Читать книгу Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (2. kötet) - Gaal György - Страница 3

Volt egy időben egy király Scythiában, ahonnend a magyarak eredetöket veszik anélkül is, akinek egy felesége vala. És egynehány esztendőknek elfolyása után felesége meggyermekezett, és szűlt a világra egy Dániel nevezetű princet, és abban az éjtszakában, valamint órában, nem különben minutában is, a ménesen egy kanca egy csikót ellett, és azon csikót a király, amidőn megtudta volt, hogy azon csikót ellette a kanca, azonnal a kisded gyermekinek Dánielnek ajándékozta. A többi közt amidőn már a gyermek több esztendeig neveltetett, és arra való volt hogy már oskoláit is folytathatta, azokat járta és szorgalmatosan tanúlt, de őnekie bevett szokásában volt, valahányszor oskolába be vagy hazajött, mindenkoron legelőbbször is lovacskájához ment, megnézni és megsimogatni.

Egyszeri alkalmatosságnál, amidőn a királynak el kellett menni háborúskodni, tehát önnön feleségit és gyermekit legfőbb generálisára bízta, és alattomban ezen generális az királynéval szövetségbe jött. Itten minthogy az asszony félt a gyermeknek okosságától, valamint a generális is, azt javaslotta nekie, hogy jól vigyázna, és alattomba járjon hozzája, és őelőtte olyas dolgokról legkevesebbet se mutasson. De minthogy ezen két szerelmes, ördögökkel praktikált gondolatokkal teli volt, a gyermeket ezen világból kiveszteni szándékoztak, azon okból minthogy féltek az ő szemességétől. Jól vagyon; eltökéllették magokba a szegény Dánielnek elvesztését, eféleképen úgymint: kérdezi a generális a királynétól: Te szivemnek szívszerelme, mely móddal mulasztod hát ki gyermekedet ezen világból? amelyre feleletűl adta: az legkevesebb, mivel én anyja vagyok: ma tehát éjtszaka, amidőn le fog feküdni, de már akkor oda lesz készítve az ágyba egy hegyes tőr, és én nekie fogok hízelkedni a midőn lefeküdni fog, és egyszersmind csiklandozni fogom, ezt ő pedig nem szereti, akkor tehát meg fog hirtelen fordúlni, és úgy abban a hegyes tőrben agyon szúrja magát, és így lesz Dániel életének vége.

De minthogy a kis princ mindenkoron oskola előtt lovához lement megnézni, hogy mint vagyon, épen ezen az napon lovacskáját nagy szomorúan találta, és magában kezdett a királyfi lovacskájához beszélni: ugyan mi bajod lehet, te szegény pára? de minthogy a ló a kocsisoktól megszólamlani nem bátorkodott, csak leütötte a fejét, és úgy is gondolta magában: oskola után megintlen hozzája fog eljönni, és addig is nagy szomorúan mutatta magát előtte. Oskola után a Dániel királyfi ismét elment a lovához, és oly alattomban beszaladt, hogy sem kocsisok, annál inkább mások az ő bemenetelét észre nem vették, és újonnan kezdett magában lovához beszélgetni, és símogatta: Ugyan édes párám, mi bajod lehet teneked? Hát egyszerre a lovacska megszólalt: Énnekem ugyan semmi bajom nincsen. Hát ezen szavakra szinte meghidegedett a királyfi, és kérdezi őtet: Tudsz tehát te beszélleni is? Ó igen is, hallgasd meg csak panaszimat: a te anyád öszve vagyon beszélgetve a generálissal, és ki akarnak mulasztani rút halállal ezen világból; és elbeszéllette nekie, hogy mint tartsa magát ezen az éjtszakán. Valamint a lovacskája javaslotta, úgy szót is fogadott; nem is vetköződött le, csak a kanapén elszunnyadott, és úgy reggelig ottan maradott. Ezen a cselekedetin Dániel királyfinak megdöbbentek a két akaró elvesztők; jóllehet ugyan nem tudták miokból cselekedte volt ő ezt, mindazonáltal újra ismét öszvebeszélgettek, és azt végezték, hogy úgy is szereti Dániel az édességeket, tehát minthogy másszor szokásában volt a legkissebb darabot megenni, tehát annál tetszetősebb kis darab édes cukrocskákat méreggel öszvevegyítve készíttetnek, és úgy fogják elintézni, hogy épen szeme előtt látszassanak.

Másnap, amidőn oskolába akart menni, ismét lovacskájához ment, és mindjárt megszólamlott hozzája: nemde kis királyfi, nem végeztek ki ezen világból? de vigyázz máma; és elbeszéllette nekie hogy azon édességből ne egyék, különben, hogyha szót nem fogad, meg kell nekie halni. Amidőn a királyfi haza jött az oskolából, ismét szokása szerint lovához bement, és az megint említette őt a legnagyobb figyelmetességre, aki is azt végbe vitte. Amidőn már az asztalhoz ültenek, kevés levest és még egynehány ételekből jóízűen evett. Már itten azt gondolta az anyja és a generális, hogy majdan nem sokára vége lesz életinek, de amidőn az édességet elébe adták, hogy egyék belőle, kézcsókolással megköszönte, és felkelt az asztaltól, és elment tanulni. Te szivemnek szívszerelme, tudod-e mi itten a bökkenő? A király ezekben a napokban haza fog jönni, tegyed magadat beteggé, és azt mondjad nekie, hogy addig meg nem egészségesedel, míg azon csikónak, aki akkoron ellett meg, amidőn te szűlted a kis Dánielt, májából nem eszel: lásd ime ez ami akadályunk: nem a gyermeknek okossága, hanem a csikónak fortélyos javaslása; kövesd tanácsomat, úgy szerencsésen ki fog ütni igyekezetünk.

Jól vagyon. Amint ők itten elvégezték tanácskozásokat, a generális a maga szobájába ment. Azon idő alatt a király is megérkezett, és, ami még legtöbb, az örömmel teljes kis Dániel királyfi is épen akkor oskolájából haza jött, és praefectusa addig nem hagyta atyja eleibe menni, míg a leckéit fel nem mondotta. Azon alkalmatosság alatt a királyné panaszolkodott hitves társának, amint feljebb mondottuk, hogy addig egészséges nem lehet, míg csak azon csikónak májából nem eszik. Hiszen, lelkem, az legkevesebb: levágatom, és kívánságodnak eleget teszünk; de csak várj egy keveset, míg a Dániel fiam haza jön, akié a csikó, hogy legalább utóljára megláthassa. Csenget a király; amint bejön az inas, épen akkor Dániel királyfi is bement; az inast elküldi, és mondja az atyja a fiának: meg kell öletnünk a teneked adott csikódat az anyád kedvéért. Jól vagyon, édes atyám, de várjon egy kis ideig, legalább hogy felvehessem nyargaló nadrágomat, és egyszersmind engedje meg hogy itten előtte megjelenhessek. De az okos Dániel fortélysággal élt, és leszalad nagy hamarsággal lovához, aki igen nagyon búsúlt, és megmondotta nekie ezen szomorú hírt; de a lova Dánielt bátorította, és javaslotta nekie, hogy kérné ki atyjától azon szabadságot, hogy utóljára az udvarban háromszor körül nyargalhasson, és annak elvégzése után kérjen magának egy pohár bort, és igya meg atyja egészségeért, és az anyja, valamint a generális egészségeért, hogy azon cselekedetöket véghez nem vihették, a melyben iparkodtak volt. Amint Dánielnek lova javaslotta, úgy is cselekedett; beszalad nyargaló nadrágjával, és térdre esik atyja előtt; engedje meg, édes atyám, hogy utóljára legalább rajta az udvarban háromszor körülnyargalhassák. Azonnal megtétetett a rendelés és a lovacskát felnyergelték. Amidőn felült és már háromszor köröskörűl lovaglott Dániel, megállt, és kért atyjától egy pohár bort, amelynek megkapása után atyjára reá köszöntött: ez legyen édes atyám egészségéért; hasonlóképen, anyámnak, és a vele tartott generális egészségéért azon okból, hogy kívánságokat rajtam nem bosszúlhatták elszánt gyilkolással. Ezeknek elmondása után Dániel lova vele egyetemben, amidőn már megitta volt borát egészségekért, a palotán felűl ugratott, és úgy hetedhét országig elvitte őtet.

Amidőn a király ezt hallotta, és látta ezen szörnyűséget, bement a genarális szobájába, és megköttette őtet azon parancsolattal, hogy mindjárt a várnak négy szegletire felakaszszák, ami véghez is vitetett, feleségét pedig legerősebb tömlöcbe tétette; de mivelhogy Dánielnek visszajövetelire semmi mód nem adatott, feleségit azonba szerette, megirgalmazott nekie, és kivétette a tömlöcből, és így régentibb gráciájába megmaradott.

Azalatt a Dániel királyfit a lova egész London városáig vitte Angliaországba, és letette a mezőn, ezen kérésnek mondásával: én azért hoztalak, édes gazdám, ezen városba, hogy ha te megtartod szavamat, tehát itten király fogsz lenni. Megigérte Dániel, s megis tartotta fogadását. Azt mondotta nekie a csikó: hogyha tégedet akárki és akármiről kérdezni fog, feleletül csak azt adjad: nem tudom. Jól vagyon; bement a városba a királyfi, és egy helyütt megtalálják szólítani: ki vagy? Nem tudom. Honnend jösz? Nem tudom; és ez mindig így ment. Ez minthogy egynehány napokig a városban így járkált, a többi közt a királynak is tudtára adták, hogy itt volna egy igen gyönyörű gyermek, és akarmit kérdeznek tőle, feleletül mindig csak azt mondja: Nem tudom. Az semmi, hozzák ide, majdan én a konyhámba adatom szolgának. Aminthogy el is hozták a király eleibe. Tetszett nekie Dániel, mivel szép gyermek volt, és kérdezi az is tőle: hogy hívnak? Nem tudom. Ezzel mindjárt a főszakácsnak általadatott azon parancsolattal, hogy akár micsoda kárt talál tenni, verni nem szabad őtet. Itten az a bevett szokás volt, hogy minden vasárnapokon, akire a sor reá jött, otthon kellett maradni, tüzet rakni, és a többinek mindnyájan misére kellett menni. Nem sokára őreá is a sor reá érkezett, ahol a többi közt reá parancsoltak, hogy a vizet és húst addig is legalább feltegye, hadd forrjon; ez pedig feltette ugyan, hanem hamut is hintett a hús fölé, és vízzel teli töltötte. Amidőn haza jöttek, látják a cselekedetit: mit volt mit tenni, verni őtet szabad nem volt, és úgy szidás nélkül vagy azzal, nékie mindegy volt. Kérdezik őtet, miért tette ezt? nem tudom. Kényteleníttettek mindent kivetni, és fris húst hozatni, és úgy megintlen mindeneket hozzá készíteni, és ezek után Nemtudomkának is hívatott. De minthogy Nemtudomka a konyhába többféle károkat is tett, a főszakács ő felségének megjelentette azon kérésivel, hogy méltóztassék őtet máshová tetetni; akit is még azon a napon a kertésznek általadtak, hogy segítsen nekie egyben és másban dolgozni, és ha valahová a kertész ki tanál menni, hogy a kertre vígyázzon.

Történt egy vasárnapon, hogy a kertész is szokás szerint misére ment, és a többi között az egyik királyleány odahaza maradott, minthogy valami fájdalmat érzett tagjain. Minthogy pedig más senki a házban nem volt mint Nemtudomka, a lova meglátogatta, és kérdezősködött mint szolgál egészsége, és mint vagyon dolga? Nemtudomka mindenekről értelmessé tette lovát, hogy meglehetősképen foly a dolga; itten hozott neki egy kantárt, és azt mondotta: hogyha engemet akarsz, csak ezt a kantárt rázd meg, de oly időben, amidőn csak magad vagy: mindjárt megjelenek; már mostanában rázd meg a kantárt: azonnal itt termett egy rézszínű szép ló, és nekie való ruha, akire felöli, és a kertben sebes nyargalással öszveszaladozta a kertet úgy annyira, hogy majdan egészen öszve nem gázolta. Ezt az ablakból jól látta a kisasszony, de mindazonáltal senkinek e felől semmit sem szólt. Amidőn már ezen kárt megtette, megrázta Nemtudomka lova magát, és mindjárt megváltozott, és elment; ő pedig az istálóba teknö alá bújt féltibe, és a kantárt jól eltette, hogy senki arra ne találjon.

Jól vagyon; haza jön már most az öreg kertész, és látja ezen rontásokat a kertben: ilyen adta teremtette, hol vagy Nemtudomka? gyere elől, majd adok én teneked jobban vigyázni; de az ablakból látta a kisasszony, intett nekie meg ne merje verni; de az csak kiált reá; s minthogy meglátta a lábait a teknő alatt, mondja: gyere ki. Nemtudom. Kihúzta őtet: miért nem vigyáztál jobban? Nemtudom. No várj csak, még egyszer hagyj ilyen kárt tenni, majd adok oztán neked. Nemtudom. Nagynehezen oztán sok munkával meglehetősen öszveigazgatták a kertet, de egész hét alatt minthogy dolgoztak rajta a sok kertészek, tehát még is valamikép majd oly állapotban és rendbe hozták mint régenten volt. Ezt megtudta a király is: mit volt mit tenni? megmondották hogy azon idő alatt történt, míg a templomba voltunk, és Nemtudomka nem vigyázott, más pedig itthon senki sem volt. No isten neki, csakhogy megint helyre hoztátok egészen. Jövő vasárnap megint elmennek valamennyien misére kivévén Nemtudomkát, és a királyleány magát ismét betegnek tetette, mivel gondolta hogy megint lát majd valakit a kertbe nyargalni. Jól vagyon; amidőn már mind elmentek volt, egy fertály óra múlva Nemtudomka megrázza a kantárját, azonnal ott termett ezüstszínű formába kedves lova; az felült reá, de kétszerte rútabbúl elcsúfította a kertet mint első vasárnap. Ezen kártételt a királykisasszony csak az ablakon által nézte, és fájt nekie azon lovon ült szép ífjuért a szíve. Ezek után Nemtudomka leszállott, a ló megrázta magát és elment, amaz pedig elbújt az udvarba. Haza jött az öreg kertész, s majdhogy a guta meg nem ütötte ezen kártételért, meglátja Nemtudomkát az udvarban: no várj, te gaz, majd adok én teneked vigyázást, de ő szokása szerint felele: Nem tudom. Te ilyen adta, szedte vette kölyke, majd tudom én, csak kezembe kerülhess. Nem tudom. A kertet ismét nagy nehezen felékesítették; de harmadik vasárnap, amidőn megintlen, kivévén Nemtudomkát, a templomba mentek, de igaz, a királykisasszony megint betegnek jelentette magát; gondolta magában: talán megint eljön azon szép ífju. Alig hogy elmentek misére, megrázza kantárját Nemtudomka, ott terem lova aranyszínű szőrbe, erre is felült, tündöklött aranyos szép ruhájába, és úgy öszverontotta a kertet, hogy nem egy hamar lehetett megcsináltatni; de ezt már a királykisasszony sem nézte betett ablakon által, hanem az ablakot kinyitotta, és kikönyökölve úgy nézte az ífjat; ezt megpillantá Nemtudomka, oda ugrat és egyenesen az ablakon be hozzája, és megcsókolja kezeit, de semmit nem beszélt. Erre azt mondja a kisasszony: szólalj meg már egyszer, látom én hogy tudsz beszélni, csakhogy nem akarsz, és magadat ostobának teszed. Ezzel kiugratott, és leszállt istállójához; lova elment, ő pedig fel s alá sétált az udvarba. Jól tudta ezt a királykisasszony, hogy ez valami különös ágból veszi eredetét, de csakhogy valamin aggódik; mindazonáltal erről senkinek legkevesebb említést sem tett, hanem mindaddig betegnek csak tetette magát; de már mostanában igazán fájt a szíve, és betegeskedett. Haza jöttek a templomból, látják az iszonyú nagy kárt, kérdezik Nemtudomkát: ki tette ezt? Nem tudom. Miért nem vigyáztál? Nem tudom. Erre megfogták és meg akarták verni, de minthogy mindég azt felelte: Nem tudom, azt gondolták hogy bolond, azért el is engedték nekie a büntetést. Amidőn már lecsendesedtek, a többi közt azt találja mondani a király, leányának, hogy nézzenek utána már egyszer, hogy férjhez mehessenek, különben megvénűlnek. Itten a király mindenféle országbeli királyfiakat és fényes születésű ífju nemzetségeket beinvitáltatott azon okból, hogy amelyikbe bele szeret leánya, legyen bár az akár kicsoda, ahoz adja feleségül. Kevés idő múlva megérkeztek. Amidőn már öszvegyűltek, kisasszonyai válogattak magoknak, a két első csakugyan királyfiakat szerettek meg, de a harmadik testvérjek egyiket sem szerette azok közzűl, hanem – minthogy édes atyám megengedte már, hogy akár gazdag, akár szegényhez mehetek férjhez, hívassa be mind azokat, akik csak udvarunkba laknak. Itten ezen parancsolatra valamennyien megjelentek: egyiket sem választotta magának. Kérdezi: senki nincsen más az udvarnál? Van, de abba csak bele nem szeretsz. A Nemtudomka jöjjön fel. Amidőn bejött a szobába, kérdezi a királykisasszony hogy hívják: Hogy hívnak tégedet, szép ífju? Nem tudom. Erre megcsókolta Nemtudomkát: Én szívemnek szívszerelme, én a tied vagyok, és te enyim. Ezen valamennyien csodálkoztak, de mit volt mit tenni, atyja szavát megváltoztatni nem akarta, és így megesküdtenek mind a hárman.

Amidőn már a mulatságban vígadtak volna, Nemtudomka semmit se beszélt, hanem lejött a szobájába. Minthogy észrevették hogy mind a két ífju házasok itten vagynak, épen csak Nemtudomka hibázik, leküldenek hozzája, hogy jönne fel: hivatja a király, de ő csak azt mondotta: Nem tudom. Már elmúlt a bál is; azt javaslották a királynak, hogy szégyenökre ne essék, csináltasson Nemtudomkának deszkából házat a palota előtt, ott lakjék feleségivel egyetemben; ami úgy is lett; ők ketten ott laktak sok ideig. Egyszer kimentek vadászni a két ífju királyfiak, úgymint Nemtudomkának sógorai; és amidőn háza mellett elmentek, mondják neki: Gyere vadászni. Nem tudom. Hiszen majd tudjuk mi, te vén bolond; és elmentek; Nemtudomka pedig megrázza kantárját, anélkül hogy valaki látta volna, megjelent lova rézruhával egyetembe, és elejökbe vágtatott, mintha már haza menne a vadászatból. Ezek amidőn meglátják őtet, egymáshoz szólnak: ugyan ki lehet ezen, királyfi? Ez valami külső országbeli princ, még a ruhája is tiszta rézből vagyon. Kérdezik: honnend jön uraságod? nem jönne-e vissza vadászni velünk? Én már elvégeztem a magamét, és mutatja nekik az aranyvadkacsát, hogy mit visz. Ennek meglátására egymás szemibe néztek, és mondják egymásnak: Vegyük meg tőle, ha eladja, nagy becsületet nyerünk mi ezzel. Kérdik őtet, miért adná azt az úr minekünk el? Feleli: pénzért nem, hanem ha azon két gyűrűcskéket nekem adjátok, melybe esküdtetek, úgy oda adom. Ezek egymásnak szemibe néznek, sokáig gondolkoznak, egyszer azt mondják egymásnak: adjuk oda hiszen majd csináltatunk mi efélét az aranyművesnél, ez által pedig nagy becsületet szerzünk magunknak. Oda adták, és kérdezik: ki lenne személye? Feleletül adta: én, a deszkavári királynak fia. Ezzel egyszeribe elbucsúztak, és örömökbe elnyargaltak, Nemtudomka pedig megelőzte őket, és addig felöltözködött más ruhájába, és kiáll az ajtaja mellé; hát egyszerre jönnek, és mondják: Látod sógor Nemtudomka, miért nem jöttél el, lásd mit vadásztunk! Nem tudom. De tudjuk mi, szamár. Ezen megörűlt a király, minthogy efélét ebben az országban nem is látott. Másnap megintelen kimentek, és ismét híják őtet: Gyere sógor, vadászni. Nem tudom. A másik azt mondja: Hagyj békét annak a bolondnak. Nem tudom. Ezzel elmentek, de Nemtudomka megintlen megelőzi őket ezüstszin szőrű lovával, és magán is azonféle ruha ékeskedett. Amidőn megszemlélték őtet, egyik azt mondotta: az a tegnapi királyfi! a másik mondja: nem az, mivel az rézruhába volt. Megszólítják őtet, hogy nem jönne-e vissza velek vadászni? Nem, mivel már én elvégeztem, és mutatja nékik az aranyszarvast; akik ezt megszeretvén, ismét kérdik: miért adná el nekik? Barátim nem egyebért, hanem ha azon aranygyűrűket hagyjátok homloktokra sütni, úgy oda adom. Egymás szemibe néznek – jóllehet ámbátor fájni fog, de a haj alatt senki sem fogja látni. Azonnal reá sütötte homlokokra az aranygyűrűket, ámbátor szívekre szolgált, de még is örömükben azt nem érezték annyira: és megint kérdezték tőle: kihez volna szerencséjök? A deszkavári királynak fiához. Ezzel elbucsúztak tőle, és elnyargaltak; de Nemtudomka újonnan megelőzte őket, és kiállt a kapu eleibe a maga közönséges ruhájába, és amidőn megjöttek, csúfolták: Látod, te vén banya, mit vadásztunk? miért nem jöttél ki? Nem tudom. Mivel eszed nincs. Nem tudom. Amidőn a király eleibe felvitték, százszortább megörűlt, és dicsérte őket. Harmadszor amidőn kimentek volt, szokások szerint hívták sógorukat, de csak Nem tudom felelettel hagyta őket elmenni; most is úgy jártak. De megintlen elejekbe lovaglott, aranyszín szőrű lovával, és olyféle ruhájával Nemtudomka, és amidőn meglátták őtet aranyos ruhába, azt találták egymáshoz mondani: Valósággal megint a deszkavári király fia jön vadászatról, jóllehet ugyan aranyruhába jön, de mindazonáltal még is annak kell lenni. Amidőn már jól közelgetett, reá ösmertek, és kérdezik tőle: honnend jőne azon pompás öltözettel? Vadászatról. Hát mit vadászott? Ó igen gyönyörű szép aranytúzokot. Ezt amidőn meglátták, majd meghaltak érte, és újonnan kérték tőle. Oda adom ezt is, de csak ha az akasztófát hátatokra hagyjátok sütni. Ezen fájdalmat ugyan gondolhatták magoknak, de mindazonáltal eltökéllették magokba: nem látja azt senki a hátukon, hagyjuk reá sütni; amint meg is esett. Itten ellovaglottak haza a szép vadállattal. De jóformán megszenvedtek érte; és nagy dicsekedéssel a király eleibe mentek a hozott vaddal, amiért jobban megörűlt mint a két első hozott vadállatnak. Nemtudomka pedig, amidőn elváltak egymástól, leszállott lováról, és ez azt mondotta nekie: Ime általadok három tarisznyát, nem sokára háborúja fog lenni feleséged atyjának az Kukorica Marci királylyal, és amidőn látni fogod, hogy már igen veszt, tehát rázd meg kantárodat, majdan ott termek, és mi is fogunk mint esmeretlennek az ő segítségére menni. Az első zacskónak olyan tulajdonsága vagyon: amidőn akarod, mindenféle katonák jönnek ki belőle; a másodikból, akármennyi muníciót akarsz, annyit kaphatsz; a harmadikból pediglen élelmet amennyit csak kívánsz. Amidőn már elvégezték beszédjeket, ő a maga ruhájába felöltözött, és haza ment. Már akkor pedig mindenütt keresték hogy hová lehetett? Kérdezi a felesége őtet és a sógorai is: hol voltál, Nemtudomka? Rosz hír vagyon, háborúnk lesz. Nem tudom. Másnap már, minthogy a Kukorica Marci királytól oly parancsolatot hoztak hogy reggel a csata elkezdődik, kényteleníttettek elkészűlni, és a megrendelt órára az ífju házas királyok is kimentek. Amint hadakoztak, Kukorica Marci úgy megverte a király népeit, hogy már alig volt erejek; egy szóval, ha egy napra pihenést nem adott volna nekiek, az országból is kiverte volna. Itten haza való jövetelekor az egész udvar szomorúságban volt, kivált Nemtudomka felesége, mivel mindég gondolta: mit csináljon ő a boldogtalannal, ki beszélni, sem mást mit tenni nem tud. Kérdi őtet azért: Lelkem, mit csináljak én már mostanában, ha az atyám országát elveszti, hogy éljünk? Nem tudom; de mindig örűlt; estve pedig megfogta feleségének gének a kezét, és hozza őtet egész az atyja házáig; épen akkor vacsoráltak. Ezek csodálkoztak ezen az ő megjelenéseken, holott soha sem szoktak eljönni sem ebédre, annál inkább vacsorára. Amidőn beérkezett, nevetett, örűlt, és kiabált: Nem tudom, és mutogatta kezével hogy itten akar vacsorálni feleségivel. Nagyon is szívesen fogadták őtet, mivel ily jó kedvében még soha sem látták. Amint vacsora közt beszélgettek egyről másról, megszólamlik egyik sógora: Én nem tudom, minek örűlhet ez a Nemtudomka, holott mostanába szomorkodni kellene. Azokra szavakra felugrik, és botját kezibe veszi, s örömmel teljesen kiábálja: Nem tudom, több ízben is, és forgatja botját, vág mindenfelé, és csúfolja őket mutogatással, hogy mit félnek, nem tudom. Akkor megüti melyit, és az egekre mutatott ezen mondással: Nem tudom. Felkeltek feleségivel egyetemben, megcsókolták atyjának kezét, a többiek is egymástól elváltak, és ezek ketten haza mentek aludni. Csodálkozott mindegyik ennek az ő víg napján. Másnap reggel korán már mindenek fegyveresen az utcákon állottak; amint két sógora Nemtudomkának ment a palotából ki, által ugrattak hozzája, és mondták: Gyere, sógor, verekedni, tegnap úgy is eleget hadarásztál. De ez szomorúnak tetette magát, és mondta: Nem tudom. Ezek után elmentek, s a midőn a sógorok már jó messzi voltak a katonasággal, Nemtudomka megrázta kantárját, mire ott termett jó lova, és mondotta neki: No, édes gazdám, meg vagy már szabadítva, megtartottad szavadat, ezentul szabad már beszéllned. Kiki gondolhatja, mely örömire lehetett szegény Nemtudomkának hogy szabad volt már beszéllenie. Lovát bevezeti udvarába, és beszalad feleségéhez ezen mondásokkal: no angyalom, szép feleségem, ne félj már többé, ne is szomorkodjál, mindenek jól fognak végződni. Hogy megörűlt a felesége, azt kiki képzelheti; mindazonáltal ő megtiltotta nekie, hogy felfedezze még atyja előtt is hogy beszéllni tud, és háborúba megy. Legottan is előtte páncélos ruhába felöltözött, lovára felült, megcsókolta őtet, és elment. Alig mentek ki a városból, a tarisznyát megfordították, és annyi katonaság lett egyszerre, hogy csak szörnyűség volt; mindig odább közelgetnek hozzájok, és épen akkor Kukorica Marci király, feleségének atyját már nagyon megverte: de amidőn meglátta hogy hátulról is jön egy nagy sereg nagy futással; még jobban megijedt volt, de Nemtudomka fejér zászlóját előre küldötte volt: hogy ne féljen, az ő segítségire mindjárt ott lesz. Kérdi a király: kihez lenne szerencséje, és mint, érdemlette meg ezen szeretetet? Én a deszkavári királynak fia vagyok, a többire leszen még szerencsénk beszélleni; addig is megcsókolták egymást. Most Nemtudomka az elfáradt katonákat hátra küldötte, és a magáét rukkoltatta előre. Amidőn már két jó óráig viaskodtak volt, úgy tetette magát a deszkavári király fia, mintha megsebesítették volna, csizmáját keresztül szúrta, és vért öntött beléje, mindazonáltal magát úgy tetette, mintha ő azt nem is látná és hátra szaladott, s mondja: no kedves esmeretlen király, ne busúljon, a mi részünkön lesz a győzödelem, de én rólam se felejtkezzék meg. Itten nagyon lekötelezte magát a király, hogy akármiben lehet szolgálatjára lennie, azt mindenkoron teljesíteni fogja, egyszer csak azt mondja: Deszkavári király fia, meg vagyon maga sebesítve! Hol? A lábán, és vér is fut belőle. Kérem tehát adja le nyakáról kezkenőjének felét, hadd kössem be. Hát ha az ingit kérte volna, nem adta volna-e oda? Azután megint elment a viaskodás piacára, és Kukorica Marci királyt úgy megverték, hogy egész az országaig visszakergették, és őtet sok adóra kötelezték, melyet sokáig fizetett is.

Itten elmúlt a háború. A deszkavári király fiát hítták magokkal, embereivel egyetemben, hogy annál jobban meghálálhassák nekie erántok mutatott szeretetét; de ez megköszönte, hogy el fog jönni másnapra. Itten elbucsúztak egymástól; ő, mintha itten pihentetni akarta volna katonáit, leült, és ők nagy örömmel elmentek. Mikor már jó messze voltak, zacskókba szedte ármádáját, a maga lovával frissen hazament; lova itten eltávozott, ő pedig levetette otthon páncélos ruháját, és feleséginek itten elbeszélte mely szerencsésen lett vége a harcolásnak, és még egyszer kérte, csak ne szóljon senkinek semmit is, hogy tegyen először sógorain egy megérdemlett csúfolódó tréfát. Azért meg is hagyta feleséginek, hogy víg legyen, ő pedig beszélleni semmit sem fog; utóljára arra is megtanította feleségit, hogy említse: nem hiába mutatott Nemtudomka az égre, és mindég örűlt: hát örömre is vált a mi szomorúságunk; máskülönben hogy kérdezze meg sógorait, micsoda vitézségeket vittek véghez, és miért nem vitték el Nemtudomkát erővel hadakozni; legalább megtanúlt volna ott beszélleni. Itten hallják a muzsikaszólásokat. Kimegy Nemtudomka az ajtó eleibe, és nagy szomorúan nézi őket; de két sógora rá kiált: No te ingyenélő, mért élsz a világon, ha mindig csak otthon henyélsz? lásd, mi veszekedtünk, és erőszakkal mindeneket meg is nyertünk. Nem tudom. Nem hiába mondotta ő valóban nem tudom, de igazán el is találta. Estve aztán nagy mulatság van, ahol mindenféle nagy és kis urak megjelentenek az egész udvari személyekkel egyetemben. Itten mindnyájoknak kedvek volt, csak épen Nemtudomka egyszerre kiszökött onnend, és elment házába, és köröskörül felállította háza előtt ágyúit katonáit őrizésképen. Azon alkalmatosság alatt meghasználta felesége a feltett kérdéseket mind, de csak az ő sógorait dicsérték; és mikor arra a kérdésre kellett volna felelni: „miért nem vitték el Nemtudomkát magokkal, legalább megtanúlt volna beszélleni;“ hát azt mondják nagy fitykén: Bolondot oda vinni? ugyan gondolat! Minthogy ottan a szobában nem volt, a király utána küldötte legfőbb generálisát hogy híná fel; de amidőn generális uram meglátta a sok fegyveres katonákat, visszaszaladt, és jelenti hogy oda követségképen kellene menni, ki tudja mi van a dologban? Mindjárt egynehány katonákkal bement hozzája, és mondja: a király hívatja, jőnne fel; és megszólamlik: tőle mint atyámtól ugyan nem érdemlem, de addig fel nem megyek míg őmaga le nem jön hozzám. Amelyet mikoron megmondott a generális, a király lejött hozzája, de már akkor a sok katonaság onnend elveszett, ő pedig letérdepölve várta őtet, úgymint a királyt. Amidőn ez belépett, kezét kérte, megcsókolta, és felkelt: köszönöm édes atyám nagy megalázódásodat. Most bíboros bársonyos királyi, ruhájába, felöltözködött, s kérte atyját hogy a többiek előtt praesentálja. Mindegyik csodálkozott, hogy oly szép ífju volt, és megszólamlott, feleségét pedig a többiek előtt megcsókolta.

Beszélnek most a deszkavári király fiáról, hogy ha az nem lett volna; elvesztünk volna; kérdezi tőlök Nemtudomka: Ösmerik-e még ezt a kezkenőt? Ó igen is. No tehát nem kell már keresnünk őtet: én azért neveztem magamat úgy, mivel deszkaházba laktam. Megmutatja a két aranygyűrűket: Ki ösmerné ezt magáénak? A két királyleány mindjárt, egyik is, másik is, azt mondja: Az enyém. No tehát, hogy megesmerjék a ravasz erkölcsű embereket, ezek a két szemtelen sógoraim adták énnekem az aranyvadkacsáért, amelyet ha nem hisznek, nézzék meg a homlokukra sütött bélyeget; és az utóbb hozott vadállatért hátukra az akasztófát sem szégyenlették reásüttetni. Ezt mindjárt megvizsgálták, és valósággal úgy találták. Nem volt itt többé kedvesebb ember mint a született királyfi Dániel, az úgynevezett Nemtudomka, akinek is a királyságot általadta felesége atyja, és megkoronáztatott Angliába, London városába, és két sógorai régi becsületeket elvesztették szemtelenségek miatt, és így szerencsésen éltek együtt mindnyájan, míg meg nem haltak. A lovat pedig mindég magánál tartotta.