Читать книгу Szirmay Ilona: Történeti regény - Gaal József - Страница 9

Víg lakoma helyett gyászos tor. – A dragonyos kapitány rendíthetlen lelket mutat s rettenetes pusztítást követ el. – Az anya szenvedései. A szerelmesek bucsúja. Elutazás.

Alig érkeztek meg vadászaink a levélszín közelébe s már rosszat gyanítón futott elébök Szirmayné, aggodalma még inkább nőtt, midőn csak egyik leányát látá, ezt is kisírt szemekkel, és halaványulva a még reggel oly rózsapiros arczokat.

– Mi bajod, édes gyermekem? – kérdé leányát.

– Semmi, édes anyám, már semmi. – Felelé újra kitörő zokogását alig nyomhatva le Ilona.

– Semmi. – Vága beszédébe Bagosy – Marira egy vadkan rohant s agyara ruhájába akadván, a földre dönté, egy kevéssé meg is vérezte, de nem veszedelmesen.

– Istenem! hol van ő? talán már meg is halt! – kiáltá Szirmayné.

– Őt Husztra küldtük, mert a vadászat közelebb vetett a városhoz, mint ezen levélszínhez. – Felelé Bagosy.

– Föl hát! – Jancsi fogj be, – én tüstént Husztra megyek, az anya ápolja beteg gyermekét. – Siessetek! – Így s még több fölkiáltásokkal fejezé ki a szerencsétlen anya bánatát. Sikeretlen vala minden igyekezet őt lecsillapítani s végtére a férfiak is kénytelenek voltak, szándékában megegyezni; sógora, Szirmay István, ki legjobban tudta magát régi ismeretségénél fogva sógornéja természetéhez alkalmaztatni, követé. Elindultak tehát, s az anya mindig növekedő félelme miatt Ilkát is elvitte, ne hogy felügyelése nélkül maradván, őt is baj érje.

A többiek a már kész ebédhez ültek, részint azért, hogy a rémült anyát még inkább ne ijeszszék, részint, hogy míg ők az ebéddel foglalatoskodnak, az előre Husztra küldött szolgák minden megkivántatót elkészíthessenek a nemeseket Nagybányára vagy Szigetre vinni.

Az ebéd másképen esett ki, mint a reggeli vidámság jövendölte, de egészen megegyezőleg a nap boldogtalan híreivel és szerencsétlen viszontagságaival. Majdnem szótalan ültek az asztalnál s az ételek és italok sem dicsekedhettek a legnagyobb kelendőséggel, de az igazság kényszerít megvallanunk, miként Türkenfrasz Gottlieb Konrad Friderik volt hollandi kapitány minden tekintetben dicséretes kivétel volt; mert ő mindig igyekezett, hol jobb, hol bal szomszédjához hajolván a csendet megtörni, majd a szemközt ülőkkel cseréle egynehány szót vagy az egész asztalhoz intézé beszédét, de ezen utolsó esetben épen sikeretlenül, mert egyik a másikra hagyván a feleletet, végre senki sem felelt a lovag nem csekély boszúságára, a mit ő az öblös serlegek nedvével igyekezett lemosni; de nehezen érhette el czélját, mivel az orvosságot az evés végéig folyvást és nagy mennyiségben használta s mégis mindamellett vészt és pusztítást látszott haragjában esküdni a feltálalt ételeknek, mert a mi közelébe hozatott, az csak nagy csonkulással juthatott tovább, kése, kanala és villája oly serény és foganatos mozgásban voltak, mint kardja még alkalmasint egy csatában sem; bátorsága, midőn Szodoray reá ijesztett, a taktika szabályai szerint szívéből hihetőleg gyomrába, mint biztosabb positióba retirált s ott mostan a máramarosi ebéd sültjein tőn pusztítást vitézi haragja, mely eredetileg a kerimi tatárok ellen lett volna irányzandó. Nem akarjuk ugyan bizonyosan állítani ezt vagy kereken kimondani, hogy a nemes lovag minden más lelki és testi tehetségek előtt főleg sokat és jól emésztő gyomorral volt ellátva, nem, mert ezt csak egy ebéd miatt erősíteni, rágalmazásnak magyaráztathatnék, annál inkább, hogy az egykorú krónikák, melyek mégis sokkal csekélyebb tárgyakat följegyeztek s jelen történetünknek forrásul szolgálnak, mélyen hallgatnak Donnerbaumsbergi Türkenfrasz Gottlieb Konrad Friderik, római szent birodalmi lovag és több potentátok seregében volt dragonyos kapitány érdemeiről, meg lehet hosszú s a pogány tatárok miatt nem épen bátorságos utazása ingerlé fel annyira étvágyát; a ki azonban olvasóink és olvasónéink közül a kapitány iránt különös részvéttel viseltetik s a fentebbi tárgyról körülményesebb tudósítást óhajt, azt csak elbeszélésünk további folyamatjára idézhetjük, talán későbbi és többszöri alkalom napvilágra hozza azt, a mi vitézünk első jelenésekor homályba borulva maradt, most még csak azt az egyet akarjuk megjegyezni, hogy Bagosy minden komolysága mellett s az általa tisztelt magyar vendégszeretet ellenére is, el nem titkolhatá ezen máramarosi tiszti társának fülébe súgott észrevételét.

– Ha kapitányunk a csatamezőn tizedrész annyi pusztítást tesz, mint az asztalnál tőn, megköszönhetjük Steinville tábornoknak küldetését.

Ebéd után mindnyájan Husztra indultak, hol a szerencsétlen anyát leánya teteme felett találták bújában magánkívül; minden vigasztalás foganatlan volt, s nehezen lehete a kétségbeesettet reá venni, hogy a szeretett testével s még élő leányával haza térjen Ugocsába Fertős- Almásra, elindulására azonban legalább is a következő napot kelle elvárni, mert az első bú hatalma őt mindenre képtelenné tevé. Még nehezebb vala Szirmay Istvánt sógornéja elkisérésére birni, az öreg hazafi jelen akart lenni a haza védelmére czélzó tanácskozásban, s tettlegesen résztvenni minden ide tartozóban, csak miután megigérteték, hogy tudósíttatni fog mindenről és később a készületekben régi tapasztalása, és buzgó hazafisága el nem mellőztetnék, győzött keblében a rokoni szeretet. Még hevesebb, de rövidebb küzdés dúlá Szodoray lelkét, neki ugyan senki sem ajánlá Szirmaynét elkisérni; de annál forróbban unszolá szíve vonzalma, mégis átlátá, mily illetlen lenne elhagyni a komoly foglalatosságot, mely őt a haza védelmére szólítja, s nemesi tartozásának betöltésére, egy lánykát turbékoló galambként követve. Meglesé azonban az első pillanatot, melyben kedvesét egyedül találhatá, hogy tőle nyilván hallhassa az engesztelés szavait, s megbocsátását a véletlenül okozott szerencsétlenség miatt, s búcsút vehessen a veszélylyel fenyegető idők által talán hosszúra nyúló elválás előtt. A leánynak ugyanezen szándéka lehetett, mert alig vette észre kedvesét közelében járni, tüstént elhagyá úgy is sokaktól körülvett anyját, s tetszőleg háborgó indulattal, kétes lépésekkel haladott Boldizsár felé, ez a tágas várbeli szoba másik végén állott magába merülten a falhoz dülve egymásba kulcsolt karokkal, csak néha emelve pillanatát a túl oldalon álló csoportra, melyben kedvese is mulatozott, midőn Ilkát maga felé közeledni látá, mint öröm villanása egy eleven pirosság futá el arczait, mely a leányka arczain visszasugározni látszék, oly hirtelen változék annak is rózsává halovány színe, egymás tekintetébe merülve némulva látszának egy perczig, mig Szodoray Ilka kezét megfogva a csendet felbontá.

– Imádott Ilkám, zengje most elválásunk előtt, ezüst hangod azt szívembe, a mit már szemeid szende sugarából, édes kézszorításodból olvastam, Isten látja lelkemet, mily kínok szaggatják, de kész vagyok őket tűrni bár ártatlanul, kész minden szemrehányást békével szenvedni, csak pillanatod szelidsége, csak szerelmed enyhítse fájdalmamat.

– Nem, Boldizsár, ki neheztelne embertársára a kegyetlen sors csapásai miatt, egy pillanatra ugyan – megvallom – fájdalmaim ártatlan szerzőjük ellen gerjesztettek, de csak egy perczig tartott az igazságtalan indulat, egy szó, egy pillanat tőled elég volt azt eloszlatni, s csak azt mutatá, milyen irthatatlan szerelmem, s milyen erősen áll minden szerencsétlenség felett.

E beszéd közben a szomszéd szobán keresztül egy erkély idomú kis oldaltoronyba értek: a kilátás a magas bérczen fekvő vár ezen fenn részéből messze és nagynemű vala, a zöld völgyet hasítá a már egyesült Tisza, itt még tisztán és világosan folyva kövicses medrében. Huszt mezővárosnak békés telkei alig láthatón a lefüggő szikláktól zajtalan állottak, mert lakóik mezei munkával elfoglalva látszottak izzadni, míg barmaik a városszélen egy alacsony bokrokkal gyéren benőtt mezőn legeltek, minden oldalról bérczek magasabb és magasabbra emelkedve zárák a láthatárt, alul gazdag lombú tölgyek, feljebb fenyűk tavaszi eleven zöldével borítva, magasabban kopár szirtek még vereses zöldben tüntek elő, s a távolabb csúcsokat a nap sugaraiban ezüstként ragyogó hó fedezte. Nem érdeklé a látvány szépsége a szerelmeseket, legalább nem látszék érdekelni, de tagadhatatlan befolyása minden magos szépségű vidéknek az érzékeny kebelre, bármely vihar dúlja, bármely érzelem epeszsze, és bú faggassa is azt, így a szeretők szívének bár tudtok nélkül leggyöngédebb idegeit érinté az egy fenn bájú vidéken a tavasz virányaitól a tél legzordonabb jeléig varázs harmóniában összeolvadt természet szépsége, s édesebben költé a szerelem néma, de szeretőknek oly könnyen érthető beszédét, mely a szemekből, az arcz, az ajkak minden mozdulatiból oly igézőn tud szólani a rokonérzetű kebelhez. Ezen a földi lét talán legboldogabb állapotjában elmerülve állottak ők némán egy darabig. Ilka képéből természetes, pajkos elevenségének majd minden jelei eltüntek, mert a hatalmas érzetek, s mindnyájok leghatalmasbika, a szerelem, az eleven charactereket komolyabbá és mélyebb érzetűvé teszik, mint a természettől komolyokat, ezen változás alkalmasint onnan származhatik, mivel az érzelem forró örömét, vidám lelkök a nékik oly természetes vígság által kijelelni igen csekélynek tartják, s egy tiszta belső öröm, mely nagyságával elcsüggeszti vidám élénkségöket, jő helyébe; míg a komoly elzártabb character, ki kisebb érdekű örvendetes eseteknél élénk nevető örömre fakadni nem fog, ha egy hatalmas édes érzés elragadja, gyakran a legvidámabb örömre szokott lobbanni; ezen állítás, ha mint minden elv és szabály többszöri kivételt szenvedne is, mégis leginkább szerelmesek s főleg szerelmes lánykákon megvalósult. Szodorayn nem vala nevezetes változás észrevehető, mert nem lévén a Mária halálából származott bú által annyira elfogódva, ideje volt ezen jelenetre előre készülni, rajta csak szomoruságán áttündöklő szerelem uralt, s nyugalmasabb állapotja következésében ismét ő volt a beszéd kezdője.

– Lásd édes Ilkám! e csendes viruló tájban félelem nélkül dolgozó pór népet, nem gyanítja, mi zivatar támad onnan délfelől, földjeit, telkeit, s talán éltét is elpusztítani, ősi és dicső tartozása a magyar nemesnek honát védeni s alattvalóit, kik őt munkájokkal táplálják, minden ellentől oltalmazni, engem ezen szent kötelesség hí a gyilkos tatárok ellen; de ne félj, mert alakod őrangyalként s óvón fog felettem lebegni a csata vérengzése között.

– S én győzelmet és üdvöt imádkozom le rád a mennyek urától, ki nem lesz kemény tiszta fohászaim iránt.

– Ha ily lélek, ily ajkakon küld könyörgést az égbe, azt a szerafok szellemhangja adja elébe az örökkévalónak.

E szavaival lehajla Boldizsár s egy hosszú szende csókkal némítá el piruló kedvesét, s ezen perczben nevét hallá hívólag az oldalszobában zengeni. – Isten veled, kedvesem – sóhajtá, s egy forró ölelésben adott, mulni nem akaró csók vete véget búcsújoknak.

A férfiak indultak részint Nagybányára, részint Szigetre. Szodoray Bagosyval, s a vitéz Türkenfraszszal az első városba. Türkenfrasz egy vala az akkor számos katonai kalandorok közül, ki több hatalmaknál szolgált; de feszegetni nem akarjuk, mely okokbul mindenünnen elment, ismeretlenek előtt magának gyakran nagyobb czímeket és rangokat is tulajdonított, s a hol hasznát remélheté, ott maradt, azért nem mi mondjuk, hogy ő római szent birodalmi lovag és kapitány volt, hanem ő maga; így hiheti, a ki akarja. Most a császári seregekben akarta szerencséjét próbálni, de Steinville hamar megismerheté az embert, s föl nem vevé, azért igyekezett Muszkaországba, hol Péter minden idegent nyilt karokkal fogadott; de a tatárbeütést meghallván, gondolá, hogy jó lenne Magyarországban egy kis útravalót érdemelni, ez okból szándékozott itt maradni, miben őt a huszti jó ebéd még inkább megerősíté.