Читать книгу Lépj az árnyékod elé - Horváth Diána - Страница 8

SZERELEM VAGY SZERETET?

Csak bántott és bántott, szavai, mint megannyi éles kés szúródtak sebzett szívembe. Már nem is beszélünk, eltávolodott, én pedig értetlenül nézek magam elé.

Az a hatalmasan fénylő és ragyogó nő, aki mellette a kezdetekkor lettem, most porszemmé zsugorodott össze. Hogy teheti ezt velem, hogy hagyhat magamra, hogy képes bezárni magát annyira, hogy még engem is kizárjon, aki eleinte a mindent jelentettem számára? Mit rontottam el, ő mit rontott el, ki a hibás? Mint a nyári zápor hirtelensége, zúdulnak rám a kérdések. Nem hagyhatom, nem engedhetem, vissza kell hogy kapjam! Nem kizárólag őt akarom visszakapni, hanem azt a valakit, aki mellette voltam, akivel együtt bármire képesek lehetünk! Csak azt a hatalmas energiát, ami felszabadult kettőnk által, a kapcsolódásunk által, elkezdtük egymás ellen fordítani észrevétlenül, és ami a legnagyobb teremtésre képes, a legnagyobb pusztítást okozta. Elfáradtam, tehetetlen vagyok, és ettől a legkétségbeesettebb. Vajon gondol rám? Vajon ő is azt érzi, amit én? Vajon ő sem tud nélkülem létezni? Várom a válaszokat, de csend van, már azt sem tudom, honnan várom a válaszokat, mert tőle akarom tudni, de ő nem válaszol.

Miért vett tőlem el minden reményt? Miért vette tőlem el azt, amit ő adott nekem; amitől azt éreztem, hogy végre vagyok valaki? Miért emelt fel engem oly magasra, hogy onnan ennyire nagyot tudjak esni? Talán azért, hogy lássam, mennyire magasan tudok lenni, hogy lássam, mekkora értékek vannak bennem, és hogy lássam végre valódi önmagamat. Nem azt a valakit, akit a többiek, a múlt porba tiportak. Miért tőle várom mindezt? Hisz’ ott van mindez bennem! Magamat kell újra oda felemelnem, hogy aztán ő csatlakozhasson! Most már tudom, nem várhatom tőle, mert ami kívülről jön számomra, azt bármikor el is tudják venni! Nem az a megoldás, hogy őt kergetem, magamat kell visszakapnom és magamat kell ugyanúgy látnom, ahogy ő látott engem az elején, ahogy én láttam őt az elején. Magamat kell ugyanúgy szeretnem, ahogy őt tudom szeretni, és ahogy tőle vártam, hogy szeressen. Mert erre tanított ő: emlékezni… emlékezni arra, aki lehetek!

Az életembe is érkeztek nagy szerelmek. Rengeteg negatív körülménnyel, nehézséggel tarkítva. Most, hogy visszagondolok arra az időszakra, teljesen máshogy értékelem a megszerzett tudásom és tapasztalataim alapján azokat a dolgokat, amiket átéltem, megtettem, végigkínlódtam, megéltem abban az időszakban.

Itt merült fel bennem leginkább az, amit szeretnék megosztani mindenkivel; hogy mekkora különbség van a szerelem és a szeretet között. A szerelem esetében általában önmagunkat szeretjük igazán, mert a szerelmünket akarjuk magunk mellett tudni, hogy ő velünk legyen. Azt érezzük, hogy csak ő tud minket feltölteni, őt akarjuk. Féltékenyek vagyunk, és nem szeretnénk, hogy ő mással legyen, máshova menjen, máshol érezze jól magát.

Végül is kinek akarunk jót leginkább? Saját magunknak. Teljesen eltekintünk attól, hogy a másik számára mi a jó. Mi őt szeretjük szerelemmel, és pontosan tudjuk, hogy neki az a jó, ha velünk lehet. Hallani sem akarunk arról, hogy esetleg lehet olyan program, helyzet az életében, amikor ő máshogy dönt, nem úgy, ahogy mi azt elvárjuk tőle. Nem velünk szeretné tölteni az adott pillanatot. Úgy gondoljuk, hogy az az igaz szerelem, ha minden egyes pillanatot velünk akar tölteni.

Ilyenkor jönnek a nagy csalódások. Elkezdjük keresni a hibát a másikban. Talán ebben sem olyan, abban sem olyan… de ezek mind-mind azért vannak, mert saját magunkat akarjuk nagyon erősen szeretni, és mindezt egy másik emberre próbáljuk „rányomni”. A másik embertől tesszük függővé önmagunk szeretetét.

A szerelem esetében saját magunkat szeretjük annyira erősen, hogy nem tudjuk a másik embert elengedni, nem tudjuk szabadjára engedni, nem engedjük a szabad döntésében. Míg a szeretet esetén a másik embert szeretjük feltételek nélkül. Elfogadjuk a hibáit, elfogadjuk azokat a dolgokat, hogy neki van önálló élete és volt előttünk is élete, lehetősége lenne arra, hogy még utánunk is legyen élete, bármilyen hihetetlenül is hangzik. Egyszerűen csak szeretjük őt, a lényét, amilyen ő. Nem akarjuk megváltoztatni. Nem akarjuk rákényszeríteni olyan dolgokra, amire ő nem képes, mert például nem áll azon a fejlettségi szinten, vagy teljesen más feladattal él ebben az életben, mint amit mi elvárnánk tőle. Csak szeretjük, úgy, ahogyan van.

Akkor képes az ember az igazi és feltétel nélküli szeretetre, ha előtte igazán és feltétel nélkül megszereti önmagát. Ha önmagadat mindennél jobban tudod szeretni és elfogadni a hibáiddal együtt, a rossz döntésekkel, a kudarcokkal, mindennel együtt, akkor bárkit képes vagy szeretni az ő hibáival és kudarcaival együtt. Mert hibátlan és kudarcmentes élet nem létezik, hibátlan ember nincsen.

Minden egyes személy az életünkben egy lecke: lehet, hogy a sírig tartó lecke, és utolsó szívdobbanásig vele tudunk lenni, de lehet, hogy csak egy időszakra.

Tehát a legfontosabb dolgunk, hogy önmagunkat kezdjük el minél jobban megszeretni és elfogadni. Abban a pillanatban sikerülni fog a másik embert is szeretni. Az igaz szeretet sokkal hosszabb és sokkal mélyebb, mint a szerelem.

A szerelem általában egy fellángolás. Ahogy fellángol, pillanatok alatt leég és hamuvá változik. A szeretet pedig egy folyamatosan, szépen lassan égő tűz, ami sosem alszik ki.