Читать книгу Egy diszlexiás-diszgráfiás gyógypedagógus története - Maulbeck Petronella - Страница 6

Óvodáskor

Óvodába Regefalva kis egycsoportos intézményébe jártam. Amikor én megérkeztem, a bátyám akkor ment iskolába, így nem voltunk együtt. Az óvodában javasolták a logopédust, ugyanis bár már beszéltem, elég pösze voltam. Logopédushoz a közeli város, Kalap helyi gyógypedagógiai intézményébe kellett bejárnunk. Az első évben jó volt, mert volt két fiú, és az egyik papája vitt minket általában.

Az utolsó évben engem is visszatartottak az óvodában. Indok volt elég: túl kicsi vagyok, nem bírnám el a táskát, nincs is meg minden hang, nehéz lenne az olvasás, sőt a logopédus közölte: hétéves kor előbb senkit se küldene iskolába. Így hát maradtam még egy évet. Ekkor már egyedül jártam logopédiára, anya vagy mama vitt a busszal. Gyalogoltunk fel Kalap község „piros iskolájába”, aminek a színe is az volt, de azért hívták úgy, mert a fogyatékosok, a piroslaposok jártak oda. Néha a folyosón ülve elméláztam azon, vajon ezek a gyerekek őrültek, vagy miért vannak ott? Nem értettem; néha olyannak tűntek, mint mindenki más, de néha rosszak voltak vagy kiabáltak.

Volt közülük egy kislány, aki idősebb volt nálam, már iskolás. Az anyukája ott várta mindennap, és ezeken a napokon együtt mentünk haza egy busszal, mert Regefelván túl laktak, egy számomra jelenleg Átkozott helynek nevezett faluban. Ez a lány aranyos volt, kedves és csupa szeretet, olyan volt, mint a Down-os nagynéném, aki az utcánk végében lakott. Nagyon jókat beszéltünk, játszottunk együtt hazafelé, amíg anyukáink beszélgettek. Soha nem fogom őt elfejteni, bár lehet, ő nem is emlékszik rám. Egy csupaszív lány volt, aki feltétel nélkül bízott bennem. Ugye, milyen ritka ez manapság?

Különösebben nem szerettem óvodába járni. Nem tudom, miért, de csak negatív emlékeim vannak, amikor visszagondolok rá. S az élet milyen furcsa: most gyógypedagógiai óvodában dolgozom óvónőként. Az óvónőimre most már szeretettel gondolok, de akkor nem kedveltem őket. Volt olyan, hogy nem keltem ki az ágyból, hogy ne kelljen menni oviba. Vagy hazaszöktem. Anya jött velem szembe, gyorsan bebújtam a farakás mögé, így anya nem vett észre. Aztán nagy cirkuszt rendezett: megy a gyerekért, gyerek sehol. Kerestek mindenfelé, én meg otthon ültem a hintaágyon.

Hát igen, talán említettem már, nem voltam mintagyerek. Vannak még ilyen emlékeim: lelökök gyereket a hintáról; nekilöknek a babaháznak, az egész hátamról lejön a bőr; ledobok egy kisebb gyereket a lépcsőről, mert kinevetett, hogy szerinte csúnyán rajzoltam. Egy szó mint száz: nem voltam jó gyerek. Miért? Talán mert nem értette meg senki, ahogy beszélek, csak anya meg a bátyám otthon. Mert mindenben ügyetlen voltam, csúnyán rajzoltam, nem tudtam énekelni. Minden barátnőm elment iskolába, én meg maradtam…

Tehát nem volt olyan jó az óvoda, de azért túléltem. Nem sok mindent csináltam ott, de otthon igen: több fejlesztőkönyvet „kinyírtam”, amíg anya a bátyámmal tanult, mert én is akartam, hogy foglalkozzanak velem.