Читать книгу Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) - Benedek Elek, Benedek Elek - Страница 3

Ebben felelet lesz arra az együgyü kérdésre: miért épitettek házat Gábor bácsinak, holott még csak 20 éves volt? Ennek rendjén szó lesz a régi s mai székely házakról, sőt arról is, milyen volt az iskola

Porban játszó gyermek volt még Gábor, az volt Benkő Trézsike is, s már a falu közvéleménye a két gyermeket egymásnak eljegyezte. Nem azért, mert a két gyermeket, jóllehet Gábor a felszegben, Trézsike az alszegben lakott, napról-napra együtt látták játszadozni, sőt azt is láthatták, hogy Gáborka estefelé mint vezette haza kézenfogva Trézsikét. Ebből ugyan nem lett volna házasság, a falusi hit szerint, ha az egyik gazdag, a másik szegény. De édesapám volt az első gazda a faluban, Benkő Dániel keresztapám a második. Közvélemény ide, közvélemény oda: ez a két gyermek szerette egymást. S nyilvánvaló volt, hogy amikor Ignácka halála után édesapám Gábort Udvarhelyre akarta vinni, a kamaszlegény huzódozásában nagy része volt Trézsikének.

„A legénynek éppen ugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a leánynak“, – hirdette István nagyapó, s Gábor ezt annyira megtartotta, hogy Benkő Dániel keresztapám uram házánál más leányos házhoz soha be nem lépett. De Trézsikéhez sem járt más legény Gáboron kivül: minek szaggassák a csizmát hiába? Huszéves korában állt sor alá Gábor, s bizony sok ezüst tallért meg huszast pengetett le valakinek az asztalára édesapám, hogy Gábort ne vigye el a német Taliánországba, honnét nyolc-tiz esztendő mulva került volna vissza, ha ugyan vissza kerül. Nosza, nagyhirtelen házépitésnek láttak, hadd álljon a ház, ha esztendőket üresen is: a fiu dolga immár, mikor visz bele asszonyt. Hiszen, a Gábor háza egy esztendőt sem ásitott üresen: 21 éves volt, amikor Trézsikét bevezette a falunak akkor legszebb, legnagyobb házába.

Milyen ez az akkor legszebb s legnagyobb ház? Olyan, amely ma, szinte 60 év multán is a legszebbek s a legnagyobbak közé tartozik. Ennek a háznak szépsége s nagysága még csak akkor tünik ki igazán, ha visszamegyek ama Benedek Huszár Gábor házához, amely Mária Terézia korában épült, s amely felépülését magának Mária Teréziának köszönheté. Ez a Mária Terézia valósággal gyámság alatt tartá a népet. Megmaradt a faluházán néhány jegyzőkönyv Mária Terézia uralkodásának utolsó tiz esztendejéből s ezekben minduntalan találkozunk a felséges királynő nevével. Valósággal gyártódnak a rendeletek, melyekben hol ezt parancsolja, hol azt a világszép királynő. Nagy gondja volt a fonásra, szövésre, s mig a férfiak hadakoztak, az otthonmaradtaknak, s főként a suhanclegényeknek megparancsolta, hogy a téli estéken fonjanak, akárcsak az asszonyok. Az ő parancsolatjára honosodott meg hazánk földjén a burgonyatermelés; ő parancsolta meg Erdély minden községének s igy Kisbaconnak is, hogy küldjön szekérrel egy alkalmatos embert Kolozsvárra, ahol is kap egy szekérre való burgonyát, abból minden család néhányat, azt elültetik s szép lassan elszaporitják. Alkalmatosabb embert erre találhatott volna-e a falu „nemes székely huszár Benedek Huszár Gábor atyánkfiánál“, aki világot járt ember volt, mert hadakozott a burkusokkal is, s akinek nem volt kedve a házaséletre, vénlegénynek maradt, amiről szintén esik szó a jegyzőkönyvben, mivelhogy nemes székely Huszár Gábor uram „tilosban“ találtatván, illetlenségeért meg is dorgáltatott. Nem lehetetlen, hogy az ő esetéből kifolyóan született familiánkban az örökéletü intelem: a legénynek éppugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a leánynak…

Benedek Huszár Gábor testvére volt az én máskanagyapámnak, vagyis dédapámnak, a nagytestü s nagyerejü Jeremiásnak, nagybátyja tehát István nagyapónak, akiről az az intelem ránk öröklődött. Elég az, hogy Huszár Gábor vállalta a küldetést s hazahozott Kolozsvárról egy szekér burgonyát, aminek székelyül pityóka a neve. Hány nap alatt járta meg az utat, ennek az emléke nem maradt meg. Száz évvel később, a XIX. század 70-es éveinek elején, amikor éppen épülőben volt az erdélyi vasut, édesapám meglátogatta a Kolozs- meg Szilágymegyébe szakadt Benedek Huszárokat, Miklós meg Antal nagybátyjainak a maradékait, hogy örökáron vegye meg azokat a belsőségeket s földeket, melyeket a nevezettek 48 előtt zálogjára adtak el neki. (Mert 48 előtt csak elzálogositani volt szabad a székely birtokot, mégpedig 30 esztendőre, eladni nem.) A 70-es évek elején járt le ez a zálogos-vásár s édesapám pénzzel megrakodva felkerekedett a nagy utra, hogy a zálogos-vásárból örökös vásárt csináljon. Kisbacontól Kolozsvárig akkor öt napig tartott az ut. Valószinü, hogy száz évvel elébb még hosszabb ideig tartott. Mindegy: a fő, hogy Huszár Gábor meghozta a pityókát, s ezért az utjáért egy ház volt a tiszteletdij. Egy ház, melyet a falu épitett neki. Ennek a háznak csak a fundamentuma volt kő, a fala faragatlan, gombolyag cserfa. Minden egyes fája kilátszott, akárcsak a sovány ember bordája, a vékony mésztakaró alól. Az alacsony falra aránytalanul magas, meredek tető nehezedett, mely nagy iromba cserfazsindellyel volt fedve. Vala pedig az egész házban egy nagy, tágas szoba, egy kis benyiló (abban a sütőkemence) s oldalt egy kamara. Éppen elég egy vén legénynek. Ez a ház kerek száz esztendeig állott, közvetlen a mi udvarunk mellett. Ez is elzálogositott ház volt, igy került István nagyapó kezére, tőle édesapáméra, mignem ezt is örökáron megváltá. Az én gyermekkoromban egy oláh pásztorember lakott benne, a vén Demeter András, aki holtáig szidta Kossuthot, merthogy nem adta neki ezt a házat, holott ő már 48 előtt benne lakott. Sehogysem akarta megérteni az öreg, hogy nem volt ő édesapámnak sem jobbágya, sem zsellérje, egyszerüen bérlője a háznak, akárcsak én ma itt ennek a budapesti lakásnak egy derék füszeres házában; azzal a különbséggel, hogy én pénzben fizetem a házbért, vén Demeter András meg 10, azaz tiz napszámmal rótta le. S volt ezért neki lakóháza, veteményeskertje, egy kis pityókaföldje, egy istállója (a kecskéinek) – ilyen háziur volt az én édesapám!

No, de találkozunk még vén Demeter Andrással, az országjáró, nagyokat füllentő, nekem igen kedvesemlékü vén huncfuttal, jerünk tovább. Én nekem most azt az utat kell bejárnom, mely a Mária Terézia korabeli Huszár Gábor házától a Gábor bácsi házáig vezet. Az édesapám háza a 40-es évek elején épült, hetven évvel később, mint a pityókáért épült ház. Ennek már nemcsak a fundamentuma volt kő, de azon felül is egy félméternyire, ott kezdődött a fa, még pedig faragott, a közök kirakva apró kövekkel s igy bemeszelve sima téglaház képét mutatá. Széles eresz volt a benyiló a ház közepén, ettől az eresztől jobbra egy nagy szoba, virágos, méhes kertre nyiló, balra egy kisebb szoba és konyha. Az ereszből volt a bejárás a kamarába s a pincébe, mely a föld szinén volt s nem a föld alatt; az ereszből a feljárás a hijjuba (padlás) egy odatámasztott jó magas létrán.

A mi házunk már szép piros cseréppel volt födve, három kémény füstölt rajta, a pityókás házon egy sem; annak a nagy szabad tüzhelyéről a füst a hijjuban széledt el s szivárgott ki lassanként a fazsindelyek hasadékai közt. Az esztendő verejtékes munkájának minden gyümölcse szépen elfért e piros cserépfödél alatt. A hijjuban négyoldalt sorban állottak a falusi ácsok faragta szuszékok, öt köblöstől fel husz köblösig: ezekbe hordták fel a buzát, a rozsot, a zabot, az árpát, a borsót, paszulyt, az aszalt gyümölcsöt. Ami nem fért a szuszékokban, ott hevert csomókban, a hijju tapasztott földjén. A pityókának nagy verem volt ásva a pincében. A gerendákhoz volt erősitve, a pince hosszában, négy-öt széles polc a téli almának. Átellenben a házzal, az udvar tulsó szélén állt a kukorica-góré, székelyül: a törökbuzás-kas, ennek lécbordái közül mosolyogtak ki a piros- meg sárgakukorica-csövek. A galambbugos kapu egyik sarkában, a pityókás ház közvetlen szomszédságában, kis házikó állt; ebben a kenyérsütő-kemence. Egyszerüen süjtő-nek hivtuk. A kis kaputól oldalt volt a gémes kut, mellette egy nagy meg egy kis kővállu: este, reggel friss viz benne a legelőre járó állatoknak. A ház háta mögött konyhakert, melyre mindkét szobából kis ablak nyilt. Tyukleső ablak volt a neve. Innen lestük, nem kapirgál-e tyukanyó a veteményesben. Az uccára néző szoba előtt néhány lépésnyi előkert, virágos. A ház már nincs meg, de egy fátyol rózsabokor, melyet édesanyám ültetett, még él és virágzik…

Három ablak nézett az ucca felé, kettő a hátsó virágoskertbe, egy nagyobb és négy kisebb az udvar felé. A hátsó virágoskert volt legkedvesebb helyem. Az ágyásokban fehér szegfü, piros szegfü, packona meg csukros viola illatozott. Az ablakokra felnyult a mályvarózsa s ha kinyitottuk, be is hajolt azon. A kert egyik sarkában orgonafa. Boroszlán nálunk a neve. A kerités egyik falának épitett méhszin alatt sorakoztak a méhkasok. Itt szerettem üldögélni, játszadozni egymagamban. Sok-sok száraz ágacskát szurkáltam szép sorjában a földbe, öt-hat sorban. Nem katonák voltak ezek, hanem kisdiákok. Ezek helyett a kis diákok helyett mondogattam fel a leckét. Szándékosan hibát ejttettem sorban tizzel, husszal is, mignem valamelyik a hátulsó sorban hibátlanul mondta fel a leckét. Nosza, elévittem az első sorba. Igy játszottam ösztönszerüen az életet. Mert, igy lesznek az utolsóból elsők, az elsőkből utolsók, különösen, ha egy felsőbb hatalmasság beleavatkozik. Én voltam ez a felsőbb hatalmasság, de gyermekkorommal bucsut is mondtam ennek: sohasem lett többé senki általam utolsóból első, elsőből utolsó…

Az udvar hosszában még egy veteményes huzódott, a „pityókás“ ház folytatásaként. Felerésze a béresház járuléka volt: itt termett meg nagyokat füllentő Demeter András esztendei káposztája, hagymája s egyéb zöldsége. A karós paszuly meg a lopótök indája felfutott a ház ereszére, összekeveredve lógott az ereszről a hosszuszáru lopótök meg a hosszu, vékony hüvelyü paszuly. Ecetet lopott ezzel a lopótökkel kis hordócskából az öreg füllentő, bort aligha. Átellenben a pityókás házzal, a telek alsó sarkában egyszobás házikó huzódott meg, hajdan pálinkafőző, most „bérház“ ez is. Ebben a kistermetü öreg Rigó zsellérkedett. Amennyire emlékszem, sokat zsémbelt miatta édesapám, mert a munkát nem igen kedvelé. Forró meleg napokon, mig a falu künn izzadt a napon, otthon felejtette magát, ült, üldögélt az árnyékos szobácskában, eregette a füstöt naphosszat – vajjon miről gondolkozhatott? Ő neki is volt egy veteményes kertecskéje, melyet keskeny udvar választott el a Demeter Andrásétól. E keskeny udvar végén huzódott meg a zsupfödeles pajta, a hozzá ragasztott sertésóllal: a két zsellér kevésszámu állatainak hajléka.

Szóval, a mi telkünk kettős telek volt: nagy és kicsiny s mintha két gazdáé lett volna, kerités választotta el. A nagy telek hátsó felében L alakban három nagy gazdasági épület sorakozott: két szalmafödeles meg egy cserépfödeles csür, mind a háromnak födele alatt egyben pajta is. A cserépfödelesben teleltek a „köteles marhák“, ökör, tehén, ló, a zsupfödelesekben a borjak meg a juhok. Külön kis ólak voltak a sertésnek meg baromfinak, kissé közelebb a házhoz, hogy a röfögő meg kodácsoló jószágok mindig szem előtt legyenek.

Ez volt a falu első gazdájának a belső telke. A csürök mögött, természetesen, tágas csüröskert a szalmakazlaknak, a fedél alá nem fért szénának, mely rendszerint tavasszal került sorára, amikor a csürök odrai kiürültek. A csüröskert mögött terült el a gyümölcsös, emögött egy lucernás, mely kirugott a Macskás-patakra. Ez a patak volt a határ. Ezentul kezdődött amező, lankás hegyoldal, mely a falu egyik szélét végig szegi. Hajdanában, az ősfoglaláskor a Benedek-nemzetség birtoka, az idők során ősi és „jövevény“ nemzetségek közt ugy elaprózódott, hogy husz esztendő keserves munkájába került nekem, a pennás ivadéknak, amig a kardos nemzetség földjének egy részét csereberével meg háromszoros-négyszeres áron visszahóditottam. Igazabban: könyviró tollammal visszairtam. (Csak türelem, türelem, majd meglátjátok, mi lelket renditő dráma lesz még ebből.)

A mi házunk már nagy haladás volt a Mária Terézia pityókás háza után, külsejében is, belsejében is, jóllehet a két házat hetven év választotta el. De hát akkoriban csakugyan lassan forgott a világ kereke, kevés volt a világjárta ember s ha egyik-másik hozott is magával valamit, próbált is egy s más ujat, nem igen követték. Ellenben a mi házunkat s a Gábor bácsiét huszonöt év sem választotta el, de a különbség száz esztendőt is kitett. Ezt a különbséget én a szentgyörgyi német iskola javára irom: itt tanulta meg Gábor bácsi az épités müvészetét. Ő rajzolta meg házának tervét, e szerint épült az uj módi, kőfundamentumos, égetett téglafalu ház, melybe téglaoszlopokon nyugvó tornácból nyilt a főajtó nagy, tágas szobába. Ennek a szobának két ablaka nézett az udvarra, az udvar mellett egy kis gyümölcsösre, melynek minden fáját András nagyapó, egy ablaka egy nagyobb gyümölcsöskertre, melynek fáit már, egy vén diófa kivételével, Gábor bácsi ülteté. E szoba butoraiból csak egy darabot emlitek meg: a feketére festett iróasztalt, melybe széles palatábla volt beillesztve. Igen jó arra, hogy hirtelen számolást elvégezzen rajta, papirost e miatt ne pazaroljon. Ennek az iróasztalnak a gazdája háziszőtt, fehér posztónadrágot viselt, akár a cselédje. Mondhatnám, dacosan, szinte tüntetően ragaszkodtak az ősi viselethez a szabad székelyek ivadékai, hivatták magukat fehérharisnyás székelyeknek, ellentétben azokkal, akik nemeslevelet szereztek vagy nem is szereztek, de igy meg ugy elurasodtak. Igen szegény urak voltak ezek többnyire, kicsiny, rosszul müvelt földeken tengődtek s volt rá okuk, hogy a Huszárok, a Benkők, a Keresztesek, a Nagyok, a Bardoczok, a Balók (csupa kis- és nagybaconi familiák) jó módját irigyeljék.

Gábor bácsi iróasztalos szobájából jobbra is, balra is ajtó nyilt. Jobbra egy tágas „tessék szoba“, benne háziszőtt gyapjutakaróval bevont divány, üveges szekrény, nagy ruhaszekrény s ágy is. Ha akarom: „szalon“, ha akarom vendégszoba. Mellette keskeny oldalszoba. Volt hát három lakószoba, eggyel több, mint a mi házunkban. Az iróasztalos szobából balra a konyhába lépünk: háromszorta tágasabb, mint a mienk. Innen garádics vezet fel a kamarába, kamara mellett szintén garádics a hijjuba. A konyha oszlopos tornácra nyilik, erről a tornácról garádics vezet le a sütőkemencéhez s egyuttal a pincéhez is, amely már igazi pince: a föld alá került.

Néhány lépésnyire a ház mögött kisebb épület, ennek födele alatt a nyári konyha meg a gabonás: két oldalt egy darabban nyulnak végig a hombárok, falusi ácsok mestermunkája, de főmestere Gábor bácsi legkisebb fia, aki András nagyapó nevét viseli. Övé már a szülei ház. Gábor bácsi, „a vén jegyző“, aki harminc esztendeig volt három falu pennája, külön házat épitett magának a telek másik oldalán. Kedves kis kőház: faragott kő az alja, kis oszlopos tornáca van, kétoldalt rózsabokrok, a kicsi házban két szoba, konyha: éppen elég egy öreg pár embernek. A világháboru sem tudta megkomoritani e kis ház nevetős képét: ugy nevet, ugy mosolyog, mintha az ég soha, de soha be nem borult volna fölötte.

De Gábor bácsi nemcsak magának épitett házat, épitett a nagyobbik fiának is s ez már igazi uriház. Üveges verandán lépünk e házba, üveges verandáról egy hosszukás keskeny szobába, melyben tulságos nagy helyet foglal el egy öreg zongora… Balra virágos kertre nyiló nappali, jobbra két szoba, tovább a téli konyha, ehhez ragasztva a nyári. Ebben a házban tehát öt szoba van már, mivelhogy szobának számit a zárt veranda is. S ennek a háznak nemcsak zongorája van, de iróasztala is, holott gazdája, János gazda, csak a felső népiskolát végezé. De a leányai már mind kijárták a képzőt.

Itt most meg kell állitanom a tollamat, hogy mondanivalóim sorrendjét meg ne zavarjam. Mert nagy utat kell megtennem még, amig eljutok odáig, amikor a székely gazdaember iskoláztatja nemcsak a fiait, de a leányait is… Ez már ugrás, széditőnek látszó nagy ugrás, de majd kisül, hogy nem is ugrás, hanem fontolva haladó, egészséges fejlődés ez. Csak be kell pillantanod abba a virágoskertbe, melyre a nappali három ablaka nyilik s már ez mutatja, hogy ennek a háznak a gazdája ugrás nélkül is halad előre, szépen, egyenletesen, testi s lelki szemünknek jólesőn. Ez a virágoskert az én szülőházam s az előtte meg mögötte illatozott virágoskertecskék helyén szülétek. Ha nem nevel urnak az édesapám, ma én volnék itt a gazda, mert, ősrégi székely szokás szerint, engem illetett meg az ősi telek, mint legkisebb fiut. Ám én „tudományra“ váltottam az ősi telket s szomszédja lettem a Gábor bácsi fiának, kint a házam a falu szélén, nagy csendességben – jól történt-e igy vagy rosszul, kisül, mire könyvemnek végire érek. E pillanatban idegenül tengődök a nagy Babylonban s nem tudom, nem lépek-e idegen földre, ha innen – megszökhetem… Ó, ó, megint félre kalandoztam, János öcsém szép virágoskertjéről megfeledkezém. De te megbocsátasz nekem, nyájas olvasó, hiszen vehetted észre, hogy bódult a fejem, bódult a szivem. A mi virágoskertecskénket gombolyag fenyőboronák keriték be, János gazdáét az udvar felől jó móddal megalapozott, fonott drótsövény, az ucca felől fedett kőkerités. Egy rózsabokor, melyet édesanyám, s egy körtefa, melyet édesapám keze ültetett: a régi virágoskertből e kettő maradt meg. A rég kiszáradt, egyetlen orgonafa helyett, az udvar felőli részen, végig orgonabokrok szelik a drótsövényt, közbe-közbe sugár vörös fenyők, – gyönyörüséges kép s május havában mámoritóan illatos. A méhszin helyett, melynek tövében annyit játszadoztam, uj méhszin, melynek födele alatt a gyékényből font paraszt méhkasok s a legujabb szerkezetü kaptárok szépen megférnek együtt. Édesanyám oltatlan rózsájára kegyelettel néznek a piros, a fehér, oltott rózsák s egy közöttük talán szeretettel is: emlékrózsafája ez annak az ágynak, amelyben édesapám örök álomra hunyta szemét. Nagy gonddal ápolt virágágyak középen, oldalt málna-, ribizli s mindenféle diszbokrok, az ucca felől sorban vadgesztenye, vörösfenyő, hegedüfenyő s még egy körte- s egy almafa: ez utóbbinak ágai, éppen mint az én szülőházam ablakán a mályvarózsa, behajolnak a nappali nyitott ablakán. Szóval, itt szépen, harmónikusan, a régit le nem becsülve, az ujtól nem irtózva, fejlődik az Élet, mivelhogy nem ott kezdik, ahová minden józanul gondolkodó ember hite szerint, eljutni csak századak multán lehet. Ha ugyan lehet…

*

…Mostan pedig megyek az iskolába. Már nem a Szotyori bácsi karján. Mert Szotyori bácsi mégis itt hagyott minket, pedig hogy szeretett s hogy szerettük mi is őt. Fészket akart rakni (nyilván megkivánta Gábor bácsitól) s hazament a falujába, Szotyorba, ahol a vén mester halálára nem kellett várnia: egész kepét kapott. Hát, elment Szotyori nagy sirással-rivással, sirt ő is, siratta a falu is, különösképpen a mi házunk népe s talán legkeservesebben siratta meg egy pirinkó kis fiu, akinek ezután a maga lábán kell iskolába járnia. S lám, a félkepére nyomban akadt pályázó, két diáklegény, mindakettő – Benkő. A néhai vén tiszteletes gyámoltalan fia az egyik, az a szegény Laji, aki buzával hizlalta a disznót, amikor a maga gazdája lett; középajtai Benkő a másik, aki nevén kivül más atyafiságban a kisbaczoni Benkőkkel nem vala. Lajinak, szegénynek nem volt hangja, annál hegyesebb, csengőbb a másik Benkőnek, akinek Sándor a neve.

Hatodik esztendőt tapicskáló gyerek voltam, amikor Benkő Laji, egy vasárnap délután, az egész falu szine előtt, Istennek házában egzámenre állott. Mert a kántori pályázat valóságos egzámen vala. Minden képező gazdának joga volt az egzaminálásra. Össze-vissza vallatták a pályázót a zsoltáros könyvből. Nem elégedtek meg azzal, hogy az istenitisztelet során végig énekelte a szokásos dicséreteket és zsoltárokat, nevezetesen: a gyülekező, a felálló, az ülő, a könyörgés és prédikáció közti éneket (mialatt a tiszteletes a bibliából kikeresi a prédikáció alapigéjét), meg az istenitiszteletet bezáró éneket, mert végre is ez csak egy-egy ének, már pedig, gyülekező, felálló, ülő ének többféle van s hol vannak még a karácsonyi, husvéti, pünkösdi énekek? És hol az urvacsoraosztás közben szüntelenül szólók? Istenem, Istenem, mi tenger éneket kellett tudni s azt orgonaszóval kisérni a kisbaconi félkepéért!

Ma is látom, amint szegény Benkő Laji félénken, gyámoltalanul betámolygott Istennek házába. Szinte hallom fogvacogását, a cérnalábu áldozat térdeinek összeütődését: szánakozva nézték az öregek, vihogásukat nehezen visszafojtva a fiatalok. Mondjam tovább, ne mondjam, a mai szólásmondással élve Laji pályázata kinos botrányba fult. Alig hallható hangon dünnyögte el a gyülekezőt: Im, bejöttünk nagy örömmel… Hát, Lajit illetően nagy hazugság volt ez a nagy öröm. Bizony, nem jött ő ide örömmel. Anyja, a vén papné kényszeritette rá. De ő szegény csak nyomkodta tovább az orgona billentyüit, nekifohászkodott a felálló éneknek, amely azért neveztetik ennek, mert erre felállnak a hivek s állva hallgatják és énekelik végig. Ó de szép ez az ének, ha szépen csengő hang vezet az orgona mellől, s kiséri jó énekesek, leányok, gyermekek szoprán, legények tenor, idősebbek emberek bariton hangja! Csak ugy repül az ég felé:

De most nem repült ég felé az ének, szárnyaszegetten bukdácsolt, s ha zengő hangu Benedek Sándor János, ez a szőkehaju, piros képü fickólegény hirtelen át nem veszi a szót, a felséges ének bizony nem jut fel az égbe… Zordon képü, hirtelen mérgü Dobai tiszteletesnek csak ugy szikrádzott szeme a haragtól, dörgő hangon kiáltott fel szegény fiuhoz: Elég volt, Laji, elég! – és Laji szeméből megeredt a könnyek zápora, félre tántorgott az orgona mögé. Érzékeny szivü nénémasszonyok szipogtak, merthogy igen sajnálták a néhai aranyszáju tiszteletes gyámoltalan fiát. Tekintetes Gál Dánielné keresztanyám asszony szégyenében (mivelhogy Laji is keresztfia volt) kiszaladt a templomból. Öregebb rendü emberek nemkülönben sajnálkozának, csak a fiatalság vala – mint minden időkben – kegyetlen: illetlen össze-vissza vihogás, élesen csengő kacagás botránykoztatá meg az öregebb rendüeket.

Mi más volt Benkő Sándor pályázata a következő vasárnap délutánján! Vastag, telt nyaku legényecske volt ő, öblös torku, bátor képü, apró, eleven szemü, hetyke járásu – bizony, nem verődött össze az ő térde, nem vacogott a foga. Mint a győzelmében bizonyos hadvezér vonult be Istennek házába, jobbra, balra illendően hajtogatva fejét; csakugy recsegett talpa alatt a fa garádics, amint felszaladt az orgonához; ott hirtelen leült, végigfuttatta ujjait s érces hangon rázenditett: Im, béjöttünk nagy örömmel!

Gál János megyebiró (ez nálunk a kurátor neve) büszke-boldogan hordozta körül a tekintetét. Azt mondta ez a tekintet: Van már mesterünk! Benedek Balázs, ez a higgadt, minden szavát megfontoló ember, aki kellemetes baritonjával kisérte máskor a mester énekét, most hallgatott s elégedetten hajtogatta a fejét. Az ő fejének hajtogatása is azt mondta: Van már mesterünk. Ezt mondta minden arc, minden szem. A Te rólad zeng dicséretünk csakugyan zengett, s amikor következék erre Mint a szép hives patakra a szarvas kivánkozik, Isten után való vágyakozás fénye ragyogott a szemekben. Vajna Rózsi, az én egykori pesztrám, most már nekiserdült, pirosalma képü leány meg is feledkezett magáról, a szeme rátapadt a nap hősére, aztán egyszerre csak megcsendült a hangja a zsoltár e soránál: És hozzá kivánkozik! Megbotránkozással fordult felé minden szem. Gál János uram haragosan intette le. Ó, pedig Rózsi igazán olyan szépen, olyan „hegyesen“ énekelt s ugy el tudta nyujtani minden sornak az utolsó szavát, hogy az a következő sorba beléolvadott… Hát azt én az én hatesztendős butikó fejemmel gondolhattam-e, hogy Rózsinak már rabul esett a szive? Hogy ő nemcsak Istenhez, de a nap hőséhez is kivánkozék. Aminthogy, meglássátok, ennek a leánynak még ártatlan szive tüzet fogott e napon; tüzet, mely csak sok-sok esztendő multán alszik el, pedig mi tenger könny oltogatá!

Hát, végig énekelte Benkő Sándor mind az éneket, ami az isteni tisztelethez tartozék, de hohó! ez még nem elég: még csak most kezdődik az igazi egzámen. Most fogják megegzaminálni az ifju dalnokot a zsoltáros könyvből, sorba énekeltetvén a karácsonyi, a husvéti, a pünkösdi énekeket. Hebegő beszédü Gál János uram (hires nagy verekedésben verték hebegőre a nagyerejü, nagyindulatu embert) a félkepéért ugy megénekeltette szegény fiut, hogy sok lett volna, ha nem mesteri, de egész papi kepét fizet az eklézsia. Ujesztendő napján, Urvacsora-osztáskor, hosszas szárazság és hosszas esőzés idején és mindenféle alkalmatosságokkal énekelendő énekekre vala kiváncsi Gál uram, végezetül pedig, amikor már csurgott a verejték a delinkvensről (mert az volt már és nem pályázó), feladá Gál uram a legnehezebb s a legszebb feladatot:

– Mé-még egyet, ö-öcsém uram. A ki-kilencvenedik zso-zsoltárt!

A 90-edik zsoltárt! Ezt a zsoltárt, a vastag nyaku, sziklakemény hitü kálvinisták dacos tanuságtételét Istennek örökkévalósága mellett; ezt a fenséges szép költeményt, minden zsoltárok közt a legszebbet, az énekhangot fent és lent kemény próbára tevőt. Ezt a zsoltárt, mely ellenmondást nem türően dörgi a hitetlenek fülébe:

Csuda nagy örömnek s büszkeségnek ragyogását látta gyermekszemem öregeknek, ifjaknak arcán. Van már mesterünk! ezt ragyogták az arcok, a szemek. Nem voltam – hála Istennek – csudagyermek, nem kerestem, nem kutattam, vajjon van-e e sok arc közt bár egy, amelyre kiül a kérdés: hát tanitónk van-e? De későbbi időkből e napra visszatérve, megbizonyosodtam abban: ez a kérdés egyetlen lelket sem nyugtalanitott. Kollegiumból jött ez az ifju legény, nyilvánvaló tehát, hogy irni, olvasni, számolni tudnia kellett. Ha ezt a tudományát átplántálja a gyermekseregbe, amihez pedig csak jó igyekezet szükségeltetik: akkor is bolond volt, ma is bolond ember, aki többet kiván ennél. A mi vén zsellérünket, a bölcs Demeter Andrást, édesapám egyszer megszólitotta hebehurgya munkájáért. Megállt a vén füllentő s mondá egy igazi bölcs nyugodalmával: – Gazduram! Minden ember bolond ember, aki jobban táncol, mint ahogy tud. Az uj tanitó okos ember volt: ugy táncolt, ahogy tudott, s most, öreg eszemmel tanuságot tehetek mellette: jól táncolt.

Októberben nyilt meg az iskola, de az egész hónapban csak két növendéke volt: Anikó meg én. Anikó, az én nővérem. Ő már egy telet járt a Szotyori keze alá, tul volt a palatáblán s irkája vonalai közé oly szép kerek betüket körmölgetett, amely kerekséghez – sok esztendő ide-oda próbálgatása után – csak öregedő esztendeimben jutottam el. Eleven eszü leányka volt, de amikor az uj tanitó kipróbált az olvasásban, ő még sillabizálgatott, mutatóujjacskájával végigtapogatott a betükön, én meg mutatóujj nélkül, mint a gyorsan folyó viz a medrében, ugy szaladtam végig Indali Ábécés könyvének apró olvasmányain. Az én első könyvem nem az Ábéce volt, hanem az első igazi magyar gyermekkönyv: Flóri könyve. Az a könyvecske, melyet Bezerédj Amália irt egyetlen leánykájának, Flórikának s vele egy félszázad gyermeknemzedékeinek. Bezerédj Istvánnak volt a felesége ez az áldott emlékü honleány, annak a nagyszivü embernek, aki elsőnek szabaditotta fel jobbágyait a megalázottság, a földhözkötöttség járma alól, – s lám, ebben az országban senkinek sem jutott eszébe, hogy ennek az emberpárnak nagyságát szobor hirdesse időtlen-időkig; a legszebb, a legtökéletesebb szobor, mire magyar szobrász ihlete és vésője képes!

Ennek a könyvecskének minden versikéjét, minden mondatát elejétől végig olvastam százszor meg százszor; kicsi agyamban vittem az iskolába minden betüjét, képecskéjét, s bár megkapott Indali Ábécéjének első lapján az „ő“ elé rajzolt őzike is s felejthetetlen emlékként vésődött a lelkembe, – Flórika könyve maradt jó sok esztendeig legkedvesebb könyvem, az én gyermekkoromnak egyetlenegy gyermekkönyve! Egyetlenegy. Halljátok, unokáim, kiknek könyves állványain a hazai s a külföldi gyermek- és ifjusági könyvek kettős-hármas sorokban szoronganak! Nekem csak ez az egy könyvem volt. Ennek az egy könyvecskének csak a táblája maradt meg, – emléktárgyaim közt megtaláljátok – de ami benne volt, ugy átgyökeredzett a lelkembe, hogy ma is gyermeki gyönyörüséggel mondogatom, szavalgatom, dudolgatom kedvesen együgyü versikéit: bizonyos, hogy ez az egy könyv elkisér engem a kisbaconi temetőbe! Ennek a könyvecskének lelkéből sarjadzott ki az én gyermek-ifjusági könyveimnek terebélyes fája, melynek tövében ti meg-megpihentek… Ez a könyvecske tett adósává a gyermekvilágnak: mindazt a gyönyörüséget, mit az egyetlen könyv szerzett a gyermeki léleknek, tetézve adni nektek, gyermekek!

…Künn az udvaron össze-visszaszaladgálnak rémült sivalkodással a csirkék, édesanyám, Éva meg Anikó keritgetik, no, most mindjárt lefogják, huss! Mikor már azt hiszik: megvan! – kisurran kezük közül a kiszemelt áldozat. Tudom, miért e hajsza: ma visznek föl az iskolába, két gyermek után két csirke jár a tanitó bácsinak. Nem „illeték“, de – illendő. Nem sajnálom a tanitó bácsitól, de sajnálom őket, szegénykéket. A búsbeteg tejet szopott gyermek érzékenységével nézem a hajszát, s bármint vágyakoztam az iskolába, most, hogy közeledik a pillanat, kicsi szivemet szorongani érzem: vége a szabadságnak, nem szökhetem át kedvem szerint a kis zsellérházba, amely amilyen kicsiny, oly nagy nekem: a mesék végtelen birodalma. Ott, abban a kicsi zsellérházban hallottam az első mesét. Mondója egy növendék-leányka, s nem vén banya, mint azt gondoljátok talán. És az első mese után kisirtam-könyörögtem belőle a másodikat, harmadikat, a negyediket, – aztán a jó Isten tudja, hányadikat – nem volt többé nyugodalma tőlem. Hol tanulta tengersokaságát a kacagtató, a hátborzongató, lélekzetfojtogató meséknek ez a leányka? Sem apja, sem anyja nem volt mesemondó. Nyilván fonó- s kukoricafosztó-estéken szedte föl, s mondta tovább tóditva, cifrázva, én meg nyeltem magamba tátott szájjal, kipirult arccal, lázban égő szemmel, s végére ha ért egynek, rángattam a szoknyáját: tovább, tovább, még egyet, no még egyet! Emlékszem, világosan emlékszem, sok-sok este sirva bujtam karikás ágyacskámba, mert nem hivták át Rigó Anist – ő volt az én mesemondóm… Vajjon él-e még Anis? Még élt most esztendeje, amikor világszép kertemből másodizben7 kellett menekülnöm… Eleven, vidám, csipkelődő, csufondáros száju vén asszony, szót-szóra mondó, nagyokat tóditó – könnyü volt rekonstruálnom a mesemondó növendékleányt. S ahogy elnéztem, elhallgattam most ősz fejjel, bár egy mesére sem emlékezem, amit belőle kisirtam, már tudom, hogy ezekből a mesékből sarjadzott ki a másik fám, a mesemondó terebélyes fája, melynek tövében szintén meg-megpihentek… Bezerédj Amália és Rigó Anis… Nagyúri nő az egyik, zsellérleány a másik. Ennek a kettőnek lelki táplálékával mentem én az iskolába. Csak egy gyermekkönyvem volt? Ne, ne sajnáljatok, gyermekek. Szép volt, gazdag volt az én gyermekkorom. Tele volt a lelkem jámbor versikékkel, tele volt mesékkel, a nép, az istenadta nép kincsesházának legdrágább kincseivel – szép volt, gazdag volt az én gyermekkorom!

Karján hordott Szotyori az iskolába, lába közé állitott Benkő, úgy olvastatott próbát velem. Simogatta fejemet, arcomat, csudálkozott, álmélkodott, aztán egyszerre csak fölemelt az ölébe s megcsókolt. Ezzel a csókkal „irta be“ a hatesztendős apró emberkét. Hogy fölmelegitette, hogy felszabaditotta szorongó szivecskémet ez a csók! Belenéztem a szemébe s mondtam nagybátran: Tudom az egyszeregyet is, tanitó bácsi!

– Ó, ne mondd, – mosolygott szinlelt csudálkozással.

– Tudom bizony!

– „Szöktetve“ is?

– Szöktetve is!

És szöktetett össze-vissza: 5×5, 4×9, 9×4, 6×7, 9×9 – édesanyám meg gyönyörködve, aggódó arccal figyelt, nem zavarodom-e bele a szöktetésbe. – Ne féljen, édesanyám, bátoritá loppal oda-odavetett mosolygásom.

– De azt nem tudod, hogy a macskának hány a lába? – kérdezte hirtelen Benkő bácsi.

Kacagtam, hogy csakúgy csengett a kis szobácska.

– Ó mit gondol, tanitó bácsi! Négy, négy, négy!

– Ohó, – mondta Benkő bácsi roppant komolyan:

Mind kacagtak, édesanyám, a tanitó bácsi, Anikó, de az én kicsi szivem elszorult, szemem sarkán kicsordult egy könycsepp, hirtelen, váratlan gyult világosság buksi fejecskémben: ime, valami, ami nincs benne sem a Flóri könyvében, sem az Ábécében, s jaj, Istenem, még mi minden lehet, ami nincs meg ezekben! Alig tudtak megvigasztalni.

*

Október végére betakarodott a falu, megjött november, melyről meg van irva Flóri könyvében:

Igen, megjött, lassankint megteltek az iskola padjai, baloldalon a leánykák, jobboldalon a fiuk. Csudálkozva láttam: fiuk, lányok, mind nagyobbak, én vagyok az iskola Benjaminja. Voltak a fiuk közt nagy kamaszok, a leánykák közt domborodó mellü növendék-leányok, akik még az Indali Ábécéjénél tartottak, mutatóujjal babukoltak végig a betükön. De akadtak köztük előrehaladtabbak is: Dobai Anikó, a pap leánya, Jankó, a fia: ezek már Gáspár János Olvasókönyvéből olvasgattak, igen lassan, megfontoltan, amin én igen megzavarodtam, merthogy az ő apjuk pap vala… De nini, milyen szépen, milyen akadozatlan olvas Vajna Ferenc, ez a barnaképü, csillogó szemü fiu, holott az ő apja nem pap, nem nótárius, nem megyebiró, csak furó-faragó ezermester, kicsi gazda, – hogy lehet ez? Most kiáll a nagy fekete táblához, mondatokat ir oda, gyönyörü kerek betükkel, csuda, hogy tovább nem gurulnak. Megtudtam, hogy ezek a nagy fiuk s nagy leányok mind három-négy tele járnak iskolába s lám, a legtöbbje csak babukolva olvas, – hát ez hogy lehet? Hiszen rájöttem lassacskán. Aki felvitte gyermekét az iskolába – hát az felvitte. Aki nem vitte fel – hát az nem vitte: nem igen kérték számon. November közepén, Szent Márton napja körül telt meg az iskola, virágvasárnapján volt az egzamen. Közbe-közbe el-elmaradoztak a kamasz fiuk: ha jó szánut volt, mentek az apjukkal az erdőbe fáért. Márciusban, ha elolvadt a hó, kezdődött a szántás, apró fiuk, kamasz fiuk az ökör mellé álltak, nagyokat rittyegtettek ostorukkal, hogy csakugy zengett a határ. Voltaképpen 3–4 hónap volt az esztendő, az iskola esztendeje.

Amely gyermek rendesen járt az iskolába s fogékony volt az esze, két télen kitanulhatta az egész iskolát. Ha hat telet járt, akkor sem haladt tovább: ujra meg ujra magolta a Bibliai történeteket, a konfirmációs kátét, Erdély történetét, melyet versekben irt meg egy Györke nevü versfaragó. Ha mindehhez hozzáveszem Erdély kopott, szinehagyott földabroszát, melyből egynehány helységnek a nevét ki lehetett betüzni; az egyszeregyet; a számtudományokból a négy alapmüveletet s a Gáspár-olvasókönyv olvasmányait: ennél több tudománnyal a kisbaconi iskola agyunkat meg nem terhelé.

Az én gyermekkorom népiskolája és középiskolája közt nem volt közvetetlen kapcsolat. Akár két telet, akár hatot ültünk, üldögéltünk rozoga, nyikorgós padjain, a kollegium első osztályába föl nem vett nagytiszteletü Kiss Ferenc uram, a székelyudvarhelyi kollégium rektor-professzora. Ám az én időmbeli kollegiumnak volt négy elemi osztálya is, ennek azonban csak a második, legfönnebb harmadik osztályába vették föl a falusi iskola „végzett“ nebulóit, akik közt 12–14 éves kamaszok is voltak.

Amikor az első telet kijártam, éppen közepén voltam a hat meg a hét esztendőnek. Benkő bácsi – igy mondanák ma – velem brillirozott a virágvasárnapi exámenen. Kiállitott az Urasztala elé, ott előre, jobbra, balra szépen meghajtottam magamat s elszavaltam egy költeményt, mely nem volt benne az Olvasókönyvben: A megfagyott gyermek volt e költemény. Irta báró Eötvös József. Igy: E-ötvös. A tanitó bácsi is igy mondta: E-ötvös, s nem Ötvös. Akkor ez az Eötvös báró csak költő volt, s talán maga sem hitte, hogy még egyszer Magyarország kultuszminisztere lesz, a népoktatási törvény megalkotója. Mert volt már egyszer: 1848-ban. De amikor én A megfagyott gyermeket szavaltam, 1865-öt irtak; már olvadozott ugyan a jég a megfagyott ország dermedt kebeléről, bimbóztak a remény virágai, de ki tudja? hátha megfagynak a bimbók, mielőtt virággá fakadhatának. Az anyja sirján megfagyott gyermek érzékeny története megtalálta az utat az érzékeny szivekhez, s ugy tetszik nekem, akkoriban minden sziv érzékeny vala, mivelhogy az asszonynép sirt hangosan s kemény arcu férfiak is szemüket törülgeték. És mert ez elég hosszu költeményt megakadás nélkül csengette végig az iskola legapróbb gyermeke, ne csudáljátok, ha fülem hallatára jövendölé meg Gál János megyebiró keresztapám uram (persze, hogy ő is keresztapám volt!): me-meg lássák a-atya-fi-fiak, e-ebből a le-legé-génykéből pa-pap lesz! S jól jövendölé Gál uram, mert bár palást, az öreg korral folyton növekvő nagy bánatomra, vállamat nem födé, attól a pillanattól fogva, hogy tollamon át beszélhetek az én népemhez, mind e mai pillanatig, magamat papnak érezém…

Amikor az egzámennek vége volt, Benkő Dánielné keresztanyámasszony hirtelen lehajolt a pad alá, onnét kiemelt egy zsákot, a pad fölött áthajolva meglóbálta, s im egyszerre csak a templom földjén tenger sok aszaltkörte gurult szerteszét. Nem volt ebben meglepő minden egzamen végén hol ez, hol az a néni, néha többen is, szétönté a maga aszaltkörte-ajándékát. Egy pillanat s egymás fején-hátán rohantak ki a gyermekek, mohón estek a pompás csemegének, az erősebb félre lökte a gyengét, volt sirás, kacagás – ez az élet. Nem, nem egészen ez az élet. Én az első pad külső szélén ültem, szorosan visszahuzódtam a pad hátához, mikor aztán az én padom kiürült, felálltam s ugy néztem a dulakodást…

Gál uram megjövendölte, hogy pap leszek, s ha bölcsebb ember, most a jövendölését megpótolhatá vala: – pa-pap, de sze-szegény… Alig hiszem, hogy bárkinek is e gyülekezetben szemébe tünt volna e kép: a templom közepén gomolyog, dulakodik egy csomó gyermek, egy meg ott áll, álldogál szótlan, gyámoltalan – mely boldogitó, mely megnyugtató érzés ma, a 60-adik év alkonyán, hogy életem folyásán véges-végig, sohasem vegyültem a dulakodók közé, mindig csak álltam, álldogáltam szótlan, gyámoltalan!

Nem, nem félek a számadástól, ha majd Isten előtt állok.