Читать книгу A Dicsőség Esküje - Морган Райс, Morgan Rice - Страница 16

Thor hajnalhasadtakor ébredt a lágyan ringatózó óceánon, amelyen időnként hullámtaréjok verődtek fel, és megcsillantak az első nap tompa fényében. A Tartuvian világossárga vize szikrázott a reggeli homályban. A hajó csendben siklott a vízen, a hajótestet csapkodó hullámokon kívül egy hangot sem lehetett hallani.

Thor felült, és körülnézett. Szemhéját elnehezítette a kimerültség – tulajdonképpen még soha nem érezte magát ilyen fáradtnak. Napok óta hajóztak, és itt, a világ másik felén minden annyira más volt! A levegő sűrű volt a párától, és eleve jóval melegebb volt, mint otthon. Mintha folyamatosan vizet lélegezne be az ember. Lassúnak, lomhának érezte magát tőle, és elnehezültek a végtagjai. Mintha a nyár birodalmába lépett volna be.

Végigfuttatta tekintetét barátain, akik általában már pirkadat előtt ébren voltak. Most mind a fedélzeten elnyúlva aludtak. Még Krohn is, aki pedig mindig éber szokott lenni, mellette szunyókált. A sűrű trópusi időjárás mindegyikükre kihatott. Egyikük sem törődött többé a hajó kormányzásával – napokkal ezelőtt feladták. Semmi értelme nem volt: a nyugati szélnek köszönhetően a vitorlák mindig teljesen kifeszültek, és az óceán varázslatos dagálya állandóan egy irányba állította a hajójukat. Mintha egy hely vonzaná őket magához, és hiába próbálták meg többször is kormányozni, megváltoztatni az irányt, semmire sem jutottak. Aztán beletörődtek, hagyták, vigye őket a Tartuvian arra, amerre, akarja.

Nem mintha tudnák, a Birodalmon belül hova menjenek – merült fel Thorban. Amíg az áradat szárazföld felé tereli őket, nincs gond.

Krohn felkelt, nyüszített, majd előrehajolt, és megnyalta gazdája arcát. Thor a szinte már üres zsákjába nyúlt, és odaadta Krohnnak az utolsó szárított húsrudat. Megdöbbenésére Krohn nem kapta ki a kezéből, mint máskor; ehelyett csak nézte, az üres zsákra vándorolt a tekintete, majd jelentőségteljesen bámult vissza a fiúra. Habozott, hogy elfogadja-e az ételt, és Thor rájött, hogy párduca nem akarja előle elvenni az utolsó falatot.

Meghatotta a gesztus, de ragaszkodott hozzá, hogy egyen, ezért barátja szájába nyomta a húst. Tudta, hogy nemsokára kifutnak élelemből, imádkozott, hogy mielőbb szárazföldre érjenek. Fogalma sem volt, mennyi ideig tarthat még az út; mi van, ha hónapokig? Mit fognak enni?

A nap errefelé gyorsan felkúszott az égre, és túl hamar kezdett fényesen és erősen sütni. Thor felállt, amikor a köd kezdett felszállni a vízről, és a hajóorrba sétált.

Kinézett, miközben a csónak finoman ringatózott alatta, és figyelte, ahogy eloszlik a köd. Pislogott néhányat, azt hitte, képzelődik, mivel távoli földet látott kirajzolódni a horizonton. Felgyorsult a pulzusa. Szárazföld. Valódi szárazföld!

A legszokatlanabb formájú föld tárult a szeme elé: két hosszú, keskeny félsziget a tengerbe nyúlva, mint egy vasvilla két vége, és ahogy a köd felemelkedett, Thor elnézett jobbra-balra, és meglepetten látta, hogy két földnyelv veszi őket körül, körülbelül ötven méterre tőlük. Egy hosszú öböl kellős közepébe sodorta őket az áramlat.

Füttyentett egyet, mire bajtársai felriadtak. Talpra szökkentek, és odasiettek mellé a hajóorrba, hogy kinézzenek.

Álmélkodva álltak ott; a legegzotikusabb part volt, amit valaha láttak: sűrű dzsungel, magasba szökő fák szegélyezték a partot; olyan vastagok, hogy lehetetlen volt látni, mi van mögöttük. Thor gigantikus, kilenc méter magas páfrányokat pillantott meg, amelyek a víz fölé hajoltak; égig érő, sárga és lila fákat látott; és mindenhonnan idegen zajok hallatszottak megállás nélkül: vadak, madarak, rovarok és ki tudja, mi más vicsorgása, rikácsolása és éneklése.

Thor nagyot nyelt. Olyan érzése támadt, mintha az állatok kifürkészhetetlen királyságába készülnének belépni. Itt minden más volt; még a levegő illata is furcsa, idegen volt számukra. Távolról sem emlékeztette itt őket semmi a Gyűrűre. A többiek egymásra néztek, és Thor látta a szemükben a tétovázást. Mind azon tűnődtek, miféle szerzetek várják majd őket abban az őserdőben.

Nem mintha lett volna választásuk. Az áramlat egy irányba sodorta őket, úgyhogy nyilvánvaló, hogy itt kellett a Birodalom földjére lépniük.

- Ide! – kiáltotta O’Connor.

Mind odarohantak hozzá. A korlátnál állt, előrehajolt, és a vízre mutatott. Hatalmas rovart láttak meg a hajó mellett úszni: világító lila, három méteres példány volt, és több száz lábbal rendelkezett. Világított a hullámok alatt, majd ahogy végigsiklott a víz felszínén, több ezer kis szárnya zümmögni kezdett, és a víz fölé emelte. Ezután visszasüllyedt, és újra a víz felszínén vitorlázott, majd alámerült. Aztán kezdte az egészet elölről.

Miközben figyelték, hirtelen a levegőbe emelkedett, a fiúkkal szemmagasságba, lebegett, és négy, hatalmas zöld szemét rájuk szegezte. Sziszegő hangot adott ki, mire mind önkéntelenül hátraugrottak, és a kardjukért nyúltak.

Elden előrelépett, és felé suhintott. Mire azonban a fegyver elérte volna, a lény már újra a vízben volt.

Amikor a hajójuk hirtelen megállt, és nagy zökkenéssel a partra ért, a fiúk repültek hátra pár métert, majd visszazuhantak a fedélzetre.

Thor szíve gyorsabban kezdett verni, ahogy végignézett a parton: alattuk keskeny tengerpart terült el, amelyet több ezer kis, csipkézett, világoslila szikla alkotott.

Szárazföld. Megcsinálták.

Elden vezette a sort a horgonyig, közösen felemelték, majd a part szélére vetették. Lemásztak a láncon, és a partra ugrottak, Thor mászás közben átadta Krohnt Eldennek.

Fellélegzett, amikor a lába földet érintette. Annyira jó érzés volt földet – száraz, szilárd földet – érezni a talpa alatt! Azt se bánná, ha soha többé nem kellene hajóra szállnia.

Megragadták a köteleket, és amennyire csak lehet, a partra húzták a csónakot.

- Szerintetek elviszi majd a dagály? – kérdezte Reece a hajóra emelve tekintetét.

Thor ránézett; úgy tűnt, elég biztosan áll a homokban.

- Ezzel a vasmacskával biztosan nem – jegyezte meg Elden.

- A dagály nem – szólt O’Connor – Inkább az a kérdés, nem vetnek-e rá szemet mások.

Thor még egy utolsó, kósza pillantást vetett a hajóra, és rájött, a barátjának igaza van. Még ha rá is találnak a Kardra, elég valószínű, hogy az üres part várja majd őket visszatérve.

- És akkor hogy jutunk vissza? – tette fel a kérdést Conval.

Thornak az az érzése támadt, mintha az út minden egyes állomásánál felégetnének maguk mögött minden hidat.

- Majd kitalálunk valamit – mondta Thor – Végül is biztos akadnak más hajók is a Birodalomban, nem?

Igyekezett határozottnak tűnni, hogy megnyugtassa a barátait. De a lelke mélyén már nem volt olyan biztos magában. Ezt az egész utazást egyre baljóslatúbbnak érezte.

Egy emberként megfordultak, és a dzsungel felé bámultak. Sűrű lombfalat láttak, mögötte csak feketeség. Az állatzaj alkotta hangzavar körülvette őket, és olyan hangos volt, hogy Thor alig hallotta a saját gondolatait. Mintha a Birodalom összes vadállata itt visítozott volna, hogy őket üdvözölje.

Vagy figyelmeztesse.

*

Thor és társai egymás mellett gyalogoltak a dzsungelben. Óvatosan haladtak, mindegyikük éberen figyelt a sűrű, trópusi dzsungelben. Thor nehezen tudott gondolkodni, annyira állandósult a rovarok és egyéb állatok kórusának visítása, rikácsolása körülöttük. Mégis, amikor a lombok közé nézett, egyet sem látott.

Krohn szorosan a nyomában volt, vicsorgott, és felállt a hátán a szőr. Thor még sosem látta ennyire ébernek. Végignézett a bajtársain, és látta, hogy hozzá hasonlóan mindegyikük keze kardja markolatán van, és ők is rettentő idegesek.

Már órák óta mentek, mélyebbre és mélyebbre a dzsungelben; a levegő még forróbbá és sűrűbbé vált, még párásabbá, ezért egyre nehezebb volt lélegezni. Nyomvonalat követtek, amely egyszer ösvény lehetett; néhány letört ág árulkodott róla, hogy előttük valakik már választhatták ezt az utat. Thor csak remélni tudta, hogy annak a csoportnak a nyoma, akik a Kardot ellopták.

Felnézett, és a természetben gyönyörködött: minden hihetetlen méretűre nőtt, a levelek akkorák voltak, mint ő. Apró rovarnak érezte magát az óriások földjén. Észrevette, hogy valami suhog a levelek mögött, de nem tudta kivenni, mi az. Az a fenyegető érzése támadt, hogy figyelik őket.

Végül a csapás előttük szilárd lombfalban ért véget. Megálltak, és zavartan egymásra néztek.

- De hát az ösvény nem tűnhet el csak úgy! – kiáltott fel O’Connor kétségbeesetten.

- Nem is tűnt el – jelentette ki Reece a leveleket vizsgálgatva – A dzsungel csak visszafoglalta, ami az övé: benőtte az ösvényt.

- Akkor most merre? – kérdezte Conval.

Thor megfordult, körbenézett, és ugyanezen töprengett. Minden irányban sűrű lombozat, úgy tűnt, nincs kiút. Thor kezdett belesüppedni az önsajnálatba, és egyre elveszettebbnek érezte magát.

De aztán támadt egy ötlete.

- Krohn – súgta letérdelve az állat fülébe – Mássz fel arra a fára! Nézz körül! Mondd el, merre menjünk!

Krohn kifejező szemével nézett vissza rá, és Thor úgy érezte, megértette.

A párduc egy öles fa felé rohant, amelynek törzse tíz embernyi széles volt, és habozás nélkül felugrott rá, és karma segítségével felkapaszkodott. Egyenesen felfelé kúszott, majd az egyik legmagasabb ágra szökkent. Elsétált a végéig, lenézett, hegyezte a füleit. Thor mindig is érezte, hogy Krohn érti a szavait, és most már biztos lehetett benne, hogy így van.

Krohn visszahajlott, és furcsa, doromboló hang jött ki a torka mélyéről. Lecsúszott a fatörzsön, és elindult az egyik irányba. A fiúk kíváncsian néztek össze, megfordultak, és követni kezdték a leopárdot a dzsungelben, miközben sűrű lombokat toltak el az útból.

Néhány perc múlva Thor megkönnyebbülten látta, hogy az ösvény ismét láthatóvá válik: a törött ágak és lombok árulkodó jelként megmutatják, merre ment a csapat előttük. Thor lehajolt, és megpaskolta Krohnt, puszit nyomott a fejére.

- Fogalmam sincs, mi lett volna velünk nélküle – mondta Reece.

- Nekem sem – felelte Thor.

Krohn elégedetten, büszkén dorombolt.

Ahogy egyre mélyebbre jutottak az őserdőben kanyarogva, újfajta lombozat vette át az előző helyét: mindenütt hatalmas, Thor méretű virágok pompáztak a legkülönfélébb színekben. A fák ágairól sziklagörgeteg méretű gyümölcsök csüngtek le.

Mind álmélkodva megálltak. Conval odasétált az egyik gyümölcshöz, amely égővörös volt, és felemelte a kezét, hogy megérintse.

Hirtelen mély, morgó hangra lettek figyelmesek.

A fiú hátrált, és felkapta a kardját. A többiek is idegesen tekingettek egymásra.

- Mi volt ez? – tudakolta Conval.

- Onnan jött – válaszolta Reece az egyik irányba mutatva.

Megfordultak, és meresztették a szemüket. Thor azonban mást se látott, mint leveleket. Krohn vicsorogni kezdett.

Egyre hangosabb és folytonosabb lett az ijesztő hang, végül az ágak is zizegni kezdtek. A fiúk hátrébb léptek, kivonták kardjukat, és a lehető legrosszabbra felkészülve vártak.

Ami előbújt a dzsungelből, Thor legvadabb elképzeléseit is felülmúlta. Óriási rovar állt előttük, ötször nagyobb, mint Thor. Imádkozó sáskára hasonlított: két hátsó lábán állt, két kisebb, mellső lába a levegőben lógott, és végükön hosszú karmok éktelenkedtek. Világító zöld testét pikkelyek borították, és kis szárnyak nőttek ki belőle, amelyek zümmögtek és vibráltak. Két szeme volt a feje tetején, és még egy az orra hegyén. Ahogy kinyújtózott, még több karmot fedett fel, amelyek a nyaka alatt rejtőztek, vibráltak és csapkodtak.

Föléjük tornyosult, és egy újabb karom jött ki a gyomrából: hosszú, vékony, előreálló kar tartozott hozzá; hirtelen, gyorsabban, mint bármelyik reagálhatott volna, kinyúlt, és felkapta O’Connor-t. Három karmát kiterjesztette, és a fiú dereka köré csavarta. Úgy emelte a magasba, mint egy levelet.

O'Connor meglendítette a kardját, de közel sem elég gyorsan. A szörny megrázta néhányszor, aztán egyszer csak kitátotta a pofáját, megmutatva több sor éles fogát, oldalra fordította zsákmányát, és közelített vele a szája felé.

O’Connor felvisított az azonnali és fájdalmas halál torkában.

Thor cselekedett. Gondolkodás nélkül követ helyezett a parittyájába, a bestia orrhegyén ülő harmadik szemére célzott, majd útjára bocsátotta a követ.

Közvetlenül a szemét találta el. A szörnyeteg felüvöltött, rettenetes hangja elég hangos volt ahhoz, hogy egy fát szétszakítson. Aztán leejtette O’Connort, aki a levegőben megpördülve a dzsungel puha földjére zuhant kisebb puffanás kíséretében.

Az állat felbőszült, majd Thorra bámult.

Thor tudta, hogy hasztalan lenne szembeszállni ezzel a lénnyel. Legalább egyiküket megölné, és lehet, hogy Krohnt is, ráadásul az értékes energiáikat is fecsérelnék. Úgy gondolta, talán betolakodtak a területére, és ha elég gyorsan eltűnnek innen, talán nem veszi a fáradságot, hogy üldözze őket.

- FUTÁS! – üvöltötte.

Megfordultak, és szaladni kezdtek – az óriásrovar pedig utánuk.

Thor hallotta a karmainek hangját, ahogy átvágják a sűrű lombozatot mögöttük. A levegőbe hasítottak, mindössze néhány centire a fejétől. Széttépett levelek repültek a levegőbe, és záporoztak a fejükre. Egy emberként rohantak. Thor úgy érezte, ha elég messzire jutnak, elbújhatnak előle valahol. Ha nem, akkor kénytelenek felvenni vele a harcot.

Ekkor Reece megcsúszott mellette, átesett egy faágon, és arccal előre a lombok közé esett. Thor tudta, hogy nem lesz képes időben felállni. Megállt mellette, kardot rántott, és védelmezőn barátja és a szörnyeteg közé állt.

- FUSSATOK TOVÁBB! – kiáltott át a válla felett a többieknek, akik szintén megálltak, hogy Recce-nek segítsenek.

Az állat üvöltve Thor felé csörtetett, és karmait a fiú arca felé lendítette. Thor lebukott, ezzel egy időben suhintott egyet a kardjával, és levágta a bestia egyik karmát, amitől az szörnyű sikolyt hallatott. Zöld folyadékkal terítette be Thort, aki felnézve rémülten állapította meg, hogy a karom visszanő, épp olyan gyorsan, mint ahogy elveszítette. Mintha Thor nem is sebesítette volna meg.

Nagyot nyelt. Úgy látszik, lehetetlen megölni. És most még fel is bőszítették.

A fenevad most újabb karral csapott le, amely egy másik helyről nőtt ki a testéből. Keményen Thor bordái közé vágott vele, amitől a fiú elrepült, és egy facsoport közepén landolt. A bestia Thor felé nyúlt egy másik karmával. Tudta, hogy bajban van.

Elden, O'Connor és az ikrek előrerohantak, és még mielőtt a fenevad lecsaphatott volna, O'Connor kilőtt egy nyilat a szájába, amely beleállt a torka hátsó falába. Elbődült. Elden felkapta kétkezes baltáját, és a szörny hátába vágta, miközben Conven és Conval elhajítottak egy-egy dárdát, amelyek két oldalról átszegezték a torkát. Reece talpra ugrott, és kardját az állat hasába döfte. Thor felszökkent, és egy kardsuhintással lecsapta a bestia újabb karját. Krohn is beszállt, a magasba ugrott, és fogait ellenfelük nyakába mélyesztette.

A szörnyeteg újra és újra felüvöltött, hiszen így együttesen több kárt okoztak benne, mint ahogy Thor lehetségesnek tartotta volna. Nem akarta elhinni, hogy még mindig áll, és hogy a szárnyai továbbra is rezegnek. Csak nem akart kimúlni.

Rémülten figyelték, ahogy egyenként lenyúl, és kihúzza a lándzsákat, kardokat és a fejszét a testéből, sérülései pedig azon nyomban begyógyulnak a szemük láttára.

Legyőzhetetlen volt.

Hátrahőkölt és ordított, a légiós fiúk pedig rémülten figyelték. Mindent beleadtak, mégis képtelenek voltak igazán megsebesíteni.

A szörny borotvaéles rágójával és karmaival felkészült az újabb támadásra. Thorban tudatosult, hogy semmit sem tehetnek. Itt lelik halálukat.

- EL AZ ÚTBÓL! – kiáltotta valaki.

A hang Thor háta mögül érkezett, és fiatalnak tűnt. Megfordult, és egy tizenegy év körüli kisfiúra esett a pillantása, aki egy korsó vizet vitt. Thor a földre bukott, a fiú pedig egyenesen a fenevad pofájába löttyintette a vizet.

Az állat hátrált, és üvöltött, gőzölgött a pofája, majd karmával az arcát, szemét, fejét kezdte el tépni. Újra és újra felvisított olyan hangosan, hogy Thornak a fülére kellett tapasztania a kezét.

Aztán végre megfordult, és elviharzott, vissza a dzsungelbe, majd eltűnt a rengetegben.

A fiúk hátrafordulva csodálattal és megbecsüléssel néztek a fiúra, aki rongyokban járt, belepte a piszok, hosszú, barna haja és világoszöld, okos szeme volt. Mezítlábasságából és mocskos kezéből ítélve itt élhetett kint, a vadonban.

Thor még sosem érzett nagyobb hálát senki iránt.

- Fegyverekkel semmire sem mentek gathorszörny ellen – mondta a fiú a szemét forgatva – Szerencsétek, hogy meghallottam a kiáltásokat, és a közelben jártam. Különben már halottak lennétek. Hát nem tudjátok, hogy nem szabad szembeszállni vele?

Thor a barátaira nézett, egyikük sem tudott mit mondani.

- Nem akartunk vele megküzdeni – szólt végül Elden – Ő akart velünk.

- Olyat nem csinálnak – jelentette ki a fiú – kivéve, ha a területükre tévedsz.

- Mit kellett volna tennünk? – tudakolta Reece.

- Először is, sose nézz a szemébe! Ha támad, feküdj arccal a földre, amíg békén nem hagy! És a legfontosabb: meg ne próbálj elszaladni előle!

Thor előrelépett, és egyik kezét a fiú vállára tette.

Megmentetted az életünket. Sokkal tartozunk neked.

A fiú vállat vont.

- Nem úgy néztek ki, mint a Birodalom katonái – jegyezte meg – Inkább olyan, mintha valahonnan messziről jöttetek volna. Miért ne segítenék nektek? Ugyanolyan a jelzésetek, mint annak a csapatnak, akik néhány napja érkeztek a hajóval.

Thor és a többiek mindentudó pillantást váltottak, és a fiú felé fordultak.

- Tudod, hova mentek? – kérdezte Thor.

A fiú vállat vont.

- Nagy csapat voltak, és egy fegyvert cipeltek. Nehéznek tűnt; csak együtt tudták vinni. Napokig követtem őket. Gyerekjáték volt. Lassan mozogtak. Felületesek és óvatlanok voltak. Tudom, hova mentek, bár a falun túl már nem követtem őket. Elvihetlek titeket oda, és megmutathatom a helyes irányt, ha szeretnétek. De nem ma.

A fiúk zavartak néztek össze.

- Miért nem? – kérdezte Thor.

- Pár órán belül leszáll az éj. Nem szabad sötétedés után kint lenni.

- De miért nem? – faggatta Reece.

A fiú úgy nézett rá, mint egy sültbolondra.

- Az ethabogarak miatt – válaszolta.

Thor előrelépett, és a fiúra nézett. Azonnal megkedvelte ezt a fiút. Intelligens volt, komoly, vakmerő, és hatalmas volt a szíve.

- Tudsz egy helyet, ahol fedél alatt tölthetnénk az éjszakát?

A fiú visszabámult Thorra, megvonta a vállát, bizonytalannak tűnt. Csak állt ott, és habozott.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Nagyapa mérges lesz.

Hirtelen Krohn tűnt fel Thor mögött, és a fiú felé sétált – neki pedig azonnal felderült az arca.

- Wow! – kiáltott fel.

A párduc többször is megnyalogatta az arcát, és a fiú kuncogott örömében, majd megcirógatta Krohn fejét. Aztán letérdelt, leeresztette a dárdáját, és megölelte. Krohn odabújt hozzá, a fiúcska pedig izgatottan felnevetett.

- Hogy hívják? – tudakolta – És mi ő?

- Krohn a neve – felelte Thor mosolyogva – Ritka, fehér leopárd. Az óceán túlsó partjáról származik. A Gyűrűből. Ahonnan mi is. Kedvel téged.

A fiú néhány puszit nyomott a párduc fejére, majd végül felállt, és Thorra emelte tekintetét.

- Nos – kezdte még mindig bizonytalanul – azt hiszem, elvihetlek titeket a falunkba. Reméljük, papa nem lesz túl mérges! Ha igen, akkor nincs szerencsétek. Most gyertek utánam! Sietnünk kell. Hamarosan itt az éjszaka.

Azzal megfordult, és elkezdett kígyózni a fák között, a többiek utána. Thort lenyűgözte a fiú ügyessége, hogy milyen jól kiismerte magát az erdőben. Nehéz volt vele lépést tartani.

- Időről időre érkeznek hozzánk emberek – mesélte a fiú – Az óceán, az áramlat egyenesen az öbölbe hozza őket. Néhányan a tengerről jönnek, és átvágnak ezen a földön, miközben máshova tartanak. Nem mindegyikük éli túl. Megeszi őket valami a dzsungelban, vagy más módon pusztulnak el. Ti szerencsések voltatok. Sokkal rosszabb dolgokat is rejt az erdő, mint a gathorszörny.

Thor nagyot nyelt.

- Annál rosszabbat? Micsodát?

A fiú megrázta a fejét, és tovább gyalogolt.

- Nem akarjátok tudni. Láttam itt egy-két iszonyatos dolgot.

- Mióta élsz itt? – kíváncsiskodott Thor.

- Mióta az eszemet tudom. Nagyapa költöztetett ide bennünket, amikor kicsi voltam.

- De miért pont egy ilyen helyre? Biztos akadnak ennél vendégszeretőbb helyek is.

- Nem ismered a Birodalmat, ugye? – kérdezett vissza a fiú – Mindenütt ott vannak a katonák. Nem könnyű kívül maradni a látókörükből. Ha elkapnak, rabszolgává tesznek. Bár nagyon ritkán jönnek ki ide, ebbe a sűrű dzsungelbe.

Ahogy átverekedték magukat a szinte áthatolhatatlan lombozaton, Thor felnyúlt, hogy elsöpörjön egy levelet az útjából. A fiú megpördült, arrébblökte Thor kezét, és rákiáltott:

- NE NYÚLJ HOZZÁ!

Mind megálltak, Thor jobban megnézte a levelet, amelyet félre akart hajtani. Óriási, sárga növény volt, ártatlalmatlannak tűnt.

A fiú kinyújtotta a botját, és finoman megérintette a hegyét; a levél hirtelen a bot köré tekeredett, hihetetlenül gyorsan, majd sistergő hang kíséretében a bot porrá lett.

Thor teljesen megdöbbent.

- Sajgólevél – világosította fel a fiú – Méreg. Ha megérintetted volna, most hiányozna egy kezed.

Thor újfajta tisztelettel futtatta végig a szemét a lombozaton. Azon tűnődött, milyen szerencsések, hogy összeakadtak ezzel a fiúval.

Folytatták útjukat, Thor szorosan maga mellett tartotta a kezét, ahogy a többiek is. Igyekeztek óvatosabbak lenni, minden lépésükre ügyeltek.

- Maradjatok közel egymáshoz, és lépjetek ugyanoda, ahova én! Ne érjetek hozzá semmihez! Ne próbáljátok megenni azokat a gyümölcsöket! És a virágokat se szagoljátok meg – hacsak nem akartok elájulni!

- Hé, ez micsoda? – kérdezte O’Connor megfordulva, egy hatalmas, hosszú és keskeny, fénylő sárga gyümölcsre szegezve tekintetét, amely az egyik ágról csüngött le. O’Connor tett felé egy lépést, és már nyújtotta is a kezét.

- NE! – üvöltötte a fiú.

De már túl késő volt. Ahogy megfogta, a föld megnyílt alattuk, és Thor érezte, ahogy csúszik, sár és víz kíséretében lezúg a mélybe. Földcsuszamlás… egyszerűen nem tudtak megállni.

Mind ordítottak, ahogy több tíz méter mélyen az iszapba csúsztak, egyenesen a dzsungel sötét mélységeibe.