Читать книгу Magyar élet - Bársony István - Страница 2

A Ludas-csárda ott van valahol a Nagy-Hortobágy szélén, Ohat irányában, ahonnan Csege felé fut a végehosszatlan pusztai út. Ez a csárda is újítás már a legendás Hortobágy határán, amelynek százezer holdas síksága valamikor úgy nyújtódzott egyvégben, megszakítatlanul, mint a messziről jövő lágy sóhajtás. Az ilyen szabad pusztákon nincs is igazi szélcsend sohasem. Ha a zámi pusztán legeltető gulyás hajába beleturkál a délről szálló nyári fuvallat, úgy oson onnan tovább, nesztelenül, hogy meg sem áll a cserepesi, meg a kishortobágyi csárdáig; pedig azok már ott vannak jól túl a Nagy-Mátán, Szabolcs alatt.

A Nagy-Hortobágy szűztestének szeplőtelensége ma már csak legenda. Állandó tanyák és épületek vannak a délibáb ez ősi hazájában, ahol valamikor csak a hortobágyi csárda volt az utas pihentetője. Onnan köröskörül mindenütt hallgató rónán kalandozik a szem. Ott terül a Ludas-rét, meg a Pap-ere; tavasszal hullámos tenger mind a kettő, meleg nyáron meg száraz sivatag, amelyet az aszály halványsága fest fakóvá, amíg egy-egy jótevő zápor azon hamarjában új zsendülésre nem serkenti a nagy szárazsághoz szokott széki növényzetet.

A Ludas-csárda a Ludas-rét sarkában gubbaszkodik, az ohati földek fordulóján, ahonnan a pásztornép eltérhet tetszése szerint Egyeknek, vagy Csegének, ha a Hortobágyról jószágot hajt át ide, vagy amoda. A csárdás maga csak olyan félig ember; se eleven, se hótt; mindig beteg és bagós pipáján kivül se Istene, se testilelki egyéb öröme nincsen. Hanem a felesége! – az más.

Azt Szabolcs vármegye Nyírsége termetté ritkaszép virágszálnak, s amikor az öreg csárdás ráakadt, akkor már – úgy hirlelték – a harmadik urától szakadt volt el, ahogy a pitypang bóbitája repül a szeszélyes szellő karján, amely az „asszonyhűség” utolsó állhatatlan díszét cseni-lopja.

Jómódú ember volt a csárdás, – emiatt „megtetszett” a menyecskének, aki éppen ilyen csöndes öregre vágyott, hogy annál bizonyosabb legyen a szabadsága. De Vitás Mátyás uram akkor még nem esett egészen a feje lágyára; jól sejtette, honnan fúj a szél; azt eszelte ki, hogyha már igazi vadmadarat fog, olyan kalitkát szerez neki, amelyben az a kivágyó madár se túlságos rabságot ne szenvedjen, se nagy szabadságokkal vissza ne élhessen. Így lett csárdás a Ludason; – messzire minden állandó veszedelmétől az asszony megkisértetésének. Aki ott megfordult, az jött is, ment is, tovább. Még egy éjszakára sem lehetett ott meghálni, vendégszállás hijján. Csak olyan útbaeső stáció volt a csárda; egy fujtatásra, egy etetésre-itatásra való.

Amikor beköltöztek, akkor még megjárta Vitás uram állapota, Akkor még eléggé „bírta magát”. Egészsége, ereje elég volt a munkájához képest, ami nem állott sokból. Jobbára csak leste a vendéget, jön-e valamerről; – pipázott aközben és nézte az asszonyt, félszemmel; rá-rásandított s gyönyörködött benne, úgy, hogy az ne is vegye észre.

Az asszony volt a vén csárdás jobb keze mindenben, sőt néha a bal is, meg akár mind a két lába is. Mert fürge és ügyes volt, hamar tanúlt s olyan szívesen gyakorolta a vendégszeretetet, hogy már ezért is erre került az utas, ha tehette; – pedig a legyeskedőnek, az ura előtt, tüntetően a kezére ütött: rátarti volt, – nem lehetett vele másképen „tréfálni”, hacsak nem szép szóval.

Az ura dicsérgette:

– Jól van, Anica lelkem, rózsaszál vagy; tüskés, ahogy rózsához illik; – Így van jól!

Hanem arra még sem gondolt, hogy az ilyen ritka virágszál, éppen mert egymaga van, messze környékről idecsalogat minden csélcsap lepkét; a hortobágyi pásztornép fiatalja pedig, a bojtárság, mind ilyen. Csikósnak-gulyásnák lova is van; anélkül a nagy határtalanságon világgá mehetne a kisértetlátó jószág. De még a juhász is a régi módi szerint ütött nagyot a szamara fejére, ha nem sietett eléggé, amikor a Ludas-csárda felé irányodtak.

Vitás uram csak azt vette észre, hogy kezd az esti, sőt a késő esti vendég megakadni a csárdája szellős ivójában. Nem a rendes fuvarosnép közül került ki az ilyen, hanem úgy termett itt lóháton, váratlanul, mint a hirtelen támadó fergeteg. Egyik-másik olyan habzó lovon rúgtatott a csárda elé, hogy a pejlovat is szürkének mutatta a róla szakadó tajték; a szürke meg szinte elfakult a párolgó izzadságnak miatta; fújt mindegyik s remegő horpasza csakúgy zihált; még álltában is egyre riadozott a nagy futás után. Hisz' messziről jött.

Hogy honnan, azzal a gazdája nem igen számolt be. Magával az öreg csárdással különben sem sokat álltak szóba. Valamennyi a csárdásné körül lebzselt. Eleinte csak úgy magában furcsálta a dolgot Vitás uram; de aztán rámorgott a tolakodóbbjára: – jóravaló bojtárnak kint a pusztán ilyenkor a helye!

Hamar megérttették vele, hogy az ő neve: „hallgass”. Az egyik, akit csak Sanyi néven ismert, – a gulyás, – azzal vágott vissza, hogy álmos kuvasznak pedig vackon a helye; – a másik, a csikós, az meg biztatta, hogyha kántálni van kedve, menjen kántornak Nádudvarra, különben megeshetik, hogy reggelre kigyulad a csárda, ha még arra sem jó, hogy egy ital bort kapjon benne a szomjas pásztorember. Ennek a homlokán széles hasítás volt; fokostól-e, bicskától-e, ki tudná. De látszott rajta, hogy nem olyanfajta, akinek hiába jár a szája.

A csárdás jobbnak látta, ha magába nyeli, amit gondolt. Kérdőn pislogott a menyecskére, hogy az meg mit szól hozzá. Nem szólt az semmit sem. Néma volt, mint az apróhal a megdagadt Hortobágy-folyóban, amelynek csillanó siető vize keresztülfutott a nagy pusztán. Csak a szeme beszélt; de olyan titkos nyelven, ahogy a vándorfelhő beszélget egymással, amikor kergetődzik odafent s az alkonyati nap csókjától pirosan, hivogatja a társát ismeretlen gyönyörű tájak felé. amelyeket innen alólról bizony még sejteni sem lehet.

A menyecske hozta a porciókat, a hosszúnyakú üvegeket a szomjasoknak; – nevető szeme felelt az incselkedő bojtároknak.

– Mi az? – kérdezte néha a csárdás nyugtalanul.

– Ejnye, hát légy volt benne! – morgott a csikós és kiloccsantott egy hörpentésnyit az üvegből: rá is csapott az asztalra, hogy csakúgy csattogott. Mit kérdezi?

A menyecske úgy nézett a haragos legényre, hogy az attól mindjárt megjuhászodott s mentegette magát: – nem baj no, sok ott a légy, ahol sok a jószág.

– Sok ám a piaci légy, – dünynyögte a csárdás, de nem merte hangosan mondani. Csak figyelte azután, – erre ugyan ráért, – hogy ácsorog az asszony estefelé a csárda előtt és elnéz a messzeségbe, ahol pedig nem igen volt egyéb látnivaló, mint egy-egy kútgém. Arra sandított a csárdás is titokban. Még a tenyerét is a szeme elé tolta ellenzőnek, – hátha úgy jobban látna. Láthatta, hogy esteledik lassan a ragyogó síkságon, ahol az aranyködök olyan csudálatosan tudnak elbámulni, mihelyt a nap a nyugati ég felhőibe takaródzik. Azok a felhők néha utána omlottak a fényes naptányérnak s olyankor megtisztult tőlök az ég alja. A Nagy-Hortobágy mintha ott folytatódott volna az égi mezőségen, csakhogy még sokkal üdébb zölden, mint idelent. Néha pedig elindultak a felhők alólról fölfelé és sötét palástot borítottak az útjokra, amelynek a végét, ki tudja, hol érik majd. Nagyon szép volt ezt nézni s a csárdás nézte volna is szívesen, ha nem az lett volna a vége, hogy egyszerre csak feltűnt a rónán egy sötét pont, amely felhőnek nagyon is kicsiny volt és nagyon idelent mozgott, errefelé; azután nőtt-nőtt, mindaddig, amíg csak lovasemberré nem vált. Olyankor a csárdásné befordult a küszöbről a kis tornácra, onnan az ivóba, mintha semmiről sem tudna. Az érkező vendéget Vitás uramnak kellett fogadni, köszönteni, beljebb tessékelni; ilyenkor a podagrája kiújult; a belső méregtől összehúzta a köszvény a derekát; ráfogta, hogy azért káromkodik.

Próbálta megszokni, de biz' nem bírta. Tűrt, mert muszáj volt. Már azt is megfigyelte, mikor készül ünnep a csárda körül; pedig a kalendáriumi szentekkel nem sokat törődött. Az asszony tudniillik néha úgy kicsípte magát hétköznap is, hogy nem jó volt ránézni. Egy-két fordulóra úgy meg tudott szépülni, formásodni, hogy a csárdás csak a fejét csóválgatta rá, mint a nyaktekercs. Nem sok kellett az ilyen átvedléshez a menyecskének; egyszerre csak ott volt ingvállban, feszes szoknyácskában, a nyakán kalárissal, a lábán cipellővel, a haját egy fogással felsodrította kontyba s tarka keszkenőt kötött rá hátul csokorba; elől meg kihúzgálta alóla a rakoncátlankodó dús fürtöket, végül belepillantott a tükörbe s mosolygott. A szegény bojtárlegény megszomjazhatott attól egyébre is, nemcsak a vinkóra.

Mindezek miatt folyvást rossz volt az álma Vitás Mátyás uramnak. Igaz, hogy öreg embernek kevés alvás is elég, de semmi alvás mégis sok a kevésből. Pedig ha vendég jött, akkor ezzel érte be rendesen. Ebbe végképen belerokkant; így lett belőle se eleven, se hótt. Olyan, aki már csak a bagós pipájában lelte örömét, s akinek minden harmadnap epeömlése volt.

Az ilyen fáradt, beteg emberrel ki törődnék? A bojtárok törődtek vele legkevésbbé. Kivált az a kettő, a barna csikós, meg a szőke gulyás. Az egyiket Petinek hívták, a másikat Sanyinak. Amaz pejlovon járt, emez szürkén. A menyecske mindegyiket szívesen látta; de mindegyiket – máskor. Úgy elrendezte velök, hogy itt sohasem találkoztak. Egyik a másikról még csak nem is tudott. És ezt észrevette az öreg csárdás.

Heteken át forgatta a fejében a dolgot és hallgatott vele, amíg csak pontosan meg nem bizonyosodott róla, hogy melyik nap az egyiké, melyik a másiké; – akkor egyszerre elkezdett a gulyásnak szíveskedni. – Te Sanyi, mondta, amikor a legény búcsúzáskor a szürkéjére lendült, – ez a tiéd se' rossz ló; de ha a csikósét látnád, a pejt, azét a lókötőét, hát az mégis különb; az asszony is azt tartja.

– Micsoda csikós? – kérdezte a gulyás fölhorkanva.

– Nohát, aki idejár minden héten. Fene legény, hetyke legény; ha neked olyan kunkori barna bajuszod volna, te tejfölösképü te!

A gulyás összerezzent. Úgy megszorította térdével a lova derekát, hogy ágaskodni kezdett. Bántotta az összehasonlítás, mert hogy csakugyan kesely volt sarjadzo bajusza.

– Oszt' mikor gyön az ide? – kérdezte felvillanó szemmel.

– Mikor-e? Ha ma csütörtök van, akkor holnapután bizonyosan itt lesz. Szombat a rendes napja.

– Ugy-e?! – a rendes napja?..

– Az. A rendes napja. De nem szereti, ha olyankor más is erre vetődik. Maga mulat. Szépen danol; az asszony szereti hallgatni.

– Hallgatja?.. Igazán hallgatja?..

– De még magam is, hékás. Ha te úgy tudnál danolni!

– Majd megpróbálom, talán tudok, – dörmögte a gulyás. – Meglássuk, ki tud jobban. Isten áldja meg, csárdás bácsi. Jójcakát kivánok!

Megcsiklandozta a lova vékonyát és elrobogott.

A csárdásné megkérdezte odabent az urát: mit beszéltetek annyit? de felvágták a nyelvedet egyszerre.

– Majd elmondja Sanyi, ha kíváncsi vagy rá. Én most alszok egyet. Ördög vigye az ilyen kései vendéget.

Aludt is, nem is. Csak úgy félszemmel. Nvugtalan volt; máris várni kezdte a szombatot. Az a közbeeső péntek úgy elröppent, mintha ott sem lett volna… Az asszonynak nem szólt. Hadd érje meglepetés. Mert hogy érni fogja, arra mérget mert volna venni.

Szombat estére ki volt csípve a menyecske, mintha ünnep lett volna. A csárdás csak leste, mikor lendül már a pitvar elé s merre tekintgél, ahonnan jönni kell valakinek, ő is körülpislogott, óvatosan, de inkább a másik tájára a nagy rónának. Kétfelől jött két pont. Az egyik világított a leszálló estében; a gulyás szürkéje volt az.

Szinte egyszerre értek a csárdához. Tajtékzott a lova mind a kettőnek. Vitás Mátyás uram dobogó szívvel, leste, hogy na most, mi lesz ebből. Ösmerte már a csikóst, a hasított homlokút; az híres verekedő volt. Annak nem sok kellett, hogy a haragosának nekimenjen. Olyan volt, mint a kormosnyakú fiatal magyar bika, a szilajon nevelt, amely rögtön öklel. A gulyás éppen a párja lehetett minden olyanban. amitől az egyik, vagy tán mind a kettő is itt maradhatott ma vérbe fagyva.

A csárdás az asszonyra pillantott Piros volt az, mint a basarózsa. Nem értette a dolgot. Nem várta ide egyszerre mind a kettőt. Szinte hallani lehetett a szíve dobogását; de látni nagyon is, mert a könnyű ingváll csakúgy hullámzott a keblén.

A két bojtár egykettőre lepattant a lováról.

Ott álltak szemközt és egyelőre még csak kiváncsian méregették egymást a tekintetökkel. Vitás uramnak a vér is a fejébe szállt; meg sem gondolta, hogy iszen nem úgy van az, ahogy ő nagy indulatában bolondul elképzelte, hogy az ő kedvéért nyomban ölre-birokra menjen a két vetélytárs. Ő már lüktető agygyal biztatta volna a csikóst, a gulyást; „egy-kettő-három!” – hadd menjenek neki egymásnak a háromra, vérivó jókedvvel.

De a két legény nem ezt cselekedte. Hamarosan eltünt arcukról a szilaj dac s csikós olyat kurjantott, mintha a ménest térítené:

– Hát te hogy kerülsz ide, öcskös? – kiáltotta.

A gulyás a levegőbe dobta a kalapját:

– Mi szél hord téged erre, te lókötő?

A csárdásnak leesett az álla; a menyecske pedig föllélekzett. Ezek már nem eszik meg egymást.

– Ti ösmerősök vagytok? – kérdezte Vitás, uram, nagy szemet meresztve.

– Hogyne volnánk; egy dajkáló-anyánk volt, – magyarázta a csikós.

– Hájszen a bátyám, – mondta a gulyás, – a mostohabátyám! De hogy ez a pejkó jobb legyen, mint az én szürkém, az sem igaz ám, csárdás bácsi.

– Mondtam én? – riadozott az öreg. attól féltében, hogy kisül a turpissága.

De a menyecske belelátott. Kitalálta, hogy mit beszélhettek ezek csütörtök éjjel olyan sokat.

– Vén kujon, – pörölt rá az urára, – menjen kend borért a pincébe; nincs idefent s én csak nem mehetek le így.

(Már mint ilyen takaros-csinosan.)

Vitás örült, hogy elhúzódhatik.

A két legény összenézett s parolázott. Azután egyszerre fordultak a menyecske felé; de megint csak összenéztek. Az egyik kacagott; az ráragadt a másikra is. Valami bolondot gondolhatott mind a kettő.

– Itt ma ne soká maradjunk, öcskös, – dörmögte a csikós.

– Ma ne, – visszhangozta a gulyás.

Mire a csárdás hozta a bort, már megint lovon ültek. Hiába tessékelte őket beljebb a menyecske.

A csárdás vérszemet kapott. A gulyáshoz fordult:

– Álmos vagy tán, ecsém?.. Pedig „álmos kuvasznak vackon a helye”, magad mondád.

A gulyás ráemlékezett; nevetett.

De a csárdás a csikósnak is adósa volt még; nekidurálta magát; hisz nem olyan harapós legény az!

– Idd ki ecsém, – mondta s odanyújtotta neki a teli üveget, – ettől olyan lesz a hangod, hogy bátran elmehetsz vele kántornak Nádudvarra.

A két legény ivott. Egyik a másiknak kínálta az üveget. Az asszony biztatta őket: no még egygyel.

– Majd máskor, – szabadkoztak.

– Mikor? – kérdezte ravaszul a csárdás.

A gulyás rántott egyet a vállán.

– Majd tán a jövő héten, – mondta, a bajusza helyét pödörgetve.

A csikós a másik oldalára lódította a szűrét. úgy vágta oda foghegyről:

– Nem veszünk össze ezen; iszen egy dajkálóanyánk volt.

A csárdás gyanakodva nézte őket. Ezek egyezkednek, gondolta, de nem árulta el.

A felesége megint a veséjébe látott.

– Úgy kell kendnek, vén kujon, – suttogta magában; de ő sem ütötte dobra a gondolatát.

A bojtárok indultak. Egy darabon együtt léptettek: beszélgettek; rég nem láthatták egymást. Azután sarkantyúba kapták a lovukat s szétváltak. Nemsokára csak egy sötét pont, meg egy világos pont látszott belőlök a messzeségben.

A csárdás is ment a söntésbe, az asszony után, aki ott csörömpölt az üvegekkel, mérgesen, boszszúsan, vagy csak mert sietett. Várta egy darabig, hátha szól valamit, ha akar. Nem akart. Utoljára is ő kezdte a beszédet. Nem sokat mondott, de eleget.

– Hallod-e, asszony, úgy látom én, akár ott, akár itt, te utánad csak járnak.

– Jár a kend ötödik kereke, összevissza; mi leli már megint?

– Csak az, hogy holnap pakolsz, oszt megyünk.

– Hova a csudába?

– Őszbe fordulunk maholnap; jönnek a vadludak, nem szeretem a gunarak gágogását. Megyünk vissza, Szabolcsba.

Az asszony elértette a gonosz célzást. Még gonoszabbul kérdezte: azt hiszi kend, hogy ott nincsen gunár? Különben nekem mindegy, – tette hozzá fitymálva s rántott egyet a vállán.

A csárdásra rájött a köhögés. Elkezdett hápogni. Csakúgy a kezével integetett, a fejével bólintgatott. Azt mondta vele: tudom! tudom!

A nyitott ablakon át éles hang süvített be. Egy kósza gunár húzott át a pusztán, az gágogott. Az asszony nem állhatta meg, hogy fel ne kacagjon:

– Hallja?

Ugy rémlett a csárdásnak, mintha az a hangos gunár is őt kacagná. Bosszúsan dörmögött: magában káromkodott.

Becsapta az ablakot.