Читать книгу A menekülő Élet - Ady Endre - Страница 1

Van-e szebb élet, mint a másik,

S nem mindegy-e akárhogyan

Verjük magunk az elmulásig?

Úgy siratom azt, amit sírtam,

Olyan nagy vétek a sirás:

Esti vezeklés hajnal-pirban.

Aki él, az mind, mind örüljön,

Mert az élet mindenkinek

Kivételes szent örömül jön.

Én vétkeztem, százszor vétkeztem,

De már jön a megjobbulás,

Már az örömet látni kezdem.

Már megragyog fénnyel az élet,

Mindennemü és mindenkié:

Milyen nagy, áldott fényességek.

Akárki helyén éltem volna,

Életem éltem egyaránt,

Ujjongva avagy panaszolva.

És akármi is fog már jönni,

Mielőtt végleg elmegyek,

Meg fogom ezt szépen köszönni.

Valamikor labdatéren

Hét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson,

Ki az az egy nem osztozó

Labdaverő boldogságon,

Ki az az egy, ki ne játsszon,

Engem dobott ki a sors,

Mindig engem, mindig engem.

Kövér könnyel, sovár vággyal

Víg hat körűl leskelődtem, ténferegtem.

Most is, most is víg hat körül,

Kik nem hatan: százan, ezren

Lapdát vernek víg-feledten

Csak ugy kussoltat a sors

Mindig engem, mindig engem.

Ni, most a labdatéren

Milyen gyorsak a fiuk

És még szebben kacagnak,

Miként a régi hatok.

Milyen, milyen szent volna

Utódomat meglelni,

A kitudott, kis senkit,

Fölösleges nem-játszót

És szólni hozzá vigan:

„Fiacskám, meglátod majd,

Lessz egy nagy labdajáték

S ott te leszel a vezér,

Repülsz, miként a labda

S rikoltsz, mint egy víg rigó,

S ha majd nagyon elfáradsz,

Keresed a hatokat,

Keresed s nem találod;

Igy van ez jól, fiacskám.

Régi hét fiuk közűl

Ime, engem tartott meg

A fő-fő Labdaverő

S a többit szépen, ifjan

Kiverte a játékból.“

Igy szólnék utódomhoz.

De bár bejártam százszor

A régi labdateret,

Nem lelem, nem találom.

Talán más most a világ,

Nincs játékból kitudott

Csenevész, sárga fiu.

Pedig, nagy Labdaverő,

Én titkos, nagy Jehovám,

Úgy szeretném az ilyet

Mindet összegyüjteni

S egy vígságos játékban

Egy utolsót játszani.

Már új utálatok se jönnek,

Nagy csapások meg nem csufolnak,

Kopott, silány, hivatlan vendég

Penészes portámon: a Holnap

S roskadott vállamon: az Élet.

Csodálkozom, mikor beszélek,

Vagy mást merek unt szóra hozni

És hogy még tudok csodálkozni.

Néha, ütötten, mintha várnék

S táncol előttem halvány-halkan

Futós időkből néhány táncos,

Zárt szemű és hűlt lábu árnyék,

Ezekkel is már leszámoltam,

Csak voltak ők és én is voltam

Táncok korában, hős időben.

Csak olykor-olykor ébredeznek

Egy-egy versfaló messzi nőben,

Kiktől bókokat hoz a posta,

Kik unalomból kalandozva

Verik meg a vén kapus várat.

Egy szemrehányás, késett zokszó,

Elhalt hangu baráti kérdés

Jön-jön még s több váltó-lejárat.

És siratás, keserü száj-íz,

És a „mi lessz?“ – re vállat vonva

És nézvén látni nem akarni,

Kergűlt a szív és az agy lomha.

Böngészem a hirlapok sorját,

Semmit se bánok, őrzök, értek.

Ürülnek a boros edények

Íz, szomjuság és mámor nélkül,

Se nem dühödik, se nem békül

Közömbös, borult, szegény lelkem.

Küldött az Élet: megfogadtam,

Parancsokat rótt: teljesítvék,

Kérdezett és ime: feleltem.

Jaj, felejtek és görbe szájjal

Fanyargok én, aki a szitkot

Fohásszá avattam s a titkok

Bősz száju harsonája valék.

Leveleimet elégettem,

Multamat a Multba kavartam,

Akaratom mind elakartam

S unom a rest, döcögő Jövőt.

Unom már az emlékezést is

S a bánást bűneim fölötte,

Sok fogadkozásom: „örökre“,

Sok, pazarolt, régi csókomat.

Kit látok, másnak-váltnak látok

S énemben bámulom a régit,

Mint egy öreg mesét: „beszélik“:

Óperencián is túl talán.

Minden úgy csittul, mulik, szürkül,

Mint amit rőt mező védelmez:

Ma már a Halál sem félelmes

S szégyenlem, ha föl-fölijjedek.

Tán-holnapi végem mosolygom

S én, a szegény, megcsalt borissza,

Mint egy Isten úgy nézek vissza,

Által, eldobott életemen.

Ami mámor volt, nem sajnálom,

Ami józanság, az se késett,

Se barátot, se feleséget

Utamra nem ráncigáltam én.

Mosom kezeim, szűz Pilátus,

Felejtek, jaj és megbocsátok,

Csók, pénz, hit, bűn, nem várok rátok,

De nem várok már magamra sem.

Bizony, ha élek,

Talán én is lantot cserélek,

Hiszen még máma

Abroncsozza lelkem a fáma.

És hogyha holnap tetszenék,

Jönnének más húrú zenék,

Új hírek és új aggodalmak.

De befűtött az Úr a dalnak,

Ha ilyen könnyen lebben el

A hit, a máj és a tüdő

S mint költők hívják: a kebel.

Bizony, ha élnék,

Életemet halálnak vélnék,

Mert élnék ócskán

Túl minden ringy-rongy földi jócskán.

És hogyha holnap tetszenék,

Van élet és halál elég.

Van összvére e szép kettőnek

Szülő-ágynak és temetőnek.

A bölcs ember sírva mulat,

De végül minden egyszerü:

Egy úri, hősi mozdulat.

Bizony, ha holnap

Hír-abroncsaim szétbomolnak,

Szabad-szebben

Lélek nem hullt szét lelkesebben.

Fájdalmas betegség,

Örökös, barna cikkázása

A Halál-villámoknak,

Ki szereted a jaj-muzsikát,

Az átkozódó Jóbokat,

A sebes Lázárokat,

Fájdalmas, hosszú betegség,

Te vagy az Élet,

Mert te vagy az Élet

Hű várnagya, ki jól vigyáz

A portyázó vár-úr

Kikapós, léha asszonyára.

Hajh, fájás nélkül

Az volna az Élet,

Ami a fáradt kurtizánnak

A legszebb ifjú

Szerelmi, szent dühe:

Semmi.

És én jajgatva is,

Egeket káromolva néha,

Mardosva, tépve,

Sujtva a Halál-villámoktól,

Érzem benned az Életet,

Érzem, hogy te vagy az Érzés,

Akit azért kaptam,

Hogy az Életet soha-soha

Érezni el ne üttessem,

Míg élek.

Óh Élet hű várnagya,

Fájdalmas betegség,

Köszönöm, hogy rámlakatoltad

Élet-uramnak

Szemérem-övét.

Megőszült tenger, ez volt a vak remény:

Úgy hagyni vénen a tengert,

Hogy jajgasson,

Hol erős karral habjába csaptam én.

Hogy megőszülten tépje ezüst haját,

Hogy szánják a megőszült tengert,

E megőszült,

Halálraijjedt, óriás banyát.

S ha jön elétek az aggok serege

S kérdi, mi lelte a tengert:

Mondjátok meg,

Hogy itt úszott az Isten szörnyetege.

S mégis képírók képén mocsár, romok

S mégis nézzétek a tengert:

Kissé ősz lett,

De, hajh, semmi, de semmi sem változott.

Úgy csapott belé, mint az Isten nyila

Valaki s nézzétek a tengert:

Képíró-mű

S rajta néhány úri hal-familia.

Óh, én bibliám, mégis maradj titok

S ha nézik a megőszült tengert,

Mondd, hogy egyszer,

Egyszer tán mégis valami jönni fog.

Egyszer talán majd nyilik az Úr ege,

Egyszer tán átszeli a tengert

Villám-csíkban

Az Isten sujtott s kedvelt szörnyetege.

Napjaim: koldus, Télbe-hulló,

Csöndes, elszánt betegek,

De vidáman zúgnak körültök

Tavaszi csergetegek

S futó hó alól zöld kacsint.

Meggondolom, hiszen a láz: láz

S én mégis csak roncs vagyok

S kezdődő Télben várt Tavasszal

Mindhiában baktatok

S aligha érek már Tavaszt.

De csergő, friss álmaim vannak

S tépik Tél-est biborát

S rohannak utánam kölykökként

A nyilandó ibolyák:

Hát hogyha együtt érkezünk?

A Hold egy óra mulva jön föl

S a nagy országút verett,

Városba vivő, köves útján

Jönnek

A távoli szekerek.

Följött a Hold, muzsikák szólnak

És őszi harmat pereg

S nyikorogva, fehér Hold-fényben

Jönnek

A távoli szekerek.

Ki álmában a Holdnak fordul,

Nyugtalanul szendereg,

Mikor távolról iparkodva

Jönnek

A távoli szekerek.

Városba tartnak adni, venni,

Rossz kerekük nyekereg,

Nyikorogva és nyekeregve

Jönnek

A távoli szekerek.

A Hold elfordul, hajnal lessz már

S a hajnalban egy sereg

Villamos lámpa alszik el, ha

Jönnek

A távoli szekerek.

A városban ébrednek kinnal

Szegény, törött emberek

S várják azokat, akik jönnek

Jönnek

A távoli szekerek.

Leesik a Hold elfáradva

S a Nap, mint bibor, kerek,

Kacagó csoda hág az égre:

Jönnek

A távoli szekerek.

Sandítva száll Rómára

Fecske-raj-követséggel,

Vigyorog vígan széjjel

Nyárdélutáni Hold.

Nagy kékség és pirosság

Most újból-újból hozzák

Régből azt, ami volt.

Szent mezők pára-fátylat,

Hegyek álom-szint váltnak,

Diadalok s romok,

Nap s Hold közé beszőve,

Hanyattan az Időbe

Róma sürög-forog.

Óh, gyönyörű örökség,

Változó, ős, szent község,

Urbs, te feledtető,

Az én-élet poklából

Lelkem-testem kilábol,

Te, szent védő tető.

Im, magam idehoztam,

Védj és borits be mostan,

Te szép, te bölcs, örök.

Örökkön éltem, élek,

Csupán hüvelyt cserélek,

Mint Ulisszes-görög.

Áldom a nyüzsgő Rómát,

Mindennek átfogóját,

Pulyásan is nagyot.

Ma, hogyha úgy akarnám,

Alkonyi álom karján

Akár Remus vagyok.

Nézem a mai nőket,

A volt és lesz időket:

Be régen élek itt,

S be minden élet mindegy

S a Hold már ismer minket,

Vigyorog s nem hevít:

Sandítva száll Rómára.

Életét végig gőgben élje

A Sátánnak fölkent kevélye.

Fakóan szirma ne omoljon:

Piros virág volt: pirosoljon.

Panaszra is görbülhet szája,

De rugja meg azt, aki szánja.

Komédiázzék, hogy ő elvet

Egy-egy megtagadott szerelmet.

S ha térdelve mondja imáját,

Pattanjon föl, mások ha látják.

Ha hisz és vár, remél és retten,

Kiáltsa azt, hogy ő hitetlen.

Ha szivébe kétségek szúrnak,

Zengedezzen hitet az Úrnak.

Sohse legyen asszony bolondja

S ha él-hal érte, meg ne mondja.

Ha futó csókra űzi ösztön,

Százszor ájuljon, esküdözzön.

Inség, betegség hogyha dúlna,

Járjon-keljen, mintha vidulna.

S Halál ha cirógatja csontját,

Farsangolón járja bolondját.

Ellenségeit udvarolja,

Mintha aggodalma se volna.

Krisztus tréfából se vezesse,

Akik szeretik, ne szeresse.

S ha az Élet már összemarta:

Jött a Halál, mert ő akarta.

(Sátán kevélye, szerencsétlen,

Jaj, nem így éltem, nem így éltem.)

Mosolyom, e pajzán király-lyányt,

Vén, bús kapukkal ime elcsukom,

Arany-haját, nagy gyermek-szemét

Utálom, irigylem és unom.

Haját tépje, szemét kisírja,

Hadd öregedjék együtt meg velem,

Szokjék sötéthöz s maradjon el

Tőle is a kandi szerelem.

Emlékezzék, mikor csókoknak

Volt balzsamos, ezer, napos napuk

S csók-csengőre nyiltak szívesen

S ifjasan a zárt tömlöc-kapuk.

Fonnyadjon el gőgös pártája,

Mely a csók-díj selyménél szennyesebb,

S gyógyítsa meg vágyát az Idő,

E bizsergő, enyhe, drága seb.

S majd hogyha a kapuk kinyilnak,

Felejtette légyen azt, ami volt:

Megölelem a fonnyadt, ősz lyányt,

Az aggszüzült, tört halál-sikolyt.

Száritson ki szemükből a Nap,

Kik egyszer is megnéztek.

Ne hagyjon az én suta arcom

Senkinek se szánó emléket.

Sors-intézőm a Semmi legyen,

Szem és fültömő Semmi,

Adassék meg nekem vád nélkül

S észrevevő vágy nélkül menni.

Hangomat a Semmi igya föl,

Mint az álmokat issza

S az én gyönge, panaszos hangom

Ne jajgasson senkinek vissza.

Távozzak el én mindenkitől

Megsemmisülve, szökve,

Szemekből, fülekből távozzak

Emlékek nélkül és örökre.

Egy suhanás se árulja el,

Mit lelkem úgyis titkolt:

Valaki elment élet nélkül,

Valaki elment, aki itt volt.

Felejtsem el én is magamat,

Nagyboldogan felejtsem,

Önmagamból és a világból

Szédülve, zuhantva leejtsem.

Akkor se legyek majd senkié,

De ne is legyek árva,

Nézzek szép, hideg mosolygással

Az én hívó, örök arámra.

Nem voltam másé, se magamé,

Arám: a hideg Semmi,

Nincs jogom, hogy emléket hagyjak

És, jaj, nincs jogom emlékezni.

Feledt kérdésként, választalan

Bukjam csöndbe omoltan:

Ha nem voltam, ne vágyjak lenni

S maradjak titok, hogyha voltam.

Pucér mellemet vágyom betakarni

Felhőkkel mint az őszi, csöndes Ég,

Ne táncoljon tovább az Élet rajta:

Most már hadd jöjjenek a mesék.

Száz méter lenne borotvált szakálam,

Öreg az ajkam, fogam is hibás:

Olyan kicsi tenger lett a szivemből

S olyan nagy az Óperenciás.

Hát megpróbálom magam befelhőzni,

Szólni magamról unott a dolog,

Gyűl és dohog őszi mese és felhő,

Burkolt mellemre rágomolyog.

Volt egyszer, sokszor, volt talán ezerszer,

Hét mértföldes csizmáju hős, derék

Királyfi, ki szabad mellel elindult

És, himm-hámm, elnyelték a mesék.