Читать книгу A menekülő Élet - Ady Endre - Страница 2

Szivedet Isten belátáshoz

Százszor segítse:

Egy kurta évig élek tán még,

Tán még eddig se.

Mit kezdenék sok-sok más nővel?

Hajrázva, újra

Csinálnám a régi játékot

Vágyva, borulva.

De ha szám-íze régi volna

S egy alkonyatkor

Érezném ízét a te szádnak,

Mi lenne akkor?

Jaj, hogyha téged más pótolna

Egyetlen egyszer,

Te, de meg én is, be megjárnók

Ily szerelemmel,

Nekem, tudom, bármely nagy csók is

Semmit se adna.

De neked, szegény, szegény asszony,

Jaj, mi maradna?

Hüs lugasban vén, nyári napon,

Aludj, mikor az apád altat,

Kicsi fiam:

Felleg-bölcsőd sírva ringatom.

Álom-testecskédet legyezem,

Csókokra emlékszem, melyekből,

Kicsi fiam,

Nem hívott elő a szerelem.

Hogy ködből vagy és sohse valál,

Sohse fájt így szegény apádnak,

Kicsi fiam,

Közel lehet hozzá a Halál.

Édes magzat-vágyak teltenek,

Csak téged kiván már a csókom,

Kicsi fiam,

Aludj, aludj, vén apád beteg.

Vén nyár, vén sors, magtalan apa:

Akartad-e valaha látni,

Kicsi fiam,

Kóbor, bús apádat valaha?

Halál leseng e nyári napon,

Mintha én feküdnék bölcsődben,

Kicsi fiam,

S álom-arcocskád cirógatom.

Nincs szebb az Ősz kiszimatánál,

Őszi éneknél nincs szebb ének,

Altató nótája a vérnek,

S az Istennek nincs jobb dalosa,

Mint az ifju és őszi féreg,

Mely szól: „hihu, megyünk, megyünk.“

Már öltözik valahol a tél

S fagyos, roppant lábával topog,

Még Ősz sincs s az ifju dalnokok,

Estenden ha mélázik a szél,

Zengik az Ősz szent, nagy himnuszát.

Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak,

Hihu, megyünk, megyünk,

Ezer ásók sirokat ásnak,

De víg az énekünk.

Hihu, hihu,

Az Élet oly hiú

S oly szép, mint őszi alkony

S oly szép, hogy elmegyünk

S oly szép az Élet-balkon

Virágos párkányán át

Bizton bukni a mélybe.

Hihu, hihu, megyünk

Danolva és nem félve,

A mi szent muzsikánkra

Ép lábu lessz a sánta,

Nyár-életű az Ősz,

Jámbor a nyári bősz,

Minden kitárt, higgadt lessz

És minden rendszeres

Oltsd el a nagy lángokat:

Szeress, szeress, szeress,

Utólszor és kitártan,

Nagy, ölelő könny-árban,

Hihu, megyünk, megyünk.

Jöjjetek, kik a karolásnak

Fáradtjai vagytok, ám váltig

Csókolni tudnátok a halálig,

Kiknek a fogaik elvástak

S ajkakat marni szeretnétek,

Jöjjön minden szerelmi inség,

Csalódás, bánat, éhség, vétek,

Aki csak vágyakban maradt

S én csókotokba csókolom majd,

Az őszi Napot, magamat.

S csodálatos, nagy csókolódzás

Lessz az édes, őszi estéken,

Mely nem fáraszt úgy, mint a nyári

De telt lessz, mint tavaszkor, régen

S fiatal csókok tébolyával

Lép majd szívetekre a Tél,

Miként a Tavasz ibolyával:

Még csókol ajkatok s nem él.

Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak,

Hihu, megyünk, megyünk,

Oltsátok el a nagy lángokat,

Szeressetek még egy utolsót,

Még szól a mi víg énekünk:

Hihu, hihu,

Az Élet oly hiu,

Megyünk, megyünk, megyünk.

Rossz vagy, vagy jó vagy?

Nem születtem én kitalálónak

S nem is születtem rossznak vagy jónak,

De kedves, gyűlölt

Hiábavalónak.

Akarsz maradni?

Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni,

Igérni tudok és megfogadni,

De beváltani?

Inkább elszaladni.

Téged szeretlek,

Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos:

Két ember s mind a kettő bolondos.

Mi lessz velünk, majd eldönti talán

A Sors, e bölcs, gondos.

Valamit szeretnék:

Dalolni víg dalát a nőnek

És víg dalát a temetőnek

Eldalolni.

Magam akarnám

Jó útravalókkal ellátni

S az életbe belekiáltni

A vígságot.

A temetőnek

Tán jussa lessz mihamar hozzám

S a nőről vígan gondolkozván:

Olyan mindegy.

Édes anyámnak

Azt üzenem, szép volt az élet

S érdemes volt harcolni véled,

Asszony-szerelmem.

Derék, szép élet:

Rossz némberé és jó anyáé,

Ők igazak és ők a máé

Mindörökkön.

Hát hadd daloljak

Harsányat és szépet a nőnek

S testvérének: a temetőnek;

Megérdemlik.

Farkasordító, gonosz télben

Életem, ez a vén csavargó,

Vergődik, fut gyilkos veszélyben

Hajhó, nem éri hangom el.

Rongyoltan és térdig a hóban

Hol erre, hol amarra tart,

Megáll, kis ereje fogyóban.

Hajhó, egy útszéli keresztnek

Támaszkodik a vén csavargó:

Nem az ő útja, útatvesztett

S ez a kereszt tán sírkereszt.

S nincs más jel a vad hómezőben.

Estelegve és ködbeszőtten

Forgószél-lován össze-vissza

Száguld a fehér Fagy-Halál

Dermesztve, fütyülve, vakítva.

Vén csavargó, itt nincs tovább

S az a fa-Krisztus se segít meg,

Hajhó: az élet nem adódott

A bús galileabeliknek.

Hát lefekszünk és álmodunk,

Mint az elfeledett rege

S édes álmokban vesz meg minket

Az Isten hidege.

Hajhó, hát lefekszünk és álmodunk.

Pompás és kicsiny palotában

Párfümös, párás, jó meleg,

Csókos illatú, kis termekben

Vár a legnagyszerűbb leány.

Szűz, de pompásabb az Életnél,

Bölcs, de nyugtalan telivér

S az ő kész, szent hálószobája

Megér száz, hires csarnokot.

Ő az Életnek el-nem-értje,

Ő az a Gyönyör-Valaki,

Kiért nem kár a kárhozás sem,

Kiért nem nagy adó az üdv.

Édes ágyába vonja forrón

A vén csavargót ez a lyány

S a legégibb muzsika hallik

A legemberibb éjjelen.

Így fagyott meg a vén csavargó.

A Biblia is vallja

S búgják bús, ódon énekek:

Falánkabban fal férfiut a nő,

Mióta város építtetett.

Márvány-omlasztó rózsa

Régi Zeus-templom falán:

Bekúszta, fogta diadalmasan

Sziveinket a városi lyány.

Óh, Város, én imádlak,

Ha nem Budapest vagy, de más.

Egyszer a harmadik emeleten

Párisban ért egy szép riadás.

Süldő lyány vetkezett volt

Függöny-feledten, mint titok,

Mely készülőn, keggyel, kegyetlenül

Valakinek majd megnyílni fog.

Mint az induló Végzet,

Szűz hó-teste úgy villogott,

Mint amikor a temetők során

Sikló, bús lidércfény hint lobot.

Soha tán a Halált még

Így nem látták tolvaj szemek,

Egész szegény csók-préda nememért

Lelkem jajgatón megremegett.

Leskődtem őszi estben,

Míg az ablak sötétre vált

S aztán betakartam a szivemen

Két illetlent: Csókot és Halált.

Azóta Halál és Csók

Itt élnek bennem vétkezőn:

A Város leánya falura jött

S virágokat gyilkol a mezőn.

Be nagy Tél zuhant rám hitben, vágyban, célban,

Valakim, egy Asszony, nálatok is Tél van?