Читать книгу A Meg Nem Engedett - Owen Jones - Страница 4

1 1. LEE ÚR HELYZETE

Lee úr, vagy vénember Lee ahogyan a helyiek ismerték, hetek óta furcsán érezte magát. Mivel a helyi közösség olyan kicsi és a külvilágtól elszigetelt volt, a környéken mindenki más is jól tudta ezt. Lee úr járt a helyi, amolyan régimódi doktornőnél, hogy tanácsot kérjen ezzel a fura érzésével kapcsolatban, aki azt állapította meg, hogy a testhőmérséklete kibillent az egyensúlyából, aminek az lehetett az oka, hogy valami kihatással volt a vérképére.

A helyi sámánnő, Lee úr nagynénje, igazából még mindig nem volt teljesen bizonyos a furcsa érzetének oka felől, de megígérte neki, hogy 24 órán belül megtudja azt, annak fejében, hogy hagy neki pár mintát vizsgálódásra és majd visszajön amikor hívatja. Ezzel a sámánnő egy mohacsomót és egy követ nyújtott át Lee úrnak.

Ő tudta mit tegyen velük, csinálta ezt már korábban is. Levizelte a mohát és miután mélyről felkrákogott egy adagot, a kőre köpte és tisztelettel visszaadta őket, vigyázva nehogy a nő kezéhez érjenek a minták, nehogy elszennyeződjenek. Ezután a sámánnő külön-külön becsomagolta a mintákat banánlevelekbe, hogy minél tovább megtartsák nedvességüket.

-Adj nekik egy napot, hogy lebomoljanak és kiszáradjanak. Aztán alaposan szemügyre veszem őket, hogy mi is a bajod.

-Köszönöm Da nénikém, úgy értem Da sámánasszony. Várni fogom a hívásodat és amint jön, azonnal visszajövök!

Da a háta mögé nyúlt és egy agyagpalackot vett le a polcról. Kihúzta a dugóját, két kortynyit húzott belőle, amiből a másodikat végig fújta vénember Leen. Miközben Da imát mormolt az isteneihez, Lee úr arra gondolt, hogy teljesen megfeledkezett ez a nő a “takarításról.” Utálta, ha bárki leköpi, főleg ha egy vénasszony, rothadó fogakkal.

-Ez az alkohol permet és az imádság rendben tart, míg gatyába nem szedünk rendesen! -bíztatta.

Da sámánnő felállt teljes lótusz üléséből és a gyógyító szentélyének döngölt föld padlójáról. Unokaöccse vállát átkarolva sétált ki vele, közben pedig egy cigarettát sodorgatott.

Ahogy kiértek, meggyújtotta a cigarettát és nagyot szívott belőle. Érezte ahogyan a füst megtelíti tüdejét.

-Hogy van a kedves feleséged és a gyerekek?

-Ó, ők jól vannak Da nénikém, bár egy kicsit aggódnak az egészségem felől. Egy ideje már gyengének érzem magam. Mint tudod, soha életemben nem voltam beteg.

-Á, mi Leek erősek vagyunk, nem is kicsit! Apád, a drága bátyám, még mindig egészséges volna, ha el nem viszi az influenza. Bivalyerős volt! Rá ütöttél, csak őt sosem lőtték meg. Szerintem az tette be nálad a kaput, az az amcsi golyó.

Lee úr ezt már hallotta pár százszor, de nem lehetett igaza ez ügyben, így csak bólintott. Adott nagynénjének egy ötven bátost és hazaindult a tanyájára, ami csak néhány száz méterre volt a falutól.

Máris jobban érezte magát, így könnyed lépésekkel iramodott neki, próbálva mutatni ezt másoknak is.

Vénember Lee teljesen megbízott ősi nénikéjében, Daban, mint mindenki más is a közösségben, ami egy kis falu volt, körülbelül ötszáz házzal és pár tucat környékbeli tanyával. Nagynénje akkor lett a falu sámánnője mikor ő maga még kisfiú volt. Nem volt több alig néhány embernél a faluban, akik még emlékeztek az előtte levő sámánra. A falunak sosem volt saját egyetemi végzettségű orvosdoktora.

Ez nem azt jelentette, hogy a falusiak nem juthattak orvoshoz, csak azt, hogy kevéshez és csak messze. A legközelebbi “helyi” orvos egy városkában volt, onnan hetvenöt kilométerre, oda pedig nem volt sem busz, sem vonat, sem taxi a hegyekből, ahol éltek, Thaiföld legfelső, észak-keleti sarkában. Emellett az orvos drága is volt és drága gyógyszereket írt fel, amiről mindenki azt feltételezte, hogy magas jutalékot kapnak utánuk. Pár faluval odébb volt egy klinika, ahol egy teljes munkaidős nővér és egy részmunkaidős vándororvos dolgozott, aki kéthetente egyszer rendelt a klinikán.

Lee úr úgy gondolta, ez valószínűleg jó lehet a gazdag városiaknak, de a maguk fajtájának nem sok hasznára van. Hogyan tudna egy tanyasi ember kivenni egy egész szabadnapot és felbérelni valakit, aki szintén kivenne egy szabadnapot csak azért, hogy elmenjenek kocsival egy városi orvoshoz? Még ha egyáltalán találna arra valakit kocsival, bár néhány öreg traktor volt tíz kilométeren belül.

Nem. Úgy gondolta az ő öreg nénikéje elég jó volt mindenkinek. Elég jó volt neki is. Emellett senkit sem engedett meghalni, akinek még nem jött el az ideje és egészen biztosan nem ölt meg senkit, erre mindenki megesküdött volna.

Mindenki.

Lee úr nagyon büszke volt nénikéjére és különben sem volt más választás kilométereken át, valamint egészen biztosan nem volt senki másnak annyi tapasztalata, mint neki, az ő.…? Nos, igazából senki sem tudta, hogy hány éves is volt, még ő maga sem, de ha kilencven nem volt, akkor egy sem.

Lee úr ezekkel a gondolatokkal elért tanyájának előkertjéhez. Megakarta beszélni a helyzetet feleségével, mert habár a külvilág számára úgy tűnt a családjának ő maga a feje, csakúgy, mint bármely másik családban, de ez csak a látszat volt. Igazából minden döntést a család hozott meg, mint egész. Vagy legalábbis a felnőttek.

Ez egy fontos napnak indult, mert a Lee család még sosem volt “válságban”. A két gyermeküknek pedig, akik nem is voltak már gyerekek, lehetett már szavuk ez ügyben. Történelem kezdett íródni és ezt Lee úr is nagyon jól tudta.

-Nya! -hívta kedvesen, feleségét becenevén, mivel az elsőszülött gyermekük, amikor még nem tudta kimondani, hogy “anya,” csak nyát mondott. -Nya itt vagy?!

-Igen, itt vagyok hátul!

Lee várt rá a házban néhány pillanatot, hogy bejöjjön a mosdóból, de fülledt és meleg volt odabent így vissza kiment az elülső udvarba és leült a méretes szalmatetős családi asztalhoz, ahol az egész család szokott étkezni és ülni amikor csak idejük engedte.

Lee asszony igazi neve Wan volt, bár a férje szeretetteljesen csak Nyának hívta mivel az idősebb gyermekük eleinte így hívta. Lee úrnál pedig ez kedves emlékként megragadt. Nem úgy, mint a gyerekeknél. Baan Noi falvából származtak mindketten. Az asszony családja csak ebből a faluból volt ismert, míg Lee úr családja két generációval korábban érkezett egy kínai kisvárosból, bár az sem volt tőlük messze.

Az asszony elég tipikus, arra a környékre jellemző vonásokkal rendelkezett. Annak idején nagyon csinos lány volt, de a lányoknak akkoriban nem sok lehetőségük volt és nem is ösztönözték őket, hogy törekedjenek valamerre is. Ez nem sokat változott húsz évvel később sem, lánya idejére. Lee asszony az iskola befejeztével már férjet keresett, így mikor Heng Lee megkérte a kezét és bemutatta szüleinek jegyajándékát a bankban, úgy gondolta lesz olyan jó ez a fogás, mint bármelyik másik helyi srác, aki számításba jöhetett. Sosem vágyott el barátai és családtagjai közül egy nagyobb városba, hogy bővítse a választékot.

A maga módján még bele is szeretett Heng Leebe, még ha rövid szerelmi életük lángja már régen ki is aludt. Most inkább társa volt a család szerkezetében, mint felesége, tekintettel közös megélhetésükre és két gyermekükre.

Wan sosem keresett magának szeretőt, habár házasságkötése előtt és után is szerették volna magukénak többen is. Meggyalázva érezte volna magát azokban a pillanatokban amikre most gyengédséggel gondolt vissza. Lee volt neki az első és az egyetlen, és most már bizonyosan az utolsó is. De ezt nem bánta.

Egyetlen álma volt látni és vigyázni az unokáira, akiket gyermekei idővel egészen biztosan akartak. Jóllehet, különösképpen a lánya ezt nem így gondolta. Nem akart belerohanni a házasságba, mint ő. Tudta jól, hogy lesznek utódai a gyermekeinek amint lehet, hiszen ez volt az egyetlen módja némi anyagi biztonságot teremteni maguknak öreg korukra, és hogy előbbre segítsék a család helyzetét.

Lee asszony törődött a család helyzetével és becsületével, de nem akart többet annál, mint amijük volt. Hosszú időn át megtanulta nélkülözve végezni el feladatait, már nem számítottak neki többé az anyagiak.

Volt már mobiltelefonja és egy tévéje is, de az adás nagyon gyenge volt, hogy mást ne mondjak. Ezzel nem volt mit tennie, csak várni, hogy a kormány feljavítsa a helyi lefedettséget, ami egyszer majd biztosan be fog következni. Nem akart autót, mivel nem akart menni sehova, emellett az utak sem voltak valami jók.

De nem csak ez volt az oka. Az ő korában és helyzetében lévők már olyan régóta gondolták úgy, hogy egy autó elérhetetlen, hogy már évtizedekkel ezelőtt lemondtak róla. Másszóval elégedett volt a biciklivel és a régi motorosbiciklivel, amikkel ki is merült a család közlekedési gépparkja.

Lee asszony már nem sóvárgott aranyért vagy csodálatos ruhákért, a két gyermek felnevelése egy tanyasi fizetésből, megannyi év alatt már kitörölte ezeket a fejéből. Mindezek ellenére Lee asszony boldog ember volt, aki szerette a családját és már beletörődött abba, hogy jelenlegi helyzetében maradjon, míg egy napon Buddha újra haza nem szólítja.

Lee úr elnézte feleségét ahogy közeledett. Valamit a maláji szoknyája alá tett, amit kívülről… Nos valami mintha nem simult volna a helyére, feltételezte Lee úr, de a világért sem tette volna ezt szóvá. Lee asszony az asztal szélére ült és maga mellé lendítette lábait. Úgy ült, mint egy sellő a kősziklán.

-Na, mit mond az a vén banya?

-Ugyan már, Nya. Nem olyan rossz ő! Jó, sosem jöttetek ki egymással, de van ez így, nem igaz? Sosem mond rólad egy rossz szót sem. Miért? Alig fél órája kérdezte, hogy jól vagy-e … és a gyerekek?

-Néha te is olyan bolond tudsz lenni Heng! Szépen beszél nekem és rólam amikor vannak körülöttünk, de mikor csak kettesben vagyunk úgy bánik velem, mint a kutyával. Mindig is úgy bánt. Utál engem, de fondorlatosabb annál mintsem, hogy te azt megláthasd. Tudja, hogy azonnal a pártomat fognád. Ti férfiak azt hiszitek sokat tapasztalt bölcsek vagytok, de azt sem látjátok, hogy az orrotok előtt mi történik.

-Mindenféle dologgal megannyiszor megvádolt már az évek alatt… minthogy nem tartom tisztán a házunkat, nem mosdatom a gyerekeket, sőt egyszer még azt is találta mondani, hogy olyan bűze van az ételemnek, mintha kecskebogyóval fűszerezném!

-Á, a felét sem tudod! De te sem hiszel nekem ugye?! A saját feleségednek! Persze. Mosolyogni tudsz csak rajta, de az elmúlt harminc év nekem egyeltalán nem volt olyan vicces, mondhatom! Akárhogy is, mit mondott?

-Semmi különöset, csak összefutottunk. A szokásos, tudod. Pössenteni egy kis mohára, kőre köpni aztán hadd fújjon le egy kis cefrével abból a vén fogatlan szájából. A hideg is kiráz, ha rágondolok. Azt mondta holnap üzen, amint megtudja az eredményt.

Hol vannak a gyerekek? Nem kéne itt lenniük ezen a családi megbeszélésen?

-Nem hiszem. Nemigazán. Végül is még nem tudunk semmi pontosat, ugye? Vagy neked van valami ötleted?

-Nincs, nemigazán. Azt hittem attól a kínai lánytól talán kapok egy masszázst… az tán segítene, ha megkérném, hogy legyen velem kíméletes. Észak-Thaiföldön szerezte a tudását, kicsit durva lehet, ugye?… legalábbis úgy hírlik. Tudod, pláne ahogy most vagyok. Talán használna egy kis finom átdörzsölés… mit gondolsz drágám?

-Igen, értem én mire gondolsz a finom átdörzsölésen. Ha így van, miért nem kéred meg a nagybátyádat? Minek egy fiatal lányt választani?

-Tudod miért! Nem szeretem, ha férfikéz tapogat. Mondtam ezt már neked korábban is, de legyen. Ha zavar, nem megyek masszőrhöz.

-Nézd, nem mondom, hogy nem mehetsz. Fenébe, nem tarthatlak vissza úgysem, ha menni akarsz hát mész. Viszont csakugyan, ahogy mondod, úgy hírlik kicsit durva és több kárt csinálhat, mint hasznot. Úgy gondolom bölcsebb volna hagyni, míg hallunk a nénéd felől, ennyi az egész.

-Igen, jó. Valószínűleg igazad van. De nem is mondtad merre vannak a gyerekek?

-Nemigazán tudom, azt hittem mostanra már itthon lesznek… Együtt mentek el valami születésnapi buliba vagy hova a hétvégén.

Leeéknek két gyermekük volt, egy fiú és egy lány, amiért szerencsésnek tudták magukat, mivel tíz éven át próbálkoztak mire megfogant a fiu k. Húsz és tizenhat évesek voltak mostanra, így Lee úr és neje már régen feladták, hogy legyen még további gyermekük is.

Rég felhagytak már a próbálkozással is.

Viszont jó, tisztelettudó és szófogadó gyerekek voltak, a szüleik büszkék voltak rájuk. Vagy legalábbis arra, amit tudtak róluk, hiszen ők is csak gyerekek voltak: kilencven százalék jóság, de csínytevésre sem voltak restek és titkos gondolatokat is dédelgettek, amikről tudták, hogy a szüleik nem helyeselnék őket.

Ifjú Lee, a fiú, Den, vagy kicsi Lee, épp csak húszéves lett, nem egész két éve került ki az iskolából. Neki, csakúgy mint húgának, boldog gyermekkora volt, de a tény, hogy apja nagyon nehéz életet tervezett neki, lassan kezdett valósággá válni. Nem mintha egész életében nem dolgozott volna iskola előtt és után is, de akkoriban mégis volt ideje focizni, pingpongozni és a lányokra az iskolai táncokon.

Ezek most mind, végükhöz értek, csakúgy, mint a kilátás a szexuális életre. Nem mintha bármikor is jutott volna belőle neki sok, amivel dicsekedhetett volna. Csak a ritka csókok és a még ritkább taperolások, de most nem volt semmije, lassan már két éve. Den bármikor lelépett volna egy városba, ha lett volna halvány fogalma róla, hogy mit is csináljon, ha majd odaért. Törekvés sem volt benne sokra, csak a gyakori szexre.

A hormonjai olyan csúnya mértékben játszottak vele, hogy a szemében még néhány kecske is kihívóan riszálta magát, ami vég nélkül aggasztotta.

Nem túl mélyen, érezte, meg kell nősülnie, ha rendszeresen nőhöz akar jutni.

A házasság, még ha ez abba is kerül, hogy gyermekei kell, hogy legyenek, kezdett határozottan vonzónak tűnni.

Lee kisasszony, vagy ahogy jobban ismerik Din, nagyon csinos tizenhat éves lány volt, aki a nyáron fejezte be az iskolát. Bátyjánál két évvel hamarabb, ami teljesen elfogadott volt a környéken. Nem azért, mert kevésbé volt okos, hanem mert a szülők és a lányok is, úgy gondolták, hogy minél korábban alapítanak családot, annál jobb. Férjet is könnyebb volt találniuk húsz éves kor alatt, mint pár évvel az után. Din szó nélkül elfogadta ezt a népi “bölcseletet”, édesanyja aggodalma ellenére.

Ő is dolgozott az iskola előtt és után is, egész életében. Valószínűleg keményebben is mint a bátyja, még ha ezt ő nem is lesz soha képes belátni, mivel a lányok gyakorlatilag rabszolgák voltak mindenhol a vidéken.

Akárhogy is Dinnek volt fantáziája. Romantikus összefonódásokról álmodott, amikben a szeretője Bangkokba repíti, ahol doktor lesz, ő maga pedig a barátnőivel fog vásárolni naphosszat. A hormonjai őt is nyugtalanították, de a helyi kultúra megtiltotta számára, hogy engedjen nekik, sőt még saját magának sem engedhetett. Az apja, bátyja, de még az anyja is valószínűleg elverte volna, ha csak annyin is kapná, hogy egy családon kívüli fiúra mosolyog.

Ezt is tudta, és el is fogadta minden szó nélkül.

Az volt a terve, hogy azonnal férjet keres. Egy terv, amiben édesanyja már korábban segítségét ajánlotta, mivel a Lee lányok tudták, hogy minél hamarabb véghez viszik ezt a tervet, annál jobb. Már csak a család bármekkora mértékű szégyenének elkerülése érdekében is.

Egyszóval a Lee család egy jellegzetes helyi család volt, és ezzel ki is voltak békülve. Életük a helyi szokásoknak megfelelően és a helyénvaló, alapos rend szabta mederben folyt. Még ha a két gyerek dédelgetett is álmokat a nagyvárosba való szökésről. Ennek csak annyi híja volt, hogy törekvéseik a hegyi nép évszázados neveléséből fakadt. Ez tartotta csak vissza őket és ez volt a kormány szerencséje is, máskülönben a fiatalok már régen eltűntek volna a vidékről Bangkokba, onnan pedig külföldre, mint Tajvan és Omán, ahol jobb volt a fizetés. Akárhogy is, a rideg főnemesi nyomás alól való szabadulás csábító volt.

Sok fiatal lány ugyan megtette az utat Bangkokba, némelyük talált is jó munkát, de sokuk a nagyobb városok szexiparában végezte, ahonnan csak néhányan jutottak át a határon, vagy Ázsián kívülre. Elég sok rémtörténet járta ahhoz, hogy elriasszák a fiatal lányokat ennek az útnak a megtételétől és dolgozzanak, mint Din és édesanyja.

Lee úr szerette az életét és még jobban a családját, bár ez az otthon határain kívülről nemigazán látszott. Nem akarta elveszíteni őket holmi betegség miatt, ami lehet, hogy még legény korában kezdett kialakulni benne.

Öreg Lee úr (még ha tudta is, hogy a faluban néhány taknyos kölyök csak öreg kecske Leenek hívja is) fiatal korában idealista volt. Iskolája után harcolni jelentkezett Észak-Vietnámba. Közvetlenül a laoszi határon éltek, szóval nem volt messze tőlük. Tudta, hogy az amerikaiak bombázzák Észak-Vietnámot és Laoszt, ki akarta venni a részét ennek a megállításában.

Csatlakozott a kommunista ügyhöz és Vietnámba ment katonai kiképzésre, ahol fogadták is amilyen hamar csak tudták. A kiképzésen sok hozzá hasonló fiú volt. Félkínaiak megelégelve, hogy idegen hatalmak avatkoznak honfitársaik jövőjébe. Nem fért a fejébe, hogy az amerikaiakat, akik több ezer kilométerre élnek onnan, mi a francot érdekli, hogy a világnak ezen a kis szegletén, ahol ő él, épp ki van hatalmon. Őt sosem érdekelte melyik elnököt választották.

Akárhogyan is, a sors akaratából soha nem volt esélye egyetlen éles lövést sem leadni, mivel a legelső napján, miközben a kiképzőtáborból a harctérre szállították, egy amerikai bomba repeszei komolyan megsebesítették. Elég csúnya és fájdalmas sebesülést kapott, de nem életveszélyeset. Ahhoz azonban mégis elég volt, hogy a kórház elhagyása után, katonai szolgálatra alkalmatlan minősítést kapjon és leszereljék. A legnagyobb repesz a bal combját érte, de néhány kicsi a hasát is megszórta, amiről most úgy gondolta talán ez lehet az oka ennek a rossz közérzetnek. Ezekből a hegekből indult a pletyka, hogy meglőtték.

Csúnya sántítással és elég végkielégítéssel tért haza ahhoz, hogy egy kis tanyát tudjon venni magának. De mivel a lába rossz volt, kecskenyájat tartott, azokat tenyésztette, eladásra. Visszatérése után, lába egy éven belül olyan jól lett, amilyen jó csak lehetett a sebesülése után. Feleségül vett egy csinos helyi lányt, akit korábbról már ismert, sőt egész életében rá vágyott. A lány is tanyasi háttérrel rendelkezett, így megalapították boldog, de csekély megélhetésüket.

Azóta Lee úr vasárnap kivételével a hét minden napján, a fennsíkra vitte legeltetni a nyáját, nyáron pedig gyakran töltötte az éjszakát valamelyik táborában, amit még a seregben tanult felverni. Mint örömteli időket idézte fel azokat a napokat, még ha akkoriban nem is hívta volna annak őket.

A hegyekben az emberen kívül már nem éltek ragadozók, mivel a tigriseket rég kiirtották a kínai gyógyszeripar számára. Lee úrnak ezzel kapcsolatban vegyes érzelmei voltak. Egyrészt tudta jól, hogy ez gyalázatos tett volt, másrészről viszont nem bánta, hogy nem kell minden éjjel megvédenie a kecskéit a tigrisek portyázásaitól. Amikor a betegsége kiütött rajta, alig egy hete, vagy még annyi sem, már majd harminc éve volt kecskepásztor, szóval úgy ismerte a hegyeket, mint más a helyi parkot.

Tudta melyik környéket kerülje, hogy a bányák és az amerikaiak által a hetvenes években ledobott sztrichnin csomagokat elkerülje, mint ahogyan azt is tudta melyik terület van már megtisztítva. Habár egy hónapja az utászok kihagytak egyet, amit az egyik kecskéje talált meg. A felrobbanó akna, égnek repített egy követ ami azonnal leszakította a kecske fejét. Igaz, a húsa nem veszett kárba és nem is szenvedett sokat.

Ahhoz túl messze volt a tanya, hogy hazavigye a tetemet, így Lee úr lakmározással töltött néhány kellemes napot a hegyekben, mialatt a családja betegre aggódta magát érte odahaza.

Lee úr egy elégedett ember volt, élvezte a munkáját és az életet a szabad ég alatt. Régen meg volt barátkozva a gondolattal, hogy sosem lesz gazdag és sosem lépi át újra az ország határát, feleségével pedig örültek, hogy van két szép gyermekük, akiket egyformán szerette és a legjobbat akarta számukra. Büszke volt rá, hogy már mindketten kijárták az iskolát, így már teljes munkaidőben tudtak munkálkodni a tanyán, ahol felesége fűszernövényeket és zöldségeket termesztett, három disznó és pár tucat tyúk társaságában.

Lee úr azon töprengett, hogy a megszaporodott kezekkel mennyivel tudná bővíteni a tanyát. Esetleg még egy tucat tyúkot, még néhány disznót és talán egy újabb tábla csemegekukoricát is tudnának gondozni.

Magához tért álmodozásából.

-Mi van, ha ez komoly Nya? Idáig nem is említettem, de a héten kétszer is elájultam, és még kétszer vagy háromszor álltam az ájulás szélén.

-Miért nem szóltál erről korábban?!

-Nos tudod, nem akartam, hogy aggódj, és különben sem tudtál volna mit csinálni vele, nem igaz?

-Nem. Én nem, de korábban elküldhettelek volna a nagynénédhez és talán megpróbálhattalak volna elküldeni egy orvoshoz is!

-Á, ismersz, Nya. Csak azt mondtam volna, hogy várjuk meg mit mond a nagynéném mielőtt kiadjuk azt a sok pénzt. Be kell ismerjem néha pokoli furcsa érzés fut át rajtam, egy kicsit félek is, hogy mit fog mondani a nénikém erről holnap.

-Igen, én is. Tényleg olyan rosszul érzed magad?

-Néha igen. Egyszerűen csak egyáltalán nincsen erőm. Régen együtt tudtam futni és ugrani a kecskékkel, de most már abban is elfáradok, ha csak nézem őket. Valami van velem, ebben biztos vagyok.

-Nézd apa, -így hívta férjét- a gyerekek már a kapuban vannak. Be akarod vonni őket a beszélgetésbe most?

-Nem, igazad van. Ne aggasszuk őket most ezzel, de szerintem nagynéném értem küld holnap délután, szóval mondd nekik, hogy családi tanács lesz teaidőben és legyenek ott!

-Szerintem most lefekszem, megint fáradtnak érzem magam. Nagynéném köpete kicsit felrázott, de már múlóban van. Mondd nekik, hogy jól vagyok, de kérd meg Dent, hogy holnap vigye ki ő a kecskéket helyettem jó? Nem kell messzire vinni őket, csak a folyópartra, hogy tudjanak enni egy kis vízparti füvet és igyanak… Egy vagy két napra nem bánják.

-Ha van tíz perced, légy szíves csinálnál nekem egyet a különleges teádból? Abból a gyömbéres, ánizsos meg a többisből… az fel kell, hogy dobjon kicsit… Ó, és pár tök, vagy napraforgó magot… megkérhetnéd Dint, hogy törje fel nekem őket.

-Kérsz egy tányér levest is? A kedvenced…

-Jó, igen. De ha alszok, csak tedd az asztalra és majd megeszem később, hidegen.

-Sziasztok gyerekek, ma korán megyek aludni, de ne aggódjatok, jól vagyok! Anyátok elmondja a részleteket. Azt hiszem valamiféle fertőzést kaptam. Jó éjt mindenik!

-Jó éjt apa! -mondták mindannyian. Nyugtalanul néztek először Lee úrra, aki épp visszavonult, aztán egymásra. Din különösen aggodalmasnak látszott.

Ahogy Lee úr ott feküdt a sötétben, csendben, az oldalai még jobban lüktettek, csakúgy mint az egyik fájó lyukas foga, ami éjjelente az ágyban mindig bajosabban viselte magát. De annyira ki volt merülve, hogy gyorsan elaludt, még mielőtt a teáját, a levesét és a magjait bevihették volna neki.

Odakint a félhomályban, a kis család Lee úr helyzetét tárgyalta halkan a nagy asztalnál, szinte suttogva. Annak ellenére, hogy senki sem hallotta volna őket még akkor sem, ha hangosan beszéltek volna.

-Apa meg fog halni? -kérdezte Din könnybe fojtott hangon édesanyját.

-Nem kedvesem, persze, hogy nem! -válaszolta, -Legalább is… nem hiszem.