Читать книгу Az újságíró. Újságírás kezdőknek, haladóknak és szerelmeseknek - Jászter Zoltán - Страница 4

Az óvárosnak, ennek a részén, pontosabban a piactér mögött a lejtős részen, van egy kikövezett régi utca. Az utca lejtését szárítókötelekhez lehetne hasonlítani. Műhelyek, boltok függenek rajta, mindkét oldalon, mintha ruhák lennének, amelyeket rájuk aggattak. Ezek a csodaműhelyek az utca két oldalán, már mintegy hat évszázada hirdetik itt, ezen a helyen azt, hogy az élet szép. Mesteremberek, kézművesek, kisiparosok, nemzedékről nemzedékre vallják itt ugyanazt a tényt, hogy az élet akkor szép, ha azt csináljuk benne, amit igazán szeretünk.

Levi különös érdeklődéssel figyelte, hogyan lesz az agyagból cserépedény. Órákig elnézte a fazekasmestert, amint megformálja, majd kiégeti a portékáját. És néha milyen nehezen válik meg egy-egy elkészült darabtól. De hát ez az élet rendje. Talán azzal biztatgatja magát, hogy majd jó hasznát veszik az edénynek, és ezért cserébe majd megbecsülik…

A szomszéd műhelyben porcelán tárgyakat festenek, odébb egy másikban aranyművesek, egy harmadikban bőrdíszművesek dolgoznak és így tovább. Mintha a világ mesterei összebeszéltek volna és nem utcát, hanem kis államot hoztak volna létre ebben a városban.

Az utca másik végében egy festő az óváros utcáiról és a rajta álló épületekről irgalmatlanul ügyetlen képeket fest. Levi ott nem sokáig álldogál, de azért mindig kíváncsian benéz a nagy fekete fakeretes üvegablakon, hogy ott lógnak – e ugyanazok a képek, amelyek már hónapok óta vevőre várnak. Ahogy nézi őket, kényelmetlenné válik a hangulat közte és a festmények között. Mintha amazok is értenék, hogy még sokáig kell ott lógniuk a falon, annyira rondák és esztétikai érzék nélküliek.

Egyszer amint ott ácsingózott a festő műhely előtt, a hátánál megállt egy borzos, rendezetlen frizurájú, magas pocakos férfi. Levi nem találgatott, azonnal megkérdezte tőle «maga a mester?». A festő volt az. Minden gúny nélkül, inkább zavarában kérdezte meg a férfit, aki nem a képeket, hanem őt bámulta. «Mi van, ha rájött és ismeri a véleményét erről az egészről…» Azt gondolta, hogy a festő megtudta a képektől, hogy gyakran bámészkodik itt és sokáig kémleli őket. Ezt teljesen lehetségesnek tartotta, ugyanis a festők és a vásznak közötti különleges kapcsolatokról legendákat mesélnek az emberek. Máskor igyekezett óvatosabb lenni, amikor elhaladt a műhely előtt. Ez után az élménye után azok a képek még taszítóbbá váltak a számára, és biztos volt abban, hogy a mesterrel együtt összeesküdtek ellene.

Amióta eldöntötte, hogy újságíró lesz, azóta már két év telt el. Kezdetben rengeteget írt a városról. Egyebek közt leírta az élményét a kedvenc utcájáról, és természetesen a festményekről is. Minden nagyobb újságnak elküldözgette a cikkeit. Napok, hetek, másfél, majd két teljes hónapon át folytatta az ostrom akcióját. Rendesen sortűz alá vette a lapokat. Mindenről írt, amit látott, amit tett, akikkel találkozott. Színházakról, társulatokról, mindenki által dicsért előadásokról, fotó és más kiállításokról. A stratégia bevált.

A közvélemény azt tartja, hogy minden valamire való munkahely már foglalt a szerkesztőségekben. Ez az állítás, amit szívesen terjesztenek azok, akik csak foglalják a munkahelyeket részben azért igaz is. Meg nem is. És ez minden más szakmára is éppen úgy igaz. Levit ez sem riasztotta el. Úgy érvelt, hogy az természetes, hogy minden újságnál szeretik az új anyagokat, vagyis a más szemszögből meglátott dolgokat. Ebben minden vezető újság főszerkesztője érdekelt. Azt akarta, hogy mások is, mit mások, százezrek tudjanak az élményeiről. Ami személyesen érdekelte, azt a társadalom számára is fontosnak tartotta, és eszébe sem jutott feladni az álmait mindjárt az út elején. Úgy döntött, hogy minél több újságnak küldi el az irományait, annál jobban csiszolja saját magát a mesterségben. Nem tartja időfecsérlésnek, ha közben tanulja a szakmát. Az hogy az úton van, már az is nagy élményt jelentett neki. Nem akadályt, inkább tanulási lehetőséget látott a kezdeti nehézségekben.

Egy napon végre kapott visszajelzést. Ezt máris kisebb győzelemnek nevezte, amely nagyobb győzelmek felé viszi majd később. Felkérték az egyik napilapnál írjon hetente egy rövid cikket, abban a stílusban, amit nekik küldött két hónapon keresztül. Leközölték három korábban beküldött cikkét is. Heti egy cikk, 2500 karakter. Négynapi zsebpénzt már megkeresett havonta.

Az első, de legfontosabb lépést megtette az álmai felé. Elhitte, hogy képes arra, amit szeretne csinálni az életében. Diákéveiben sokat sportolt, atlétikai versenyeken képviselte az egyetemet. Végigfutni, vagy éppen úszni és célba érni, erről szóltak a versenyek. Soha eszében sem volt feladni azt, amit szívesen csinált. Mielőtt lefutotta, vagy le úszta a távot, vizuálisan elképzelte néhány másodperc alatt az egész pályát és gondolatban végigcsinálta. Szerette ezt a gyakorlatot, mert meglátta benne a lehetőséget a győzelemre. A feladat első részeként végiggondolta a pályát, ezután csak megismételte, de sokkal nagyobb erőbedobással a valóságban. Teljesen ott volt a sportágban, és csak egy dolog létezett, a cél.

Minden nap foglalkozik valamennyit az újságírással. Ez lehet egy szakirodalom olvasgatása, vagy éppen írogatások, a lényeg, hogy kapcsolatba legyen a szakmával. Tapasztalatból tudja, hogy a gondolatok materializálódnak, mint a sportban átélhette azelőtt, hogyan válna valósággá az életünkben. Olyan kémiai reakciókat indítanak be az agyunkban, amitől képesek vagyunk a jelenben élni, minden figyelemelterelődés nélkül. Mivel egy pillanatban csak egy dologra tudunk, összpontosítottan oda figyelni, Levi ezért maximálisan megpróbálja, kihasználja az ebben rejlő lehetőségeket.

Késedelem nélkül önképzésbe kezdett. Úgy érvelt, hogy amit mások megvalósítottak az életükben, ahhoz neki is meg van a képessége, csak a felszínre kell segíteni. Először meg kell tanulnia, mások hogyan kezdtek bele, és mitől váltak olyan profivá a mesterségükben. Minden ebben rejlik. Nem múlt el úgy nap, hogy valami újat meg nem tanult volna az újságírásról. Mindent elolvasott a témában, amiről úgy gondolta, hogy segít tökéletesíteni a tudását ebben a tárgyban. A gondolataira is vigyázott. Csak arra akart odafigyelni, ami előbbre viszi majd a célja felé, és nem hátráltatja, vagy téríti más irányba az útról, amire rálépett miután legyőzte a félelmét az ismeretlen előtt. Nem magától az ismeretlentől félt, hiszen azt nem ismeri. Ő azzal a félelemmel küzdött, amelyet akkor érzünk, ha a már ismertből egy másik útra térünk.

Ahányszor csak ír, mindig a szavak erejére gondol. Arra, hogy a tetteket, gondolatok és szavak előzik meg. Így tehát nem csak a gondolat, a szó is testet ölt. «Vannak nyelvek, amelyeken a szó, dolgot is jelent. A folyamat tapintható. Amit rólunk gondolnak mások, azt szavakba foglalják, és minden, amit azután mondanak rólunk, az tulajdonképpen meghatározza a helyzetünket a társadalomban, az életben. És mint tudjuk, a legtöbben nem hajlamosak a mások jó oldalaira összpontosítani, ehelyett a hiányosságokat könnyebben meglátják, sőt vannak, akik keresik másokban, meg is találják és akkor a másokról kimondott szó már fegyverré válik a kezükben. Könnyű elkövetni ezt a nagy ostobaságot, ha nem vigyázunk.

«Ha valakiről hallunk a híradásban, hogy gyilkosságot követett el, akkor legtöbben azt mondjuk: «hogy tehetett ilyet?». Pedig sokan csak azért nem követnek el gaztettet, mert félnek az igazságszolgáltatástól, ami utoléri őket. Vagy nem? Olyan ez, mint annak a fiatalembernek a tette, aki fejbe lőtte magát, és nem halt meg. A golyó az agyát nem sértette meg, így életben maradt. Kockázatos lenne megismételni a tettét és úgy következtetni, hogy hátha nekünk is sikerül életben maradnunk, csak azért mert ő nem halt meg. Legtöbben félnek a büntetéstől, és nem azért nem ölnek, mert erkölcsösek.

Milyen gyakran kívánjuk mi emberek egymás halálát. Ha biztosak lennénk abban, hogy senki nem büntet meg majd érte, hanem még talán helyeslik is, akkor szörnyekké válnánk. Vagy pedig áldozattá.» Levi sokszor úgy aludt el olvasás, vagy írás közben, mint ezen az estén is.