Читать книгу A Becsület Siralma - Морган Райс, Morgan Rice - Страница 20

Erec a déli úton vágtatott. Gyorsabban haladt, mint valaha, amennyire lehetett, kikerülte az úton tátongó lyukakat a fekete éjszakában. Le sem szállt a lováról, mióta értesült Alistair elrablásáról, hogy eladták rabszolgának, és elvitték Balusterbe. Képtelen volt abbahagyni az önmarcangolást. Ostoba és naiv volt, hogy megbízott a fogadósban, feltételezte, hogy tartja a szavát és teljesíti az egyezségük rá eső részét: elengedi Alistairt, miután ő megnyerte a tornát. Ha ő a szavát adta valamire, azt komolyan is gondolta, és azt hitte, mások szava is szent. Őrült nagy hiba volt. És most Alistair fizeti meg az árát.

Erec szíve összeszorult, ha csak rá gondolt, ezért erősebben kezdte sarkantyúzni a lovát. Egy ilyen gyönyörű és kifinomult hölgynek először meg kell tapasztalnia a szégyent, hogy annak a fogadósnak dolgozzon – és most meg eladják rabszolgának, sőt, szajhának. Nagyon feldühítette már a gondolat is, és nem tehetett róla, de valahogy még felelősnek is érezte magát: ha ő nem bukkan fel az életében, nem ajánlja föl, hogy elviszi onnan, a fogadósnak talán eszébe sem jut ilyenre vetemedni.

Erec vágtatott az éjszakában, lova patáinak dobogása és az állat lélegzetvételei állandó háttérzajként töltötték meg a fülét. A ló több mint kimerült volt, és Erec aggódott, hogy mindjárt összerogy alatta. Erec a torna után egyenesen a fogadóba indult, egy perc szünetet sem tartott, és már ő is olyan fáradt és megviselt volt, hogy attól félt, lecsúszik a lováról. De erővel nyitva tartotta a szemét, kényszerítette magát, hogy ébren maradjon, ahogy a telihold utolsó sugarainak fényében lovagolt délre tartva, Baluster felé.

Sok történetet hallott már Balusterről, bár még sosem járt ott. A szóbeszéd alapján ez a hely a szerencsejátékról, az ópiumról, a szexről és minden elképzelhető bűnös dologról volt híres a királyságon belül. Ide özönlött a söpredék a Gyűrű négy sarkából, hogy mindenféle sötét, mocskos dologban vegyen részt. Ez a hely a szöges ellentéte annak, ami ő volt. Sosem szerencsejátékozott és csak ritkán ivott, szívesebben töltötte az idejét kiképzéssel és képességeinek fejlesztésével. Nem értette az olyan típusú embereket, akik a henyélést és a tivornyázást választották, mint ahogy a gyakran Balusterbe látogatók. Nem volt jó előérzete azzal kapcsolatban, hogy ide kell jönnie. Semmi jó nem származhat belőle. Már a puszta gondolata, hogy a lány egy ilyen helyen van, összefacsarta a szívét. Tudta, hogy gyorsan meg kell mentenie, és messzire vinni innen, mielőtt még valami visszafordíthatatlan történne vele.

Ahogy a Hold ereszkedett az égen, az út kiszélesedett és könnyebben járhatóvá vált, Erec megpillantotta a várost: a végtelen számú fáklya, amely megvilágította a falait, máglyához hasonlatossá tette. Erec nem volt meglepve: az a hír járja, hogy a lakói egész éjszaka fent szoktak maradni.

Erec még gyorsabban kezdett el vágtázni, ahogy a város közelébe ért, és végre áthaladt egy kis fahídon, amelynek mindkét oldalán fáklyák égtek. Álmos őrszem bóbiskolt a helyén, felugrott, ahogy a lovag elviharzott mellette. Az őr utánakiáltott: „HÉ!”

Erec azonban nem lassított. Ha a férfi össze is szedné a bátorságát, hogy üldözőbe vegye – amit Erec erősen kétlett – akkor ő gondoskodna róla, hogy ez legyen az utolsó dolog, amit tett.

Áthaladt a város óriási, nyitott bejáratán, amelyet négyszögben, alacsony, ódon kőfalak határoltak. Ahogy belépett, végignyargalt a szűk utcákon, amelyek mentén végig fáklyák lobogtak, fényük bevilágította az utcákat. Az épületeket egymáshoz közel építették, így az egész városnak szűk, klausztrofóbiás jelleget adtak. Az utcák tömve voltak emberekkel, szinte mindenki részegnek tűnt, ide-oda dülöngélt, hangosan kiáltoztak, lökdösődtek. Olyan volt az egész, mint egy nagy mulatozás. És minden egyes létesítmény vagy kocsma volt, vagy játékbarlang.

Erec tudta, ez lesz az a hely. Akár ki is szúrhatja valahol Alistairt. Nagyot nyelt, remélte, hogy nem késett el.

Fellovagolt egy viszonylag nagynak tűnő tavernához a város központjába, átverekedte magát az embereken, és úgy gondolta, ez a hely jó lesz kezdésnek.

Leugrott a lováról és besietett, könyökével utat tört magának az italtól duhajkodó tömegben, és a fogadóshoz ment, aki hátul, a szoba közepén állt. Felírogatta a vendégek nevét, elvette tőlük a pénzt, majd elirányította őket a szobájuk felé. Vékony kis ember volt erőltetett mosollyal, izzadt, és dörzsölte a tenyerét, miközben a pénzt számolta. Felnézett a lovagra, arcán letörölhetetlen vigyor.

- Egy szobát, uram? – kérdezte – Vagy talán nőt?

Erec megrázta a fejét és közelebb húzódott a férfihoz, hogy megértse, amit mondani akar ebben a hangzavarban.

- Egy kereskedőt keresek – szólalt meg – Egy rabszolga-kereskedőt. Savariából érkezett úgy egy napja. Értékes szállítmányt hozott. Emberi szállítmányt.

A férfi megnyalta az ajkait.

- Amit kérsz, értékes információ – kezdte –Én megadhatom neked, pont olyan könnyen, mintha szobát adnék ki.

Előrenyúlt és összedörzsölte az ujjait, jelezve, hogy fizetséget vár, majd tartotta a markát.

Erecre bámult és vigyorgott, felső ajka felett izzadtságcseppek gyülekeztek.

Erecet undorodott ettől az embertől, de szüksége volt az információra, és nem akarta vesztegetni az idejét, ezért az erszényébe nyúlt, és hatalmas aranypénzt tett a kezébe.

A fogadós szeme elkerekedett, ahogy az érmét vizsgálgatta.

- A király aranya – jegyezte meg lenyűgözve.

Tisztelettel és csodálattal mérte végig Erecet.

- Csak nem egészen Királyudvarhelyről lovagoltál ide? – tudakolta.

- Ebből elég – jelentette ki Erec – Én teszek fel kérdéseket. Kifizettelek. Most mondd meg, hol találom a kereskedőt!

A férfi megnyalta néhányszor a száját, majd közelebb hajolt.

- A férfit, akit keresel, Erbotnak hívják. Hetente egyszer jön egy újabb adag örömlánnyal. A legjobb áron adja el őket. Biztosan megtalálod a lebujában. Menj végig ezen az utcán, ott van a létesítménye. De ha a lány, akit keresel, ér valamit, elképzelhető, hogy már elvitték. Az ő szajháit viszik, mint a cukrot.

Erec megfordult, indulni készült, amikor meleg, nyirkos kezet érzett a csuklóján.

Visszafordult, és meglepetten látta, hogy a fogadós az.

- Ha kurvát keresel, miért nem próbálsz ki egyet az enyémek közül? Vannak olyan jók, mint az övé, de fele áron adom őket.

Erec megvetően nézett az emberre, magában forrongott. Ha több ideje lett volna, talán meg is

öli, csak, hogy megszabadítsa a világot egy ilyen szennytől. De átgondolta, és úgy döntött, nem éri meg a fáradságot.

Kihúzta a kezét a szorításából, és közelebb hajolt.

- Csak még egyszer tedd rám a mocskos mancsod – és azt fogod kívánni, bár ne tetted volna. Most pedig két lépést hátra, vagy keresek egy jó helyet ennek a tőrnek a kezemben.

A fogadós lenézett, a szeme most a félelemtől nyílt tágra, és tett néhány lépést hátra.

Erec megfordult, és kiviharzott a szobából, könyökével utat törve magának arrébb taszítva

néhány kocsmatölteléket, majd kilépett a dupla ajtón. Még sosem undorodott ennyire az emberektől.

Felpattant a lovára, aki épp hangosan nyerített és prüszkölt néhány részeg járókelőre, akik bámulták – és semmi kétség, el akarták kötni. Azon gondolkodott, vajon tényleg megpróbálták volna-e, ha nem ér vissza időben, és hogy legközelebb jóval erősebben fogja kikötni az állatot. Nem akarta elhinni, hogy ez a város ennyire romlott. Warfkin harci ló volt, így biztos volt benne, hogy ha bárki is megpróbálta volna ellopni, halálra rúgta volna az illetőt.

Belevágta a sarkantyúját, és levágtatott vele a szűk utcán, próbálta kikerülni a sokaságot. Késő éjjelre járt, ám az utcákat egyre inkább ellepték az emberek mindenféle rasszból keveredtek egymással. Néhány részeg üvöltözött neki, hogy túl gyorsan haladt el mellettük, de nem törődött velük. Érezte Alistair közelségét, és semmi sem állítatta meg, amíg vissza nem kapja a lányt.

Az utca kőfalban végződött, és jobbról az utolsó épület volt a taverna. Kissé megdőlő fehér agyagfalaival és zsúpfedeles tetejével úgy tűnt, látott már jobb napokat is. A törzsvendégek külsejéből, akiket látott, érezte, hogy ez a megfelelő hely.

Leugrott a lováról és jó erősen kikötötte egy póznához, majd berontott. Ahogy beért, földbe gyökerezett a lába a látványtól.

Bent félhomály volt. A nagy termet nem is világította meg más, csak néhány pislákoló fáklya a falakon, és távolabb, a sarokban a kandallóban szendergő tűz. Mindenütt szőnyegek, amelyeken rengeteg nő feküdt hiányos öltözetben, vastag kötelekkel egymáshoz és a falhoz kötözve. Úgy tűnt, mindegyiküket elbódították – Erec érezte az ópium illatát a levegőben, és látta, hogy egy pipa is körbejár. Néhány jól öltözött férfi járkált a szobában, időnként belerúgva és löködve a nőket, mintha tesztelnék az árut, és azon tanakodnának, mit vegyenek meg.

A szoba távoli sarkában ült egy férfi egy kis, vörös bársonyszékben. Selyem köntöst viselt, mindkét oldalához nők voltak láncolva. Mögötte óriási, izmos férfiak álltak, arcukon számtalan sebhely, még Erecnél is magasabbak és szélesebbek voltak, és úgy néztek ki, mint akik örömmel megölnének bárkit.

Erec próbálta feldolgozni a jelenetet, és rájött, tulajdonképpen mi is folyik itt: ez egy szexbarlang, ezeket a nőket meg lehet vásárolni, a sarokban trónoló férfié a hely, ő vette meg Alistairt – és valószínű, a többi nőt is. Most ébredt rá, hogy akár Alistair is itt lehet ebben a szobában.

Akcióba lendült, eszeveszetten végigsietett a nők sorain, és mindegyiknek jól megnézte az arcát. Több tucat nő volt a teremben, néhányan eszméletlenül, és olyan sötét volt bent, hogy elsőre nehéz lett volna megmondani, itt van-e Alistair. Egyik arcot a másik után vizsgálta, sétált a sorok között, amikor hirtelen egy óriási tenyér csapott a mellkasát.

- Fizettél má’? – jött egy barátságtalan hang.

Erec felnézett és egy hatalmas férfit látott maga fölé magasodni, aki fenyegetően nézett lefelé.

- Ha a nőket akarod bámulni, fizetned kell – morajlotta a férfi – Ezek a szabályok.

Erec gúnyosan vigyorgott vissza a férfira, érezte, hogy gyűlölet sarjad benne, aztán még

mielőtt a férfi egyet pisloghatott volna, felnyúlt és tenyéréllel nyelőcsövön vágta.

A férfi zihált, a szeme tágra nyílt, majd térdre rogyott, és a torkát szorongatta. Erec halántékon könyökölte, mire az arccal előre vágódott a földre.

A lovag gyorsan végigsétált a sorok között, kétségbeesetten kutatta Alistair arcát, de sehol sem látta. Nem volt itt.

Szíve hevesen vert, ahogy a szoba sarkába sietett az idősebb férfihoz, aki végignézte a jelenetet.

- Találtál valamit, ami tetszik? – kérdezte – Valamit, amire licitálnál?

- Egy nőt keresek – kezdte Erec megacélozva a hangját, és próbált higgadt maradni – és csak egyszer mondom el. Magas, hosszú, szőke haja van és kékeszöld szeme. A neve Alistair. Savariából hurcolták el egy-két nappal ezelőtt. Azt mondták, ide hozták. Igaz ez?

A férfi lassan megrázta a fejét, és vigyorgott.

- Attól tartok, az áru, amit keresel, már elkelt – mondta – De valóban szép darab volt. Jó az ízlésed. Válassz egy másikat, és engedek az árból.

Erec tekintete szikrázott a dühtől, és olyan haragot érzett magában, amilyet még sosem.

- Ki vitte el?

A férfi mosolygott.

- Te aztán nagyon ragaszkodsz ahhoz a rabszolgához.

- Nem rabszolga, hanem a feleségem.

A férfi megdöbbenve nézett vissza rá – aztán hirtelen hátravetette a fejét, és hahotázni

kezdett.

- A feleséged! Hát ez jó. Most már biztos nem, barátom. Ő már valaki más játékszere.

Ezután elsötétült az arca, gonosz grimasz jelent meg az arcán, és jelzett a csatlósainak, hozzátéve:

- Most pedig szabaduljatok meg ettől a kis senkitől!

A két izomagyú ember elindult felé, és olyan gyorsan támadtak rá két oldalról, hogy az

Erecet is meglepte, előrenyúltak, hogy megragadják a mellkasát.

Fogalmuk sem volt azonban, kivel állnak szemben. A lovag mindkettőnél gyorsabb volt,

kitért előlük, megragadta az egyik csuklóját, hátracsavarta, amíg a férfi a hátára nem esett, közben pedig a másik torkába könyökölt. Előrelépett és beleöklözött a földön fekvő légcsövébe, majd előrehajolt és lefejelte a másikat, aki a nyakát szorongatta, őt is leterítve ezzel.

A két férfi eszméletét vesztve feküdt, Erec átlépett rajtuk, és a fogadóshoz fordult, aki már remegett a székében, és szeme rémülettel telt meg.

Erec előrenyúlt, megragadta a hajánál fogva, hátrahúzta a fejét, és tőrt szorított a nyakához.

- Mondd meg, hol van, és talán életben hagylak – acsargott.

A férfi dadogott.

- Megmondom, megmondom, de csak az idődet vesztegeted – felelte – Eladtam egy uraságnak. Saját lovagserege és kastélya van. Nagyon befolyásos ember. Még sosem foglalták el a kastélyát. Sőt, külön hadsereg áll a rendelkezésére. Nagyon gazdag – mindig egy sereg zsoldos licitál a nevében. Minden lányt, akit megvesz, meg is tart. Semmi esély rá, hogy kiszabadítsd a lányt. Szóval inkább menj vissza oda, ahonnan jöttél! Ő már elveszett.

Erec még szorosabban a nyakához nyomta a pengét, egészen addig, amíg ki nem serkent a vére, és fel nem kiáltott.

- Hol lakik ez a hadúr? – morogta, kezdte elveszíteni a türelmét.

- A kastélya a város nyugati részében található. Menj át a város nyugati kapuján, és kövesd az utat egészen addig, amíg el nem fogy! Látni fogod a kastélyt. De már mondtam, csak időpocsékolás. Jó pénzt adott a lányért – többet, mint amennyit ér.

Erec besokallt. Nem várt tovább egy pillanatot sem, hanem átvágta a kereskedő torkát,

kioltva az életét. Vére mindent beszennyezett, ahogy a férfi lecsúszott a székéből, holtan.

Erec lenézett a holttestre, az ájult szolgáira és undorodott ettől az egész helytől. El sem hitte, hogy ilyen létezhet.

Végigment a szobán, és elkezdte elvágni a nők köteleit, a vastag zsinegeket, egyenként

szabadon engedve őket. Néhányan felugrottak, és az ajtóhoz rohantak. Hamarosan az összes nő szabad lett, és mind az ajtóhoz szaladtak. Páran túlságosan el voltak kábítva ahhoz, hogy felkeljenek, nekik a többiek segítettek.

- Akárki is vagy – mondta egy nő Erecnek az ajtóban állva – Isten áldjon. Akárhova is mész, az égiek segítsenek utadon!

Erec-nek jólesett a hála és az áldás; és olyan érzése támadt, akárhová is megy, szüksége lesz

rá.