Читать книгу Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) - Benedek Elek, Benedek Elek - Страница 3

Ebben az igen hosszu fejezetben az iróember két nagy ellenségéről: az ujságszerkesztésről s a honatyaságról lesz szó

Délelőtt ujságszerkesztés, estébe nyuló délután, s néha éjjel is, ujságirás: Ország-Világ és Budapesti Hirlap közt igy oszlik meg az időm. Alig izlelek az irodalomba, leteszem az irótollat s helyette kék plajbász a kezemben. Özönével jönnek a versek, a rövid meg hosszu lére eresztett novellák: mindennap sürün találkozom szárnypróbálgató hasonmásaimmal. Ezerféle kézirást olvasok, könnyen és nehezen olvashatót, fésülgetem, csinositom a szárnypróbálgatók irásait, öreg ember türelmességével, a még maga is kezdő ifju meleg szeretetével: nem engedem hevertetni, hadd kerüljön napfényre mielébb. Ha egyebet nem tudok, azt már tudom, mely nagy keserüség a szárnypróbálgatónak, ha kezeirása válaszolatlan kerül papirkosárba, legjobb esetben az asztalfiába, honnét a szerkesztő hónapok multán halássza ki – s hátha soha ki sem halássza?

Mind kevesebb és kevesebb tárcát irok a Budapesti Hirlap-nak, az ujdonságrovatot, majd a közgazdasági rovatot állitom össze – máig sem tudom, ez utóbbihoz hogyan jutottam. Egy-két tárca itt, az Ország-Világ majd minden számában heti krónika: humoros, enyelgő, csipkedő – ezzé zsugorodik az irodalom, ha ugyan ez irodalomnak volna nevezhető. Bizony, nem az. Éjjelenként, fáradtan, álmosan irom meg első regényemet: a magyarhermányi legációból hoztam a csiráját. Sok-sok esztendő során fogy el az első kiadás, az Athenaeum ajánlatot tesz a második kiadásra, elolvasom s ez a válaszom: nincs az a pénz, hogy másodszor kinyomassam. Egyetlen fejezetről állapitottam meg, hogy valamennyire – irodalom. Az ősrégi székely párviadal leirása ez. Amikor a székely ugy hivta ki ellenfelét párosviaskodásra, hogy egész falu fülehallatára kiáltott be az udvarra: Gyere ki, hé! híre-hóra, hó hátára, vas lándzsára! Ha ki nem jössz vaslándzsára, pokolba mégy vacsorára!

Huszonötéves korában már irhatna az ember jó regényt is, de az én regényem tele a kezdő ember igen kevés erényével és igen sok hibájával. Talán nem csalódom, ha azt hiszem, hogy a mi fajtánk fejlődése, szárnyainak kibontogatása lassu tempóban halad. A régi irók nagyrészének falun, tanyán, kisvároson ringott a bölcseje, gyermek- és ifjukoruk levegője a talentum gyors kifejlésére nem alkalmatos. Hiába hozakodtok elé a régibb időkből Petőfivel, az ujabb időkből Herczeg Ferenccel: egy az, hogy Petőfi szerb-tót, Herczeg Ferenc sváb eredetü, más az, hogy minden szabály alól van kivétel. A mi fajtánk ilyen kivétele – Jókai. A mi fajtánk a mesebeli táltos csikóhoz hasonlatos, mely esztendő számra girhesen-görhesen lézeng az udvaron (még a szemétdombon is), ügyet sem vetnek reá – egyszerre aztán megrázkódik, kócos, bojtorjános szőre aranyszőrüvé varázsolódik, felszáll a magas levegőégbe, erdők, mezők, hegyek, tengerek felett repül. Természetesen, a táltos paripa sem mind egyforma: egyiknek négy, másiknak öt lába, a harmadiknak két első lába tövén még szárnya is van, de egy dologban mind egyformák: sokáig lézengnek észrevétlen s hirtelen-váratlan rázkódnak meg. És megelőznek sok-sok hirtelen-nőtt paripát, akik már csikókorukban ámulatba ejtettek sebes vágtatásukkal…

Ne értsen félre az olvasó, tudom, hogy az arany középszeren felül soha nem emelkedtem, nem is vágyakodtam – egyszerüen csak megállapitani igyekszem fajtánk lassu fejlődését és ennek okát. Talán nem is mondok ezzel újat, azzal meg éppen nem, hogy az iróember két legnagyobb ellensége az ujságszerkesztés s a honatyaság.

Lelket ölő, lelket fásitó foglalkozás az ujságszerkesztés: minden gondolat egyetlen cél körül forog – megtartani s szaporitani az előfizetőket. Egy félrelépés ezer bajt okoz: gyermekkoromban tanulságos történetet olvastam erről István bácsi kalendáriomában. Egy félrecsuszamlás az előfizetők ezreit kergetheti szét. Ime, a példa. Jön egyszer, esztendő vége felé, Tolnai Lajos, a regényiró, s mondja: – No, kedves öcsém, irok én magának egy kis regényt az uj esztendőre. Egy falusi kis lány lesz a hőse. Egy dalos kis pacsirta. Az lesz a cime: A falusi Blaháné. Megirjam-e?

– Hogyne, kedves bátyám, irja meg.

Mindjárt közhirré is teszem: halljad, falu, halljad, város, az uj esztendőt Tolnai Lajosnak, a kitünő regényirónak bájos regényével nyitom meg. A cime: A falusi Blaháné.

A regényből egy sor sincs még a kezemben. Készül már az ujévi szám, akkor hozza, az utolsó pillanatban, Tolnai az első közleményt. Olvasatlan küldöm nyomdába a kéziratot. Kefelevonatban olvasom s majd leszédülök a székről. Már az első közleményben egy ocsmány nótát dalol a pacsirta. A falusi Blaháné. Dühösen huzom keresztül a nótát: deleatur! Ki vele!

Hétről-hétre kapom a kéziratot, rendszerint az utolsó pillanatban, alig győzi a kék plajbász kitörülni az ocsmány nótákat, szavakat, mondásokat, egyszerre aztán rémülten veszem észre, hogy a kék plajbász sem használ: a regénynek a lelke is ocsmány. Mit tegyek? Félbeszakitsam a regényt s bevalljam, hogy nem ismertem, mielőtt a közlésébe fogtam? Eláruljam a titkot, hogy az ismert nevü irók igy irják a regényt: hetilapba hétről hétre, napilapba napról napra? Nem tettem sem ezt, sem azt, végigszenvedtem a vesszőfuttatást. Mert jöttek, sürün jöttek a felháborodott lelkü anyák, apák levelei. Hogy ők szépirodalmi lapra fizettek elő. Szépirodalmi lapra, melyet nyugodtan adhatnak leányaik kezébe. Ez is, az is visszaküldte az ujságot s a végeredmény: uj negyedben az előfizetést ötszáz előfizető nem ujitotta meg.

Igazuk volt. Én is igy teszek, ha előfizető vagyok. Igen, igy irják az irók a regényt az ujságoknak, hétről hétre, napról napra. Az iró nem tőkepénzes: miből él azalatt, amig ir, ha előre meg nem fizetik a müvét? (gyakran, amikor a mü még csak gondolat. Csak terv. Sőt még az sem. Egyetlenegy regényirója van a nyolcvanas-kilencvenes éveknek, aki a szerkesztőnek mindig kész regénnyel kedveskedik. Asszonyoknak, leányoknak ő a legkedvesebb irója. Csupa hercegek, grófok a hősei, a regény végén rendszerint kisül, hogy az inas is gróf, legalább is báró. Az irodalomtörténet szomoru korszaka ez: Beniczkyné híg regényeinek több olvasója van, mint Jókai regényeinek. Csak ugy falják regényeit uriasszonyok, urileányok és szobaleányok mindközönségesen. December elején kérek regényt a kegyelmes asszonytól, karácsony ünnepére már hozza is az inas (vajjon nem gróf-e?), aranyos cérnával van átkötve a kéziratcsomó. Bizonyos, hogy két-három heti munka a félesztendőre való regény. Rettenetesen szégyellem magamat magam előtt, de hiába, a közönség izlése nem ismer tréfát. Térdet-fejet kell hajtanom előtte. A kihordó ujságolja, hogy az emeletről lekiáltanak a kisasszonyok: van-e a lapban Beniczkyné-regény? Ha nincs: csalódottan biggyesztik félre eperajkukat; ha van: elébe szaladnak, kitépik kezéből az ujságot.

Hát, ez igen kedves idő volt, de jó, hogy – elmult. Talán nem tévedek abban, hogy trónjáról a regényirás királynőjét Mikszáth Kálmán s még inkább Herczeg dönti le. A sváb fiu párbaj miatt egy évig vendége a váci fogháznak, itt irja meg első regényét: Fenn és lenn a cime. Kikerül a fogházból, nyilván nem is mer próbálkozni ismeretlenül mindjárt regénnyel, néhány rövidebb lélekzetü tárcája jelen meg a Pesti Hirlapban, egy-kettő az Ország Világban. Megéreztem, hogy Istenadta iró jelent meg az irodalom mezején s a karácsonyi számban, melyben csak tiz év óta szereplő költők és irók arcképét s rövidebb irásmüvét teregetem a közönség elé, bemutatom Herczeg Ferencet is. Oly kevés dolga jelent meg idáig, hogy az irók is megütödnek: hogyan került az ujságba az ő arcképe is. Ki ez a Herczeg Ferenc? Mosolyogva nyugtatom meg az irókat: Én már tudom, ki. Majd ti is megtudjátok. Akkor én már olvastam a Fenn és lenn-t. A Singer és Wolfner cég – gondolom, a nyolcvanas évek végén – pályázatot hirdetett regényre. Mikszáth Kálmán, Fái Béla s e könyv irója voltak a pályabirák. Mikszáth volt a bizalomkeltő cégér: mondanom se kell tán, hogy a kényelmes palóc egyetlen regényt sem olvasott el. Elsőnek olvastam a Fenn és lenn-t. – Ez már regény! – kiáltottam fel a sok rossz regény olvasása után s ajánlottam a megjutalmazását. Ezer korona volt a pályadij. Alig néhány hete jelent meg néhány apró lélekzetü tárcája, nem volt nehéz megtalálnom az atyafiságot a tárcák s a regény között. Szinte bizonyos voltam abban, hogy a regényt a sváb fiu irta. Emellett bizonyitott az is, hogy néhol még küzdeni látszott a magyar nyelvvel. Amint irói körökben szokták nevezni: csörgette a germanizmus rabláncait. Fái Béla, aki francia regények magyarra forditásaival tünt ki akkoriban, alig olvasott el néhány oldalt a regényből, bőszülten dobta félre a regényt: hisz ez nem tud magyarul! – Igaz, mondtam én, látszik, hogy nem az anyatejjel szivta magába a magyar szót, de a regény erős talentum müve. Tessék csak végigolvasni.

Végigolvasta, igazat adott, de a germanizmusok miatt csak dicséretre érdemesité.

– Bizonyosan fiatalember, – mondá, – boldoggá teszi a dicséret is.

Igy indul el diadalmas utján Herczeg Ferenc, a sváb fiu, ezidőszerint az élők közt a legnagyobb.

Sok a tövise az ujságszerkesztésnek, de vissza-visszanézve, a rózsának már csak az illatát érzem. Tenger vesződség, izgalom a képek miatt. Minden képet, minden rajzot Bécsbe kell küldeni: csak az a másolat tökéletes, amely Angerer és Göschl mühelyéből kerül ki. Rengeteg pénzbe kerül egy-egy kép és sohasem vagy bizonyos abban, hogy idejében megérkezik-e Bécsből. Egyszerre csak látom, hogy az irók munkáját nem tudom illően honorálni, az illusztrátorokat sem, mert a bevétel javarészét – Bécs nyeli el. A Budapesti Hirlap már 25 pengőforintot fizet a nevesebb iró tárcájáért, az Ország-Világ jó, ha tiz forintot fizethet. A közönség szemlátomást pártol át a „kis lap“ – okhoz, amelyek tárcát, regényt, sőt verset is közölnek. A családapáknak hamarosan megjön a „jobbik eszük“: minek járassanak szépirodalmi ujságot, amikor tárcát, regényt, verset talál „az asszony“ eleget az „én lapomban“ is. Ha „az asszony“, – mondja a vidéki ur, – képes lapot is szeretne látni, egy hét multával felszabadul a kaszinóban, hazaviszem, hadd gyönyörködje ki magát. (Igaza van.) – Ha az asszony, – mondja a pesti ur, – képes lapot szeretne látni, elviszem a kávéházba, – ott kedve szerint válogathat német, francia, angol képes lapok között. Magyar is akad egy-kettő. (Ennek is igaza van.) Mindenkinek igaza van, csak a szerkesztőnek nincs, aki elég bolond, hogy képpel, verssel, regénnyel, novellával, „ismeretterjesztő közleményekkel“ alkalmatlankodik, holott szemlátomást fogy a közönsége. De végre is minden vers, minden regény nem fér el a napilapokban, a költő mégis csak a hetilapokban helyezi el javarészét a verseinek, s az az öt-tiz pengőforint is jobb a semminél.

Vajda János e korszak legnagyobb költője, de éppenséggel nem népszerü. Ám a szerkesztőnek meg kell becsülnie őt: egy versének 25 forint az ára. Zordon képü, magába temetkezett óriás, kerüli, gyülöli az embereket. Rendszerint egyedül üldögél a Kammon-kávéház sarkában; két zsidófiu: Palágyi Menyhért, a filozófus, s Lajos, a költő, látogat el hozzá – senki más. Arany Jánost igen lekicsinyli s gunyosan szokta szavalgatni:

Szaporátlan költő, mint ahogy szaporátlan a nemesebb fajtáju vad. Versei mélyen járók, nem kapkodnak utána a kiadók. Országgyülési képviselők állanak össze, szólnak a nemzethez: igy jelen meg egy hosszu élet müve, két kötetben. Az egyik kötet vers, a másik próza. Ennyi az egész. Mindakét kötet a kiadó nyakán marad. Minden szava keserü panasz, keserü vád. Léhütők duskálnak a jóban, s ő éhezik. Az éhezés – tulzás. Néplapot szerkeszt – névtelen, tisztes megélhetést biztosit a fizetése. De való, hogy szegény ember, olyan szegény, amilyen csak magyar költő lehet.

Verseire roppant kényes, őmaga végzi mindig a korrekturát. Gyakran kell hozzá szalajtatni a szedőfiut a korrekturáért. Alig lehet kikaparni tőle. Napok hosszát ül rajta, keresi a sajtóhibát. Egyszer a Vámház-köruton találja meg a szedőfiu. Lassan mendegélve mélázott és – sósperecet rágott.

– Kérem, Vajda ur, a korrekturáért küldött a szerkesztő ur.

– Mit alkalmatlankodol, – riadt a szegény gyerekre, – nem látod, hogy ebédelek!? Nem látod, hogy milyen nyomorult koldus vagyok!?

De megnyugtathatom az olvasót, akkor délben egy kis korcsmában látta ebédelni a főszedő. Nagy adag rostélyost ebédelt a költő.

– Lám, lám, hogy szalad, szóba sem áll a szegény emberrel!

A szaladó én vagyok. Valóban, szaladok, a nyomdába sietek. Estére hajlik az idő, még meg kell irnom egy cikket, aztán ki a vasuthoz: Gödöllőn nyaralunk, s a nyaralásból csak az éjszaka az enyém. Természetesen, megállok s mondom:

– Kettőnk közül én vagyok a szegény ember, mert én szaladok, ön meg sétál.

– Igen, igen, ön ifju, tehát szalad. Én öreg, tehát mendegélek. De a szegény én vagyok, a gazdag ön. Szerkesztő is, képviselő is! Hát én, mi vagyok? Koldus. Koldus, uram, koldus. Meglátja, hogy árokban döglöm meg, mint a kutya!

Karomba kapaszkodik, mendegélésre kényszerit, pedig ég a föld a talpam alatt. A Kecskeméti-uccában a Pallas nyomdája. Ott megyünk, mendegélünk, a kapu előtt bucsuzkodni kezdek, de vaskarja nem enged, tovább hurcol, s egyszerre csak ott vagyunk a Muzeum-kertben. Már látom, hogy a cikket ma nem irom meg, jó, ha le nem késem az utolsó vonatot. Isten a tudója, hányszor kerüljük meg a Muzeumot. Szóhoz sem jutok, áradva árad ajakán a keserü panaszok, vádak tengere.

– Tudja, – s itt megáll hirtelen, kezét fenyegetően ökölbe szoritja, – tudja, mit mondott nekem multkor az a – Vadnai!? Megyek, mendegélek, szembejön velem, köszön: – Szervusz, Jánoszkám, hogy vagy? Felelem neki: Hogy vagyok? Mint a kivert kutya. Éhezem. Az árokban fogok megdögleni! – No, no, Jánoszkám, mondta, ne búszulj. Majd szólok az irói szegélyegyletnél. Megszavaztatok neked egy évre 400 forintot. – Hallja ön, – ráz meg szilajul, mintha én volnék Vadnai, – hallja, érti, mit mert nekem. Vajda Jánosnak mondani az a…

Vadnai Károlyról van szó, a nem nagytehetségü, de a maga korában méltán kedvelt iróról, aki évek hosszu során szerkesztette nagy gonddal a világ egyetlen szépirodalmi napilapját: a Fővárosi Lapok-at. Sem irásra, sem ujságszerkesztésre anyagi szükség nem kényszerité: szép birtoka volt Borsod vármegyében. Szóval: a régi világból való iró, aki otthagyja az ekeszarvát, pennával szolgálja nemzetét, tehetségének mértéke szerint. Nyájas ember, kellemetes társalkodó, a multja érdekes: 15 éves, amikor kiüt a szabadságharc, beáll honvédnek, végigharcolja a szabadságharcot. Világos után a német besorozza, – Olaszországban szenved a hazáért, mint közlegény.

Bizony, igaztalan volt a költő kifakadása. De hirtelen-váratlan lecsendesül, s éppoly hirtelen-váratlan mondja:

– Lássa, kérem, ha valakinek eszébe jutna, hogy ennek Vajda Jánosnak nyugodalmas életet kellene biztositani; hogy akkor az a Vajda János nagyokat alkotna. Ha például azt mondaná a kormány: nesze, ad neked az állam minden esztendőre hatezer forintot. Ezért nem kérünk egyebet: irj, amikor megszáll az ihlet. Mely szép, mely nagy dolgokat irnék!

Itt megpihent, kémlelődve nézte rajtam a hatást. Aztán:

– Nézze, ön képviselő. Ön szólna a képviselőtársainak. Felvilágositanák a kormányt, hogy a nemzet érdeke az, ha Vajda Jánosnak a gondtalan élet biztosittatik.

– Igen, igen, a nemzet érdeke volna ez. De én kis pont vagyok… Én is szólhatok egyiknek-másiknak. Szólok is. De szóljon Vajda ur is.

Én is szóltam: ő is szólott. Az eredmény: 1200 forint. Gondolom, e „kegydijat“ halálig „élvezé“. Nem nagy summa, de magányosan élő embernek, szegény ország költőjének, éppen elegendő. Akkoriban elegendő volt. A Muzeum-kertben igért nagy alkotások elmaradtak, soha senki számon nem kérte, nem is kérhette: bőségesen megszolgálta ő a kegydijat, ha tán nem is ir a Virrasztók-nál több költeményt. Az ötvenes években irta: ma, fájdalom, ismét időszerü…

Szinte félve kopogtat be Reviczky Gyula, mintha most hozná első zsöngéjét, pedig e kor költőinek seregében az elsők sorában ragyog a neve. Leányos szemérmetességgel nyujtja át a Pán halálá-t, a nyolcvanas éveknek tán legszebb költeményét. Előkelő család sarjadéka, apátlan, anyátlan árva, az előkelő család nem tud róla; valószinü, hogy szégyelli az „elfajzott“ sarjadékot, aki versfaragással gyalázza meg a familiát. Hol ebben, hol abban a szerkesztőségben tengődik éhbéren; nem panaszkodik, nem vádaskodik, bár ő csakugyan éhezik. Sokat, igen sokat éhezik. Rendetlen élet, éhezés, fagyoskodás: a tüdőbaj kész prédája a különben is gyenge testü költő. Ha emlékezetem nem csal, a halálnak eljegyzett költő Bródy Zsigmondnak, a Neues Pester Journal szerkesztőjének pénzén hosszabbitgatja életét Meranban, nem a nemzetén. Megrajzoltatom arcképét, virágok közé rajzoltatom, Gozsdu Elek ir róla gyönyörü dicséneket: hátha ez is egy-két nappal hátrább tolja a Halál óramutatóját. A vég: kórház. Ott „számlálgatja, találgatja, hogy hány napja van hátra még“.

Nem sokáig számlálgatja, találgatja, egy-két nap multán leszáll érette a Halál angyala, felviszi az Égbe: ott a költő sem éhezik.

*

Most pedig egyidőre Isten veled, ujságszerkesztés, hí a haza. Én legalább azt hiszem, hogy a hazának szüksége van reám. Nem elég, hogy huszonhat esztendővel apja vagyok már két gyermeknek, a honnak is atyja szeretnék lenni. Csak most kezdem észrevenni, hogy az én népem szegény, földhöz ragadt szegény, s mintha romlásnak indulna ősi erkölcse is. Látom, világosan látom romlásának forrását, de elhessegetem magamtól a gondolatot, hogy magam is bünrészes leszek népem romlásában, mihelyt a honnak atyja akarok lenni. Visszaszáll lelkem a gyermekkorba, amikor Erdővidék népe felkerekedett, ki lóháton, ki gyalog, ki szekéren, kiki tarisznyában vitte az elemózsiát, mentek, mendegéltek, napi járóföldet lovagoltak, gyalogoltak, szekereztek s ingyen szavaztak le egy székely legényre, aki Pestről jött haza – Jókai Mór ajánlólevelével. A kiegyezés után volt ez, azon melegében. Amikor Jókai még baloldali volt, a Terézvárosban minisztert buktatott – im, a pártfogoltja is, jelentéktelen ujságirócska, megbuktatott egy tisztes öreg méltóságos urat, aki meg Deák-párti vala. De jön 1875, Tisza Kálmán lesz Magyarország miniszterelnöke, s hiába „akasztja szegre a bihari pontokat“, szebb jövendő képe mosolyog a magyar égen, – még elég a tokány, a székely nép pénzzel a vótumát nem fizetteti meg: lelkesen szállitja Tiszának a mamelukokat. Telik, mulik az idő, oszlik-foszlik a pókháló a nép szeméről, hirtelen lehull, – itt a nagy kiábrándulás. Nagy kiábrándulásnak mi az orvossága? Etetés, itatás, pénzosztogatás. A székelyföldi urak sorban vérzenek el. Azzal áltatják magukat a boldogtalanok, hogy amikor ezreket dobnak ki a mameluk-mandátumért, nem sárba dobják a pénzt: a hazáért hozott áldozat ez. Szentül hiszik, hogy hajszálnyi repedés a kiegyezés épületén – szerencsétlenség, több ennél: nemzeti veszedelem. Az ország házában nincs egyéb szerepük: szavaznak és szavaznak. Nincs köztük egyetlen, aki ország szine elé teregesse népének, szülőföldjének szemlátomást növekedő szegényedését; egyszerü szavazógépek, ennél többre nem is becsüli őket a vezér. Egy háromesztendős ciklus bőven elég az elvérzésre egy székely földesurnak, jön utána a másik – nem sokáig: kevés a székely földesur. Ez a kevés tiz esztendő sem telik belé: elvérzik, a – hazáért. A követekből kortesek lesznek, pénzes pesti urak mandátumszállitói. A szélsőbalnak alig néhány kerület jut s egyszerre csak a vezérek is: Ugron Gábor és Orbán Balázs kiszorulnak Nagymagyarországba: ott kapnak mandátumot. „Romlott intelligencia, tudatlan nép“ – Ugron Gábor e keserü megállapitása szörnyü hiven fejezi ki: hová görbült a nemzet dereka.

Orbán Balázs bejárta a Székelyföld minden zugát; a székely várak minden rozsdaette kulcsát lerajzolta; nagy könyvben örökitette meg a régi dicsőséget; s im a pénzzel, borral elaltatott nép a mandátumot megtagadja tőle, mert pénze nincs. Nincs, mert ami kevés volt: egyetlen könyvbe temette. De ez nekem csak most jut eszembe, e könyv irása közben, akkor csak a magam könyvét látom: a Székely Tündérország-ot. Azzal el fogom árasztani erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidéket, hej, hogy tódulnak majd a zászlóm alá! Az is csak most jut eszembe, hogy három év előtt a szabadelvüpártnak 40 ezer forintjába került a Jókai székely mandátuma, annak a Jókainak, akinek ajánló levelére még nem is oly régen ingyen választottak meg egy szegény székely legényt. Akkor erre nem gondolok, nekem most csak egy a gondolatom: honatya akarok lenni. Székelyországot tündérországgá fogom varázsolni, csak egyszer ott legyek, ott! Nincs más programmom. Apponyi Albert emberi és politikai ideálom, de amikor puhatolódzni hazamegyek, egy-két ember kivételével az intelligencia elszörnyüködik e név hallatára. Az egész Székelyföldön alig van két-három kerülete a mérsékelt ellenzéknek, s bár „mérsékelt“, mégis ez ellen folytat irtóharcot a „generális“, nem a szélsőbal ellen. Csak a mérsékelt ellenzék veszedelmes ellenfél, veszedelmes, mert ez is 67-es alapon áll. A nép körében nem tud gyökerei verni, egy az, mert nehéz megértetni, mi a különbség egy alapon álló két párt között; más az, hogy Apponyi keztyüs kézzel dolgozik: hiába bizonygatja Grünwald Béla, hogy keztyüs kézzel csatát nyerni nem lehet. De a generális mégis a mérsékelt ellenzéket irtatja tüzzel-vassal, a szélsőbalt alig bántja, hisz ennek programmja, mig Ferenc József él, kormányképtelen…

Kiegyezem hiveimmel: szabadelvü programmal lépek föl, de minden községben hangsulyozom, hogy – kikötéssel. Meggyőződésem ellen nem szavazok, ha megválasztanak. Hogy megválasztanak-e? A többség – „több, mint bizonyos“. „Mindössze 3000 forint“ az alkotmányos költség. Csudálatosképpen, majd minden jelöltet ezzel a summával biztatják a kortesei: csak 3000 forint, csak… A Székely Tündérország szétosztását mosolyogva fujják le. Első pillanatban látják, hogy naiv ember került a karmaik közé – s jól látják. Általában, az intelligenciának, ha romlott is a lelke, a szeme igen jó. Az ellenjelölt szélsőbali, maga is székely fiu, piros pozsgás arcu, megtermett legény, különösen a fejérnépek körében igen népszerü. Az asszonyokat táncoltatja, a maszatos gyermekeket tisztára csókolja – erre is, arra is képtelen vagyok. De mellettem a hivatalos hatalom. A főszolgabiró, rettegett, gyülölt ember: oldalán járom be a kerületet. Ugy érzem, hogy szégyenpadon ülök reggeltől estelig. Alig járunk be két-három falut, a három ezer forint ugy eltünik, mintha föld nyelte volna el. Senki sem kérdi: akarom-e, nem-e, minden falu kocsmája az enyém, ott szabadon ehetnek, ihatnak az emberek: választó, nem választó, mindegy. Kinek jutott eszébe, kinek nem, valakinek eszébe jutott, hogy de szép volna, ha a székely falukban is zenekarok alakulnának a nép fiaiból. Nosza, mint a ragadós betegség, terjed faluról-falura a rezesbanda nyavalyája: minden faluban éktelen, össze-vissza játszó rezes bandák fogadnak, két hétig éjjel-nappal nem fogyok ki a müélvezetből – ezek majd mind beadják a számlát a választás előtt és – után. Félénken célozgatok szegénységemre, de a kortesek szemem közé nevetnek.

– Ugyan, ugyan, lájbizsebből is kifizeti az apósa ezt a kicsi költséget!

Az apósom, aki a Duna hullámsirjába temetkezett a – szegénység szégyene elől!

– Sohasem, volt ugy, hogy valahogy ne lett volna, próbálom megnyugtatni magamat. Voltaképpen azt kellett volna mondanom: Szégyen a futás, de hasznos, ám szégyellek megfutni s ha már benne vagyok, végig harcolom a szégyenletes harcot. Ime, búsultam népem romlásán, s magam is a rontók közé állok. „De ha itt kell kezdenem, hogy majd üdvén, javán munkálhassak?“

Benézek a megye székvárosába: nevemet hirdető plakátok a falakon. Ki rendelte? Tudom is én. Nem is kérdezem. A város urai ebédet adnak tiszteletemre, holott nem vagyok a jelőltjük. Pohárköszöntő után pohárköszöntő, mind engem magasztal. Könnyekig meg vagyok hatva, búcsuzáskor a cigánynak egy marék bankót dobok – a választás után átadott számlában ez az ebéd is ott ragyog.

Dombháza is a kerületemhez tartozik, ama Dombháza, ahol éppen tiz esztendeje „kicsi legátus“ valék. Áll még János ur háza, most már nagyságos ur, nem tekintetes, mert három esztendeig ő is hüségesen szavazott az országházában. Huszezer forint volt a mandátuma. Még áll, a ház, még él egyik öreg kisasszony, de már nem kérdi: wie viel Uhr ist es? – holott most már csakugyan nem lát a faliórára fel. Igen kedvesen fogad, aszott kezét nem kapja el kézcsókom elől. És áll a pálinka-masina is, sőt dupla erővel dolgozik, mert minden reggel hordják a választóim a szeszt: minden választó egy kupát. Senki sem kéri hozzájárulásomat: a választás után megkapom a számlát. De már ez sem segit János uron, még egy-két esztendő s a postán találkozom vele: ceruza a füle tövén. Kicsiny kis hivatal: im ez a jutalom, hogy három esztendeig igennel szavazott.

Szegény édesanyám éjjel-nappal süti a kenyeret, szekérszámra hordják be a választás székhelyére: – Istenem, istenem, sóhajtoz az öregasszony – elevenen megnyuzzák a fiamat!

A nép, az Istenadta nép, két álló hétig nem dolgozik, eszik, iszik, fejenkint 5 pengő forintot kap, – nem is volna sok, hisz ötszáz szavazat már nagy többséget jelent. A nagy summák láthatatlan kezeken tünnek el. „Romlott intelligencia, tudatlan nép!“… S im, enyém a többség: markos legények vállukra emelve hordoznak meg a szolgabiró udvarán, végre letesznek s – tartják markukat. Ketten vittek, s tizen is jelentkeznek: – én is vittem, én is! Jaj de szivembe nyilallik vérem elfajulása! De ugy kell nekem, minek akartam a hon atyja lenni.

Este vacsora. Szemem-szájam eláll: templomnál tágasabb deszkaépületbe vezetnek, végtelen hosszu asztalok, három-négy sorban férfiak, nők, gyermekek az asztal körül, a földön: ezek mind az én zsebemre vacsoráznak. Ki épittette ezt a szörnyü nagy alkotmányt? Csupa uj deszka. Nem tudom, de én fogom fizetni. Ki rendelte a vége-hossza-nincs vacsorát? Nem tudom, de én fogom fizetni. Hány székely Tündérországot kell majd irnom, hogy csak ezt az éktelen alkotmányt s ezt a vacsorát kifizessem?

…Fő, hogy a szabadelvü-párt óriási diadalt arat Háromszék vármegyében. Mind a hét kerület szabadelvüpárti képviselőt küld az országházába. Köztük van Mikszáth, a „nagy palóc“, Beksics Gusztáv, aki a Nemzet-ben és a Neues Pester Journal-ban hirdeti a szabadelvü-párt örökéletét. Aki egyszer a Kammon-kávéházban zajos derültség közt fogadkozott, hogy egy éven belül megsemmisiti a dzsentrit a – Neues Pester Journal-ban. Akit én a Budapesti Hirlap-ban igy jellemeztem: futva ir és irva fut. És a hetek közt van egy már ismerős nevü pesti ügyvéd is, a félrecsapott képü, igen jámbor Neumann Ármin, akit Komócsy József, a lirai költő kisér le – Bereckre, ágyuöntő Gábor Áron szülőfalujába. Mindössze százhusz választója van Berecknek: ebből hetvenet Neumann Ármin megvesz szabott áron – máig is rejtély előttem, mi szüksége volt Komócsyra.

Mikszáth és Beksics alkotmányos költségeit a pártkassza fizeti, a Neumann Árminét valószinüleg – Komócsy. Az enyémet a „döglesztő“ fizeti: erre a névre kereszteli el a 12 százalékra dolgozó takarékpénztárakat romlásnak indult népem keserü humora. Idáig három esztendős volt az országgyülési ciklus, mostantól, 1887-től kezdve öt esztendős. Még napidijat fizetnek a honatyának: 5 forint 25 krajcár a napidij. Amely hónapban nincs országgyülés, nincs napidij. Öt esztendő napidija sem elég, hogy az alkotmányos költség megtérüljön: kerek tizenötezer pengő forint ez – egy krajcárral sem kevesebb. A választási harc izzó napjaiban egyik kortes felszalad Pestre, s kikönyörög a pártkasszából 3000 forintot. Mire költik, hová költik, nem tudom, de világosság gyul agyamban: imé, hát ez az a bizonyos csak 3000 forint!

A legképtelenebb számlákat szónélkül fizetem, mert, öreg szüléimről, testvéreimről nem beszélve, minden faluban van vérbeli atyámfia; nem szabad engednem, hogy utána kiabálják szüleimnek: szép fiatok van! A testvéreimnek: szép testvéretek van! Az atyámfiainak: szép atyátokfia van! Nekem e földben a gyökerem, nem téphetem ki, nem bucsuzhatom el sohaviszontnemlátásra, mint messziről jött honatya-társaim, akik ma itt, holnap ott vesznek meg egy kerületet. S mert a számolás volt mindég leggyengébb oldalam, „pontosan“ kiszámitom, hogy öt esztendő alatt „ledöglesztem“ a 12 ezer pengő forintot a napidijakból. A „véremből való vér, a csontomból való csont, a husomból való hus“ véreim hadd maradjanak abban a boldog hitben, hogy ezt a kis költséget lájbija zsebéből fizeti ki az apósom, nekem pedig maradjon meg a büszke tudat: önzetlenül szolgálom a hazát.

*

Zsong az óriás méhkas, a szabadelvü párt klubjának nagyterme: egymás hegyén-hátán a kopaszodó, az egészen kopasz s a gondosan fésült fejü honatyák. Feltünik a sok gyerekember: 24-től 30 évesig husz-harminc főnyi csapat. Az öregek örvendeznek: ime, fiatalodik a szabadelvüpárt, holott voltaképpen – öregedik. Nem látják (vagy nem akarják látni?), hogy száz meg száz öreg hazafi vérzett el az idők során. Hogy még az unokák unokái is siratni fogják ősük honatyaságát. Öt gyermek-képviselő összeverődik, köztük vagyok én is, velünk egy idősebb: lessük a pillanatot, amikor a generális körül egy kissé tisztul a tér. Sokáig lessük a nagy pillanatot, végre a generális szine előtt állunk. Vezetőnk sorra mondja a nevünket, a generális csontos, hideg kezével alig érinti meg a miénket. Várjuk a szavát. Egy jó szót, egy meleg szót. Egy pillanatig hallgat, elnéz a fejünk fölött s fanyar mosollyal mondja: – No, majd megismerkedünk a szavazásnál! Ezt mondja, szórul-szóra ezt. Sem többet, sem kevesebbet. Öten vagyunk, mindeniknek jut – egy szó. Azzal tovább megy, ingadozón járó, sovány alakja eltünik a sokadalomban, mi meg állunk, elképedten, mint megannyi sóbálvány.

– Ugy kell neked, – gondolom magamban, minek jöttél ide. Ég az arcom, szégyen és harag égeti. – Jó. Hiszen majd megismerkedünk a szavazásnál!

A szabadelvü párt erdő, félelmetes erdő: nem fér el a régi helyén, az ellenzéki oldalt két sorral keriti be. A mérsékelt ellenzék egy maroknyi csapat. Válogatott csapat, de maroknyi. Vezérnek is beillő adjutánsok a „vezér“ körül: Horánszky Nándor, Beöthy Ákos, Grünwald Béla, Hódossy Imre, Károlyi Sándor. Már nincs köztük Szilágyi Dezső, amott sincs, a rengeteg erdőben. Fel-felkapja hatalmas fejét, gunyos mosolyt villant jobbra, balra, mintha keresné: hol a vitéz, ki vele vini kész.

Andrássy Gyula és Tisza István a legfiatalabb honatyák. Ők a Ház – Herbertjei. Ők a legfiatalabbak, de már öreg politikusok – annak nevelődtek. Nem is vállalják a korjegyzőséget – Isten őrizz, még kisülne róluk, hogy – fiatalok. De én boldogan vállalom, mert én több vagyok a fiatalnál: gyermek. Áhitattal lépem át az országházának küszöbét, mint a hivő a templomét. Jól esik hallanom a Házon áthullámzó morajt: be szép fiuk! Hogyne volnának szépek: mi szebb az ifjuságnál? De gyorsan elmulnak a mézes hetek, kezdődik a viadal. Rövid viadal, hosszu viadal: Apponyi után mindig Tisza következik. Övé az utolsó szó. Aztán – szavazunk. Az erdő, a félelmetes erdő feláll, vagy tán nem is erdő, megáradt folyam ez s ennek a folyamnak én is egy csöppje vagyok. Szeretne föld alá tünni a vizcsepp. Szeretne elpárologni, de nem lehet. Le kell szolgálnom a – háromezer forintot. Mint szegény Reviczky, én is „számlálgatom, találgatom, hogy hány napom van hátra még?“ Tizenötezer forintból háromezer esik egy esztendőre, egy-két hónappal talán meg is pótolom, aztán – Isten veled, erdő! A félelmetes erdőben „kopók“ szimatolnak, lesik, számon tartják, ki szavaz, ki nem. Sok szavazásról lekésem, mert csakhogy föld alá nem sülyedek szégyelletemben, valahányszor Apponyi ellen szavazok. Meddig, ó, meddig? Sorra kerül a költségvetés, költségvetés során a közoktatásügyi tárca. Az ország mostohagyermeke. Mindenre van pénz, csak a közoktatásra nincs. Itt az ideje, hogy elmondjam szüzbeszédemet. Apponyi példáját követem: ő a zeneakadémiának szenteli első szavát, én az – ifjusági irodalomnak. A költségvetésben nyoma sincs az ifjusági irodalomnak, hogyan is volna, amikor magyar ifjusági irodalom még nincs is. De éppen mert nincs, – szeretném, ha lenne. Egy csomó képeskönyvet viszek be a Házba. Csupa idegenből szállitott, rossz szines képek, együgyü versikék alatta – vajjon ki plántálta át magyar földbe ezeket? A honatyák csudálkozva néznek rám: mit akar ez a fiu? Legjobban csudálkozik az agg Trefort, a közoktatás ügyének minisztere, mindegyre idegesen fordul hátra az államtitkárához, a még fiatal Berzeviczy Alberthez. Szinte hallom, mit kérd tőle: mit akar ez az ember? Hiszen ez nem tartozik a tárcám keretébe. Én meg szép csendesen beszélgetek az ifjusági irodalomról, amely nincs, s biztatom a kormányt, áldozzon erre is valamit, hogy – legyen. Tüzzön ki jutalmat, buzditsa irodalmunk jeleseit: szálljanak le a gyermekek közé. Idegen lelkü, rossz magyarságu könyvek ne rontsák a magyar gyermek – magyarságát. Szemelvényeket olvasok fel, hadd lássák, mivel butitják a magyar gyermeket. A tisztelt képviselő urak gyermekeit is. A t. Ház hangosan derül s mert egyik könyv szerzőjéül Kálmán bácsi van megnevezve, százan is kiáltják egyszerre: Bizonyosan Mikszáth Kálmán? Ugy-e, te irtad? Szóval: mulat a tisztelt Ház. A kuruc Thaly Kálmán személyes sértésnek veszi, amikor arról beszélek, hogy a magyar tudós akadémia is tehetne valamit az ifjusági irodalomért. Haragosan kiált közbe: Ez nem tartozik az Akadémiára!

– Ha a francia akadémia leereszkedhetik az ifjusághoz, a magyarnak sem válnék szégyenére az, – felelek a tüzes kurucnak.

Summa summárum: a szüzbeszédet hagyományos türelemmel hallgatták végig, de a hatás láthatóan vegyes. A szabadelvüpárt egyik főembere külön fog a folyosón, figyelmeztet, hogy beszédem nem volt – szabadelvü beszéd. Amit én akarok: az irodalomnak állami gyámság alá helyezése. Nem vetted észre, hogy a beszéded csak a mérsékelt ellenzéknek tetszett? Magyarázni próbálom, hogy a segitség még nem gyámkodás, de hiába, a főember megmarad amellett, hogy nekik, szabadelvüeknek, a beszéd nem tetszett…

Az egész Házban egyetlen képviselő gratulált őszintén és melegen: Grünwald Béla, aki – agglegény. Különösen a beszéd szép tiszta magyarságát dicsérte meg. A szabadelvüpárti főembernek igaza lett volna? Lám, csakugyan, egy ember gratulál melegen s mérsékelt ellenzéki az is. Mondom Grünwaldnak, hogy mint vélekedett beszédemről a fő szabadelvü.

– Ismerem a szabadelvüségüket, – legyintett Grünwald. – Voltam köztük egy kevés ideig. Tőlük jöttem át Apponyihoz. No, majd te is átjösz hamarosan, – s mélyen a szemembe nézett.

Grünwald Béla volt, aki elsőnek látta meg Visy Imre szemében a haláljegyet, ő látta meg elsőnek gondosan őrzött titkomat. De már azt ő is aligha látta meg, hogy tiz esztendő mulva a szabadelvüpárt kultuszminisztere, Wlassics Gyula, teremti meg a Népiskolai Ifjusági Könyvtárakat Intéző Bizottságot, melynek feladata: kirostálni az ifjusági irodalomból az ocsut, jegyzékbe venni a jót, a gyermek kezébe valót. Ma minden állami népiskolának válogatott ifjusági könyvtára van, sőt a felekezeti iskolák legtöbbjének is. Látszólag állami gyámkodás alá kerül az ifjusági irodalom, de igazán csak látszólag. Ám abban, hogy van tisztességes ifjusági irodalmunk, sem államnak, sem Akadémiának semmi része nincs. A könyvkiadóké az érdem, akik egyszerre csak felébredtek, az idegen szemetet lassanként kidobálták, magyar irókkal irattak könyvet a magyar gyermeknek.

*

Gyenge szellők fujdogálnak sokáig a t. Házban, mignem egyszerre csak megzendül az ég, kitör a vihar, tombol benn is, künn is, szakadatlan tombol. Sándor-utcában, Muzeum-kertben nap-nap után viharzik a népharag, zug az abcug Tisza felé, Fejérváry felé, a főbb mamelukok felé, néha az országházába is behömpölyög a tömeg. Ezuttal a tömeg nem a népalja, nem a csőcselék, de maga az ifjuság.

Mi történt? Nem történt egyéb: a kormány napirendre tüzött egy törvényjavaslatot, amely nem kiván kevesebbet: tiz esztendőről tiz esztendőre szavazza meg az ujoncot a – királynak: ez a hirhedett 14-ik szakasz. S nem kiván kevesebbet: a magyar önkéntes németül állja ki a tiszti vizsgát s ha elbukik, még egy évig katonáskodik – ez a hirhedett 25-ik szakasz. Mind a kettő, mint „hirhedett“ megy be a köztudatba, e két szakasz körül tombol a vihar, benn a Házban, künn az uccán, népgyüléseken, sőt – ki hinné? – a szabadelvü klub termeiben is. Nyilvánvaló, hogy a 14-ik szakasz durván ki akarja csavarni a nemzet kezéből a legerősebb fegyvert, az ujoncmegadás vagy meg nem adás jogát; a 25-ik szakasz meg egyenes hadüzenet a magyar szónak, a magyar gondolatnak, a nemzeti nevelésnek. A mindent hüségesen megszavazó párt – felhördül, a vezérkar egy-két tagja nem titkolja aggodalmait, sőt lázadásnak minősithető hangon támadja mindkét szakaszt. Vérszemet kap a legénység is, tüzesen támadja a hirhedett szakaszokat ez is, az is. Itt az idő, most vagy soha! – gondolok nagyot és merészet, – székely huszárosan sarabolom-darabolom a 25-ik szakaszt: ebben látom a legnagyobb veszedelmet, nem a 14-edikben. Emezt egy másik parlament még jóváteheti, de ötven esztendő sem teszi jóvá, ha nemzeti irányban megindult nevelési politikánk hirtelen visszakanyarodik. Ha az a sok ezer szülő, aki csak mostanában nyitott ablakot a magyar levegőnek, a magyar szónak – egyszerre csak azt látja, hogy nem a magyar, de a német nyelv a fontos. S ugyan hol tanul meg a falusi diák németül beszélni, németül gondolkozni? És érdeke-e a hadseregnek, hogy a magyar fiu németül bemagolja a katonai tudományokat? Nem inkább az-e az érdeke, hogy anyanyelvén tanulja s igy meg is értse? Ime, a szegény szülő fia el fog bukni a tiszti vizsgán, csak az boldogul, akit nyelvmesterek kisérnek bölcsőtől a sirig…