Читать книгу Végzetes tévedés: Regény - Beniczkyné Bajza Lenke - Страница 7

Oroszlay gondolatokba mélyedve haladt le a széles, szőnyeggel bevont lépcsőn, s lépett az utczára, midőn egyszerre az ifjú Eszthey hangját hallá, ki hazafelé jött, s őt kilépni látván, vigan kiáltotta nevét.

– Tőlünk jösz? – kérdé föltartóztatva őt haladásában. – Nemde, senkit sem találtál otthon? Anyám ilyenkor kocsikázni szokott.

– Ellenkezőleg, a grófné otthon van és fogadott. És te honnét jösz?

– Egész nap futkostam ama bérkocsi után, melyről tegnap este beszéltünk jelenlétedben, talán emlékszel rá.

– Melyben egy női alak nyargalt el, kiről az a vélemény, hogy a palotából lépett ki.

– Ugyanaz, s kiről senki sem tudja, hogy ki lehetett, valóságos rejtély ez az eset.

– És megtaláltad a kocsist? – kérdé Jakab gróf tettetett közönnyel.

– Meg! Beszéltem vele, de ő semmit sem akar arról tudni, hogy valakit vitt volna ez utczából, miután én leszálltam fogatáról.

– Mi oka volna arra, hogy titkolja… Talán részedről csak képzelődés volt a látvány? – mondá mosolyogva Jakab gróf.

Béla nagyon komoly képpel viszonzá:

– Ha nem tudnám, hogy enyelegsz, komolyan megharagudnék rád e szavakért.

– Valóban? Tehát teljesen bizonyos vagy abban, a mit állítasz?

– Mintha mellettem történt volna. Láttam a női alakot elsuhanni oldalamnál, de oly gyorsan ment, majdnem futott, hogy szemügyre sem vehettem, azonban utána néztem s akkor láttam, hogy az általam elhagyott fogatba ugrott és elhajtatott.

– És miért érdekel ama hölgy kiléte?

– Mindnyájunkat érdekel, miután azt sejtjük, hogy a palotából ment ki, – viszonzá hévvel Béla.

– Miféle száma van a bérkocsinak?

– 172! Én tegnap este ültem rajta először.

Oroszlay arczán meglepetés látszott, mert az volt az ő rendes bérkocsija, ha a fővárosban időzött, s ez a véletlen igen előnyös volt rá nézve.

– És most mit készülsz tenni, abban hagyod a további kutatást? – kérdé az ifjútól, nem említve, hogy ő ismeri a kocsist, ki nem akarta fölfedezni, hova vitte az éjjeli alakot…

– Szó sincs róla! Ha valami érdekel engem, azt nem hagyom abba, míg végére nem járok, – viszonzá majdnem gyermekes kérkedéssel az ifjú, – s ez igen különös dolog…

– A tény érdekel vagy a leány?

– Mindkettő! Valami titokszerűséget látok lappangani alatta s azt akarom földeríteni.

– Nos, hát szerencsét hozzá! – mondá mosolyogva Jakab gróf s kezét nyujtá a fiatalembernek, ki sietve fordult be a palota kapuján.

Oroszlay folytatta útját. Őt is érdekelte a dolog, bár nem tudta, hogy jutott ahhoz, hogy Hermance őt tüntette ki bizalmával, melyet sem nem keresett, sem nem érdemlett, de bár nem volt kellemes neki ez a megbizás, sokkal udvariasabb természettel birt, semhogy ne igyekezett volna annak a legjobb módon megfelelni.

Ő különben sem kedvelvén a társas életet, sokat volt egyedül, s ennek következtében sokat gondolkozott, olvasott és írt, s bár soha nyomtatásban meg nem jelent tőle semmi, halomszámra szőtte a regényeket, és kigondolt mesék papirra tételét, s ennélfogva minden regényes vagy titokteljes esemény érdekelte, és a grófnő elbeszélése felköltötte figyelmét. Megmagyarázni magának az összefüggést nem tudta, de oly sokat tartott a nőkről s annyira tisztelte Esztheynét, hogy mindazt, mi önkéntelen fölmerült agyában, igyekezett elfojtani és nem törődni azzal, mit az elhallgatott előtte, bár nem tagadhatta, hogy Hermance nagy érdeklődése ama fiatal, eltünt, gyönyörű leány iránt különös és megmagyarázhatatlan volt előtte.

És azért, hogy azt tartották róla, miként ő az életet keresztül álmodja, semmi esetre sem volt közönyös a külső behatások iránt, s figyelemmel kisérte az élet napfényét és árnyait, de távol tartotta magát mindattól, mi költői nyugalmából fölrázhatta vagy méltatlan módon érinthette volna.

Szerelmes még nem volt, de jól észrevette a nők kaczérkodását. Látta, tapasztalta, hogy azok futnak utána. Tudta, hogy egyénisége rokonszenves, s mindenki szeretettel közeledik hozzá, mind a mellett távol tartá magát az emberektől, s majdnem borzadályt érzett közéjük vegyülni, minek az volt a következménye, hogy társaságát, barátságát még jobban keresték… És most még oly bizalommal tisztelték meg, mely hogy Hermance grófnőben mi által keletkezett iránta, legkevésbé sem tudta megmagyarázni magának. De az mindegy is volt. Minél tovább gondolkozott Esztheyné különös megbizásán, annál inkább hitte, hogy az igen komoly dolog a grófnéra nézve, ki sem férjét, sem fiát nem akarta vagy nem merte abba belevonni, sőt még nála régibb barátait sem, kik valószinűleg alkalmasabbak lettek volna, mint ő, a kényes és titkos megbizásra.

Ez eszmékkel tépelődve ment a Ferencziek-terére, hol rendes bérkocsiját, a 172. számú fogatot akarta fölkeresni.

Ez volt az első kiindulási pont, melyet meg szándékozott ragadni s bár az ifjú Esztheytől tudta, hogy a kocsis annak megtagadta a fölvilágosítást az éjjeli hölgyre nézve, remélte, hogy ő szerencsésebb lesz és sikerül tőle egyet-mást megtudni.

A bérkocsis rendes helyén állt, s midőn őt közeledni látta, elébe hajtott.

Jakab gróf szó nélkül ült be a kocsiba s midőn a kocsis útja czélját kérdezte, szép, sötét szemét kutatóan szegezve rá, mondá:

– Vadász-utcza 12. szám.

És a mit várt, bekövetkezett.

A kocsis arczán meglepetést látott, ki egy pillanatig mozdulatlanul állt helyén, talán Béla gróf tudakozódására gondolva, azután becsukva a fogat ajtaját, gyorsan fölült a bakra és elhajtatott a Vadász- utczába.

Jakab gróf kiugorva a kocsiból, mondá:

– Várakozz, míg visszajövök. Ha ugyan ez az a ház, melyet keresek.

És körülpillantva az utczában, belépett a kapun, eltünve a bérkocsis szeme elől, ki leugorva helyéről a kapuig ment s figyelmesen utána nézett, mialatt az fölhaladva a lépcsőn, Holcsi lakásánál állt meg, hol nyitva volt az ajtó s ő az irodába lépett.

– Az ügyvéd úrral óhajtok beszélni, – mondá az egyik irodasegédnek, – vigye be neki, kérem, névjegyemet.

De alig, hogy a segéd a mellékhelyiségbe lépett, Holcsi maga jelent meg vendége fogadására az ajtóban, s mély hajlongással vezette a nála szokatlan vendéget szobájába.

– Parancsol velem, gróf úr, – kérdezte kezeit dörzsölve, mialatt széket gördített hozzá.

– Tulajdonképpen nem a magam ügyében jövök, – kezdé jól szemügyre véve őt Oroszlay s már az első pillanatban látta, hogy ravasz, alattomos emberrel van dolga, kinek tekintetét a sötét szemüveg van hivatva elrejteni… – Egy barátom nagyobb birtokot akar vásárolni, melyre kölcsönt szándékozik felvenni s kegyedet bízná meg ennek a kölcsönnek közvetítésével.

– Szolgálatára állok, – viszonzá rejthetetlen örömmel Holcsi.

– E tekintetben tehát számíthatunk önre, de van még egy más dolog is, mivel nem tudom, foglalkozik-e ön, tudniillik birtok adás-vevéssel.

– Az nem tartozik ugyan szakmámba, de Istenem, szegény ember mindent megpróbál, mi kenyeret ad neki, s jövedelmet biztosít számára.

Jakab gróf elmosolyodott.

– Azt hiszem, önnek nem szükséges a jövedelmi forrásokat keresni, úgy mondták nekem, hogy gazdag ember.

– Azt ellenségeim mondják, kik irigylik szerencsémet, mi nem egyéb, mint a munka és megfeszített szorgalom eredménye.

– Ez a ház sajátja, nemde?

– De tele van hipotékával, mit nyakra-főre törleszteni kell.

– De úgy tudom, birtoka is van?

– Néhány holdnyi föld, hol a nyár egy kis részét tölteni szoktam, ha nehéz munkámtól szabadulhatok.

– Milyen megyében?

Holcsi meglepetve pillantott a grófra s tartózkodva mondá:

– Azt hiszem, keveset érdeklik méltóságodat az én szerény körülményeim.

– Meg fogom magyarázni kérdéseim okát, – viszonzá gyorsan Jakab, ki nem szeretett volna gyanút kelteni az ügyvédben, s érezte, hogy nagyon is messze ment kérdéseivel. – Említettem, hogy barátom birtokot akar venni, de még nincs elhatározva, melyik megyében, s miután több helyről kapott ajánlatot, azt hittem, ön tudna fölvilágosítást adni ott a föld minéműségéről, hol birtoka van, mi valószinűleg közel fekszik a fővároshoz.

– Nagyon közel, sebes vonaton három órányira, s ez alkalmas hely volna a vevőnek?

– Az a szándéka, hogy közel legyen Budapesthez.

Holcsinak villogtak a szemei az üveg alatt, kapzsi kifejezés ült arczára, s vendége fölvilágosítása teljesen megnyugtatva őt, mondá:

– Sőt tudnék azonnal ajánlani szomszédságomban egy szép birtokot, csinos kastélylyal, parkkal, mely jutányos árért eladó.

– Melyik megyében?

– Pozsonyban, közel magához a városhoz.

– Tehát az ön birtoka is ott van?

– Tulajdonképpen gyámleányomé, de én kezelem, miután ő kiskorú.

– És meg van a földekkel elégedve?

– Kitűnő minőségűek. Ha kivánja gróf úr, megmutatom tervrajzát a birtoknak.

– Köszönöm, most nincs időm, de el fogok jönni barátommal, kit a dolog érdekel, én magam keveset értek az ily adás-vevéshez, s csak is az első lépés megtételére vállalkoztam, a továbbiak az ő személyes teendői.

– És mikor lesz szerencsém?

– A legközelebbi napokban, – mondá a gróf, s elhagyta helyét. Azt, a miért jött, megtudta, mert meg volt győződve, hogy ha Hermance védencze Holcsinál van elrejtve, azt bizonyosan nem tartja a fővárosban, s legvalószinűbb, hogy az falusi birtokán van. Azonban, mielőtt távozott, egy kérdést akart még hozzá intézni.

– Családja jelenleg talán már falun van? – kérdé feszülten.

– Nincs családom, nőtlen ember vagyok.

– Azt reméltem, hogy az ön által ajánlott birtok megtekintése alkalmával önhöz szállhatnánk, de így természetesen az lehetetlen.

– Ellenkezőleg, gróf úr, nagyon örülnék, ha házamban fogadhatnám, én is kimennék falura méltóságtokkal együtt, s biztosítom, hogy jó ellátásban részesülnének.

– Tehát mégis lehetséges volna, daczára, hogy nincs ott háztartása?

– Azaz, hogy van is, nincs is.

– Hogy értsem ezt? – kérdé Jakab gróf az ajtónál megállva.

– Jelenleg nincs senki Tornyoson, így hívják a birtokot, de néhány, sőt pár nap múlva már gyámleányom ott lesz egy barátnőjével s egész háztartással.

Jakab gróf alig bírt egy örömtelt fölkiáltást elfojtani. Most tehát eljutott oda, a miért jött s a gyanútlan ügyvédet oly vallomásra bírta, hogy ő maga is csodálkozott saját ügyességén, de a legnagyobb egykedvűséggel mondta:

– Köszönöm a szíves meghivást, s barátommal együtt élni fogunk ajánlatával.

– Mikor várhatom jövetelüket, gróf úr? – kérdé Holcsi mohó érdekkel, mert félt elszalasztani a nagyúri gazdag vevőt, s szeretett volna biztos igéretet csikarni ki tőle.

– A napot ma nem határozhatom meg, mert barátom nincs a fővárosban, azonban nemsokára.

E szavak után kikisértetve az ügyvédtől, elhagyta a lakást, s majdnem nevetve haladt le a lépcsőkön, mert sok olyat tudott meg, miről félóra előtt sejtelme sem volt, s miről Hermance grófnő sem tudott.

– A többi magától fog jönni, – gondolá. – Ily bonyolódott dolgoknál a véletlenre is kell számítani, s remélem, a bérkocsistól is sikerülni fog megtudnom valamit.

És ha a véletlenben bízott, igaza volt, mert kilépve a kapun, két fiatal leányt látott a ház felé közeledni, a kik karöltve, vidám csevegéssel jöttek, s midőn, az ő bérkocsisa mellett elhaladtak, az megemelte előttük kalapját, mit mindketten viszonoztak, de a fiatalabbik sötéten elpirult, s gyorsan félrefordítá fejét, mely mozdulat által annak szemei az ő szemeivel találkoztak, s egy másodperczig egymásba mélyedt tekintetük.

Jakab gróf azonnal megismerte benne a fénykép eredetiét, mit Esztheynénél látott, de mennyivel szebb, igézőbb volt az élő, ki szinte nem tudta róla elfordítani tekintetét, s a csodálat oly őszinte kifejezésével nézett rá, mintha egy szép álomképet látna.

És tündöklő szemeinek pillantásában oly tiszta, gyermekes érzelmek tükröződtek, s kedves mosolya oly szédítően bájos volt, hogy a fiatal gróf legyökerezve állt, s önkéntelen megemelte kalapját, maga sem tudva, mit cselekszik.

A leányok futó fejbólintással viszonozták a köszöntést, majdnem oly gyorsan, mint előbb a bérkocsisnak, s eltüntek a kapu ivezete alatt.

Oroszlay utánuk nézett, de az idősebb, magasabb és erőteljesebb egészen elkerülte a figyelmét. Ő csak az egyiket látta, kinek nézésében fölolvadt tekintete, s majdnem azt kérdezte tőle:

– Te vagy, te vagy, kit oly régóta keresek, kit álmaimból ismerek.

Szólj, ki vagy és mi a neved?

– Tegnapelőtt te hoztad e hölgyek egyikét ide, nemde, későn este éjfél után? – kérdé határozott hangon a bérkocsistól.

– Lehet, – mondá az habozva s iparkodott fölmászni a bakra.

– Felelj. Miért akarod azt, a mit kérdezek, titokban tartani.

– Gróf úr, én nem emlékezem.

– Láttam, hogy köszöntötted a hölgyeket, honnét ismered őket?

– Csak az egyiket, – mondá kedvetlenül a kocsis.

– Mi a neve?

– Azzal nem szolgálhatok.

– Akarom tudni, miért titkolod kilétét. Ime, ezért a pénzért remélem, beszélni fogsz, – mondá Oroszlay, s száz koronát nyujtott neki.

– Kérdezzen, gróf úr.

– Te hoztad ide ama fiatal hölgyet? Hol ült kocsidba?

– Egyik utcza sarkán… Lépést haladtam, s majdnem észrevétlenül ugrott fogatomba, és midőn kérdeztem, hova akar menni, ezt az utczát és számot nevezte meg, s én ide hoztam; de megvallom, gyanusnak tetszett, s alig számítottam díjazásra.

– És mégis ellenvetés nélkül tetted meg kérését s elhajtottál vele.

– A lámpa fényénél láttam, hogy nagyon szép, azonkívül gyorsan öt forintot nyomott a kezembe.

– Nos, ez elég fényesen volt fizetve, és mi történt, midőn ide hoztad?

– Mielőtt csengetett a kapun, hozzám fordult, és oly bájos, kérő hangon mondá, minőt én még soha sem hallottam, hogy ha valaki kérdezősködnék utána, ne mondjam, hogy hova ment, és még egy tizkoronást akart adni, de én nem fogadtam el, azonban megigértem, hogy hollétét nem árulom el.

– És ezt meg is tartottad. Helyes! De én kényszerítettelek a beszédre, azonban ő sohasem fogja megtudni, hogy tőled hallottam hollétét, – mondá Oroszlay, s beugrott a fogatba, mialatt a kocsis eltette a váratlan nagy borravalót, mind a mellett látszott arczán, hogy nincs megelégedve magával, s kedvetlenül ült helyén és robogott a gróf lakása felé…

Oraszlay haza érkezve, még mindig úgy érzé magát, mint az álomlátó, s nem felelt komornyikjának, ki lesegítve felsőkabátját, többféle kérdést intézett hozzá.