Читать книгу Egy diszlexiás-diszgráfiás gyógypedagógus története - Maulbeck Petronella - Страница 7

Általános iskola

Általános iskolába is a helyi, regefalvi iskolába jártam, amiről annyit érdemes tudni, hogy mivel falusi iskola volt, a falu íratlan szabályai voltak rá igazak: csak az lehetett okos, jó tanuló, akinek az anyukája is az volt, vagy akinek a szülei tehetősek és befolyásuk volt a faluban. Mert ugye Regefalván mindenki ismert mindenkit. Elsőben még szép volt az élet, ennek ellenére – mily meglepő! – iskolába sem szerettem járni; második héten mindent összepakolva mentem haza, hogy én oda többet nem megyek.

„Természetesen” megint volt egy kisfiú az osztályban, aki beszólt, milyen csúnyán rajzolok, és nekilöktem a táblának, majd fogtam mindent, összepakolva hazamentem. Ja, hogy órám volt? Még nem érdekelt.

Igazából a suliban sosem voltam rossz tanuló, de túl jó sem. Anyának feltűnt, hogy cserélek pár betűt, főleg a magánhangzókat. A tanárnő válasza erre ez volt: „másoljon sokat, olvasson sokat, elmúlik”. Ettől fogva anya, aki mindig törődött a gyerekeivel és otthon volt gyesen, mert a bátyám betegségével volt rá lehetősége, mindennap egy oldalt másoltatott velem. Ugye biztosan nagyon örültem neki? Szerintetek használt? Persze, amíg tudtam koncetrálni, de utána nem. Szépen állandó tagja lettem a könyvtárnak is és mindig hoztam egy könyvet olvasni. Rengeteget olvastam, még a misén is én olvastam fel a példabeszédet. Volt, amikor nagyon szépen ment, de ha tévesztettem is, szebben olvastam, mint a pap.

Ahogy a bátyám is idősödött, vele is lettek problémák. Ott is jelzett anya, de vajon milyen választ kapott a tanárnénitől?

„Angyalkám, téged tanítottalak a napköziben, te sem tudtál jobban írni, mit vársz a fiadtól? Jó neki a hármas.” Miért is? Tehát ezek után mi nyelvtanból hármasok voltunk.

Hiába tudtuk az összes szabályt akár visszafelé is elmondani, alkalmazni nem tudtuk.

Mi ebbe bele is törődtünk, szépen éldegéltünk az iskola mindennapjaiban. Bátyám első „pofonját”, amit sosem tudott a család feldolgozni, akkor kapta, amikor hetedikes korában újból műtétre került sor, s hiányzott az iskolából két hónapot.

Az osztálytársai nem látogatták meg, csak egy kislány jött, hozta a házit szorgalmasan. Bátyámat sajnos mindig kiközösítették, csúfolták a vágásai miatt, és hogy a bal kezén csak négy ujja van. Már az óvodában sem fogadták el: az egyik kislány kezét nem foghatta meg, mert „okos” szülei azt hitték, elkapja, és utána neki is négy ujja lesz. Hozzáteszem, művelt szülőkről volt szó. Nem hívták meg születésnapokra, még az sem, akit a legjobb barátjának hitt. Mit mond ilyenkor a szülő? Bármit mondhat, még most is fáj nekem is, ha visszatekintek rá. Sokszor a gyerekek a legkegyetlenebbek. Aztán hetedikben év végére négy tanulónak lett ugyanolyan az átlaga, ami a harmadik legjobb átlagnak számított az osztályban – ám csak egy jutalomkönyv volt.

Igen, az egyik a bátyám volt, aki két hónapot hiányzott, mellékesen diszlexiás-diszgráfiás volt, amit persze akkor nem tudtunk. Azt hiszitek, ő kapta a könyvet? Nem, nem, egy másik fiú, aki mindig vitt virágot az osztályba… Lehet, hogy a bátyám is vitt volna, ha tudott volna iskolába járni.

Tehát Eriknek igen nehézkesek voltak az általános iskolai évei, de rám mindig számíthatott, hisz’ én, ha kellett, megvédtem azoktól, akik bántották.

Én az általános iskolában sohasem éreztem volna, hogy kevesebb lennék társaimnál, mert azért okos voltam, valljuk be. Hozzám jártak matekozni, mert én mindent egyből megértettem. Emlékszem, egy kis könyvből volt mindig a matematika témazáró. „A” és „B” csoportos volt – a nagy iskolában biztosan használták is, de mi mindig az A-t írtuk.

Kivéve engem, mert én unatkoztam és megírtam a „B”-t is. Így is ötös lett, mert persze így mind a kettőt beszámították. Ez sem volt valami jó pedagógiai módszer, de mindegy. A nyelvtant leszámítva minden jól ment, azaz… sajnos az énekhez, a technikához és a rajzhoz később sem volt tehetségem. A viselkedésem sem sokat változott: szinte minden évben kaptam beírást; úgymond minden „buliban” benne voltam. Jó sok sérüléssel voltam tele állandóan, ezekről is tudnék mesélni, de annyira nem fontosak.

Amikor én hatodikos lettem, bátyám középiskolásként már egy Paradicsom nevű megyeszékhelyre járt suliba. Ekkor szűnt meg a regefalvai általános iskola felső tagozata. Ehhez az a rövid történet tartozik, hogy igazából ötödikesek voltunk, amikor ez először felmerült. Ekkor két osztálytársam – akik a természetesen a felső rétegből valók voltak – átment a már említett Átkozott helyi általános iskolájába. Én is gondolkodtam rajta, hogy átmegyek, de ekkor jött az, hogy ha két osztály létszáma is tíz fő alá csökken, akkor az egész felső tagozat vándorol Átkozott településre. Külön behívattak a polgármesteri hivatalba, hogy nyilatkozzam, hol maradok, mert rajtam múlik a suli sorsa. Hoppá, hát nem igazán tudtam dönteni. Ki meri felvállani, hogy miatta megy mindenki? A hetedik osztálynak így is, úgy is mennie kellett, mert tíz alá csúszott a létszám. Érdekes, hogy itt is csak rám akadtak volna ki, a másik két osztálytársamra, akik elmentek, nem.

Tehát így kezdtük meg a hatodik osztályt, hogy volt egy ötödik és egy nyolcadik osztály rajtunk kívül. Ekkor fogalmazódott meg bennem és családomban az, hogy Bogár városába menjek hatosztályos gimnáziumba, mivel két évre felesleges átmenni Átkozottfalvára suliba. Ekkor kezdték a tanáraim, hogy én, hatosztályos gimibe, matek szakon? Nana, azért annyira nem okos a lány, valami van az írásával is és, hogy itt jó matekból, de ott azért nagyon kemény, mert hát volt a falunkból több diák, aki oda járt.

Mi azonban nem adtuk fel: volt felkészítő a gimibe, elkezdtünk eljárni. Itt leírnék egy számomra felejthetetlen élményt, mert azóta tudom, hogy márpedig véletlenek nincsenek.

Első alkalommal mentünk, majd az autóval megálltunk a gimi előtt. Az autó áll, bent síri csönd, nagy izgalom, ki kell szállni, be kell menni az ismeretlenbe. Egy ilyen, kis faluból jövő lánynak már maga a gimi épülete ijesztő volt, hisz’ csak hatodikos voltam. Egyszer csak kopogtatnak az ablakon: egy őszes bácsi, fekete bőrkabátban. Lehúzom az ablakot, ekkor megszólal:

– Kislány, te ide jössz?

Egy halk „igen”.

– Remek, akkor bekísérlek, gyere velem.

Meghallva a hívó szót kiszálltam az autóból, az idegen bácsi kézen fogott és bekísért, közben azt mondta:

– Hidd el nekem, nagyon jó helyed lesz itt!

Én csak mosolyogtam. Bekísért oda, ahol a többiek várakoztak. Hála Istennek én könnyen barátkozó típus vagyok, így egy kislánnyal beszélgetésbe is elegyedtem. Ahogy társalogtunk – mert ő mindent tudott az intézményről –, szóba került egy matektanár, Macska. Mindenki rettegett tőle, de mindenki az ő csoportjába is akart bekerülni, merthogy „az a legjobb”. Egyszer csak jött egy hölgy és egy bácsi – szerintetek ki volt az a bácsi? Igen, aki bekopogott az ablakon; nem volt más, mint Macska. Ekkor még nem tudtam, hogy jó hat évig boldogítjuk majd egymást. Lehetett választani az előkészítőn, hogy melyik csoportba menjünk, a hölgyébe, vagy Macskáéba. Szerintettek kit választottam? A kislány mellettem csak is Macska csoportjába akart, én pedig mást nem ismertem, hát így beültem oda.

Mivel a felvételibe beleszámítottak a félévi jegyek, ezért mondanom sem kell, amiből csak négyesre álltam, abból azt kaptam – még matekból is. A legdurvább az volt, hogy már a tesitanár is azt mondta, hogy nem fogom bírni a gimit, merthogy heti öt tesi van ám ott, és nagyon kemény.

Azért valahogy eltelt az utolsó év is. Jártam a felkészítőkre, szorgosan gyakoroltam otthon. Német-előkészítőre is jártam – jól is tettem, mert rém gyenge voltam belőle mindig is, és valahogy sohasem szerettem, bár ennek okát akkor még nem tudtam. Az utolsó ballagáson, amit Regefalván tartottak, én tartottam a nyolcadikosok tablóját és megértem azt, amit hat év alatt egyszer sem: könyvjutalmat kaptam tanulmányi eredményemért. Így zártam itteni pályafutásomat, ami azért nem volt egyszerű: minden évben volt egy beírásom, mindig beszéltem órán, nem voltam igazán a tanárok kedvence.