Читать книгу A vörös regina: regény - Abonyi Árpád - Страница 4

Nem tudok eligazodni a vörös Regina zavaros elméjében. – Standom paradicsomi nyugalma fölborul. – Menekülés egy közeledő őrjárat elől. – Az erdei barlang. – Kétségeim vannak, hogy ellenséges őrjárat elől menekültem-e, vagy szégyenszemre a mienk elől? – Mindenáron bizonyosságot szerzek.

Roppant siralmas figura volt szegény Regina rövid alsószoknyájában, mely a mosásban még jobban összement, meg a szakadozott ingében, melyet hasztalan fogott össze mellén, hogy minél kevesebb helyen villanjon ki alóla fehér bőre, mert bizony így is csak az nem látszott ki alóla, ami előtt az ember jóakaratulag szemet hunyt. Hát hiszen ebben nem volt hiány. Jóakaratulag szemet hunytam. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, mily aggodalommal iparkodik kihívóan előreálló melleit az ing rongyai mögé elrejteni… higyje, ha akarja, hogy efféle csekélységekre nem figyelek. Voltaképen nem is igen figyeltem – ez az igazság. Hozzászokhattam, mióta itt van a szemem előtt. Inkább a dolog ritka különössége foglalkoztatott egy-egy percre – okosabb megfigyelni való hiányában – semmint úgynevezett ingerlő vonatkozása a jellegzetes nőiességre. Ezzel igazán nem törődtem. Ami tőlem tellett, az mindössze annyi volt, hogy titokban meg mertem egy kicsit kritizálni a természetet, amely egy ily sovány és mindenképen vézna testecskét, mint amilyen ezé a Regináé volt, ily semmiképen hozzá nem illő női szépséggel tüntetett ki. Kárpótlásképen tette, vagy azért, hogy korlátlanul szeszélyes hatalmát a kotnyeles ember bámész szemeibe csillogtassa – én nem tudom.

Persze, nem emiatt fogott el ellenállhatatlanul a kacagás, hanem kócos vendégem általános külseje miatt, mely a maga siralmas rongyosságában módfelett hasonlított az én vidékemen szokásos madárijesztőkhöz. Nálunk felé szokás a madárijesztőkre efféle fehér rongyokat akasztani. Boldogult édesanyám is azt hitte, hogy a fehér szín hatásosabban riasztja el az ültetvényeire kiszemtelenkedő verebeket, mint a fekete, vagy a másegyéb színű ringy-rongy, amit az ilyen – egyébként semmit sem érő – madárijesztő-vázra ráakasztani szoktak. Nem ijeszt az vissza – másnap – már egyetlenegy verebet sem. Hamar megszokják – akárcsak én ezt a Regina leányt az ő szakadozott rongyaival és előre kevélykedő szép mellével.

– Könnyű röhögni!.. – fakadt ki haragosan – de honnan vegyek jobb ruhát, ha nincs?

Megnyugtattam, hogy tökéletesen igaza van. Nem járja, hogy nevetek. Könnyű a szegényt kigúnyolni, de nehéz felruházni, tanítja minden röhögő tökfilkó okulására a Szentírás is. Bizonyos, hogy ha nagytiszteletű Herepei uram meglátott volna, illedelmetlen magaviseletemért alaposan megpirongat. Azonban nagyon messze vagyon most tőlem a derék tiszteletes úr, a haragos Reginát pedig majd mindjárt kiengesztelem.

– Nem rajtad nevetek, Regina fiam, hanem a ruhádon… aminthogy te sem engem tartottál az imént butának, hanem csak azt, amit mondtam. Most tehát – kvitt! Nem tartozunk egymásnak semmivel. Akarod, hogy ne tartozzunk egymásnak semmivel?

– Jó, – bólintott békülékenyen – különben rád kellene támadnom, hogy ha utálatosnak tartasz így, adj jobb köntöst és akkor rögtön ledobom ezeket a rongyokat.

– Ruhig… ki tart utálatosnak? Most egyébként nem locsogunk többet, hanem ebédelünk. Itt a jó finom gulyás – egy püspök sem eszik jobbat! Bár ugyan olyan püspökről még nem hallottam, aki gulyást ebédelt volna.

Kikanalaztam a kokeszliből egy nagy porciót és beleraktam a sajkámba. – Nesze, Regina, egyél. Itt hozzá a kenyér is. Itt hozzá a kés is és itt a tiszta vászonkapca is – szalvétának. Nem igaz ember, aki jobbat akar nyujtani, mint amire képes.

– Ez a kincstári finom cinkanál meg arra való, hogy segedelmével e császári étel utolsó csöppjét is gondosan kikanalazd a sajkábul. Azután tisztítsd ki kenyérrel, ami még benne marad. Egyrészt azért, mert ekként semmi sem megy belőle kárba, másrészt így könnyebb kimosni. A katona mindenre gondol, Regina fiam, merthogy a sajkát neki kell kimosnia.

Szakadt ingecske, hiányos alsószoknya és minden egyéb tökéletlenség el volt felejtve abban a pillanatban, amint a párolgó étel nagyszerű illata a Regina fitos orrába csapott.

Oly mohón nyult a sajka után, hogy szinte kiütötte a kezemből.

– Add!.. Éhes vagyok.

Adtam és a kis vörös evett. Én is térdem közé fogtam a »kokeszli«-t és ettem, de persze sokkal lassabban, mint Regina. Azzal tátogtam el a közbeeső időt, hogy az ő leírhatatlanul egészséges étvágyában gyönyörködtem azalatt, míg evett. Apró gyöngyfogai a legnagyobb könnyűséggel intézték el a kemény kenyérhéjat. Nekem is hibátlan fogaim vannak, ilyen produkciókra azonban nem merném őket munkába állítani. Dicséretére legyen mondva, ezúttal mégsem »falt« úgy, mint néhány órával ezelőtt, amikor az erdőben levő búvóhelyéről ide merészkedett. A száját sem a kezefejével törölte le, hanem a szalvétával. Sőt még azt is észrevette, hogy a szalvétája voltaképen nem szalvéta.

– Mondd… új vászon ez az izé… wat soll i sagen?..

Intettem, hogy az, egészen új, – azonképen nyaralt a borjumban, ahogy még odahaza kifaszoltuk a többi Ausrüstunggal.

– Mert ha már a lábadon volt…

Utánozhatatlan grimace-ra fintorodott el egész arca.

– Ná?.. kérdezte gyanakodva.

– Ná, ná… ördögöt! – tiltakoztam erélyes nyerseséggel, – háborúban sok minden lehet, – de az már csak mégsem lehet, hogy használt kapcával töröljem le a számat. Akkor inkább letörlöm a kezem fejével, mint ahogy te, meg a többi paraszt…

Gondoltam, nesze vörös a gyanusításért, – kapsz a füledbe egy kis égő taplót. Azonban nem látszott tudomásul venni a fülébe elhelyezett taplót… nyugodt maradt, s csak soványka vállait vonogatta.

– Nem vagyok paraszt, – dunnyogta egykedvűen.