Читать книгу Nagy magyarok élete (2. kötet) - Benedek Elek - Страница 2

Ott, Nápolyban volt az öccse, Endre, kit összeházasítottak a nápolyi király leányával, Johannával, de ezen a házasságon nem volt áldás. Johanna nem szerette Endrét s hallani sem akart arról, hogy férjét megkoronázzák. Ő maga akart a király lenni s Endrének a lenézett férj szánalmas szerepe jutott. Az udvarban Endrének egyetlen barátja sem volt, számba sem vették. Tolakodó jövevénynek nézték a gyenge, bátortalan ifjút s aszerint bántak el vele. Nem mondhatnám, hogy Magyarországnak érdeke lett volna vért ontani a nápolyi koronáért, de viszont az is igaz, hogy Lajos király nem nézhette tétlenül öccse megaláztatását. A magyar király testvére volt az, akit méltatlanul megaláztak s ezt sem a király, sem a nemzet nem hagyhatta megtorlatlanul. A fia sorsán aggódó anya, az özvegy királyné, már 1343-ban ellátogatott Nápolyba, hogy saját szemével lássa, mi történik a fiával. Amugy is régi vágya volt, hogy meglátogassa Rómát s ugyanakkor útba ejti Nápolyt is. Talán fogadása is tartotta, hogy meglátogassa Róma szent helyeit, hálát adni Istennek, ki csodálatos módon védte meg ő és családja életét Zách Felicián kardja ellen.

A király egy gyöngéden szerető fiú gondosságával rendezte anyja utazását. Nagy, fényes kíséretet adott melléje s rengeteg pénzt, ruhanemüt s más egyebet vittek a nehéz társzekerek. Tizenhét ezer márka aranyat, huszonhét ezer márka finom ezüstöt adott az olaszországi útra a király s még négy ezer márka aranyat küldött utána. Ezenkívül egy fél köböl vert aranyforintot s aprópénzt a magyar határig való költségre. Nyár derekán érkezett meg az özvegy királyné Nápolyba. Fia és menye nagy ünnepséggel fogadták, de az éles szemű anyát nem tévesztette meg a fényes fogadás. Világosan látta, hogy a gonoszlelkű Johanna nem szereti Endrét s míg az ő anyai szivének aggodalmát alázatos, mézes szavakkal el akarja altatni, alattomban minden követ megmozgat, hogy ne kerüljön Endre fejére a korona. Nehéz szívvel hagyta el Nápolyt s indult Rómába. Nagyszerű fogadtatásban itt sem volt hiány. Amely városokon áthaladt, mindenütt ünnepelték a magyar király anyját. Róma, az örökváros díszbe öltözötten fogadta. Hatlovas hintóban vonult be Rómába a királyné s vele szemben nyolc udvari hölgy ült. A következő hintókban is gazdagon öltözött nemes asszonyok ültek, akik csak úgy ragyogtak a mindenféle drága ékességtől. A hintókat ötven sarkantyús vitéz követte s utánuk nagyszámú cselédség. Midőn a királyné megjelent Szent Péter templomának küszöbén, a biborosok serege fogadta ott nagy tisztelettel s a nép »Éljen a magyar királyné!« kiáltással üdvözölte.

Három napig maradt a királyné a szent városban. Sorba látogatta a szent helyeket s a templomokat fejedelmi bőkezüséggel ajándékozá meg. És temérdek pénzt osztott ki a szegények közt, kiknek száma ez alkalommal feltünően megszaporodék. Annyira, hogy már nem is volt elég az alamizsnára szánt pénz. A koldusok arcátlansága elől valósággal kénytelen volt eltávozni a szent városból. Amíg ő Rómába járt, azalatt a követei folyton tárgyaltak az Avignonban székelő pápával. Ezek a követek rossz híreket hoztak a Nápolyba visszatért királynénak. A szentszék vonakodott megkoronázni Endrét s a királyné saját szemével láthatta, mint alázza meg fiát a kevély, a gonoszlelkű Johanna. Anyai szive megsejtette, hogy itt fiának az élete sincs biztosságban: haza akarta vinni. De Johanna mézes-mázos szavakkal elaltatta az anyai szív aggodalmait. Mindent igért, csakhogy haza ne vigyék Endrét. És a királyné ott hagyta a fiát, abban a hitben, hogy meg fogják koronázni. Ott hagyta orgyilkos kezek prédájának.

Lajos király mai értékben egy pár millió koronát áldozott arra, hogy necsak Johannát, de Endrét is megkoronázza a pápa. De Johanna még abba sem nyugodott belé, hogy az ura címzetes király legyen s hogy ezt megakadályozza, gyalázatos módon megfojtatta Endrét Aversa várában, hová a szegény ifjút vadászat ürügyével csalták. Történt pedig ez 1345 szeptember 19-én éjjel. E nap hajnalán lóra ült Endre, Johanna, a kiséret s egész nap vadásztak. Késő este tértek pihenni Aversa várában. Vígan vacsoráztak, aztán az urak elszéledtek, Endre és Johanna pedig visszavonultak hálószobájukba. Éjfél után egy órakor a gyilkosok összegyültek a templom mellett, belopóztak a király hálószobájával szomszédos terembe. Ott a teremőr beszólt hangosan Endréhez, valami ürügygyel felköltötte, kihívta. Endre fölkelt s hálóköntösben, fegyvertelenül, födetlen fővel kilépett a terembe. A gyilkosok rárohantak, azzal a szándékkal, hogy leteperik és megfojtják. Fegyvert nem használtak ellene, abban a babonás hitben, hogy sem vas, sem méreg nem fog rajta: megóvja ettől az a gyűrű, melyet édes anyjától kapott. Endre kétségbeesetten védekezett, segítségért kiabált, valahogy kiszabadult a gyilkosok keze közül s futott a szobája felé fegyverért. De az ajtó ekkor már zárva volt. Esze nélkül szaladt szegény egyik ajtóról a másikra, folyton segítséget kiabálva, de hiába: minden ajtó zárva volt. Johanna ott feküdt az ágyban, meg sem mozdult Endre magyar dajkája, Izolda fölébredt a szörnyű kiabálásra, az ablakhoz szaladt, segítségért kiabált, de a vár messze esett a várostól, nem hallották a kiabálását. A gyilkosok egy pillanatra megdöbbentek a nagy lármától s Endre kétségbeesett védekezésétől, de ismét összeszedték magukat, aranyos hajánál fogva földre rántották, hurkot vetettek a nyakára, kihurcolták a kertre nyíló erkélyre, itt fölakasztották, aztán a holttestet ledobták a kertbe.

A királyné egész éjjel nem mozdult ki szobájából. A dajka hiába szólította, nem felelt. Aztán a derék asszony sorba járta a szobákat, kereste kedves gazdáját, majd a cselédekkel lement a kertbe: ott megtalálták. És vitték a templomba, a barátok csöndes imádságban virrasztának mellette reggelig. Akkor már elterjedt a szörnyű hír Nápolyban. És a hol hallák a rettenetes esetet, nagy vala mindenütt a felháborodás. Erzsébet királynénak, az anyának, Lajos királynak és István hercegnek, a testvéreknek, fájdalma leírhatatlan. »Helyesebb ilyesmiről hallgatni, mert nyelv e keserüséget megmondani sem képes« – írja e kor egyik krónikása, Küküllei János esperes. Európa összes fejedelmei »az embertelen tett hallatára összeszorult szívvel és boszura lángolt lélekkel« fejezték ki utálatukat a gonoszságon, »mely, ha megtorlatlan marad, félő, másokon is elkövettetik«. Föl volt háborodva egész Olaszország s a jobb érzésüek hívták Lajos királyt: jőjjön, foglalja el Sziciliát, mellette lesznek. A nagy olasz költő, Petrarca, egész Olaszország meggyalázását látta e vadállatokhoz illő cselekedetben, mely »a legszelidebb, ritka jóindulatú ifjút, nagy reményekre jogosító királyt életétől kegyetlenül megfosztotta«.

Valóban, Lajos király nem hagyhatta megtorolatlanul testvére halálát. A pápa, Lajos követelésére, megindította ugyan a vizsgálatot, de sohasem tudódott ki, hogy ki volt a gyilkos. Ellenben Johanna ártatlansága »napnál fényesebben« kiderült s a vidám özvegy hamarosan férjhez ment Tarantói Lajos herceghez. Lajos királyt most kettős út vitte Nápolyba: megtorolni Endre gyalázatos halálát s követelni maga vagy másik öccse, István részére Nápolyt, mivelhogy ez a még Johanna apjával kötött szerződés értelmében megillette őt.

Nagy haderővel indult 1347 november havában Visegrádról s megérkezvén az olasz földre, minden városban, ahol átvonult, nagy tisztelettel fogadták s a zsoldos csapatok nagy tömegei szegődtek a magyar sereghez. A bűnös Johanna és férje s velük az egész hercegi család, melynek minden tagja részes volt Endre nyomorult halálában, kétségbeesetten készülnek az élet-halál harcra. Mert élet-halál harc az, mely reájuk vár. Vagy háromezer főnyi hadat összetoborzanak a megszeppent bűnösök, de Capua mezején Lajos király serege szétveri Tarantói Lajos herceg seregét. Johanna sírva, jajgatva, haját tépve menekül Nápolyból s csakhamar követi ura is. Ám a hercegek nem menekülnek, ők hódolattal várják Lajost: hátha megkegyelmez nekik. Durazzoi Károly és Róbert tarantói herceg Aversáig elébe mennek Lajos királynak, ki útban van Nápoly felé. A király barátságosan fogadja a hercegeket.

– Hát az öcséitek hol maradtak? – kérdi tőlük.

– Ők visszamaradtak Nápolyban, hogy előkészítsék a fényes bevonulást.

– Hozzátok csak ide, – mondá a király. – Ha együtt vonulunk a városba, fényesebb lesz a bevonulás.

A hercegek elküldenek öcscseikért, de a fiatal hercegek nem mertek eljönni Aversába. Rosszat sejtettek. Aminthogy Lajos király halálra is szánta őket. Újabb követség megy értük s végre megjönnek a fiatal hercegek. Most már mind együtt voltak: a három Durazzoi s a két Tarantoi herceg. A király nyájasan fogadta őket, este megvendégelte, aztán kockajátékhoz ültek. Egész este a király nyert a kockajátékon. Másnap este ismét nagy vacsora volt a királynál. Vacsora előtt körülhordozták a kézmosó medencét, elsőbb a királynak, azután a hercegeknek, végül rangszerint a többi uraknak. Aztán vacsorához ültek. A király külön asztalhoz, a hercegek s az urak ismét külön-külön asztalhoz. Egy Lallo nevű úr, aki a vacsoránál felszolgált s aki előző este már figyelmeztette Durazzoi Károlyt, hogy halál vár reájuk (a herceg azonban nem hitte), most oda súgta neki: »Fogoly hercegem, nem akartál tanácsomra hajolni? Rosszkor jöttél ide; hanem ha még futhatsz, fuss.« De a herceg most sem hitt neki s dühös pillantást vetett rá.

Vacsora után a király maga elé hivatta a hercegeket s addig nyájas tekintete most egyszerre elvadult és nyers hangon kiáltott Durazzoi Károlyra:

– Gonosz herceg, tudd meg, hogy kezemben vagy és hogy érdemed szerint fogsz meghalni. Valld meg magad tetteidet, melyekkel királyi felségünket elárultad, nehogy tanukat kelljen állítani ellened. Mondd meg, miért gátoltad nagybátyád, a pèrigordi biboros által öcsénk megkoronázását, mely késedelemnek következése volt az ő halála? Íme, itt a leveled, melyet noha titkon írtál, most nyiltan vádol téged. Továbbá, jól tudtad azt, hogy boldog emlékű bátyánk, Róbert király rendelkezéséhez képest Mária (Johanna nővére) a mi családunk számára volt föntartva és te álutakon őt feleségül vetted. Legfőbb bűnöd pedig, hogy jóllehet te valál, ki bennünket az országba hívtál, pártfeleket szereztél nekünk, Endre öcsénk gyilkosait üldözőbe vetted, amiért megbocsájtottuk volna előbbi gonosz tetteidet: de hogyan merészelted aztán Aquilát, melyet védőfalunkul készítettél, Johanna érdekében körültáborolni? Vajjon melyik tettedből tűnik ki inkább álnokságod? Behívtál, hogy itt megölj; vagy behívtál, hogy Johannát és a Tarantoiakat megsemmisitsük? Aztán, azt hivéd, könnyen elbánsz velünk vagy helytartónkkal és magadnak marad az ország? Hiúk valának terveid; játékod tárgyává nem teszesz bennünket!«

A hercegek sápadtan, némán hallgatták a király súlyos szemrehányásait. Durazzoi Károly hebegve mentegetődzött. Hogy ő Johanna parancsára szállotta meg Aquilát, de mihelyt hirül vette Lajos jövetelét, kivonult onnét. A Jézus Krisztus irgalmára kérte a királyt, hogy könyörüljön rajta.

De a király hajthatatlan maradt. Laczkfi István vajdára bízta a hercegek őrizetét s miután ez egy külön szobába elzáratta őket, a király összeült híveivel, hogy megbeszéljék a további teendőt. Azt határozták, hogy Durazzoi Károlyt kivégeztetik azon a helyen, ahol Endrét meggyilkolták, a többi herceget pedig foglyul Magyarországba viszik.

Az itéletet végre is hajtották. Durazzoi Károlyt ugyanazon az erkélyen, ahol Endrét megfojtották, lenyakazták, a többi herceget pedig Visegrádra szállították, ahol a hercegek »tiszteletben és bőven részesültek mindenben, mint a királyi felség rokonaihoz illik«.

Ám Durazzoi Károly kivégzése s a többi herceg fogságra vetése visszatetszést szült Olaszországban. A hercegek híveinek nem volt nehéz izgatni a népet s előrelátható volt, hogy Lajos uralma nem lesz tartós Sziciliában s meg kellett elégednie a címmel, melyet haláláig viselt. A pápa hallani sem akart arról, hogy megkoronázza. Ennek ellenére Lajosnak talán sikerül a koronázás, ha közbe nem csap a pestis, a »fekete halál«, mely akkor végig söpört egész Európán s mely Lajost is hazatérésre kényszeríté. Maga elé hivatta Szicilia összes nagyjait, a városok, erősségek és falvak képviselőit, hogy jobbágyi hűséget esküdjenek neki. Ez meg is történt. Aztán berendezte a nápolyi udvart. Többnyire benszülötteknek adta az országos méltóságokat, de helytartójának mégis Laczkfi István erdélyi vajdát, ezt a nagyeszű, vitéz férfiút akarta kinevezni. Ám Laczkfi nem fogadta el a helytartóságot, kinevezte hát Wolfhardt Ulrikot. Reá bízta a nápolyi várakat, a többi várat pedig vegyesen magyar és német emberekre. Így elrendezvén a dolgát, csekély kisérettel visszatért Magyarországba.

Alig ért haza, Johanna hívei fölemelték a fejüket. A király egyelőre Laczkfi vajdát küldötte vissza, kinek nagy és rettegett hire vala Olaszországban. Nehéz volna csak felsorolni is az ő vitézi tetteit Sziciliában, akit »bölcs és győzelmes« embernek tartottak, azt mondták felőle, hogy olyan, mint Laczkfi István. A király maga is, Laczkfi hivására, újra elment Sziciliába 1350-ben. A szó igaz értelmében »karddal« lépett most az olasz földre. Részt vesz a hadjárat fáradalmaiban s mintha csak keresné a halált, hadai élén jár s »éljen Magyarország!« kiáltással rohan a csatákba. Az 1350-ik esztendő július 14-én érkezik Canosa vára alá. Hirnököt küld fel az őrséghez: adják fel a várat. A válasz kitérő volt s a király most karján paizzsal, egyik kezében tüzes csóvát lobogtatva rohan a kapunak, hogy fölgyujtsa. Nyomában a vitézek, csákányokkal és csáklyákkal próbálnak feljutni s megbontani a falakat. Az őrség vitézül védi a várat s a kaput döngető csapatra dobálják a köveket. A király hágcsón törekszik fel a várba, de egy kő kézen találja s lezuhan az árokba. A vár parancsnoka látja ezt s megparancsolja embereinek, hogy kiméljék a király személyét. És szól a királynak: Igen csodálom, felség, hogy ily veszedelmes támadásnál elől harcol. Kegyeskedjék távolabb vonulni.

A király megköszönte a parancsnok jóakaratát de hozzátette: illő, hogy a király jó példát mutasson vitézeinek.

Az őrségnek nem jött segítség, végre is feladták a várat s szabadon elvonultak. A környékbeli várak és városok követségei pedig nagyszámmal jövének, hogy bemutassák hódolatukat a magyarok vitéz királyának.

Canosa bevétele után Melfiben táborozott a király s ott esett meg vele az a nevezetes eset, hogy Tarantói Lajos herceg párviadalra hívta. Levelet irt a herceg a királynak s felszólította ebben, hogy vívjanak meg. Jól tudja ő – azt írá többek közt – hogy a magyar király nem törődik többet a kúnjaival s egyéb szegény népeivel, mint a kutyákkal, ám ő sajnálja a maga lovagjait, legjobb hát, ha ketten megverekednek. Aki győz, azé legyen Szicilia. Végül a párviadal helyéül felajánlja a következő helyeket: Páris, Avignon, Perugia és Nápoly. Lajos király tanácsot ült híveivel s válaszolt következőképpen: A párviadalt elfogadja, de a javasolt helyeket nem. Párist azért nem, mert a francia király a nápolyinak nagyapja. Avignont azért nem, mert jóllehet ez a város a pápáé, mégis a Provence tartomány főhelye s ott Tarantói Lajos parancsol. Perugiát azért nem, mert az ura, a császár ellen fellázadott. Nápolyt sem fogadja el, hogy miért, azt igazán felesleges indokolni. Ellenben szivesen párviadalra kél vele a német császár előtt, ki a legelső fejedelem, vagy az angol király előtt, ki mindkettejüknek barátja, vagy az akvilégai patriarka előtt, ki katholikus és pártatlan.

Ilyen tartalmú levéllel küldötte vissza Lajos király a követet, kinek, hogy ne fáradt légyen hiába, egy prémes öltönyt ajándékozott. Erre aztán hosszabb levélváltás következett s végre abban állapodtak meg, hogy az angol király előtt vívnak meg. Ám Tarantoi Lajos meggondolta a dolgot, a kihívást visszavonta, miről a segédek, Lajos király részéről: Laczkfi vajda, Kont Miklós és Wolfhardt Ulrik, annak rendje és módja szerint írást állítottak ki a nápolyi Szent Antal kápolnában.

Azt írta Tarantoi Lajos herceg Lajos királyról a párviadalra szólító levélben, hogy kúnjaival és egyéb pogányaival nem törődik többet, mint a kutyáival. Ezt az igaztalan vádat csakhamar fényesen cáfolta meg Lajos király a Silaro folyó mellett. A király nehány vitézével éppen alkalmas gázlót keresett a folyón, midőn egy közvitéz ért oda a lovával, hogy megitassa azt. A király megszólította:

– Fiú, menj bele a folyóba, hadd lássam, mély-e?

– Felséges királyom – felelt a katona – félek, hogy elragad az örvény.

– Ne félj semmit, csak ugrass be!

A katona megsarkantyuzta lovát, beleugratott a folyóba s egyszerre csak feje fölött összecsapott az örvény. A ló valahogy kivergődött, de a legény bent maradt s kétségbeesetten viaskodott a halállal. És a király habozás nélkül beugrat az örvénybe, mely összecsap az ő feje fölött is. De finom skarlát köpenye elterült a víz szinén s az, mint valami vörös kerék, fentartotta a királyt. Nem a maga életére gondolt, a közkatonáéra: megragadta üstökénél fogva s kiuszott vele a partra. Aztán sátrába vitette a legényt, száraz ruhát adatott rá a magáéból, majd meg két lábánál fogva megkalinpáltatta a levegőben, hogy a víz kifolyjon belőle. A közkatona életét megmentette a király!

Személyes bátorságának, lelke nagyságának, nemességének számtalan példáját jegyezték fel hazai és külföldi krónikások. Aversa ostrománál ismét ott látjuk a királyt hadai élén. Mindenütt ott van, hol legsűrübben osztják a halált, hol karddal, hol lándzsával osztja ő maga is. Egyszer aztán – 1350 július 26-ikán történt – nagyon közel »merészkedett« a város falához, el egészen ama helyig, hol testvére holttestét lelökték vala… Meg is adta az árát vakmerőségének. A vár faláról valaki megismerte a királyt s rá vonta nyilát. És a nyíl talált: a király ballábába furódott. Rémülten vitték sátrába a megsebzett királyt, kinek rettenetesek valának a fájdalmai. Álmatlanul töltötte az éjszakát. A nyíl beledagadt a lábába. Ki kellett húzni. De úgy látszik, nem volt ott doktor, mert Laczkfi István és Wolfhardt Ulrik vállalkoztak a nyíl kihuzására. Tizenkét rántással sikerült kihuzni a nyilat, minden rántással húst szaggatván ki s okozván szörnyű fájdalmat a királynak. Már azt hitte, hogy belehal s rendelkezett a temetkező helyéről. Esztergomot jelölte meg. De az isteni Gondviselés megtartotta a nagy király életét a magyaroknak. S amint egy kevéssé csillapult a fájdalma, lóra ült, végig lovagolt a táboron. A katonák lelkesen kiáltották: »Éljen Lajos, Magyarország, Jeruzsálem és Szicilia királya!«

Az ostrom még sokáig tartott, de végre is Aversa megadta magát. És Nápolyba is bevonult a király. S teljesen fölépülvén lábbajából, elindult Rómába, közben Laczkfi Endrét nevezvén ki Szicilia helytartójául. A »fekete halál« megszünte után Európa népeinek százezrei zarándokoltak Rómába, ide vágyódott Lajos király is. Ezer bőrsisakos vitéz kisérte ez útjában. Mint anyját annak idején, nagy ünnepséggel fogadták a szent városban őt is. Szőnyegek voltak elterítve Róma utcáin, feldíszítve a házak s lelkes éljenzéssel kisérte nagy néptömeg a magyar királyt a Szent Péter templomáig. A pápa üresen álló palotájában szállásolták el s boldogok voltak azok a római urak, kiket a király vendégeül fogadott. Több napig ájtatoskodott Rómában a király, aztán búcsut vett a szent várostól, búcsut az olasz földtől, oly sok diadalának szinhelyétől s visszatért az édes anyaföldre: szép Magyarországba, a magyaroknak nagy örömére.

Az 1350-ik esztendő október 25-én érkezett haza Lajos király. És két év múlva hazajöttek az ott hagyott magyar hadak is. Mert Sziciliában csak addig tartott a magyar uralom, míg Lajos ott volt személyesen. Amint hazajött, bár a magyar hadak derekasan viselték magukat, újra Johanna hívei kerekedtek felül. Végre is lemondott Nápolyról s a hosszas huzavonának az lett a vége, hogy a Lajos által kivégeztetett Durazzoi Károly herceg hasonnevű fia lett nápolyi király. Ez az ifjú Lajos király udvarában nevelkedett, az ő hadai segedelmével szerezte meg a nápolyi trónt. Johannát elfogatta s egyben megesküdött Lajos királynak, hogy leányait (mert Lajosnak nem volt fiúgyermeke) sohasem háborítja meg Magyar- és Lengyelország birtokában. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a kis herceg, akinek Kis Károly néven volt rövid, de gyászos szerepe Magyarországon, Lajos király halála után csunyán megszegte esküjét.)