Читать книгу Eredeti népmesék - Arany László - Страница 3

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy czigány, annak volt egy fia, a kiről az apja még kis korában megjövendölte, hogy okos, tudós ember lesz, a feleségével is mindennap kétszer-háromszor összevesztek miatta, mert az azt mondta, hogy nem lesz biz abból, csak téglavető czigány.

Mikor már olyan nagy volt a rajkó, hogy a bajusza is kezdett serkedezni, elküldte az apja deákszót tanulni. Volt az öreg czigánynak egy girhes lova meg egy taligája, azt eladta, az árát od’adta utiköltségnek.

Elbúcsúzott a fiú apjától-anyjától, a sok rajkótól, elindult a nagy útra. Ment – mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer meglátott egy kan-disznót turkálni.

Elkezdi a czigányfiú:

– „Kan is dúr is“ hm! e bizsony diák só, no lám már tudok egy sót diákul.

Megint ment tovább, de mindég azt hajtotta magában hogy: „Kan is dúr is“, hogy el ne felejtse; egyszer meglátott egy inget, amint ki volt terítve kötélre száradni, a szél meg lógázta. Megint elkezdte magában:

– „Kan is dúr is, ing is lóg is“ hm! bizsony ezs is diák só, no lám már két sót tudok tudok diákul.

Megint ment tovább, meglátott egy rákot egy víz szélén mászkálni. Elkezdte megint mondani:

– „Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is“ – a bizs a, na már három sót tudok diákul.

Megint ment – mendegélt, meglátott egy bikát amint egy nádkerítésen törtetett keresztűl. Megint elkezdte mondani:

– „Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is“ na isten-utse tudok én már diákul, nem is megyek tovább egy lépést se, bolond is volnék ha mennék.

Evvel aztán visszafordult hazafelé, hanem az úton mindég azt a négy szót hajtotta hogy el ne felejtse. Mikor az apja kunyhójához ért, épen kint ült a sok rajkó, süttette a hasát a nappal; amint meglátták a bátyjokat, czigánykerekeztek elébe, körülfogták, egyik jobbról másik balról rángatta, hogy beszéljen már valamit, de ez nem szólt egyebet, csak azt a négy szót: „Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is.“ Elébe ment az öreg czigány is:

– Hát édes magzsatom ilyen hamar megtanultad a diák sót? his nagyon okos gyerek vagy te, mondtam én azst mindig, de szólj hát! Hanem biz abból nem tudott semmit kivenni, mindig csak azt hajtotta hogy: „Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is.“ Az anyja is beszélt volna vele, de annak se’ mondott mást; megijedt a czigány asszony.

– Na dade – mondta az uranak – beszélj vele ha tudsz, mondtam hogy igy less, elfelejtette a magyar sót, most már mit csináls vele?

A czigány is megijedt, hogy csakugyan elfelejtette a rajkó a magyar szót, elővette az ütött-kopott köpönyegjét, felment a faluházához. Épen együtt ült a kupaktanács, bement a czigány közibök.

– Jaj nagyságos birák uraimék – kezdte a szót – van nekem egy fiam, úgy besíl diákul mint a parancsolat, nem láttak olyat birák uraimék soha, magyarul se tud, elfelejtette a diák só mellett; most azsírt jöttem, hogy vegyék be kigyelmetek maguk közsé valamifélének.

– Hát hogy okosodott meg olyan hirtelen – kérdezte a biró – hisz még a mult héten is csak úgy járta a rókatánczot az árokparton, mint a többi rajkó.

– Jaj nagyságos biró uram, oda volt ám azs diák sót tanulni.

– No hát hozd fel, hadd lássuk mit tud?

Elvitte a czigány a rajkót a faluházához, az ott is csak azt kezdte rá: „Kan is, dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is.“

A birák csak elnevették magukat, megmagyarázták a czigánynak, hogy mit tesz az a négy szó, avval elkergették. Elszomorodott a czigány, mert ő azt gondolta, hogy legalább is viczispány lesz a rajkóból; hanem amint hazaértek, ki is öntötte rá a mérgét, úgy elverte hogy a kölyök egész nap bőgött bele. A czigány asszony meg még mérgesítette:

– Úgy kell dade, úgy kell, már most ló sincs, taliga sincs, a fiad is csak olyan szamár, mint volt, mondtam is én mindig hogy nem lesz ű kelmibűl prédikácziós halott.

Addig-addig mérgesítette az asszony az urát, mig utoljára elővett egy botot, úgy elverte, hogy még tán most is veri, ha félbe nem hagyta.