Читать книгу A halottak élén - Ady Endre - Страница 2

EMBER AZ EMBERTELENSÉGBEN

Оглавление

Emlékezés egy nyár-éjszakára

Az Égből dühödt angyal dobolt

Riadót a szomorú földre,

Legalább száz ifjú bomolt,

Legalább száz csillag lehullott,

Legalább száz párta omolt:

Különös,

Különös nyár-éjszaka volt.

Kigyuladt öreg méhesünk,

Legszebb csikónk a lábát törte,

Álmomban élő volt a holt,

Jó kutyánk, Burkus, elveszett

S Mári szolgálónk, a néma,

Hirtelen, hars nótákat dalolt:

Különös,

Különös nyár-éjszaka volt.

Csörtettek bátran a senkik

És meglapult az igaz ember

S a kényes rabló is rabolt:

Különös,

Különös nyár-éjszaka volt.

Tudtuk, hogy az ember esendő

S nagyon adós a szeretettel:

Hiába, mégis furcsa volt,

Fordulása élt s volt világnak.

Csufolódóbb sohse volt a Hold:

Sohse volt még kisebb az ember,

Mint azon az éjszaka volt:

Különös,

Különös nyár-éjszaka volt.

Az iszonyúság a lelkekre

Kaján örömmel ráhajolt,

Minden emberbe beköltözött

Minden ősének titkos sorsa,

Véres, szörnyű lakodalomba

Részegen indult a Gondolat,

Az Ember büszke legénye,

Ki, íme, senki béna volt:

Különös,

Különös nyár-éjszaka volt.

Azt hittem, akkor azt hittem,

Valamely elhanyagolt Isten

Életre kap s halálba visz

S, íme, mindmostanig itt élek

Akként, amaz éjszaka kivé tett

S Isten-várón emlékezem

Egy világot elsülyesztő

Rettenetes éjszakára:

Különös,

Különös nyár-éjszaka volt.


Az akarat cselédjei

Cselédjei az Akaratnak

Most a századok között,

Mikor így kiütközött

Lelke a szép, ember-fenevadnak:

Mi vagyunk cselédjei,

Cselédjei.


Az akarat – és bús cselédek:

Istenem, én Istenem,

Lehunyom felhős szemem

S talán átkozódni nem rút vétek

Mégis fáj az átkozás,

Az átkozás.


Cselédjei az Akaratnak,

Titkon fájunk most magunk

S csak titkon, hogy siratunk –:

Kiket akartunk szépnek, szabadnak:

Másnak a cselédjei,

Cselédjei.


A fekete Husvét

Beteg szívem most be tele-nagy,

Milyen jó volna máskor élni,

Máskor s tán máshol:

Láz, virágzás, gyönyörü Husvét,

Jaj, itt nálunk, be fekete vagy.


Mikor halt meg itt a büszkeség

S volt jó itt élni nagy szivekkel,

Tele szivekkel?

Utat készít itt most a Fátum

S letépi Husvét minden zöld díszét.


Hol a magyar százfelé dacolt,

Szívós és bolond erejével,

Szép erejével,

Mely szabadra tört, ágált mégis

S kinek dolga Isten dolga volt?


Rongy, züllöttség, bomlás és boru,

Csoda, hogy még vannak néhányan,

Szegény néhányan,

Kiknek kell még ilyen országban

Szabadságért a harc-háború.


Beteg szívem most be tele-nagy,

Milyen jó volna máskor élni,

Máskor s tán máshol,

Mert itt mindent letép a Fátum:

Fényes Húsvét, be fekete vagy.


(1914.)

Csak rosszabb volnék

Ha valaha még megállott,

Soha így még meg nem állott

Ember-elme

S lehetnék a fejedelme:

Egy kicsit csak rosszabb volnék.


Nyilatkozik össze-vissza,

(A Föld a vért issza, issza,

Mint a hó-lét)

Csak egy kicsit rosszabb volnék,

Jól-telt szájam be nevetne.


Jól telt szájam be nevetne

S be gyönyörű bosszú lenne

Várva s zárva

Nevetni le a világra,

Ha egy kicsit rosszabb volnék.


Mert ha néha meg-megállott,

Soha így még meg nem állott

Ember-elme

S ha lehetnék fejedelme,

Talán sokkal rosszabb volnék.


Nótázó, vén bakák

Hogy zúg, zuhog, árad a nóta

Valamennyi vén fiu torkán

S hogy ölte órákig az orkán

Künn őket a próba-mezőkön.


Magyarok, öregek, nótásak,

Bakák, búsak: dacosan, hősön.

Puskaport még alig szagoltak,

De hősök már, mint hősön-holtak.


Így járnak a Végezés ormán

Ezer és ezer évek óta,

Mindig a Halálba loholtak

S el nem hagyta őket a nóta.


Miért? kiért? mikor?: erősön

Állták, mert így rendelteték el

S be szép ilyen végzetes néppel

Ugyanaznak tudni magunkat.


Ez a regéknek ősi népe

S hősi népe túl minden hősön,

Rosszkor jőve s rossz helyre téve

Átugrik Sorsot, Jelent, Voltat.


Fátum és dal népe, ha voltak

Sirok: te megbirtál a véggel,

Busultál, ütöttél, nótáztál

S halsz és élsz: így rendelteték el.


Ember az embertelenségben

Szivemet a puska-tus zúzta,

Szememet ezer rémség nyúzta,

Néma dzsin ült büszke torkomon

S agyamat a Téboly ütötte.


És most mégis, indulj föl, erőm,

Indulj föl megintlen a Földről!

Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?

Mindegy, indulj csak vakmerőn,

Mint régen-régen cselekedted.


Ékes magyarnak soha szebbet

Száz menny és pokol sem adhatott:

Ember az embertelenségben,

Magyar az űzött magyarságban,

Újból-élő és makacs halott.


Borzalmak tiport országútján,

Tetőn, ahogy mindég akartam,

Révedtem által a szörnyüket:

Milyen baj esett a magyarban

S az Isten néha milyen gyenge.


És élni kell ma oly halottnak,

Olyan igazán szenvedőnek,

Ki beteg szivvel tengve-lengve,

Nagy kincseket, akiket lopnak,

Bekvártélyoz béna szivébe

S vél őrizni egy szebb tegnapot.


Óh minden gyászok, be értelek,

Óh minden Jövő, be féltelek,

S hogy szánom menekülő fajtám.


Aztán rossz szivemből szakajtván

Eszembe jut és eszembe jut:

Szivemet a puska-tus zúzta,

Szememet ezer rémség nyúzta,

Néma dzsin ült büszke torkomon

S agyamat a Téboly ütötte.


S megint élek, kiáltok másért:

Ember az embertelenségben.


(1916. szeptember.)

A Föld ébresztése

Nyujtozz meg és riadj föl,

Szegény, vonagló álmú gyermek:

Alvó, vén, emberes Föld.

Valami rontó csoda vert meg,

Valami álom-babona

S arcodon gyilkosan tepernek

Révületeknek katonái,

Rémületeknek gyilkát

Fájatni a szivedben s fájni.


Csak nyújtózz és riadj föl,

Homlokod hideg verejtékét

Töröld le néma-hökkenőn

S aztán szemeid nézve-nézzék

Az Istent s egyéb találásid

En-szépséged s a boldog békék

Csodálatos és tarka útját

S ha majd emlékezned kell:

Ne emlékezz, mert vonaglásod

Csak álmaid hazudták.


Véresre zúzott homlokkal

A Mában élni a Jövőért,

Az Újnak tenni hitet:

Valamikor csináltam én ezt?

Mintha valami baj ért volna,

Dobása valakinek,

Homlokomon éles, nagy kő ért.


Harcos valómból kiszakadtam?

Véres-e a homlokom?

Igaz-e csúf menekülésem

Vagy csak véres ésszel, homlokkal

Álmodom és gondolom?

Jaj, be szörnyűen megriadtam.


S mégis most már váltott a kedvem:

Régieket keresek.

Pedig ugy-e nem történt nagy baj?

Tán egy kicsit megzavarodtam

És a szavam kevesebb

S csak még hitből van kevesebbem.


Ugy-e azért tartnak a harcok

S nem változott a világ?

Csak az én vén homlokom vérzik?

A Jövőt is el csak én dobtam

S tagadom a mai Mát?

Én, jaj, a régiekkel tartok.


Drága Tegnap, sebetlen homlok,

Hajh, nagyon szeressetek,

Nagyon szeress éltem leéltje,

Hátha mégis baj van a Földön

És igazak a sebek

S minden Leendő összeomlott.


A rémnek hangja

Bús gőzösök nyínak s kutyáim

Üvöltnek: ez az éjjel rendje,

Sokasodott hadak és vadak

Hozzák őket gerjedelembe:

Mert a hadak megsokasodtak,

Mert a vadak elsokasodtak.


Ritkított, vén erdők jajjongnak,

Mindörökre hantolt emlékek

Cincognak föl megsüketítőn

S száz kába, rossz szava az éjnek,

Mert az éjnek megnőtt a hangja,

Mert a Rémnek ezer a hangja.


Óh, éjszakák, kutyák és élet,

Hadak, vadak és mai sorsunk:

Akkor voltunk mi derekak,

Mikor még így együtt nem voltunk.

De végig vágott a világon

Valaki, nagyon, a világon.


Minden Külön össze-zsibolygott

S mégis mindenek szét-szakadtak:

Gőzösök, kutyák, hadak, vadak.

De erdők, éjek megmaradtak,

Nagy riadások megmaradtak,

S a kisértetek megmaradtak.


Tegnapi tegnap siratása

Kezem szomorú áldását hinti:

Óh, tegnapi halott mozdulatok,

Óh, érintések halott kéje,

Óh, tegnapi kis bánataink, ti,

Óh, tegnapi bizakodásaink,

Óh, tegnapi-tegnap igéje:

Noli tangere.


Néztük: az Ember

Különbje magas szivárvány-hidon

Istenülésnek amint neki-vág

És gazdagodik, mind-gazdagodó

Kényességekkel, új ingerekkel

S hogy mégis-mégis szép e hivalgó

Jószág, az Ember: maga a világ.


Ön-imádatunk kelyhe kicsordult

S mindenkiket megitatni akart

Nehéz kedvéből, e drága borbul.


S a ma: didergő; gyászos büszkeség:

„Ne félj!“„Ne osztozz!“ – kis biztatások

Lemészárolt, dicső tervek felett,

Kik élet voltak és többek voltak,

Mint dobott, hulló, apró emberek.

Óh, tegnapi cirkulusok, halott,

Szent ábrák, gyilkos árkokba fultak.


Kezem szomorú áldását hinti:

Óh, tegnapi halott mozdulatok,

Óh, érintések halott kéje,

Óh, tegnapi kis bánataink, ti,

Óh, tegnapi bizakodásaink

Óh, tegnapi-tegnap igéje:

Noli tangere.


Óh, hóhér Idő,

Óh, tegnapi-tegnap igéje,

Megrontásoddal megszépült varázs.


E nagy tivornyán

Terítve a Föld: lakni tessék,

Tombolj, Világ, most szabadult el

Pokloknak minden pokla rajtad,

Ha akartad vagy nem akartad,

Hollókkal és kóbor kutyákkal

Kész a lakoma, kész az egység.


Véres bor koponya-pohárban,

Hajtsd föl, Világ, idd ki fenékig,

Idd ki hősiesen és bátran:

Most már mindegy, most rohanj végig,

Végig a Téboly zöld-vér-útján.


S Téboly, most már ne szemérmeskedj,

Szakadnak a vásznak, szakadnak,

Eljött az álmodt minden-mindegy,

Esküdjünk a mindent-szabadnak,

Bőrünk úgyis ördögök bőre:

Lakomázzunk s aztán – előre.


Ha tivornya, legyen tivornya,

Olyan mindegy, élni, nem élni

S gyáva-e az ember vagy hérosz,

Olyan mindegy: van-e tán még rossz

S van-e még tán megbecsülendő?


Herold-csizmám egy kicsit sáros,

De jövök vígság-hirdetéssel:

Ordíts, kapu és kiálts, város,

Kárhozzatok, most van a napja

S akinek van még virradatja,

Ne haljon meg kárhozás nélkül.


Egész világ szőttje kibomlott,

S én egy nyomorék fonál hurkán

Még mindig csak bénán zsibongok?

Mit törődjünk elmultak voltján?

Terítve a Föld, lakni tessék:

Éljünk dögig e nagy tivornyán.


Mai próféta átka

…A föld rakva vérnek itéletivel és a város rakva álnoksággal… Békességet keresnek, de nem lészen. Egy romlás a másikra jő…

(Ezékiel próféta 7.)

Alázottnál jobban alázva

Vizsgálom szívem, izmom, kedvem:

Hol a próféta őrült láza,

Mely fölőrjöng, tombol az Égre?

Hát már az átkoknak is vége?


Úgy szakadtunk be a Pokolba,

Mintha korbácsra s térítésre

Dühünk, hangunk sohse lett volna?

Öldöklő angyalai az Úrnak

Soha így meg nem öltek Múltat.


Már nem tudjuk, mit veszítettünk,

Nem gyilkol új vesztések gondja,

Dermedett álom minden tettünk

S minden álmunk egy dermedett tett:

S vagyunk ördögnél esettebbek.


Már csúfja minden állatoknak

Isten híres sarja, az Ember

S a próféták is csak makognak.

Még mélyebb Pokol, még több Nincsen: –

Ezt add, Híres, ezt add, Te Isten.


A halottak élén

Подняться наверх