Читать книгу A vörös regina: regény - Abonyi Árpád - Страница 2

Morelli-rendszerű árkok kiásása és megépítése. – A halhatatlan gulyás dicsérete. – Ágyúmoraj észak-nyugat felől. – Shrapnelek világítanak az éjszakában. – Varga őrmester örömhírt hoz. – Apró pontok mutatkoznak a láthatáron. – Varga őrmester kegyetlenül haragszik, de később megbékül és ragyogtatja csodálatos fegyverművészetét. – Shrapnelt kapok a ballábamba. – A század tovább vonul észak felé, – engem ott hagynak.

A következő nap délelőttjén több ízben végigjárta az egész frontot és ismételten is alaposan kioktatta az embereket, hogy milyen egy becsületes »Schützen-Graben.« Tudta minden ember, hogy milyen, de azért úgy hallgatták a recsegő magyarázatot, mintha most hallanának a dologról először életükben. Az öreg úr ugyanis szerette, ha nagyon figyelmesen hallgatják. A legfigyelmesebben fülelő, vagy fülelni látszó, legényeket ilyenkor egy-két jóféle cigarettával is megajándékozta.

Az ebéd gulyás volt. Mozgókonyhát még nem kaptunk, a dicső gulyás tehát csak rendes üstökben főtt meg, de így is nagyszerű volt az ő messze illatozó pompájában. Hát én most is azt mondom, amit mindig makacsul állítottam – nincs ennél nagyszerűbb étel a világon! És ami fő: bárhol van is rá szükség, korlátlan mineműségben főzhető meg. Mi a magunkéba aznap például a következő kincseket adjusztáltuk bele: paprikát, borsot, sót, krumplit, répát, sok hagymát, apróra vágott szalonnát, lebbencs metéltet, zellert, két marék pórit. E kincsek javarésze a porrá égett tanya veteményes kertjéből került ki, ahol a legények szemlét tartottak a még használható kerti vetemények felett. Találtak néhány érett paradicsomot is. Elhozták, betettük a gulyásba. Találtak vagy félmarék gyömbért is. Azt is elhozták, betettük a gulyásba. Látnivaló, hogy a gulyásba mindenfélét be lehet tenni, csak annál nagyszerűbb lesz tőle. És meg lehet tőle vonni – a hagymán kívül – akármit, felséges íze és menyei illata az éhes ember előtt ugyanaz marad. Ezért első étele a világnak a gulyás.

Morelli kapitány úr kétszer is hozatott magának belőle, nemkülönben Nagy főhadnagy úr is, – csak Schultz hadnagy nem kért a világ első ételéből, mert hogy az neki »erős«. Nem állta finom szája a paprikát. Hát hiszen paprika volt benne – az igaz. Azonban ki látott becsületes magyar gulyást paprika nélkül, ha egyáltalában van kéznél ebből a szép piros gyönyörűségből? Az ember nagyokat köszörül tőle a torkán, de örömmel eszi és boldogan törölgeti kicsorduló könyeit élvezet közben. A mi örökké finom és előkelő Schultz hadnagyunk egy doboz szardiniát menázsizott és megevett hozzá két nagy karéj »komiszt«. Vajjon mit gondolhattak azok a szintén finom halacskák, amikor hófehér zsemlék helyett komisz baka-prófunttal kerültek össze?

Ebéd után tovább folyt a munka.

Dolgoztunk egész esti alkonyatig, amíg mindenki elkészült a maga árkával és letehette az ásót.

Este hét óra tájban végre én is sarokba állíthattam a magamét és elindulhattam vízért a velünk szemben levő leégett tanya kútjához. Ez a kerekes kút Isten csodájára nem pusztult el a tüzes pokolban, amely itt néhány óra alatt mindent elpusztított, amit egy szorgalmas család évekig tartó munkával megalkotott. Romhalmaz, korom és szürke hamu az egész. Ezért fáradtak, szegények? Semmi szükség nem volt rá, hogy ezt a magányos tanyát felégessék, az meg épen hajmeresztő gazság, hogy egy öreg asszony és egy kis gyermek kivételével kiirtsák az egész ártatlan családot. Amilyen igaz, hogy a gulyás a világ első étele – épen olyan szent igaz, hogy a kozák a világ utolsó katonája.

Vacsorára a fejedelmi gulyás maradékát fogyasztottuk el. Jutott belőle elegendő porció mindenkinek vacsorára is. Kár is lett volna minden cseppért, bármint vélekedik is róla Schultz hadnagy úr.

Szakaszom parancsnokát Varga Ferencnek hívták és tartalékos őrmester volt. A polgári életben igen jóravaló és igen értelmes lakatosmester, a hadi dolgokból azonban már rég »…rausgekommén«, amint Nagy főhadnagy féltréfásan mondani szokta. Nehéz és izmos ember volt századunknak ez az óriása, mint a vas, amivel dolgozni szokott és csak egy katonai regula maradt egykori altiszti tudományából: »Meg kell támadni az ellenséget ott, ahol találjuk és meg kell verni!« – Egészen helyes beszéd. Semmi ok sem volt rá, hogy a tiszt urak ilyenkor mindig jóízűen nevettek rajta.

A szélső jobbszárnyon most felhangzott az »alarm!«

Őrmester úr Varga hozzánk sietett és a maga érces, mély hangján, mely olyan tiszta és csengő volt, mint a megkondult harang, így magyarázta meg a riadó okát:

– A kapitány úr allarmot fúvatott, gyerekek… a fene tudja, hogy miért. Talpra tehát minden ember és várjuk, hogy mi a fene lesz ebbül…

No, most már tudták a fiúk, hogy miért harsant meg a riadó.

Mindenki talpraugrott s az alvókat hirtelen felrázták. Auf! Alarm van, emberek!

Morelli kapitány végigjárta az egész frontot és rendre megvizsgálta a szakaszokat.

– Nur langsam, fiaim, semmi hudri-budri… recsegte hol itt, hol ott, ahol izgatottabb kapkodást vett észre a sorok között – csak szép lassan, nyugodtan és semmi hudri-budri!.. No, also! Még semmi sem történt és talán nem is fog történni semmi, de készen kell lenni minden eshetőségre. No, also! Tehát csak aufpassen és nyugalom.

Távozása után a szél egyszerre oly haragos erővel feküdt neki az erdőnek, hogy csak úgy zúgott bele a sok milliónyi hajladozó faág, s az egész nyugati égbolt elsötétült.

Őrmester úr Varga néhány perc mulva meg is jegyezte:

– Fenét!.. Már villámlik is.

Ez azonban nagyon furcsa villám volt… Alig hogy kitört a nyugati ég nehéz sötétségéből, szétszakadt s utána szennyesbarna füstfelhőcske oszladozott bele a sötétségbe.

Nyomában a nagy távolság miatt igen gyenge pukkanó hang szűrődött füleimhez.

Ebben a pillanatban észrevettem, hogy a mi örökké elegáns és finom Schultz hadnagyunk áll közelemben és gukkerezi a mindegyre sűrűbben mutatkozó különös villámokat. Nyírfám volt itt a legmagasabban fekvő pont, azért jött ide.

Rövid vártatva levette szemeiről a látcsövet, betolta tokjába és hozzám fordult.

– Tudja, hogy mi az?

– Azt hiszem – válaszoltam gondolomra – hogy shrapnel.

Schultz hadnagy bólintott.

– Úgy van. De még nagyon messze operálnak… várhatunk.

Őrmester úr Varga nyomban mellettem termett, amint a hadnagy eltávozott és megkérdezte, hogy miről van szó.

– Arról van szó, – magyaráztam neki a most már nyilvános titkot – hogy odalenn valahol messze… alighanem ütközet kezdődött, s a shrapnelek fénye egészen idáig világít.

Varga Ferenc bólingatott, hogy érti, de egyben azt is azonnal hozzáharangozta a maga pompás mély hangján:

– Ha ott van az ellenség, hát akkor oda kell menni és meg kell verni, a fene egye meg… Annál hamarább mehetünk haza.

Persze, hogy annál hamarabb mehetünk haza. De hol van még ez a haza? Félistennek kellene lennie, aki ezt pontosan megjósolja.

Esti tíz óra után elcsendesedett a távoli ágyúzás, s ettől kezdve már csak a folyton erősbödő szélvihar zúgása hallatszott. Saját külön nyírfám hajlékony ágai majdnem földig bókoltak a szél hatalmas lökései alatt. Ahányan voltunk, mind a legnagyobb figyelemmel hegyeztük füleinket, hogy újra kezdődik-e a »bál« vagy erre az éjszakára be van fejezve és a rendezők egyebet gondoltak, – a távolból azonban ettől kezdve semmiféle hang nem érkezett hozzánk. Az egész óriási fronton csendesség támadt.

A szél még javában ordítozott, amikor végre az én szemeimet is lefogta az álom.

*

Hajnali négy óra után egy vállaimra nehezedő súlyos kéz érintése ébresztett fel. Az ég most is mindenfelől be volt borulva, eső azonban egy csepp sem esett. A tegnap dél óta garázdálkodó szél valamivel alábbhagyta a komiszkodást, ereje azért eléggé érezhető volt így is.

Őrmester úr Varga ébresztett fel. Barátságos, széles arca, szinte világított az örömtől, amikor nyelvével csettintve, a következő örömhírt közölte velem:

– Úgy nézem, hogy ma már vége leszen ennek az eddigvaló gyalázatos semmittevésnek és nem esz meg továbbat is a fene…

Kidörzsöltem szemeimből az álmot és talpraugrottam. Lám, be furcsa örömhírei vannak ennek a vasgyúrónak…

– Hogy tetszik ezt gondolni?

– Úgy, – hangzott az örvendő válasz – hogy ha csak a fene megint bele nem üti az orrát – ma elintézhetjük ügyünket az ellenséggel és aztán fel is út, le is… mehetünk haza.

Ezt a kedves együgyűséget annyi melegséggel tálalta ki nekem a vasnak ez a kitűnő májsztere, hogy nem tudtam nevetni rajta.

Aki reggelijének elköltésével volt elfoglalva, az most hirtelen abbahagyta a szalonnazást és a tőlünk nyugatra fekvő dombvidék felé kapkodta fejét. Szabad szemmel is észre lehetett venni, hogy az ezen a dombvidéken elhelyezkedő tüzérütegek hosszú frontján élénk mozgolódás támadt. Vágtató lovasok száguldoztak egyik állástól a másikig. Egy-két gépkocsit is láttunk sebes rohanásban a nyugatra lehúzódó völgyektől északra eső dombsorok felé. És aztán minél figyelmesebben vizsgáltam az előttem elterülő messze vidéket – annál jobban elbámultam. Honnan lett ide az a sok ember? Mikor jöttek? Megfoghatatlan, hogy mi semmit sem vettünk észre, pedig el sem mozdultunk árkaink mellől. Alighanem a földből nőttek ki, mint langyos tavaszi eső után a gomba…

Morelli kapitány úr éles sípja most megszólalt. Ez azt jelentette, hogy »Ruhe!« – ettől a pillanattól kezdve csend legyen.

– Aufpassen und Ruhe!.. hangzott a kapitány recsegő hangja.

Őrmester úr Varga mellettem hasalt és semmiképen nem volt megelégedve a paranccsal.

– Minek a fenének… dörmögte békétlenül, – iszen nem mutatkozik sehol semmi…

Nemsokára azonban mutatkozott.

Az ágyúütegek távoli vonala felől hol itt, hol ott vágódott fel a levegőbe egy-egy csomó szennyesbarna füst… s rövid vártatva rá meghozta a szél az ágyúdörgés tompa lökéseinek hangját is. Ez a veszedelmes zenéje a háborúnak rendkívüli izgalmat váltott ki nálunk is az egész fronton és nem hagyta érintetlenül a mellettem hasaló Varga őrmestert sem. Láttam, hogy egészséges piros arca gyorsan vörösödik, azután hirtelen elsápad… majd ismét elborítja egy friss vérhullám úgy, hogy egész a hajáig belepirul… Nem kivétel ez alól senki. Az én természetem elég nyugodt. Nem igen izgulok. Félelmet sohasem ismertem. Mégis éreztem, hogy egész testemen végigzsibong valami különös nyugtalanság, s a kezem nem egészen mozdulatlanul markolja a Mannlicher agyát.

– Most tehát mégis csak mutatkozik valami… súgtam oda az őrmesternek.

– Igen… úgy látszik – bólintott fejével a nagy békétlen.

Midőn a messze nyugati tájak felől heves fegyverropogás is hallható lett, őrmester úr Varga felütötte a fejét.

– Jól van, ez már beszéd… mormogta elégedetten.

Nem értettem, hogy mire céloz.

– Hogy tetszik ezt gondolni?

Rám nézett.

– A fene gondol valamit – válaszolta szemmel látható izgatottsággal, – hanem tudja, az úgy van, hogy amíg csak az ágyúk diskurálnak, addig nem is érdemes odafigyelni, mert nagyon messze van a bál – amikor azonban már a puskák is beleszólnak a dologba, akkor remélni lehet, hogy az ügy komolyodik. Igen, igen… most már csakugyan komolyodik. Hallja?

Intettem, hogy hallom.

Erős gépfegyverkattogás vegyült a puskák ropogásába.

– Hát igen… ismételgette egyre nagyobb izgatottsággal a vasgyúró, ez már beszéd… ez már komoly beszéd…

Néhány perc mulva harmadszor is megszólalt a Morelli kapitány úr sípja.

– Aufpassen! Vigyázni, fiaim…

Ebben a pillanatban a leégett tanya irányában levő lankás magaslaton – tőlünk körülbelül kétezer lépésnyire – alig kivehető apró pontok jelentek meg a láthatár vonalában.

A távolság még sokkal nagyobb volt, semhogy a talajból alig kiemelkedő pontoknál egyebet is ki tudtam volna venni, annyit azonban szabadszemmel is láttam, hogy ezek az apró pontok mozgásban vannak. Rendes vonalban, ritkásan voltak elosztva, s hol előtűntek a talaj homályos alapjából, hol meg ismét beleolvadtak, úgy, hogy percekig nem látszott semmi.

Most Varga őrmester piros arca jelent meg az árok végén, ahol az én Standom volt. Morelli kapitány úr parancsait osztogatta ki a legények között, s eképen jutott el útjának legvégére az én állásomig.

Roppant haragos volt a derék mester az egész mindenségre. Ebbeli elkeseredett hangulatában mindenkit letegezett, s kifejezéseinek egynémelyike vetekedett borsosság dolgában a legerősebben megfűszerezett gulyással is.

Széles melle úgy dolgozott, mint egy kovácsfújtató, – öklével – azzal az ő minden acélkalapácsnál nehezebb öklével – akkorákat vágott mérgében az árkom földjére, hogy ezekbe a lyukakba egy gyermekfej is könnyen belefért volna. Miatyánk ki vagy a mennyekben, ha ez az ember egyszer komolyan fejbe talál valakit ütni ezekkel az ő rettentő ökleivel!

– Sohse haragudjék, őrmester úr – próbáltam csillapítani a mérges Herkulest – egyszer majd csak vége lesz.

– Ennek?

– Ennek.

– Ennek a marhaságnak?

– Ennek.

– Ennek lesz valaha vége?.. fakadt ki még mérgesebben az óriás és szorgalmasan döngette ökleivel az árok földjét… sohasem lesz ennek, kérem, vége, ha így haladunk… meg fogja látni! Az összes fiatal fák ki fognak addig korhadni a maga erdeiben… és még mindig nem lesz vége, ha így haladunk. Tudja kérem, az úgy van, – fordította felém a fejét – hogy én szívesen verekszem, ha meg kell lenni, tátogni azonban nem szeretek. Akinek, mint nekem is, családja vagyon odahaza… feleség, három gyerek… az szereti gyorsan elintézni a dolgait.

A mester morgott és összeráncolt homlokkal morfondirozott maga elé. Öklei azonban ekkor már nem is simogatták a földet. Tétlenül, mély hallgatásba merülve hasalt mellettem az árok oldalában.

A tőlünk nyugatra eső dombvidéken az ágyúdörgés fokozatosan mindegyre élénkebbé vált. Szabad szemmel is láttam, hogy az isten tudja mekkora távolságban levő ellenség shrapneljei szintén sűrűbben jelentkeznek a levegőben – volt olyan perc is, hogy egyszerre tíz-tizenöt fehér felhőcske is mutatkozott.

Valami egy negyedóra mulva aztán a mivelünk szemben levő fronton is mutatkozni kezdtek hasonló füstfelhőcskék, csakhogy sokkal kisebbek, mint amilyeneket az ágyú-shrapnel lök a levegőbe. A láthatár vonalában fel-feltünedező apró pontok nemsokára közelebb mutatkoztak… s néhány perc mulva már egészen jól ki lehetett venni a hegyes orosz puska »cserebogarak« zümmögését…

– No, végre, a fene egye meg… dörmögte elégedetten a mellettem morfondirozó mester és egészen felfrissülve ütötte fel a fejét, – csakhogy már kezdik.

Feszülten füleltünk a kapitány úr sípjelzésére, de még eltelt egy jó óra, míg végre meghallottuk. Abban a percben hallottuk meg, amikor a szemben levő lankásan menedékes terepen egy hosszú sor előreszaladó zöldes-szürke alakot pillantottunk meg magunk előtt körülbelül hét-nyolcszáz lépésnyire.

Árkainkból ebben a pillanatban majdnem egyszerre dörgött kifelé a kétszázötven Manlicher.

Őrmester úr Varga csodálatos biztossággal kezelte a magáét, – egy pillanat alatt kilőtte mind az öt patrónt, s a rákövetkező pillanatban már ismét be volt tolva fegyverébe az új magazin.

Az előre szaladó zöldes-szürke sorból egész csomó kibukott és eltűnt a fűben. Egy-egy ordítás, egy-egy jajgató hang egészen hozzánk elhallatszott… Szegények, azok már lefeküdtek.

– Csak ide gyorsan… mormogta elégedetten Varga őrmester, miközben majdnem egy gépfegyver boszorkányos gyorsaságával lőtte ki egyik magazint a másik után és jóformán mindenik lövése talált, – minél gyorsabban intézzük el egymással a dolgot, annál hamarabb mehetünk haza…

Megbámultam a mestert. Éreztem, hogy én, aki egész életemben mindig fegyverrel bántam és azt képzeltem, hogy amit egy golyós puskával gyorsaság és biztos »treffer« dolgában produkálni lehet, abban engem senki sem mulhat felül – képtelen vagyok versenyezni ezzel az emberrel, akinek pedig ez nem is tanult mestersége.

Oly gyorsan dolgozott, mint az ördög.

– Ügyekezzék, főerdőtanácsosúr! – kiáltotta felém és édesdeden elnevette magát, – minél szaporábban ügyekezünk, annál hamarabb mehetünk haza… bumszti, a pléhangyalát, ezt elhibáztam!

A szakadatlan fegyverropogásba most egy váratlan vendég szóllott bele. Magasan fejünk felett jelent meg és fülsükítető dördüléssel robbant szét a csaták e legmérgesebb és legveszedelmesebb viperája és orgyilkosa: a shrapnel.

Láttam, hogy néhány emberünk hátrahanyatlik és visszaesik az árokba – ezeket megcsípte az undok kígyó valamelyik méregfoga. Egyiküknek a feje volt csupa vér, egy másiknak vállába szakított bele a shrapnelszilánk… Szekeres Tóni és Hudecz Mihály azonnal szörnyethaltak…

Morelli kapitány úr és szanitéceink térdeltek mellettük. Mi többiek egy pillanatra se hagytuk abba a tüzet, melyet ez után a szerencsétlenség után még a boszúvágy is szított.

Szakadatlanul ropogtak egész frontunkon a fegyverek, s a fejünk felett tovabúgó új, meg új shrapneleket most már dühös ordítás fogadta. Ezek az undok dögök kihozták sodrukból az egyébként nyugodt legénységet, öklök emelkedtek a levegőbe, valahányszor csak egy-egy ilyen átkozott bestia keresztülsivított árkaink felett és becsapott a hátunk mögött levő erdő fái közé.

Egy-egy bükkfának emberderékvastagságú oldalágai úgy repültek szerteszéjjel, mintha vékony cirokseprő ágszálai lettek volna. Hallatlan, micsoda gyilkos ereje van egy ilyen pokolfajzatjának! S a hangja… az az ő hegyesen búgó, átható, százezer egyszerre megrepedt üveg fülsértő pengéséhez hasonló förtelmes hangja… No, hogy az ördög vigye el a gazdáját, – igazán mondhatom, hogy ki tudja lódítani békességes sodrából még az ilyen magamszőrű csendes természeteket is. Nem csodálkoztam rajta, hogy a fiúk az öklükkel fenyegették meg a fejük felett tovasikoltozó shrapneleket.

A hátunk mögött levő szerencsétlen erdő menthetetlenül lángba borult volna, ha a shrapnel saját óriási légnyomása ki nem oltotta volna a keletkezhető tüzet.

Egy pimasz suhintást saját külön nyirfám legfelső ágai is kaptak. Egész csomó letépett levél repült le róluk.

Világvégéig persze semmi sem tart.

A fiúk elkeseredett haragja is csak valami félóráig bírta heves lobogással, azután már lohadt a harag s végül egészen elcsendesedett.

Morelli kapitány úr valahonnan a földből e pillanatban a hátunk mögött termett. Arca csak úgy ragyogott az elégedettségtől.

– Nagyszerűen megy, fiaim, nagyszerűen megy, meg vagyok veletek elégedve. Nem hoztok szégyent öreg kapitányotokra. Köszönöm! Derék fiúk… így is kell! Összomlott az egész támadás. Meg vannak állítva. Hátrálnak!

Az öreg úr kezeit dörzsölgette örömében s egy szempillantás mulva már messze járt tőlünk, hogy a front valamely másik pontján dícsérje meg a fiai ügyességét…

Varga őrmester nagyokat fújva ráncolta össze homlokát.

– Azt mondta a kapitány úr, hogy hátrálnak? – kérdezte szinte megütközve.

Intettem, hogy azt mondta.

– Nézzük csak, kérem, igaz-e?

Mindketten figyelmes vizsgálat alá vettük az ellenséges vonalat és meggyőződtünk róla, hogy Morelli kapitány úr helyesen ítélte meg a beállott fordulatot. Az összetört ellenséges vonal rendetlen visszavonulóban volt. Egy-egy részén világosan ki lehetett venni, hogy valósággal menekülnek a feltünedező apró pontok s sietve bukdácsolnak tova a fűben, mely végig meg volt rakva mozdulatlan pontokkal. Ezek voltak a sebesültek és a halottak… Sok ilyen pont hevert a fűben s a számuk eközben is nőtt. Hol itt bukott fel fegyvereink ádáz tüzében öt-hat ilyen emberi pont, hol ott. Borzasztó… Most, hogy Varga őrmesterrel abbahagytuk a tüzelést, ösztönszerűen arra gondoltam, hogy azoknak az embereknek odahaza szintén van édesanyjuk, aki reszkető lélekkel várja haza a gyermekét és íme, hiába várja… A szerencsétlen ott kínlódik vérében a száraz fű között és nincs aki segítsen rajta.

Szörnyű sors… de szörnyű akkor is, ha minket ér. Kölcsönbe megy. Minket sem pólyáz puha vattába a hadjárat… tehát voltaképen miért iparkodik kivirágzani szívünkben a szánalom?

Különös teremtménye a természetnek az ember. A legádázabb pusztító harci készség után – asszonyos ellágyulás. S ez mind belefér az öklömnyi szívbe. Mégis csak ez a legóriásibb műhely…

Őrmester úr Varga eközben még mindig megütközve figyelte a távolságban visszafelé bukdácsoló apró pontokat, azután szinte elkeseredve fordult hozzám, s hatalmas ökleivel ismét elkezdte döngetni az árok puha földjét.

– Hátrálnak, kérem… hátrálnak, a fene egye meg őket, ebben nem lehet kétség! Itt hagynak és nekünk nem szabad utánuk mennünk. Nem lehet velük véglegesen elintézni a dolgot és emiatt nem lehet hazamenni… Tetszik érteni, hogy mi ez? Itt muszáj maradni száz esztendeig, ha így megy! A suszterangyalát ennek a piszok világnak… ha így megy…

A közelben posztoló legények mind felénk pislogattak és suba alatt, titokban röhögtek a roppant haragos mesteren, akinek egészségétől duzzadó arca ismét el volt borítva a leggyilkosabb méreggel.

Ebben a pillanatban oly közel robbant szét fejünk felett egy bestia, hogy ösztönszerűen valamennyien hasra vágódtunk.

Lassan felemeltem a fejemet és körülnéztem.

Egy csomó apró galy és szétroncsolt levél hullott nyirfámról a nyakam közé. A shrapnel tehát valahol itt robbanhatott szét közvetlen közelünkben.

Utánam az emberek is felemelkedtek és szintén körülnéztek az árokban – elkárosodott-e vajjon valaki, vagy sem. Ilyenkor első dolog, hogy az ember önmagát is megvizsgálja, mert csak a vérről tudja meg, hogy megsebesült, – a sebet, amit kapott, jó hosszú ideig senki sem érzi. Rendesen úgy van, hogy mindig más mondja meg az embernek a bajt.

Most is így volt.

Baloldali szomszédom, egy jóképű parasztlegény, figyelmeztetett, hogy vizsgáljam meg a ballábamat, mert úgy nézi – vér szivárog keresztül a nadrágomon.

– Hejnye, a teremtésit annak a dögnek! – kiáltotta részvéttel a mester, mialatt hozzám sietve gyorsan lekényszerített a földre – bizonyos, hogy megcsípte a lábát… üljön csak le szépen, mindjárt megnézzük, hogy mekkora csípés esett rajta.

Ketten, hárman is hozzám siettek és egy-kettőre leszedték ballábamról a bakancsomat. Azt a foltost, amelyik szorított. Szerettem volna jót rúgni rajta…

Azután megállapították, hogy a shrapnel-szilánk egy kis hasítást »eszközölt« közvetlenül a bokám felett. Nem volt nagy dolog az egész. Szó sem lehetett róla, hogy ilyesmiért a Verband-Platzra engedjem vitetni magamat, jóllehet Morelli kapitány úr szigorúan elrendelte, hogy a legkisebb sérüléssel is azonnal jelentkezni kell. Nyilván arra gondolt, hogy a legények bizony nem mindig nyúlnak tiszta kézzel a sebhez és könnyen bepiszkolják.

A mester maga kötözte le sérülésemet. És ezt is oly ügyes kézzel »eszközölte«, mintha egész életében mindig effélével foglalkozott volna, pedig nehéz keze volt! Mint egy súlyos pőröly. Mégis oly könnyedén dolgozott a lábamon, hogy jóformán nem is éreztem az érintését.

– Igy ni, kérem! – mondogatta bátorítva – nincs semmi baj, főerdőtanácsos úr. Nyolc nap mulva a fene se fogja észrevenni, hogy az a piszok dög ide eresztette be egyik méregfogát. Kár a nadrágért, meg a bakancsért – mind a kettő véres lett.

De erre már belőlem is kikívánkozott a jogos harag.

– A bakancsért nem kár! Ezért a cudarért nem kár, hogy az ördög vigye el… bárcsak szétment volna.

Őrmester úr Vargát derült hangulatba hozta ádáz gyűlöletem a bakancsom iránt. Nevetni kezdett.

– Helyes, kérem! De akkor a lába is szétment volna, kérem. Ez pedig nem lett volna helyes, kérem.

Igazat adtam neki és szépen megköszöntem a szívességét.

– Nincs mit, kérem, – válaszolta szívélyesen – hálát kell adnia az úristennek, hogy az a büdös nem szakította le az egész lábát, mert azt is megtehette volna, kérem és akkor miképen tetszett volna odahaza ellátni a hivatalát, főerdőtanácsos úr?

Bizony, miképen?

Még csak most éreztem, mily különös hideg borzong végig a tagjaimon. Nem félelem volt ez, hanem valami furcsa borzadály attól a jövendőtől, melyet a mester rövid megjegyzése hirtelen szemeim – helyesebben szólva a fantáziám – elé rajzolt. Láttam magamat, mint mankóra szorult féllábú nyomorékot… Még a szívem is összeszorult.

*

Árkaink frontjában most mindenütt csendesség lett. Sem puskalövés nem esett, sem shrapnel nem vágott le több a hátunk mögött levő erdő épen eléggé megtépázott fái közé.

Rövid vártatva meghallottuk Morelli kapitány úr jeladó sípjának avizóját is.

– Mára schluss! – kiáltott oda a mester a fülelő legényeknek – elő a sajkákat, gyerekek és iparkodjék mindenki a menázsija után. Aki későn érkezik – keveset kap. Laufschritt!

Az emberek nevettek és sajkákkal felfegyverkezve, ugyancsak sebesen iparkodtak a század konyhája felé, nehogy a menázsi kiosztásához későre érkezzenek.

Az ellenségre senki sem gondolt. A távolból még sokáig áthangzott hozzánk az ágyúütegek dörgése, de az ember füle végre is annyira megszokja ezt a folytonos lármát, hogy már nem is hallja.

Végighordozva tekintetemet a nyugatra és észak-keletre eső láthatáron, megállapítottam, hogy az egész hatalmas vidék megtisztult az emberi hangyák nyüzsgésétől. Az ütközet messzire elhúzódhatott. A nyugatra eső dombokon semmit sem láttam. Az összes ágyúütegek eltűntek róluk, pedig mennyi volt! Egy láng volt órákig az egész beláthatatlanul hosszú vonal.

Most, ime, semmi. Mindenütt kopár dombhátak.

Eltűntek.

Este hét óra tájban sürgés-forgást vettem észre Morelli kapitány tábori sátra körül.

A visszaszállingózó legények azt újságolták, hogy parancs érkezett az ezredes úrtól, – azt tanulmányozzák a tiszt urak és amiatt van ott lenn a sürgés-forgás.

Úgy is volt. Morelli kapitány úr nemsokára ki is hirdette a parancsot, amely általános örvendetes fogadtatásban részesült, mert az azonnal való »Vorrückung«-ot rendelte el.

– Also, auf! – rendelkezett harsány hangon a kapitány – und sofort abrücken!

Bizony isten, magam is szívesen ráncigáltam megsérült lábamra a bakancsomat. Még meg is bocsátottam ideiglenesen a foltozott cudarnak – pedig ugyancsak haragban voltam vele – afelett való örömömben, hogy tovább mehetek innen.

Pedig korán örültem. Az istennyila sem csaphatott volna belém nagyobb rosszindulattal, mint az a parancs, amit néhány perc mulva maga Morelli kapitány úr közölt velem, aki tudtomra adta, hogy én nem fogok elmenni a századdal, hanem »megfigyelő és biztosító őrszem« gyanánt továbbra is itt maradok.

Borzasztó savanyú képet vághattam, hogy a kapitány úr is azonnal észrevette rajta a megrőkönyödést.

Hozzámlépett, megveregette vállamat és mosolyogva így szólt:

– Sajnálom, de erre a posztra különösen nyugodt és értelmes emberre van szükségem. Nem hagyhatok itt parasztlegényt. Önnek kell ittmaradnia. Megvigasztalhatom azzal, hogy amint lehet, azonnal berendelem.

Sarkonfordult és otthagyott.

Mehettem elkeseredésemmel panaszra a sóhivatalhoz…

És azután csakugyan otthagytak. Tíz perc mulva az egész század vidám dudorászással elindult észak felé – én meg, kezemben az írásos paranccsal, melyben teendőim voltak nyilván felsorolva – ottmaradtam árván a nyirfám alatt. Láttam, hogy Varga őrmester, Orgonás, meg a többiek sipkáikkal integetnek felém. Viszonoztam a búcsú-integetést, de abban a percben igazán nagyon el voltam keseredve…

A láthatár vonala mögött nemsokára az utolsó ember is eltűnt.

Egymagam maradtam.

Roppant hajlandóság fogta el összes érzékeimet, hogy valamit amúgy istenigazában földhöz csapjak…