Читать книгу Nyomor - Bródy Sándor - Страница 8

A bútorok visszakerültek. Az erzsébetvárosi kis lakás újra olyan volt, mint régen.

A szegény beteg azonban nem akarta az ő bőrdivánját elhagyni. Talán nem is tudta. – Csak feszelgett, vergődött, amint egyenként hozták vissza az elzálogosított tárgyakat. Beszélni akart volna, de nem tudott.

Az asszony jókodik körülte s ő a fal felé fordúl. Mindig van egy-két gyerek a paplana alatt, kit hevesen ölel magához.

Alig-alig szól egy szót, sóhaját elfojtva, összeszorított ajkakkal, némán fekszik.

Reggel óhajtja az éjt s éjjel alig várja a reggelt. – A kielégített gyomrocskájú aprószentek vígan hanczúznak körülte.

Megjelenik a szőke igazgató úr is betegágyánál. Lehúnyva szemeit, alakoskodik, mintha aludna.

Az összeszáradt szemhéjak alatt két nagyon is éber szem ég, éget.

Az asszony halványan ül egy széken s int a vendégnek, hogy távozzék.

A beteg felveti szemeit a szép asszonyra s nézi, hosszan, nézi.

Mondhatlan szerelmet súgároznak ki magokból a még mindig gyermekies, de már homályosodni kezdő szemek.

És megcsillan a kifejezhetetlen emésztő vád is a merev tekintetben.

Az asszony elmerűlve néz a semmiségbe s bár arczán a szánalom látszik, alakján, érzéki testén tombol az élet.

Szegény beteg szólani akar s ki-kiejt egy tört, értelmetlen hangot. Végre mégis kimondja:

– Igaz?

– Mi?

– Semmi… semmi!

Behúnyja szemeit s a falhoz fordúl.

Napok mulnak s nem szól egy szót sem. Nincs semmire szüksége s alig eszik valamit. Orvost nem enged magához. Egy nap azonban odaszólítja magához az asszonyt, összevissza csókolja kezeit:

– Hát igazán édesanyádéktól kaptad azt a sok pénzt?

– Igen.

– Mióta nem koldúsok?

– Örököltek.

– Igaz?

– Igaz!

– S te nem űzöl el magadtól?

– Ugyan!..

– Ah, mint szeretnék élni, élni…

Nem fejezte be a mondatot; nem akarta, vagy nem tudta?

Voltak azonban napok, midőn ismét szerfelett nyughatatlan lett. Úgy tetszett neki, mintha az ablakon keresztül a szőke igazgató alakját pillantotta volna meg.

– Miért jő ide engem kínozni ez az ember!?

– Hisz nem jő!

– Láttam.

– Képzelődöl.

– Tudom, hogy vele tartasz.

– Ugyan!..

– Tudom, bizton…

– Ne kínozz!

– De érzem…

– Nos ha igen, hát igen: a gyermekek csak nem halhatnak éhen s te úgy sem »bánod!«

Gáspár elhallgatott, de kevés váratva ismét megszólalt:

– Igazad van, a gyermekek nem halhatnak éhen s a beteg dögöt is táplálni kell… utoljára is nem nagy dolgon áll a vásár…

– Hanem édes, mondd meg, úgy-e nem igaz!?

– Nem.

– Esküdj meg.

– Ugyan ne kínozz, mondtam, esküszöm.

– Nem azért… csak kíváncsiságból kérdem.

A betegnek ezután jó napjai következtek. Majdnem víg volt, bár teste mind jobban-jobban hanyatlott. Egy természettudományi munkáját emlegette, melyet benyujtott a minisztériumnak s mely talán mindannyiokat gazdaggá, őt magát pedig neves emberré teszi.

Naphosszant elcsókolgatta felesége kezét s egyszer erővel azt akarta, hogy a lábát nyujtsa fel ajkához, hogy megcsókolhassa.

Volt azonban arra is idő, midőn idegesen lökte el magától az asszonyt s erővel a kórházba akart menni. És midőn nem tudott felkelni, dühében véresre marta ajkait. Ilyenkor – de nagy néha – csakis a gyermekek tudták felvídámítani. Minduntalan kiküldte az asszonyt szobájából: hagyják magára.

Jöttek a márcziusi napok, a hó leolvadt a folyosókról s a kis udvarban víg lett az élet. A lakók estenden ki-kiültek beszélgetni.

A beteg figyelt ágyában minden neszre s mohón hallgatta a terécselést.

Mohón itta a mérget. Feleségéről folyt a beszéd. Szó volt arról, hogy estve 10 óra után valaki belopódzik a tanítóékhoz…

Gáspár nem húnyta le többé éjjel szemeit. Visszafojtott lélekzettel hallgatódzott az egész hosszú éjszakákon. Nem vett észre semmi gyanúsat.

Hanem egy éjjel, mintha a szomszéd szobában halk susogást s némi fényt vett volna észre.

Összeszedte minden erejét s vigyázva, nesztelenül felkelt.

Odavánszorgott a szomszéd szoba ajtajához s az avúlt ajtó egy széles hasadékához nyomta szemét.

A félhomályban szerfelett megélesült szemeivel egész világosan kivette felesége s az igazgató alakját. Az asszony a férfi ölében ült… Az ágy meg volt vetve… Kéjes csókok nyöszörgő, susogó hangja hasított végig rajta.

Csodálatos – nem rogyott össze. Majdnem szilárd lépésekkel odament ágyához s leült.

Egész éjjel virrasztott. Alig várta a reggelt.

Hajnalodott. Felköltötte a gyermekeket s felöltöztetve kézen fogá. Mind a három az ő szobájában hált s nagyon ragaszkodott hozzá.

– Tacscs megyünk, kicsikék… csak csendesen, fel ne költsétek a mamát…

A házban még mindenki aludt s nem látta senki a lépcsőkön, a gyermekeit kézen fogva vezető s lefelé támolygó beteget.

Az utcza-ajtó már nyitva volt.

Mefisztó barátom még egyszer visszanézett a kis másodemeleti lakásra, melynek egyik ablaka még be volt függönyözve.

Még egyszer visszanézett s aztán elkábúlt: szédülő fejjel, reszkető térdekkel kilépett az utczára…