Читать книгу Színek és évek - Margit Kaffka - Страница 3

A kertre szolgáló régi konyhaházban aludtunk mind a hárman akkor még, egy kedves, öreg szobában, ahol minden régi időkre, a nagymama fiatalságára emlékeztetett. Ez a külön épületrész – mondták – már háromszáz éves is lehetett; vastag falú, alacsony ház, szemöldökös ablakokkal és feketült, vastag fenyőgerendákkal az alkóv mennyezetén. Balra a konyha nyílott, s a pitvarban volt egy régi tűzhely, szabad kéménnyel. Milyen világosan emlékszem a mi szobánkra! Ide hordtak az utcai felső házból minden kimustrált darabot – itt állt a grószi üveges almáriuma a belülről kiragasztott, tüllfodros kotillionordókkal, régi híres bálok emlékeivel. Itt lógtak a fakult, aranyrámás, krinolinos pasztellek s az ócska, piros brokátfüggönyök egy hajdani falusi vendégszobából. Öblös hátú, nagy ágyaink voltak, amikben néha kopogott a szú; és horpadt, rézveretű, hasas fiókú szekrények meg egy keresztlábú, ormótlan tölgyfa asztal, amit megmozdítani se bírtunk. Ezt tartották legrégibb darabnak a családban.

Már akkor eltűnődtem néha ezeken, és szerettem végigképzelni, hány régi, régi asszony keze érinthette a terítők rozsdavörösre fakult bársonyát; kik ültek a magos cifrájú székeken és a keshedt, vén ottománon. Ez a szoba pedig minden időben a Zimán-féle gyerekek otthona volt, és vagy húsz évvel mielőttünk Klári mama éppígy aludt itt a három testvérével, éppúgy rosszalkodtak, és ő is térdepelt kukoricán, mikor egyszer szurkot tapasztott a Marika húga varkocsa alá, mert doktorozást játsztak, és ő sokszor látta, hogy grószi piócát rak fel a beteg parasztoknak. Így, régi holmik, emlékek, adomák, hogy összetapasztják a családot – mennyire megéreztetik, hogy csak folytatói vagyunk az előttünk élt életeknek; és mindez valami nagy biztosságot jelent: ahogy ők, mi is csak megleszünk!… Most megint az én három leányomra gondolok. Azok lába alól kihúzódott ez már; valahogy nagyon is hirtelen változott meg most a világ.

Vajon Klári mama is érzett tizennégy éves korában ilyen megzavaró, idegenszerű nyughatatlanságokat? – gondoltam akkor. – Sőt grószi is, a szigorú és komoly nagyasszony, ő is elpirult-e a halántékáig egy-egy furcsa gondolatra, és szégyellte magát néha a sötétben? Előrehajolva ültem akkor az ágyban, a vánkosaimra könyökölve, és néztem, hogy önti el a kert holdfénye kékes derengéssel az alvó szobát. Odakinn a Hajdúsarkon tizenegy órát jelzett az éjjeliőr dallamos, rezgő sípszava.

A felső házban most zongora szól, csárdást táncolnak a nagy vizitszobában, s az anyám, gyönyörű, viruló asszonyanyám ott ragyogtatja nagy, teli szépségét. Nincs is más asszonynép körülte, csak Ilka néni s a két sovány, jókedvű Reviczky unokahúg; hanem férfi vendégek, négy-öt fiatalember is minden este, és mind mamát veszi körül, és lesi, kívánja; neki beszélnek és felé fordulnak minden mozdulatukkal. Milyen kedves ő mindegyikhez erőlködés nélküli, biztos, egyszerű módján. Hisz még mindig hét vármegye híres, legszebb asszonya! De vajon eljött-e ma Széchy, akit szeret? Utánanyúl-e a kezének békéltető, hanyag, nembánom-mozdulattal – megszokott biztos, gúnyos vagy alattomos vággyal – a zongora sarkán át, vagy az albumos asztalka felett; ahogy meglestem egyszer? És félrevonul-e vele mama a sarokdíványon, izgatott, heves, haragos suttogásra fojtott szemrehányással, türelmetlen szerelemmel?… Lám, ott a felnőttek külön, előttünk titkolt, igazi élete folyik; a szerelem, ez a legfontosabb dolog, mert erről beszél mindenki, felélénkülő arccal, mohón vagy kíváncsian. “Minket, gyerekeket kizárnak, és mellőznek mindenből a nagyok!” gondoltam lázadozva, és minden átmenet nélkül a dobostorta jutott eszembe s a málnafagylalt, amit ott körülhordanak, és mi abból se kapunk. Félig gyerek voltam még és félig leány.

– Sándorka! – szóltam át hirtelen a szemközti ágy felé, csak mert tele voltam belső zavarral, és szólnom kellett valakihez. – Sándorka, alszol?

– Nem! – hangzott váratlanul rögtön.

– Miért nem?

– Csak!

– Ne mafláskodj! Miért?

– Mikor imádkoztam este, ott, ahol ezt mondjuk: “Ott ül a mindenható Atyaúristen jobbja felől”, hát nagyon elfáradtam a térdeplésben, leereszkedtem, és sarkomon guggoltam. Most mindig arra kell gondolni, hogy ez az imádság érvénytelen.

– Ó, te buta! – mondtam hirtelen támadt, érthetetlen haraggal. Hogy lehet egy tizenkét éves fiú olyan ostoba!

– És nem csak ezért! – akadozott az öcsém félénken tovább. – De… szeretnék korán felébredni reggel. Mikor Zsuzsi a cipőkért jön.

– Mit akarsz?

– Magduska, ne mondd senkinek! Csabáék egy varjút fogtak ma Kallós Janival, ott van a borító alatt a színben, és annak holnap ki akarják szúrni a szemét. Én szeretném kiereszteni.

Megdöbbentem egy kicsit, és elgondolkoztam. A Csaba mély horkolása hallatszott.

– Jól van – mondtam később —, én felkeltelek korán, és segítek neked, de te meg vigyél fel engem a szénapadlásra, ahol a titkos szobátok van.

– Milyen szobánk?

– Ne tedd magad, te sunyi! Te is tudod, hol őrzitek a kulcsát. Ott van a mama ócska zongoratokja, abban rendeztétek be a szobátokat, és oda nem akartok lányt beengedni. Csak meg ne mondjam anyának, mit csináltok ott.

– Én nem pipáztam; nekem nem is adnak.

– Ugye, ugye, most elárultad. Dohánylevelet szívtok. Csak ne legyek én ott holnap, mindent megmondok!

– Jaj, ne! Magduska! Hisz én beengedlek.

– Hohó, nem addig a’! – ordított fel Csaba egy emberevő üvöltésével. – Áruló, cudarok, zsiványok. Te lyány! Te kíváncsi liba, szégyelld magad!

Nem ijedtem meg tőle. Kitört belőlem a rejtező feszültség: perc alatt végig elborított a düh forrósága.

– Csak neked álljon feljebb, te himpellér! Hallgatódzó, alvást tettető! Te híres gavallér; majd áthívom Kallós Ágnest, nézze, hogy páholják az úrfit.

– Páholnak ám téged, kisasszony, ha megmondom, amit tudok. Hogy miket beszélsz te Kallós Palival a méhesben, és hogy egyszer, mikor a tátott nyakú ujjas volt rajtad, kikapcsolta neked eggyel tovább, és te hagytad.

– Nem igaz! Csak azt mondta, hogy a meghalt nénjének rákja volt és… Te szemtelen, hazug! Kutya! Elhallgass!

– Pityereghetsz, áspiskígyó! – vigyorgott Csaba diadalmasan. – Phi!…

Nem tudtam, mit csinálok. Egy vas gyertyatartó akadt kezembe az asztalon, azt vágtam felé a homályban. A másik percben már megbántam, szerettem volna kérlelni, de éktelen, bömbölő sírásra tátotta a száját. Percek teltek, és szakadatlanul, bősz átengedéssel, megújuló erővel ordított tovább. A cseléd már felneszelt a szomszédos konyhán; valaki zörgette a kerti ház ajtaját.

– Nyissad, hé! Zsuzsi! Hisz azok ölik ott egymást!

Az anyánk volt. Szinte örültem már, hogy jön, s kikapok, és aztán rend lesz megint.

– Mit csináltatok? Mi baja ennek? Hisz véres!

Halálra ijedtem – szerettem volna odaszaladni, sírni, ezerszer megcsókolni; de tudtam, most már úgyis gonosz vagyok, és egy szó sem jött a torkomra.

– A gyertyatartót dobta rám, a vasat. Eltört a vállam – csupa vér!

– Ne bőgj! Hadd nézzem! Jaj, te istentelen, megállj csak! Te!

– Ő kezdte! – kiáltottam végre, sírásra fakadtam, reszketve. – Csúfolt, szidott. Mert egy madarat zárt be a színbe, és holnap ki akarja szúrni a szemeit. És mindennap szivaroznak a zongoratokban.

– Jézus Mária! Istentelenek! Gyújtogatók!

– Igen, és ő meg Palival bujkál a méhesben, és kikapcsolja a réklit a nyakán.

– Jaj, te alávaló! Mit csináljak veled, te? Hogy megvert engem az Isten! Na várj, hol az a sodrófa?…

Végigfutott a szobán, a küszöbig, ahol Zsuzsi támasztotta az ajtófélfát. Ott szótlanul állta az útját grószi. Éjjeli lámpás volt a kezében, de a fekete selyem paletó rékli végig begombolva rajta; halántékába simított fényes haján gondosan ült a gyöngyös csipke fejék. Felemelte a lámpát, és végignézett a szobán.

– Ilyen szerencsétlen vagyok! – kapkodott a fejéhez anyám. – Vérbe fagyva teszik egymást! Agyonverem ezt!

Fejvesztetten felém rohant, de grószi megfogta a kezét, és a székre ültette. – Jaj istenem! – mondta mama tehetetlenül, és a kezébe takarta arcát.

Grószi letette a lámpát a Csaba ágyára, aki elnémultan tűrte, hogy az ingét félrehúzza.

– Csak karcolás! – mondta akkor nyugodtan, és hideg vizet kért Zsuzsitól. – Hanem a fejét is beverhette volna!

A Sándorka ágyához ment, aki összegémberedve reszketett és szipogott egész idő alatt. Megsimogatta a fejét csendesen, alig észrevehetően.

– Mit csináljak ezzel? – kérdezte mama később rám mutatva, rezignáltan és keservesen.

– Hadd csak most! – mondta szigorúan grószi, gondosan átkötve a Csaba fájós karját. Aztán odajött a lámpással, és dúlt arcomba világított.

– Nagy kamasz ez már! – mondta lassan, elgondolkozva, és elfordult. – Ez már nagyleány! – tette hozzá később még egyszer.

Nem kaptam verést…

És ahogy lassan elcsendesült az éjszaka, elcsitulásból, pihegő szenderedésből felneszelve, még mindig ott láttam derengeni a sötét alkóvból a grószi lámpája sárga, enyhe világát a nagy tölgyfa asztalon. Együtt ültek még; anyám felkönyökölt, s a virágos, habos batisztruha bő ujja visszagyüremlett rózsafehér, gödrös csuklójáról, szép, telt karjáról a kígyós, régi arany karkötővel. A grószi egyenes, szikár alakja mereven feszült a székfának, barna árnyékok nyúltak el körülötte, mint valami olajos, régi képen, mely mécsvilágú jelenetet ábrázol.

– Harmincegy esztendős vagy, fiam! – mondta halkan, de keményen a csendbe, valami előbbi mondásra érvül.

Mama mozdulatlan arccal nézett a fénybe.

– Az ilyen huzavonás szerelemnek – folytatta kíméletlenül – nincs vége-hossza. Jó ideig azt hittem, csak lesz már valami, de így, ebből már elég volt. Négy éve idestova.

– De anyám – ez mégis az én…

– Jó, jó! A te dolgod volt mostanáig; én nem is szóltam bele, Klári. Nézd, fiam! Idestova tíz esztendeje vagytok itthon, sose kérdeztem tőled az effélét. Eleinte hagytam: éld ki a világod te is, elég rossz sorod volt az uraddal. Gyerekfővel özvegyen jöttél haza, negyedmagaddal.

– Ki volt az oka? – vont vállat anyám félig dacos, félig reszketeg mozdulattal.

– Senki se láthat a jövőbe, Klári. Tudod, két testvéred nőtt sorba utánad, korán kértek, hát adtalak. Tizenhat éves voltál, az urad harmincöt akkor, igaz; de egészséges volt, módos. Első fiskális volt, négy segéddel dolgozott. Pórteleken is akkor osztoztak Ábrissal. Akkori zavaros világban az ügyvédség volt a legjobb. Ki látta előre, hogy a szerzésben, kapkodó éjszakai munkában italra kap. Jó, hogy addig vitte el az a tüdőgyulladás szegényt, míg minden utána nem ment.

Én jól láttam mama megvilágított arcát a fülkeszoba sötétéből; de grószi nem vehette észre, hogy kedvetlen rángás fut végig rajta.

– Hát igen – folytatta enyhébben —, olyan nagyon szép voltál, magam se bántam, éld világodat, mulass! A két leányt férjhez adtam akkorra, apád is elhalt, az öcséd diák volt még. Elfértetek itt. Nem volt gondod házra, gyerekre, magamra vettem. Én árva leány voltam, nekem a küzdés dukált ki apád mellett fogytig; nem panaszlom fel, rátermettem. Egy életen át megdupláztuk azt a keveset, amink volt, és éltünk, gyereket neveltünk becsülettel.

A mama mozdulata szinte türelmetlen volt most már.

– Hát sose szóltam a dolgodba, Klári, éveken át. Járt az emberek szája, de én itt voltam, beültem a vendégeid közé néha, őriztem a dekórumot. Az én házam ellen senki se mert nyelvet öltögetni. Válassz kedved szerint, gondoltam. Ott volt először Bojér. Sokáig ugrattad, végül is azt mondtad: öreg. Özvegy volt, igaz, de első földesúr a megyében. Jött a Gebey fiú, abból se lett semmi. Kendyvel okoskodtál, házasemberrel; igaz, mozogni se bírt a szélütött felesége, de ma is él a tolószékben. Most itt van ez a Széchy. Hol van, hol nincs. Tegnapelőtt, hallom, a színésznőt kucsíroztatta…

– De sok mindent tudnak! – ütött ingerülten az asztalra anyám.

Kiegyenesedett, a szeme haragosan megcsillant. Grószi rendíthetetlenül, szinte közömbösen nézte.

– Hát jó – mondta —, ne beszéljünk róla. Mást akarok mondani. Te tudod, hogy nekem egy fiúgyermekem van.

Klári mama csodálkozva fordult felé.

– Nézd! István ma helyettes közjegyző. De két évre biztosan penzióba megy a vén Bélteky; ő kerül helyébe. Szép dolog, ilyen fiatal fejjel. Na, igen! Hát ha István megházasodik, ők itt fognak lakni.

– Aha! – mondta akkor mama valami kis fanyarsággal.

– Igen. A menyemre én fogok vigyázni!

– Hát igaz volna, hogy anyám a kis Kallós leányt…

– Erre még ne legyen gondod!… Hanem még valamit, Klári. Én titeket, ugye, férjhez adtalak rendesen; mind a hármat. Azt is tudod, hogy a berei földeket azóta tisztáztam ki, mióta apád elhalt. Vele csak megvettük fél adósságra. Amit az árendás fizet, arra ment azóta. Most már csak azon iparkodok, hogy ti hármatokat kielégítselek. Mert Bere a fiamé lesz; ezt előre megmondom.

Hirtelen csendesség támadt… Úgy hiszem, anyámnak nem volt váratlan ez.

– Tízezer forint volt az özvegyi jussod… nem tudom, mennyi van még belőle. Itt csak ruhára költöttél; igaz, hogy eleget!… Én tizenötezret adok minden leánynak. A gyerekeidnek van nyolc-nyolcezer.

– Miért beszéli, mama? – kérdezte anyám érzékenykedőn. – Én máshol is lakhatom, külön is.

– Ez hiábavaló beszéd, tudod, hogy lehetetlen. Itt én vigyáztam rád… mindenképp… Azt akarom, hogy férjhez menj, Klári.

– Ilyen siserahaddal? – intett felénk mama durcásan és leverten.

– Semmi! Nagyon szép vagy!… A fiúk kikerülnek, tanulni mennek. A leány… Az pedig már nagyleány. Egy-két év alatt…

– Csinos lesz vajon?…

– Furcsa lesz! Most fogja kinőni magát… Elmúlt tizennégy. Jövő télen bálba viheted. Úgy nézem, nem soká lesz terhedre ez a macska.

Felállt, és halkan végigment a szobán – benézett az alkóv függönyén túlra. Csendesen, mélyen lélegzettünk mindnyájan. – Alusznak! – mondta.

Megállt egy percre az ágyam fejénél.

– Ez holnaptól fogva fenn fog aludni a te szobádban, Klári!…

Ott maradt egy percig, és éreztem komoly nézésű, nagy szeme sugarát, ahogy lecsukott szempillámra tűz. Majd megfordult, csendesen vette a lámpát, bólintott, és kiment.

Magas, jegenyetartású, szép alakját mintha most is látnám. Egész ember volt ő, igazságos, osztó szeretetével, kérlelhetetlen, mértékes, okos akaratával – igazi monárkatermészet. Egy ideálja volt: a család emelése; és tudott ezért dolgozni, küzdeni nyugodtan, fensőbbségesen, józanul egy életen át; és maga mindig biztos lenni a tetteiben és szándékaiban. Ahogy ellenségekkel, barátokkal, ügyfelekkel vagy alantasokkal vagy mivelünk elbánt; sohasem láttam szavát megmásolni, valamit kétszer, kétféle mód gondolni, elvetni vagy újrakezdeni!

Anyám ott ült még egy ideig maga elé nézve a homályban. Tűnődő, de nyugodt volt arca, láttam, egy lázadó vagy ellenes gondolat sincs benne azzal szemben, amit hallott. Grószinak igaza van! – gondoltam én is, nyugodt, egyszerű meggyőződéssel.

Mi akkor még – anya, nagyanya és gyermek – olyan természetesen, híven, bizakodón tudtuk megérteni egymást. Tán nem is alázatosabbak vagy jobbak voltunk a maiaknál – csak egymással egyformábbak valahogyan.