Читать книгу A Bátrak Lázadása - Морган Райс, Morgan Rice - Страница 16

Kyra Andor sörényében kapaszkodva, Dierdre-vel az oldalán, Leóval a lábánál haladtak előre a hóval borított síkságon Argostól nyugatra, mint a hogy a tolvajok lopakodnak az éjszakai órán. Ahogy lovagolt az órák teltek egymás után és egyre inkább elmerült a saját gondolataiban. Egyre nagyobb izgalommal próbálta elképzelni, hogy mi vár rá Ur tornyánál, ki lehet az ő nagybátyja, mit fog róla mondani és az anyjáról. Be kellett, hogy vallja félelmet is érzett, hosszú ideig tart majd átszelni Escalont, még sohasem volt ilyen hosszú úton. És ott húzódott előttük a Trónok Erdeje. A nyílt síkság lassan végett ért, és hamarosan beérnek a zárt erdőbe, amely tele van fenyegető vadállatokkal. Tudta, hogy nem lesznek szabályok, amint a fák közé érnek.

A szél belehordta a havat a lány arcába, kezei elgémberedtek, s eldobta a kezében lévő fáklyát, hiszen már órák óta elaludt. Lovagolt a sötétben, elveszve a gondolataiban, egyedül a lovak és az alattuk ropogó hó hangja, valamint Andor morgása hallatszott. A lány érezte a benne lévő erőt, a megszelídítetlen természetét, olyat amelyet más állatnál még nem érzett. Úgy tűnt, Andor nemcsak hogy nem fél attól, ami előttük áll, hanem reméli, hogy sor kerül a konfrontációra.

Bundáiba burkolózva Kyra újabb jelét érezte az éhségnek és hallotta Leót is, hogy újra felvonyít, így nem hagyhatta tovább figyelmen kívül. Már órák óta lovagoltak és a magukkal hozott hússzeletek megfagytak, túl későn jött rá arra, hogy nem hoztak magukkal elég élelmet. Hamarosan meg kell állniuk és ennivalót kell keresniük.

Lassítottak mikor az erdő széléhez értek, mert Leo a sötét fasor felé morgott. Kyra visszapillantott a vállai felett a mögöttük elterülő síkságra, amely Argosba vezetett és feltekintett a nyitott égboltra, hiszen jó ideig nem látják majd azt. Visszafordult a lány az erdő felé, ahová egy része nem akart belépni. Tudta, hogy tisztelni kell a Trónok Erdejét, de tudta, hogy most nem fordulhatnak vissza.

- Készen állsz? – kérdezte Dierdre.

A lány másmilyennek tűnt, mint amilyen a börtönben volt. Erősebb, határozottabb volt, olyan, mint akinek meg kellett járnia a pokol bugyrait, hogy szembe tudjon nézni a kihívásokkal.

- A legrosszabb, ami velem történhetett már megtörtént -, mondta Dierdre, akinek a hangja rideg és kemény volt, mint amilyen az előttük elterülő erdő, túl öregesen hangzott a korához képest.

Kyra biccentett, megértve, hogy együtt lépnek be a fák közé.

A lányon hirtelen a hűvös éjszaka ellenére is végigfutott a hideg. Sötét volt odabent, egy erős bezártsággal teli érzés, amelyet a trónokhoz hasonlító ősi sötét fák girbe-gurba ágaikkal és vastag fekete ágaikkal töltöttek meg. Az erdő nem békességet, hanem gonoszságot sugárzott.

Gyors lépésekkel haladtak, amilyen gyorsan csak a fák között tehették, a hó és a jég csikorgott állataik patái alatt. Hamarosan rejtőzködő állatok hangja hallatszott, amelyek megbújtak az ágak között. A lány jobbra-balra forgatta a fejét, kereste a hangok forrását, de nem találta őket, mégis úgy érezte, hogy valakik figyelik.

Egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak az erdőben, Kyra megpróbált nyugat és észak felé haladni, hogy elérjék a tengert, ahogy az apja tanácsolta. Miközben haladtak Leo és Andor folyamatosan morogtak azokra az élőlényekre, amelyeket a lány nem látott. Az ágak állandóan megkarcolták a lányt. Kyra az előttük álló hosszú útról töprengett, izgatott volt küldetése miatt. Leginkább a népével lett volna, ott harcolt volna mellettük abban a háborúban, amelyet ő kezdett. Egyre nagyobb sürgetést érzett, hogy visszatérjen.

Teltek múltak az órák, egyre beljebb jutottak az erdőben, a lány azt számolgatta, mikor érik el a tengert. Tudta, hogy kockázatos ilyen sötétben lovagolniuk, ahogy az is, hogy letáborozzanak egyedül idekint.

- Hol van a tenger? – kérdezte Kyra Dierdre-t, főként azért, hogy megtörje a csendet.

A lány látta Dierdre arckifejezéséből miként kavarognak a gondolatai és csak elképzelni tudta, hogy milyen szörnyűségekbe feledkezett bele.

Dierdre a fejét ingatta.

- Bárcsak tudnám – válaszolta száraz hangon.

Kyra zavart volt.

- Nem ezen az úton jöttél, mikor elraboltak? – kérdezte.

Dierdre vállat vont.

- Egy ketrecbe voltam zárba egy szekér hátulján - válaszolta -, és eszméletlen voltam az utazás nagy részén. Bármelyik irányba hozhattak, nem ismerem ezt az erdőt.

Nagyot sóhajtott, majd csak bámult a sötétségben.

- De ahogy közeledünk Fehérerdőhöz, több mindent fel fogok ismerni.

Folytatták útjukat, visszasüllyedve a kényelmes csendbe. Kyra nem tudott segíteni Dierdre-n és az ő múltján. Egyszerre érezte a másikban az erőt és a szomorúságot. Kyrát egyre inkább hatalmába kerítették az előttük álló utazás nehézségei, az élelem hiánya, a metsző hideg és az ijesztő vadállatok, amelyek rájuk vártak, ezért újból a másikhoz fordult, hogy elterelje a figyelmét.

- Mesélj nekem Ur Tornyáról – mondta Kyra. - Hogy néz ki?

Dierdre fekete karikás szemekkel nézett rá és a fejét ingatta.

- Sose voltam a toronyban.

- Én Ur városából származom, és az jó egy napi lovaglásra van attól délre.

- Akkor mesélj nekem a városról – kérte Kyra, hogy elterelje a gondolatait.

Dierdre szemei felragyogtak.

- Ur egy csodálatos hely. A település a tengernél van.

- Nekünk is van egy városunk délre a tengernél – mondta Kyra. -- Esephus. Egy napi lovaglásra van Volistól. Többször voltam ott apámmal fiatal koromban.

Dierdre a fejét rázta.

- Az nem a tenger – javította ki, mire Kyra zavarodottan nézett rá.

- Hogy érted ezt?

- Az a Könnyek Tengere – válaszolta Dierdre. - Ur pedig a Szenvedés Tengerénél van. A mi tengerünk sokkal nagyobb. A ti keleti partotokon kicsik a hullámok, a mi nyugati partunkon a hullámok húsz láb magasak, amikor a partnak csapódnak, és ezek a hullámok egy szempillantás alatt el tudnak sodorni hajót és embert egyaránt dagálykor. A mi városunk az egyetlen Escalonban, ahol a sziklák elég alacsonyak, hogy a hajók el tudjanak jutni a partig. Ezért van az, hogy Andros egy napi lovaglásra épült fel tőlünk keletre.

Kyra csodálkozott a lány szavain, örült, hogy elterelődött a figyelme. Neki is eszébe jutottak ezek a dolgok egy régi tanítás kapcsán, de sosem foglalkozott ennyire a részletekkel.

- És a néped? – kérdezte Kyra. - Ők milyenek?

Dierdre sóhajtott.

- Büszkék, mint akárki más Escalonban. De különbözőek is. Azt mondják egyik szemük Escalonon, a másik a tengeren van. A horizontot kiemeljük. Sokkal kevésbé vagyunk provinciálisak, mint mások, talán azért, mert sok idegen érkezik a partjainkra. Ur férfiai egyszer dicső harcosok voltak, az apám is közéjük tartozott. Most csak alattvalók vagyunk, mint mindenki más.

Sóhajtott, majd hosszú csendbe burkolózott. Kyra csodálkozva vette észre, hogy újból beszélni kezdett.

- Városunkat csatornák szabdalják – folytatta Dierdre. - Amikor gyerek voltam egy híd tetején ültem és onnan néztem a jövő-menő hajókat órákon, néha napokon át. A világ minden tájáról jöttek hozzánk különböző színű lobogókkal és vitorlákkal. Hoztak fűszereket, selymet, fegyvereket, és mindenféle ízű dolgot, néha állatokat is. Néztem a jövő-menő embereket és próbáltam elképzelni az életüket. Szerettem volna egy lenni közülük.

Mosolygott és szemei különös fényben ragyogtak, miközben visszaemlékezett.

- Volt egy álmom – kezdte Dierdre. – Arról szólt, hogy amikor elérem a megfelelő kort, én is hajóra szállhatok és elutazhatok egy távoli földre. Megtalálom az én hercegemet és egy nagy szigeten fogunk élni egy nagy kastélyban valahol. Bárhol, kivéve Escalont.

Kyra Dierdre-re nézett, aki mosolygott.

- És most? - kérdezte Kyra.

Dierdre hirtelen a havat kezdte el nézni, tekintete megtelt szomorúsággal, lassan ingatta a fejét.

- Nekem már túl késő – mondta a lány. - Azután amit velem tettek.

- Sohasem késő – mondta Kyra, próbálva erőt önteni a lányba.

Dierdre továbbra is csak ingatta a fejét.

- Azok egy ártatlan lány álmai voltak – mondta a lány bűntudattal a hangjában. - Az a lány nincs többé.

Kyra egyre nagyobb szomorúságot érzett barátja miatt. Szerette volna elűzni a másik fájdalmát, de nem tudta miként tehetné meg. Elgondolkozott vajon milyen fájdalmakkal élhetnek együtt az emberek. Mit is mondott az apja annak idején? Ne ítélj az emberek arca után. Mindannyian csendes kétségbeesésben éljük az életünket. Valakik ezt jobban el tudják rejteni. Megértéssel közelíts mindenki felé, még akkor is, ha ennek nincs különösebb oka.

- Életem legrosszabb napja volt - folytatta Dierdre -, amikor a pandesiai törvények szerint apámnak be kellett engednie az ellenség hajóit és le kellett engednie saját zászlónkat. Ez egy szomorú nap volt még annál, amikor engem elvittek.

Kyra nagyon is jól értette azt a fájdalmat, amin a másik keresztülment, az árulás érzését.

- És mi lesz, amikor visszatérsz? – kérdezte Kyra. - Látni fogod az apádat?

Dierdre fájdalmasan tekintett maga elé, majd végül megszólalt. - Ő még mindig az apám. Hibát követett el, de biztos vagyok benne, hogy nem mérte fel azt, hogy mi fog velem történni. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz ugyanaz, mikor megtudja mi történt. El akarom neki mondani szemtől szembe. Azt akarom, hogy megértse azt a fájdalmat, amit éreztem, az ő árulását. Meg kell értenie, hogy mi történik, amikor férfiak döntenek nők sorsáról. - Elmorzsolt egy könnycseppet. - Ő volt az én hősöm egykoron. Nem értem, hogy engedhette, hogy elvigyenek.

- És most? – kérdezte Kyra.

Dierdre a fejét rázta.

- Soha többet, befejeztem, hogy férfiakat hősnek tekintsek, új hősöket kell találnom.

- És mi van veled? – kérdezte Kyra.

A másik zavartan nézett.

- Ezt hogy érted?

- Miért tekintesz magadon túl? – kérdezte Kyra. - Nem lehetsz Te a magad hőse?

Dierdre megdöbbent.

- És miért lennék én?

- Te egy hős vagy nekem – mondta Kyra. - Ami szenvedésen ott keresztülmentél én azt nem bírtam volna ki, te túlélted. Sőt többet tettél ennél, újra a saját lábadon állsz. Ez tesz téged az én hősömmé.

Dierdre a másik szavain gondolkodott miközben csendesen folytatták útjukat.

- És te Kyra? – kérdezte végül. - Mondj valamit magadról.

Kyra vállat vont.

- Mit szeretnél tudni?

Dierdre megköszörülte a torkát.

- Mesélj nekem a sárkányról. Mi történt? Én még sohasem láttam ehhez foghatót. Miért jött el érted? - majd hezitálva hozzátette: - Ki vagy te?

Kyra meglepetten vette észre barátja hangjában megbúvó félelmet. Jól meggondolta szavait, az igazságot szerette volna elmondani, és remélte, hogy tudja is a választ.

- Nem tudom – mondta végül őszintén. - Remélem meg fogom tudni az út során.

- Nem tudod? – kérdezte. - A sárkány lecsapott az égből, hogy harcoljon érted és te nem tudod miért?

Kyra tudta, hogy milyen őrülten hangzik, de csak a fejét rázta. Reflexszerűen nézett fel az égre, és a tekergő ágak között minden remény ellenére remélte, hogy lát valami Theosra utaló jelet.

Nem látott mást csak lombokat, nem hallotta a sárkányt, érzései egyre inkább elszigetelődtek.

- Azt ugye tudod, hogy te különleges vagy?

Kyra megvonta a vállát, miközben az arca pírban égett. A lány kíváncsi volt, barátja úgy tekint-e még rá, mint egy szörnyszülöttre.

- Egyszer biztos voltam mindenben – válaszolta Kyra. - De most őszintén nem tudom.

Órákig lovagoltak még kényelmes csendben, néha galoppoztak, amikor az erdő ritkásabbá vált, míg máskor olyan sűrűn álltak a fák, hogy le kellett szállni a nyeregből és kantáron vezették állataikat. Kyra egész végig készenlétben volt, érezte, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatják őket, sosem lehettek elég nyugodtak ebben az erdőben. Nem tudta, hogy mi bántja jobban: a hideg vagy az egyre növekvő éhség a gyomrában. Az izmai hasogattak, az ajkait már alig érezte. Nyomorúságosan érezte magát, pedig az utazásuk még csak most kezdődött.

Órák teltek el mikor Leo egyszer csak vonyítani kezdett. Más hangon tette ezt, nem a megszokott módon, hanem úgy, amikor azt jelezte, hogy kaját érez. Ugyanebben a pillanatban Kyra is megérzett valamit, majd Dierdre is ugyanabba az irányba fordult.

Kyra próbált keresztüllátni a fákon, de nem látott semmit. Amikor megálltak hallgatózni egy nagyon távoli hangot hallott valahol maguk előtt. A lány egyszerre volt izgatott a szagok miatt, és ideges amiatt, amit ez jelentett: Mások is vannak az erdőben rajtuk kívül. Felidézte apja figyelmeztetését, mindenképpen el akarta kerülni az összetűzést, nem itt, és nem most volt itt az ideje.

Dierdre a lányra nézett.

- Éhes vagyok.

Kyra szintén éhes volt.

- Bárkik is azok ezen az éjszakán. Az az érzésem, hogy nem szívesen osztanák meg az ételt.

- Rengeteg aranyunk van – mondta Dierdre. - Talán adnak el nekünk valamennyit.

De Kyra csak a fejét rázta, miközben azt érezte, egyre süllyed mialatt Leo tovább nyüszített és nyalta az ajkait. Ő is éhes volt.

- Nem hiszem, hogy bölcs dolog ez – mondta Kyra a gyomrában lévő fájdalom ellenére.

- Ragaszkodjunk az eredeti tervünkhöz.

- És ha nem találunk ételt? - aggódott tovább Dierdre. - Mindannyian éhen fogunk itt halni a lovainkkal együtt. Napokba telhet, hogy legyen újra egy ilyen esélyünk. Mindezek mellett nincs mitől tartanunk, itt vannak a fegyvereid és nekem is az enyémek, valamint itt van Leo és Andor is. Ha szükséges képes vagy három nyilat is ereszteni bárkibe, mielőtt az egyet pislant, szóval nincs mitől tartanunk.