Читать книгу Emberek: Elbeszélések - Brody Sandor - Страница 2

Vittek, vittek… A rabszállitó kocsi homályában felém csillogott az eskorteos káplár szeme, követte minden mozdulatomat, kinézett velem együtt a kocsi zsaluja mögött. Eddig vasuton jöttünk s éjszaka, nem láttam még semmit a csehek hazájából, egy pár tömpe, esőre álló orr, tubákoló posztókereskedő, wasserzakos porczellán-pipák, aztán egy szép, kedves cseh leány – ez minden, mit a kupé lámpása mellett kincséből mutatott Bohemia. Aztán a világ legszebb, legpirosabb s leglágyabb zsemlyéje – cseh «halbicsku», melyet a szép Libussának hozott kisérője, jegyese, férje, szeretője, – szöktetője? De az eskorteos nem enged regényeket kutatni s a gyászruhás lány ellebbenti ajkai elől a fekete fátyolt s belé harap a zsemlyébe. Soha nagyobb ajkakat, csunyább fogsort s terjedelmesebb harapást! Pedig milyen szépen kigondoltam már magamban az egész verscziklust, a mit majd ez ismeretlen hölgyhöz intézek. Alig láttam, alig jelent meg nekem, már is eltünik örökre, visszahozhatlanul. Ő Prágába talán nászuton, én Josefstadtba, rabságra talán. Tragikus helyzet s ideális alak s most mindennek egy nagy harapással vége s vége a regénynek!

Visznek, visznek… Közeledünk a vár felé. A mint fölfelé haladunk a dombon, mindjobban tágul a láthatár. Mikor eljöttem szép Magyarországból, már virágoztak a fák s az uti sáron fehér lipék lakmároztak, éhesen, vidáman, mint egy gyermekcsoport. Itt keresem a tavaszt: nincs. Csak fehérre meszelt pedánsul nőtt gyümölcsfák művészi madárléppel, ládákkal tar koronájukon. Vizes ködös, szürke és kiállhatatlan szinü levegőég: ez a tavaszi reggel itten. Madárcsicsergés helyett tambour-jelöltek dobpergése s czigány hornyisták tülkölése. Amott egy szántó. Büszke Cselő, gőgös Csákó s bojtos szarvu vidám Virág helyett egy törpe svajczer tehén huzza az ekét, nadrágos cseh szólongatja finomul, se pattogó ostor, se nóta, se káromkodás, semmi, semmi! Csend! Majd halk mormogás, olyan, mint egy nagy gépé. Hát motorrá változott itt a természet!?

Az első felvonó hidon dübörög keresztül a kocsi. A vár első kapuja. Hideg borzongás fut végig rajtam. Alattunk megdagadt hullámokkal zug tova az Elba s bekeriti a várat, bekerit bennünket. Egy pillanatra visszatükrözi a sárga kocsit s a sárga halált, melyet annyi derék magyar gyerek talált fel benne. Kigyózik, kereng felénk a lila Mettau is s ujra uj gyürüt alkot mögöttünk. Kapura kapu, bástyára bástya, mind gyorsabban haladunk s mind magasabbra. A látóhatár egyre tágul, amott szürke fellegekbe bujva hires Königgrätz a peremen némi fényben a porosz gránicz hegyei s itt előttünk a várpiacz, tiszti kardok csillámlása, csengése, «szé–vasz» hangok, virginiák haragos bajszok alá dugva, buta regruta arczok, gőgös hadnagyocskák – és teméntelen ágyúgolyó garmadába rakva, mindenfelé a földön. Ez a vár belseje, a város, hires Josefstadt, csendes Josefov. Magyar bakák söprik a köves utczáját, a kaszárnyák elejét s a mint megállunk, csendes hangu nóta szoritja még összébb a szivemet. A kórház óriási épülete előtt rab-baka seper s dudolja: