Читать книгу Nagy magyarok élete (2. kötet) - Benedek Elek - Страница 3

Huszonhét éves volt Lajos király, midőn megnősült. Az ország érdeke mellett szive tanácsát is követte a házasságban. A morva őrgrófnő, kinek még gyermekkorában eljegyezték volt, meghalt leányúl s a közbejött nápolyi események aztán jóideig hátráltatták abban, hogy családot alapítson. Felesége, a gyönyörű szép Erzsébet, a bosnyák király leánya, a magyar udvarban nevelkedett: itt szerették meg egymást igaz szerelemmel. A szép frigyet Isten három leánygyermekkel áldotta meg s bár nehéz gond ült Lajos lelkén, hogy nem volt fiúgyermeke (közben István öccse is meghalt), felesége iránt érzett gyöngéd szerelme meg nem változott. Megható példáját adta ennek a király, midőn Erzsébet önként akart zárdába vonulni, hogy férje újra megházasodhassék. El is mentek Zárába, ott egy szép klastromot építettek, de mikor arra került volna a sor, hogy a királyné fölvegye a fátyolt, »a királyon erőt vett szerelme« s visszatért nejével Budára.

Három leánya közül Katalin, kit Durazzoi Károlynak szánt volt feleségül, meghalt, mielőtt a frigy létesülhet vala. Mária nevű leányának a lengyel, Hedvignek a magyar koronát szánta. Egy nagy és hatalmas birodalom képe lebegett a király szeme előtt s midőn Kázmér lengyel király halála (1370) után Lengyelországnak is királya lett, három tenger mosta Magyarország határát: a Keleti-, Adriai- és Fekete-tenger. De sok magyar vér folyt, míglen három tengerig terjeszkedett ki az ország határa. Még Kázmér király életében hadakozott a lengyelek legnagyobb ellenségével, a litvánokkal s leverte azokat. (E háboruban is egy vár ostroma közben nehéz fejsebet kapott.) Haddal segítette a »bölcs« II. Albert osztrák herceget. Mindössze 400 íjászt küldött ugyan a herceg segedelmére, de maguk a németek elismerték, hogy az a 400 vitéz döntötte el a harcot, melyet 5000 osztrák esztendőkön át hiába vívott a svájciakkal. Bizony kár volt az itt folyt magyar vérért, mert Albert fia, Rudolf, rávetette a szemét Magyarországra s ármánykodásaival összeveszítette Lajos királyt IV. Károly császárral és cseh királlyal. Szerencsére, kisült az ármánykodás, a régi jó barátság újra megerősödött s meg is pecsételődött azzal, hogy a császár fiával, a gyermek Zsigmonddal eljegyezték (1372.) Máriát, Lajos egyik leányát.

Ám ezt megelőzően még nagy leszámolása volt Lajosnak: Velencével kellett leszámolnia. Ezt a leszámolást félbeszakította volt a nápolyi hadjárat, de Lajos csak alkalmas időre várt, hogy a büszke Velencét megalázza. A hány ellensége volt Velencének, azzal mind szövetkezett, így indult hadba 1356-ban. A tengerparti városok készséggel hódoltak meg neki: örültek, hogy megszabadultak Velence zsarnoksága alól. Csatát csatára nyert Lajos s a velencei köztársaság megalázkodva mondott le 1358-ban Dalmáciáról.

Legyőzvén Velencét, egy nagyszerű feladat várt Lajosra: meggyökereztetni a Balkán-félszigeten a magyar uralmat. Ha ez sikerül neki, nagy, századokra kiható veszedelemtől menti meg az országot: a törökök gyászos emlékű pusztításaitól. Mert a török ez időben jelent meg Európában. Kis-Ázsiából özönlött át a török s I. Murad szultán vezetése alatt kezdette meg hódító útját. Egyedül a magyar erő küzdhetett volna meg a rokon nép ősi erejével, föltéve természetesen, hogy a Balkán-félsziget összes népeit egy közös feladatra, a törökök visszaverésére tudja egyesíteni magyar vezetés alatt. De Lajos király buzgó katholikus létére a Balkán összes népeit az egyedül üdvözítő katholikus hitre akarta téríteni s ezzel a térítő munkával akaratlanul is a török terjeszkedés útját egyengeté. A Balkán népei a görög hitet vallották s a túlbuzgó térítés egyre jobban elidegenítette a népeket a magyar uralomtól. Aki áttért is a katholikus hitre, csak névszerint volt katholikus, lelkében nem az. Havasalföld, Moldva már uralkodása kezdetén hűbéresei voltak Lajosnak. Azzá lett Szerbia, Bulgária, Bosznia is. A Fekete-tengertől az Adriáig a hűbéres országok egész sora volt, melyeknek azonban nem lehetett bizni a hűségében: maga Lajos király tette kétségessé a hűséget, a megbizhatóságot a katholikus vallás erőszakos terjesztésével. Sokkal inkább vonzódtak a Balkán népei a törökhöz, mint a magyarhoz, mert a török nem törődött mások vallásával, aminthogy később is, mikor ráült Magyarországra, nem törődött azzal, hogy a magyar nép miféle vallást követ, csak fizesse az adót.

De nemcsak hogy a Balkán népeit nem lehetett egyesíteni, Európa katholikus népei sem tudtak kezet fogni a török ellen. A pápa ugyan keresztes hadjáratot hirdetett ellenük, gyűjtöttek is e célra tenger pénzt, csakhogy ezt egyébre költötték el. Egyelőre tehát szó sem lehetett arról, hogy Lajos nagyobb haderőt állítson ki és meg kellett elégednie néhány kisebb csatában nyert diadallal. Az a reménye, hogy a lengyel korona megnyerésével hadi ereje nagyot növekszik s visszaverheti a mind előbbre nyomuló törököt, nem teljesült. Midőn nagybátyjának, Kázmér királynak halála után fejére tették a lengyel koronát, nagy volt Lajos öröme, mert valóban ez időtájt egyetlen európai uralkodónak sem volt oly nagy és hatalmas birodalma, mint neki. De nem sokáig volt az öröme zavartalan. Csakhamar elkedvetlenítették a lengyel urak mértéktelen követeléseikkel s boszusan hagyta ott Lengyelországot. Édes anyját bízta meg a kormányzással, de az özvegy királyné sem tudott boldogulni a lengyel urakkal s ő is ott hagyta az országot. Szóval: Lajosé volt Lengyelország, de kevés örömet s temérdek boszuságot szerzett ez az örökség s igazi hasznát sem ő, sem Magyarország nem látta. Ám a világ előtt nagy volt a tekintélye a magyar királynak s midőn Velence újra mozgolódni kezdett, nemcsak hogy Dalmáciáról való örökös lemondásra kényszerítette Velencét, de 7000 magyar arany évi adó fizetésére is kötelezte.

Ez volt utolsó nagy cselekedete Lajos királynak, ki sokszorosan megérdemelte a »nagy« jelzőt neve mellé. Teljes negyven esztendeig volt Magyarország királya s ez a negyven esztendő egyik legfényesebb kora a magyar történelemnek. Nem csupán azért nagy ő, hogy a magyar birodalom területét fegyverrel és okos számítással három tenger széléig terjesztette ki, hanem nagy volt azért is, mert szeretettel gondozta országának, népének érdekeit s nagy királyi hatalmát népe javára használta ki. Mint később egyik halhatatlan utóda, az igazságos Mátyás király, ő is gyakran megfordult a nép közt álruhában, meghallgatta a nép panaszát s tehetsége szerint orvosolta. Törvényben védte meg a középnemesség birtokát az elzüllődéstől. Az 1351-iki országgyűlés alkotta e törvényt, mely valóképen az arany bulla megerősítése, egy pont kivételével. Az arany bulla e pontja korlátlan hatalmat adott a nemes embernek, kedve szerint hagyhatta a birtokát bárkire. Lajos törvénye törölte ezt a pontot: a nemes ember birtoka, ha fiuörökös nélkül halt meg, a rokonokra szállott, idegen kézre nem kerülhetett. Ugyancsak törvénynyel kötelezte a jobbágyságot, hogy terményeiből kilencedrészt fizessen a földesúrnak. Ez a kilenced valóképen tized volt. A termény egy tizede a papok, egy tizede a földesurat illette. A nemességen nagy teher volt a honvédelem, s hogy ebbeli kötelességét teljesíthesse, volt szükség a jobbágy által fizetendő tizedre. Nagy teher volt ez a népen s kezdetben a nemesség sem szivesen élt e jogával. Kitünik ez abból, hogy a törvény súlyos büntetéssel kényszeríti a földesurat a tized pontos behajtására. Az pedig ennek a magyarázata, hogy a földesúrnak nem állhatott érdekében a földmíves nép megterhelése. Nem voltak bővében a munkáskéznek, s ha a jobbágy a nagy terhek súlya alatt elnyomorodik, ki szántja-veti a földesúr földjét? De ugyanez a törvény megadta a jobbágynak a szabad költözködés jogát is, s a költözködni akaró jobbágyot a földesúr nem tarthatta vissza régi vétkeért, csak az esetben, ha épp akkoriban követett el valami kihágást, gyilkosságot, gyujtogatást vagy egyéb »iszonyatosságot«. A nagy terhet tehát azzal enyhítette a király, hogy a népnek jogot is adott. És nemes szándék vezérelte abban is, hogy a földesúrra bízta a biráskodást a jobbágy dolgában. Később sok földesúr visszaélt ezzel a hatalommal, de akkoriban célirányosnak mutatkozott ez: ki védje meg az igaztalanul megtámadott jobbágyot, ha nem a földesúr?

Lajos király hadakozásai tömérdek pénzt emésztettek fel, de ő teljes erejével munkált a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem virágzásán s az ő uralkodása idején minden téren nagyot haladott az ország. Haladott, fejlődött anyagi és szellemi javakban egyaránt. Nemcsak ő látott és tanult sokat olaszországi hadakozásaiban, de sokat láttak, tanultak a magyar vitézek is, s haza jöve, hasznosították itthon az idegen földön tanultakat. Az ország nevezetesebb városait mindenképen támogatta előbbre haladásukban; a közlekedést, a külső országokkal való kereskedést megkönnyítette jó útakkal és – jó pénzekkel. Ő előtte idegen országokba volt kénytelen menni a tanuló ifjuság: főiskolát alapított Pécsett, hol évenként ezer magyar ifjú gyűlt össze az ország minden részéből. Visegrádról Budára költözött át az udvar s palotát épített itt, melyet Attila várának neveztek. Ezzel Buda az ország székvárosává, az ország központjává lett. Itt volt az ország szive. S ez a szív magyar volt akkor. Mert Lajos király udvarában magyar nyelv és magyar lélek uralkodott, az idegenséget nem tűrte meg a király!

Az ország nagyobb városaiban sorra emelkedtek a középületek, templomok, gyárak, magánházak. Fejlődött a műipar, különösen az ötvösség. Voltak már festők, szobrászok s két e korbeli magyar szobrász: Dénes és Miklós mester műve volt Szent László híres lovasszobra, mely több száz esztendeig állott fenn Nagyváradon.

A magyar nép igaz lélekkel szerette Lajos királyt: szerette benne a nép atyját, a tiszta életű embert, az igazságos, vallásos lelkű királyt s a bátor szivű hőst, ki részt vett jóformán minden hadakozásban s ki nem a hadsereg mögé huzódva biztatta vitézeit: előre! – hanem a csatasorba állott s úgy kiáltotta: utánam! Éljen Magyarország! Német író jegyezte fel róla, hogy »Éljen Magyarország!« kiáltással rohant a csatába: nincs okunk kételkedni a német író e feljegyzésének hitelességében.

Nemcsak hadserege által, de ő maga a saját személyében is terjesztette hírét a magyar vitézségnek, a magyar lovagiasságnak. Mely kár, hogy e nagy embernek nem volt fia! Ennek a gondja s folytonos betegeskedés bántotta, emésztette életének utolsó idejét. A dali ifjú- s az erős férfikorban, csatákban kapott sebektől sinylődött öreg korában a nagy király – hány koronás főről lehet ezt még feljegyezni?

Három csatában: Canosánál, Aversánál és Belenél (a litván háboruban) sebesült meg. Végig szenvedte a fekete halál gyötrelmes aggodalmait. Egy ízben (1353.) Zólyomban, vadászat közben medve sebesítette meg. A megsebzett medve, melyre dárdájával támadott, ledöntötte s két lába szárán huszonhárom marással sebesítette meg a királyt. Bizonyosan meg is öli a királyt, ha idejében le nem szúrja a fenevadat Besenyő János lovászmester.

A sok régi seb okozta szenvedések erősen megviselték a nagy királyt. Megtörve, csöndben, visszahuzódva, a tudományoknak élve és ájtatos imádkozásban töltötte élete alkonyát. Mindkét leányát eljegyezvén (Máriát Zsigmonddal, a későbbi magyar királlyal, Hedviget Habsburg Vilmossal), gyönyörű kápolnát épített a fejérvári Boldogságos Szűz templomának egyik oldalán. Maga számára építette a kápolnát: a nagy király, a nagy ember készült a halálra. Az volt az utolsó kivánsága, hogy e kápolnában temessék.

És leszállott érette a Halál angyala: ott találta a nagy királyt Nagyszombatban. Az 1382. esztendő szeptember 10-én éjjel hunyta örök álomra szemét. A ház, melyben meghalt, ma is megvan. A kápolnának, ahová temették, nyoma sincs…