Читать книгу Szeretve - Морган Райс, Morgan Rice - Страница 15

Ha volt valami, amit Kyle jobban gyűlölt az embereknél, azok a politikusok voltak. Nem bírta a pózolásukat, a képmutatásukat, az önbíráskodásukat. Nem bírta az arroganciájukat. És alapjába véve semmit sem bírt bennük. A legtöbbjük alig élt 100 évet. De ő már több mint 5000 évet megélt. Amikor ezek arról beszéltek, hogy „az eddigi tapasztalatok” – na, ettől rosszul volt.

Az volt a sorsa Kyle-nak, hogy velük kellett töltenie az idejét. Minden este politikusokkal sétált, miután felkelt az alvásból, és felment a felszínre a központjukon, a Városházán keresztül. A Blacktide klán már évszázadokkal ezelőtt mélyen befészkelte magát a New York-i Városháza alatt lévő élőhelyére, és mindig is szoros együttműködésben volt a politikusokkal. Sőt, feltételezhetően a legtöbb politikus abban a szobában nyüzsgött, amelyben a klán titkos tagjai voltak, ahol végrehajtották a mindennapi tevékenységeket az egész városban, sőt, az egész államban. Ez a keveredés és az üzletelés az emberekkel egy szükséges rossz volt.

De ezeknek a politikusok túl valódi emberek voltak ahhoz, hogy Kyle libabőrös legyen tőlük. Nem tudta elviselni, hogy velük kellett legyen abban az épületben. Különösen az zavarta, amikor túl közel kerültek hozzá. Amikor sétált, vállát lehajtva mindig keményen meglökte az egyiket. „Hé!” – kiabálták olyankor, de Kyle a fogát csikorgatva ment tovább a folyosó végén levő széles, kétszárnyú ajtó felé.

Megölte volna őket, ha tehette volna. De nem volt szabad megtennie. A klánjának még mindig a Legfelsőbb Tanács előtt kellett felelnie, és valamilyen okból még mindig visszatartották. Várták a pillanatot, amikor örökre eltörölhetik az emberi fajt a föld színéről. Kyle már ezer éve várta, és nem tudta mennyi kell még várnia. Volt néhány szép pillanat a történelemben, amikor már közel jártak a célhoz, amikor megkapták rá az engedélyt. Például 1350-ben, Európában, amikor végül mindnyájan egyetértésre jutottak, és együtt terjesztették el pestist, a fekete halált. Azok voltak a szép idők. Kyle elmosolyodott a gondolatra.

Volt néhány másik szép időszak is, mint a sötét középkor, amikor megengedték, hogy totális háborút vívjanak Európa-szerte, erőszakot és gyilkosságokat kövessenek el milliókon. Kyle szélesen elmosolyodott. Ezek voltak a legnagyszerűbb évszázadok az életében.

De az elmúlt néhány száz évben, a Legfelsőbb Tanács annyira meggyengült, és olyan szánalmas lett. Mintha féltek volna az emberektől. A második világháború szép volt, de olyan behatárolt, és annyira rövid. Többre vágyott. Mióta nem voltak nagy csapások, katasztrófák és járványok, azóta nem voltak igazi háborúk. Olyan volt, mintha a vámpír faj megbénult volna, mintha féltek volna a növekvő számú és hatalmú emberi fajtól.

Most végre közel kerültek. Peckesen lépdelt ki a bejárati ajtón, és ment le a Városháza lépcsőjén. Megszaporázta lépteit, mivel alig várta, hogy a South Street-i tengeri kikötőbe érjen. Egy hatalmas szállítmány várt rá. Több tízezer láda tökéletesen ép, genetikailag módosított bubópestis. Már több száz éve tárolták Európában, az utolsó kitörés óta tökéletesen megőrizték őket. És most módosították a baktériumot, hogy teljesen ellenálló legyen az antibiotikumokkal szemben. És ez mind Kyle-ra várt. Hogy azt tegye velük, amit akar. Hogy új háborút szabadítson rá az amerikai kontinensre. Az saját területén.

Még az eljövendő évszázadokban is emlékezni fognak rá.

Kyle már a gondolattól is hangosan felnevetett, bár az arckifejezése miatt a nevetése inkább vicsorgásnak tűnt.

Persze jelentenie kellett volna Rexiusnak, a klán vezetőjének, de ez csak technikai kérdés volt. Igazság szerint ő akart lenni a vezető. A saját klánja több ezer vámpírja – és valamennyi vámpír a szomszédos klánban –, neki kellene, hogy feleljen. Erősebb lenne, mint valaha is volt.

Kyle már tudta, hogyan szabadítaná ki a pestist: egy hajórakomány a Penn pályaudvarhoz, egy a Grand Centralhoz, és egy a Times Square-re. Mindez tökéletesen időzítve, a csúcsforgalom idején. Ez igazán gördülékennyé tenné a dolgokat. Úgy becsülte, hogy néhány napon belül fél Manhattan fertőzött lenne, és egy másik héten belül egész Manhattan. Ez a járvány gyorsan terjed, és ahogy ők módosították, a levegőben fog terjedni.

A szánalmas emberek persze majd lezárják a várost. Lezárják a hidakat és az alagutakat. Leállítják a légiközlekedést és hajóforgalmat. És ez volt az, amit akart. Bezárják magukat abba a rémületbe, ami az emberek között törne ki. Bezárva, pestisben haldokolva, Kyle és sok ezernyi csatlósa olyan vámpírháborút szabadítana rájuk, amilyet az emberi faj még nem látott. Napokon belül eltörölnének minden New York-it.

És akkor a város az övék lesz. Nem csak a föld alatt, hanem a föld felett is. Ez lesz a kezdet, és a sziréna jelzése felszólítja az összes klánt a többi városban, és minden országban, hogy kövessék a példát. Heteken belül Amerika az övék lenne, ha nem az egész világ. És Kyle lesz az, aki az egészet elindította. Ő lesz az, akire emlékezni fognak. Az egyetlen, aki örökre a föld felszínére emelte a vámpírokat.

Természetesen ők mindig megtalálnák a hasznát az emberiség maradékának. Leigáznák azokat, akit túlélnék, és hatalmas állattenyésztő telepeken tárolnák őket. Kyle ezt igazán élvezné. Meggyőződne arról, hogy mindenki kövér és zsíros legyen, és bármikor, amikor a fajának kedve támad táplálkozni, egy végtelen lehetőség közül választhatnának. Tökéletesen kidolgozott terv. Igen, az emberek jó rabszolgák lesznek. És ínycsiklandozó eleség, ha megfelelően tápláltak.

Kyle-nak még a nyála is kicsordult a gondolatra. Nagyszerű idők vártak rá. És semmi nem állhat az útjába.

Semmi, azazhogy, kivéve azt az átkozott Fehér klánt, akik betelepültek a Cloisters alá. Igen, ők a homokszem a gépezetben. De semmi jelentősebb. Egyszer majd megtalálja azt a borzalmas lányt, Caitlint, és azt a renegát, áruló Calebet, és elvezetik őt a kardhoz. És akkor a Fehér klán védtelen lesz. Semmi sem marad, ami az útjukba állhat.

Kyle majd’ felrobbant a dühtől amint arra az ostoba kislányra gondolt, aki elmenekült a kezei közül. Bolondot csinált belőle.

Ráfordult a Wall Streetre, és egy járókelőt – egy nagydarab embert – a rossz szerencséje vitte az útjába. Ahogy útjaik találkoztak, Kyle teljes erőből nekiütközött a vállával. A férfi hátraesett, és hatalmasat csattant egy falon.

– Hé, haver, mi a probléma?! – üvöltött rá a vasalt öltönybe öltözött férfi.

De Kyle csak gúnyosan mosolygott rá, mire a férfi arckifejezése megváltozott. Egy két méter magas, széles vállú, hatalmas izmokkal rendelkező embernek Kyle nem volt olyan, aki kihívást jelentett volna. A férfi, mérete ellenére mégis gyorsan megfordult, és továbbment. Jobban járt.

Kyle egy kicsit jobban érezte magát, hogy nekiment annak az embernek, de a dühe még mindig lángolt. Egyszer úgyis elkapja azt a lányt. És majd lassan végez vele.

De most nem ennek volt itt az ideje. Ki kellett szellőztesse a fejét. Volt ennél fontosabb dolga is, amire figyelnie kellett. A hajórakományra. Ott, a rakparton.

Vett egy mély levegőt, és lassan elmosolyodott. A rakomány csak egy háztömbnyire van.

Ez lesz az ő karácsonya.