Жанры
Авторы
Контакты
О сайте
Книжные новинки
Популярные книги
Найти
Главная
Авторы
Farkas Annamária
Egész nap játék
Читать
Читать книгу Egész nap játék - Farkas Annamária - Страница 10
Оглавление
Tanítsák egymást!
Предыдущая
Следующая
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
Оглавление
Купить и скачать книгу
Вернуться на страницу книги Egész nap játék
Оглавление
Страница 1
Страница 2
Impresszum Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.
Страница 4
Страница 5
Страница 6
A drámapedagógia lehetőségei
a személyiségfejlesztésben Szociális készségek és attitűdök A legnagyobb eredmények, amelyeket a drámapedagógia segítségével elérhetünk, a szociális nevelés terén mutatkoznak meg. Az együtt játszás már önmagában is segíti a közösséggé válást, amit csak erősíteni tudunk a tudatos játékválasztással. Kapcsolatteremtés – Kapcsolat a csoporttal Adva van egy kiscsoportos korú gyermek, aki senkivel nem hajlandó kommunikálni, durván elhárít minden közeledést gyerektől, felnőttől egyaránt. Mit tehetünk ilyenkor? Ne zaklassuk, de a játékkezdeményezéseket lehetőleg mellette vagy a közelében indítsuk! Látni fogjuk, hogy figyel, néha el is mosolyodik, ha azt hiszi, nem figyeljük. Ezután helyezkedjünk úgy, hogy „véletlenül” ő is bekerüljön a játéktérbe. Kínáljuk neki is oda a körbejáró tárgyat. Elsőre talán nem fogadja el, de belül nagyon vív önmagával, és pár nap múlva már nem tiltakozik. Az egyéni közeledést még elutasítja, a csoportét eltűri. (Ne felejtsük el, hogy új munkahelyen a felnőtt is előbb alakít ki egy felületes kapcsolatot a közösséggel, barátságokat csak később köt.) Ha bemegyek egy idegen gyerekcsoportba, egy jó közös játékkal előbb elfogadtatom magam, mintha mindenkivel egyénileg próbálnék ismerkedni. A fenti kiscsoportosnak is könnyebb, ha előbb a csoporthoz tartozást tapasztalja meg. Még meglapulhat személytelenül, de már közöttünk van. Egy játék után, amiben ha némán is, de részt vett, már nem fog annyira idegennek látni minket. – Páros kapcsolatok Ha a csoportot már elfogadja, kezdhetjük terelni a páros kapcsolatok felé a megfelelő játékokkal. Pl. séta a térben, jelre párosával beállni egy karikába. A mi kis félszegünk (vagy durván tiltakozónk) drukkolni fog, hogy álljon már be mellé is valaki. Még most is személytelen maradhat, de már ott vannak ketten egy karikában, és ez valamiféle összetartozást jelent. A következő lépés az érintés. Itt már nem egy karikában állnak kettesével, hanem kézfogással alakítanak párt. Ez már nagy előrelépést jelent a gyermekünk esetében. Már be fog állni a körjátékokba, nem idegenkedik az érintéstől. És lassan – ő maga sem veszi észre – része lesz a közösségnek. A többiek nem a félrehúzódó duzzogót fogják benne látni, hanem a játszótársat, és ő sem kívülállóként szemléli a csoportot. Fegyelem, önfegyelem Aki csak rövid ideje alkalmazza a drámajátékot egy gyerekcsoportban, az is megfigyelheti a játék önszabályozó erejét. Ahhoz, hogy egy játékot jól végig tudjunk játszani, fegyelem szükséges – épp ezért nagyon alkalmasak a játékok a magatartásproblémák kezelésére is. A legszebb az egészben, hogy a szükséges fegyelmet nem mi csikarjuk ki a gyerekekből, hanem a játék hordozza magában. Nézzük meg ezt egy konkrét példán keresztül! A Cipőcserés játéknál az elcserélt cipőket kell a „keresőnek” visszatenni tulajdonosaik elé. A gyerekek ülnek a székükön, és nem adhatnak semmilyen visszajelzést a keresőnek – nem nevetnek, nem szólnak, hogy másvalaki cipőjét kapták – pókerarccal várják ki a játék végét, amikor a kereső majd megkérdezi, hogy mindenki visszakapta-e a cipőjét. Gondoljunk bele, mekkora önfegyelem kell ehhez a játékhoz! De mert a gyerekek fejben együtt dolgoznak a keresővel – ők is folyamatosan nyomon követik a cipők helyzetét –, nem érnek rá mocorogni, beszélgetni. A játék során olyan csend van a teremben, amit szántszándékkal is nehéz elérni egy 25 fős csoportban. A játék bevezetésénél még lehetnek segítő szándékú gesztusok, de a kereső szerepében mindenki megtapasztalja, hogy a jelzésekkel beavatkoznak az ő feladatába, és a sikerélmény is kisebb, ha nem ő oldotta meg egyedül. Ez pedig elég ahhoz, hogy a későbbiekben ő se rontsa el a társai játékát. Minden játék fegyelmez, nem csak az ilyen csendet igénylő, ülős játékok. Ha bemegyek egy teljesen felbolydult gyerekcsoportba, fejemre kötök egy kendőt, kezembe fogok egy seprűt és boszorkányhangon megszólalok, azonnal felfigyel minden gyerek, vagy játékot sejtve odajönnek hozzám. Ha ezután megkergetem őket a seprűmmel, úgy fog tűnni, hogy még nagyobb felbolydulást csináltam, pedig csak kieresztik a gőzt. A hangok már az izgalom és öröm hangjai, nem a céltalan kiabálásé, civakodásé. Egy ilyen alkalommal az új felmosó mopot kaptam fel. A nyelére állítottam, így a „haja” ráborult a kiszélesedő nyakrészre, és így egészen emberi formát öltött. A beszélő mop nagyon barátságos volt, mindenkit meg akart ölelgetni, amitől ugyanúgy menekültek, mint a boszorkánytól. Ilyen energialevezető játék a Zoknicsata is, amit azért neveztünk el így, mert csak cipő nélkül játszható. A játék egyszerű: egy behatárolt téren (szőnyeg) küzd két fél, hogy ki tud rálépni a másik lábára. Hogy mi a fegyelmező egy ilyen harci játékban? A szabályok. Hogy a kezüket nem használhatják, tehát nem lökdösődhetnek; hogy csak lábujjal szabad rálépni az ellenfél lábujjára, tehát nem döngölhetik be sarokkal a földbe, nem ugorhatnak rá a másik lábára. Tudatosítom bennük, hogy úgy kell találatot elérni, hogy közben nagyon vigyáznak a társunkra, véletlenül sem okozhatnak fájdalmat egymásnak. Gyakran hívom ki egy mérkőzésre a nagyon vad vagy felpörgött gyerekeket. Ezt nagy örömmel veszik, mert velem mindig jobban szeretnek vívni, mint egy társukkal, én pedig kontrollálni tudom őket. Másik kedvelt erőfitogtató játék az „Emeljük fel!” (Kaposi L.) Ilyenkor egy fekvő helyzetű gyereket emelünk a magasba. A vállánál én tartom, ketten tartják a két lábát, 2–2 gyerek (vagy több) kétoldalt emeli a törzset. (Ha letesszük, szabály, hogy először a lábat helyezik a földre, aztán a törzset és végül a vállat.) A játék azt mutatja meg egy hősködőnek, hogy lehet ő nagyon erős, de vannak helyzetek, ahol egyedül nem, csak a többiekkel együtt boldogul. Ha már kellően óvatosnak látom őket, nélkülem is emelhetnek, de kizárólag akkor, ha felügyelem a műveletet. De volt olyan csoportom, akik engem, majd a dadusnénit is felemelték – igaz, akkor legalább tizennégyen felsorakoztak a két oldalon az emeléshez, és csak 30–40 cm magasságot engedtem.
Egy egyszerű hétköznap reggel. Két asztalon még kint van a reggeli, a többiek játszanak. Jobbra látható az „Improvizáció” c. résznél említett buborékfólia szőnyeg (amin jó ugrálni); a háttérben egy beomlott sátor, aminek a tulajdonosa talán reggelizik; elöl pedig egy fóliazsákban húzzák egymást a parkettán (máskor egy kisebb pléden utaznak). Merjünk „rendetlenkedni”! Tévedés azt hinni, hogy az ilyen rohangálós játékkal csak túlpörgetjük a gyerekeket – épp ellenkezőleg: lenyugtatjuk őket. A rossz feszültséget kellemes izgalommal cseréljük fel. Amikor nagyon „rendetlen” egy gyerekcsoport, az azt jelzi, hogy felborult a komfortérzetük. Talán túl sokan vagyunk, nem férnek el egymástól az építményeikkel, idegesítő a magas zajszint, ráadásul épp elvette valaki azt a tűzoltóautót vagy társasjátékot, amit ők akartak. Nő bennük a feszültség, és ettől már nincs messze az agresszió. Hát nem a legjobb, amit tehetünk, ha jól megkergetjük őket egy vicces tárggyal? Ilyenkor már nem baj, ha sokan vagyunk: egy fogócskában sok jó ember elfér. Ha kitombolják magukat, helyrebillen a komfortérzetük, nyugodtabbak lesznek, még a tömeget is jobban tolerálják. Baleset, összekoccanás még sosem volt a legviharosabb játékból sem – nagyon vigyáznak egymásra ilyenkor. Még bocsánatot is kérnek, ha véletlenül súrolják egymást. A „gőz kiengedésére” minden játék – a nyugodtabbak is – alkalmas. Az, hogy vége az idegesítő káosznak, és kapnak a helyébe egy jó hangulatú közös játékot, már elég lehet. Pl. zenére adogatnak egy mérges macit. Ha megszakad a zene, a maci „támad” – az a gyerek, akinek a kezében maradt a zene kikapcsolásakor, „megküzd” a plüssjátékkal. (A „támadó maci” gyerekötlet volt. Korábban csak simán adogattuk a tárgyakat a zenére, de amikor ez a tárgy egy nagy maci volt, az egyik fiú viccesen megfenyítette, amiért épp nála állt meg. Ez nagyon tetszett a gyerekeknek, és mindenki élt a fegyelmezés jogával, amit aztán a maci sem hagyott ennyiben. A következőkben nem is akarták a hagyományos módon ezt a játékot – a maci beépült a repertoárunkba.) Az ötlet kiváló, hiszen remek mozgásgyakorlat, ahogy imitálják a pár másodperces birkózást, a hangulat pedig fergeteges. (Az ötletadót pedig megörökítette a csoportemlékezet, mert minden alkalommal megjegyzi valaki, hogy ezt a játékot XY találta ki.) A rendszeres közös játék egy idő múlva a csoport általános fegyelmi szintjében is megmutatkozik. Ezt nem én állítom – a bemutató foglalkozásaim után elsőként elhangzó megjegyzések mindig a fegyelmet dicsérték. Nálunk nem kötelező sorban vonulni sem. Az állatkertben, a múzeumban, az erdőben szabadon sétálhatnak olyan körön belül, ahonnan ránk látnak, és tudunk szemkontaktust tartani. A szemkontaktus ugyanis nagyon fontos kommunikációs mód! Ahogy megértik a „Mutogatós” igazgatójának instrukcióit, úgy olvasnak az arcunkról a hétköznapi helyzetekben is. Elég egy szemöldökráncolás, egy helytelenítő fejrázás, hogy abbahagyják, amivel ezt kiváltották. De ugyanígy érvényes ez a dicséretre is, mert egy mosoly, egy lelkendező pillantás, elismerő biccentés pont olyan értékű, mint a szavak. Ezért – mint egy mongúzcsapatnál – a játszó gyerekek közül mindig kiemelkedik egy kis fej, hogy ellenőrizzék, láttuk-e a jó teljesítményt, vagy észrevettük-e a helytelenkedést. Ilyenkor, ha összetalálkozik a tekintetünk, veszik az üzenetet és visszamosolyognak, vagy egy „Hopp, lebuktam, bocsi”-t jelentő vigyorral válaszolnak. Szabálytudat Szabályokkal természetesen a játékon kívül is állandóan találkoznak. A legjobb, ha a beszoktatás idején nagyobb energiát fektetünk abba, hogy a szabály ne „szabály”, hanem „szokás” legyen. (Ez eredményezi a legerősebb szabálytudatot.) Az új kiscsoportosok óvodai pályafutásának első két hetében a kolléganőm, a dadus néni és én is egész nap bent vagyunk a csoportban. Ha egy gyerek feláll az építőjáték-kupac mellől és új eszközért nyúlna, valamelyikünk ott terem és felajánlja, hogy „segít” neki visszatenni a kockákat a kosárba. (A „segítés” arra utal, hogy ez az ő dolga, de „mi ilyen kedvesek vagyunk”.) Utána jól meg is dicsérjük, hogy milyen rendszerető, amiért így elrakodik maga után. Valószínűleg ugyanezzel a gyerekkel ezt még eljátsszuk a nap folyamán 8-9 alkalommal, és a következő napokban úgyszintén, amíg meg nem szokja, hogy ez az óvoda így működik. Az is tény, hogy a felnőttektől nagyon sok energiát igényel ez a „szoktatás”, hiszen ezt az indirekt szabályátadást el kell játszanunk minden gyerekkel a mosdóban, a terítésnél, az udvari játéknál stb. De megéri, mert két hónap múlva már nem kell figyelmeztetni őket semmire; nem marad otthagyott játék, automatikusan elrakodnak maguk után úgy, hogy ezt nem kényszerből, hanem megszokásból teszik. A szabályok közül a legeredményesebbek azok, amelyeket együtt határozunk meg. Ez történik, ha egy új eszközt hozok be (pl. egy egyméteres, vastag rúd – amivel masszírozószalont nyitunk –, vagy egy új tornaszer); ha egy kirándulás illem- vagy biztonsági szabályait tárgyaljuk. Ezt hadd illusztráljam egy történettel: Egy alkalommal, amikor a Természettudományi Múzeumba készültünk, elmeséltem a gyerekeknek, hogy a múzeumokban nagyon értékes tárgyak vannak, nagy katasztrófa lenne, ha bajuk esne; és hogy sokan tanulni mennek oda, mert csak ott tudnak tanulmányozni dolgokat. Ezután kérdeztem csak meg, hogy mire kell ügyelnünk ott. A gyerekek sorolták a szabályokat, amikre én olyan lelkendezve bólogattam, mintha nekem eszembe sem jutott volna, hogy nem kéne kiabálni, rohangálni stb. Végül megkérdeztem a többieket, hogy egyetértenek-e a szabályalkotókkal, és megszületett a törvény. A múzeumban volt egy család két nagyon „eleven” gyerekkel. A kisfiú egyszer nekirohant egy zsámolynak – átesett rajta, a zsámoly felborult. Hazafelé a buszon az én szabálytudatos gyerekeim nem a múzeumi látnivalókat tárgyalták, hanem felháborodva csóválták fejüket a „rossz fiú” viselkedésén – ahogy a zsémbes öregek nézik a „mai fiatalok”-at. Ha a szabályokat én adtam volna parancsba indulás előtt, valószínűleg kevésbé sértette volna az erkölcsi érzéküket a látott kihágás, míg az általuk betartandónak ítélt viselkedési normákra nagyon ügyeltek A fegyelemhez két dolog nagyon fontos: Az egyik, hogy a gyerekek ne érezzék úgy, hogy agyonnyomjuk őket a szabályokkal, a másik pedig, hogy stabil korlátokat építsünk fel. Ez egyáltalán nem ellentmondás! A korlátokkal egy tág, de biztonságos teret határolunk be a viselkedésben, amin belül teljes szabadságot kaphatnak a gyerekek. Együttműködés Egy pedagógusnak igazi élmény látni a gyerekeket, amint Bölcsek Tanácsaként töprengenek „Zsuzsi kalandja” fölött; amikor egy grandiózus – az egész homokozót kitöltő – homokvár elkészítésénél kiosztják a feladatokat egymás között; ha egy közös képen dolgoznak vagy „összeraknak” közösen egy mesét. A játékgyűjteményben nagyon sok játék épül az együttműködésre, azokkal most nem foglalkoznék, itt most izgalmasabb tevékenységeket mutatok. Sátor Sátorépítésre mindig van lehetőségük a gyerekeknek a teremben – ehhez folyamatosan rendelkezésükre állnak a nagy csipkefüggönyök, plédek. De az igazi, amikor ez nem pár fő részvételével, szabadjáték idején zajlik, hanem egy egész délelőtti, közös programot jelent. Ilyenkor mindenki épít. Behozom a két nagy ruhafogast, a tornaszertárból az óriási, vastag műbőr tornaszőnyegeket, U alakú, létrás mászókát, rudakat, szobalétrát – bármit, amit felhasználhatnak az építkezéshez. Mindenki nem tud saját kuckót építeni, ezért lakóközösségek alakulnak, akik közösen eldöntik, hogy hol, miből, hogyan építsenek.
A kész sátrakba aztán beköltöznek, lakomát rendeznek a babakonyhai eszközökkel, hordanak be játékokat, beöltöznek jelmezekbe. Eljárnak vendégségbe egymáshoz, minden sátrat megnéznek beülről. A rakodás – ahogy az építés is – összehangolt munkát jelent. Együtt hajtogatják a hatalmas textíliákat, hordják a helyére az aztalokat. Akik hamar végeznek a saját sátruk felszámolásával, mindig besegítenek a többieknek. Közös alkotások A közös alkotáshoz közös élmény kell. Ez lehet egy kirándulás, egy kitalált mesével feldolgozott környezeti téma vagy egy kedvenc mese. Fontos, hogy mindenki személyes érzésekkel kapcsolódjon hozzá. A következő példában a levegőszennyezésről szóló mesejátékunk (lásd Füstmese az „Interaktív mese” alatt) festményváltozatának elkészítését mutatom be. Először megbeszéljük, hogy milyen legyen a kép – a város felett szürke, mellette, a zöldben kék az ég. Kell egy erdő, mert benne van a mesében, de lehet rajta egy tó is. Ezután eldöntik, hogy ki milyen feladatot vállal a munkában. Vannak, akik a kép hátterén dolgoznak (a kicsiket is ide szoktam terelni). Festéssel, hengerezéssel, szivacsnyomokkal stb. megfestik a tájat. Az asztaloknál közben mások vágják a fákhoz a papírleveleket, rajzolják, színezik, majd kivágják az épületeket, járműveket, embereket, állatokat. Hogy az arányok (ember, épületek) nagyjából megfelelőek legyenek a képen, különböző méretűre szabott lapokból választják ki, mire dolgoznak. Ezzel csak támpontot nyújtok, nem szabályozom be, hogy melyiket mire használhatják – munka közben úgyis összehasonlítják, összemérik a rajzokat, és módosítanak, ha jónak látják. Én sosem szólok bele direkt módon a munkájukba. Szeretik, ha én is köztük dolgozom – ilyenkor rendszerint ők osztják ki rám a feladatot (hogy mit kell rajzolnom a képhez). A kész háttéren a kivágott házakkal, egyebekkel alakítgatják, megbeszélik a végső elrendezést – milyen legyen a városkép, hova kerüljön a vonat, mi hiányzik még? Ha megszáradt a festés, az alkotók a megbeszélt koncepció szerint felragasztják a műveiket. Ezután jöhet a kiegészítés: rajzolnak még a háttérre embereket, a vonatnak sínek kellenek, és persze, miért ne lehetne egy repülő is. A közös alkotások sokáig díszítik a termünket. A parafatáblára tűzött képet gyerekszem-magasságban helyezem el a falon, mert nagyon szeretik nézegetni – mindig van előtte pár gyerek, akik találnak rajta megbeszélnivalót.
Страница 10
Страница 11
Anyanyelvi nevelés A beszédkedv felkeltése Beszédre késztető praktikák Mindenki találkozott már „szótlan, csendes” gyermekekkel, akik a kérdésekre legszívesebben csak bólintással, fejrázással reagálnak, de ha a válaszadás elkerülhetetlen, akkor egy-két szavas mondatokkal kommunikálnak. Ezekről a gyerekekről könnyen elkönyveljük, hogy visszahúzódóak, félénkek. Természetesen ez is állhat a háttérben, és az itt tárgyalt „praktikák” hozzájuk is megnyitják az utat. A szűkszavú vagy szótlan gyermek azonban sokszor csak nem motivált a beszédre. Ennek oka lehet, hogy legtöbbször a passzív kommunikációval találkozik, főként csak befogadói oldalon. Elsősorban a tévénézésre gondolok, amikor nincs módja kapcsolatba lépni a szereplőkkel. Egy élő előadáson bekiabálnak a báboknak, szereplőknek, mert azok reagálnak erre, sokszor kérdeznek is a nézőtéren ülő gyerekektől. A tévé előtt azonban – visszacsatolás hiányában – elmúlik ez a késztetés. Sokszor ugyanez a helyzet a gyermek közvetlen környezetében a családi körben, ha ő megszólít és nem kap választ, vagy nem veszik komolyan az ő kis gondolatait. Az elfoglalt, fáradt, gondokkal terhelt, vagy egyszerűen kikapcsolódásra vágyó szülő nem is gondolja, hogy a meg nem hallgatással visszavonulásra készteti a gyermeket, ami állandósulhat is nála. (Ez különösen az egyedüli gyerekeket érinti, mert a testvérek folyamatosan kommunikálnak egymással.) Mire közösségbe kerül a gyermek, sokszor már nehéz kimozdítani a passzív kommunikációból. Közlési vágya alacsony, nem is nagyon tanulta meg, hogy hogyan fejezze ki a gondolatait, ha főként a gyakorlatias témákra szűkült a kommunikációja. („Éhes vagy?” „Igen.” „Mit ennél?”) Ok lehet még a súlyos beszédhiba is, amikor a direkt javítások miatt alakul ki beszédgátlás, vagy mert látja, hogy nem értik, amit mond. Mivel szerencsére a gyerekek nyitottak, könnyű kimozdítani őket a kommunikációs passzivitásból, gátlásból – sőt, ahogy jeleztem, a személyiségükből fakadóan visszahúzódó gyermekek estében is jó eredményeket érhetünk el. Mielőtt továbblépnénk, tisztázzuk, hogy itt nem lesz szó beszédjavításról (az egy másik terület), itt csak arra törekszünk, hogy merjen és akarjon megszólalni a gyermek. Beszédmankók Valahonnan mindig el kell indulni… A beszédkedv felkeltéséhez legegyszerűbb a konzervszövegekből, beszédmankókból indulni. A nehezen megszólaló gyermek a kötött (tanult) szövegben magabiztosabb, és ha ezt csoportosan, társaival egyszerre teheti, könnyebben feloldódik. Fontos, hogy ne akarjuk erővel feltörni a burkot. Nézzük, melyek ezek a mankók: – Mondókák Akár félénk, akár passzív a gyermek, szívesen kapcsolódik be a közös mondókázásba. Itt a beszéd öröme hat, élvezi, hogy hallja és hallatja a hangját. – Párbeszédes népi játék, körjáték Ezekben a játékokban rövid, kötött szöveggel ugyan, de már bekapcsolódik a kétoldalú kommunikációba: kérdeznek, és ő válaszol. Lehet, hogy kezdetben itt is elutasítja a szóbeliséget, de azzal, hogy elfogadja a szerepet és középre áll, már jelzi, hogy nincs ellenére az ilyen szereplés. Kis idő kérdése, és meg fog szólalni. – Megszólalás bábokon keresztül Bábos improvizáció Először is tisztázzuk azt, hogy „báb” minden lehet; a kezünk, használati tárgyak, egy kendő stb. –, de kezdésnek legalkalmasabb a gyermek saját plüssjátéka. Elkérem tőle, megnézegetem, és hirtelen megszólal a plüsskutya az én tolmácsolásomban. Kérdez tőlem, én válaszolok neki, aztán kérdez a gazdijától is. Minden gyereknek nagyon tetszik, amikor ilyen módon életre kel a kedvence, és előbb-utóbb válaszolni fog a plüssjátéknak. Ha már így párbeszédre csábítottam a gyermeket, a következő lépésnél nála marad a kutya, akit én egy másik plüssjátékkal szólítok meg. Itt a gyermek már szerepbe lép, mert a kutya nevében fog válaszolni. És mert a báb „hangján” bátrabban szólalnak meg a félénkebbek, mint a sajátjukon, könnyebb egy rövid párbeszédbe vinni őket. Ne gondoljunk ilyenkor komoly improvizációra – két-három kérdés-felelet már siker, hiszen a lényeg a gyermek megszólaltatása (és nem elhanyagolandóan a szerepbe léptetése). Mert itt is fontos, hogy kis lépésekkel haladjunk. Talán furcsán fog hangzani, de sosem értékelem ilyenkor a gyermeket, mert ez egyet jelentene a leleplezéssel. Hiszen ő ott sem volt, nem hogy szóba állt volna velem! De a kiskutyának megköszönhetem a beszélgetést. – Mese félig kötött szöveggel A meséket minden gyerek szereti – és nem csak hallgatni, hanem szívesen részt vesznek a mesemondásban is. Erre kiválóan alkalmasak kisebb gyermekeknél a láncmesék. A meséket kezdettől (asztali) bábokkal játszom el a kiscsoportosoknak, így az érdeklődésük sosem múlik el a mese iránt, és minél előbb szeretnék ők is kézbe venni ezeket a bábokat. Narráció nincs az előadásomban, azonnal a párbeszédes formával találkoznak, ami mintául szolgál nekik. Az ismétlődő szövegrészek biztonságérzetet adnak, nem kell gondolkodni, hogy mit mondjon a bábjuk. (Az asztali bábok jelentőségére a „Bábozás, dramatizálás c. fejezetben még kitérek.) Konkrét mesén keresztül így zajlik a folyamat: A mese a „Nyulacska harangocskája”. (A nyuszi felakasztja a harangot a fára és elalszik. A fa megnő, a nyuszi nem éri el a játékát, a fa pedig nem hajlandó visszaadni. Segítséget kér a fejszétől, tűztől, víztől, tehéntől, mészárostól, de senki nem segít. Végül a bolha megnoszogatja a mészárost, ő a tehenet, a tehén a vizet, míg a végén a fa visszaadja a harangot, hogy elkerülje a kivágást.) A bábokkal a szőnyegre ülök, és ez elég a közönségtoborzáshoz. Az első bemutatást néhány ismétlés követi, mert mindig újra kérik. Két nap alatt hallhatják annyiszor az előadást, hogy már átadhatom a gyerekeknek mellékszerepeket, ahol csak válaszolniuk kell a nyúlnak, hogy miért nem segítenek visszaszerezni a harangot a fától. A bábozást mindennap az én önálló játékommal indítom, még gyerekek részvétele nélkül, és improvizációkkal bővítem a többi szereplő szövegét („Meg ne igyál, tehén, inkább eloltom a tüzet!”), a nyúl szerepét pedig mindig más szöveggel mondom, hogy szokjanak hozzá, hogy a saját szavaikkal kell kifejezniük magukat. Amikor jól megy a közös játék, a nyúl szerepét is átadom a gyerekeknek. A kötött szövegrész mankóul szolgál, de kis mértékben már jelen vannak a saját kifejezéseik is. Nagyon igénylik a kiscsoportosok is az ilyen bábozást, nem tudnak ráunni. Napközben sokszor veszik elő önállóan is a bábos dobozt, és akár egyedül is végigjátsszák a mesét. A kérdezés Most tehát már van egy praktikánk, amivel szóra bírhatjuk a gyermeket. Már nem zárkózik el, ha őt szólítom meg, és a nem a kiskutyát; már hajlandó beszélgetni velem az otthoni életéről, az élményeiről. De a kérdésekkel el is ronthatjuk a kezdeti sikert. Képzeljük el a következő jelenetet: Óvodából hazafelé a valóban érdeklődő anya faggatja a kislányát a napjáról: – Mi volt ma az óvodában? – Semmi… – Nem csináltatok semmit? – Nem. – Nem is játszottatok? – De. Anya leleményes, ezért más irányból közelít: – Zsófi volt óvodában? – Nem. – Miért? – Nem tudom. – Beteg? – Biztos. A kislány nem azért válaszol így, mert tényleg semmi nem történt, hanem mert a hosszú és mozgalmas napból nehéz kiemelnie egy mozzanatot. A helyes kérdezés Ha súghatnánk a mostanra tanácstalanná vált anyának, elmondanánk, hogy a jó kérdést a következők jellemzik: Konkrét – Mit játszottatok délelőtt az udvaron? – Bújócskát. Eldöntendő kérdést módjával tartalmaz. – Ez jó játék? – Igen. Kérdezhetné anya azt is, hogy „Zsófival játszottál?”, de akkor megint zsákutcába fut a beszélgetés. Viszont itt akár igent, akár nemet válaszol, folytatni tudjuk – és már ott is vagyunk a következő jellemzőnél. – Miért jó ez a játék? Kérdőszavakat tartalmaz – Hogyan kell játszani a bújócskát? – Milyen búvóhelyek vannak az udvaron? – Miért éppen oda bújtál? Véleményt, gondolatot firtat – Mitől jó egy búvóhely? – Mit kellett volna csinálnod, hogy ne vegyenek észre? Az ilyen kérdésekre nem lehetséges egyszavas választ adni, és mert inspirálják a gyereket, egészen biztosan sikerül hazáig végigbeszélgetni az utat! És még valami: kérdezzünk akkor is, ha látszólag nem reagál a gyermek! A fontos, hogy vegye észre, hogy kíváncsiak vagyunk rá. Ne erőltessük, ha nincs mindig válasz; mutassunk megértést! („Látom, most nincs kedved beszélgetni, de egyszer majd elmondod, ugye?”) A gyermek kérdései Ha azt akarjuk, hogy a gyermek mindig kinyilvánítsa az érdeklődését, vegyük komolyan a kérdéseit. Ha nem felelünk, mert épp mással foglalkozunk; ha kinevetjük, mert „butaságot” kérdezett; ha nem adunk érdemi választ – és ha ezek gyakran előfordulnak –, a gyerek leszokik a kérdezésről. Inkább hárítsuk el a kérdést azzal, hogy majd később megbeszéljük, mert épp egy másik gyerekkel merültünk bele egy tevékenységbe, vagy mondjuk meg, hogy nem tudjuk a választ, de majd utánanézünk. Ezt megérti, elfogadja a gyermek; de ehhez természetesen be is kell tartanunk az ígéretet. Nem árt szót ejteni arról, hogy a gyermek kérdései mögött sokszor más van, mint amiket a szavakkal kifejez. Fontos, hogy belássunk a szavak mögé is, mert ha nem a gondolatra válaszolunk, csalódni fog, és talán be is zárkózik. Ehhez persze nagymértékben ismernünk kell a gyermeket, a metakommunikációs kifejezésmódját, és nem hanyagolhatjuk el azt sem, hogy milyen gondolatok előzték meg a kérdését. Vegyünk egy hétköznapi esetet. A gyermek sírósan megkérdezi: „Mikor alszunk?” Erre válaszolhatjuk, hogy „Megebédelünk, fogat mosol, és utána”. Pedig a kérdés talán azt jelenti, hogy szorong a délutáni lefekvés miatt, de lehet, hogy arra vár választ, hogy mennyit kell várni az anyukájára, aki mindig pont alvás után érkezik. Kifejezőkészség Ismert probléma, hogy az iskolában még a felsősök között is vannak olyan gyerekek, akiknek gondot okoz a szóbeli felelés. Tudják az anyagot, de nem tudják megfogalmazni, ami a fejükben világosan ott van. Ez azért elkeserítő, mert ahhoz, hogy egy gyerek jó kifejezőkészséggel rendelkezzen, csupán két dolog szükséges: 1. Szókincs Az ingerszegény környezetből érkező gyerekek általában csak olyan szókészlettel rendelkeznek, ami a hétköznapi élethez szükséges, az óvodáskor idején azonban minimálisra csökkenthetjük a hátrányokat. A mesék, a versek gazdag forrásai a szókincsfejlesztésnek – de gyakorlás hiányában még mindig csak a passzív szókincset gyarapítottuk. 2. Beszédlehetőség – Párbeszéd Legegyszerűbb a kérdés-felelet panelekből álló párbeszéd. Itt is fontos, hogy a választ figyelmesen hallgassuk meg, a kérdésekre érdemben feleljünk. Tartalmasabb párbeszéd alakul ki, ha nem kérdésre, hanem a partner mondandójára reagál a gyermek. – Szólhat a párbeszéd egy aktuális témáról – a korláton hálót szövő pókról, az utcáról behallatszó szirénáról stb. – Épülhet a fantáziára (Mi lenne, ha nem lenne áram? Minek örül ilyen nagyon ez a kislány a rajzodon?) – Véleményt, tanácsot kérünk, megmagyaráztatunk valamit – a lényeg, hogy olyan kérdéseket tegyünk fel, amelyek kifejtős választ igényelnek, olyan témákat találjunk, amiről van kedve beszélni a gyermeknek! – Folyamatos beszéd A kifejezőkészség a folyamatos beszédben csiszolódik leginkább, amikor már nem kérdésekre, gondolatokra válaszolgat a gyermek, hanem önállóan fejti ki a mondanivalóját. Ehhez legkézenfekvőbb segítség ismét a mese. Meséljen egy mozgalmas képről – nem azt, hogy mi látható, hanem hogy mi történik rajta! Mondja el pár rajz alapján a legutóbbi mesénk tartalmát! Ezután jöhetnek az meseimprovizációs játékok (folytatásos-összetört-beleszólásos mese), az interjúk (Forró szék, Csodabéka), tanácskozások („Zsuzsi-kalandok” – de bármiről tanácskozhatunk a napi életből merítve!) A választékos kifejezés sok esetben önmagától kialakul a folyamatos beszédben – kezdve azzal, hogy kénytelenek bővített majd összetett mondatokat használni, felbukkannak a szinonimák, eltűnnek a hétköznapokban megszokott pongyolaságok. Megpróbálnak „mesenyelven” beszélni! Mindehhez nem árt, ha ott van a hátérben egy igényes beszédkultúrával rendelkező óvónéni, aki – ha akarjuk, ha nem – mintául szolgál a gyerekeknek. Szövegértés A szövegértést rendszerint csak az írott szöveggel kapcsolatban szokás emlegetni, holott legalább ilyen fontos a hallott szöveg értelmezése is. A kisgyermek ugyanis a közvetlen megtapasztalás mellett a hallott szöveg révén jut információkhoz. A felnőtt utánaolvas annak, amit nem ért – ha kell, háromszor is visszatér egy mondatra, hogy értelmezni tudja. A gyerek viszont többnyire akkor kérdez vissza, ha nem hallotta, amit mondtunk, az értelmezési gondjait ritkán jelzi. Pedig a szövegértési problémák okai sokszor a felnőttek beszédminőségében keresendők – ezért sokat tehetünk a probléma kiküszöbölése érdekében pusztán azzal, hogy ügyelünk a gátló tényezők elkerülésére, ha a gyerekekhez beszélünk. A szövegértést gátló tényezők – Gyors beszéd – A gyermek egy perc alatt sokkal kevesebb szót tud értelmezni, mint egy felnőtt, ezért az átlag tempónál kicsit lassabban beszéljünk, ha egy gyerekhez szólunk. Ez különösen fontos, amikor mesét mondunk, tehát amikor egy nagyobb terjedelmű szöveget kell értelmeznie a gyermeknek. – Tagolatlan beszéd – A szövegértést megkönnyítjük, ha a különböző gondolatokat érezhető szünetekkel választjuk el egymástól. A gyermeknek így van ideje, hogy feldolgozza az elhangzottakat, és érzékeli, hogy az új mondat már nem az előző gondolathoz tartozik. – Gyengén artikulált beszéd – Még felnőttként sem könnyű megérteni a motyogó, zárt ajakkal képzett szavakat, a gyermeknek pedig különösen fontos, hogy tisztán, érthetően hallja azokat. Elég, ha csak egyszer veszíti el a fonalat, hogy a következő mondatokat már ne tudja illeszteni a korábbiakhoz. – Monoton beszéd – A beszéd vokális kísérő elemeinek (a szupraszegmentumok – hangerő, hangsúly, hangmagasság, hangszín) változatos alkalmazása nem csak azért fontos, hogy színessé tegyék a mondandónkat, hanem mert megkönnyítik a szöveg értelmezését. Más, ha monoton beszédhangon felolvassuk, hogy „Mi történt?! – kérdezte anya felháborodva.”, vagy ha eljátsszuk a kérdésben a felháborodást, és még a szemünk is villog hozzá. Ez érvényes a mindennapi beszédre is. A monoton beszéd maximum 1–2 percig tartja fenn a gyerekek figyelmét – figyelem nélkül pedig nincs megértés. – Homályos beszéd – A gyerek csak a pontos szóhasználatot érti, az utalások, körülírások homályossá vagy érthetetlenné teszik a gondolatmenetet. – Többszörösen összetett mondatok – Ha egy mondat olyan hosszú, hogy a végén már nehéz felidézni az elejét, önmagában is elég gátló tényező. De az ilyen mondatokban rejlő másik buktató, ha az alany is változik egy mondaton belül. Ha egy körmondat tartalmáról kérdezzük a gyerekeket, kiderül, hogy csak szavakat ragadtak meg, az értelme nem jutott el hozzájuk. – Követhetetlen asszociációs láncok – Egy felnőtt számára nem szükséges minden gondolatot egyenként felsorakoztatni egymás után, ki is hagyhatjuk némelyiket, mert nyilvánvalóan ki lehet következtetni az előzőből. Hogy mást ne mondjak, pont ez a viccek lényege – a poént nem szájbarágósan magyarázza, hanem a hallgató kikövetkezteti magának. Vegyünk példának egy közismert viccet: A beteg elmegy az orvoshoz. „Doktor úr, fáj a fejem!” „Akkor miért van a kötés a bal lábán?!” „Mert lecsúszott.” A gyermek számára minden szó érthető, de mégsem érti a poént. Egy felnőttnek egy pillanat törtrésze sem kell, hogy végigmenjen ezen az egyszerű asszociációs láncon: 1. A fejen lévő kötés megakad a jóval szélesebb vállnál. 2. Ha mégis ennyire laza volt, akkor mindkét lábra csúszik. 3. A szituáció tehát abszurd – és ez benne a poén. – Félrehallások A gyerekek a verseket, dalokat sokszor csak a ritmusuk dallamuk alapján, értelmezés nélkül szívják magukba, és elég nehéz kiszűrni az elhallásokat, meg nem értést, ha nem szoktatjuk rá őket, hogy mindig kérdezzenek rá a meg nem értett szavakra. Példának ismét egy gyerekszáj: Gréti a Cinege cipőjéből adott új jelentést egy sornak, és ezt következetesen így is mondta minden alkalommal: – …De cipőt a zárba sehol se tud venni. Szerintem mindannyiunknak vannak ilyen gyerekkori élményei. A fenti történet kislánya nem kérdezett, és valószínűleg mindig azon töprengett, hogy hogyan fér be egy cipő a zárba, és hogy miért kell azt oda tenni. – Ismeretlen szavak – Egyetlen ismeretlen szó sokszor eltérítheti vagy érthetetlenné teheti az egész szöveget. Mi, felnőttek pedig nem is hisszük, milyen sok, teljesen hétköznapi szó jelentésével nincsenek tisztában a gyerekek. Ehhez vegyünk egy példát ismét a gyerekszájgyűjteményemből: – A mese címe: „A tavalyi bogáncs” – kezdtem bele alvás előtt a Rémusz bácsi meséi következő részébe. Ahogy kimondtam a címet, eszembe jutott, hogy talán nem ismeri mindenki a bogáncsot, ezért rákérdeztem a szóra. A legtöbben nem tudták, mi az, de gyorsan tisztáztuk. Ezután még megkérdeztem: – És mit jelent az, hogy „tavalyi”? Csend – senki nem válaszolt. Végül egy bizonytalan kérdés: – Hogy valaki Tavalyon lakik…? A meséhez ugye fontos tudni, hogy a száraz bogáncs belekapaszkodik mindenbe – e nélkül az ismeret nélkül az egész történet talajtalan lett volna. A „tavalyi” szóról viszont meg sem fordult a fejemben, hogy valaki nem ismerheti, hirtelen ötletből kérdeztem csak rá. Viszont ha nem tisztázzuk a jelentését, talán végig azt várja az említett gyerek, hogy megjelenjen a mesében a tajvani vonatkozás. Másik példa, hogy a partvisért kiküldött gyerek addig téblábolt tanácstalanul a mosdóban, míg utána nem néztem, hol marad. Akkor derült ki, hogy fogalma sem volt arról, mi az a partvis – ha seprűt mondok, kikövetkezteti a funkcióból, hogy mit kértem. Az ilyen esetek intő példák lettek a munkám során, és azóta igyekszem tisztázni a gyerekekkel a számunkra egyszerű szavak jelentését is. Az ismeretlen szavakat viszont az ő sajátos módjukon megpróbálják értelmezni a gyerekek. Leggyakoribb, hogy behelyettesítik egy ismerttel – ez főként hasonló hangzás alapján, vagy többjelentésű szavaknál történik, máskor a szituációból következtetnek, ritkán olyan szóhoz kapcsolják, amellyel összefüggésben már hallották. Hogy megelőzzem az ilyen problémákat, minden új mesénél, versnél, dalnál megbeszéljük az ismeretlen szavakat. Korábban mindig én szemezgettem ki ezeket, de egy ideje már ők kérdeznek. Nem csak versekben, mesékben, hanem egy sima beszélgetésben is megállítanak, ha nem értenek egy szót. Az értelmezést azzal is segíthetjük ilyenkor, ha nem csak szinonimákkal, hanem példamondatokkal vagy egy rögtönzött színjátékkal tisztázzuk a jelentést (a „nyűgös”-t könnyebb eljátszani, mint megmagyarázni). Pihentetőnek – és okulásnak – még néhány ismeretlen szavas példa a gyerekszáj-gyűjteményemből: – Mi az, hogy „szomszéd”? – kérdeztem, szintén egy mese kapcsán. – A Bandi bácsi! – vágta rá Kinga. – Hááát, az én szomszédomat Irma néninek hívják… – vitatkoztam, de Kinga elképedve nézett rám: – De te nem is ott laksz nálunk! (Nem kell magyarázni, hogy a szomszéd szót ő csak Bandi bácsival összefüggésben ismerte, így a fogalom azonosult a bácsival. És – mert én nem náluk lakom – nem is lehet szomszédom.) Berci pattogó hangon utasítgatta a társait. – Hát te ki vagy, hogy így parancsolgatsz? – füleltem oda. – Én vagyok a király, ők meg a szolgák. – És mit csinálsz, te Király, ha egyszer fellázadnak a szolgáid? – Hááát… – bizonytalanodott el őfelsége egy pillanatra –, akkor azért meggyógyítom őket… (hasonló hangzás) – Otthon megszúrta egy tüske az ujjamat. – Minek volt ilyen szúrós tüskéje? – Háát… mert…! (másik jelentés) – Én októberben születtem. – Én meg a kórházban! (szituációból következtet) – A huszár szerintem nem ember, hanem egy állat, vagy valami ló. (valamivel összefüggésben értelmez) – Mi az a remete? – …Egy rákféle… (összefüggés) – Mit jelent az, hogy „bak”? – Azt, hogy valaki nem lát…? (hasonló hangzás) Márc. 15-én: – Anya tett a kabátomra petárdát. (hasonló hangzás) Játékok szövegértéshez Feledékeny óvónéni (Farkas Annamária) Ez egy vicces játék az elhallásokhoz – ez esetben az óvónéninek lesznek elhallásai. Fejlesztő értéke abban rejlik, hogy a hasonló hangzás ellenére felismerjék az oda nem illő szavakat, valamint hogy megtapasztalják, hogy egy szó mennyire megváltoztatja vagy összezavarja a szöveg értelmét. Vers- és daltanulásnál az ismétlés, gyakorlás színesítésére is használom a játékot, és fergeteges hangulatot teremt. A játékban, miközben önfeledten együtt éneklek/verselek a gyerekekkel, a dal vagy vers szövegében hasonló hangzású szavakra cserélek egyes szavakat, amit ők azonnal jeleznek, javítanak, és jót derülnek rajta. A lenti példa alapja egy dalszöveg (Gryllus Vilmos vonatos dalának egy versszaka), dőlt betűkkel a behelyettesített szavak, zárójelben az eredetiek. Sorompónál pirosak a lámák (lámpák), Állnak a kocsik és a vonalat (vonatot) várják. Hát én itt most nem ehetek (mehetek), Állok a párnán (járdán), és megpihenek. Nagycsoportban ismeretlen verset is használok, ilyenkor kizárólag a szövegkörnyezet alapján kell megtalálniuk a helyes (rímelő) szót. A következő játékok legalább olyan intenzíven fejlesztik a gondolkodást, mint a szövegértést. Ahhoz, hogy a feladványokat megfejtsék, minden elhangzott szónak nagy jelentősége van. Nyomozás (Farkas Annamária) Az alábbi játékból kiderül, hogy milyen sok információ lehet egy szövegben. Nagyon komoly gondolkodást és pontos szövegértelmezést igénylő játék. Feladat, hogy a szövegkörnyezetből nyomozzák ki egy ismeretlen szó jelentését úgy, hogy kizárják a nem jó megoldásokat. „Csobolyó” Kiterítem a képes kártyákat, elmondom az első mondatot, s megkérdezem, mi NEM lehet a csobolyó. Az első mondat: „A túrázáshoz mindig viszek magammal csobolyót.” A gyerekek megnézik a képeket, és máris félreteszik, amit nem szokás egy túrára vinni – a talpas poharat, az éttermet, a vízesést, ágyat. A második mondattal kizárják, ami nem ételhez-italhoz kapcsolódik. Amikor kiderül, hogy bükkfából készült, már csak két kép marad játékban: a nyárs és a hordócska, a négy állítás végén pedig már csak a megfejtést jelentő kártya marad. Kártyák 1. sült csirke 2. ital talpas üvegpohárban 3. étterem 4. lapos fahordócska 5. vízesés 6. fából faragott nyárs a tábortűznél 7. ágy 8. fotel 9. függőágy Mondatok 1. A túrázáshoz mindig viszek magammal csobolyót… 2. A túrázáshoz mindig viszek magammal csobolyót, mert ételre, italra szükségem lesz. 3. A túrázáshoz mindig viszek magammal csobolyót, mert ételre, italra szükségem lesz. Ezt a csobolyót bükkfából készítették. 4. A túrázáshoz mindig viszek magammal csobolyót, mert ételre, italra szükségem lesz. Ezt a csobolyót bükkfából készítették. Minden pataknál újra feltöltöm, hogy mindig friss víz legyen benne. Az instrukciókat csak akkor tudják követni a gyerekek, ha pontosan értelmezték őket. Pl. ha elsiklanak a „túrázás” szó felett vagy nem értik a jelentését, a többi instrukció is értelmetlenné válik. Hogy jobban megértsük a játék nehézségét, nem árt, ha magunk is kipróbáljuk. Íme két változat a felnőtteknek! (Iskolás gyerekeknek is ajánlom.) „Feszerli” A kártyák (a leírt szavakkal) fűrész séta prézli virág szalámi vidám film lekvár kaviár tánc parfüm lakat gyümölcslé facsavar száraz javasasszony csokikrém leves konyhaszekrény olívakrém A mondatok: 1. Ez feszerli! 2. Megismertem az illatáról. 3. Ezer éve nem kóstoltam feszerlit. 4. Két kosár bogyóból készítette az anyukám. 5. Milyen édes! 6. Jó vastagon megkenem a kenyeremet vele. Egy másik változat, amikor a hívómondatra a megfelelő állításokat kell kiválasztani „Herpetológus” 1. Tegnap találkoztam egy herpetológussal. A herpetológus egy dízelmozdony-alkatrész. A herpetológus ember. A herpetológus kúszónövény. 2. Tegnap találkoztam egy herpetológussal. Nagyon csodálkoztam, hogy nő létére ilyen az érdeklődése. A herpetológus egy foglakozás. Herpetológus csak férfi lehet. A herpetológia betegség. 3. Tegnap találkoztam egy herpetológussal. Nagyon csodálkoztam, hogy nő létére ilyen az érdeklődése. Elmondta, hogy ő nem gyógyítja az állatokat, hanem tanulmányozza őket. A herpetológus olyan állatorvos, aki nem gyógyítással foglalkozik. A herpetológus állatokkal foglakozik. A herpetológus tanulmányokat ír az állatok táplálkozásáról. 4. Tegnap találkoztam egy herpetológussal. Nagyon csodálkoztam, hogy nő létére ilyen az érdeklődése. Elmondta, hogy ő nem gyógyítja az állatokat, hanem tanulmányozza őket. Bár az igazi szakterülete a kígyók világa, a többi hüllőről is sok érdekességet mondott. A herpetológus hüllők tenyésztésével foglalkozik. A herpetológus kígyókkal kereskedik. A herpetológus a kígyók életét, viselkedését tanulmányozó szakember. Keresd meg a képet! (Farkas Annamária) Nem könnyű játék, ezért egyénileg, nyugodt környezetben (gyülekezési időben) szoktam elővenni, amikor kevesebb zavaró inger éri a gyermeket. Az összetett szöveg megértéséhez nyújt segítséget, amikor egy mondaton belül több információt is értelmezni kell. (A rajzokat próbaképp érdemes elkészíteni akkor is, ha valaki nem akarja alkalmazni – jó játék nekünk, magunknak is a szövegértéshez!) Házak A képeken különböző magasságú, színű házak vannak, kicsi és nagy ablakokkal, eltérő számú kéménnyel vagy ablakkal. Van kép egy házzal és van két házzal. Minden mondat egy-egy képet ír le. A szöveg alapján rá kell mutatni a helyes ábrára. Javaslom, hogy ne vegyük ki a megtalált képeket, mert jobban megdolgoztatjuk a figyelmet, ha több kép közül kell kiválasztani azt, ami megfelel a leírásnak. A szöveget nagyon lassan, tagoltan mondom, ha kell, többször megismétlem. (Aki maga is szeretne ilyen típusú feladatot gyártani, javaslom, hogy először a rajzokat készítse el, és írja meg hozzájuk a szöveget!)
Halak
{buyButton}
Подняться наверх
