Читать книгу Az akarat szabadságáról - Артур Шопенгауэр, Артур Шопенгауэр - Страница 2

Ha az ember akar, ugy valamit is akar: akarattevékenysége mindig egy tárgyra irányúl s csak ilyennel való viszonyban gondolható. Mit jelent most már: valamit akarni? Azt jelenti: az akarattevékenység, mely legközelebbi tárgya az öntudatnak, olyasvalaminek az inditékára jő létre, ami a más dolgok tudatához tartozik, tehát a megismerő tehetség tárgya, amely tárgyat ebben a viszonyban motivumnak nevezünk és amely egyuttal az akarattevékenységének anyaga, amennyiben ez rá irányul, azaz benne valamelyes változást céloz, tehát rája visszahat: ebben a reakcióban van egész lényege.

Ebből már világos, hogy enélkül a tevékenység létre nem jöhetne, mert hiányzanék hozzá ok és anyag. Csak az a kérdés, vajon ha a megismerő tehetségnek ez az objektuma megvan, meg kell indulnia akkor az akarattevékenységnek is, vagy pedig elmaradhat; és vagy nem jönne létre semmilyen tevékenység, vagy egészen más, talán épen az ellenkezője: tehát vajon az a reakció is elmaradna, avagy teljesen egyforma körülmények között, különböző, sőt ellenkező lenne. Rövidesen azt jelenti ez: szükségképen felidézi-e a motivum az akarattevékenységet? vagy pedig, ha ez az öntudatba lép, az akarat megtartja teljes szabadságát ahhoz, hogy akarjon vagy ne akarjon?

Itt tehát a szabadság fogalma abban a fönt magyarázott s itt egyedül használható, levezetett, elvont értelemben van véve, mint a kényszerüség puszta negációja. Ezzel kitüztük problémánkat.

A közvetlen öntudatban kell azonban ennek megoldásához az adatokat keresnünk s az öntudat itétetét végezetül pontosan meg fogjuk vizsgálni, de a csomót nem lehet sommás eljárással kettévágni, mint ahogy Descartes tette, aki minden további bevezetés nélkül felállitja a tételt: „A bennünk levő szabadságról és közömbösségről pedig oly közvetlen tudatunk van, hogy semmi sincs, amit világosabban és tökéletesebben megértenénk“. (Princ. phil. I, 41.) Ez állitás tarthatatlanságát már Leibnitz hibáztatta (Theod. I, 50. és III, 292.), aki pedig e pontban maga is gyönge nádszál volt a szélben és az ellentmondó nyilatkozatok után, végre arra az eredményre jut, hogy a motivumok az akaratot befolyásolják ugyan, de nem kényszeritik. Ő ugyanis ezt mondja: „Minden tevékenység determinált és sohasem indifferens, mivel mindig akad valamely befolyásoló – nem épen kényszeritő – ok arra, hogy valami inkább igy történjék, mint másként“. (Leibnitz, De libertate: Opera, ed. Erdmann, p. 669.)

Ez alkalmul szolgál nekem annak megjegyzésére, hogy ilyen középut a fönt fölállitott alternativák között nem tartható és, holmi tetszetős félszegséggel, nem mondhatjuk, hogy a motivumok csak bizonyos mértékben befolyásolják az akaratot, hogy ez ki van téve hatásuknak, de csak bizonyos fokig s aztán kivonhatja magát alóluk. Mert ha egyszer egy adott erőnek okságát megengedtük, tehát elismertük, hogy hat, akkor, egy kevés ellenállásnál, csak az erő fokozására van szükség – az ellenállás mérve szerint – és hatását elvégzi. Ha valaki 10 forinttal még nem vesztegethető meg, hanem ingadozik, meg lehet vesztegetni 100 forinttal és igy tovább.

Tehát problémánkkal a közvetlen öntudathoz fordulunk, abban az értelemben, ahogy azt föntebb körvonalaztuk. Miféle megfejtéssel szolgál nekünk ez az öntudat arra az elvont kérdésre, hogy alkalmazható-e vagy nem alkalmazható a kényszerüség fogalma az akarattevékenységnek adott, azaz az elmében képzettel biró motivumból eredő fellépésére; vagy, hasonló esetben, elmaradásának lehetőségére vagy lehetetlenségére? Nagyon csalódnánk, ha a kauzálitásra általában és a motivációra különösen, valamint az esetleges kényszerüségre vonatkozólag, amellyel mindakettő jár, alapos és mélyreható megfejtést várnánk ettől az öntudattól; mert az öntudat, úgy ahogy minden emberben lakik, sokkal egyszerübb és korlátoltabb valami, semhogy ilyesmibe beleszólhatna; ezek a fogalmak inkább a kifelé irányuló tiszta értelemből nyertek létet és első sorban a reflektáló ész fóruma előtt juthatnak szóhoz.

Az a természetes, egyszerü, sőt együgyü öntudat nem is értheti a kérdést, még kevésbbé válaszolhat rá. Itélete az akarattevékenységről – melyet ki-ki megfigyelhet saját bensejében – minden idegen és lényegtelen elemtől megtisztitva és puszta értékére leszállitva, körülbelül igy fejezhető ki: „Én akarhatok és amikor én valamit cselekedni akarok, testemnek mozgatható tagjai ezt azonnal végrehajtják, mihelyt én akarom: ez elmaradhatatlan“. Azaz röviden: „Én azt tehetem, amit akarok“.

Tovább nem megy a közvetlen öntudat itélete, akárhogy forgatjuk is és akármilyen formában fogalmazzuk is a kérdést. Itélete tehát mindig a lehetőségre vonatkozik, még pedig az akarathoz képest. Ez pedig a szabadságnak mindjárt kezdetben felállitott empirikus, eredeti és népszerü fogalma, amely szerint szabad azt jelenti: az akarathoz képest.

Ezt a szabadságot az öntudat feltétlenül kimondja. Csakhogy nem ez az, amit mi keresünk.

Az öntudat a cselekvés szabadságát mondja ki, az akarás feltételezésével: a kérdésben pedig az akarás szabadsága áll.

Mi ugyanis magának az akaratnak és a motivumnak viszonyát nyomozzuk; erre vonatkozólag pedig az a tétel: „én azt tehetem, amit akarok“, semmit sem tartalmaz. Cselekvésünknek, azaz testi tevékenységünknek függése akaratunktól, amit az öntudat minden esetben kimond, egészen más, mint akarattevékenységünknek a külső körülményektől való függetlensége: ebben állna az akarat szabadsága. Ám erről az öntudat nem mondhat semmit, mert ez az ő körén kivül esik, amennyiben a számunkra más dolgok tudata gyanánt szereplő külső világnak és a mi határozatainknak kauzális viszonyát illeti, az öntudat pedig nem itélheti meg a viszonyt a között, ami az ő birodalmán teljesen kivül van, meg a között, ami ezen belül van. Mert semmiféle ismereterő nem állithat fel olyan viszonyt, amelynek egyik tagja neki semmiképen sem lehet adva.

Az akarás objektumai, melyek épen meghatározzák az akarattevékenységet, nyilván az öntudat határán kivül, a más dolgok tudatában foglalnak helyet; maga az akarattevékenység az egyedüli benne s a kettőnek – objektumnak és tevékenységnek – egymáshoz való oksági kapcsolata a kérdéses. Az öntudat dolga csakis az akarattevékenység, a test tagjai fölötti abszolut uralma mellett, amit voltaképen az „amit akarok“ fejez ki. Csakis ezen uralomnak a használata, vagyis a tett az, ami azt még az öntudat előtt is akarattevékenységnek bélyegzi. Mert amig csak beálló cselekvés, kivánság a neve, ha pedig befejezett, akkor határozat; hogy pedig ezzé vált, azt maga az öntudat előtt csakis a tett bizonyitja: mert mindaddig megmásitható.

És mindjárt ott vagyunk annak a semmiképen sem tagadható csalódásnak főforrásánál, amely szerint az avatatlan (vagyis a nem filozófiai képzettségü) ember azt véli, hogy számára, egy-egy adott esetben, egymással ellenkező akarattények lehetségesek és amellett az öntudatára apellál, amely – vélekedése szerint – ezt kimondta. Fölcseréli ugyanis a szeretnéket az akarással. Kivánhat ellenkezőt, ám csak egyet akarhat: s hogy melyiket, azt is csak a tett tanusitja az öntudatnak.

Ama szabályos kényszerüségről pedig, hogy ellentétes kivánságok közül az egyik és nem a másik lett akarattevékenységgé és tetté, az öntudat épen ezért nem tartalmazhat semmit, minthogy az eredményt tisztán a posteriori tudja meg és nem tudja a priori. Ellentétes kivánságok, a motivumaikkal, ötlenek fel és tünnek le előtte, váltakozva és ismételve: mindegyikéről kimondja, hogy tetté lesz, ha egyszer akarattevékenységgé lett. Mert ez az utóbbi, tisztán szubjektiv lehetőség mindegyiköknél beállhat és épen ez az „én azt tehetem, amit akarok.“ Csakhogy ez a szubjektiv lehetőség egészen hipotetikus, mert csak azt mondja: „ha én ezt akarom, ezt tehetem“. Ám az akaráshoz megkivántató korlátozás nincs meg benne, mert az öntudat csupán az akarást foglalja magában, nem pedig az akarást determináló elveket, amelyek a más dolgok tudatában, azaz a megismerő tehetségben foglalnak helyet.

Hanem az objektiv lehetőség az, amely itt dönt; ez pedig kivül esik az öntudaton, az objektumok világába – amelyekhez a motivum és az ember mint objektum tartozik – tehát az öntudattól idegen és a más dolgok tudata körébe utalandó. Az a szubjektiv lehetőség hasonfaju azzal, mely a kőben van, hogy szikrát adjon, de acél is kell hozzá, amelyhez ismét az objektiv lehetőség járul. Visszatérek majd erre más oldalról, a következő fejezetben, ahol az akaratot már nem, mint itt, belülről, hanem kivülről fogjuk tekinteni és igy vizsgálni az akarattevékenység objektiv lehetőségét: tárgyunk csak e két különböző oldalról való megvilágitás révén válik majd teljesen érthetővé és különben példák is fogják magyarázni.

Tehát az az öntudatban levő érzés: „én azt tehetem, amit akarok“, állandóan kisér bennünket, de csak azt mondja, hogy az elhatározás, vagy akaratunknak határozott aktusai, habár bensőnknek sötét mélyéből származnak, mindig nyomban át fognak menni a látható világba, minthogy ide tartozik a testünk csak úgy, mint minden más dolog. Ez a tudat alkotja a hidat a belső és a külső világ között, melyeket különben örökre feneketlen örvény választana el; mert emebben csakis tőlünk minden tekintetben független szemléletek volnának mint objektumok, amabban meg csupa meddő és csak átérzett akarattevékenység.

Ha megkérdeznénk egy teljesen elfogulatlan embert, az azt a közvetlen tudatot, melyet olyan gyakran azonositanak a vélt akaratszabadsággal, körülbelül igy foglalná szavakba: „Én azt tehetem, amit akarok: ha balra akarok menni, balra megyek, ha jobbra akarok menni, jobbra megyek. Ez teljesen csak az én akaratomtól függ: én tehát szabad vagyok“. Ez az itélet mindenesetre tökéletesen igaz és helyes, csakhogy az akaratot már föltételezi, mert azt veszi fel, hogy magát már eltökélte, tehát az a saját szabad voltára nézve mit sem mond. Mert nem szól semmit a tényleges akarattevékenység föllépésének függéséről avagy függetlenségéről, hanem csak ezen tevékenységnek, mihelyt föllép, a következményeiről, vagy pontosabban szólva, annak mint testi tevékenységnek elmaradhatatlan megjelenéséről. Az ezen itéletnek alapjául szolgáló tudat az egyedüli, aminek folytán az elfogulatlan, azaz nem filozófiai képzettségü ember (aki azért, egyéb szakokban, nagy tudós lehet) az akaratszabadságot olyan közvetlenül bizonyos dolognak tartja, hogy mint kétségbevonhatatlan igazságot mondja ki és valójában el sem hiheti, hogy a bölcselők komolyan kétségbe vonták, hanem ugy van meggyőződve, hogy erről minden szóbeszéd csak az iskolás bölcseségnek a szőrszálhasogatása és végelemzésben tréfa.

Hanem épen, mivel neki ama tudat által adott és mindenesetre fontos bizonyság állandóan a kezeügyében van és hozzá, mivel az ember, első sorban és lényegesen praktikus, nem pedig theoretikus lény lévén, akarattevékenysége aktiv oldaláról, azaz a hatásáról sokkal világosabb tudomást szerez, mint a passzivról, azaz a függéséről: nagyon nehéz a nem filozófiai képzettségü embernek problemánkat megmagyarázni s megértetni vele, hogy most az ő akarásának, esetről-esetre, nem a következményei, hanem az elvei után kérdezősködünk; hogy cselekvése ugyan tisztán az ő akarásától függ, de most azt kivánjuk tudni, mitől függ maga az ő akarása, hogy nem függ-e semmitől, avagy függ-e valamitől? hogy ő mindenesetre megteheti az egyik dolgot, ha akarja és épen ugy megteheti a másik dolgot, ha akarja: ám most gondolja meg, hogy vajon képes volna-e akarni az egyiket is, meg a másikat is.

Ha most, ilyen szándékkal, emberünknek körülbelül igy adjuk fel a kérdést: „Ha benned két ellentétes kivánság támad, engedelmeskedhetsz-e valóban az egyiknek ugy, mint a másiknak? teszem azt, ha két egymást kizáró tárgynak a birtoklásáról van szó, előnyt adhatsz-e az egyiknek épen ugy, mint a másiknak?“ Ő erre azt fogja válaszolni: „Meglehet, hogy nehéz lesz nekem a választás; csakhogy mindig egyedül tőlem fog függni és semmi más hatalomtól, vajon én az egyiket vagy a másikat akarom választani: igy tehát teljes szabadságom van arra, hogy azt válasszam, amelyiket én akarom s amellett mindenkor egyedül a saját akaratomnak fogok engedelmeskedni“.

Ha azt mondjuk erre: „De hát a te akarásod maga mitől függ ismét?“ akkor emberünk, az öntudatból, ezt a feleletet hozza le: „Semmi egyébtől, csak tőlem! Én azt akarhatom, amit akarok: amit én akarok, azt akarom“. És ezt elmondja anélkül, hogy tautologiát akarna elkövetni vagy bár legbelső tudatában az identitás elvére támaszkodni, amely szerint egyedül az a tudat az igaz. Csakhogy, ha igy sarokba szoritjuk, ő akarásának az akarásáról beszél, ami annyi, mintha énjének az énjéről beszélne. Visszautaltuk öntudatának a magvára, ahol ő énjét és akaratát elválaszthatlanoknak találja, de nem marad semmi ahhoz, hogy a kettőt megbirálja.

Hogy vajon, annál a választásnál, az ő személyét és a választásnak tárgyait itten adottaknak véve föl, maga az ő akarása (az, hogy az egyiket akarta s nem a másikat), valami lehetséges módon, nem érvényesülhetne máskép is, mint ahogy végtére érvényesül; vagy hogy, az ismert adatokból, az már olyan szükségképen megállapitható, mint ahogy a háromszögben mindig nagyobb oldal van szemben nagyobb szöggel: ez kérdés, mely a természetes öntudattól olyan távol esik, hogy meg sem lehet vele értetni, még ha a feleletet készen vagy bár homályos csirájában magában hordaná is és egészen naivul megadhatná. Tehát az elfogulatlan, de nem filozófiai képzettségü embernek egyre iparkodnia kell, hogy abból a zavarból, amelyet a kérdésnek, ha tényleg megértette is, okoznia kell, elmeneküljön ama közvetlen bizonyság mögé: „amit akarok, megtehetem és azt akarom, amit akarok“, ahogy mondtuk föntebb.

Ezt meg fogja kisérteni ujra és számtalanszor, ugy, hogy nehéz lesz megállítani az igazi kérdésnél, amelyet mindig el akar odázni. És ezért nem lehet rá haragudni, mert a kérdés valóban igen mély megfontolást kiván. Kutató kézzel nyul az ember legbelső lényébe; tudni akarja, ha vajon az ember – mint minden egyéb a világon – olyan lény-e, amelyet puszta mivolta egyszer s mindenkorra meghatároz; olyan lény-e, amelynek, mint minden egyébnek a természetben, megvannak a saját kiszabott, állandó tulajdonságai, melyek szerint kivülről jövő inditékokra szükségképen reagál, melyeknek tehát erről az oldalról változhatatlan jellegök van, s igy abban is, ami rajtok még módositható volna, teljesen a külső inditékok korlátozásának vannak kiszolgáltatva; vagy pedig az ember kivételes helyen áll-e az egész természetben.

Ha végre sikerül mégis, hogy őt ennél a fontos kérdésnél megállitsuk és megértessük vele, hogy itt magának az ő akarattevékenységének eredetét kutatjuk: vajon valamelyes szabály szerint avagy teljesen szabálytalanul keletkezik az; akkor arra fogunk rájönni, hogy a közvetlen öntudat erre nézve semmi magyarázatot sem tartalmaz, mig az elfogulatlan ember itt épen ebből indul ki és tanácstalanságát elmélkedéssel meg mindenféle magyarázatpróbával árulja el, amelyeket hol a maga s a mások tapasztalásából, hol az általános logikai szabályokból keres ki, amellett pedig magyarázatainak bizonytalanságával és ingadozásával eléggé megmutatja, hogy közvetlen öntudata a jól értelmezett kérdésre nézve semmit sem mond, mint ahogy imént a hibás értelmezésre azonnal készen volt a válasszal.

Végelemzésben úgy áll a dolog, hogy az embernek akarata az ő tulajdonképeni énje, az ő lényének igazi magva; azért lesz ez az ő öntudatának – mint egy általában adott és létező valaminek – alapja is, amelyen tul nem ismer kiutat. Mert ő maga olyan, mint ahogy akar és úgy akar, mint amilyen ő. Tehát azt kérdezni tőle, hogy akarhatna-e másképen, mint ahogy akar, egyértelmű volna azzal a kérdéssel, vajon lehetne ő más valaki, mint önmaga: mert ezt nem tudja.

Épen ezért a filozófusnak is, akit amattól csak a gyakorlat különböztet meg, ha e nehéz helyzetben világosságra akar jutni, mint utolsó és egyedül illetékes forumhoz, a saját értelméhez kell fordulnia, mely a priori szolgáltat ismereteket, meg az ezeket megfontoló észhez és a tapasztaláshoz, mely az ő s a mások cselekvését mutatja meg neki, ezt az értelmi ismeretet magyarázva és ellenőrizve; s ennek a forumnak döntése, ha nem is olyan könnyü, olyan közvetlen és egyszerü, mint az öntudaté, hanem azért a tárgyhoz illő és kielégitő lesz. A fej volt az, amely a kérdést fölvetette, tehát a fej is feleljen meg rá.

Különben nem szabad csodálkoznunk, amiért a közvetlen öntudatnak nincs mit felelnie erre az abstrusus, spekulativ, nehéz és fogas kérdésre. Hiszen ez csak nagyon korlátolt része a mi össztudatunknak, mely, belül sötét létére, teljes objektiv megismerő erejével, egészen kifelé irányul. Minden tökéletesen bizonyos, azaz a priori biztos ismerete pusztán a külső világra vonatkozik és igy csak bizonyos általános törvények szerint, amelyek benne magában gyökereznek, döntheti el biztosan, hogy odakünn mi lehetséges, mi lehetetlen, mi kényszerü és ilyen uton a priori teremt tiszta matematikát, tiszta logikát, sőt tiszta alapvető természettudományt is. Eszerint a priori tudott formáinak az érzékletekben kapott adatokra való alkalmazása szolgáltatja neki a látható, reális külső világot s ezzel a tapasztalást; továbbá a logikának s az ennek alapjául szereplő gondolkozó tehetségnek ama külső világra való alkalmazása szolgáltatja majd a fogalmakat, a gondolatvilágot, azután jönnek a tudományok, azok feladatai és igy tovább.

Ott kivül tehát nagy világosság és tisztaság az, amit lát. Hanem belül sötét van, mint egy jól befeketitett messzelátóban: egy a priori tétel sem deriti fel saját bensejének éjjelét, ezek a világitó tornyok csak kifelé vetik sugaraikat. Annak az ugynevezett belső érzéknek – mint föntebb kifejtettük – nincs adva egyéb, csak a saját akarata, amelynek hullámzásaira vezethetők vissza tulajdonképen az összes ugynevezett belső érzések.

De mindaz, ami az akaratnak ezt a belső érzéklését szolgáltatja, akarásra és nemakarásra utal vissza, mint föntebb kimutattuk, az idézett bizonyság mellett: „amit akarok, azt tehetem;“ ami voltaképen azt jelenti: „akaratomnak minden ténye (előttem teljesen érthetetlen módon) ugy jelen meg előttem, mint testemnek egy-egy tevékenysége“, – és szigoruan véve, a megismerő alanyra nézve egy tapasztalati tétel ez. A fölvetett kérdésben tehát a megkeresett biróság nem illetékes, sőt igazság szerint nem is lehet azt egyáltalán elébe vinni, mert nem érti.

A kérdésünkre az öntudattól kapott végzést összefoglalom most még egyszer, rövidebb és könnyebb fogalmazásban.

Kinek-kinek az öntudata nagyon világosan kimondja, hogy ő azt teheti, amit akar. Ám minthogy teljesen ellentétes cselekvések gondolhatók el, mint tőle akartak, ebből mindenesetre következik, hogy ő ellenkezőképen is cselekedhetik, ha akarja. Ehelyett a képzetlen elme azt mondja, hogy ő, adott esetben, ellentétes dolgot is akarhat és ezt nevezi az akarat szabadságának. Hanem hogy ő, adott esetben, ellentétes dolgot akarhatna, az teljességgel nincs benne a fenti itéletben, hanem csak az, hogy két ellentétes cselekvés közül ő, ha emezt akarja, megteheti és ha amazt akarja, épen ugy megteheti: de hogy ő, adott esetben, az egyiket épen ugy akarhassa, mint a másikat, az ezzel még nincs elintézve és az sokkal mélyebb buvárlatnak a tárgya, semhogy a puszta öntudat eldönthetné. A legrövidebb, ha mindjárt skolasztikus formula erre az eredményre nézve igy hangzanék: Az öntudat itélete az akaratra csupán a parte post vonatkozik; a szabadság kérdésére pedig a parte ante.

Tehát az öntudatnak az a tagadhatatlan itélete: „én azt tehetem, amit akarok“ egyáltalán semmit sem tartalmaz vagy dönt el az akarat szabadságára nézve, amely is abban állna, hogy magát a mindenkori akarattevékenységet, egyes individuális esetben, tehát adott, individuális jellemnél, nem ama külső körülmények, amelyek között itt ez az ember van, határoznák meg szükségképen, hanem az most igy is, máskép is megeshetnék. Hanem erre az öntudat teljesen néma marad, mert a dolog egészen kivül esik hatáskörén, minthogy a külső világ s az ember közti okviszonyon nyugszik.

Ha egy egészséges elméjü, de filozófiai képzettség híján levő embertől megkérdezzük, ugyan miben áll az az akaratszabadság, melyet öntudatának itélete alapján olyan bizonyossággal állitott, azt fogja válaszolni: „Abban, hogy én azt tehetem, amit akarok, ha egyszer nem vagyok fizikailag megakadályozva.“ Tehát mindig az ő cselekvésének meg az ő akarásának viszonya az, amiről beszél. Hanem ez, mint az első fejezetben kimutattuk, még csak a fizikai szabadság.

Ha tovább kérdezzük, hogy aztán, adott esetben, valamely dolgot épen ugy akarhat-e, mint annak az ellenkezőjét, első hevében ugyan igent fog mondani, de mihelyt kezdi felfogni a kérdés értelmét, majd elkezd elmélkedni is, végül bizonytalanságba és zavarba jut és ebből legörömestebb megint csak az ő témája – „azt tehetem, amit akarok“ – mögé menekül, hogy vele minden elv és minden okoskodás elől elsáncolja magát. Az ő témájára a legtalálóbb válasz – mint, remélem, a következő fejezetben kétségen kivül meg fogom mutatni – igy hangzanék: „Megteheted, amit akarsz: de életednek minden adott pillanatában csak egy határozott dolgot akarhatsz és épenséggel nem mást, csak ezt az egyet“.

Az ezen fejezetben foglalt fejtegetéssel tehát válaszoltam volna – még pedig tagadólag – arra a kérdésre, hogy vajon az öntudatból levezethető-e az emberi akarat szabadsága; igaz, hogy csak a főpontokban, mert az öntudatbeli tényállásnak ezt a rajzát a következőkben még ki fogom egésziteni.

Ennek a mi tagadó válaszunknak is van, egy esetben, még egy próbája. Ha tudniillik most a kérdéssel ahhoz a hatósághoz fordulunk, amelyhez, mint egyedül illetékeshez, utaltattunk az előzőkben, azaz a tiszta értelemhez, az ennek adataira reflektáló észhez s a mindkettőjökkel járó tapasztaláshoz és ha ezek döntése valamikép arra menne ki, hogy liberum arbitrium egyáltalán nem létezik, hanem az ember cselekvése, mint minden egyéb a természetben, minden egyes adott esetben, mint kényszerü okozat következik be; akkor ez megadná nekünk még azt a bizonyosságot, hogy a közvetlen öntudatban olyan adatok, amelyekből a kérdéses liberum arbitrium bebizonyitható volna, nem is lehetnek. Ezzel, azon elv szerint: a non posse ad non esse, mint amely az egyedül lehetséges ut, hogy negativ igazságokat a priori megállapitsunk, itéletünk az eddig előadott empirikus alap mellé még egy racionális alapot is nyerne, ami aztán kétszeresen megbizhatóvá tenné.

Mert nem szabad lehetségesnek fölvennünk, hogy az öntudat közvetlen itéletei és a tiszta értelem axiomáiból származó eredmények – s azok tapasztalati alkalmazása – között határozott ellenmondás legyen; ilyen hazug öntudat a mienk nem lehet. Amellett megjegyzendő, hogy az az állitólagos antinomia, amelyet Kant mondott ki e témáról, még őnála sem magyarázandó ugy, mintha tézisz és antitézisz különböző ismeretforrásból – az egyik teszem az öntudat itéletéből, a másik az észből és tapasztalásból – erednének; hanem mindkettő, tézisz és antitézisz, állitólag objektiv elvekből okoskodik, miközben azonban a tézisz semmi egyébre nem támaszkodik, csak a henye észre, azaz arra a szükségletre, hogy regresszive olykor megpihenjen, az antitézisznek pedig megvannak a maga összes objektiv elvei.

Eszerint ez a most következő indirekt, a megismerő tehetségnek és az előtte föltáruló külső világnak mezején mozgó kutatás viszont sok fényt fog deriteni az eddig végzett direkt kutatásra és igy ennek kiegészitésére fog szolgálni, amennyiben fölfedezi majd azokat a természetes csalódásokat, amelyek az öntudat annyira egyszerü itéletének hibás értelmezéséből származnak, mikor ez összeütközésbe jutott a más dolgok tudatával, amely a megismerő tehetség és egy és ugyanazon szubjektumban gyökerezik az öntudattal. Sőt csak ezen indirekt kutatás végén lesz előttünk némileg világos annak az összes cselekvéseinket kisérő „akarom“ – nak igazi értelme és tartalma, valamint az eredetiség és önhatalmuság tudata, melynél fogva azok a mi cselekvéseink. Az eddig folytatott direkt kutatást csak ezzel lehet betetőzni.