Читать книгу Szent Peter esernyoje - Mikszath Kalman - Страница 2
ELSŐ RÉSZ
GLOGOVA RÉGEN
ОглавлениеGlogovát nemcsak Kapiczány uram látta, e sorok írója maga is járt benne. Sovány, kietlen vidék az, kopár hegyek között fekszik egy szűk völgyben meglapulva a falucska.
Messze, messze innen sehol sincs még jóravaló országút sem, nemhogy vasút lenne. Most újabban úgy tetszik, jár valami kávémasina Beszterce és Selmecbánya között, de az se érinti Glogovát. Ötszáz esztendő kell ahhoz, hogy Glogova ott legyen, ahol a civilizált vonalba eső falvak vannak. A talaj agyagos, terméketlen és makacs. Azt mondja, hogy ő csak bizonyos növényeket hajlandó táplálni, például zabot, krumplit, a többire nem vállalkozik – de ezeket is úgy kell kicsalni az anyaföldtől úgyszólván erőszakkal.
De nem is anya ez a föld, inkább anyós. Tele van a belseje kövekkel, s csúnya repedések, árkok hasogatják meg, amiknek a szélein fehér fű (árvalányhaj) teng, mint az elaggott anyóka állán ősz szőrszálak.
Túlságosan öreg-e a föld? De hiszen nem lehet öregebb, mint a többi. Csak hamarább kiélte magát. Lent az aranykalászos rónaság csak fűszálakat növesztett sok ezer év óta, itt pedig óriás tölgyek és cserfák nőttek. Nem csoda, hogy előbb fáradt ki.
Szegénység, nyomor van itt és mégis valami báj, valami édes poézis. A csúnya viskókat megszépítik a hatalmas sziklák, amelyek rájok néznek. Szinte nem illenék e szép sziklákat elrontani cikornyás kastélyokkal, melyeknek tornyai eltakarnák őket.
Boróka— és bodzaillat tölti meg a levegőt. Egyéb virág nincs itt. Legfeljebb egy mályvarózsa virít némely kertecskében, ki fehéren, ki veresen. Mezítlábos kenderhajú tót leány öntözgeti egy köcsögből.
Szinte még most is előttem van a kis tót falu az 1873. év óta (amikor benne megfordultam), látom házikóit, a kerteket bevetve lucernával, beültetve kukoricával, közbül egy-egy szilvafa, alátámasztva a rudakkal. Mert a gyümölcsfák megteszik a magokét. Mintha összebeszélnének: »Tápláljuk a szegény tótocskákat«.
Mikor ott voltam, éppen a pap halt meg, annak a hagyatékát vettük fel a szolgabíróval. Nem volt valami sok dolgunk; kopott bútorok és rossz reverendák maradtak utána.
A falubeliek megsiratták az öreg papot.
– Jó ember volt – mondták —, de nem tudott gazdálkodni. Az igaz, hogy nem is igen volt miből.
– Hát miért nem fizetik jobban a papjukat? – hányta szemükre a principálisom.
Egy nagy varkocsos tót felelt, hetykén feljebb tolva hasán a tüszőt:
– Nem a mi szolgánk a pap, hanem az Úristen szolgája. Mindenki fizesse a maga szolgáját.
A hagyaték fölvétele után, míg a kocsis befog, átmentünk egy percre az iskolát megnézni —, mert a szolgabírám előszeretettel játszotta magát tanférfiúra.
Alacsony, ütött-kopott házacska volt az iskola, természetesen zsúppal fedve – zsindelyig csak maga az Isten vitte fel Glogován; de az ő háza is csak szerény volt, torony már nem jutott rá; azt egy harangláb helyettesítette idelent.
A tanító az udvaron várt bennünket. Ha jól emlékszem, Majzik Györgynek hítták. Robusztus, erős ember volt, java férfikorban, értelmes, okos arcú, egyenes, igaz beszédű. Egyszerre rokonszenvet költött az emberben.
Bevezetett a gyerekekhez, az iskolás lányok ültek balról, a fiúcskák jobbról, szépen megfésülve. Mind felálltak nagy sustorgással és éneklő hangon kiáltották:
– »Vitajtye panyi, vitajtye!« (Legyetek üdvözölve, urak!)
A szolgabíró egy-két kérdést intézett a csinos, pufókképű gyerekekhez, akik roppant megbámultak bennünket kerekre nyitott diószínű szemeikkel. Valamennyinek diószín szeme volt. A kérdések persze nem voltak nehezek, hogy hány az Isten, miképpen híják ezt az országot s több ilyenek – a gyermekeknek mégis némi gondot, fejtörést okoztak.
De a principális nem volt szigorú ember, barátságosan veregette meg a tanító vállát:
– Meg vagyok elégedve, amice.
A tanító meghajtotta magát és hajadonfővel kísért ki bennünket az udvarra.
– Csinos gyerekek – mondá ott künn a szolgabíró kedélyesen —, de honnan van az, domine fráter, hogy mind olyan egyforma képűek?
A glogovai mester egy kissé zavarba jött, aztán őszinte kedélyesség öntötte el egészséges, piros képét.
– Hát az onnan van, tekintetes uram, mert nyáron az összes glogovai férfinép elszéled le az alvidékre mezei munkákra, és ilyenkor olyan magam vagyok itt egész őszig, mint az ujjam. (Csintalan mosoly jelent meg az ajkai körül.) Méltóztatik érteni?
– És hány éve van itt? – kérdé erre a szolgabíró élénkebben.
– Tizennégy éve, kérem alássan. Látom a kérdésből, hogy méltóztatik érteni.
Ez a kis párbeszéd maradt meg emlékemben egész mai napig Glogováról. A kocsira ülve elismételgettük, és mindig nevettünk rajta. A szolgabíró otthon sokáig beszélte a társaságokban, mint valami kedves csemegét.
Rá vagy két hétre híre jött, hogy egy fiatal káplánt kaptak oda papnak a glogovaiak. Valami Bélyi János nevűt. A szolgabíró, jól emlékszem, megjegyezte:
– Legalább a mester nem lesz már egyedül nyaranta.