Читать книгу Magyar élet - Bársony István - Страница 1

Délután négy és öt óra közt lehetett az idő s a nagyasszonyék zöldzsalus házát körülfogó magas elevensövény előtt, kívül az utcán, egy kis diák járkált le és fel, miközben másnapi latin leckéjét ugyancsak hangosan tanulgatta.

A városkának ezen a pontján, az úgynevezett „úri részen”, kevés embert lehetett látni ezidőtájt, minthogy kissé félreesett a forgalmas piactértől, ahol az üzletek egymás hátán voltak. Az az egy pár egyszerű polgárember, aki véletlenül erre vetődött, lelki épüléssel hallgathatta, mennyire erőlködik a derék kis nebuló, hogy ropogós feladatát bevágja. Belebújt a könyvébe és szorgalmasan ismételgette folyvást:

„Trans apud adversus quarto junguntur et ante,

Pone per adversum juxta prope versus et infra”…

Ezt a diák-hexametert úgy pattogtatta, hogy a szeme is dülledt belé, és mintha szidna vele valakit, mindegyre hangosabban kiabálta:

„Trans apud adversus”… satöbbi.

Egyszer azután, amikor a közelségben éppen senki sem volt, könnyed és sietős lépések morzsolták odabent, a sövényen túl levő virágos kertben a porondot; halk ruhasuhogás hallatszott s a licium közé épített kis ajtó egy pillanatra kinyílt.

Csak egy pillanatra; de a fülelő diák rögtön ott termett s szétnyitott könyve alól előrántott valamit, amit eddigelé a könyv táblája alatt rejtegetett. Hamar odaadta a kis ajtón kinéző valakinek, aki vérpiros arccal és mohó kézzel kapott utána. Azután az ajtó becsapódott; a diákocska pedig, „re bene gesta”, jól végzett dolga kellemes tudatában most már visszafelé sétált, haza, a szomszédos inspektori kúriára, és gépies makacssággal, de már nem olyan hangosan magolta:

„Trans apud adversus quarto junguntur et ante”…

Aki a kis bokrétát olyan sebtében átvette volt, ezalatt már a virágos kert lugasába osont és ott, riadozva, szívdobogva, meg-megrezzenve bontogatta szét a piros és fehér szegfűk szorosan egymáshoz simuló, együvé kötött bóbitáit, miközben félénken tekintgélt ki, hogy meg ne lephessék. Madonna-arcú leányka volt a kis titkolódzó, a haja olyan mint a sárga selyem, a szeme kékebb a vízparti nefelejcsnél, az arcocskája üdébb még az almavirágnál is és most éppen majdhogy ki nem csattant a benső izgulástól. A virágszálakat szétszedő ujjacskák csakhamar találtak a szegfűbóbiták alatt valamit; egy öszszesodorított papírososzlopocskát, amely köré az egész öklömnyi bokrétát kötötték volt. A kis leány eleinte úgy fogta a papirost, mintha nagyon meleg lett volna; de aztán felülkerekedett a kiváncsisága, s félszemével folyvást a lugasba vezető ösvényt lesve, kibontotta a titkos levelet és elkezdte olvasni.

Biz az, mi türés tagadás, szerelmes levélke volt a javából; tele mindazzal a zűrzavaros bolondsággal, amiből a szerelmes levelek általában megszületni szoktak. Mintha aki írta, gondolkodni sem igen birt volna a nagy szívdobogástól, ami arra kényszerítette, hogy meg-megálljon írásközben és forró fejét a tenyerébe hajtsa, úgy tünődjék; szerelmes látással képzelődjék; aztán újra kezdje, folytassa az írást, még zavarosabban, még szerelmesebben. Csuda, hogy a papiros meg nem gyulad az ilyen lelki lobogástól. A levél csattanója pedig ez volt: „Jolánka, lelkem, szívem, drágám, életem, mindenem, az Istenre kérem, jöjjön ki egy kicsit; megbolondulok, ha ma nem látom, mert holnap egy egész hétre kiküld a princi a gazdaságba; azalatt megőszülök; száz esztendőt szenvedek végig maga nélkül. Jöjjön! várom a kerti kútnál; tudja? ha nem jön, belevetem magamat s ott halok meg!”…

Nem is volt aláírva. Hisz' ilyet csak egyetlen egy ember írhatott nemes Nánay Zsuzsanna nagyasszony egyetlen leányának, de az az egy is példásan megkeserülné a merészségét, ha a nagyasszonynak tudomására jutna az eféle.

A szende kis leány remegő kézzel tépte szét ezer darabra a hebehurgya írást, és hamar lehajolt a lugast át meg átfonó vadszőlő tövéhez; ott gyöngéd és rózsás körmeivel kis mélyedést vájt a puha földbe, valóságos kis sirgödröt, amelybe a levélmaradványokat betemette. Ha ott az ember jól körülnézett volna, sok ilyen liliputi sirhantot vehetett volna észre. Valamennyi alatt egy-egy meghalt levélke porladt.

A kisasszonyka csak akkor nyugodott meg, amikor már kint volt a lugasból. Munkakosarával a karján elindult; megkerülte a házat s arra tartott, ahol a virágos kertből először a veteményesbe, aztán leghátul a gyümölcsösbe lehetett eljutni.

Nem mindén apró ravaszkodás nélkül bolyongott egy kicsit a veteményesben, hogy éppoly látszatával a céltalanságnak, húzódjék onnan a gyümölcsös felé, ahol már javában érett a temérdek remek kajszi-barack. Kicsattanó sárgapiros arcuk ezrével mosolygott a sok-sok barackfáról.

A kisasszonyka elgondolta, hogy most is szép látvány ez; de mégis mennyivel szebb volt, amikor ezek a fák kora tavaszszal egyszerre virágzottak!.. Amikor minden kis galyat végig befújt rajtok a virághó: az alacsonytörzsű fák jobban hasonlítottak akkor hólepte halomhoz, mint igazi fához. Alattok, a márciusi gyep közt, nyílott az aranysárga pitypáng, a búján növő gyermeklánc, amelynek a pelyhét olyan szépen viszi-viszi a szél… Milyen gyönyörüség volt ezen a puha kerti szőnyegen álmodozni a, habfehér ernyők alatt, amelyek mindegyik virágának jutott méhudvarló. A nagy fehér bokréták úgy eltakarták az eget az alattok ébren álmodó szem elől, mintha visszatért volna a gályákra a tél zuzmarája, hogy a legbűbájosabb csipkefüggönynyel ékesítse a végetlen kékséget odafent. Ahol a függöny közt szeszélyes rés támadt, ott lekukucskált a felséges fényes Nap!..

Talán ez az emlékezés csalogatta erre a kis leányt; – annyi bizonyos, hogy közelebb-közelebb huzódott a fák közt a szomszédkert sövényéhez, amelynek tüskés zordonságát a mellette felburjánzó vadnövényzeten kívül sűrű bodzabokrok zöldje is enyhítette.

Túl a sövényen, ahol a bodzabokrok talán legjobban védték a nagyasszony kertjét minden betolakodás ellen: egy emberfej látszott a zöld lombok fölött. Egy fiatal férfifej, amely már régóta sóváran küldözte szét szemének lángoló üzeneteit a barackfák közé. Amikor a leányka már a szélső fák érett gyümölcseit nézegette, megszólalt a mohón kandikáló fej: – Jolánka! Itt vagyok!

A Madonnácska összerezzent. Anélkül, hogy oda mert volna tekinteni, átsusogott: – Géza, legyen esze! – már megint felmászott annak a rozoga kútnak a kávájára! hányszor megtiltottam.

– De angyalom, mikor ez az egyetlen mód, hogy lássam! Ne féltsen engem; jó tornász vagyok én; a vedret leeresztettem s a kútostorba fogódzom; – de ha olyat mond, amitől megfájul a szívem – akkor…

– Hallgasson! – ne ijesztgessen engem; még hallani sem akarom az őrültségeit, érti?.. Mit akart mondani? Sietek; vendégek vannak nálunk; nagy ozsonna készül s csak úgy lopva szöktem ki: anyuska azt hiszi, a fagylaltgéppel foglalatoskodom a kamarában.

– Hogy mit mondanék, édes menyországom? Megint valami újat; azt, hogy szeretem, szeretem a megőrülésig…

A leányka sóhajtott.

– Ez már nem is olyan új; de énnekem annál inkább van ám ujságom a maga számára; férjhez akarnak adni…

Odaát az egész kútalkotmány elkezdett zörögni, csattogni; a legény ijedtében megrázta a kútostort s olyat rántott rajta, hogy a kútgém kattogó-nyiszorgó hanggal ingott le s fel.

– Jézus Mária, mit csinál? – kiáltotta rémülten a nagyasszony egyetlen szemefénye.

– Most még semmi különöset, – hebegte a legény; – de ha meg nem vigasztal, akkor a mamája ablaka elé akasztom magamat a nagy akácfára, még az éjjel.

Jolánka majdhogy sírva nem fakadt ijedtében.

– Szégyelje magát! maga gyáva! hát itt volnék-e ha…

– Ha nem szeretne, ugy-e! Ó, Jolánkám, ha tudná, mi van énbennem maga iránt; mennyi verset érzek én a szívemben, hacsak rágondolok is magára; – bizony Isten, higyje el – az a Petőfi bliktri!..

– Ne kiabáljon úgy; még a felső házba is elhallatszik. Maga nem tudja, milyen füle van az én anyuskámnak. Hanem most el kell válnunk; – tudja, a bizottság lesz nálunk. – Apa nevezte így el a néniket, akik mindenkit házasítanak és férjhez adnak. Majd fülelek egy kicsit; résen leszek; ne aggódjék, én csak látszatra vagyok ilyen törékeny és gyönge; de ha megkötöm magamat s azt mondom: nem! akkor nemes Nánay Zsuzsanna is büszkén ösmerhet bennem az édes leányára. Jaj Istenem, jönnek! bizonyosan engem keresnek már; – pusztuljon, tünjék el…

A fej abban a nyomban eltünt. Csak a sövény mellől lehetett valami mormoló búcsúzásfélét hallani; de a kis leány már nem figyelt oda; nem is felelhetett rá.

Bihari Géza úrfi, az inspektorátus első irnoka, éppen jókor bujt elő a bodzabokrok közül; mert a kis diák lelkendezve kiabálta a nevét. – Apa hivatja, Géza bácsi! – ott van az irodában; azután, ha a dolgát végezte, megcsinálja ám nekem a cinkefogót, ugy-e?

Úgy néztek össze, mint két bűntárs, aki érti egymást. Az írnok egy cigarettát nyomott a diák kezébe: – fogja Janika; hanem meg ne lássák!..

*

A nagyasszonyoknál ezalatt csakugyan szépen összegyülekezett az érdekes társaság, amelyet Jolánka említett. Ott voltak a legfinomabb hölgyek, akik hetenkint felváltva látták egymást szívesen ozsonnára és minden legújabb pletykára. A nagyaszszony volt közöttük a vezér. Kissé szikár, középkorú nő volt; a hangja érdes és éles; alkalmas rá, hogy a többiét elnyomja. Véleménye kijelentésszerűen hangzott, s amikor így szólott: „már bocsáss meg édesem”, abban körülbelül ez volt: „hallgass lelkem; azt én jobban tudom.”

Ő hozta össze az emlegetett „bizottságot”, amelyet azután a maga képére alakított és gyúrt. Ebben nemcsak nagy ösmeretsége és rengeteg összeköttetése, hanem az is segítette, hogy olyan ozsonnákat hét vármegyében senki sem adott, mint ő.

Különös tehetsége és szenvedélye volt rá, hogy a szerinte egymásnak való párokat összeboronálja. A leányos mamák istenítették emiatt s mindegyik boldog volt, ha felcseperedő virágszálát bemutathatta Zsuzsánna néninek.

A nagy ozsonnákra szóló meghívást mindenki egyszerűen elsőrendű kitüntetésnek tekintette, akit a szerencséje hozzájuttatott. No, de méltán is. El sem lehetett volna képzelni valami asszonyoknak valóbb gyönyörüséget, mint nemes Nánay Zsuzsánna verandáját azzal a remekül terített asztallal. A bivalytejes kávénak olyan hatása volt a hölgyekre, mint a férfiakra egy pohár tokaji aszúnak. A nénikék szinte becsíptek tőle; hisz' jobbára abban a korban valának már, amikor a jó kávé mindent pótol, de a kávét semmi sem pótolhatja.

Hát még azok a csuda sütemények, legfrissebb tejszinhabbal; aztán a még csudább befőttek!.. Azok a smaragdszínű ringlották; azok az egyetlen ráncot sem vető felséges barackok; az őszinek a szine mint a halvány leányarcé; a kajszié meg akár a legsárgább kantalupé. A som sötét rózsaszínű; a cseresznye mint egy-egy csattanó csók, (még az íze is olyan); a meggy csak éppen annyira savanyás, hogy utána még jobban essék megint az édes. A dinnyék! ó! micsoda nemzetiszínű szeletkék! Olyan szirupban, hogy az ember összecsucsoríthatja tőle a száját. S a zöld dió; mint valami mennyei szarvasgomba! Remek, hosszukás körték, egészben, hófehéren; málna és szeder, piros és fekete nagy gránátgyöngyökként itt is, ott is, elhintve a szivárvány szineivel ékeskedő befőtt-eldorádóban. És parfait! és fagylalt!.. Se szíve se lelke nem lett volna annak, aki itt érzéketlen marad és mindenre el nem lágyul, amit a nagyasszony akar, tervez.

Bandi bácsi, a nagyasszony édes ura, ilyen esetekben csak kívül maradt a társaságon, amelybe a felesége úgy sem lett volna hajlandó férfit bevenni.

Kint pipázgatott a kertben, vagy a folyosón és félfüllel hallott néha egyet-mást, amit a „bizottság” nagy zajjal tárgyalt és elhatározott. Maga is sokat hitt abból, hogy a feleségében művészetté finomodott a házasítás és férjhezadás nagyszerű tehetsége. Már csak azt figyelte, hogy az erélyes hölgy kit ki mellé ültet az alkalmi ebédeken, vagy vacsorákon; és hogy ha esett az eső, melyik fiatalembert rendelte ki a társaságból ennek vagy annak a kisasszonykának a lovagjaképen, esernyővel. A második négyest rendesen ő szervezte és arra csak az ő tudtával lehetett „angazsálni.” Előrelátó eszétől senki sem szabadult; valamely kedves „gondolata” érdekében házibálokat adott és ünnepélyeket rendezett. Bandi bácsinak nem volt az ilyesmikbe más beleszólása, mint hogy fizethette a számlákat és olyankor, – Isten neki, – a fejét is csóválhatta, némán. Zsuzsánna nagyasszony erre kegyesen szemet húnyt. Ha új terve támadt, haladék nélkül a megvalósításához fogott.

A leánynak dicsérte a legényt, a legénynek magasztalta a leányt, s úgy tudta forgatni a dolgot, hogy amikor az istenadták már minden szavára ráhagyták, hogy úgy van. ahogy Zsuzsánna néni mondja: akkor egyszerre ráfogta, hogy tulajdonképen mindent azok mondtak s ő csak a visszhangjok volt. Vitte azután a hírt sietve. Halljátok-e, asszonyok, a Kertészék Linkája csakúgy pirul, ha a Péry Balázs nevét kiejtik előtte; az a Balázs gyerek meg nyiltan megvallja, hogy agyonlövi magát, ha neki nem adják Linkát.

Az ilyen beszéd úgy elterjedt huszonnégy óra alatt, hogy az öreg Kertész Muki meghatva sietett Péry Balázshoz: – No de kedves öcsém, micsoda dolog már ez? hogy beszélhettél olyan bolondokat? legyen eszed és —merszed! (ezt a szót megnyomta), csak bátran, nyilatkozzál; ha már annyira vagytok, én nem töröm meg a szíveteket: semmi jónak sem vagyok én elrontója.

Péry Balázs azután maga sem tudta, hogy s mint, csak arra eszmélt, hogy visszavonhatatlanul vőlegény és aki a kezét hálaadó csókra tartja eléje, az nemes Nánay Zsuzsánna nagyasszony.

Minthogy pedig a siker mindent szentesít, és végül minden új fejkötő tulajdonképen az egész emberiségnek is diadala: tehát a nagyasszony dőzsölt a tisztességben és a respektáltatásban, mint az efféle sikerek fő sztratégája.

Amikor az inspektor úr a szomszédból átjött estefelé az ő kedves élete-párjáért, aki szintén legmeghittebb tagja volt a „bizottság”-nak, Bandi bácsi ezzel fogadta: – Ha jól sejtem, a maga unokaöcscsét, azt az irnokot is házasítják már ezek odabent; többször kicsendült a Bihari név, pedig nem is valami nagyon hallgatództam.

*

Ez után a hölgy-ülés után egy teljes hétig mély csend volt a környéken; a rendes bizottsági uzsonnával most más valaki volt soros; az első írnok pedig kint sóhajtozott a berki gazdaságban, amelyből elhalálozott az öreg kasznár s így sürgősen kellett helyettesíteni.

A szegény fiúnak sem éjjele sem nappala nem volt, nyugtalan aggodalmától, hogy hátha mégis hiába minden s a szerelmesét mindörökre elragadja, tőle a szülői zsarnokság. Nappal a vonuló felhőket nézegette; velök üzent haza, a kis virágos kert tájékára; éjjel a holdvilágot kisérte merengő lelkével és ha az esti lepkék lágy röptét megsejtette: felriadt tőle, hogy a következő percben megint képzelődve lesse a szellőt, amely tétován kóborolt a pusztán és a Jolánka nevét sugdosta a fülébe.

Éppen ideje volt, hogy elkövetkezzék a szombat, amikor személyes jelentéstételre kellett bevonulnia a principális-nagybácsi elé.

Az inspektor elcsudálkozva bámult rá, amikor meglátta: – Hallod-e, te fiú, megsoványodtál ám odakint; – olyan halvány vagy, mintha hideglelős volnál, mi bajod?

Az irnok lesütötte a szemét.

– Rosszul főznek a pusztán, – mormolta zavartan.

– Nekem, különben semmi bajom sincsen.

– Nohát ne is legyen, mert nem tudom, mit szól majd hozzád a menyasszonyod; – Zsuzsánna néninek, úgy hallom, veled is terve van már.

– Jézus Mária! – tört ki a szegény fiatalemberből a kétségbeesés, mert nem volt nehéz kitalálnia, hogy ez a terv aligha egyezik az ő reménységével.

– Ha nem tudsz róla, akkor ezután is hallgass; – én semmit sem szóltam, – mondta az inspektor kissé megszeppenve. – Engem bele ne keverj valami pletykába.

Azzal rátért a hivataloskodásra, amelylyel mihamarabb végzett. Hogy az öccse ne faggathassa, egy-kettőre kint is volt azután az irodából. Bihari pedig kétségbeesve ült neki a levélírásnak és nem telt bele negyed óra, a diák már ott kiabálta torkaszakadtából a liciumsövény mellett:

„Trans apud adversus quarto junguntur et ante”…

De már akár azért, mert a kis Madonna éppen most nem mozdulhatott ki észrevétlenül; akár mert még nem volt itt a hexameter-büflázás rendes ideje és így nem gondolt rá odabent senki sem: a szegény fiucska sokáig hiába erőlködött. Már a torka is kiszáradt a folytonos „skandálástól”, ahogy agyon meg agyongyötört klasszikus tudományát mind türelmetlenebbül hirdette. Minden újabb recitálásában jobban benne volt, hogy: „hallod-e te odabent, gyere már ki, mert mindjárt úgy elhajítom ezt a bokrétát, hogy jobban sem kell”.

Ezer szerencsére a legválságosabb pillanatban, amikor végkép feltette volt magában, hogy egyszernél többször már nem kiabál, mégis csak hallatszottak azok a bizonyos siető lépések. Amint a kis ajtó nyílott, a diák sem volt rest, jól, odacélozott a laptává gyűrt bokrétával és – puff! meghajította vele —nemes Nánay Zsuzsánnát, aki vaktában kapta el a különös adjon Istent.

Sóbálványnyá meredten néztek egymásra egy pár pillanatig; végre is Zsuzsánna néninek jött meg előbb a szava.

– Mit csinálsz itt, te gyerek? Mit ordítozol úgy éppen mi előttünk? Hát ez a bokréta mit jelent?

A bokréta emlegetése magához térítette a diákot. Iszen éppen a bokréta itt a baj, – a többi mind mellékes. – Mintha láthatatlan kéz pördített volna rajta egyet, olyat lódult. Azután minden válasz nélkül elkezdett futni hazafelé, ahogy csak bírt.

Ha eddig semmi különösre sem gondolt volna is a nagyasszony: most már nagyon furcsálta az esetet és ösztönszerűleg kezdte vizsgálgatni a szegfűcsomót. A sok tépászástól bizony bomladozott már az és kilátszott belőle a közéje rejtett levél csücske. Zsuzsánna néni úgy csapott le arra vékony hosszú ujjaival, mint a verébre a karvaly.

Amikor a kúsza levelet olvasni kezdte, nyomban színt változtatott és háromszor is megdörzsölte a szemét, hogy vajjon jól lát-e. – Az istentelen macskakaparással sehogysem bírt eléggé hamar elkészülni, pedig a türelme végképen fogytán volt már. Egyet gondolt, földhöz csapta a bokrétát és azon módon, haragos hevületében, átrohant az inspektorékhoz, nem is sejtve, hogy mindezt kétségbeesve figyeli Jolánka az egyik zsalu mögül.

– Jó napot, szomszéd uram! Szervusz Juci! – förmedt a meglepett házaspárra, amikor megpillantotta az egész familiát a nagy eperfa alatt, ahol gyékényzsöllyék kináltak kényelmes pihenést.

– Mit szólnak ehhez? Olvassa csak, szomszéd! – és mialatt a levelet mérges mozdulattal nyújtotta oda az inspektornak, panaszt tett Janikára az édesanyja előtt: – no iszen Juci, te is szépen neveled a gyerekedet!

De még mielőtt a barátnéja felelhetett volna, megint az inspektornak szegezte haragja dárdáját – Mit szól ehhez szomszéd? Ki írta ezt? Mi ez?! – kérdezte zuhatagos indulattal.

Az inspektor igen nyugodtan mondta: – Isten hozta, édes nagyasszonyom; tessék leülni nálunk, hogy az álmunkat el ne vigye; ha megengedi, visszájáról felelek a kérdéseire, mert így könnyebb nekem. Biz ez, (itt a levélre mutatott), úgy látom, szerelmes levél; ha a szemem nem csal, akkor az én szeleburdi unokaöcsém írta; hogy pedig mit szólok hozzá? Azt, kedves nagyasszonyom, hogy fene jó ízlése van a kölyöknek; az ő helyén magam sem igen cselekedném máskép.

Nemes Nánay Zsuzsánna nagy lélekzetet vett, amiből sejteni lehetett, hogy egy szusszal hosszabb válaszra készül; de az inspektor még nem fejezte be. – Tessék elhinni, mondta, nem is olyan rossz párti az a fiú; éppen most fogja kinevezni a gróf a berki gazdaságba rendes tisztnek; ő rá magára is néz egy pár hold jó fekete föld, ha a szülei behunyják a szemöket. Magam pedig elmondhatom róla, hogy mindenképen derék, becsületes fiú. – Gyere csak ide, te Géza te! – kiáltotta az irnokra, aki a kert felé sunyított.

Amikor a legény az erélyes hívásra a társasághoz sietett, Zsuzsánna néni elkapta előle a kezét, hogy meg ne csókolja. De az inspektort ez sem zavarta.

– Hallod-e, mondta, kérd meg csak hamar a nagyasszonytól a Jolánka kezét; majd szólunk melletted egy pár jó szót mink is. Addig üsd a vasat, amig meleg.

Ebben a percben futott át Jolánka lelkendezve; már nem bírt a félelmével otthon egymagában. Amikor így látta együtt a társaságot, se szó, se beszéd, oda állt Géza mellé s bátran nézett az anyja szeme közé. – Vagy ő hozzá megyek édesanyám, vagy senkihez sem! – mondta elszántan.

Az inspektorné szelid mosolylyal simogatta meg a nagyasszonyt. – Ne haragudjál Zsuzsikám lelkem, de ez egyszer a bizottság a hátad mögött döntött és ezt így határozta el.

– Vagy úúgy?! – fujta ki magából Zsuzsánna néni az elképedt csudálkozást; – akkor mit szólhatok én még? Ha csak arra nem kérlek szépen, hogy a lakodalomra engem is hívjatok meg… Hanem az általános örvendezés közt sem bírta megállani, hogy amikor a diák ott ugrabugrált körülötte, meg ne húzza a fülét.