Читать книгу A halottak élén - Ady Endre - Страница 3

(Mit adhatnék?) Porlandó szégyen

Vagyok már csak, ki idejében

Érzi szégyenes voltát.

Kivert bikának sorsa biz ez,

Ki elveszti a csordát.

(Mit tehetnék?) Egy kis halállal,

Kit lelkem oly örömmel vállal,

Csúnyákat letörölnék?

Borzasztóan sok a csúnyaság

S mindegy: halnék vagy ölnék.

(Mit futhatnék?) Egy-két határt tán,

S aztán csalódottan megállván

Szídnék föl az egekre

S mégis torpannék hasztalanul,

Őrjöngve és nevetve.

(Mit sírhatnék?) Amit szabad volt,

Már elsírtam, ekkor és akkor

S ne is beszéljünk róla:

Én vagyok a magyar bánatok

Legvertebb siratója.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

Csillag-szórók az éjszakák,

Szent-János bogarak a kertben,

Emlékek elmúlt nyarakon,

Flórencz nyarán s összekeverten

Búcsúztató őszi Lidónak

Emlékei a hajnali

Párás, disz-kócos tánci termen,

Történt szépek, éltek és voltak,

Kik meg nem halhatnak soha,

Őrzött elevenek és holtak,

Szivek távoli mosolya,

Reátok néz, aggódva, árván,

Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

Az Élet él és élni akar,

Nem azért adott annyi szépet,

Hogy átvádoljanak most rajta

Véres s ostoba feneségek.

Oly szomorú embernek lenni

S szörnyűek az állat-hős igék

S a csillag-szóró éjszakák

Ma sem engedik feledtetni

Az ember Szépbe-szőtt hitét,

S akik még vagytok őrzőn, árván,

Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Elém most régi nyarak vonulnak,

Páris keblén amikor számüzötten

Rejtettem el bús, dühös arcom

S esküdöztem:

Tatár-dulta földem sohse lát.

Kedveim mint váltogatták egymást,

Hányszor nőttem és buktam a hitben,

Hogy jók haragja s épülése

Soha itten

Vért új vérrel se moshat le már.

Óh, párisi, dacos bujdosások,

Ti őriztetek meg fiatalnak,

Ki, im, beérte és bevárta,

Míg akarnak

És mernek is az én társaim.

Új nyár érleli régi vetésünk

S a sok régi, fult párisi nyárra

Úgy gondolok, mint áldott, lelki

Barrikádra,

Ki megvédett az új harcokig.

Tüzelj, Nap, csapkodj vad, nyári zápor,

Hitek s dult mezők már kinyiltak

S kardot verve vas-keresztjéből

Régi sirnak,

Megyek: várnak a táborozók.

‚Sok a fenyő-rud, magas a máglya‘

„Ne félj, cimborám, csak az Isten látja.

Hol járnak óta császár vitézi?:

Az mi lángunkat csak az Isten nézi.“

‚Régibb üdőkben vitézkedésnek

Más becsülete volt és több a vitéznek.‘

„Most áruk csupán van zsoldosoknak

Az bús harcoson kik csak somolyognak.

Romló országban virtus rongy jószág:

Tegnap vitézek, ma vagyunk csak kószák.“

‚Rakjam hát lángra bús, redves kedvünk?‘

„Ne bántsd, azért csak tovább vitézkedjünk.

Szétszórt máglyáink míg ki nem hunynak,

Álmodjunk harcot szegényi magunknak.

Sötét a világ, kell tüz, ha lobnyi,

Kell a gyujtáshoz mindég újból fogni.“

‚Jó éjszakát, ni, virrad a lápon.‘

„Jó reggelt mégis, hajh, bajtárs barátom.“

Be jó lehet, hol a fegyver ragyog,

Be jó csatára kelni,

Ifjú, bizó seregek élén.

Hiszen rég szórtam én is a magot,

Börtön-mult is diszlik mögöttem.

Mégis úgy kinoz, úgy fáj,

Hogy régi dühvel, karddal

Nem ott az élek élén,

De buta ködű Végeken vagyok.

S hogy ami merészséget

Ezer harcos szívbe beloptam,

Távol a derék-hadtól,

Tétlen, itt belőlem kilobban,

S hogy jómagamért helyt nem állok,

Bár nem kivánja senki jobban

Alkalmát a vallás-tevésnek.

Be jó lehet, hol a fegyver ragyog.

Lássanak fakó paripámon

Rohanni elől a fiatalok:

Ott vagyok hittel, multtal,

Árnnyal és merészséggel

S talán holnap ott termek

S a végbeli vitézzel

Megint szembe-állhatnak

A régi, agg, vásott ellenfelek.

Testvéreim, bajtársak,

Feledni nem szabad és nem lehet

A régi kezdő társat

S milyen szép lesz, ha fiatalodott

Izmaimmal nem vénhedt másnak,

De a régi vitéznek látotok:

Reátok segitségre

S ellenségre csapásnak.

Sebeink megújulhattak százszor,

Úgy adta az Élet:

Támadtak a magyar sebeknél

Mindig tüzesebb kelevények

S mi árván, porban üszkösödtünk.

En-sirásunkat végigsirnunk

Hangosabb sirások

Nekünk soha meg nem engedték:

Úgy licitált reánk, mint vásott,

Kegyetlen uzsorás: a más sors.

Ha harcaink parázsa lobbant,

Világok gyultak ki,

Sohse tudott az igazsághoz

Igazunk minket eljuttatni:

Hamupipőke a magyar kín.

Mégis és újra: föl a szívvel

Mi véres szívünkért,

Mi kinunkért, mi bánatunkért,

Mi szegény meggyötrött hitünkért,

Ha orkánzik a Mindenség is.

Harcunk a magyar Pokollal van,

Mindent erre tettünk,

Ennek a kapuit döngetjük,

Ezé a harcé lelkünk, testünk,

Ez vesztünk vagy győzelmünk: sorsunk.

Gyötrött és tépett magamat

Régi hiteibén fürösztve

Vérből, jajból és lángból

Szedegetem össze

S elteszem mint életes holtat.

Kell még Tegnapról hiv tanu

S kell talán az én hadi-sarcom,

Hogy drága mementóként

Fölemeljem arcom

Egy új emberű új világra.

Vád nélkül széttekintgetek

Majd vertségek és diadalmak

Földjén, hogy a kaoszból

Harsos igét halljak

Vagy harsos igét én hallassak.

Hős emberségem, várakozz,

Szép álmokat aludj, lefénylett

Jós és jó magyarságom,

Hívni fog az Élet

S föltámadások örök Rendje.

Most tél van s szegény mag-magam

Megnémítve és behavazva

Rendeltetés hitével

Őrzöm meg tavaszra,

Igazimnak sarjadásáig.

Nekem, pajtás, úgyis mindegy,

Farkas esz meg, ördög esz meg,

De megesznek bennünket.

Medve esz meg, az is mindegy,

Az a szomorú és régi:

Véletlen, ki esz minket.

S az a szomorú és mindegy,

Hogy jó időben bennünket

Sorsunkra mi se intett.

Nekem, pajtás, úgyis mindegy,

Bánja fene, hogy ki fal föl

Buta, bús mindegy-minket.

Hogy telik erőből

Úgy adta az Isten,

Megértem és kibirom,

Ami vérlik itten

S lesz utána szóm.

Kosarazott szájjal,

Lefojtott tüdővel

Mégis, most is azt hiszem:

Elmondok idővel

Kegyetleneket.

Valamikor jó lesz,

Jó lesz megszólalni,

Csuf, nagy özön-vér után.

Jön sok galamb, talmi

S jó lesz jó galamb.

Jó lesz szenvedéssel,

Jó lesz majd nagy kínnal,

Sok mindent elmondani,

Mit most a Rém hízlal:

Az igazi szót.

Szeretett és dalolt márciusok

Hervadt bokrétáját bedobom

Űzetve és, hajh, már nem űzve,

Ebbe, a ma mindent beharapó,

Rettenetes, fekete tűzbe

S így üdvözöllek, mosti március.

Sokszoroztam nagy emlékeidet,

Álomjáró és csoda-hivő

Szívvel tapostam sugarakban,

Harcoltam az örömös Jövőt

És most, miként te, úgy maradtam:

Üszkös-bénán, szép mosti március.

Mi lesz, ha a hívőség megszakad?

S az emberek nagyon keserűn

Néznek a márciusi napra?

Zászlózott, híres, nagy céljait

Az Ember gunnyal megtagadja?

Rettenetes a mosti március.

Ejh, legyen a sugár mégis a Napé

S tapossanak benne víg fiuk

Olyan hittel, mint én tapostam

S, ó Sors, hittetni tovább is akarj

Vidámítóbb, más márciusban

S én elbocsátlak mosti március.

Csatát vesztvén alig csatázva:

Homlokunkat nem ékesíti

Hős, szent bukás vér-glóriája

S daccal nem nézhetünk az Égre:

Kevesen voltunk, buktunk s vége.

S mégis – be különös egy ország –

Megint dacosodnak a szemek,

Keményre száradnak az orcák

S ijjesztő, síri némaságban

Megint fölszánt magyar világ van.

Így volt ez itt századok óta:

Ezt a zúzott, vert fejű magyart

Mindig ütés tartotta, óvta,

Vert hencegések, törött álmok

Után: még konokabban állott.

Gyér seregünket széjjel-verték

S ránk rakta a cudar uriság

Az élhetésnek minden terhét.

S mert ránkszabadult minden vétek,

Azért lesz itt újból is élet.

Egyszer volt itt lakodalom,

Nagy, igazi lakodalom,

Mikor ez ország vőlegénye

Dózsa György volt

S egy-egy hős tavasz-hajnalon

Ezer helyütt lángolt öröm-tűz.

Egyszer volt vulkán ez a föld,

Erő és láva ez a föld,

Mikor a harag, bosszu és cél

Összeállott

S itéletes viharba tört

S Dózsák, nem császárkák, üzentek.

Egyszer volt itt a Hit merő,

Moldvától Rómáig merő,

Mikor becsülettel és irtva

Támadt, végzett

Minden becsületes erő

Hurkot tépve, csóvákat vetve.

Egyszer volt itt a Sors kegyes

Bukásban is nagy és kegyes,

Mert azt üzentük a világnak,

Mit ma kéne

S mit azóta nem érdemes,

Mert holt vulkán a régi vulkán.

Egyszer volt itt forradalom,

Hites, igaz forradalom,

Rendet, igazságot csináló,

De Dózsákkal

S azon a hősi hajnalon,

Mikor gőgősen nem alkudtunk.

Egyszer volt itt egy kis remény,

De véres és tüzes remény.

Jönnie kell új Dózsa Györgynek

S fog is jönni.

Jaj, félek, meg nem érem én

S ti se, drága, csüggedt bajtársak.

Iszonyú dolgok mostan történűlnek,

Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,

Bűnösök és jók egyként keserűlnek

S ember hitei kivált meggyöngűlnek.

Ember hajléki már rég nem épűlnek,

Szivek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,

Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,

Ha ő szivükben hív érzések fűlnek.

Jaj, hogy szép álmok ígyen elszőrnyűlnek,

Jaj, hogy mindenek igába görnyűlnek,

Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek,

S mégis idegen pokol lángján sűlnek.

Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,

Itt most már minden leendők gyérűlnek,

Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:

Jaj, mik készűlnek, jaj, mik is készűlnek?

Hegedűs fickók többet hegedűlnek,

Olcsó cécókon ezerek vegyűlnek,

Rút zsívány-arcok ékesre derűlnek

S íjjedt szelidek szökve menekűlnek.

Lámpás, szép fejek sután megszédűlnek,

Emberségesek igen megréműlnek,

Ifjak, kik voltak, hoppra megvénűlnek

S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.

Bús kedvű anyák keservesen szűlnek,

Labdázó fiúk halálba merűlnek,

Ős, szép kemencék sorjukban elhűlnek

S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.

S szegény emberek még sem csömörülnek,

Buták, fáradtak és néha örűlnek,

Szegény emberek mindent kitörűlnek

Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.

Szegény emberek ölnek és csak ölnek

S láz-álmaikban boldogan békülnek,

S reggelre kelvén megint megdűhűlnek,

Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek.

Halál-mézőkön bitófák épűlnek,

Nagy tetejükre kövér varjak űlnek,

Unják a hullát el- s vissza-röpűlnek,

De az emberek meg nem csömörűlnek.