Читать книгу Színek és évek - Margit Kaffka - Страница 5

Elküldték Pestről a Gách-féle selyemruhákat, s a vizitszoba földjén reszkető örömmel térdeltük körül a nagy, barna skatulyát. Az anyámé fűzöld lengeség volt eperpiros, piciny rózsák girlandjával, az enyim a kötelező fehér. Az aranyporos, hegyes topánok is ott voltak s a virágos hajékek.

Hanika szedte ki őket karcsú és szeplős, halovány ujjaival; vörös hajú, rút kis varróleányunk, aki hetek során ott kattogtatta a gépét az üveges szaletli sarkában. Milyen áldott jó, szegény kis lélek volt ez a póznahosszú, horpadt mellű teremtés. Csak most gondolok vissza, milyen nehéz dolog hallgatagon és békén nézni közelből a mások jó dolgát! De ő velünk érzett, néhány jó szavunkért átolvadt hűségbe és szeretetbe. Mennyi áhítat és bensőség volt abban, hogy kiemelte a ruhákat, idegen mesterek remekét, ahogy két helyen csippentve fogta, és magasra emelte, míg zöldes, apró két szeme alatt foltok pirultak a lelkes izgalomtól. “Ó, be pompás! Nincs ezen egy öltéshiba! Jaj!” mondogatta, míg ránk segítette, és végighúzta keskeny, borsószáraz tenyerét a fátylas tüllredők fölött, csípőnk és kebleink büszke vonalán.

Mi elébb izgatottan és ámultan lestük, hogy kiszedje, aztán tapsoltunk, és összeölelkeztünk anyámmal kacagva és hemperegve a szoba földjén. És amikor rajtunk volt mind e pompa és mesteri szépség, hogy álltunk meg némán és kiegyenesedve, tágult, fényes szemekkel, izgalomtól fehéren, a földig érő tükör előtt! Anyám összefogta a zizzenő, lenge uszály zöld hullámait, fordult és hajladozott, felvonult, majd meg leült hirtelen. Ezt még tanulnom kellett, szépen, könnyű gráciával kezelni, karra vetni vagy kígyós vonalban folyatni magunk után. Milyen könnyen válhattak komikussá a mozgások ebben az öltözetformában; de épp azért volt finom és nemes művészet szépen bánni vele a tánc heves fordulataiban, szállva, kavarogva, vagy helyben rezegve soha egészen el nem felejtkezni önmagunkról, a külsőnknek, minden különbvoltunknak való tartozásról.

Összefogództunk, és körüllebegtünk keringőzve, hajlós derékkal, simán suhanva a nagy ebédlőt. Hanika dúdolt nekünk csukló, színtelen kis cérnahangján, és sietve tologatta el utunkból a székeket. “Legszebbek – ezen a világon nincs párjuk!” —, sóhajtozta hevesen és rajongva. Grószi ránk nyitott; bólingatva, figyelmesen állt az ajtóban.

– Ötszáz forint a kettő… azért lehet is szép! – mondogatta félig magának. – Hát pompásak, no – tette hozzá élénkebben. – Mintha ráöntötték volna a derekatokra!…

Megfordult csakhamar, visszament a nagy udvari szobájába. Újabb időben jóval kevesebbet törődött velünk. Az ablakfülke emelvényén ült, mint valami trónuson, és fogadta audienciára az ő ügyes-bajosait; azokat, akik jó kamatra kicsi pénzeket kaptak tőle, akik bérletre ajánlkoztak, vagy olcsó telket közvetítettek; ügyvédet, árust, egyezkedőt – Lipit legtöbbször, a mindenre jó, fürge és okos zsidónkat, aki üzletfele és ilyenben bizalmasa volt. Már minden erejét lefoglalta az életeszmény: a család emelkedése az egyetlen fiú örökös révén. István csakugyan harmincéves volt és helyettes közjegyző; a szomszédban simára fésülten, fehér muszlinruhában, észrevétlen nőtt templomos, szelíd leánnyá Ágnes, a grószi kedvence; két évvel idősebb volt nálam és olyan igen másforma. “Ezek itt most már hadd csinálják egykettőre, ahogy legjobban tudják!” – ez a gondolat látszott az egész velünkbánásán. Megérezte, hogy a mi módunk és minden eszközünk erre mennyire más, és nem zavarta anyámat a drága ruhák miatt. Tudta, fegyverzetünk az, melyben győzni, hódítni, komoly életcsatát nyerni kell. Ha Lipi kijött tőle, jókedvűn köszönt be a csukott teraszra hozzám, “Így megnőtt, Magda kisasszony! Szépen nőtt! Remek diófa bútort csinál egy új fábrika most Kolozsváron. Én fogom beszerezni majd, amennyiért nekem adnák!” Jött Trézsi, az ócskás cigányasszony, és megcsodált. “Drágalátos! Jaj, tulipánt! Hogy húzza majd az én öcsém a lakodalmán!” A vén Spach Náni hátikosárban hozta a pénzes erdélyi katrincákat, hímzett, fehér gyolcs alsószoknyát, keszkenőt; ő is letehette bugyrát a verandán, ha jókedvbe lelte anyámat, pillés kávécskát kapott, és regélt a damasztabroszokról, háromesztendős szőttesekről az akkori jó kendertermő évből, amiket jövő őszre visznek debreceni vásárba a lőcsei kereskedők. “Épp jó időben!” – mondta, és végigsimogatott rajtam hízelkedő, öreg szemével.

Így voltam most már szem előtt; mindenki figyelt rám, és tudomásul vett. Kötelességem lett, hogy hamarosan vizet zavarjak kissé e kis világban, hogy valami történjék velem, ami egykettőre eligazítja a sorsomat.

És mégis, tudom, sok volt a véletlenség az első fellépésem s ezzel az egész bálozó leányéletem sikerültében. Hogy grószi akkortájt jó ösztönnel elsimított minden apró neheztelést a vidéki, Pórtelky-féle atyafihaddal, akik legényfiai bejönnek és hangadók a farsangos alkalmakon. Az ablakom előtt eljáró ifjak egyik-másika kezdhette tán először emlegetni: “Isten úgyse, Pórtelky Magdi lesz a legelső kislány az idén!” Anyám néhány vacsorát adott a tél elején, a kedvességével olyanokat is kitüntetett és meghatott, akikre maga kedvéért rá se hederített azelőtt. Nagyon bájos volt ebben az új, gondos és aggodalmas anyai szerepben! Akkor vagy kétszer az uradalmi hadból is hivatalos volt hozzánk néhány “legkülönb”. Scherer, az inspektor fia kimentődzött; ezek nem békültek. Régi, nagyon szomorú történet volt emögött: szép, fiatal Ilonka lányuk tragédiás halála, akinek furcsa szeszéllyel, minden szokások ellenére, bolondosan udvarolni kezdett az idő tájt a híres Széchy Pista. Akkor volt, hogy anyám, asszonyos gonoszkodásból-e, hiúságért, vagy tán akkor már igazán fellobbant szerelemből, merészen és akarva udvarába vonzotta, magához láncolta őt; a regényes, szerelmes leány pedig sztrichnint kerített az apja állatgyógyító patikaszerei közül. Hat éve is volt már, de az ilyet nehéz felejteni… De Vodicska Jenő ott volt. Emlékszem, fiskálisos dolgokat beszéltek grószival, és az jófejű embernek mondta; majd később heves rokonszenvet támasztott Telekdyben. Ez mindig is különc hírében állt, kicsit túlzott eszméivel az egyenlőségről s az ész egyedüli rangjáról; külföldies, “semmire sem használható” tudományával és filozófuskönyveivel. “Hogy kirí ebből a környezetből, milyen kellemetlen mégis ez a vegyesség benne!” – gondoltam néha, de Klári mama naivul csudálta, és láttam, hogy büszke rá. Szokatlan volt neki, hogy vele valaki ilyen dolgokról beszéljen; s az udvarlása mégis gáláns tempójú, tradíciósan szép hódolás volt.

A megyebálra vittek először, a tubarózsás, uszályos, fehér selyemruhában.

Míg Hanika fésült, elrendezte és feltűzte csigákba sodort hajam – míg anyám gyengéden felhőzte be finom rizsporával a vállaimat —, és amikor megálltam a tükröm előtt, így, ünnepien, sugár alakommal, fiatalságom méltóságával és büszke díszével: fokonként vált bennem komoly bizonyosságra a hit, hogy a legelső leszek. Tán lett volna okom félni és kételkedni: elgondolkodni, hogy ott sok-sok más, éppen így kidíszített, szép és fiatal lány közt el is homályosulhatnék! De én a szememben ennek a lendítő és ujjongó hitnek a ragyogásával léptem be a terembe, a sok lámpa fénypazarlása alá. Ez adott biztosságot és összhangot minden mozdulatomnak, ezért voltam bátor és közvetlen a szemjátékra, kezdésben és visszaadásban, és így jutottak eszembe gyors, helyénvaló, eredeti és ügyes ötletek, kedves kérdések és szellemes, friss visszavágások is, amik szájról szájra adódtak aztán. Sohase néztem méricskélő irigy vagy aggodalmas szemmel a többi leányt; úgy éreztem, itt én vagyok, egyedül én, és minden a kedvemért! Nem volt helyes talán és semmiképp sem igazságos; de bevált.

Szép, mámoros, farsangi kavargás; ünnepeltség, fény, ragyogó gondatlanság: bál, bál!… Összemosódó, kavargó emlékei egy hosszú életre sugarazzák a rózsaszín derűt, enyhítő, nyugtató, asszonyos öntudatot. Én voltam, az voltam egykor!

Boldog és szép volt ez az elillanó idő, üde ragyogású színek és súlytalan, lebbenő évek. Mintha a keringő ütemeire röpültek volna el fölöttem, mély, édes félandalodás közepett. Néha még most is lebegek és forgok így álmomban; a régi, akkori divatos valcerek dallama tér vissza – és derűs kedvvel ébredek olyankor.

A hosszú, forró szupécsárdások elevensége inkább illett hozzám pedig! Közel a cigányhoz egy-egy nekem való táncossal bomolva, forogva és rezegve, csak valami szikrázó, aranyos tűzködön át éreztem, hogy fárad és csendesül el körültem mindenki a teremben, hogy alig táncol néhány pár, és az is abbahagyja végül, és köribünk gyűlve, minket, engem néznek azután; magamelvesztett összeolvadását minden mozdulatomnak, a vérem lüktetésének, a gondolatomnak is a muzsikával, a tánc babonás bolondos lelkével.

Soha gyönyörűbb részegség nem lehet ennél; és ha legmindenét adja is a szerelem, nem lehet több a mozgások és szemek és hevületek ilyen összefelejtkezésénél…

– Nagyon kacér! Mint a kéneső, olyan! Az élőfába is beleköt! – mondogatta egy-egy éles szemű asszony, de inkább csak hogy beszéljen, csak megállapításul. Mert kizárt dolog volt, hogy valaki a rosszallását, gáncsát éreztetni merje mivelünk. Párbajra kész, védő férfirokonság állt mögöttünk, szolgabíró sógor, alispán koma, közjegyző unokabátya; a grószi lekötelezettjei, az anyám udvara; s a bajban mégiscsak összefutó vidéki atyafiság. Hallgatag érezte mindenki az ilyesmit. “Anyja lánya – mondta Zimán Ilka néni, engedékenyen hunyorgatva —, de minden jól áll neki! Ha a kis széket veszi magára ruhául, ha cigánykereket hányna! Szépnek minden szabad!”

Négyest egy colonne-ban táncoltunk anyámmal, és mindig ő volt a vizavím. Én akartam ezt – megéreztem, hogy bájos, eredeti és jóleső látvány az ilyen. “Van-e már muttusnak táncosa?” – kérdeztem szorgoskodón az udvarlóimtól.

Vodicska Jenőt megszoktuk a farsang végéig, hogy elmaradhatatlan árnyékunk legyen. Rábíztuk a belépőt s a legyezőket; szelíd gonddal kezelte, és táncaim közben sokszor láttam, hogy az ajtóban állva, vagy egy oszlopnak támaszkodón, melegen és figyelmesen elgyönyörködve néz engem. De közben másokkal is elbeszélgetett, szolidan, kedvesen, és nem vált feltűnővé. Gondozott, túl gondozott alakja, kis gömbölydedségre hajló, szimpatikus férfiarca nem volt rossz staffázs.

Vacsoránál a mi asztalunknál ült, de rendesen nem énmellettem. “Mit akar ez a házitanító-fiú körülted, Magduci?” – sugdosták néha zsörtös féltékenykedően másod-unokatestvéreim, a Kehiday fiúk. Vállat vontam kacagva és kacéran. Akkor apró malíciákat mondtak ellene, hogy egyszer megemberelte magát, és mulatni próbált, de milyen rosszul állt neki, és hogy kapott gyomorbajt a negyedik pohár bor után! Meg hogy táncolni csak úgy tud, hogy otthon a komód jobb sarkától indul el bal lábbal.

Nem hallgattam rájuk, pezsgőbe mártottam a nyelvem, és belenéztem a Bankó prímás rám ragyogó, lassú tüzű szemébe. Szép szál cigánylegény volt, és nekem játszott, lehajtott fejjel, egy mosolyért is hálás, leszámolt alázattal. Lassan, meghatottan jött közelebb felém, szordínót tett, és régi nehéz, tárogatós hallgatóba kezdett. Mindenki elcsendesülten nézett maga elé, messzi nemzetségek régi, fojtott bánata lebegett a korhelyes asztal fölött; titkos megértés közösségébe vonva, egymás felé ez egyfajtájú embereket. Megint ránéztem, és révedve káprázott bele a szemem gyűrűje gyémántos tüzébe. Szikrázva játszott a vonót lendítő, sovány, barna kézen; tudtam, hogy külföldön jártában egy angol királyi hercegnő küldte oda neki egyszer a hopmesterével, mert odakinn “művész úr” volt a mi kényeztetett és kedvünkre való hegedűsünk, az ócskás Trézsi testvéröccse.

Fölényes volt itt ebben a percben, egyetlen színjózan szinte a pezsgős urak között, hódoló művészetével és féken tartott indulatával; átfutó, kellemes forrósággal éreztem meg benne a férfit. “Bravó!” – mondtam nagyon halkan, bólintottam, és alig észrevehetően összevertem a tenyerem; mélyen meghajolt leeresztett vonóval, és hátrább vonult, míg a kontrás körüljárt a tányérral. Nagyobb pénzdarabok hulltak, és akaratlan Vodicska felé figyeltem; igen, jól van – tízest tett ő is! Megindulás nélkül, mámortalanul és nyugodtan nézett rám meleg, okos szemével.

Most már nem tudnám megmondani, melyik bálon volt ez, vagy majálison talán. Lehet, hogy több ilyen pillanat emléke többféle esetből keveredik most össze bennem. Olyan régen volt!

– Lássa, az emberek csak ezt tudják nálunk! – mesélte hátam mögött Telekdy anyámnak, mikor hazakísért. – Összefogódznak és ugrálnak, hogy megengedten ölelhessék egymást, vagy oktalan és értelmetlen nekibúsulással fülelnek egy túlhaladott, fejletlen és gyerekes muzsikát, amíg mindenféle ártalmas liquidumokat addig-addig töltögetnek rendszeresen magukba, míg megvadulnak, vagy barommá butulnak. Sohase lesz a magyar emberből semmi!…

“Hogy lehet most ilyeneket beszélni? – gondoltam bosszúsan és fáradtan, és előresiettem, hogy ne halljam. – Miért nem maradt ott, ahol mindenki olyan tudományos, józan és derék. Hisz ő is ivott pezsgőt, és sárgás, bajusztalan arca duzzadt volt, láttam, az ital mérgétől. Ha nem táncol, a lába kis hibája miatt van. Ő se különb!”

– Sokat összeolvasott, kicsit rendszertelenül, és most egyet-mást összezavar! – mondta mellettem lassan Vodicska Jenő. – De nemes lélek és nagy rajongó. Csalódni fog.

Felé fordultam. Lágy, meghatott volt a hangja a tavaszi csendes éjszakában, míg ilyen komoly és egyszerű, békességes szavakat mondott. Eszembe jutott, hogy most csak ő kísér haza; a többiek ma mind eláztak.

“Bárcsak már lefekhetném, egyszer jót alhatnám!” – gondoltam akkor először támadt, hirtelen kedvetlenséggel.

Hamar kihevertem ezt a jó, kényelmes párnák közt másnap délig; mert estére megint házimulatságba voltunk meghíva Béltekyékhez.

Otthon a házirend miutánunk igazodott, kései lefekvésünk, alvásaink és öltözködéseink szerint. A két fiúhoz néha berontott Zimán Pista bátyánk a konyhaházba; harsogott és rikácsolt, el is verte őket hébe-hóba; azután megint békén voltak, hónapokig. Tanulásukra, őrizetlen barangolásaikra senkinek se volt gondja. Úgy futtában sopánkodott egyszer-másszor anyám, ha eszébe jutott, hogy Csaba már megint bukott háromból; és egyszer komolyan ijedt volt és szomorú néhány napig. Valami különös eredetű nyakidegbaja támadt Sándornak, ferde állásra nyomorítva a fejet; időnként megrándult, görcsös, csukló hanggal. “Kamaszkori változás” – mondta Jakobi bácsi, az öreg doktorunk; de hosszan és tűnődve nézte a fiú vézna képét, nyugtalan szemeit.

Messze, jódos fürdőbe kellett küldeni e nyáron. Nagyon sok pénzbe került, de grószi maga is sürgette. Mindnyájunk közt Sándort kedvelte legjobban, és vele egy régi, dédelgetett terve volt: papnak menjen, legyen egyszer egy püspök, gazdag, tekintélyes, elegáns úri főpap a családban.

– Persze, pápista róka, kámzsás ördögfajzat! – dühöngött néha, megsejtve a szándékát Ábris nagybátyánk, az apám testvére. A Pórtelkyek mindig reformátusok voltak, és törvény szerint ez lett volna a két fiú felekezete is. De Zimán nagymama és anyám is megbecsülték a maguk katolikus vallását minden belsőbb áhítat vagy szentesség nélkül. Érezték előkelő, hatalmas voltát, sok szépségét; és mindenestül mégis erre a világra valóságát.

– Gyönyörű felfordulás van ott, ahol asszony regnál! – harcolt és keménykedett Ábris bátyám a deres szakállát húzogatva. – Hallom már, mit főztök, ezzel a csirkével mit szándékoltok. Valami kicska… Vodicska lesz a vődurad, igaz-e?

– Ha férjhez adom, majd csak hivatalos lesz a lagzira, sógor! Maga dolga, eljön-e? – felel vissza kicsit pattogva anyám. – Most még szó sincs senkiről!

– Hát persze, persze! – nevetgélt gonoszkodva a bácsi és rám nézett élesen. – Emlékszem én még jól, fiacskám, apró diákgyerek voltam a normális iskolából. Mondták a pajtások a pedellus kapujában kijövetkor: Gyertek, fiúk, gyertek a kispiacra, verik a vén Vodicskát! – Tudod-e, kisgalambom, ki vót? Ennek a mostani, peckes vén földszabdalónak kedves nagyapja vót. Földhöztapadt jobbágy, néha be-befogta a kerülő, mert galambtojást lopott a Vadas-erdőn. Ott volt a deres a piacon!…

Végre mégis felvetette a fejét nagyanyám, és haragos-keményen, kihívóan a vendég szeme közé nézett. A kisebb jelentőségű nemescsalád, a Zimánok örök oppozíciója villant fel a tekintetében, a hatalmasabb, hetykébb haddal, veje famíliájával szemben.

– Vége szakadjon az ilyen oktalan beszédeknek, sógor! Az a fiatalember az én házam hívott vendége volt, becsületire vált. Hogy kihez menjen az unokám, ne legyen arra gondja: vagyunk itt elegen, akik megválogassuk. Olyanformát nézünk bizony, aki eltarthat egy asszonyt holtig a jég hátán is ebbe’ a rossz világba. Az apjuk után nyugodjék – nemigen fürödhetnének tejbe!

Némán és elkomorult daccal hallgattam egy sarokból e sok, rég dúló, apró bosszúság epés felfakadását. Tisztában voltam mindazzal is, amit egyik fél sem említett; a rejtett rugókkal. Ábris bátyám tíz évvel ezelőtt, mindjárt, mikor anyám özvegyen maradt, feleségül kérte a szépséges sógornőt. Ő is özvegy volt egy leánygyerekkel. A váratlan kosár óta sohasem szűnt meg teljesen a gáncsoskodó ellenséges állásfoglalása; bár úgy tett később, mintha csak az elhalt öccse gyerekeiért, a család jólétéért akarta volna anyámat. Aztán meg Vodicska! Igen, az uradalmi mérnök, bírói szakértőképp, megakadályozta mostanában valami kis kétes birtokrendezési ügyeskedését.

Csakhogy azt is jól tudtam, miért kel ki grószi olyan heves-hirtelen a Vodicska fiú védelmében. Hogy a tél végén már volt valami házassági terve énvelem, s a sánta lábú Kendy Elemérrel, akire nyolcszáz hold néz. Nem sikerült, azok kevesellték az én vagyonom.

Akkor először öntött el hirtelen valami keserűség a tehetetlen voltom, lányi kiszolgáltatottságom éreztén. De nem lelt kifejezést; visszafojtódott hamarosan a családi fegyelem és szokástisztelet megnyugtató, mert sehova nem fellebbezhető rendjében. “Grószi legjobban tudja!” – gondoltam végül is megenyhülten.