Читать книгу A gólyakalifa - Mihály Babits, Babits Mihály - Страница 2

Mire a pajtáig értem, megeredt a zápor. Ugrottak a rendezők, másztak a lampionokat leszedni a fákról. Pincérek abroszokat kapkodtak ijedten. Bugyborékoló tócsák lepték rögtön a földet; a mennyei rajzművész sűrű vízvonalakkal árnyékolá a látóhatárt, mint ahogy a Bibliám képein párhuzamos vonalakkal volt árnyékolva az ég. A közönség a pajtába és verandába szorult, ember ember hátán; a tánc tér híján megszűnt, egy gombostűt sem lehetett volna elhelyezni. Az izzadság és eső szaga vegyült a szeszszaggal és dohányfüsttel, a cigányzene a zápor zenéjével. Mindenki nézte, nézte az égig érő vékony szálakat.

– Mindjárt eláll – mondta Krug szakértően.

Csakugyan mindjárt elállt. A tánc újra kezdődött. Én is egymás után vittem a kislányokat, néha egy-egy nagyobbacskát is, akinek épp nem volt táncosa. Ügyesen, szépen; a felnőttek mosolyogva néztek, a lányok rajtam feledték szemüket, Dzsizi titkon szorongatta a kezem, tréfáltam, udvaroltam, boldog a mozgásban, forgatagban, a szép, ép, jókedvű leányok között. Elfeledtem mindent. Lám, Májer is boldog volt, mert Sárközyék megérkeztek; rájuk mosolyogtam, amint szótalan eltáncoltak mellettem az Ellával. Mindent szerettem: örültem, hogy e szép világban élek.

Édesanyámék is megjöttek. A kishúgommal végigsétáltunk a termen. Édesanyám büszke gyönyörűséggel nézett. Aztán szétváltunk a párok közé.

A deszkapadló rengett, a falakra aggasztott füzérek libegtek. Lassan besötétedett. A kis táncosok kiszivárogtak a pajtából, és a nagy tisztás körül gyűltek a tűzijátékhoz. Édesanyámék is kimentek az alispánékkal; én elöl, még karomon a kis Simonffy Alice. Martonek főhadnagy is kijött, mert a nagy Böskének udvarolt. A kis Bözsi kísérte őket a Böske karjába kapaszkodva. A teraszon Licskó ötvenedszer mesélte a vadászkalandját. Ma nem kellett félnie, hogy a felesége érte küldi a cselédet. Szeszesen rikácsolt:

– Megállt előttem az úton! Képzeld: meg mert állni előttem! Mondom neki: “Te nyuszi! Tudod, ki vagyok én? Tudod te, ki az a Licskó János?”…

Elnyelte a zaj. Senki se figyelt rá: politizáltak. Egy öblös hang a hármas szövetség jövőjét hirdette:

– Franciaország, az az ökör…

Apám és az alispán lejöttek, amint megláttak, az igazgató, örök erőltetett mosolyával, csatlakozott. Alice nagyokat vihogott, amint el akart a sötétben botlani, félt a békáktól, mindenre azt mondta: “Jé!” – és idegesen pislogott a guvernantjára[11]. A nagy tisztásra értünk. Éles, gondosan kivágott árnyképet mutatott a táj. Különös kék papirosra volt ragasztva ez a sziluettkép, a csillagok alig látszottak. Persze a hold bútt már és lesett a hegyek mögött. A közönség még a sötétben zsibongott és várt. Kisfiúk cigarettáztak titkon a bokrok közt. Az ismerősök elvesztették egymást: nem látszott más, csak mozgó körvonalak. A guvernant nem tudta, merre vagyunk. Alice-szal kicseréltük virágainkat. A hold lassan, hízva, izzadva narancsosan felcipelkedett. Majd halványult… fogyott… Alice nem figyelt rá: a rakétákat várta. A tisztás túlsó végén Krug és a tűzmester mesterkedtek. A béka[12] ropogott. Tüzes ívek szálltak, tüzes záporok hulltak. Az ég fehéredett. A hold fénye szétömlött, szétivódott, mint egy nagy, sárga kókuszdió teje. Alice kényeskedett, fázott. Robbant, pattant, szikrázott a tűzijáték. Új és új moraj szállt át a közönségen. Alice felsikoltott. A hold már rendes volt, éles és fehér, az ég is fehér, a lombok is fehérek.

– Alice, Alice!

A guvernant feladta Alice kabátját. A közönség tódult a vacsorára. Elmaradtam Alice-éktől. A tolongás egy férfi mellé sodort. Az alakja ismerősnek tetszett… Egyszerre megfordult. A mester volt.

Új lett a liget, mire visszatértünk. Nagy kék és piros lampionok csüggtek, izzottak alacsonyan a lombok között. Éhes nép rohan az asztalokhoz, mint apró farkasok. A tanárok kétségbeesve erőltették a rendet. A hölgyek a vendéglőbe vonultak; a kislányokat hazavitték. Láttam, Sárközy Ella hogyan könyörög a mamájának, hogy még maradjanak.

Egy kis, tapsifüles gyerek azonban szédülő fejjel, felkeveredett gyomorral támolygott a sötét ligetbe.

Vacsora után minket is sorba állítottak. Jött a felnőttek tánca; csak a hetedik és nyolcadik osztály maradhatott tovább. Az intézet volt növendékei, a tavaly érettségizettek sétabottal, cigarettával, mosolyogva nézték, hogyan sorakoztatják utódaikat, mint a bakákat. Nekem ugyan megengedte a direktor, hogy ott maradjak még a szüleimmel. De édesapám nem akart kivételt csinálni a fiából. Különben is úgy vélekedett, jobb, ha a gyerek korán fekszik. A kis Bözsit is hazaküldték már a Vivi dadával. Én is hát sorba álltam, és Kákay tanár úr vezetése mellett nagy nótázással elindultunk.

Amíg a ligetből kiértünk, a világított úton, addig csak ment minden. De a sötét mezőn megbomlott a rend. Ötös-hatos csapatok váltak ki, s indián üvöltéssel rohantak szanaszét. Kákay hiába kiabált, hogy tartsák meg a sort. Visszaugattak kutyamód. Egy csapat rágyújtott a diáknótára:

Koszinusz ix, tangens pí,

Köbgyök Miska, ki ne híjj,

Kis angyalom!…

Náci könyörgésre fogta a dolgot:

– De nézzék, fiúk, én értem azt, ha maguk jól mulatnak… szabad néha… őszintén…

Senki se hallgatott rá. A város szélén egymás után, csapatosan, köszönés nélkül kereket oldottak, külvárosi mellékutcákba surrantak, nagy betyárkodással… be is csípve kicsit…

Csak néhányan maradtunk még Náci körül. Ekkor dühösen szétbocsátott, és visszafordult a papírmalomba. Én már otthon is voltam. Fáradt voltam és álmos. A cselédszoba ablakán kocoltam. A Marinak kimenője volt; a Vivi dada egyedül ült a sárga puhafa asztal előtt, nagy, régi, ólomkeresztes imakönyvére hajolva. A kis, ködös konyhalámpa világított pápaszemes vén szemeinek. Ha egyedül volt, sohasem merte kigyújtani a villanyt.

– Nem való az énnekem – szokta mondani.

Gyáva öregasszony volt. Megreszketett a kocolásomra, előbb meggyőződött, hogy én vagyok, csak aztán nyitott ajtót.

Bözsike már aludt mélyen, gyönyörűségesen. Én is siettem a szobámba. Csodálatosan féltem, ami még sohasem történt meg velem. Jólesett, hogy Vivi dada a szobámig kísért, máskor pedig haragudtam volna érte. Idegesen csavartam fel a villanyt, szinte azt vártam, hogy most látni fogok valamit… magam sem tudtam, mit. Nem, a szobám rendes volt.

Nemsokára az ágyban feküdtem, de nem mertem eloltani a lámpát. Egy különös érzés jött rám, annál csodálatosabb, mert egészen fáradnak éreztem magamat. Nem akartam, nem mertem elaludni. Úgy éreztem, hogy ha elalszom, egyszerre védtelen leszek, magam sem tudtam mivel szemben. Nem mertem kiereszteni kezemből az életem gyeplőjét. Homályos, érthetetlen hangulatok emlékei jöttek rám régi álmaimból. Mindig rosszakat szoktam álmodni, és sohasem emlékeztem álmaimra. Ki tudja, milyen – milyen kín vár rám az éjjel. És amint ott vergődtem a párnák közt (hiába próbáltam olvasni) – egyszer csak még csodálatosabb érzés fogott el. Úgy tűnt föl nekem, hogy én nem is az alvás ellen védekezem – hanem az ébredés ellen. Úgy tűnt föl, hogy alszom, és nem akarok felébredni.

Furcsa zűrzavar tolongott előttem. A napsütéses veranda, a hűvös és magányos iskolafolyosók, a mester, a Nellike halavány arca… fekete szeme… az éljenek… zászló… a hold… a rakéták… apám… a mester… a mester…

– De hiszen ez nem lehet… Ez nem így van… Én nem ez vagyok…

– A Krisztusát annak a kölyöknek, már megint nem tud feltápászkodni a disznó! Rásüt a nap arra a telhetetlen hasadra, te disznó! Fényes nappal van, és ő itt hentereg, mint a disznó.

Éreztem, tudtam, hogy ez a mester hangja. Mindjárt felvilágosodott lelkemben az éjjeli rúgás. Tudtam mindent. Ah, milyen borzasztó volt! Görcsösen iparkodtam zárva tartani a szememet, szegény arcom idegesen, ijedten mozgattam a kalapácsütésszerű hangok ütemére a párnán, amelyből egész cérnapamatok lógtak ki, és horzsolták a bőröm. Hiába, már ébren voltam, zárt pillákon át is éreztem a napfényt, hallottam a segédek röhögését, akik rajtam nevettek.

Egyszerre egy nagy bal kéz markolt hosszú üstökömbe, és tépve felrántotta fejem a párnáról. Ekkor kitártam a csipás szemem, és láttam magam fölött a mester óriás arcát, zavaros acélkék szemét, és ordításra tátott száját, melyből csak úgy dőlt a reggelire felhajtott pálinka szaga. Amíg a bal kéz rángatta az üstökömet, addig a jobb keményen pofozott kétfelől, és a száj a csattanások ritmusai közé egy-egy szitkot helyezett el:

– Az apád istenit, te disznó!… Majd adok én neked… Nézze meg az ember a disznaját… Aludni azt tudsz, ugye? Nesze neked aludni!… Hanem dolgozni nem akar a disznó!… Hát mire nézed te a napot, te disznó?… Nem kegyelemből tartalak, te éhenkórász disznó!…

Minden mondatot új ütés követett. Én kétségbeesve pislogtam a nagy kéz és a nagy hangok förgetegein át a kicsiny ablak felé, ahol a ráaggatott, piros sávos, piszkos, rojtos abroszon már valóban keresztülsütött a napfény, és a segédek felé, akik majd megszakadtak nevettükben a gazda dühén. A legidősebb ingben az ablaknál állt, és borotválkozásra szappanozta az állát, egy háromszögletesen kitámasztott, farámás, kis tükör volt előtte az ablakdeszkán. A második övig meztelen, egy kis lavór mosdóvízből pogány fecskendezést vitt véghez maga körül. A harmadik tétlenül állt az ágyunk előtt, a sorba állított, tisztogatatlan cipőket nézte, és onnan megint rám hunyorgott nagy kárörömmel.

– Most egy-kettő, ki az ágyból, és egy perc alatt készen legyenek a cipők te disznó! Mert ha mindjárt készen nem lesznek, olyat látsz, amilyet a világ teremtése óta se láttál.

Ezzel berúgta a konyhába nyíló ajtót. Gyerekbőgés és asszonyi lamentálás hallatszott át onnan.

A segédek karban röhögtek, amint én csak most, utólag kezdtem el iszonyatosan bőgni, és vonakodva raktam le meztelen, sovány lábaimat a szálkás deszkapadlóra.

– No, ez kapott. Most az egyszer megadták neki!

Én egy ümögben[13] odaguggoltam a konyhaküszöbre, és hozzáláttam a subickoláshoz. A szemem még félig csukva, a hajam tele tollpihével, ami a rossz vánkoscihán átszűrődött. A könnyeim folyton odapotyogtak a vikszes bőrre, és aztán azt is elkeféltem. Közben szipogva duzzogtam vissza a segédeknek.

– Maga az oka mindennek – mondtam kétségbeesett bátorsággal a legfiatalabbnak, aki velem egy ágyban aludt. A szeme-szája is elállt erre a hallatlan szemtelenségre.

– Én? – kérdezte. – Meg vagy te veszekedve?

– Maga bizony – szörpögtem vissza dacosan. – Maga fölkelthetett vóna… mikor maga… fölkelt… De hagyott aludni… hogy kikapjak…

– Te disznó! Hát nem eleget rugdostalak? De a fene tudna lelket rázni beléd. Úgy alszik, mint a fejsze, aztán még neki áll feljebb. Taknyos!

A másik kettő majd szétpattant a nevetéstől. A mosdózó a meztelen hasát csapkodta a tenyerével. A borotválkozó pedig egyszerre csak lecsapta a borotvát az ablakdeszkára, félig szappanosan odarohant hozzám, és pofonvágott:

– Te pimasz! Most miattad megvágtam magamat.

Szótlan nyelve a sós könnyeket, vikszeltem tovább. Homályosan járt az eszemben egy úri-szép veranda képe – csillogó ezüstkanalakra gondoltam, magam sem tudom, mért, és egy szép, úri kislányra, akinek az arcát sehogy se tudtam magam elé képzelni, de kék másli volt a füle mellett. Ó, milyen jó aludni és álmodni mindenféléket.

– Csak emlékezném jól arra, amit álmodtam!

– Böm, – bömböm, – törtem ki megint, arra a gondolatra, hogy csak álom volt minden és nem igaz, és én itt vagyok. A tehetetlen düh fogott el, és úgy ütöttem a kefével a cipőt, mintha az vétett volna nekem valamit.

Egyszerre csak benyílott a konyhaajtó, oly hirtelen, hogy előrebuktam, és majd beütöttem az orromat a subickosskatulyába. A mester állt mögöttem. Remegve és szótlan adtam kezébe a kész cipőt.

– Szerencséd – dörmögte, és visszatámolygott. A két idősebb segéd is ledobta a papucsot, felvette a könnyeimtől ragyogó lábbeliket, és nyugodt önérzettel fütyörészve mentek a műhelybe. A legöregebb kivált teljesen elegáns volt, mint mindig, frissen borotválva, és nagy, szőke haja megdöbbentő frizurába idomítva. Ő volt előttem az elegancia, az arszlánság[14], a fölény netovábbja, gyűlöltem, és olyan szerettem volna lenni, mint ő. Senkit sem tudtam, ki annyit adott volna külsejére. A kis, farámás tükör fiókjában egész piperekészlet volt: bajuszpedrő, bajuszkötő, fésű, kefe, pomádé (most is érzem a szagát), bórax, flastrom, egy törött zsebtükör, körömvágó és körömcsiszoló. Egy másik zsebtükröt mindig magánál hordott a bajuszkefével, körömpiszkálóval és egy kis fésűvel egyetemben.

A legkisebbik segéd cipőjén dolgoztam most. De már ő is nagyon várt és türelmetlenkedett.

– Addig húzom a hajad, te tetves, míg kész nem leszel.

És felettem állva belemarkolt. Mindjárt kész voltam. Kiszaladtam a kúthoz, és mosdóvizet húztam a számára. A kis alacsony szoba egyenesen az udvarba nyílt. Felrántottam a nadrágomat, a papucsot, és kész volt a toalett. Én nem mosódtam, inkább siettem kimenekülni.

Az udvaron át a műhelybe szaladtam. Ez volt a legbiztosabb menedékhely; tudtam, hogy a gazda még egy darabig nem jön ide. Ilyenkor otthon szalonnázik és pöröl; méltóságán alulinak találná korán idejönni. Az öregebbik segéd egy magas padasztalon ült, a másik vele szemben az ablakdeszkán: mind a ketten falatoztak, és a cirkuszi birkózóversenyről beszélgettek. A friss deszkák szaga ütötte meg az orrom. A műhely sötét volt; az ablakok magasról tekintettek alá, s nemcsak a segéd háta, hanem a sok mindenféle ablakba hányt holmi is felfogta a fényt. Volt ott egy tört nyakú, fekete flaskó, egy lyukas, barna szalmakalap, egynéhány rongy, pár füzet, piros táblás árjegyzék, egy festékesbödön és sok talányos formájú puhafadarab. Mindent pontosan láttam és ismertem.

– Nesze – szólt az idősebb segéd, amint beléptem —, te is dolgozz valamit; köszörüld ki a gyalut.

És előkelő mozdulattal nyújtotta felém a gyalut. Nekem eszembe jutott a kínszenvedés, mikor legelőször nyújtották így felém, és nem tudtam mit kezdeni vele. És nem mertem megmondani, hogy nem tudom a módját, és kikaptam.

Kivettem a vasat a gyaluból, és orrlógatva mentem vissza. Az udvaron jött velem szembe a harmadik segéd, készen és fütyölve. A konyha előtt kellett elmennem az alacsony, földszintes ház hosszában, hogy hátrajussak a fészerbe, ahol a köszörűkő állt. Kerültem a konyhát, pedig ott egy darab kenyeret kaptam volna. Restellném leírni, hogy miért kerültem: a piszkos munkákat, amik ott vártak rám, a konyhaajtó előtt a girbegurba téglajárdán cégérnek sorba rakva. Szívesen ott felejtettem őket délig is, és megtörtént, hogyha elküldtek valahová, míg odavoltam, a mester felesége maga ellátta ezeknek a dolgát. De ezt nem mindig tette meg, mert nem volt nagy érzéke a rend és tisztaság iránt.

Most éppen a konyhában verte a gyerekét. Ez egy hároméves dög volt, aki örökké visított és helytelenkedett. Ott szokott állni a konyhaajtó előtt, és ha elmentem arra, hátrafordult, és illetlenül emelte ruháját. Az anyja mindig verte, de csak azért, mert alkalmatlan volt neki.

Már örültem, hogy ekként elfoglalva nem fog észrevenni. De ebben a pillanatban lépett ki a házból a mester, és egyenesen rám esett a tekintete:

– Hát te hova somfordálsz? Elvégezted már a dolgot a ház körül?

– A segéd úr küldött kiköszörülni a gyalut – feleltem zavartan.

– A segéd úr… a segéd úr… Tanuld meg, hogy a gazda előbbre való, mint a segéd! Itt ne feleselj nekem!

A lármára kitekintett a konyhából az asszony is.

– Még mindig itt vannak ezek? – mondta az ajtó elé nézve, rikácsoló hangon. – Az embernek mindent magának kell tenni, pedig ez a gyerek már majdnem a sírba visz. Már a nyelvemet lógatom ki, igazán dögrováson vagyok.

Némán vittem hátra az edényeket. Kaptam egy darab kenyeret, azzal leültem a fészerbe, a kis köszörű mellé.

Amint ott kuporogtam a köszörű fölött, néha abbahagytam a köszörülést, és beleharaptam a kenyérbe, és csendesen, melegen elkezdtek folyni a könnyeim, végigfolytak az arcomon, feketék lettek az arcom piszkától, és feketén potyogtak rá a kenyérre, és megettem a kenyérrel együtt. Olyan volt minden, mint valami rossz álom. Éreztem, hogy most kellene gondolni valamire, emlékezni valamire, valami szép és tiszta dologra, ami mindjárt megvigasztalna. De olyan ostoba voltam! Olyan tudatlan! Olyan nyomott a fejem… a lelkem… Úgy éreztem, mintha most minden sötéten rám csukódott volna, ami még előbb tág volt és látás és messzeség. Álmodom, álmodom talán? Jaj, jaj, dehogy lehet ez álom! Kisgyerek korom óta mindig csak álmodok? Egész magamat csak álmodtam? Jaj, jaj, dehogy lehet ez álom… ami így fáj… De a másik se lehet álom, ez a nagy fényes, nem tudom mi…

Úgy éreztem néha magam, mint egy szerencsétlen, elvarázsolt herceg.

– Te haszontalan kölyök, hát ez a munka? No, leshetem én, nézd a kölyök itt bőg, és majszol, és nem dolgozik.

A segéd úr jött utánam: ijedten szorítottam a vasat a kerek, kövér, nedves kőre. Krrrsz… krrrsz… A kő forgatta le most a vizet, könnyet, mígnem átadhattam a vasat a segédnek, aki nadrágzsebbe mélyesztett kézzel, hátraszegett fejjel méltóságosan várta. Haj, a segéd úr! Könnyű neki! Kijön utánam, hogy addig is ne kelljen dolgozni, és hogy útközben nagyot csípjen az utcai lakók szobalányán. Milyen utálatosan szokott vigyorogni rá az a lány! Hogy a kórság esne beléjük!

– Most eredj, hozz cigarettát! – mondta aztán a segéd úr. És ennek örültem: ez egy kis szabadulás volt. Milyen pompás is az, az utcán kószálni, nézni mindenfélét. De a segéd úr utánam kiáltott:

– Aztán rögtön itt légy megint, hallod! Ne csavarogj el, mint a multkor!

Szaladtam a fűszereshez: ma is élénken előttem áll ez a bolt. Egyetlen pihenőm volt, egyetlen szórakozás, enyhülés: odamenni. Már a szaga is, az a mindenféléből összeállt, évült, avas kropacsekszag, csodálatosan kellemes érzéseket keltett mindig bennem. Képes lettem volna szívni óra hosszat; de csak percekig élvezhettem. A boltnak furcsa, régimódi, faoszlopos és fa bolthajtásos tornáca volt, mindenfelé korhadt már; de nekem úgy tűnt fel, mint egy mesebeli palota tornáca. Mennyi érdekes látnivaló volt ebben a boltban. A pult előtt, a nagy farekeszekben, kukorica, töretlen mák, kendermag, amiknek hűvös sűrűségébe olyan nagyszerű volt belemélyeszteni piszkos kezemet, mikor senki se nézett oda! Néha egy-egy marékkal zsebre is dugtam. Aztán a nagy üvegburák, drótburák, a sajtokkal, a barna fiókok a felírásokkal, a rumosüvegek, a cukorsüvegek! Lopva kacsingattam a piros és zöld cukorfütyülőkre és a szentjánoskenyerekre; de biztos helyen voltak. A nagy szeletelőkés, a petróleumtölcsérek és a lyuk a pulton, melyen át a krajcárok a fiókba potyognak, mind-mind külön csoda volt. Hát még az ablakhíjas üvegkalitka, mely mögött a boltos kövér felesége trónolt; és a sárga folyadékkal megtöltött piszkos légyfogó. De legnagyobb csoda volt a kitömött vadmacska az asztalon. Ezt magát akármeddig elnéztem volna: zöld szeme volt, és erősen hullatta a szőrét. Örültem, ha sokan voltak, és várni kellett; de ha egyszer kiszolgáltak, nem mertem ott ácsorogni tovább. Mentem, és ha egy régi, boldog iskolatársammal találkoztam az utcán (mert a polgári iskola első osztályát jártam kétszer, és másodszor is megbuktam mindenből, a hittant kivéve), szerettem volna bicskát venni és leszúrni.

De átkerültem a patak felé, ami az utcánk túlsó oldalán volt, egy nagy, széles vízmosás, tulajdonképpen évenként több és több föld szakadt bele a város földjéből. Hiába szabályozták, töltötték, ültettek bele akácokat, csináltak neki gyepűkerítést, kövezték az oldalát téglával. Rendesen alig volt benne víz: egy vékony ér folydogált a középen, fák és bokrok takarták, barna vizét néhol felfogták a mosóasszonyok, utak és lépcsők vezettek le a regényes sűrűségen át. De ha zivatar volt, vadul rohant benne az esővíz, iszonyú sebességgel megtöltötte az egész nagy medret, ágakat, törzseket sodort, félős, szürke forgatagokat, mély tölcséreket csinált, és zúgott, mint a Niagara. Borzasztó látványosság volt ez olyankor, úgy szerettem nézni! Ha pedig szép idő volt, és szökni tudtam egy kis időre: lemásztam a patak ágyába. Itt szabad voltam: tocsakodtam a sárban, torlaszokat csináltam, botokat metszettem, eltakart a lomb. Milyen boldogok voltak a többi gyerekek, akik egész délutánokat elcsavaroghattak a patakban, gyönyörű robinzoni életet éltek. Nekem mindjárt otthon kellett lennem, mert minden kis elmaradásért kikaptam, akárhogy hazudoztam is. Most nem is mertem lemászni; csak a nagy híd széles téglapárkányán bandukoltam végig, dacolva a halálveszedelemmel, hogy belebukom a mély-mély patakba.

És otthon voltam a műhelyben megint. Az első segéd így is későllötte a cigarettáját, és összecsirkefogózott. A legfiatalabb pedig, aki nem sokkal volt idősebb nálam és mindig ugratott és kinevetett, széles vigyorgással hozta elém a fehér márványlapot. Ez azt jelentette, hogy festéket kell törni. Manapság nálunk nem törik és keverik a festéket az asztalosok, hanem készen veszik: az, amit elmondok, máshol történt, máshol valahol. Én törtem és kevertem a festéket. A pikszisből a márványra szórtam a zöld szemcséket, ráöntöttem egy kevés olajat, és a bunkós verővel törni kezdtem. A síkos olaj mindenfelé le akart folyni a márványlapról, és nekem a bal kezemmel kellett folyton visszaterelni. Sziszifuszi munka volt. És nemsokára egészen zöld lett a tenyerem.

És ekkor jött csak az igazi kínszenvedés. Az orrom hegye elkezdett iszonyúan viszketni. Átfogtam a verőt a bal kezembe (amitől persze annak a fogója is csupa zöld lett), és jobb kézzel megvakartam az orrom. De eközben a zöld már majdnem a márványlap jobb széléig terjeszkedett. Ijedten, hirtelen kaptam utána a jobb kezemmel (mert ha lefolyik a deszkákra, lett volna hadd-elhadd!), és persze zöld lett most már a jobb markom is.

És ekkor a fülemre szállt egy légy. Önmagamról megfeledkezve kaptam oda – és most már zöld lett a fülem is.

A legkisebb segéd telt torokkal kacagott. A többiek kontráztak. Én éreztem, hogy elvörösödök, és dühösen megfogadtam magamban, hogy akármi lesz is, nem nyúlok többet az arcomhoz. És ekkor kezdődött csak igazán a viszketés. Az arcom egy pontját mintha tűvel szúrták volna. A szemem sarkát valami porszem ingerelte. Az orrom, melyet piszkálni szoktam, belülről csiklandozott. A pokol kínjai nem lehetnek nagyobbak, mint amiket én átszenvedtem. Egyszerre nedves is lett az orrom, és csöpögni kezdett a festékre. És a segédek pompásan mulattak, mikor kétségbeesve iparkodtam a karomba törölni.

A vége persze mégis az lett, hogy az egész arcom bemaszatoltam.

Szerencsére dél lett: az ebéd ideje. Én egy kicsit kimosdottam a kútnál, úgy mentem a konyhába, de a zöld nem jött le. A konyha nagyon nagy volt, és egyúttal ebédlő gyanánt is szolgált, a három segéd egy asztalnál ebédelt a gazdával. A gyerekek közül három, a két kislány, akik most jöttek meg az iskolából, és kiállhatatlan, dölyfös teremtések voltak, és aztán a hároméves kis dög, akiről már beszéltem, ugyanannál az asztalnál ültek. De volt egy egész kis baba is, aki még a bölcsőben feküdt, azt nekem kellett az ebéd alatt ringatnom, és ha sírt, engem szidtak. Közben pedig folyton küldözgettek, hol ezért, hol azért.

– Hozd csak ide azt a tálat a sparhertről!

– Add közelébb a kenyeret! Nem tudsz ugrani, te mamlasz?

– Már megint nincs víz a korsóban.

Szaladnom kellett a kúthoz, és addig visított a kis sátán a bölcsőben. A hároméves dög is folyton rosszalkodott az asztalnál. Hol a levest öntötte magára, hol a piszkos abroszt akarta lerántani, hátradőlve a székkel. A mesterné persze az első segéd lábát nyomogatta az asztal alatt, ezt csak azok nem láthatták, akik körülötte ültek.

Én csak az ő ebédjük után jutottam ahhoz, hogy az ablak mellé telepedve valamit kotorhattam a maradék babcsuszpájzból (egy darab csont is volt benne, amelyről kétségbeesetten iparkodtam egy kis mócsingot lerágni), a másik kezemmel a bölcsőt mozgattam. Az ablakot (melyet sose nyitottak fel, mert akkor le kellett volna rakodnia a deszkájáról, mely itt nem kevésbé lomtárul szolgált, mint a műhelyben) a legkülönbözőbb fajtájú, színű és nagyságú legyek ezrei lepték el. Evés közben ezeket néztem, bután és semmire se gondolva. Dongtak, zsibongtak, csapkodtak a külső világosság felé. Aztán leszálltak az asztalra, a szekrényre, az ételekre. Alig lehetett megőrizni, hogy az ember legyet is ne egyék.

Ez a konyha a legyek paradicsoma volt. Sehol annyi legyet még nem láttam. Az egyik zöld volt, szivárványos, a másik nagy, fekete, zsörtös[15]. Az egyik a két hátulsó lábát dörzsölte össze kéjesen. A másik ügyes mozdulattal a jobb elülső lábát emelte a fejéhez, melyet kecsesen meghajtott. Majd kettesben, egymáshoz ragaszkodva felrepültek. Majd a viaszosvásznon egy reggeli kávéfoltba mártogatták a szívókáikat. A szekrénypolc kivagdalt, cifra papirosleffentyűi tele voltak apró, fekete pettyekkel. Az ablaküveg alig volt már átlátszó, a konyha összes világosságát az ajtón át kapta: ez mindig nyitva volt.

Itt a legyek közt jó lett volna elüldögélni még soká, kivált ebéd után, mikor a mesterék már nem voltak ott. De vissza kellett menni a műhelybe. Forgácsszőnyeg és fűrészpordombok borították már a padlót, átható enyvszag áradt. Egy deszkát kaptam, hogy vonal szerint kettéfűrészeljem. Mindig ilyen munkát bíztak rám, és azt sem tudtam ügyesen megcsinálni, senki sem mutatott valamit, hogy hogyan kell, nem volt segéd, mint máshol, aki egy kicsit foglalkozott volna az inassal. Rajtam csak nevettek, ha félszegen fogtam a fűrészt, és aztán szidtak, ha a vágás nem volt egyenes. Most a mester is éppen ott volt, és pofonokat is kaptam.

– Ezt a lusta disznót semmire se lehet használni. Azt hiszed, hogy lopom a deszkát, te disznó! Elalszik a fűrésszel a kezében a disznó! Sose láttam még ilyen bugyuta kölyket.

Voltaképp a segédekre volt mindig dühös, de nem mert velük nagyon gorombáskodni, mert félt, hogy otthagyják. Így aztán rajtam töltötte ki a bosszúját, azokat csak a hátuk mögött szidta. Pedig ettül azok se érdemelték. Mert igaz, hogy kényelmesek voltak és nagy igényűek, de ami ebben a műhelyben készült, azt mind ők csinálták. A gazda nem dolgozott semmit. Most is, alighogy benézett a műhelybe, ment vissza aludni. Délután későig horkolt mindig egész familiástul.

– Eredj, vigyázz a gyerekekre – mondta nekem. – Legalább annyi hasznodat vegyem, te disznó!

Most már sírtam – ilyenkorra már mindig egészen eltompultam —, elkeseredve és dühös megadással toltam ki a bölcsőt az udvarra, ahol a hároméves kis dög játszott. A kis dög szerencsére nagyon el volt foglalva. Hátul a fészerben szapultak, a lúgos víz lefolyt az egész udvaron keresztül, a kisgyerek ennek ásott mindenféle medreket, és emelt gátakat, rettenetesen besározva kezét és ruháját. Közben csúnya szavakat kiabált nyújtott, éneklő hangon. A kisebbik pedig a bölcsőben rítt, rítt rémesen, én meg ringattam, és néztem az udvart, a füzet a kert felett, a beszivárványosodott téglákat alatta, a nyomorult akácokat, a muskátli-ágyást és a nagy eperfát, mely alatt a föld fekete volt az eltiprott eprektől. Piszkos, nagy, falusi udvar volt. És néztem a fészert, melynek négyszögletes, meszelt oszlopairól potyogott a vakolat, meztelen maradt a szalmás tömés, néztem a falhoz támogatott szánokat, a mángorlót a nagy kövekkel, a favágóbakokat, a mosótűzhelyet, a nagy szapulókat.

Meleg volt. Lassanként elaludt a kicsi, én is elnehezedtem, tán el is aludtam. Huj! De jó volt! Úgy tűnt fel egy percre, mintha pompás puha, párnás ágyban szundítanék, meleg, édes és tiszta ágyban, melynek érintése is élvezet. Kéjjel dörzsöltem a testemet a sima ágyneműhöz. Milyen jó meleg volt! Csodálatos jó érzés fogott el. Felnyitottam a szememet, és sötétség vett körül: mi ez? Álmodtam volna megint? Valami rosszat álmodtam?

Egyszerre ráncigálni kezdték a kezemet, a sötétség vörös lett, és átégett a szemem héján, egy sipító gyerekhang ordította nevem, szemem kitártam, ott ültem a nagy napban, a sárgára festett kemény, zsibbasztó lécpadon.

Egy sáros, puha, kis kéz ráncigálta a kezemet, és a hároméves csöpp dög visított:

– Medmondlat, hod nem atalsz főtelni, te luszta! Medmondlat, hod nem atalsz jáccani velem. Medmondlat, hod alszó.

Aztán megütött azzal a parányi, ronda kézzel.

– Te luszta disznó!

Irtózatos dühbe jöttem erre. Nem gondoltam semmire, nem törődtem semmivel. Most ébredtem az édes meleg álomból, egy pillanatra a reggeli jelenet hangulata lepett meg, a mester szavait hallottam, de nem állt előttem a mester nagy teste, rettenetes arca, acélszeme: egy ronda kis törpe állt előttem utálatosan, nem felfelé, hanem lefele kellett néznem. Elöntött a vér, a kegyetlenség, a bosszú ösztöne, minden meleg az arcomba futott, gyáván eszembe villant, hogy ennek a csúf békának egy rántással kitekerhetem a nyakát, úgy tetszett, hogy mindazok, akik egész életemet megkeserítették, a gazda, a segédek, az asszony, itt vannak megtestesítve, és kezeimbe szolgáltatva ebben az utálatos kis lényben.

Kétségbeesett, gyáva bátorsággal, mint a katona, aki vesztét érzi, és dühében anyákat és csecsemőket öldös, elkezdtem ütni, verni a kis dögöt, ahol értem. Az járt az eszemben, hogy megölöm, de nem tettem mást, mint ütöttem, a kegyetlenség legnagyobb kéjével.

– Most élem életemnek a leggyönyörűbb óráját – gondoltam —, és ez nem tart soká – és őrülten szorítottam a karját és ütöttem, fejbe, hátba, ahogy jött, ütöttem, ütöttem. Homályosan éreztem, hogy alávaló kegyetlenség, ami művelek, és annál dühösebb lettem, hogy ezt kell csinálnom, és annál nagyobb élvezetet okozott ez nekem.

A kis dög eszeveszetten kezdett ordítani, egyszer csak a körmével belecsimpaszkodott a bal kezembe, amellyel a karját szorítottam, és olyan iszonyatosan megcsípte, hogy eleresztettem. Ekkor kiragadta magát, és visítva, bőgve rohant be a ház felé. A kisebbik a bölcsőben felébredve a lármára, segített neki.

Én pedig lankadtan rádőlve a lécpad karfájára, elkezdtem melegen, hangosan, szívszakadva zokogni magam is.

De az asszony már jött ki a házból. Álmából felverve, vörös arccal, rendetlen hajjal és alsószoknyában jött, mint egy fúria.

– Ki bántott, aranyom? Ki bántott, drágám? Hogy a fene essék a pofájába annak a ronda kölyöknek! Majd kiásom én a szemedet, te ronda! Az én gyerekemhez mersz hozzányúlni! No, megállj, csak jöjjön ki az uram, majd ad az teneked!

Fölvette a gyereket az ölébe.

– Hol fáj? Mi fáj? Nagyon megütött? No, várj csak, majd adunk mi annak a ronda kölyöknek! Látszik, hogy micsoda személynek a fia. Csak arra jó, hogy a kenyeret pusztítsa. No, ne félj, kicsikém, majd lesz neki! Lesz neki! Megbánja még. Tudom, hogy megbánja még. Agyonüti az apád, agyonüti.

Én csak bőgtem, és fel sem emeltem fejemet a karomról, melyen már a könnyektől melegen átnedvesült a ruha.

Az asszonyt láthatólag még jobban dühítette a hallgatásom. Bement a házba, karján a gyerekkel, és hallottam az ablakon át, amint az urának lamentált:

– Hányszor mondtam már, hogy ezt az utálatos kölyket küldd vissza ahhoz a lotyóhoz! Hiszen agyonveri ezt a szegény, ártatlan kis teremtést. Hát ki vagyok én, hogy a gyerekemre ilyen sehonnai merje emelni a kezét? Hát mivel szolgáltam én rá erre? Hát olyan utolsó személy vagyok én?

Sírástól elfojtódott hangon folytatta:

– Nekem nincs más hátra, ha egy percig tűröd még a házadban, én veszem ezt a kis ártatlant, és megyek világgá.

A kis ártatlan pedig erősen rugdalózott az anyja ölében. Már elfelejtett mindent, és szeretett volna megint játszani.

Én lélegzetfojtva hallgattam az egész jelenetet. Még sírni is elfelejtettem közben. Most gondoltam csak rá, hogy bosszúmnak következményei is lehetnek. Egy pillanatra az anyám képe jelent meg előttem. Tudtam, hogy az anyámnak terhére voltam, és örült, mikor megszabadult tőlem. Mi fog most történni velem? De rosszabb már nem lehet, mint ami eddig volt.