Читать книгу A Sárkányok Dühe - Морган Райс, Morgan Rice - Страница 17

Gwendolyn egy óriási réten szaladt, az apja, MacGil király mellett. A lány kicsi volt még, talán tízéves, és az apja is sokkal ifjabb volt. Rövid szakállában még nem látszottak az ősz szálak, amik későbbi életében jelentek meg, és a bőrén sem mutatkoztak ráncok, fiatalos és derűs volt az arca. A férfi boldog és gondtalan volt, felszabadultan nevetett, miközben kézen fogta a lányát, és átszaladt vele a réten. Ez volt az édesapa, akire Gwen emlékezett, akit ismert.

Az apja a karjába kapta, a vállára emelte, és újra meg újra megpördült vele, egyre hangosabban nevetett, a lány pedig hisztérikusan kacagott. Teljes biztonságban érezte magát édesapja karjában, és azt akarta, hogy az együtt töltött idő soha ne érjen véget.

De amikor az apja letette, valami furcsa történt. A napsütötte délután egyszeriben alkonyatba fordult. Amikor Gwen lába visszaért a talajra, már nem a rét virágai közé lépett, hanem sárba süppedt egészen bokáig. Atyja a sárban feküdt, a hátán, a lánytól úgy egy méterre, most már idősebb volt, sokkal idősebb, és nem bírt felkelni. A koronája még messzebb hevert, a sárban csillogott.

– Gwendolyn! – zihálta a férfi. – Leányom! Segíts!

Kiemelte kezét a sárból, kétségbeesetten nyúlt a lány felé.

Gwen azonnal a segítségére akart sietni, odarohant volna hozzá, hogy megragadja a kezét. Ám a lába egyszerűen nem mozdult. Lenézett, és látta, hogy a sár megszáradt körülötte, megkeményedett, berepedezett. A lány egyre csak rángatta a lábát, próbált kiszabadulni.

Gwen pislogott, és a kastély mellvédjénél találta magát, lenézett Királyudvarhelyre. Valami nem stimmelt. Ahogy lepillantott, a lány nem a szokásos pompát és ünnepséget látta, csak egy hatalmas temetőt. Ahol egykor Királyudvarhely csodás fényűzése terült el, most friss sírok sorakoztak, ameddig a szem ellátott.

Léptek hallatszottak, és a lánynak elállt a szívverése, ahogy megfordulva egy orgyilkost pillantott meg, aki fekete csuklyás köpenyben közeledett felé. A férfi futásnak eredt, hátravetette csuklyáját, groteszk arcot tárva föl: fél szeme hiányzott, a helyén vastag, egyenetlen heg húzódott. Acsargott, felemelte fél karját, benne egy csillogó tőrrel, aminek markolata vörösen izzott.

A támadó túl gyorsan mozgott, Gwen nem tudott időben reagálni. Ahogy az orgyilkos teljes erővel készült beledöfni a tőrt, a lány felkészült a halálra.

A penge váratlanul megállt, csupán centikre Gwen arcától, és amikor a lány kinyitotta a szemét, az apját pillantotta meg, ott állt előtte, holttestként, elkapva az orgyilkos karját. Addig szorította a támadó kezét, amíg az el nem ejtette a tőrt, aztán a vállára kapta a férfit, és lehajította a mellvédről. Gwen hallotta a férfi üvöltését, ahogy a mélybe zuhant.

Édesapja megfordult, és rámeredt. Oszladozó kezével határozottan megragadta a lány vállát, és szigorú arckifejezéssel nézett rá.

– Itt nem vagy biztonságban – intette. – Nem vagy biztonságban! – üvöltötte, és ujjai olyan erősen mélyedtek a lány vállába, hogy Gwen felkiáltott.

A királylány sikoltva ébredt föl. Felült az ágyban, körülnézett a szobájában, és egy támadóra számított.

Ám semmi más nem vette körül, csak csend, a hajnal előtti sűrű, néma csend.

Izzadva, hevesen zihálva kiugrott az ágyból, és csipkés hálóingében járkált fel-alá a szobájában. Odasietett egy kis kőtálhoz, és vizet locsolt az arcába újra és újra. A falnak dőlt, érezte a kőpadló hidegét a talpa alatt ezen a meleg nyári reggelen, és megpróbálta összeszedni magát.

Az álom túlságosan is valóságosnak érződött. Gwen érezte, hogy több volt puszta álomnál. Valódi üzenet, figyelmeztetés volt az édesapjától. A lány sürgető késztetést érzett, hogy elhagyja Királyudvarhelyet, méghozzá most rögtön, és soha ne jöjjön vissza.

Tudta, hogy ez olyasmi, amit nem tehet meg. Össze kellett szednie magát, muszáj volt észnél lennie. Ám valahányszor csak pislogott, az édesapja arcát látta maga előtt, és fülébe csengett az intése. Muszáj volt tennie valamit, hogy lerázza magáról az álmot.

Gwen kinézett az ablakon, látta, hogy az első nap éppen most kel föl, és eszébe jutott az egyetlen hely, ami segíthet visszanyernie a lélekjelenlétét: a Király-folyó. Igen, pontosan oda kellett mennie.

Gwendolyn újra meg újra elmerült a Király-folyó dermesztő hideg forrásaiban, orrát befogva süllyedt a vízbe. A felsőbb források alatt megbújó, sziklából kivájt, kis, természetes medencében üldögélt, amit még gyermekként fedezett fel, és azóta is rendszeresen felkeresett. Az áramlat alá dugta a fejét, és sokáig ott tartotta, érezte a fejére zúduló, a haján végigfolyó hideg vizet, érezte, ahogy megmossa, megtisztítja csupasz testét.

Kislányként egy szép napon rábukkant erre az eldugott helyre, ami egy facsoporton belül bújt meg magasan a hegyen: ezen a kis, sík részen lelassult a folyó árja, és mély, békés tó jött létre. A lány feje fölött a folyó vize a tóba zubogott, alatta pedig tovább áradt lefelé a hegyoldalon. Ám itt, ezen a fennsíkon, a víz sodra nagyon enyhe volt. A medence mély volt, a sziklák felülete sima, és a hely olyan rejtetten bújt meg, hogy a királylány nyugodtan fürdőzhetett meztelenül. Nyáron szinte minden reggel eljött ide, amint felkelt a nap, hogy rendezze a gondolatait. Pláne az ilyen napokon, mint a mai, amikor az álmai nem hagyták nyugodni – márpedig ez gyakran megesett –, ez a hely volt az egyetlen menedéke.

Gwen nehezen tudta eldönteni, vajon csupán álmot látott-e, vagy tényleg annál többről volt szó. Honnan tudhatta volna, ha egy álom üzenet vagy figyelmeztetés? Honnan tudhatta volna, hogy csak az elméje játszik vele, vagy esélyt kapott a cselekvésre?

A felszínre bukkant, belélegezte a meleg nyári reggel levegőjét, a körülötte lévő fákon csicsergő madarakat hallgatta. A sziklának dőlt, nyakig elmerült a vízben, a tóban lévő kiszögellésen üldögélt, és gondolkodott. Kidugta a kezét a vízből, megmosta az arcát, aztán hosszú, vörösesszőke hajába túrt. Lenézett a víz kristálytiszta felszínére, amiben tükröződött az ég, a már felkelőben lévő második nap, a tó fölé hajló facsoport valamint Gwendolyn arca. Kéken csillogó mandulaszeme visszanézett rá a fodrozódó víztükörből. Apját látta a saját tekintetében. Elfordult, megint az álmára gondolt.

Gwen tudta, hogy veszélyes Királyudvarhelyen maradnia, hiszen az udvar tele volt orgyilkosokkal, kémekkel, cselszövéssel, pláne most, hogy Gareth lett a király. A bátyja kiszámíthatatlan volt. Bosszúszomjas. Paranoiás. És nagyon, de nagyon irigy. Mindenkiben fenyegetést látott, főleg Gwenben. Bármi megtörténhetett. A lány tudta, hogy az udvarban nincs biztonságban. Senki sem volt ott biztonságban.

De Gwen nem akart menekülni. Rá kellett jönnie, hogy ki ölte meg az apjukat, és ha Gareth volt az, akkor addig nem hagyhatta el az udvart, amíg a bátyja el nem nyerte méltó büntetését. A lány tudta, hogy atyja szelleme addig nem nyugodhat, amíg el nem fogják a gyilkosát. MacGil királynak egész életében az igazság volt a jelszava, és ha valaki, hát ő aztán megérdemelte, hogy halála után igazságot szolgáltassanak neki.

Gwen ismét Steffenre gondolt, és mindarra, amit neki meg Godfrey-nak mondott. Biztos volt benne, hogy a fiú titkol valamit, és eltűnődött, vajon mi lehet az. Hitt ab-ban, hogy a szolga idővel talán magától is megnyílik. De mi lesz, ha nem? A lány úgy érezte, sürgeti az idő, hogy megtalálja apja gyilkosát, de fogalma sem volt, hol keresse.

Gwendolyn végül felkelt a tóban lévő üléséről, kiment a partra, meztelenül didergett a reggeli levegőn, elbújt egy vastag fatörzs mögé, és felnyúlt a törülközőért, amit egy ágra akasztott, mint mindig.

Ám ahogy megfogta volna a törülközőjét, döbbenten fedezte fel, hogy eltűnt. Csak állt ott, meztelenül, vizesen, és egyszerűen nem értette a dolgot. Biztos volt benne, hogy szokás szerint a faágra akasztotta a törülközőt.

Miközben értetlenül, reszketve toporgott, és próbálta megérteni, mi történhetett, váratlanul neszt hallott a háta mögül. Olyan sebesen játszódott le minden, hogy alig hallotta meg Gwen a zajt, pillanatokkal később már el is akadt a szívverése, mert rádöbbent, hogy egy férfi áll mögötte.

A támadója túl gyors volt, hogy a lány bármit is tehessen ellene. Másodpercek alatt mögötte termett a férfi, aki fekete köpenyt és csuklyát viselt, akárcsak az álmában látott alak. Hátulról megragadta Gwent, csontos kezével az arcához kapott, és a szájára tapasztotta a tenyerét, elfojtva a lány sikolyait, miközben erősen szorította őt. Másik kezével átfogta Gwen derekát, magához húzta a lányt, elemelve a lábát a talajról.