Читать книгу Rejtelmek (1. kötet) - Bródy Sándor - Страница 2

Kopottan, csaknem rongyosan ténferegtem az utczákon. A tél elején belevettem magam egy ruhába és hónapokon át megmaradtam abban. Ezzel egyébként évek óta igy vagyok: Csak nyáron, tavaszszal és őszszel tartom érdemesnek, hogy az ember csinositsa magát. Télen okosabb bebujni egy nagy télikabátba, de ugy bebujni, hogy csak az orrod lássék ki. Én legalább igy cselekedtem. Igy jelentem meg a szinházakban, a szerkesztőségekben, az utczán. (Ismerősöket, rokonokat nem látogattam meg az egész évad alatt.)

Arról még nem is beszéltem, hogy a munkától minden kedvem elment. Nem csináltam semmit; őgyelegtem és azzal foglalkoztam, hogy az asszonyokat néztem és tápláltam magamban az eljövendő nagy szerelem hitét.

Ki lesz az a lány? Hol fogom meglátni? Nem te vagy-e, fekete ruhás leány, egy fejjel magasabb, mint az utczán járó társaid, gőgös és kopott, sötét leány? Messziről láttam, jön egy régies landauer, a hó két női arczot világit meg benne. Az egyik vajjon nem ő-e? Szivdobogva vártam, a mig elrobogott mellettem a kocsi, de a hölgyek arczát nem láthattam, nem felém forditották a fejeiket. Pedig, hátha az egyik mégis az volt. Az, az! Még nem is ismertem és már mostan is csaknem őrültté tett. Kínzott a zárkózottságával, gyötrött a szelidségével, megölt a szenvedélyességével. Csókoltam a lábait és féltettem; egy trónt csináltattam neki jegesmedve gereznájából és aranyozott szandálfából, de egyszersmind kegyetlen voltam hozzá. A karaktere készen volt a lelkemben, szerelmünk története máris folyt, vele éltem már: és nem volt még sehol.

És nem volt egy asszony az egész városban, a ki bár csak egy kiváncsi tekintetet vetett volna rám.

Nem vettek észre, vagy ha megláttak, szánakozó, még inkább boszankodó tekintetet vetettek reám. Egyik-másik meg is rémült tőlem és a jól táplált arczokon láttam a borzongó érzést:

– Ez engem akar. Ez a halálra vált, ez a hideg váz, ez az elszáradt zsidó! Meghalnék, ha hozzám érne, fujj!

Az energikusabb hölgyek meg valósággal dühösek voltak rám a mohó, beteg tüzben égő, ruhájukat leperzselő tekintetemért:

– Hát ez mit akar, mért nem megy haza, mért nem fekszik le, mért eresztik az ilyeneket az utczákra, mért nem hal meg az ilyen?

Meghalni! A mikor soha még igy nem értettem az életet, a mikor rettentő szépsége és mélysége világosan áll a lelkem előtt. Meghalni! De a mikor nincs semmi bajom, csak vérem nincs, csupán a testem vesztette el életképességét, de a mi embert emberré tesz, a képesség és vágy a szerelemre, oly hullámokat ver bennem, oly hatalmasakat, oly fenségeseket, oh, ha látnák.

Találtam valami szegény kis kokottra. Oly nyomorult volt a lapos kis buta fejével. Udvaroltam neki; kinevetett:

– No ugyan te szépen tönkre tetted magad. Hol, kivel?

Nem volt rossz leány, szeretett volna ápolni, gyógyfürdőket ajánlgatott.

Látni se akartam többé. Nála még az a hatalmas szinésznő is szimpatikusabb volt, a ki, mikor elébe járultam, ajkbigygyesztve nézett végig, mintha azt mondotta volna:

– No, ezen ugyan nem lehet többé tönkretenni semmit!

El vagyok hát itélve végkép! Néha magam is elhittem ezt, és egyszer – mért tagadnám el – kétségbeesetten, dühösen sirtam. Igy kell hát elmulnom nap nélkül, szerelem nélkül, semmivé lenni, mint egy hójegecz, a szürke, fagyos, vigasztalan télben!