Читать книгу Szeretve - Морган Райс, Morgan Rice - Страница 14

Caitlin és Caleb lassan sétált a folyó partján. A Hudson ezen oldala elhanyagolt volt, tele elhagyott gyárakkal és üzemanyag tárolókkal, amiket már nem használtak. Minden lepusztult, de legalább békés volt. A folyón hatalmas jégdarabok úsztak lefelé, amelyek lassan szétváltak a márciusi napon. A finom repedések zaja megtöltötte a levegőt. Olyan furcsa módon tükrözték vissza a fényt, hogy túlviláginak tűntek amint a lassú pára felemelkedett a víz felszínéről. Caitlinnek kedve lett volna lesétálni egy ilyen hatalmas jégtáblára, és hagyni, hogy elvigye bárhová, amerre tartott.

Csendben sétáltak, mindketten a saját világukba voltak elmerülve. Caitlin zavarban volt, hogy olyan szembetűnő módon adta ki a dühét Caleb előtt. Szégyellte, hogy olyan erőszakos volt, és nem tudta irányítani a cselekedeteit.

Az öccse miatt is szégyenkezett, hogy úgy viselkedett, és olyan csibészekkel lógott. Ő még soha nem látta így viselkedni ez előtt. Zavarban volt, hogy Calebet kitette ennek. Aligha jó út, hogy megismerkedjen a családjával. A legrosszabbat gondolhatja róla. Ez bántotta őt, jobban, mint bármi.

És ami a legrosszabb, nem tudta merre induljanak el innen. Sam volt a legjobb reményt arra, hogy megtalálják az apját. Nem volt más ötlete. Ha lett volna, már saját maga megtalálta volna, évekkel ezelőtt. Nem tudta, mit mondhatna Calebnek. Vajon most elhagyja? Hát persze. Neki már semmi haszna nem volt, és Calebnek meg kell találnia a kardot. Miért tenné, hogy mégis vele marad?

Ahogy csendben sétáltak, úgy érezte egyre idegesebb lesz, amint arra gondol, hogy Caleb csak a megfelelő időt várja, hogy a szavait megválogatva elmondja neki, hogy el kell mennie. Mint mindenki más az életében.

– Nagyon sajnálom – mondta végül, halkan –, ahogy ott viselkedtem. Sajnálom, hogy elvesztettem az irányítást.

– Ne sajnáld. Semmi rosszat nem tettél. Még tanulod. És te nagyon erős vagy.

– És azt is sajnálom, hogy a bátyám így viselkedett.

Caleb elmosolyodott.

– Ha van valami, amit megtanultam az évszázadok során, azt, hogy nem tudod irányítani a családodat.

Csendben folytatták az útjukat. Caleb a folyót nézte.

– Na és? – kérdezte a lány végül. – Most mi lesz?

A férfi megállt, és ránézett.

– El fogsz menni? – kérdezte bizonytalanul Caitlin.

Caleb a gondolataiba mélyedt.

– El tudsz képzelni bármely más helyet, ahol az apád lehet? Bárki mást, aki ismerte őt? Akármit?

Caitlin már megpróbálta. Semmit nem talált. Abszolút semmit. Megrázta a fejét.

– Kell, hogy legyen valami – mondta határozottan. – Gondolkozz erősebben. Az emlékeidben. Nincs valamilyen emléked?

Caitlin erősen gondolkodott. Becsukta a szemét, és tényleg kényszerítette magát, hogy emlékezzen. Már olyan sokszor tette fel magának ugyanezt a kérdést. Olyan sokszor látta az apját az álmaiban, hogy már nem tudta megmondani mi az álom, és mi a valóság. El tudta mondani, hol látta őt álomról álomra. Mindig ugyanazt az álmot látta. Rohan egy mezőn, az apja ott van a távolban, és ahogy közeledik, az apja mind távolabbra kerül. De ezek csak álmok voltak.

Voltak a villanások, emlékek, amikor fiatal gyermek volt, és valahova elment vele. Valamikor nyáron. Emlékezett az óceánra. És ahogy a víz egyre melegebb lett. De tényleg, nem volt biztos benne, hogy valójában megtörtént. Az emlékek egyre jobban elmosódtak. És nem emlékezett pontosan, hol volt ez a partszakasz.

– Nagyon sajnálom – mondta. – Bárcsak lenne valamim. Ha nem a te kedvedért, legalább az enyémért. Csakhogy fogalmam sincs, hol van. És fogalmam sincs, hogyan keressem meg őt.

Caleb a folyó felé fordult, és nagyot sóhajtott. Kinézett a jégre, és a szeme színe ismét megváltozott, ezúttal tengerszürke lett.

Caitlin érezte, hogy közeleg az idő. Bármelyik pillanatban felé fordulhat, hogy közölje a hírt. Ő most elmegy. Már semmi hasznát nem veszi neki.

Már majdnem kitalált valamit, néhány hazugságot az apjáról, néhány nyomot, csakhogy vele maradjon. De tudta, hogy ezt nem teheti meg vele.

Sírni volt kedve.

– Nem értem – mondta Caleb halkan, még mindig a folyót nézve. – Biztos voltam benne, hogy te vagy az Egyetlen.

Belebámult a csendbe. Mintha órák teltek volna el a lány szemében, miközben várt.

– És van még valami, amit nem értek – mondta végül, majd megfordult, és Caitlinre nézett. A hatalmas szeme hipnotizáló volt. – Érzek valamit, amikor körülötted vagyok. De minden homályos. Másokkal, én mindig láttam az életet, amit megosztottunk egymással, minden alkalommal, amikor az útjaink keresztezték egymást, minden inkarnációban. De veled … ez ködbe vész. Semmit sem látok. Ez soha nem történt még velem ezelőtt. Olyan, mintha … valami akadályozná a látásomat.

– Talán nekünk soha nem volt – válaszolta Caitlin.

Caleb megrázta a fejét.

– Azt látnám. Veled sehogyan sem látom. Még a kettőnk jövőjét sem tudom megnézni. És ez még soha nem történt velem. Soha, a 3000 év alatt. Úgy érzem … valahogy emlékszem rád. Úgy érzem, a határán vagyok annak, hogy mindent lássak. Már majdnem bevillan. De nem akar. És ez az őrületbe kerget.

– Nos, akkor – mondta Caitlin –, talán nincs semmi ez után. Lehet, hogy csak itt, és csak a most van. Talán soha nem volt semmi több, és talán soha nem is lesz.

A lány azonnal megbánta a szavait. Inkább harapta volna le a nyelvét, minthogy ilyen hülyeségeket mondjon, amiket nem is akart. Miért kellett ezt mondania? Ez épp az ellenkezője volt annak, amit gondolt, és amit érzett. Azt akarta mondani: Igen. Én is úgy érzem. Úgy érzem, mintha öröktől fogva veled lennék. És hogy örökké veled leszek. Ehelyett, minden rosszul jött ki. Csak azért, mert ideges volt. És most nem tudta, hogyan vonja vissza a szavait.

De Calebet nem riasztotta el. Ehelyett közelebb lépett, felemelte az egyik kezét, és lassan az arcára helyezte, helyrerakva egy kósza hajtincset. Majd mélyen a lány szemébe nézett. A férfi szeme ezúttal szürkéről kékre változott. Caitlin úgy érezte, hogy azon a szemek a mélyébe látnak. A pillantása ereje elsöprő volt.

A szíve kalapált amint érezte, hogy hatalmas hő emelkedik az egész testében. Úgy érezte, mintha eltévedt volna.

Vajon megpróbál emlékezni? Vagy csak el akar búcsúzni?

Esetleg meg akarja csókolni őt?