Читать книгу Átváltozva - Морган Райс, Morgan Rice - Страница 12

Caitlin az új lakásuk ajtaja előtt állt meredten, és hirtelen ráeszmélt, hogy hol is van. Halvány fogalma sem volt arról hogyan került oda. Az legutolsó dolog, amire emlékezett, az az, hogy a sikátorban volt. És most valahogy, egyszer csak otthon találta magát.

Minden másodpercre emlékezett, hogy mi történt a sikátorban, és próbálta mindezt kitörölni az elméjéből, de nem tudta. Lenézett a kezére és a karjaira, várta, hogy valami másnak lássa őket, de egészen normálisak voltak. Olyanok, mint amilyenek mindig is voltak. A düh átsöpört rajta, átváltoztatta őt, aztán éppolyan gyorsan el is illant.

De az utóhatás megmaradt; ürességet érzett valahol legbelül. Zsibbadást. És valami mást is érzett, de nem tudta megfogalmazni. Képek cikáztak át az elméjén, képek a verekedők oldalra hajlott nyakáról. A szívverésük lüktetéséről. És éhséget is érzett. Egyfajta vágyat, sóvárgást.

Caitlin igazából nem is akart hazatérni. Nem akart foglakozni az anyjával, különösen ma nem. Nem akart foglakozni az új hellyel, a kicsomagolással. Ha Sam nem lesz otthon, akkor csak fordul egyet és elmegy. Nem volt ötlete, hogy hova menne, de legalább sétálna egyet.

Vett egy mély levegőt, kinyújtotta a kezét és rátette az ajtógombra. Most vagy a gomb volt meleg, vagy a keze volt hideg, mint a jég.

Caitlin belépett a verőfényes lakásba. Érezte az étel illatát a tűzhelyen, vagy talán a mikróban. Sam. Ő mindig korán jön haza és kaját készít magának. Az anyja még órákig nem lesz otthon.

“Ez nem úgy néz ki, mint egy remek első nap.”

Caitlin megfordult és sokkolta az anyja hangja. Ott ült a kanapén, cigarettázott, és megvetően nézett végig a lányán.

“Mit csináltál, már tönkretetted a pulcsidat?”

Caitlin lenézett és először vette észre a koszos foltokat, ami talán akkor koszolódott be, amikor a betonra esett.

“Miért vagy ilyen korán itthon?” Kérdezte Caitlin.

“Nekem is az első napom volt, tudhatod,” csattant fel. “Nem te vagy az egyetlen. Ma laza napom volt. A főnök korábban engedett haza.”

Caitlin nem tudta elviselni az anyja gúnyos hangját. Ma este nem. Mindig olyan szemtelen volt vele és Caitlinnak most elege lett. Elhatározta, hogy ugyanolyan szemtelenül fog viselkedni vele ő is.

“Remek,” csapott vissza Caitlin. “Ez azt jelenti, hogy megint költözünk?”

Az anyja hirtelen lábra szökkent. „Vigyázz a szádra, te!” Rikoltotta. Caitlin tudta, hogy anyja csak ürügyet keres, hogy kiabáljon vele. Úgy gondolta, az lesz a legjobb, hogy inkább beleköt, csakhogy essenek mát túl a dolgon.

“Nem kellene Sam körül cigarettáznod.” válaszolta Caitlin hidegen, majd belépett a kis hálószobájába, becsapva és kulcsra zárva az ajtót maga után.

“Gyere ki ide, te kis dög! Hogy beszélsz te az anyáddal!? Ki rakja a kenyeret az asztalodra…?”

Caitlin annyira nem tudott figyelni ezen az éjszakán, hogy teljesen elnyomta magában az anyja hangját. Ehelyett, a nap eseményei jártak a fejében. Azoknak a verekedős fiúknak a nevetése. Saját szívdobbanásának hangja a fülében. A saját hörgésének hangja.

Mi történt ott pontosan? Honnan szerezte azt az erőt? Talán csak az adrenalin tombolt benne? Részben azt kívánta, hogy így legyen. De a másik része tudta, hogy nem így volt. Mi volt ő?

A dörömbölés az ajtaján folytatódott, de Caitlin alig hallotta. A telefonja az asztalán volt, rezgett, mint az őrült, és villóztak az üzenetek, emailek, Facebook csetek – de azokat is alig észlelte.

Odament a kis szobaablakhoz és lenézett az Amsterdam Ave sarkára, és egy ismerős hang ébredt az elméjében. Jonah hangja volt az. Egy halk, mély, megnyugtató hang. És egy kép, ahogy mosolyog. Visszaemlékezett, hogy mennyire gyengéd, és milyen törékenynek tűnt. Aztán látta őt a földön fekve, véresen, a becses hangszere pedig darabokban. A harag új hulláma lobbant fel benne.

Később a haragja átalakult aggódásba; bárcsak minden rendbe lenne vele, bárcsak haza ért volna épségben… Elképzelte, hogy a fiú felhívja őt. Caitlin. Caitlin.

“Caitlin?”

Az új hang az ajtón kívülről jött. Egy fiúhang volt.

Összezavarodva tért vissza a gondolataiból.

“Sam vagyok. Engedj be.”

A lány odament az ajtóhoz és a fejét nekitámasztotta.

“Anya elment” mondta a hang a másik oldalról. ”Elment cigarettáért. Na, gyerünk, engedj már be.”

Caitlin kinyitotta az ajtót.

Sam ott ált, döbbenten, aggodalommal az arcán. 15 éves volt, de idősebbnek nézett ki a koránál. Korán kezdett nőni, már csaknem 180 cm magas volt, de nem volt még elég érett, ügyetlen és esetlen volt. Fekete hajú és barna szemű, bőre hasonló árnyalatú volt, mint Caitliné. Határozottan látszott a rokonság közöttük. És most látta az aggodalmat az arcán. A fiú jobban szerette őt, mint bárki mást.

Caitlin beengedte és gyorsan bezárta az ajtót mögötte.

“Sajnálom” mondta. “Csak nem tudtam kiegyezni vele ma este.”

“Mi történt mindkettőtökkel?”

“A szokásos. Rám szállt és én nem hagytam magam.”

“Azt hiszem nehéz napja volt.” mondta Sam, és próbált békét teremteni közöttük, ahogy mindig. „Remélem, nem rúgják ki megint.”

“Kit érdekel? New York, Arizona, Texas… Kit érdekel, mi lesz a következő? A költözésünk soha nem ér véget.”

Sam a homlokát ráncolta, ahogy ült a széken, és Caitlin hirtelen rosszat érzett. Néha kissé nyersen fogalmaz, beszél gondolkodás nélkül, és azt kívánta bárcsak visszavonhatná a szavait.

“Milyen volt az első napod?” Kérdezte Caitlin, próbálva másra terelni a szót.

Sam vállat vont. “Jó volt, azt hiszem,” böködte lábujjával a széket.

Majd felnézett. “És a tied?”

A lány megvonta a vállát. Kellett, hogy legyen valami a kifejezésében, mert a fiú nem nézett félre. Folyamatosan őt figyelte.

“Mi történt?”

“Semmi,” mondta a lány védekezően, majd megfordult és elsétált az ablak felé.

Érezte, hogy Sam nézi őt.

“Olyan… más vagy.”

Caitlin hallgatott. Ha a fiú tudná mi történt… Vajon a külső megjelenése mutat valami változást? Nagyot nyelt, mielőtt megszólalt.

“Milyen?”

Csend.

“Nem tudom,” felelte végül a fiú.

A lány céltalanul kibámult az ablakon, aztán észrevette, hogy kint, a sarki bódénál egy férfi átver egy vásárlót a filléres táskájával.

“Utálom ezt az új helyet” mondta a fiú.

A lány megfordult, arccal a fiú felé.

“Ahogy én is.”

“Még azon is gondolkodtam…” – mondta a fiú a fejét leszegve, – hogy elmegyek.

“Hogy érted ezt?”

Vállat vont.

A fiúra nézett. Elég lehangoltnak tűnt.

“Hová?” Kérdezte a lány.

“Talán… leköltözöm apához.”

“Hogyan? Fogalmunk sincs, hogy hol van.”

“Megpróbálhatom. Megkereshetem őt.”

“Hogyan?”

“Nem tudom… De megpróbálhatom.”

“Sam. Ő akár már halott is lehet, amennyire mi ismerjük.”

“ Ne mondd ezt!” Kiáltotta, és az arca elvörösödött.

“Sajnálom,” mondta a lány.

A fiú lenyugodott.

“De belegondoltál valaha, még ha meg is találjuk, talán még látni sem akar minket? Elvégre, ő lépett le. És soha nem próbálta felvenni velünk a kapcsolatot.”

“Talán, mert anya nem engedte neki.

“Vagy talán, mert egyszerűen nem szeret minket.”

Sam homlokráncai mélyebbek lettek, miközben a padlót bökdöste a lábujjával. “Utánanéztem a Facebookon”

Caitlin szeme tágra nyílt a csodálkozástól.

“Megtaláltad őt?”

“Nem vagyok biztos benne. Négy ember van ugyanezzel a névvel. Kettő közülük privát és nincs kép róluk. Mindkettőnek küldtem egy üzenetet.”

“És?”

Sam megrázta a fejét.

“Semmi visszajelzés.”

“Apa nem lenne rajta a Facebookon.”

“Azt nem tudhatod,” válaszolta a fiú védekezve.

Caitlin sóhajtott, oda ment az ágyához és lefeküdt. Felbámult a sárgás mennyezetre, amelyről festék már helyenként lehámlott. Kíváncsi volt hogyan értek el erre a pontra. Voltak városok, ahol boldogok voltak, és voltak idők, amikor anyjuk is boldognak tűnt. Mint, amikor azzal a férfival randizott. Eléggé megbízott benne, eléggé legalábbis ahhoz, hogy Caitlint egyszer egyedül hagyja vele…

Voltak városok, mint például az utolsó, ahol ő és Sam szintén talált néhány új barátot, ahol úgy tűnt sokáig maradnak, legalább az iskola elvégzéséig. Aztán minden olyan gyorsan megfordult. És megint az ismerős sorrend következett; csomagolás, búcsúzkodás, költözködés. Túl nagy kérés lett volna egy normális gyerekkorért?

“Visszaköltözhetnék Oakville-be,” mondta Sam hirtelen, megszakítva a lány gondolatait. Oakville volt az a város, ahol a legutóbb laktak. Hátborzongató volt, hogy mindig pontosan tudta, mire gondol Caitlin. “A barátaimnál maradhatnék.”

A nap kezdett az idegeire menni. Ez már túl sok volt a lánynak. Nem gondolkodott tisztán, és csalódott volt, amint hallotta, hogy Sam készen áll elhagyni akár még őt is, mintha nem, érdekelné, hogy mi lesz itt vele.

“Akkor menj!” Pattantak ki belőle hirtelen a szavak anélkül, hogy komolyan gondolta volna. Mintha valaki más mondta volna ki őket. Hallotta a ridegséget a saját hangjában, és rögtön meg is bánta.

Miért kellett neki ilyen meggondolatlanságot mondani? Miért nem tudta türtőztetni magát?

Ha jobb hangulatban lett volna, ha nyugodtabb lett volna és nem zúdult volna minden egyszerre a nyakába, akkor nem ezt mondta volna. Vagy nem így mondta volna. Olyat kellett volna mondjon, minthogy; tudom, hogy azt próbálod elmondani, hogy soha nem hagynád el ezt a helyet akármilyen rossz jön, mert te nem hagynál engem egyedül, hogy magam küzdjek meg vele. És én nagyon szeretlek ezért. És soha nem hagynálak el. Ebben az elrontott gyermekkorban, mint a miénk, legalább mi itt vagyunk egymásnak.

Ehelyett, a hangulata a legrosszabbat hozta ki belőle. Önzően viselkedett és kifakadt.

Mikor felült, látta a sértettség okozta fájdalmat a fiú arcán. Vissza akarta vonni a szavait és azt mondani, hogy sajnálja, csak átcsaptak a feje felett a hullámok. A száját valahogy mégsem tudta kinyitni.

Sam lassan felállt a székről és csendben elhagyta a szobát, gyengéden becsukva az ajtót maga után.

Caitlin, te olyan idióta vagy, gondolta a lány magában. Miért kell, hogy ugyanúgy bánj vele, mint az anyád bánik teveled?

Visszafeküdt és bámulta a plafont. Észrevette, hogy egy másik oka is volt, hogy így kifakadt. Sam akkor szakította meg a gondolatait – és csak abban a pillanatban tette – amikor azok a legrosszabbra fordultak. Épp egy sötét gondolat villant át rajta, mikor a fiú megszakította, és mielőtt még esélye lett volna megoldani azt.

Az anyja ex-barátja. Három várossal ezelőtt történt. Az egyszeri időszak, amikor az anyja boldognak tűnt. Frank. 50 éves. Alacsony, húsos, kopaszodó. Vastag, mint egy farönk. És bűzlött, mint egy olcsó kölni. Ő még csak 16 volt akkor.

Ott állt a kis mosókonyhában – ruháját hajtogatva – mikor Frank megjelent az ajtóban. Mindig olyan ijesztő volt, amikor bámulta őt. Lehajolt Caitlin ruháihoz és felvett egy párat a bugyijából. Feltartotta őket is vigyorgott. Caitlin pedig elpirult zavarában és mérgében.

“Ezeket leejtetted,” mondta, vigyorogva. A lány kikapta őket a kezéből.

“Mit akarsz?” Csapott vissza.

“Így kell az új mostohaapáddal beszélni?”

Egy fél lépést tett közelebb.

“Te nem vagy a mostohaapám.”

“De az leszek – hamarosan.”

A lány megpróbált visszatérni a ruhái hajtogatásához, de a férfi még egy lépéssel közelebb jött. Túl közel. A lány szíve a mellkasában dobogott.

“Azt hiszem itt az ideje, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást,” mondta, és levette az övét.

“Nem de?”

Caitlin rémültem próbálta mellette kipréselni magát az ajtón, de akkor a férfi elállta az útját, durván megragadta és nekicsapta a hátát a falnak.

Akkor volt, hogy az megtörtént.

Egyfajta düh kezdte átjárni a testét. Olyan düh, ami különbözött attól, amit eddig tapasztalt. Érezte, ahogy a teste felhevül, lángra gyúl a talpától egészen a feje búbjáig. Ahogy a férfi odaért hozzá, ő egyenesen felugrott és megrúgta őt úgy, hogy mindkét lába a férfi mellkasán landolt.

Annak ellenére, hogy ő csak harmad akkora volt, a férfi a rúgástól kirepült az ajtón –kitörve még az ajtózsanért is a fából – és még három métert repült, át a másik szobába. Mintha egy ágyú robbantotta volna őt keresztül a házon.

Caitlin reszketve állt ott. Soha nem volt egy erőszakos személy, soha nem volt úgy, hogy megüssön valakit. Sőt, nem is volt olyan nagy vagy erős. Hogy tudta így megrúgni őt? Hogy volt ereje megtenni ezt? Soha, senkit nem látott, legkevésbé egy felnőtt embert a levegőben így repülni, vagy összezúzni egy ajtót. Honnan származik ehhez az ereje?

A lány odament hozzá és megállt fölötte. A férfi ki volt ütve, a hátán feküdt. Azon tűnődött, vajon megölte-e őt. De abban a pillanatban – mikor a düh még eltöltötte őt – ez nem igazán érdekelte. Sokkal jobban aggódott önmaga miatt, hogy kicsoda – vagy micsoda – volt ő valójában.

Soha nem látta Franket újra. Még a következő napon szakított az anyjával, és sosem tért vissza.

Az anyja sejtette, hogy valami történt kettejük között, de soha egy szóval sem említette. Mindazonáltal, ő Caitlint hibáztatta a szakításért, amiért tönkretette az élete egyetlen boldog időszakát. És az óta is őt hibáztatja érte.

Caitlin nézte a málló mennyezetet, s a szíve megdobbant egy gondolattól. A mai dühkitörésére gondolt és arra, hogy vajon van-e kapcsolat a két esemény között. Mindig azt feltételezte, hogy ami Frankkel történt, az csak egy elszigetelt eset, valamilyen furcsa erőkitörés volt. De most úgy gondolta, hogy az valami többről szólt. Volt ott valami rajta kívül álló erő? Vajon ő valamiféle csodabogár?

Kicsoda volt ő?