpontokat egyeztette. Türelemjáték volt. De egyszer csak ott volt előtte… Hát ez az! Amit sejtett! Hogy pont bent volt Carmennél, amikor az a hívás befutott a kórházba! El is tudja képzelni, miként zajlódott le a beszélgetés. „Láttam magát” – így John. „Csakugyan?” – hangozhatott a válasz. „Naná! Ez a tény megér vagy öt dollárt, nem gondolja?” Valahogy így… Nagyon pontosan emlékszik, hogy bent volt, mert Carmen nem volt jó állapotban, valami fájdalmas szomorúság kínozta. Ő felajánlotta a segítségét, de a nő elhárította, hogy „nem tudsz!” Milyen gyönyörű volt! Az arcélén végigfutott egy vékony fénysugár, csodálatosan kihangsúlyozva a lágy íveket. Istenem, mennyire hiányzik, ebben a pillanatban is! És azalatt, amíg megkapta az injekciót, a kórteremből megszökött ismét… Kopogtattak az ajtón, és azzal együtt Steve kemény hangja is felcsattant – Lejárt az egy óra! Margaret értetlenül nézett Bobra – Engedje be őket! – bólintott engedékenyen a férfi. Miután üggyel-bajjal átverekedték magukat az akadályt képező fotelen – amikor Phil jött be, Margaretnek a fürdőszobába kellett húzódnia, hogy a két test elférjen egymás mellett –, és elhelyezkedtek a parányi szobában. Margaret nem ment ki, elfoglalta a helyét a fotelben. Bob szerint maradnia kell, és csendben lesz. Bob mindegyiküknek megköszönte a türelmét, majd egy nagy levegőt vett – Nos – kezdte –, az első feladatunk az, hogy tisztázzuk, van-e összefüggés Learyék meggyilkolása és a jaddersville-i esetek között! – Feltételezed, hogy nincs? – kérdezte Phil – Azt feltételezem, hogy van. De a kérdés az, hogy miért történt, és a gyilkos mit akart elérni – A brutalitását élte ki – Ez még igaz is lehetne, de indítéknak kevés – vetett ellent Bob – Itt vannak a bankszámlák – mutatott az ágyon néhány lapra. – Johnnak rendszeresek voltak a megrendelései, szépen alakult a vagyoni helyzete. Ám néhány napja elkezdte szórni a pénzt. Nagy összegeket vett ki a számláiról. Olyan gépeket szerzett be, amelyeknek a finanszírozására nem volt meg a hosszú távú fedezet. Egy jó gazda, mint amilyen John is volt, nem kezdene ilyen felelőtlen költekezésbe… – Hacsak? – kotyogott közbe Fred izgatottan – Hacsak, nem előre költi el azt, amiben reménykedik – Mire gondolsz pontosan? – kérdezte Steve. – Bejött egy nagy megrendelés? – Nem – rázta meg a fejét Bob. A Margaret által teleírt lapot vette elő – A chenili kórház sorompója csak beléptetőkártyával működik. A számítógép regisztrálja a gépjárművek áthaladását és rögzíti az idejét is. Azon az éjszakán, amikor kihallgattuk Mike-ot, akkor lopta ki valaki Rita holttestét a hullaházból. A számítógép szerint John a furgonjával ott volt a kórház hátsó udvarában – Mit akarhatott egy hullával? – kérdezte Phil – Ő semmit. Valószínűleg egy megrendelés ügyében volt ott, és a megbeszélés sokáig elhúzódhatott – Akkor mi köze az ügyhöz? – kérdezett tovább Phil – Meglátta azt, aki valóban ellopta a hullát – És megzsarolta a tettest! – kiáltott fel döbbenten Steve – Úgy van – Bob fújt egy párat, és folytatta. – Megbe­­szélt vele egy találkát, vagy ha addig nem is jutottak el, mindenesetre a követeléseit előadta – Erre van valamilyen bizonyíték? – érdeklődött Fred – Arra, hogy megbeszélték volna a dolgokat? Igazából nincs – Akkor ez semmi – legyintett Steve – Lehet, de jó okom van feltételezni, hogy így történt. Fred a többi dologra is kíváncsi volt – Lépjünk ezen túl! – mondta. – Mi van még a tarsolyodban? – Üres – vallotta be Bob – Mi? – képedt el a felháborodástól Steve – Mégis, mire számítottatok? Két órát kértem, egyet kaptam. Ennyi idő alatt csak ennyire futotta – tárta szét a karjait Bob. Steve felállt – Ez roppantul kevés… Nem megyünk vele semmire! Bob szemei felcsillantak – Elfelejtkezel valamiről – szólt a távozni készülő parancsnok után. Steve megfordult – Miről is? – kérdezte meglepetten – A lányról – emelte fel diadalmasan a mutatóujját Bob. – Kathy Leary! Nem találtátok meg a házban sem élve, sem holtan, igaz? – Igaz – bólintott Steve, és visszaült a helyére – Mert nincs is ott! – Akkor hol van? – kérdezte Fred – A barlangban. Phil szórakozottan húzgálta a bajszát. Bobra nézett – Sokkal többet tudsz, mint amit elmondasz nekünk. Csak tapintatból nem avatsz be a titkaidba. Légy szíves, ne kímélj! – Ebben az ügyben kiemelt jelentősége van a két gyilkos közötti viszonynak. Magamban elneveztem őket Észnek és Agyatlannak. Ez utóbbi pontosan úgy viselkedik, mint Pickering ezredes. A többiek értetlenül néztek egymásra. Phil azt hitte, bizonyára Steve feletteséről van szó. De azt még Bob sem merné megkockáztatni, hogy egy főtisztet egy agyatlan baromhoz hasonlítson! Bob észrevette a tanácstalanságukat – Pickering ezredes egy harcsa a földhivatalban… Mindegy – kitartóan folytatta. – Ha megkapja, amit akar, nem bánt senkit. De ha nem… Elszabadul a pokol! – Ez azért magyarázatra szorul, ugye tudod? – vetette közbe Fred – Mindegyik bűncselekmény, Learyéket és a hegyi ösvénynél megölt rendőrt kivéve, szexuális indíttatású. Ész szerezte be és szállította a lányokat Agyatlan számára. Amíg Agyatlan ezekkel elvolt, nem volt baj. Még nem tudom, mi történhetett, de egyszer „éhkoppon” maradhatott, elnézést a kifejezésért, de így van. Akkor csapott le a menyasszonyra – Miért? És máskor miért egy hulla? Phil felélénkült – Igaza van Frednek! – helyeselt nagyokat bólogat­­va. – Ész miért nem „vett” neki egy prostit? – Nem lehetett. Ész minden igyekezete arra irányult, hogy Agyatlan létezését eltitkolja. Egy örömlány csak problémát jelentett volna: eljárhat a szája, megzsarolhatja… Nem! Ez szóba sem jöhetett! Mert az a lényeg, hogy Agyatlanról senki se tudjon! Steve aggodalmas arcot vágott – Ha úgy van, ahogy mondod, akkor az utolsó csepp véréig védelmezni fogja. Bob visszatette a kezében tartott lapot az ágyra – Biztos lehetsz benne! – mondta szelíden. Philben még motoszkált egy kérdés – Kathy? Nem fejezted be. Róla mit gondolsz? Bob leült az ágy szélére. Margaret bosszankodó grimaszt vágott, mert az általa nagy munkával teleírt lap ott gyűrődött Bob feneke alatt – Ész azt gondolhatja, hogy úgy hisszük, a lány már nem él… Keressük, keressük, nem találjuk, és ennyi… Meg akarja lepni Agyatlant egy ízig-vérig élő testtel. Mert az ő szemükben csak test. Hús. S amikor már nem kell, megszabadulnak tőle – Ezek szerint – vágott közbe Steve –, van esély rá, hogy még él – Hiszek benne! Steve újból felállt – Egyébként – kezdte óvatosan –, te tudod, hogy kik azok, akikről beszélünk? – Igen – jelentette ki határozottan Bob – De nem mondod el nekünk? – Nem! – ez is nagyon határozott kijelentés volt. – Még nem! – Mert megvan rá az okod? – Steve vigyorgott dühében – Ahogy mondod – válaszolta Bob, és várta a parancsnok mennydörgő kirohanását. De Steve nyugalmat erőltetett magára – Akkor most? – húzta fel a szemöldökét – Azt hiszem – mondta Bob –, ideje lenne megnéznünk a barlangot! – Én is így gondoltam! – csatlakozott a parancsnok Bob véleményéhez. – Kérem a térképet! Lemásoltatom, mindenki kap belőle. Most én is kérek egy órát, hogy megszervezzem az akciót! Elmosolyodott – Ha letelik, és nem lennék készen, te is rám törheted az ajtót! Mindenki felállt, elbúcsúztak. A szoba kiürült. Margaret és Bob egymásra nézett – Ugye – kérdezte a férfi –, nem hallott semmit? – Hogy hallottam volna?! – nevetett a nővér. – A norvég rombusz nagyon bonyolult síkidom. Éppen elég volt arra figyelnem! Bob is elnevette magát, bár a gyomrában már érezte a feszültséget – Nem lesz egyszerű az estém – mondta Margaret­nek. – Kérem, segítsen összeszedni a legmelegebb holmikat, amiket csak találunk a szekrényemben! Szükségem lesz rájuk

Bob és Fred időben érkezett, de Steve-et nem lehetett meg­­előzni. Kint állt az emberei és Phil beosztottai gyűrűjében a kocsija előtt, és a motorházra terített térképen a bejelöléseket magyarázta – Nem kívánom meg a helyi rendőrség állományától, hogy az akcióban közvetlenül részt vegyenek. Különös módon a parancsnok mellett álló Phil most. nem vette zokon Steve szavait. A Mark elvesztése miatti harag és ijedség egy éles helyzetben kiszámíthatatlan reakciókat válthatott volna ki kis csapatának egyes tagjaiból – Számukra az a feladat – folytatta Steve –, hogy a térképen kékkel megjelölt pontokon kettesével őrködjenek. Nem valószínű, hogy a barlangban rejtőző bűnözőknek sikerülne kitörniük, de a lehetőségre fel kell készülnünk. Ezért éberséget várok el önöktől! Azt nem is kell mondanom, hogy senki sem közelítheti meg a hegytetőt! Phil szigorúan nézett az embereire – Figyeljetek egymásra! Nézzétek meg alaposan, hogy hol van az őrhelyetek, és amikor elfoglaltátok, jelentkezzetek be! Aki egy hajszálnyit is eltér a parancstól, ki van rúgva! Indulás! – adta ki az utasításokat. Steve a szövetségi ügynököknek kimerítő alapossággal magyarázta el az akció tervezett mozzanatait. Észrevette a sor szélén meghúzódó Fredet és Bobot – Bob! – intette magához a férfit. – Tudunk valamit a barlang belsejéről? Bob előrelépett. Visszafojtott derültség hullámzott át az emberek között – Hol lehet ilyen szereléshez jutni? – kérdezte Steve vigyorogva – Ne is mondd! – felelte Bob. Végignézett magán. Valóban nem volt a legelőnyösebb a megjelenése. A két vastag felső fölött egy harmadik, nagyjából félig kész pulóvert viselt, norvég mintákkal. díszítve… – A nővér rám erőltette. Mint kiderült, nekem köti, de még nem készült el vele. Ragaszkodott hozzá, hogy felvegyem – Rendben – bólintott Steve, és elkomolyodott. – Tehát van valami ismereted arról, amit kérdeztem? – Hallomásból szerzett információim vannak – hangzott a válasz. – Peter Howard valamelyik őse ott dolgozott a felszínt az üreggel összekötő mesterséges alagút kivésésekor. Az ő elbeszélése szerint a vájat öt láb magas. Ennyit tudok. Steve egy pillanatig szótlanul meredt Bobra. Azután fürgén a kocsijához pattant és az ott ülő koordinátortól elkérte a kezében szorongatott táblázatot – Megváltoztatjuk a támadóalakzatot! – fordult a többiek felé. – A rohamsisakot csatolja mindenki az övére. Ameddig nem szólok, nem tesszük fel! – Miért, főnök? – kérdezte az egyik ügynök – Azért, mert például te több mint hat láb magas vagy. Így is nagyon nehéz lesz számodra az előrehaladás, nemhogy még sisakban, ami még plusz emel a magasságodon. Az ügynök tudomásul vette, amit hallott, és bólintott – Emiatt az is szükségessé válik, hogy a kisebbek menjenek elöl, a langaléták és az égimeszelők pedig hátul. Évődő, egymást cukkoló megjegyzések záporoztak a „törpék” és a „hosszúak” között. Steve hagyta őket egy ideig, majd elkiáltotta magát – Készüljetek! A parancsnok és Phil Fredékhez lépett – Igyunk meg egy kávét a kricsmiben! – javasolta Steve. A társaság örömmel fogadta az ötletet. Az ivó üres volt. Csak az öreg pultos állt egymagában, a karján átvetve az elmaradhatatlan kockás kendő. Ahogy leültek, rögtön mellettük termett és várta a rendeléseket. Steve kávét és egy-egy „csupor” vizet rendelt a számukra „Miért pont csupor? Miért nem pohár?” – kérdezte Fred. „Be akarok vágódni náluk! Átveszem a modorukat!” – válaszolta Steve. „De ezt a szót nem is használják!” – nevetett Fred. „Már az is csoda, hogy megértett!” A parancsnok közelebb húzta az asztalhoz a székét – Beszéljük meg, hogyan is legyen! – kezdte – Gondolom, te akarsz elöl lenni! – mutatott Bobra, aki bólintott: „persze!”. – Mi hárman veled leszünk! Utánunk a többiek! Fred halkan köhintett – Mondd nyugodtan, nem kell külön felhívójel! – nézett rá Steve – Hátul megyek én is. A magasságom miatt – szabadkozott a nyomozó – Persze – egyezett bele Steve. – De leghátul, hogy ne zavard az embereimet! Fred nagyot sóhajtott. Ott szeretett volna lenni a legelső sorban, a kígyófészek közvetlen közelében, de nem lehet! Philnek a vájat szélességével kapcsolatban voltak kérdései és egyben aggodalmai – Nem lenne szerencsés, ha beszorulnék – kesergett. Erre vonatkozóan azonban senkinek nem voltak információi. Steve eldöntötte a kérdést – Ha szűk, vagy hátul mész Freddel, vagy kimaradsz! Ha nem annyira szűk, akkor bezsírozod az oldalad, és mögöttem leszel! Phil egy pillanatra meghökkent, de aztán értette a tréfát. Apró, makogó hangot hallatott, amit vihogásnak szánt – Én akarok beszélni velük! – jelentette ki Bob. A „velük” alatt a gyilkosokat értette – Rendben! De nem a végtelenségig, erre előre figyelmeztetlek! Az öreg megérkezett a kávékkal és a vizekkel a „csuporban”, ami neki (modor ide-oda) egyszerű üvegpoharakat jelentett, és óvatosan az asztalra helyezte azokat. Lassan szürcsölték a forró feketét – Mindannyian kaptok tőlem golyóálló mellényt – folytatta Steve. – Te, Bob, ezenkívül még kapsz egy dzsekit is. Az melegebb, mint ez a szedett-vedett hacukaparádé, amit viselsz. Bob hálásan nézett a parancsnokra – Ideje mennünk! – szólt Steve. – Tegyünk pontot erre a csúnya ügyre! „Tegyünk!” – gondolta Bob, miközben lenyelte az utolsó korty vizet, és szorongva elindult a többiek után

A barlang bejáratát a vártnál könnyebben fedezték fel. Jobban mondva: hiba lett volna nem észrevenni, annyira a szemük előtt volt, mert a nyílás lefedésére szolgáló követ nem helyezték vissza, és hanyagul elgurítva a sziklatörmelékes talajon hevert. Bob a feketén tátongó barlangnyílást vizsgálta, és rögtön látta, hogy a vájat elérése nem is annyira egyszerű. A bejárat ürege mintegy tíz láb hosszúságú volt, ott azonban véget ért. Az igazi lejárat lent, az üreg aljából nyílt. Hason kell lecsúszni egy szinte függőleges aknába, aminek a végén – a térkép tanúsága szerint – a tulajdonképpeni alagút kezdődik. Hogy ezt miért így oldották meg, és ezáltal az első méterek kivésett kőzúzalékának a felszínre juttatását miért nehezítették meg ennyire önmaguk számára, azt valószínűleg csak Smith művezető tudná megválaszolni, ha élne. Az észrevételét megosztotta Steve-vel, aki az imént még a bejárat környékét kutatta át, hátha talál valamilyen nyomot, ami a bent lévőkre utal. A parancsnok figyelmesen hallgatta – Hányan tudnak egyszerre lejutni? – kérdezte, amikor Bob befejezte – Attól tartok, csak egyenként… Steve töprengett – Húszan vagyunk – sóhajtott bosszúsan. – Nagyon hosszú időbe telik ennyi embert egyesével lejuttatni! Közben abban sem lehetünk biztosak, hogy valamelyikük nem bújik-e elő. Pont a legrosszabb pillanatban! Bob nem tudta, mit is mondhatna. Steve magához intette a csapatát, akik eddig hang nélkül várakoztak – Egyesével megyünk – szólt hozzájuk halkan. – A legelső a mögötte lévőnek adja át a fegyverét, amíg leér! Lent visszaadod neki. A második viszont már az aknában lévő társának nyújtsa le a sajátját, és úgy ereszkedjen le! Amikor csatlakozott a társához, visszakapja. Azután sorban mindenki ugyanígy jár el! Kúszás közben senkinél sem lehet puska! Sietni kell, mert a rajtaütésen van a hangsúly! És, persze, a legnagyobb csendben! Az ügynökök elvégezték az utolsó simításokat a felszereléseiken. Steve Philhez lépett. A chenili kapitány a küszködéstől kipirult Bobnak segített a dzseki felvételében, mert a pulóverek – legfelül Margaret norvég mintás, félig kész, személyre kötött ajándékával – és a golyóálló mellény együttese alaposan megvastagították, és egyedül nem boldogult a cipzárral – Biztos, hogy velünk tartasz? – kérdezte a parancsnok Philtől – Semmiképp nem hagynám ki! – válaszolta izgatottan. Steve az órájára nézett, majd némán, kézjelekkel kiadta az utasítást az akció megkezdésére. Mindenki csőre töltötte és biztosította a fegyverét. Az első, aki az aknába bújt, maga Steve volt, akit Bob kö­vetett. Nehezen tudta csak magát átpréselni a járaton. „Mi lesz Phillel?” – ötlött föl benne. Utána, a megbeszélt sorrendben, leereszkedett a csapat valamennyi tagja. Amíg a többieket bevárták, az elöl levők lekuporodtak a földre. Végül Philnek is sikerült lejutnia. A tenyerébe fogott zsebkendővel sűrűn törölgette izzadt arcát, szuszogott a fáradalmaktól, de lejutott. Steve intésére bekapcsolták a fejükre csatolt lámpákat. Fénycsóvák törték át az alacsony és szűk folyosó sötétjét. Bob a falhoz lapulva, a szeme sarkából nézte a kalapácsütések véseteit a köveken, amik között bizonyára ott vannak Howard papa derékfájós őse verítékes erőfeszítéseinek a nyomai is. Sajátos és egyben kicsit drámai is ez az aláírás: egy névtelen, a semmibe vesző híradás magunkról. A kényelmetlen testtartás miatt meglehetős lassúságra kárhoztatott csapat visszafojtott lélegzettel haladt előre. A járat a kezdeti egyenes után meredeken lejteni kezdett, de még semmilyen jel nem mutatott arra, hogy a vége közel lenne. Steve sorozatos pihenőket volt kénytelen beiktatni, hogy a leszakadók utolérjék a menetet. Percek teltek el, míg a folyosó szélesedni, és egyben magasodni kezdett. A parancsnok lekapcsoltatta a lámpákat. Az utolsó szakaszt teljes sötétben tették meg. A vájat vége jobbra fordult, és a falra vetülő imbolygó fény elárulta, hogy ott már maga a barlang következik. Odabent tüzet rakhattak, a felcsapó lángnyelvek tükröződtek a köveken. Steve gyengéden maga elé tolta Bobot. Célban voltak – Mindjárt vége! – gondolta Bob. Még néhány lépés… Üresnek érezte magát belül, de ettől még nem lett könnyebb. A szíve vadul kalapált. A zsebébe nyúlt, és elővette a pisztolyát. Még néhány pillanatig mereven állt… hallgatózott. Valaki fát dobott a tűzre. Steve sürgető mozdulatot tett „Hát persze!” – gondolta Bob. „Neked könnyű!” Fred odatolakodott a barátja mellé. Nem látta még ilyennek. Az arckifejezése szomorú volt, a szája remegett – Vége! – ordította be Bob. Ijedt, meglepett felkiáltás volt a válasz – Vége, nincs tovább! A visszhangok elültek, és mély csend váltotta fel az iménti zajt – Gyere elő! – kiáltotta ismét, de nem fenyegetően, hanem gyengéden, szinte könyörögve. Fred döbbenten figyelte, mert már értette. Bob nagy levegőt vett. A hangja gránátként robbant a járat levegőjében – Carmen!

TIZENHARMADIK FEJEZET

Отрывок из книги

IMPRESSZUM 2

ELSŐ FEJEZET 3

.....

HETEDIK FEJEZET 75

NYOLCADIK FEJEZET 92

.....