Читать книгу A Becsület Siralma - Морган Райс, Morgan Rice - Страница 22

Thor a sereggel lovagolt, több ezer katona tartott egy emberként győzedelmesen Királyudvarhely felé. Még mindig alig hitte el, ami történt. Büszke volt magára, büszke, hogy még akkor is kitartott, amikor a csata kimenetele már eldöntöttnek látszott. Nem süppedt félelembe, hanem szembenézett azokkal a harcosokkal. És még mindig meg volt döbbenve, hogy valahogy túlélte ezt az egészet.

Az egész csata szürreálisnak tűnt, és annyira hálás volt, hogy képes volt használni az erejét – bár össze is volt zavarodva, mivel az erői nem mindig működött. Nem értette őket, sőt ami még rosszabb, fogalma sem volt, honnan jönnek, és hogyan hívhatja elő őket. Most még jobban tudatosult benne, mint eddig bármikor, hogy az emberi képességeire is meg kell tanulnia hagyatkozni – hogy tőle telhetően ő legyen a legjobb harcos, a legjobb katona. Kezdett ráeszmélni, hogy ehhez mindkét oldalára szükség van – a harcosra és a varázslóra egyaránt – már ha egyáltalán az volt.

Egész éjszaka lovagoltak Királyudvarhely felé, Thor elképesztően elfáradt, ám izgatott is volt. Az első nap előbukkant a horizonton, a hatalmas ég a sárga és rózsaszín árnyalataiban pompázott. Olyan érzés volt, mintha most látná a világot először. Még sosem érezte magát ilyen elevennek. Körülötte a barátai, Reece, O'Connor, Elden és az ikrek; Kendrick, Kolk, és Brom; és több százan a légióból, az Ezüstcsapatból és a király seregéből. Ahelyett, hogy hátul bújt volna meg, most a középpontban lovagolt, társai által körülölelve. A csata óta mind másképp néztek rá. Most csodálatot vett észre nemcsak légiós társai, hanem az igazi, felnőtt, tapasztalt harcosok szemében is. Egymaga szállt szembe az egész McCloud hadsereggel, és ő fordította meg a háború menetét.

Thor boldog volt, hogy egy légiós bajtársát sem hagyta cserben. Örült, hogy a barátai többé-kevésbé épségben vészelték át a csatát, és kissé bűntudata volt a két, csatában elesett fiú miatt. Bár nem ismerte őket, azt kívánta, bárcsak őket is megmenthette volna. Véres, kegyetlen csata volt, és még most is, ahogy hazafelé lovagoltak, Thornak többször bevillantak az ütközet képei, , a különböző fegyverek és a harcosok, akik rárohantak. A McCloudok ádáz emberek voltak, szerencséje volt; de ki tudja, legközelebb is ilyen szerencséje lesz-e. Ki tudja, hogy képes lesz-e újra megidézni ezeket az erőket. Nem tudta, visszatérnek-e valaha is. Válaszokra volt szüksége. És arra, hogy megtalálja az édesanyját. Meg kellett tudnia, ki is ő valójában. Fel kell kutatnia Argont.

Krohn szűkölt a háta mögött. Gazdája hátrahajolt és megsimogatta a fejét, Krohn válaszul megnyalta a tenyerét. Thor megkönnyebbült, hogy Krohn jól van. Thor levitte a csatatérről, és odakötözte a lova hátára maga mögé. Úgy tűnt, Krohn képes járni, de Thor azt akarta, hogy pihenjen és nyerje vissza az erejét a hosszú visszaútra. Az ütés, amelyet Krohn kapott, rettenetes volt, és Thor úgy látta, talán egy bordája is eltörött. Alig tudta kifejezni háláját Krohnnak, akiről úgy érezte, inkább a testvére, mint az állata, és aki már többször is megmentette az életét.

Ahogy felértek a hegyre, eléjük tárult az egész királyság képe. Megpillantották Királyudvarhely burjánzó, dicsőséges városát, több tucat toronnyal és csúccsal, ősi kőfalaival és súlyos felvonóhídjával, boltíves kapuival. Látták a több száz katonát, akik őrt álltak a mellvéden és az úton, a lágyan hömpölygő szántóföldeket és természetesen a középen magasodó királyi várat. Thor rögtön Gwenre gondolt. Miatta tartott ki a harcban; ő adott az életének okot és a célt. Tudván, hogy őt tőrbe csalták, Thor hirtelen a lány sorsa miatt is aggódni kezdett. Remélte, hogy minden rendben vele, és hogy bármily erők mozgatták is a szálakat, Gwent érintetlenül hagyták.

Thor éljenzést hallott a távolból, és látott valami csillogót a fényben, és ahogy hunyorgott a dombtetőn, rájött, hogy nagy sokaság gyűlt össze Királyudvarhely előtt. Az út szélén álltak és zászlókat lengettek. Azért jöttek, hogy őket üdvözöljék.

Valaki megfújt egy kürtöt, és Thor megértette, hogy szívesen látják itthon. Életében először nem érezte magát kívülállónak.

- Azok a kürtök érted szólnak – mondta Reece, aki mögötte lovagolt, megveregette a hátát, és valamiféle új tisztelettel nézett rá – Te vagy a csata bajnoka. A nép hőse lettél.

- Gondoljatok csak bele, valaki közülünk, aki még csak a légió tagja visszaverte az egész McCloud sereget – tette hozzá O'Connor büszkén.

- Az egész légiónak nagy becsületet szereztél – szólalt meg Elden – Kénytelenek lesznek komolyabban venni minket.

- És azt még nem is mondtuk, megmentetted az életünket – tette hozzá Conval.

Thor vállat vont. Bár nagyon büszke volt, nem akarta, hogy a siker a fejébe szálljon.

Tisztában volt vele, hogy ő is ember: esendő, sebezhető, mint bármelyikük. És hogy a csata máshogy is végződhetett volna.

- Csak azt tettem, amire kiképeztek – válaszolt – Amire mindannyiunkat kiképeztek. Nem vagyok jobb, mint más. Egyszerűen csak szerencsém volt ma.

- Azt kell, hogy mondjam, ez több volt mint szerencse – válaszolta Reece.

Lassan ügettek tovább végig a Királyudvarhelybe vezető fő úton. Az út egyszer csak megtelt

emberekkel, akik csak úgy özönlöttek be a vidéki falvakból, éljeneztek, kék-sárga lobogókat lengettek, a MacGilek színét. Thor rájött, hogy a tiszteletükre rendezett parádéba csöppentek. Az egész udvar kijött őket ünnepelni, látta a megkönnyebbülést és örömöt az arcukon. Most már értette, miért: ha a McCloud hadsereg közelebb jön, mindent elpusztítottak volna. Keresztüllovagoltak az embertömegeken, át a fahídon, dobogtak a lovak patái. Áthaladtak a boltíves kőkapun, az alagúton, ahol koromsötét volt, majd kijöttek a másik oldalon, és már ott is voltak – találkoztak az ujjongó tömeggel. Zászlókat lengettek és cukrot dobáltak, és még egy zenekar is rázendített, ütötték a cintányérokat, verték a dobot, az emberek pedig táncra perdültek az utcákon.

Thor és társai leugrottak a lovukról, amikor a sűrű tömegben már képtelenség volt lovagolni. Khront is levette a lóról. Figyelte, ahogy sántikál, majd elindul; most már úgy tűnt, képes járni. Thor megkönnyebbült. Khron megfordult, és megnyalogatta gazdája tenyerét.

Csoportjuk a köztér felé sétált, Thort minden oldalról ismeretlen emberek ragadták meg és kezdték el ölelgetni.

- Megmentettél minket! – kiáltott neki egy idősebb férfi – Felszabadítottad a királyságunkat!

Thor megpróbált válaszolni, de hangját elnyelte a több száz ember üdvrivalgása és kiáltozása

körülöttük, és az egyre hangosabb muzsika. Hamarosan söröshordókat gurítottak az utcára, és az emberek inni, énekelni és hahotázni kezdtek.

Thornak azonban csak egy valaki járt a fejében: Gwendolyn. Látnia kellett. Végigpásztázta az arcokat, remélve, hogy megpillantja, biztos volt benne, hogy itt lesz – de lesújtva vette tudomásul, hogy nem találja.

Valaki megkocogtatta a vállát.

- Azt hiszem, a nő, akit keresel, arra lesz– mondta Reece, a másik irányba mutatva.

Thor megfordult és felragyogott a szeme. Egy lány lépkedett felé szaporán, arcán nagy,

megkönnyebbült mosoly, és úgy nézett ki, mint aki egész éjjel nem aludt. Gwendolyn volt az.

Gyönyörűbb volt, mint valaha. Egyenesen Thor karjaiba vetette magát. Felugrott és átölelte, a fiú is jó erősen magához szorította, miközben megpörgette a tömegben. Gwen belekapaszkodott, a világért sem engedte volna el. Thor érezte, hogy forró könnyei végigfolynak a nyakán. Érezte a szerelmét, és ő is ugyanúgy érzett.

- Istennek hála, életben vagy – mondta a lány túláradó örömmel.

- Egész végig csak rád gondoltam – válaszolt, miközben szorosan magához ölelte. Most, hogy végre a karjában tarthatta, minden olyan szépnek tűnt.

Lassan elengedte, a lány pedig felnézett rá, és csókban forrtak össze. Hosszan csókolták

egymást, miközben a tömeg örvénylett körülöttük.

- Gwendolyn! – kiáltott oda Reece boldogan.

A lány megfordult és megölelte öccsét, aztán Godfrey lépett elő, és megszorongatta Thort,

majd Reece-t. Nagy családi összejövetel volt, és Thornak olyan érzése támadt, mintha valamilyen szinten ő is a része lenne, mintha máris ők lennének a családja. Egyesítette őket a néhai MacGil király iránti szeretetük – és a gyűlöletük Gareth iránt.

Krohn is előjött, és ráugrott Gwendolynra, aki nevetve hátrahőkölt és megölelte az állatot, aki már az arcát nyalogatta.

- Minden nappal egyre nagyobbra nősz! – kiáltotta – Hogy köszönhetném meg neked, hogy vigyázol Thorra?

Krohn felugrált rá, míg végül nevetve meg nem lapogatta.

- Menjünk innen! – mondta Gwen Thornak, miközben minden oldalról összenyomta őket a tömeg. Felnyúlt és megfogta a kezét.

Thor már éppen követni akarta, amikor hirtelen néhány Ezüstlovag ért Thor mögé

megragadták és a levegőbe emelték a fejük fölé, majd a vállukra ültették. Ahogy Thor a levegőbe emelkedett, a tömeg éltetni kezdte:

- THORGRIN! – skandálták.

Thort körbe-körbe forgatták, majd egy korsó sört volt nyomtak a kezébe. Hátrahajtotta a fejét

és ivott, a tömeg vadul éljenzett.

Thort nem éppen finoman tették le, nevetve megbotlott egy kicsit, miközben a tömeg ölelte.

- Most pedig elindulunk a győztesek lakomájára – mondta Thornak egy harcos, akit nem ismert, és az Ezüstcsapat tagja volt. Húsos kezével meglapogatta a hátát – Ez a lakoma csakis a harcosoké. Férfiaké. Csatlakozol hozzánk. Fenntartunk egy helyet neked az asztalnál. Ahogy neked és neked is – mondta, miközben Reece, O'Connor és Thor többi barátja felé fordult – Most már férfiaknak számítotok. És csatlakozhattok hozzánk.