Читать книгу A halottak élén - Ady Endre - Страница 4

Hol sűrülnek a jegenye-fák

S hol babonásak a vidékek,

Sok folyosójú, szép kriptákban

Reggelnek korán

Álmos, hideg, vén és árnyas az Élet.

Kövült arcokra süt be a Nap

S a puha szőnyeg: síró márvány

S előttük halk háló-termeknek

A lyány-had vacog,

Riszálni felejt, holtak között járván.

Dél múlik: hideg és hidegebb

Egyre az alkonyatig minden:

S lámpáskor minden összecsöndül

Valami meleg,

Ébresztő, fogó és fölséges rímben.

Lidérc üli meg a jegenyét

S benn, babonás házban kigyulnak

Termektől a cseléd-ajtókig

A Nap-riadott

Csókok, esték, vágyak, eskük és multak.

Mikor szikráznak a jegenyék

S jön az alkonyat sunyi csendben

És kigyul a nagy-nagy kripta-ház,

Olvad és kigyul

Legmindenfélébb, bolond szerelemben.

Az alkonynak ős órája üt,

Mikor már-már jönnek a lázak,

Jegenye lesz a ciprusokból

S hős jegenyék

Körülálljuk s befödjük ezt a házat.

Mert gyáva volt és szolga volt

S életét élni sohse merte,

A Sors, a sorsa

Hajh, be megverte, be megverte.

Most itt várhatja a Pokolt

Szórva, megtépetten, ritkulva

S a Sors, a sorsa,

A sorsa búsabb, mint a multja.

És most a multja bünteti

Fekete korbáccsal, keményen,

A Sors, a sorsa:

Hogy éljen? vagy hogy már ne éljen?

Rossz, drága fajta, ki felé

Kerekedtek mindig a latrok,

A Sors, a sorsa

Bűnben, vészben és bennem harsog.

Jaj, vajjon mit akar vele

Ezredek bűne, súlya, átka,

A Sors, a sorsa:

A sorsom nagy tragédiája?

Öreg Szilágyság, öreg a fiad,

Nagy pusztulásod hiába hivat,

Pusztul itt minden, nem Te egyedül

S én elmegyek Távolra pusztulni

Fiadul, kezesül.

Méla szépséged hol nevelgetett,

Nem mehet el beteghez a beteg

S nem ámulhat el hires tájakon,

Hisz szomoruságra változtál el,

Seb lettél: fáj nagyon.

Fáj a közelség: messzire megyek

S az ősi Tuhutum-hágta hegyek

Felejtődjenek, halványodjanak

S minden az itthoni pusztulásból:

Nekem elég marad.

Be furcsa, mikor mellünkben sírunk,

Be furcsa, hogy ilyeneket írunk

Ma, amikor úgy röpül a világ

S csak a magyar lantos nyög és kérdez,

Mint egy régi diák.

Zászlónk lehanyatlik untan,

Fáradtan biztatjuk egymást,

Bizunk még, de nem magunkban,

Be gazdátlan, be keserves bizodalom.

Szivünk is már olyan terhes,

Fölemelni hogy nem tudjuk,

Csak hazudjuk, hogy szerelmes:

Parazsai feketedő tegnapiak.

Babonáink megfakultak,

Csodáink elesteledtek,

Jövőink eleve multak,

Csak szégyeljük ezt a vén gyászt bevallani.

Öreg vitézink ühmögnek,

Ifju bajtársak lázadnak

S így megy a had, megy a ködnek:

Siker utját kedvetlenül keresgeti.

Valahol utat vesztettünk,

Várat, tüzet, bizodalmat,

Valamiben késlegettünk

S most harcolunk kedvet vallva kedvetlenül.

Zászlónk lehanyatlik untan,

Fáradtan biztatjuk egymást,

Bizunk még, de nem magunkban,

Be gazdátlan, be keserves bizodalom.

Bajban van a messze város,

Gyürkőzni kell a Halállal:

Gyürkőzz, János, s rohanj, János.

Királyfiak s nagy leventék,

Ha palástjukat ott-hagyták:

Rohanj, ha rongy is a mentéd.

Mesebeli király-lyánnyal

Hogyha akarsz találkozni:

Hadakozzál a Sárkánnyal.

Csak a mese s csak az átok

Tartott eddig így-úgy is még

S jók e csakok s e csalások.