Читать книгу A Sárkányok Dühe - Морган Райс, Morgan Rice - Страница 15

Erec, a herceggel, Brandttel meg a herceg tucatnyi emberével haladt Savaria kanyargós utcáin, és menet közben egyre nagyobb tömeg csatlakozott hozzájuk, ahogy a szolgálólány háza felé tartottak. A lovag ragaszkodott ahhoz, hogy azonnal találkozhasson a lánnyal, a herceg pedig személyesen akarta elvezetni hozzá. És a herceg akárhová ment, mindenki követte. Erec körülnézett, szemügyre vette a méretes, egyre növekvő seregletet, és zavarba jött, mi-vel rádöbbent, hogy több tucat emberrel a sarkában fog odaállítani a lány otthonához.

Mióta először meglátta, Erec csakis a lányra bírt gondolni. Tűnődött: vajon ki lehet? Hiszen nemes kinézetű leány volt, mégis a herceg udvarában dolgozott. Miért menekült előle a lány fejvesztve? Hogy lehet az, hogy hiába találkozott számtalan nemes hölggyel életében, ez a lány volt az egyetlen, aki meghódította a szívét?

Erec világ életében előkelő körökben mozgott, maga is egy király fia volt, és egy szempillantás alatt érzékelte másokban a nemesi származást, márpedig abban a másodpercben, amint észrevette a lányt, érezte, hogy a jelenlegi helyzeténél sokkal magasabb pozíciót kéne elfoglalnia a társadalmi ranglétrán. Erec oldalát fúrta a kíváncsiság, vajon ki lehet a lány, honnan származik, mit keres itt. Szüksége volt még egy esélyre, hogy újabb pillantást vethessen a lányra, hogy lássa, az előbb csak képzelődött-e, vagy továbbra is ugyanúgy érez.

– A szolgáim azt mondták, a lány a külvárosban él – magyarázta a herceg menet közben.

Miközben átsétáltak a városon, az út mindkét oldalán kinyíltak az ablakok, az emberek lebámultak rájuk, megdöbbentek azon, hogy a herceg és a kísérete a köznép utcáit járja.

– A lány állítólag egy fogadós szolgálója. Senki sem tudja, honnan került ide, honnan származik. Csak azt tudják, hogy egy napon megjelent a városunkban, és elszegődött szolgálónak ehhez a fogadóshoz. Úgy tűnik, a múltja rejtély.

Befordultak egy újabb mellékutcába, ahogy haladtak, egyre hepehupásabb lett a talpuk alatt a macskakő, a kis épületek egyre közelebb álltak egymáshoz, és egyre elhanyagoltabbak voltak. A herceg megköszörülte a torkát.

– Különleges alkalmakkor alkalmaztam a lányt szolgálóként az udvaromban. Csöndes leányzó, magának való. Senki sem tud róla sokat. Erec – szólt végül a herceg, a lovaghoz fordulva, megfogva a csuklóját –, biztos vagy ebben? Akárki is legyen ez a nő, csak egy közember. Te szabadon válogathatnál a királyság előkelő hölgyei között.

Erec ugyanilyen hevesen nézett vissza rá.

– Muszáj viszontlátnom ezt a lányt. Nem érdekel, kicsoda.

A herceg rosszallóan csóválta a fejét, és mind továbbmentek, egyik utcáról a másikra kanyarogtak, kígyózó, szűk sikátorokon haladtak át. Savaria külvárosába érve egyre nyomorúságosabb környékekre jutottak, az utcákat részeges alakok töltötték meg, a földet belepte a mocsok, csirkék és elvadult kutyák kóboroltak szabadon. Sorra mentek el a kocsmák mellett, a dorbézolók kurjongatása kihallatszott az utcára. Részegek botladoztak előttük, miközben leszállt az este, és az utcát fáklyákkal világították meg.

– Utat a hercegnek! – kiáltotta az udvartartás feje, végül előresietett, és nekiállt ellökdösni a részegeket az útból. Az utcák egész hosszában kétes alakok váltak szét előttük, és csodálkozva nézték az elhaladó herceget oldalán Ereckel.

Végül elértek egy szerény, gipszvakolatú, magas palatetős fogadóhoz. Úgy nézett ki, mint amiben legfeljebb ötven ívó vendég férhet el, az emeleten pedig lehetett néhány kiadó szoba. Az ajtó ferdén állt, az egyik ablak betört, és a bejárat melletti lámpa alig pislákolt, majdnem csonkig égett már benne a gyertya. Részegek kiáltozása hallatszott ki az ablakon, ahogy a herceg és kísérete megálltak az ajtó előtt.

Hogy dolgozhat egy ilyen csodás leány egy ilyen rémes helyen? – tűnődött Erec elborzadva, miközben a benti kiabálást és röhögést hallgatta. Megszakadt a szíve, ahogy belegondolt, micsoda megaláztatást szenvedhet el a lány ezen a helyen. Nem igazságos – méltatlankodott magában. Szentül elhatározta, hogy megmenti innen a lányt.

– Miért a létező legrosszabb helyre jössz arát keresni? – kérdezte a herceg, Erechez fordulva.

Brandt is a lovaghoz fordult.

– Ez az utolsó esélyed, barátom – mondta. – Egy egész

kastélynyi nemes hölgy vár rád. Erec azonban a fejét csóválta, már elszánta magát.

– Az ajtót! – parancsolta.

A herceg egyik embere előrerohant, és kitárta nekik a fogadó ajtaját. Odabentről úgy áradt az áporodott sör bűze, hogy Erec hátrahőkölt tőle.

A fogadóban a részeg férfiak a pultra dőltek, az asztaloknál üldögéltek, kiabáltak, nevettek, gúnyolódtak, és lökdösődtek. Erec azonnal látta, hogy aljanéppel van dolga, sörhasú, borotválatlan, mocskos ruházatú alakokkal. Egyikük sem volt harcos.

A lovag belépett a helyiségbe, körbenézett, a lányt kereste. El sem tudta képzelni, hogy egy hozzá fogható nő ilyesféle helyen dolgozzon. Arra gondolt, talán rossz fogadóba jöttek.

– Elnézést, uram, egy nőt keresek – szólt Erec a mellette álló magas, nagy darab, pocakos, borostás képű férfihoz.

– Na, ne mondd! – kiabálta a férfi gúnyosan. – Hát, akkor rossz helyen jársz! Ez itten nem bordély. De az is akad a közelbe: pont itt szembe van egy, és úgy hallom, az ottani nőcskék minden igényt kielégítenek! A férfi elröhögte magát, túl harsányan, Erec képébe nevetett, és több cimborája is csatlakozott hozzá.

– Nem bordélyt keresek – válaszolta Erec komoran –, hanem egy bizonyos nőt, aki itt dolgozik.

– Akkor biztosan a fogadós szolgálólányára gondolsz!

– kiáltotta valaki, egy másik nagy darab, részeg férfi. – Talán ott van valahol hátul, és a padlót súrolja. Kár érte… Bárcsak itt lenne, az ölemben!

A férfiak fennhangon röhögtek, jól szórakoztak a saját vicceiken, Erec pedig elvörösödött a hallottaktól. Szégyellte a lány helyzetét. A puszta gondolat, hogy a lánynak ilyen alakokat kell kiszolgálnia: olyan megalázó volt, hogy szinte fel sem tudta fogni.

– És te ki vagy? – szólalt meg egy másik hang.

Egy férfi lépett elő, a többieknél megtermettebb, sötét szakállú és szemű, széles állú. Mogorván grimaszolt, több durva alak kísérte. Több volt rajta az izom, mint a háj, és fenyegetően közeledett Erechez, nyilvánvalóan a területét védte.

– El akarod lopni a szolgálólányomat? – szegezte neki a kérdést. – Akkor takarodj innen!

A lovag elé lépett, és meg akarta ragadni, hogy kidobja.

Erec azonban hosszú évek kiképzése alatt edződött, a királyság legnagyobb lovagja volt, és olyan gyors reflexekkel rendelkezett, amiket ez az alak el sem tudott képzelni. Abban a pillanatban, hogy a fogadós Erechez ért, a lovag akcióba lendült, megszorította a férfi csuklóját, villámsebesen megfordította őt, megragadta az inge hátát, és átlökte a helyiségen.

A nagy darab férfi úgy repült el, akár egy ágyúgolyó, és több embert elsodort magával, mind úgy zuhantak a kis terem padlójára, akár a tekebábuk.

Az egész helyiségre csönd borult, mindenki megdermedt, és a szemét meresztette.

– ÜSD! VÁGD! – kiabálták kórusban. A fogadós szédelegve talpra kecmergett, és ordítva Erec felé vetette magát.

A lovag ezúttal nem várta meg, hogy odaérjen hozzá. Elébement a támadójának, felemelte a karját, és könyökét a férfi képébe vágta, eltörve az orrát.

A fogadós hátratántorodott, aztán összerogyott, fenékre esett a padlón. Erec odament hozzá, talpra húzta, és bármilyen nagy darab is volt a férfi, a feje fölé emelte. Tett pár lépést előre,

aztán elhajította a férfit, aki átrepült a fogadón, letarolva a fél helyiséget.

A fogadóban minden férfi dermedten állt, abbahagyták a kiabálást, elhallgattak, rádöbbentek, hogy nem akárkivel kerültek szembe. A csapos azonban váratlanul kirohant a pult mögül, a feje fölé emelt egy üveget, egyenesen Erec felé tartott.

A lovag jól látta, és máris a kardjára tette a kezét, ám mielőtt kivonhatta volna, Brandt mellé lépett, kirántotta az övébe tűzött tőrt, és a csapos nyakához tartotta.

A férfi majdnem belerohant a késbe, épp azelőtt tor-pant meg, hogy a penge átdöfte volna a bőrét. Csak állt ott, félelemtől tágra nyílt szemmel, leizzadva, kezében a feje fölé tartott üveggel. Olyan csönd szállt a helyiségre, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani.

– Dobd el! – utasította Brandt. A csapos engedelmeskedett, és az üveg széttört a padlón.

Erec kivonta a kardját, a fém visszhangozva csendült, és odalépett a fogadóshoz, aki nyögve feküdt a földön. A nyakához szegezte a pengét.

– Csak egyszer fogom elmondani – jelentette ki. – Takarodjon az egész söpredék! Most rögtön! Követelem, hogy beszélhessek a hölggyel! Négyszemközt.

– A herceg! – kiabálta valaki.

Az egész gyülekezet a bejárat felé fordult, és végre felismerték az ajtó előtt, a kísérete körében álló herceget. A csőcselékben mindenki sietve lekapta a sapkáját, és fejet hajtott.

– Ha a terem nem üres, mire befejezem a mondandómat – közölte a herceg –, mindenkit börtönbe záratok, mégpedig most azonnal. A helyiségben zűrzavar tört ki, ahogy mindenki az ajtó felé sietett, elrohantak a herceg mellett, ki az utcára, félig üres söröskorsóikat ott hagyták, ahol voltak.

– Te is takarodj! – utasította Brandt a csapost, leengedve a tőrt. Hajánál fogva megragadta a férfit, és kilökte az ajtón.

A helyiségben csupán pillanatokkal ezelőtt még nagy volt a lárma, most viszont üres és néma lett, nem maradt más odabent, csak Erec meg Brandt, valamint a herceg, a leghűbb embereivel együtt. Hangos csattanással vágták be az ajtót a söpredék mögött.

Erec a fogadóshoz fordult, aki még mindig kábultan ült a padlón, vérző orrát törölgetve. Két kézzel megragadta a férfi ingét, talpra rántotta, és leültette az egyik üresen maradt padra.

– Tönkretetted a ma esti forgalmamat – panaszkodott a

fogadós. – Ezért még megfizetsz! A herceg odalépett hozzá, és visszakézből pofon vágta.

– Kivégeztethetnélek azért, mert megpróbáltál kezet emelni erre az emberre! – dorgálta a fogadóst. – Nem tudod, ki ez? Ő Erec, a király legnagyobb lovagja, az Ezüstlovagok bajnoka. Ha akarja, akár ő maga is végezhet veled, most rögtön.

A fogadós felnézett Erecre, és most először ült ki igazán félelem az arcára. Szinte reszketett a padon.

– Erről fogalmam sem volt. Nem mutatkoztál be.

– Hol a lány? – faggatta Erec türelmetlenül.

– Hátul, a konyhában takarít. Mit akarsz tőle? Talán meglopott téged? Csak egy hozzám szegődött szolgáló. Erec kivonta a tőrét, és a férfi nyakához tartotta.

– Ha még egyszer szolgálónak merészeled hívni – fenyegette meg –, elvágom a torkodat. Megértetted? – kérdezte határozottan, a pengét a fogadós bőrére nyomva. A férfi szemébe könnyek szöktek, lassan bólintott.

– Hozd ide a lányt, de gyorsan! – parancsolta Erec, azzal talpra rántotta a férfit, és a helyiség túlsó felébe lökte, a hátsó ajtó felé.

Miután a fogadós eltűnt, a konyhából fazekak kongása és tompa kiabálás hallatszott, majd pillanatokkal később kinyílt az ajtó, és több nő jött ki, rongyos ruhában meg főkötőben, a konyhai munkától zsírosan. Három idősebb asszony lépett eléjük, a hatvanas éveikben járhattak, és Erec egy pillanatra arra gondolt, a fogadós talán azt sem tudja, kiről beszélt neki.

Aztán megjelent egy lány, és Erecnek kihagyott a szívverése.

Alig kapott levegőt. Ez a lány volt az, akit keresett.

Zsírpecsétes kötényt viselt, és lehajtotta fejét, szégyellt felnézni. Haját feltűzte, kendővel kötötte be, arca csupa kosz volt, Erecnek mégis elállt tőle a lélegzete. Bőre ham-vas és tökéletes volt. Magasan ülő arccsontja volt, finom metszésű vonásokkal, széles és nemes homloka, valamint telt ajka s apró orra, amit szeplők borítottak. Fejkendője alól gyönyörű szőke haj omlott le.

Egy pillanatra fölnézett Erecre, és nagy, csodaszép szemének színe halványzöldről mintha szikrázó kékre váltott volna a fényben, aztán ismét vissza. Tekintete a földhöz szegezte a férfit. Erec meglepetten döbbent rá, hogy a nő még jobban elvarázsolja, mint amikor először meglátta.

A lány mögött megjelent a fogadós, a homlokát ráncolta, még mindig a vért törölgette az orráról. A szolgáló óvatosan lépett előre, ki az idősebb nők közül, Erec felé, és pukedlizett, amikor a lovag elé ért. Erec kihúzta magát, ahogy a herceg kíséretének tagjai is.

– Uram! – szólt a nő, lágy és édes hangja megdobogtatta a lovag szívét. – Kérlek, áruld el, mivel bántottalak meg! Nem tudom, mit követtem el, de sajnálom, bármit is tettem, ami miatt a herceg embereinek ide kellett fáradniuk.

Erec elmosolyodott. A lány szavai, hangja: mind új erőt adott neki. Legszívesebben egy életen át hallgatta volna őt.

Kinyújtotta a kezét, megérintette a lány állát, felemelte, míg a szolgáló gyengéd tekintete nem találkozott a sajátjával. Meglódult a szívverése, ahogy a nő szemébe nézett. Mintha elveszett volna a tengernyi kékben.

– Drága hölgyem, semmi rosszat sem követtél el. Nem hiszem, hogy valaha is képes lennél megbántani engem. Nem harag vezetett ide, hanem a szerelem. Amióta megláttalak, alig bírtam másra gondolni.

A lány láthatóan zavarba jött, a földre sütötte a szemét, pislogott. A kezét tördelte, idegesnek és megrendültnek tűnt. Nyilván nem volt hozzászokva az ilyesmihez.

– Kérlek, hölgyem, áruld el: mi a neved?

– Elistaire – válaszolta a lány alázatosan.

– Elistaire – ismételte Erec. Ennél szebb nevet még soha életében nem hallott.

– De nem értem, mi hasznodra lehet, ha tudod a nevem – tette hozzá a lány halkan, továbbra is a földre meredve. – Te nemes úr vagy. Én pedig csupán egy szolgáló.

– Az én szolgálóm, hogy pontosak legyünk – szólt a fogadós gonoszul, és előrelépett. – Elszegődött hozzám. Évekkel ezelőtt elkötelezte magát, méghozzá írásban. Hét év szolgálatot ígért nekem. Én cserébe ételt és szállást biztosítok neki. Eddig három évet szolgált le. Így hát beláthatjátok, hogy csak az időtöket vesztegetitek. A lány az enyém. Az én tulajdonom. Nem vehetitek el tőlem. Az enyém. Megértettétek?

Erecet olyan gyűlölet öntötte el a férfi iránt, amihez foghatót még soha nem érzett senkivel szemben. Legszívesebben kardot rántott volna, hogy szíven döfje, így zárva le az ügyet. De bármennyire is halált érdemelt a férfi, Erec nem akarta megszegni a király törvényét. Elvégre is minden cselekedetével a királyt képviselte.

– A király törvénye szent – közölte határozottan a fogadóssal. – Nem áll szándékomban megszegni. Mindazonáltal holnap kezdődik a lovagi torna. És mint minden más férfinak, nekem is jogom van feleséget választani. És én itt és most tudatom, hogy Elistaire-t választom. A jelenlévők felhördültek, döbbenten néztek egymásra.

– Mármint akkor – tette hozzá Erec –, ha a hölgy beleegyezik.

Elistaire-re nézett, zakatolt a szíve, a lány azonban továbbra sem pillantott föl. A lovag így is látta, hogy elpirult.

– Beleegyezel, hölgyem? – kérdezte.

A helyiség elnémult.

– Uram – szólt a nő halkan –, semmit sem tudsz arról, hogy ki vagyok, honnan jöttem, miért vagyok itt. És attól tartok, hogy minderről nem is árulhatok el neked semmit.

Erec értetlenül meredt rá.

– Miért nem?

– Senkinek sem árultam el, mióta csak ide érkeztem. Esküt tettem.

– De miért? – faggatta roppant kíváncsian a lovag. Elistaire azonban nem emelte fel a fejét, és hallgatott.

– Igazat mond – szólalt meg az egyik idősebb szolgáló. – Soha nem árulta el nekünk, ki ő. Vagy hogy miért van itt. Nem hajlandó elárulni. Évek óta hiába próbáljuk kifaggatni.

Erec kíváncsiságát végtelenül felcsigázta a lány, de ez csak még titokzatosabbá tette őt a szemében.

– Ha nem tudhatom meg, ki vagy, akkor hát nem fogom tudni – jelentette ki. – Tiszteletben tartom az esküdet. Ám ez nem változtat az irántad érzett szerelmemen. Hölgyem, bárki is vagy, ha megnyerek minden viadalt, akkor téged választalak jutalmamként. Téged, a királyság összes hölgye közül. Ismét megkérdezem: beleegyezel?

Elistaire a földre szegezte a szemét, és a feszülten figyelő Erec látta, hogy könnyek gördülnek le az arcán. A lány váratlanul sarkon fordult, és kiszaladt, visszamenekült a konyhába, és becsukta maga mögött az ajtót. Erec csak állt ott, döbbent csöndben, mint mindenki más. Azt sem tudta, hogy értelmezze ezt a reakciót.

– Látod, csak vesztegeted az idődet, meg az enyémet is

– mondta a fogadós. – A lány nemet mondott. Most már

menjetek innen! Erec homlokráncolva nézett rá.

– Nem mondott nemet – szólt hozzá Brandt. – Nem is válaszolt.

– Joga van átgondolni a dolgot – vette a védelmébe a lányt Erec. – Elvégre is ez komoly kérdés. Hiszen ő sem ismer engem.

A lovag nem mozdult, tűnődött, hogy mit tegyen.

– Ma éjszakára itt maradok – jelentette ki végül. – Egy szobát akarok a lányé közelében. Reggel, mielőtt kezdetét veszi a torna, még egyszer a beleegyezését fogom kérni. Ha igent mond, és nyerek, akkor feleségül veszem. Ez esetben ki fogom váltani őt az itteni szolgaságból, és magammal viszem.

A fogadósnak nyilvánvalóan nem fűlött a foga ahhoz, hogy szállást adjon Erecnek, de nem mert ellenkezni; így hát megfordult, és kiviharzott a szobából becsapva maga után az ajtót.

– Biztos, hogy itt akarsz maradni? – kérdezte a herceg.

– Gyere vissza velünk a kastélyba! Erec komolyan bólintott.

– Még soha életemben nem voltam ennyire biztos semmiben.