Читать книгу Lépj az árnyékod elé - Horváth Diána - Страница 6

AZ ELSŐ CSALÓDÁSOM

Már magzati korom is illúzió volt. Vígan cseperedtem édesanyám hasában, és a család nagyon várta – főleg édesapám – a fiúgyermek érkezését, melyről a kórházban a vizsgálatok során többször is biztosították. Sokszor elmondták, hogy fiúgyermekként fogok a világra jönni. Azzal, hogy egy őszi napon a vidéki kórházban megláttam a napvilágot, máris megtörtént az első csalódás, amit embereknek okoztam – konkrétan édesapámnak. Ő fiút szeretett volna, én lányként születtem meg. Innentől fogva − mondhatnám így is – már létem értelmetlennek tűnik, hisz’ vártak valakit, és nem azt a valakit kapták. Gondolhatja a csöppség, hogy ebben a pillanatban már nem is érdemes tovább küzdeni, fel kell adni, mert már most csalódást okozott, és akkor mi lesz az élete többi részében. Akkor még nem voltam öntudatra ébredve, fogalmam se volt erről az egészről.

Azóta azonban rengeteget tanultam, nagyon sok képzést elvégeztem, sok mindennek utánajártam, és rájöttem arra, és megtudtam azt, hogy mennyire nagyon fontos, hogy visszamenjünk egy adott helyzet, stressz, egy szituáció kapcsán egészen a kezdetekhez. Ha visszamegyünk a kezdetekhez, a megszületés, a magzati kor pillanataihoz, akkor annak is kell legyen egy előzménye. Mivel nagyon fontos számomra a miértek kutatása és minden apró részletnek a megtalálása, ezért kezdtem el a karma asztrológiával is foglalkozni, ami még mélyebbre vezetett. Ahogy haladtam életemben az időben előre, úgy haladtam a spirituális fejlődésem és tanulmányaim során egyre hátrébb az időben, a megszületésem előtti időszakra, a két életem közötti időszakra, majd az előző életeim időszakára. Mindezt azért, hogy megtudjam, mi, miért történt. Hogy tudjam érezni és felismerni, hogy édesapám nekem nem ártani akart azzal, hogy fiút akart. Ezt beszéltük meg, mielőtt leszülettem. Hibáztathatnám én őt egész életemben, és életem félresiklásáért okolhatnám édesapámat, hogy igen, ő volt a hibás, mert ő fiút várt, de én lány lettem, és onnantól nekem már lehetőségem nem volt. Ez egy fájdalomcsillapító, ha azt mondom, hogy ő volt a hibás. Nem is tudom, kinek a fájdalmát csillapítja, talán csak a felelősséget tudom önmagamról lesöpörni: én mindent megtettem, nem tehetek róla, mivel eleve úgy születtem, hogy lány vagyok, és fiúnak kellett volna lennem.

Beláttam, megtanultam, ennek utánajártam, és bizonyossá vált bennem, hogy ezt mi előre megbeszéltük. Édesapámnak ez volt a feladata, hogy ő fiúnak várjon engem, én ezt előre kértem tőle, és megállapodtunk benne. Pontosan azért, hogy fejlesszen engem, hogy már az első pillanatban, amikor kinyitottam a szemem, ezt kelljen éreznem: a benne rejlő tanítás, hogy ne más emberektől tegyem függővé önmagamat. Ez a legnagyobb hiba, amit elkövethet bárki, hogy más emberektől teszi függővé önmagát, a saját értékeit mások véleménye, reakciója alapján határozza meg. Valamint azt is be kellett lássam, hogy ez főként édesapám csalódása, akinek szintén szüksége volt erre az érzésre a saját fejlődése kapcsán, hogy ne a külső dolgok alapján ítéljen.

Nagyon sok kliensem van, akikkel együtt szembesülünk azzal, hogy mástól várják a boldogságot, a megoldást, az elismerést. Az emberek hajlamosak mástól várni pozitívat és negatívat. Negatívat, hogy hibáztathassanak valakit, a pozitívat azért, hogy többnek érezhessék magukat. De ha én csak mások véleményétől, elvárástól teszem függővé az életemet, akkor nem az én életemet élem, hanem annak a másiknak az életét. Legyen ez egy család, egy párkapcsolat, egy munkahely, vagy bármi más. Ilyenkor a másik elvárása szerint a másik életét élem. De nem azért születünk le erre a földre, hogy mi más emberek életét éljük. Mi vagyunk a főszereplők, a saját, önmagunk életét kell élnünk, és mindenki más csak egy szereplő, egy mellékszereplő. Szabad akaratunk dönti el, hogy mi alapján fut a történet, mert mindig van választásunk arra, hogy eldöntsük, hogyan reagáljuk le azt az adott eseményt. Ha negatívan reagálunk, az is egy választás, de ezzel senki másnak nem okozunk fájdalmat – természetesen a körülöttünk élőknek, akik szeretnek minket, nekik fájdalmat okozunk, ha látják, hogy nem jól választottunk −, leginkább saját magunknak.

Ez egy nagyon fontos dolog. Minden helyzetben a lényeg a megélés, hogy én miként reagálok rá. Nem szeretem a probléma szót, sohasem szerettem, mert a problémához az agy automatikusan negatív reakciókat társít. Ha problémám van, másoknak engem sajnálni kell. Ha problémám van, sajnálom önmagam. De ha megoldást szeretnék, ha ki szeretnék lépni ebből, ha változtatni akarok, akkor feladatként kell tekintenem, és a feladatra az agy automatikusan reagál. Feladat van: meg kell oldani, lehet sikert elérni. Probléma van: vége mindennek, biztos a kudarc.

Egyetlen szó használata, megválasztása rengeteget jelent az ember életében. Minden mindennel összefügg, és ezt kell tudni megérteni, elfogadni. A felelősséget mindig saját magunknak kell viselni, akár nehéz, akár könnyű, akár szép, akár szörnyű. Mert mindig minden azért történik, hogy fejlesszen minket. Tényleg, sokszor nagyon-nagyon nehéz, de muszáj, mert nem tudunk mást tenni. Azaz tudunk, csak értelmetlen, mert akkor ugyanezzel a feladattal újra és újra szembesülnünk kell. A mostani életünk során, ha nem végezzük el ma, akkor el kell végeznünk később, vagy következő életeink során: ez egy ördögi kör lesz, amiből nem tudunk kikerülni, mert tapasztaljuk, hogy újra és újra ugyanazokba a hibákba esünk. De mindennek pontosan az a megoldása, hogy csak meg kell találnunk a közös nevezőt. A közös nevező mindig magunk vagyunk. Amin változtatni kell, nem a külvilág; magunkat kell változtatni, fejleszteni, nekünk kell megtalálni azokat a használandó szavakat, amelyek minket motiválnak és előrevisznek. Minden nappal pontosan egy napot kapunk arra, hogy újrapróbáljuk.

Nem azt mondom, hogy nincsenek és nem is jönnek problémák. Dehogynem! Folyamatosan jönnek, ám ezeket feladatnak nevezzük mostantól. Káosz, szenvedés és a múlt. Előjönnek a múlt negatívumai, amik rányomják a bélyegüket a jelenükre. Ha hagyjuk ezt, és nem rázzuk meg magunkat, nem kezdünk el a jelenben változtatni, akkor a jövőnk is ugyanaz lesz, mint a mostani jelenünk, ahol éppen a múltunkon szenvedünk és rágódunk. Így soha nem fogunk tudni előrejutni. Soha nem késő. Mindig kapunk egy új napot halálunk pillanatáig arra, hogy újrakezdhessük és változtathassunk. Ez csak rajtunk áll, senki máson, ez a szabad akarat törvénye. Én döntöm el, hogy mit teszek. Én döntöm el, hogy hogyan állok hozzá. Én döntöm el, hogy hogyan élem meg.

Velem is történnek negatív dolgok, én is kétségbe tudok esni. Emberből vagyok, minden emberi érzéssel rendelkezem. Az idő nem mindegy: fél évre vagy egy évre süppedek bele valamibe, vagy már csak egy napig szenvedek rajta, megrázom magam, és megyek tovább. Az egyetlen dolog, amit ha elveszünk mástól vagy önmagunktól, soha többé nem tudjuk visszaadni: az IDŐ. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, mert mindenki okkal született le erre a földre. Igenis van választás, mindig van. Sajnos a félelmeink a legnagyobb akadályok az életünkben. Mindenki életében ezek a legnagyobb akadályok. Önmagunkat akadályozzuk a saját félelmeink által. Sok esetben a félelmeink még meg nem határozható, meg nem történt dologtól való szorongások. Előre elképzelünk az agyunkkal egy szituációt, hogy az hogy fog zajlani, és nem cselekszünk az irányába, mert félünk attól, hogy az úgy fog történni: vagy van rá egy múltbeli tapasztalatunk, vagy láttuk valakinél, vagy láttunk ilyet, vagy egyszerűen csak elképzeljük, hogy az úgy lesz.

De ahogy el tudjuk képzelni, hogy ennek negatív kimenetele lesz, úgy el tudjuk képzelni azt is, hogy pozitív kimenetele lesz. Ugyanannyi ideig tart. Amíg a félelem erősebb, mint a tettvágy, az akarat, vagy a célunk, addig nyilván nem fogunk lépni, nem fogunk változtatni, csak a komfortzónánkon belül. Az viszont újra és újra szenvedésekkel teli napokat eredményez.