Читать книгу Ibolyak - Sandor Petofi - Страница 1

Kit a dal istene

Szent csókjával füröszt,

Első vagyok, hazám!

Színházad népe közt.

Zengjen tehát a lant;

S legelső énekem,

Pályámnak társai,

Tinéktek szentelem.

Az érzet kútfeje,

A dagadó kebel;

Dalomnak hangjai

Onnan szakadtak el.

S mint szívnek gyermeki,

A szívbe vágynak ők;

Engedjétek nekik,

Honokba menniök.

...Ki a művészet e

Szent templomába lép,

Az illő, hogy legyen

Főben, kebelben ép;

Az elme éjjele

S a megromlott kebel

E fának ágain

Gyümölcsöt nem nevel.

Két csillag súgara

Derengje át egünk:

Hon és erény legyen

E két csillag nekünk.

Nem kell a színpadot

Tekinteni csak úgy,

Mint, hol mindennapi

Kenyérhez nyílik út;

A színpad célja nagy,

A színpad célja szent:

Ez a szív parlagán

Erkölcsöt fejt, teremt.

Tehát érzelmeink

Gyulaszsza tiszta tűz,

Melly minden szennyet a

Kebelből számkiűz;

Mert várni lehet-e,

Hogy hitvány föld alatt

A mag termő legyen

Gazdag kalászokat.

Föl hát! és míg a szem

Csak egy sugárt lövel.

Előle a magas,

Szent cél ne veszszen el.

S ha ez lesz életünk:

Boldog jutalmat ad

A hon áldó szava

S az édes öntudat.