Читать книгу Magyar élet - Bársony István - Страница 5

A Tarcsay-kastély kertjében nyílott a basarózsa. Olyan vérfoltosan piroslott, mintha valami nagy szívből cseppenként hulldogált volna a gyep közé. A piros foltokon túl normann-fenyők sötét fala szegte a kertet. Azután kezdődött az erdő a fácánossal, ahol esténkint a felgalyazó kakasok nagyokat rikoltottak.

A ház asszonya a verandáról nézte, hogyan húzódik a basarózsák közt az erdő irányába az ura, meg az unokanénje, aki nálok nyaralt. Telivér nagyvárosi asszony volt a vendég, akinek még itt a pusztán is első gondja a toilette körül forgott. Nyár lévén, fehérben volt. Az embernek a szépséges Apolló-lepke juthatott eszébe róla.

Tarcsayné a szemével kisérte őket, amíg láthatta; amíg csak el nem tüntek a haragoszöld fenyőfal mögött. Milyen szép pár, gondolta, és tünődve hajolt kézimunkája fölé. Időnkint boldog pillantásokkal kereste a veranda előtt levő homokos térségen a kis gyerekeit, akik ott játszadoztak. A fiúcska zajosan parancsolgatott piciny hugának, aki áhitatosan leste szavait. – Ha szárnyok volna, oltárképek lehetnének, gondolta a mamájok.

Ezalatt azok ketten eljutottak az erdei ösvényig.

Idegeneknek arrafelé tilos volt a járás-kelés. Aki ott megfordult, az bizonyos lehetett benne, hogy senkivel sem találkozik. Eleinte még csak volt az ösvény mentén egy-egy pad, de azután egészen beleveszett az út a sűrűségbe. Az utolsó pihenőhely egy ledőlt fatörzs volt, amelyet beborított a repkény. A fehér asszony itt megállott.

– Ne menjünk tovább, Bandi, – üljünk le egy kicsit; beszédem van veled.

A férfi kérdő arccal ereszkedett le a fatörzsre. Messziről kakuk szólt. A megbolygatott repkény közt elsurrant valami: – talán egy gyík. Fülledt volt a levegő.

– Parancsolj velem, Lenke!

Az asszony láthatóan küzdött magával, úgy lélekzett, mintha hegyre kapaszkodott volna. Tarcsay meg akarta fogni a kezét. Nem engedte, elvonta.

– El kell mondanom valamit neked; pedig árulást követek el. De ez a játék nem folyhat tovább. És én nem maradhatok itt tovább.

– Játék?!.. és megszököl a folytatása elől?

Az asszony lesütötte a szemét.

– Számítok rá, hogy minden szavam magunk közt marad. Edit sohasem bocsátaná meg, – mondta anélkül, hogy a kérdésre egyenesen felelt volna.

– Tehát őróla van szó?

– Őróla is.

– Hát még?

– Mirólunk, kettőnkről.

– Folytasd, kérlek.

– Nem fogsz megneheztelni?

– Terád?!!

Az asszony megértette és most maga nyujtott kezet a sógorának, aki azt gyöngéden megcsókolta, de, szinte tüntetően, rögtön el is eresztette. Várt.

– Én nem a magam jószántából jöttem most hozzátok, Bandi. Editnek szüksége volt rám; – hívott.

– Ebben még semmi rendkivüli sincsen.

– Várj egy kicsit. Felelj nekem őszintén: szeretted te Editet, amikor elvetted?

– Furcsa kérdés. Persze, hogy szerettem. Miért akarod tudni?

– Mondd meg előbb: szereted-e még most is.

Tarcsay elgondolkodott. Azuttán nyilt tekintettel felelt:

– Szeretem, mint egy édes jó gyermeket; mint a legjobb feleséget; mint a gyermekeim anyját.

– Csak úgy?

– Nem elég ez? Edit tökéletesen beéri vele.

– Tartok tőle, hogy tévedsz.

– Mondta?

– Nem ilyen világosan. De én ismerem. Nemcsak rokonok, hanem igazán jó barátnők is vagyunk. Már az intézetben azok voltunk.

– Pedig te idősebb lehetsz vagy három évvel.

– Csak kettővel. És aztán Edit a komolyságával hamar lett nagy leány. Most mondd meg nekem őszintén: amióta elvetted, csakugyan volt valakid, akit másképen szerettél?

Tarcsay merőn nézett az asszonyra. Nyomatékkal mondta:

– Van. De miért kell ezt olyan határozottan tudnod?

Az asszony elpirult. Zavarosan védekezett.

– Ne érts félre; nem arra vagyok kíváncsi, hogy kicsoda…

– Úgyis tudod. Megmondjam?

Úgy tett az asszony, mintha ezt nem hallotta volna. Sietve magyarázta.

– Nekem tudniillik azért kellett most idejönnöm, hogy elhódítsalak valakitől, akit nem ösmerek.

– Ez alaposan megtörtént. Meg lehetsz elégedve.

Kis ideig csend volt… A férfi szólalt meg újra.

– Eszerint összeesküdtetek ellenem. Mit mondott neked Edit? Beszélj bátran, ha már elkezdted.

– Ő szeret téged, nagyon szeret.

– Jó-jó; de mit mondott egyebet?

– Talán mindent. Sokat leveleztünk; nagyon bizalmasan.

– Akkor tudhatsz róla, hogy mindig jó férj voltam.

– Erről tudok.

– Pedig nem minden volt „fenékig tejfel” az életemben.

– Tudom.

– Panaszkodott neked?

– Csak kitaláltam egyetmást; – a sorok között. De hogy is kerülhettetek ti össze?

– Lásd Lenke, ebben a kérdésedben tulajdonképen az én teljes igazolásom van. Te is úgy látod, hogy nem voltunk igazán egymásnak valók.

Az asszony némán játszadozott a napernyőjével.

– Amikor arra szántam rá magamat, hogy megházasodjam, már azok közé számíthattak, akik a nem házasembereknek való szertelenségeket kitombolták magokból. Edit mindazok közt, akiket ösmertem, a legtisztább lelkű kisleány volt és engem szeretett. Minden gondolata én voltam; ez hizelgett nekem és büszkévé tett. A gazdaságomat elhanyagolt állapotban vettem át; eleinte volt vele gondom, munkám. De azután hiányozni kezdett valami.

– Milyen hálátlanok vagytok ti férfiak.

– Nézd Lenke, én nemcsak egy nagyon jó aszszonyra vágytam, aki mindig egyformán fehér cukor, édes, de zamat nélkül. Engem az a szent jóság, amely Editből csakúgy sugárzik, meghat, de egy kicsit untat is. Neki semmiről sincsen véleménye és az életem meglehetősen szürke mellette.

– Ezért kerestél változatosságot. Ezért udvarolgattál…

Tarcsay vállat vont.

– Udvaroltam! Ahogy minden valamirevaló férfiember, minden valamirevaló asszonynak udvarol. Szokásból, illendőségből, időtöltésből, udvariasságból.

– De nagyon sokat voltál el hazulról. Gyanút keltettél.

– Amióta itt vagy, már hat hete, a lábamat sem tettem ki a pusztáról.

– Ez az.

– Mit akarsz ezzel mondani.

– Most nekem udvarolsz.

Tarcsay nevetett.

– Magatok akartátok. Az imént mondtad.

– Fájdalom, igaz.

– Csakhogy most minden egészen másképen van. Mert – én beléd szerettem.

– Hallgass erről Bandi.

– Meglep a vallomásom? nem tudtad? Nem érezted? mered mondani? – Kell az ilyen asszonynak sokat beszélni?

A sok kérdés szinte elárasztotta az asszonyt. Egyikre sem bírt, vagy nem mert felelni. A férfi folytatta.

– Most hát tudom, hogy teneked meg kellett volna engem „gyógyítanod” valami betegségemből, ami nem volt. És amikor beteggé tettél, azt hiszed, elmúlik a bajom, ha azt mondod: nincs tovább a játék.

– Bocsáss meg, nem így akartam.

– Azért kellett most megvallanod, hogy minden csak játék volt, hogy kiábrándíts. A lelkifurdalás bánt. De nem miattam, sőt még csak nem is Edit miatt…

Az asszony csudálkozva várta a folytatást.

– Magad miatt, fejezte be a férfi.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, édes Lenke, hogy mialatt a tűzzel játszottál, magad is megégtél. Mert te is szeretsz engem.

Az asszony felpattant, hevesen tiltakozott.

– Nem igaz! Nem igaz!

– Maradj csak szépen a helyeden… Ha elkezdted, ne hagyjuk annyiban. Hisz én hallgattam. Neked volt halaszthatatlan beszélni valód velem. Én nem kérdeztelek. Ami engem érdekelt, azt én úgyis tudtam. Te éppen úgy vagy az uraddal, mint én Edittel, vagy még úgyabbul. Az urad derék ember, de az egész életed csupa hétköznap vele. Én egy liliomot kaptam, aki inkább szent, mint asszony. Te egy automatának vagy a felesége, aki a pénzkeresés hajszájában nem is ér rá, hogy szerelmes férj legyen. Az én Editem máig is leányos riadozással titkolja saját maga előtt, hogy viszonya van egy férfival, aki az ura. De tiköztetek meg éppenséggel olyan az élet, mintha a házasságtok igaz sem volna. Szököl az urad elől, akit sohasem szerettél.

– Rosszul esik, hogy bántod; hallgass kérlek.

– De az nem esett rosszul, hogy elvedd az eszemet és akkor azt mondd: játék volt. elég volt; nem maradhatok tovább ezen a veszedelmes helyen.

– Hallgathattam volna.

– Akkor félmunkát végeztél volna, vagy még rosszabbat. Talán azt hiszed, megmentenél Edit számára, ha ő most már nem valaki mástól féltene, hanem tőled? Nyilatkoznod kellett, hogy felébressz. Hanem azt már én találom ki, hogy nem is mersz tovább „játszani”, mert érzed, hogy nagy a tét; – de nem az enyémet félted, hanem a magadét.

Egy nagy hársfa volt előttök; annak a lombja közé most egy sárgarigó röppent s ott fuvolázni kezdett. Az asszony, azt találta ki ürügynek a hallgatásra, hogy odafigyelt. Csak később fordult a sógorához.

– Honnan mered te mindezt ilyen határozottsággal megállapítani?

– Onnan, hogy már rég megszüntek a kis kacérkodásaid, amelyek nem tartoznak az igazi lényedhez s amelyek miatt én sokszor gondoltam eleinte: be kár ezért az asszonyért! Te ma egészen más vagy, mint voltál és minél jobban elfelejtgeted a „szerepedet”, annál tisztábban látom, hogy milyen kincs vagy.

– Igazán annak tartasz?

– Ugy-e, örülsz neki. Mondd, hogy örülsz.

– Szólásforma, udvarlás. Sok asszonynak mondtál már ilyet.

– Félsz örülni… Azt hiszed, abban vallomás volna.

– Nem bírom ezt a hangot, Bandi. Nyugtalanítasz vele.

– Most már késő; én már nem tudok másképen.

– Lásd, – ezzel üldözöl el. Mert inkább meghalnék, semhogy fájdalmat okozzak Editnek.

– És ha nem okoznál? Vajjon nem lehet azt elkerülni? Ettől az aggodalmadtól még nagyon boldoggá tehetsz.

Az asszony megdöbbent.

– Komolyan mondod ezt? Feltételeznéd rólam?

– A hazárdjátékod után, amelyben számomra annyi igéret volt, te ezen megütközöl? Magad akartad, hogy szeresselek.

– Ime a bűnhődésem. Még csak nem is tisztelsz; – megvetsz.

– Imádlak és te ezt jól tudod.

– Nem, nem igaz; nem szeretsz; akkor nem beszélnél így velem,

– Csak pörölj; csak szidj. Gyönyörűség az nekem. Felszabadítasz rá, hogy meggyőzzelek.

– Úgysem hinnék neked; sohasem bírnék hinni. Nem abból a fából faragtak téged; – tudok én sok mindent. Az egész multadat tudom. Könyvet írhatnék rólad.

– Lenke, édes kis Lenkém, tagadod még, hogy szeretsz? Lehetne ennyi szemrehányás máskép a szavaidban?

– Képzelődő! Csak hitesd al magaddal. Igazán tiszta őrület, amit művelsz.

– Hát felelj egy kérdésemre.

– Kérdezz.

– Ha nem volna feleségem, lennél a feleségem?

– Mit felelhetek erre? – Úgyis mindegy. Csak azért sem lennék.

– Még egyet kérdezek. De erre úgysem mernél őszintén felelni.

– Most már követelem, hogy kérdezz.

– Ha elválnék Edittől, lennél a feleségem?

Az asszony megrezzent.

– Bolond, eszeveszett, Most már elég legyen…

– Látod, hogy nem felelsz.

– Ha Edit tudná, hogy miket fecsegünk itt össze-vissza!