Читать книгу Nyomor - Bródy Sándor - Страница 4
I.
Mefisztó barátom
II
ОглавлениеEgy napon vaskos levelet kaptam a helyi postával. Felbontva, egy sűrűn teleírott ív hullott ki belőle. Megnéztem az aláirást: hát Hajnács Gáspár – az én Mefisztó barátom neve volt alábiggyesztve.
A kétségkivül hosszú s félig nagyon is okos, de másrészt sült bolond levél igy kezdődött:
»Valami szépirodalmi lapban véletlenül egy »borzasztóan« szerelmes versét olvastam. Első látásra némi szimpatia kelt bennem ön iránt: hát sajnálni vagyok kénytelen most, hogy »Kétely« czímű poémáját olvastam. Szegény barátom: ön kizárólagosan követeli magának hölgye szivét! Mit: nem ismeri a nő fiziologiáját, sem anatomikus összetételét? Ön nem tudja, hogy a nőnek nem lehet egyet szeretnie és lehet százat anélkül, hogy u. n. szerelmi ereje megcsappannék!? Felteszem, hogy kérdéses versében igaz érzelmeket fejez ki s nem képzelgés az sem, amire ott kilyukad, t. i. hogy megtudna halni, ha Adelgunda vagy Teofánia – hogy is hívják hősnőjét? – igen, – Lukrétia: mást is szeretne! Nos, barátom, akkor csak csináljon jó előre testamentumot; – mert biztos lehet feltevésében: Sidonie – vagy hogy is hívják? – mást is fog szeretni! Hanem üsse kő: mit törődik ön vele; én azt ajánlom: nyugodjék meg a teremtés rendelésében s vígasztalja magát… Nő –: nő! – Az imént keresgélve fiókomban, egy régi versemény-töredékemet találtam meg; hja, én is voltam valaha – gyerek. Az asszonyról szól s önnek nagyon alkalomszerű. Nézze el a rossz rím s méretet és – okuljon belőle!«
A levélhez egy dialog, vagy helyesebben trialog volt csatolva, mely annyira sajátságos, hogy kihagyva a kihagyandókat, itt közlöm:
AZ ASSZONY
Személyek: Az asszony, a szerető, a férj
I
Az asszony, a szerető
Szerető.
Nos, édes angyalom,
A holnap éjfelén,
Kertednek déli részletén;
Titokfödő édes homályban
Lelket üdítő illatárban…
Én majd korábban ott leszek
És készitem az – enyhelyet.
Asszony.
(Gondolatokból ébredve.)
Nem… nem lehet…
Szerető.
És vajh miért?
Aludni fog a férjurad:
Használhatod álkulcsodat;
Okos asszonyt ki rajta ért,
Vagy ördög volt vagy szinte nő…
Hű szerelem: az itt a fő,
A melynek minden semmiség!
(Félre) – És mindenség a semmiség.
Asszony.
Ó Istenem, hogy nincs erőm,
Olvadni véled édesem,
Kinek ha csókját érezem,
Habzik erem és ég velőm…
De visszaránt a becsület.
Szerető.
Ez ördögfit ne emlegesd!
Mely árny ablakban itt kerít;
S a borba ürömöt vegyít
Egy »Semmi« ez, mit emberek
Enszívükbe bevettenek
És olyan nagynak képzelik,
Hogy a valónak élveit
Nem engedik be emmián;
Gondolván, hogy hely nem telik. –
Más lesz a baj, (szivére mutat) itt talán,
Csak baktat benn az érütés…
Asszony.
Ó égi kéj és szenvedés!
Ha rajtam állna csak,
Ha őrült, bódúlt szívemen
Csak lelkem volna hallgatag
S ne zúgná zajjal száz harang:
»Ne tedd… ne tedd… ne tedd!«
Mi ez? A lélekismeret,
Elhalt anyámnak óvó szózata,
Mely megrezzenti lelkemet.
Megrezzentvén,
Felébreszt ím,
Lágyan, halkan, csendesen…
– Könyörülj meg istenem!
Szerető.
Ne kivánd tőle – tehetetlen,
De tégy magad szelíd galamb
Ki szörnyű naivul azt hiszed,
Hogy elhagyván vén férjedet:
Ezzel szivébe törsz tüzes vasat
Neki – és egész familiádnak
S az egész nagy világnak!
Ó kedves, együgyű virág,
A ki csak egynek illatoz,
Egy vén kertésznek nyíladoz:
Holott felnyitva néki a világ,
Ó kedves, együgyű virág!
– Ó kincscsel sűrűn megrakott.
S ki kincsét egynek osztogatja el,
Annak, kit jobban másnál nem kegyel
S tán úgy se, mint egy másikat, –
Ó kincscsel sűrűn megrakott!
Ó kedves, együgyű virág:
Hadd üdülnöm fel kebleden;
Ó édes, kedves kincsesem:
No, nékem egy szemert sem ád…?!
Asszony.
Úgy, úgy, kiabáld túl lelkemet,
Felajzó, kínzó lelkeket!
Szerető.
Hiszen a sors – nyilvánvaló –
A virágot nem egynek szülte csak
S ha bája kéjt bár egynek ad:
Nem lészen lénye még fakó!
A dús paza’lja vagyonát:
Kagylóval mernek Oceánt. –
Nos, édesem?..
Asszony.
Szegény anyám! Ó óvó kéz…!
Szerető.
Mondjátok meg folyó vizének,
Hogy egynek adjon hűs italt!
Tiltsátok meg az ég legének:
Üdítőül csak egynek adj!
Ó irigy nép, bátor világ,
»Egyenlőség!« ki ezt kiáltod,
De nyomban rája úgy kivánod:
Csak egynek adja egy magát.
Haha! (gúnyosan nevet.)
Nos édesem… meg végre oszt’
Az édes titkot csak mi ketten
Tudjuk meg és más senki sem…
(Megöleli s megcsókolja.)
Férj.
(Belép, meglepetve.)
Nos, Asszonyom?!
Asszony.
(Pillanatnyi zavarral.) A rokonom.
Kiről beszéltem oly sokat:
Messziről jőve látogat;
Hogy már megyen, úgy sajnálom. –
A férjem! (A szeretőnek férjét bemutatja.)
Szerető.
(A férjjel kezet fogva.) Jó uram…! (Az asszonynak kezet csókolva.) Az ég veled!
Teszem szerencsém röviden!
Férj.
Derék… derék!
Szerető.
(Menés közben súgva az asszonynak.) No hát?
Az asszony.
(Súgva.) Igen!
* * *
Eddig tartott a sajátságos poéma. A különös levél pedig így végződött:
»Még sem olyan bolondok azok az eszkimók…! Miért? Kérdje meg ön Hajnács Gáspárt vagy feleségét. – Laknak »itt« és »itt.««
